Klauzál Gábor

A Múltunk wikiből
Pest, 1804. november 18. – Kalocsa, 1866. augusztus 3.
reformkori politikus, miniszter
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

A vámpolitikának a magyarországi tőkés iparfejlődés lassítását járulékosan segítő hatása ellen lépett fel Kossuth Lajos és mellette a liberális nemesi reformpolitika polgári haladást, s ezen belül a tőkés iparfejlődést előbbre vinni óhajtó más neves képviselői (Deák Ferenc, Klauzál Gábor és mások) a Magyar Ipar Egyesület alakítása, az Országos Védegylet életre hívása, tőkés vállalatok alapítására ösztönzés révén társadalmi, az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának munkássága útján pedig országos politikai eszközökkel.

A tőkés iparfejlődés 1848 küszöbén

Az 1832–1836. és az 1839–1840. évi országgyűlések törvényhozása, továbbá főként az 1840-es években egyre több megye céhellenes fellépése – láttuk – egyre nagyobb réseket ütött ugyan a céhek kiváltságainak falán, de mindezek többségének eltakarítása 1848 márciusának törvényalkotó munkájára, a céhek vonatkozásában Klauzál céhszabályozó rendeletére várt.

Gergely András

Az úrbér ügye

Az örökváltság vitájára országos ülésen 1834. november 10-én került sor. Újat mondani már alig lehetett, de a szónokok, az ország legjobb elméi: Kölcsey, Deák, Klauzál, Balogh, Bezerédj, Beöthy a végső erőfeszítés hevességével mondták el újra érveiket. „Itt nem előjog s kiváltság, nem osztályuk haszna, s nem is a kormányhatalom gyöngítése, hanem a nép millióinak emberi s polgári jogai, szóval, oly tárgy forog vala szőnyegen, melynek pártolásából reájok csak dicsőség, s melynek gátolásától a kormányra csak árny háramolhat; bátran lehettek tehát követelők s kitartók; sőt makacsok követelésökben„.[1] A magyar nemesség az adózó népnek tulajdon szerzésére valahára utat nyitni szándékozott, s az ki e jótékony szándéknak magát akadályul vetette, a kormány volt! Igenis a kormány volt!” – szögezte le Kölcsey.[2] „Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt – mondotta Deák –, mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítsa… Ha javaslatunk törvénnyé válhat, fél század múlva más fényben, más erőben áll fenn a magyar… A szegény adózó népnek reánk függesztett epedő tekintete tőlünk enyhülést és szabadságot kért vala, mi azonban csak alamizsnát vetettünk neki.”[3] E napon az örökváltság még – 25 szavazattal 18 ellenében – elfogadtatott, de ugyanezen a napon változott meg Szatmár utasítása, a következő napokban pedig Csongrádé – Klauzál megyéjéé —, Baranyáé és Hevesé, végül Abaújé, Torontálé, Krassóé.

A Törvényhatósági Tudósítások

A megyékből az ellenzék vezetői vállalkoztak beszámolók írására, Csongrádból Klauzál, Békésből Novák Antal, Zalából Deák, az oly fontos Pest megyei tanácskozásokról maga Kossuth tudósított.

Vörös Károly

A büntetőjogi reform

Ezek közül az anyagi jogot megállapító albizottság munkáját Deák irányította (miután a bizottság ügyes szétbontásával sikerült ide összegyűjtenie a részt vevő összes jelentős ellenzéki szakembert: Bezerédjt, Eötvöst, Klauzált, Pulszkyt, a főrendek közül báró Wenckheim Bélát); a másik az eljárási joggal foglalkozott.

A társadalmi reform elemei

Az így feltámadt optimizmus tükröződött a királyi propozíciókra adott (a reformellenzék vezetői által felkeresett Deák és az alsótáblán az ő szerepét átvevő Klauzál közös munkájával Kehidán megfogalmazott) válaszfeliratban is. A felirat már bevezetésében szükségesnek érezte ugyan az ország sérelmeinek összefoglalását és felterjesztését („a kép mégis, mellyet hazánk állapotjának öszvege mutat, nem vigasztaló” – írják), mégis az előterjesztésekre azok jóindulatának őszinte elismerésével és ennek jeleként a tárgykör és a sorrend elfogadásával válaszolt. Panaszként került be azonban már a felirat bevezetésébe a Partium 1836-ban törvénybe iktatott visszacsatolásának végre nem hajtása, a magyar nyelv még kétséges helyzete, a vallási kérdés elintézetlensége, a népnevelés számos hiányossága, az adózók katonatartási és egyéb közterheinek igazságtalan felosztása, a diszkrimináló vámrendszer, a „kereskedést előmozdító eszközök” hiánya, a földbirtok s a „közhitel” még mindig meglevő bizonytalansága és az elszegényedés veszedelme, valamint – a politikai perekre célozva – „a személyes bátorlétnek már a múlt országgyűlés gondoskodására méltatott hiánya”. Végül konkrétan a múlt országgyűlésen elintézetlen vallásügyi törvényjavaslat megválaszolását és a királyi válaszok magyar nyelvű kiadását kérte a felirat.[4]

A Védegylet

A rendek szinte ugyanazokban az órákban, amikor végső elkeseredésükben bizalmatlanságukat nyilvánítják a kormány iránt, egy másik fontos javaslatot is elfogadnak. Alig néhány órája, hogy az udvar korábban már ismertetett semmitmondó válasza a vámviszonyok rendezése ügyében megérkezett. Az alsótábla ellenzéki többsége Bezerédj beszéde után, mely rámutatott, hogy a kormánytól immár nincs mit várni, Klauzál javaslatára hozott határozatában a fennálló kereskedelmi és vámrendszert törvénytelennek és igazságtalannak nyilvánította, kijelentve: az ország törvényes függetlenségét idegen érdekeknek nem engedi alárendelni, s a Védegyletet a nemzet oltalma alá helyezi.

Előkészületek az országgyűlésre

A kormány adminisztrátorok és kormányhű főispánok teljes támogatását élvező és – láttuk – évek óta előkészített energikus és kíméletlen választási kampánya így végül is csak mérsékelt sikerrel járt. Igaz, nem egy helyütt sikerült kibuktatnia az ellenzék olyan jelentős vezetőit, mint Csongrádban Klauzált, Tolnában Bezerédjt, Biharban Beöthyt (bár a bihari utasítás ennek ellenére is ellenzéki szellemben fogalmazódott), a Zalában ezúttal simán megválasztott Deák pedig nem fogadta el a mandátumot.

Spira György

A bécsi forradalom visszhangja

Az Ellenzéki Kör 14-i összejövetelén ugyanis hosszan tartó és elkeseredett vita alakult ki a jelenlevő liberálisok és a radikálisok egy része között, s hiába követelte Irinyin kívül Vasvári Pál is, Vidats János is, hogy a tizenkét pontot az általuk tervezett módon, a rendezendő pesti népgyűlésből bocsássák útjára, a többség, az ellenszónokokra – Klauzál Gáborra, a Csongrád megyei ellenzék Pesten épp aznap feltűnt fejére, Csány László, a Zala megyei ellenzék egyik alkalmilag ugyancsak Pesten időző vezetőjére és Nyáry Pál Pest megyei másodalispánra – hallgatva, olyan határozatot hozott, amely szerint a tizenkét pontot először Pozsonyba kell küldeni Batthyány Lajos grófhoz, hogy azután ő mint az Ellenzéki Párt elnöke az egész országban köröztethesse, s ennek megtörténtével az egész nemzet nevében terjeszthesse majd az országgyűlés elé. Erre a határozatra pedig még a radikálisok közül is áldásukat adták néhányan, olyanok, akik képtelenek voltak megérteni, hogy a többség által pártolt eljárás a valóságban éppen nem a petíció hatékonyságának fokozását, csupán a liberális nemesség korlátlan vezető szerepének a biztosítását célozza szolgálni.

A tanácskozás végeztével tehát a gyűlésről szokott találkozóhelyükre, a Pilvax Kávéházba visszatérő radikális fiatalok között újabb ingerült vita robbant ki. A vita azonban csak addig tartott, amíg váratlanul be nem futott a Pilvaxba is a bécsi forradalom győzelmének híre. Ez a hír ugyanis még az eddig ingadozók előtt is egyszerre világossá tette, hogy mégsem szabad engedniök a liberálisok álláspontjának. Sőt „a közvélemény asztalát” körülvevők most már abban is egyetértésre jutottak, hogy a bécsi fordulat után magának a rákosi népgyűlésnek a terve is elejtendő és a tizenkét pont máris a pesti „nép határozataként tekintendő”, mert az adott helyzetben már a gyűlés kitűzött időpontjáig még hátralevő öt nap elvesztegetése is jóvátehetetlen késedelmet okozna.

Hiába rohant hát ekkor a Pilvaxba maga Klauzál is s hiába emlékeztetett ott az Ellenzéki Kör délutáni döntésére: „az ifjúságnak tettleges fellépése el lőn határozva”, s ezzel „a forradalom fáklyája meggyújtatott”[5] Pesten is. És így másnap, március 15-én Pest is Bécs nyomdokaiba lépett.

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Mert a liberális nemesi mozgalom Pesten tartózkodó korifeusai eleinte nem tulajdonítottak jelentőséget a radikálisok – vagy ahogy őket ettől a naptól fogva országszerte nevezni kezdték: a márciusi fiatalok – fellépésének. Az első órák elteltével azonban már ezek a politikusok is rádöbbenhettek arra, hogy tévedtek, hiszen Petőfiéknek tekintélyes tömegekre sikerült szert tenniök. S ebből a felismerésből a szóban forgó liberális politikusok számára immár önként adódott az a következtetés, hogy többé nem maradhatnak az események tétlen szemlélői, mert ha tétlenkednek, akkor a forradalmi mozgalom könnyen túlmehet a szerintük kívánatos határokon, ha viszont most maguk is csatlakoznak a mozgalomhoz, akkor legalább utólag talán a maguk kezébe vehetik még a mozgalom gyeplőit, ebben az esetben pedig már nem is csak arról lesz módjuk gondoskodni, hogy a mozgalom el ne fajuljon, hanem akár arról is, hogy éppenséggel a liberális törekvések erősítőjévé legyen. A múzeum elől a városháza felé vonulók körében ezért egyszercsak megjelent Klauzál is, Nyáry is. A márciusi fiatalok pedig nemcsak örömmel üdvözölték, de bizottmányukba is mindjárt befogadták őket. Mert az a márciusiak előtt sem lehetett kétséges, hogy Klauzálék ezek után kísérletet fognak tenni a mozgalom irányításának átvételére. Csakhogy a márciusiaknak azzal is tisztában kellett lenniök, hogy a polgári átalakulás ügyét ők maguk teljes egészében úgysem vihetik sikerre, mert ehhez – bármekkora tömeg szegődött most melléjük Pesten – mégsem elég erősek, s hogy azért a továbbiakban is törekedniük kell ugyanolyan lépések megtételére, amelyek kész helyzet elé állíthatják a különben meg-megtorpanni hajlamos liberálisokat, a liberálisokkal való együttműködés ösvényéről azonban továbbra sem szabad letérniök.

Ennek a politikának a helyességét pedig már az is igazolta, ami azután a városházán történt. Ott ugyanis ekkor már javában tárgyaltak a városi tanács és a helybeli választott polgárság sebtében rendkívüli közgyűlésre összehívott tagjai, a tárgyalás azonban pusztán akörül forgott, milyen eszközöket vegyenek igénybe a forradalmi mozgalom elfojtására; mert abban, hogy a mozgalmat mindenképpen el kell fojtani, nemcsak a jelenlevők konzervatív gondolkodású többsége értett egyet, hanem a többséggel teljesen egy volt a városi vezetők között helyet foglaló néhány liberális is. Petőfiék betoppanása után viszont a közgyűlés menete homlokegyenest ellenkező irányba fordult. És ez elsősorban annak volt ugyan köszönhető, hogy a márciusi fiatalokat a városházára is elkísérte az általuk utcára szólított – s idő közben még tovább, 15–16 ezer főnyire (vagyis immár a Pesten élő felnőtt férfiak összességének felével azonos számúra) duzzadt – tömeg, de másodlagosan köszönhető volt annak is, hogy a márciusi fiatalok kíséretében ez alkalommal már Klauzálék is ott voltak, s követeléseik mellett ők is szót emeltek. Ez ugyanis a városatyákat egyszeriben meggyőzte arról, hogy többé nemcsak ellenszegülésre nem szabad gondolniuk, hanem jó lesz egyenesen kitörő lelkesedést mutatniok a forradalmi mozgalom iránt.

Most tehát a városházán hirtelen színeváltozás történt. A városi tanács először is a legnagyobb készséggel magáénak ismerte el a tizenkét pontba foglalt követeléseket. Azután a közgyűlés kimondotta, hogy a tizenkét ponttal egy küldöttség már másnap utazzék Pozsonyba, s ne csak e nevezetes dokumentum elfogadására hívja fel az országgyűlést, hanem arra is, hogy székhelyét haladéktalanul tegye át Pestre. Határozatot hozott továbbá a közgyűlés egy a márciusi fiatalok képviselőinek részvételével alakítandó forradalmi választmány azonnali felállításáról, 8 kimondotta, hogy e választmány – minden további nélkül érvényt szerezve a tizenkét pont idevágó követelésének is – sürgősen szervezze meg a helybeli nemzetőrséget. Végezetül pedig az egybegyűltek – követve az Irányi által még a múzeumi gyűlésen javasoltakat – azzal is megbízták a választmányt, hogy a közgyűlés berekesztése után keresse fel a helytartótanácsot s vétesse véle tudomásul mind a sajtószabadság életbeléptét, mind a nemzetőrség megalakítását, egyben arra is felszólítva ezt a testületet, hogy a katonai hatóságokkal tüstént helyeztesse szabadlábra Táncsicsot s adasson ki olyan parancsot, amely szerint a helyőrségnek – mint eddig sem tette – ezután is tilos lesz beleavatkoznia az események folyásába.

Igaz viszont, hogy a városi vezetők hirtelen kerekedett készségének ára is volt. A tizenkét pontot például a városi tanács végül mégis csupán petíció gyanánt volt hajlandó továbbítani Pozsonyba, a létrehozott forradalmi választmány tizenhárom tagja közé pedig a közgyűlés mindössze négy márciusi fiatalt választott, s a választmány többi kilenc helyét liberális nemesekkel és polgárokkal töltötte be. A közgyűlés azt is kimondotta, hogy a most megszervezendő pesti nemzetőrség magvát a helybeli polgárőrségnek kell képeznie, fegyverforgatásra újonnan jelentkező városlakók pedig csak korlátozott számban léphetnek be majd ebbe a karhatalmi alakulatba.

Az is igaz azonban, hogy ezek a fenntartások és kikötések a lényeget nem érintették. Hiszen a lényeg mégiscsak az volt, hogy miközben Kossuthék még épp csak megkezdték a követeléseik elfogadtatására szolgáló bécsi alkudozásokat, Petőfiék Pesten már tényleges érvényt is szereztek követeléseik egy részének. És ha a többség a forradalmi választmányon belül a liberálisoké lett is, a lényeg mégis az volt, hogy egyáltalán létrejött a forradalomnak ez az első hatalmi szerve, s egy olyan népmozgalom talaján jött létre, amely – mint ezen a napon, úgy a továbbiakban is – újra meg újra érvényt szerezhetett a márciusi fiatalok akaratának még a választmányon belül többségi helyzetbe került liberálisok ellenében is. Amint ha a tizenkét pont másnap még mindig csupán petíció gyanánt indulhatott is Pozsonyba, a lényeg mégis az volt, hogy már másnap útra kelhetett s most már egy olyan népmozgalom képviseletében, amely a valóságban a puszta kérelemnél jóval nagyobb súlyt tudott kölcsönözni néki.

A márciusi fiatalok tehát nem fizettek túlságosan nagy árat a liberálisokkal való együttműködésért. Az együttműködés fenntartása pedig a továbbiakban is javukra vált: a helytartótanács, amely délelőtt még maga is mereven szembehelyezkedett a forradalmi mozgalommal, most szintén azonnal eleget tett a tőle követelteknek, s ez elsősorban megint csak a márciusiakat követő – ekkor már 20 ezres – tömegnek volt köszönhető, de köszönhető volt annak is, hogy a helytartótanács elé a forradalom követeléseit immár Pest városának liberális alpolgármestere, Rottenbiller Leopold, valamint Nyáry és Klauzál terjesztette, három olyan férfiú tehát, akiknek a céljai a helytartótanács urainak a szemében csaknem annyira gyűlöletesek voltak ugyan, akár a márciusiakéi, akikről azonban ezeknek az uraknak is tudniok kellett, hogy soha semmiféle forradalmi módszerrel nem rokonszenveztek. Mert ha most a forradalmi tömegek szószólóinak a szerepében ennek ellenére is éppen Klauzálék jelentek meg a színen, akkor ez a helytartótanács urait mindennél inkább meggyőzhette az ellenállás értelmetlenségéről.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Batthyány ugyanis – aki úgy vélte, hogy ha az országgyűlés Pestre települ, akkor az ottani forradalmi mozgalom rövidesen minden jelentőségét el fogja veszíteni –, miután az országgyűlés átköltöztetésének gondolatától Kossuth ellenkezése miatt kénytelen lett elállani, más módot Választott arra, hogy a forradalom szülővárosában is biztosítsa a liberálisok hegemóniáját: március 23-án István nádor felhatalmazásával Pestre küldte belügyminiszter-jelöltjét, Szemere Bertalant, s belőle, valamint a már úgyis Pesten tartózkodó Klauzál Gáborból, akire a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium vezetését kívánta bízni, meg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává kiszemelt Pulszky Ferencből megalakította az úgynevezett Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányt azzal a rendeltetéssel, hogy azután Pesten ez a testület ragadja magához az irányítást. A bizottmány pesti működése azonban a várttól nagymértékben eltérő eredménnyel járt: azt lehetővé tette, hogy az alakulóban levő kormány leendő tagjainak egy csoportja a helytartótanácstól már a kormány végérvényes hivatalba lépése előtt is átvegye egy sor fontos kormányzati feladat ellátását; azt viszont, amit Batthyány elképzelései szerint elsősorban kellett volna hogy eredményezzen: a pesti forradalmi mozgalom háttérbe szorulását, Szemeréék vitathatatlan igyekezete ellenére sem vonta maga után. Mert a pesti forradalmárok barátságosan fogadták ugyan a bizottmány tagjait, de hogy a középponti választmány keretei között élvezett hatalmukat önként rájuk ruházzák, arra a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták, Szemeréék pedig erőszakhoz nem folyamodhattak, mivel a pesti tömegek továbbra is kitartottak a márciusi fiatalok mellett.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

A kilenc miniszter közül három – Deák, Klauzál és Szemere – a jómódú középbirtokos nemesség soraiból került ki s a liberális nemesi mozgalomnak a megyékben legnagyobb súllyal bíró mérsékeltebb köreit képviselte. Eötvös személyében bekerült azután a kormányba a volt nemesi ellenzék kicsiny, de ugyancsak nagy tekintéllyel rendelkező centralista csoportjának legfőbb hangadója is, aki egyben – akár maga Batthyány – az eddigi főrendi ellenzéket is hivatva volt képviselni a kormányon belül. S hogy a liberális nemesi mozgalom balszárnyának feje, Kossuth – bármennyire vörös posztó is az udvar híveinek szemében – nemkülönben tagja legyen a kormánynak (ha nem is a kulcsfontosságú s őt elsősorban megillető belügyminiszteri, csupán a pénzügyminiszteri tárca birtokosaként), ahhoz Batthyány úgyszintén ragaszkodott – már csak azért is, hogy a folyamatban levő országgyűlés ellenzéki vezérszónokának képességeit s azt a népszerűséget, amelyre ő kivált a parasztság soraiban tett szert a jobbágyfelszabadításért folytatott szívós küzdelmével, a továbbiakban ne a kormány baloldali ellenzéke kamatoztassa a kormány rovására, hanem éppen a kormány aknázhassa majd ki az esetleges jobboldali törekvések ellenében.

Batthyány azonban nemcsak azon volt, hogy a liberális nemesség valamennyi színárnyalatának hívei, sőt minél nagyobb paraszti tömegek is a kormány mögött sorakozzanak fel, hanem igyekezett a kormány javára hangolni a nemesi ellenzéktől eddig jobbra elhelyezkedő köröket is. Meghívta tehát kormányába Széchenyit, aki a 30-as évek elején, igaz, a polgári átalakulás szükségességének első nagy szószólójaként lépett fel Magyarországon s március 15-e óta is igen sokat tett az átalakulás útjában álló akadályok elhárításáért, közben viszont hosszú esztendőkön át késhegyig menő harcot vívott az ellenzékkel, s még az elmúlt év őszén is az ellenzéki törekvések visszaszorításának célzatával választatta meg magát országgyűlési követte. Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd. Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

Hiába került hát a kilenc miniszter közé két olyan is, akinek a polgári átalakulás ügye iránti odaadása legalábbis kétes volt, a közvélemény ennek ellenére teljes joggal várhatta a kormánytól, hogy működése maradéktalanul meg fog felelni azoknak a liberális elgondolásoknak, amelyek tagjainak döntő többségét vezérlik. És a közvélemény várakozása nemcsak azért lehetett nagy, mert a miniszterek döntő többsége magát már jóval 1848 előtt is a polgári átalakulás ügyének fáradhatatlan előharcosaként tette ismertté, hanem azért is, mert ez a gárda olyan szellemi színvonalú együttest alkotott, amilyen a történelem során vajmi ritkán vette kezébe valamely ország kormányrúdját. Nem beszélve arról, hogy a szakminiszterek tekintélyes hányada a közvetlen hatáskörébe utalt ügyeknek – így például Klauzál és Kossuth a gazdaságpolitikai, Széchenyi a közlekedési eszközök fejlesztésével összefüggő, Deák pedig a jogkodifikációs kérdéseknek – nem mindennapi gyakorlattal bíró szakértője is volt.

A munkához látó kormány

Így Klauzál a leginkább érdekelt kereskedők bevonásával megkezdte egy új vámszabályzat kidolgozását, s tapasztalván, hogy a munkások életviszonyainak és munkalehetőségeinek a gazdasági válság okozta rosszabbodása mekkora elégedetlenséget kelt főleg a céhlegényekben, előkészületeket tett az 1848-i törvénykönyv által még érintetlenül hagyott céhrendszer megreformálására.

A céhlegények harcai

Ezen a ponton viszont már bekövetkezett a legénymozgalom megtorpanása. A márciusi fiatalok ugyanis, ha a céhrendszer erőszakos megdöntésének a tervét ellenezték is, azt, hogy más úton-módon mégis orvosoltassanak a legények sérelmei, maguk is igen fontosnak tartották, s ezért keresztülvitték, hogy a munkáskérdés rendezését április 15-i záróülésén mind a pesti, mind a Pest megyei forradalmi választmány kösse a kormány lelkére. Ez a kezdeményezés pedig találkozott a kormány törekvéseivel is, hiszen a feudális céhrendszer érintetlen fennmaradása a kormányban helyet foglaló liberális politikusok elképzeléseinek sem felelt meg, habár a céhrendszer gyökeres felszámolását egyelőre ők sem vették tervbe, mert a céhpolgárságot – mint tudjuk – maguk sem kívánták elidegeníteni a polgári átalakulás ügyétől. A sztrájkolóknak a Nemzeti Múzeum előtt 17-e délutánján tartott gyűlésén tehát megjelent az Iparegyesület iparos-továbbképző tanfolyamának egyik (titkon az illetékes miniszter, Klauzál által kirendelt) tanára, Glembay Károly, s felszólalásában kifejtette, hogy a céhek teljes felszámolása szükségtelen, mivel a legények problémáit tökéletesen megoldaná a céhrendszer részleges reformja is (például az, ha a jövőben nem maguk a mesterek, hanem elfogulatlan személyekből alakítandó testületek döntenék el, ki kaphasson a legények közül mesterjogot), s hogy a legények inkább érnének célt, ha érdekeik érvényre juttatásának az ügyét az irántuk jóindulattal viseltető kormányra bíznák, s ennek megfelelően most visszatérnének műhelyeikbe, követeléseiket pedig azután iparágankint külön-külön kidolgozandó petíciókban a kormány elé terjesztenék.

Ez a fejtegetés hatott is a legényekre, hiszen ha életkörülményeik rosszabbodása szembefordította is őket mestereikkel, leghőbb vágyuk csakugyan az volt, hogy idővel maguk is akadálytalanul a mesterek soraiba léphessenek. A sztrájk tehát másnapra már véget is ért, s helyette egymás után kezdtek megfogalmazódni az egyes legénypetíciók a munkafeltételek – kivált a munkabérek – megjavítására, a céhek életének demokratizálódására és a mesterjog megszerzésének útjában álló gátak lerombolására irányuló követelésekkel.

A mesterek számára azonban még ezeknek a követeléseknek a zöme is elfogadhatatlan volt. Polgári részről tehát most elterelő hadmozdulatok indultak a legénymozgalom lejáratására; április 19-én például néhány zugügyvédnek zsidóellenes zavargásokat sikerült kirobbantania Pesten, s – minthogy a céhekből kirekesztett zsidó kézművesek versenye néhány iparágban eléggé számottevő volt, s ez a verseny természetesen nemcsak a céhbeli mestereket, hanem a legényeket is érzékenyen érintette – ezekbe a zavargásokba a legények közül is igen sokan belesodródtak. A kormányt pedig a kilengések megtorló intézkedések alkalmazására – így többek között a gyülekezési jog korlátozására – késztették, s ezek jóvoltából a céhproblémák rendezése most már végképp Klauzál kezébe ment át; a megtorló intézkedések ugyanis a mesterekben azt a meggyőződést ültették el, hogy a kormány, amint a zsidókat védelmébe vette, úgy őket is védelmébe fogja venni a rendbontók ellenében, a legényekben viszont – még a legényeknek a zsidóellenes megmozdulásoktól távolmaradt jobbjaiban is – olyan hiedelmet keltettek, hogy ha a jövőben a peticionálás helyett ismét keményebb eszközökhöz folyamodnának, akkor magukat szintén súlyos megtorlásnak tennék ki.

A céhreform

A teljes cikk.

A választások

Amikor pedig napvilágot látott Klauzálnak a céhszabályokat módosító rendelete, a radikálisok közül immár többen is felújították a céhek maradéktalan eltörlésének a követelését: elsőül a márciusi fiatalok csoportjához tartozó Mészáros Károly a Radical Lap hasábjain, azután Táncsics saját lapjában, a Munkások Ujságában, s végül Julian Chownitz az általa szerkesztett Die Oppositionban, a márciusi fiatalok német nyelvű orgánumában; sőt Mészáros Károly egy további cikkében a gyári munkások béreinek felemelését is sürgetni kezdte.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

Akik tehát azon a nézeten voltak, hogy a békés kiegyenlítés lehetősége Lamberg halálával végképp füstbe ment, a fegyveres ellenállás viszont tökéletesen értelmetlen, az ellenforradalom oldalára átállani azonban ezután sem akartak, azok most siettek hátat fordítani a politikai életnek, s részint – mint például Klauzál – visszahúzódtak vidéki birtokaikra, részint meg – mint például Eötvös – egyenesen külföldre menekültek.

Szabad György

Az iparszabadság kérdése

Klauzál 1848-ban kiadott miniszteri szabályrendelete annyit azonban lehetővé tett, hogy bárki, bárhol „saját kezére”, vagy hatósági engedély alapján legényekkel is szabadon dolgozhassék.

Lábjegyzetek

  1. Horváth, Huszonöt év. I. Budapest, 1886. 376.
  2. Kossuth, Országgyűlési tudósítások. III. Budapest, 1949. 685.
  3. Ugyanott 688–689.
  4. Írások 1843. 36. sz., II. 14.
  5. Nyári Albert, A magyar forradalom napjai. Pest, 1848. 26–27.

Irodalom

Klauzál ipar- és kereskedelempártoló próbálkozásairól Mérei Gyula ír, Magyar iparfejlődés 1790–1848 (Budapest, 1952).