Ján Kollár

A Múltunk wikiből
(Kollár szócikkből átirányítva)

magyar nevén Kollár János

Mosóc, 1793. július 29. – Bécs, 1852. január 24.
cseh nyelven író szlovák származású evangélikus lelkész, költő, esztéta, népdalgyűjtő,
„nemzetébresztő”, a pánszláv testvériség ideológusa
Wikipédia
Kollar jan.jpg
1824.
Megjelenik Ján Kollár Slávy dcéra című költeménye.

Arató Endre

Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között

Sajátos területe a kulturális kapcsolatoknak az irodalmi párhuzamok, a hasonló motívumok, az analóg jelenségek előfordulása. Ezek – persze a számottevő különbségek mellett – átfogták az egész irodalmi életet: műfajokban, egyes költői alkotásokban, írói egyéniségekben, tematikai rokonságban, stilisztikai, verstani hasonlóságokban egyaránt kifejezésre jutottak. Hogy az összehasonlító irodalomtudomány legismertebb eredményeire hivatkozzunk: Vörösmarty és Holly eposzai; Musicki, Virág Benedek és Baróti Szabó; Vörösmarty és Kollár, vagy Petőfi és Janko Král' rokonsága szembetűnő.

A személyes érintkezés

Számottevő ismeretsége volt a közel harminc esztendeig (1819–1845) Pesten, a magyar kulturális élet központjában lelkészkedő Kollárnak. Tudományos-egyházi kapcsolatait áttekintve látható, hogy szlovák népköltési gyűjteményének több magyar forrása is volt, így Jankovich Miklós gyűjteménye is. Jankovichcsal Schedius Lajos hozta össze Kollárt, s bár őt a nemzeti kérdésben mindkettőjüktől súlyos ellentétek választották el, az együttműködés mégis létrejött, kapcsolata Jankovichcsal barátsággá mélyült. Bizonyos fokig hasonló viszonyban volt a népköltészet iránt nagy érdeklődést mutató Székács Józseffel, akivel pedig mint a pesti magyar evangélikus egyházközség papjával (1836–1842) a nemzeti kérdésben éles ellentétben állott. Hivatali kapcsolatuk mégis szívélyes volt, s Székács nemegyszer segítséget nyújtott Kollárnak. A pesti szlovák pap népdalgyűjtése során a történetíró aulikus Mailáth János gróffal és Mednyánszky Alajos báróval tudományos kapcsolatot épített ki. Az utóbbi anyagot is adott kiadványához. Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához. Tagjai közül többen támogatták Kollárt egyházi küzdelmeiben, az önálló pesti szlovák egyházközség kiépítésében. A szlovák eklézsia jó ellensúlynak bizonyult ugyanis a liberális mozgalomhoz húzó magyar evangélikus egyházközséggel szemben. Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel. E magatartás ausztriai orientációjukból természetesen következett, s nyilvánvalóan példázza, hogy a nemzeti türelmesség egybekapcsolódott a konzervativizmussal.

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Kollár esetében természetes volt, hogy kitűnően ismerte a kor magyar irodalmát, s a legfontosabb folyóiratokat, köztük a Tudományos Gyűjteményt, amelyről nemcsak elmarasztaló, hanem elismerő szavakat is mondott. A köréhez tartozó szlovák pesti pap és költő, Bohuslav Nosák a Česká Wčela (Cseh Méh) című prágai cseh lapban 1844-ben a pesti irodalmi életről tájékoztatót is adott. A pest-budai együttélés és érintkezés következménye volt, hogy Martin Hamuljak és pesti körének 1835-ben induló vállalkozása, a Zora mintaképének vallotta a magyar Aurórát, amelynek nevét is átvette.

Gyakori és kedvelt témája irodalomtörténeti és históriai kutatásoknak Petőfi és Král' kapcsolata. A személyes ismeretséget – eltérően |Ignjatović esetétől – eddig sem sikerült bebizonyítani, noha egy időben mindketten Pesten tevékenykedtek, s azt tudjuk is, hogy Král' megfordult a Pilvax körben.

A két plebejus szellemű költőt napjaink jó szándékú kutatói nagy örömmel hozták volna össze, elválasztotta azonban őket a nemzetiségi kérdés, szükségszerű nemzeti türelmetlenségük. Mindketten kiemelkedő egyéniségek voltak, sajátos költői vonásokkal, így kétségtelen költészetük közeli rokonsága is. Közelségüket egyrészt forradalmiságuk, rokon plebejus gondolataik magyarázzák, másrészt a szlovák költő több verse nyilvánvalóan bizonyítja, hogy figyelemmel kísérte Petőfi költészetét, amely hatással volt rá. Az is kétségtelen, hogy Král' jól érezte magát Pest pezsgő szellemi légkörében. Benyomásairól írt levelében (1845) a tettekre sarkalló, problémáktól izzó atmoszférát dicsérte a Liptó megyei „dermedt, tétlen” világgal szemben. Leveléből arra is lehet következtetni, hogy kapcsolatban állt. magyar írói körökkel, ahol elismeréssel hallgatták meg egynéhány magyar nyelvű költeményét.

A szerb érdeklődést és visszhangot Vitkovics munkássága, közvetítése példázza; ami pedig a románt illeti: Ioan Barac lefordította Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, amelyet román környezetbe ültetett át. De Faludi Ferenc hatása is kitapintható, műveit a román értelmiségiek szívesen olvasták. A románok körében a legnagyobb népszerűségnek azonban Fazekas Mihály Lúdas Matyija] és Csokonai költészete örvendett. E két magyar író széles körű népszerűségének alapja plebejus népiességük volt; ők is segítettek a felvilágosodás eszméit közvetíteni a magyarországi és erdélyi románokhoz. Csokonai művei az erdélyi protestáns iskolák révén jutottak el a románsághoz. A 19. század elején több versét átültették románra, a Békaegérharcot] pedig egy magyar színész, Kontz József fordította le. Számos adatunk van arra is, hogy a magyarul tudó román értelmiség jól ismerte és szerette Csokonait. Szabadon fordította Csokonait (például Szemrehányás című versét) szerbre Vitkovics Mihály. Hasonló okokból volt népszerű Csokonai a szlovákoknál is. Ján Chalupkának Csokonai volt költő ideálja, a magyar írók közül a legnagyobb tekintély.

Két Csokonai-vers kéziratos fordítása is fennmaradt; az egyik a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Ez a húszas évek derekán keletkezhetett, s jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az ismeretlen fordító a későbbi irodalmi normát, a népi középszlovák dialektust használta. Tehát a művészi színvonalú átültetés jóval a Štúr kodifikálta norma kialakulása előtt keletkezett, s így a szlovák irodalmi nyelv fejlődésének e szerény előzménye, emléke a plebejus magyar költő nevéhez kapcsolódik.

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Johann Wolfgang Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban] Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése soran közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[1] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

Székács fordítói munkássága további széles körű szerb kapcsolatokat eredményezett. Érintkezésben állott például a Matica srpskával és a kor legnépszerűbb magyar újságjaiban, a Társalkodóban, a Figyelmezőben és az Athenaeumban a szerbek irodalmi-kulturális életéről, terveiről adott tájékoztatást. E cikkeiben, híreiben is a szerbeket nemegyszer mint „testvéreinket” aposztrofálta. Nem véletlen tehát, hogy Székács a délszláv közvéleményben mint őszinte, baráti közvetítő volt ismert. 1844-ben például egy bosnyák ferences költő, Gavrilo Matić kérte őt, hogy ismertesse meg a magyarokkal Bosznia-Hercegovina népének szomorú sorsát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a nemzetiségi kérdésben Kollárral viszálykodó Székács ennyire türelmes volt a szerbek iranyaban. Abban, hogy a negyvenes évek elejétől mégis felhagyott közvetítői tevékenységével, minden valószínűség szerint az éleződő ellentéteknek is nagy szerep jutott.

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szeb népdalok versmértékét, versformáját. Egy fél évszázaddal Kazinczy úttörő kezdeményezése után, 1839-ben az ifjú Petőfi Sopronban Első szerelem] című művészi önéletrajzi töredékét „szerbus manier”—ban írta.

Távolról sem volt ilyen méretű a román folklór figyelemmel kísérése. Kazinczyt azonban már megragadta a román népdalok szépsége és tudjuk, hogy az Erdélyi levelekben egyet be is mutatott. A Felső Magyar Országi Mimervában 1831-ben Ponori Thewrewk József (ügyvéd, szerkesztő, historikus) jelentette meg balladafordítását, majd egy évvel később a Sas című lapban ugyanő nyolc román közmondást tolmácsolt. 1842-ben Remellay Gusztáv ügyvéd (aki ismerte a szerb nyelvet is, és érdeklődött a szerb népköltészet után) az Athenaeumban] három folytatásban egy román népmesét is leközölt

Jókai több regényében szeretettel írt a román népről, műveiben román népköltészeti témákat is feldolgozott. Különösen érdekelte a román betyárköltészet, amely nemcsak romantikus alakjai miatt állt közel hozzá, hanem a nemzeti függetlenségi küzdelem iránt érzett tisztelete miatt is.

Jókai vonzódott a magyar betyárvilág felé is, és egyforma elragadtatással nyilatkozott a magyar és a román betyárballadákról. Felismerte a román betyárballadák igazi értékét, jelentőségét; a betyárokban nemzeti hősöket látott. Hadd jegyezzük meg, hogy a román folklór felé forduló nagyobb figyelem az ötvenes évekre tehető.

A szlovák népdalok iránti érdeklődés is a jól ismert személyekhez kapcsolódik. Kazinczy 1803 decemberében zempléni szlovák nyelvjárásban, magyar ortográfiával jegyzett le egy szlovák népballadát, amelyet magyarra. is lefordított. Mi sem természetesebb, hogy Székács ismertetett gyűjteményének előszavában elismerő szavakkal hívta fel a magyar közvélemény figyelmét Kollár szlovák népdalgyűjteményére.

Széles körű figyelmet tükröznek kéziratos magyar énekeskönyveink, amelyekbe magyar dalok mellett szlovák és román népdalok is bekerültek. Nem csodálkozhatunk azon sem, ha Kollár gyűjteményében magyar vonatkozású szemelvényeket is találunk, ami a jól ismert együttműködésen kívül a szlovák–magyar együttélésnek volt a folyománya.

A közös múlt, az azonos elnyomó ellen vívott együttes harcok a népi művelődési hagyományok egész sorának rokonságát eredményezték. Amikor a magyarok és nem magyarok nemzeti mozgalma a nemesi öntudat erősítésére a múlthoz nyúlt vissza, nem egy alkalommal azonos vagy egymással rokon népmondai hagyományt dolgoztak fel. Magyarok és nemzetiségek a népi kultúra valamennyi területén számos közös tradíciót mondhatnak magukénak; gyakori, hogy magyar és nem magyar nyelven ugyanazon vagy rokon változatok egyaránt elterjedtek. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy e rendkívül gazdag folklór feltárása és irodalmi felhasználása a nemzeti mozgalmak kibontakozásának idején történt. Idáig nyúlnak le tehát a kölcsönös (és a más vonatkozásban észlelhető irodalmi visszhanghoz képest nagyobb arányú) vonzódás gyökerei. Mindehhez még hozzátehetjük a magyar és nemzetiségi mozgalmak soraiban egyaránt jelentkező antifeudális célt, amely a népiességnek nevezett jelenségként élt és egyre erősödött valamennyi irodalomban

A folklór mezejét elhagyva, s továbbra is a nemzetiségi irodalmak felé irányuló magyar érdeklődést vizsgálva, figyelmünket Eperjesre kell irányítani. A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, LőcseLőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat. A kivétel Eperjes volt, ahol a harmincas években és a negyvenes évek elején békés együttélést figyelhetünk meg. Kazinczy írta: e várost nevezetessé teszi az a négy nyelv, amelyet falai között használnak. Ebben a környezetben az Eperjes líceuma mellett működő két (magyar és szlovák) önképző társaság is békében élt egymással. E két kör még a húszas évek végén jött létre, de tevékenységük fellendülése csak a harmincas években következett be. A két kör közötti szoros együttműködés a harmincas évek elejétől figyelhető meg, amikor Sárosi Gyula, a későbbi magyar költő diákéveit töltötte Eperjesen. Ennek az együttműködésnek a kikovácsolására különösen alkalmas volt Sárosi Gyula, aki alföldi szlovák iskolákban – Szarvason és Mezőberényben – tanult, ahol elsajátította a szlovák nyelvet, aminek később, más szláv irodalmi művek fordításakor is hasznát vette.

Sárosi azért tökéletesítette szlovák tudását, hogy csökkentse az ellentétet szlovákok és magyarok között, s hogy e két népet egymáshoz közelítse.

Rendszeresen eljárt a Szlovák Tudós Társaság üléseire is, részt vett annak munkájában, és az akkor a szlovákok körében használatos cseh nyelven is írt költeményeket. E néhány kisebb költeménytől eltérően Kollár jelentős költői műve, a Slávy dcera előhangjának fordítása sajnos nem maradt fenn. Az a tény, hogy Sárosi annak a szláv összefogást megéneklő költeménynek fordításához nyúlt, amelyről az egykorú magyar nemesi közvélemény csak gyűlölettel és megvetéssel emlékezett meg, mutatja, hogy Sárosi valóban mentes volt a nacionalista elfogultságtól.

Említésre méltó vonzódása a cseh és a lengyel irodalomhoz is. S hogy figyelme a szerb literatúra felé is fordult, azt Székács eperjesi tartózkodásával is magyarázhatjuk. Székács egy ideig a Magyar Társaság elnöke volt Eperjesen, s népdalfordításait Sárosi lelkesen üdvözölte, hiszen az ilyen irányú munkálkodás programjába, céljai sorába tartozott. Sárosi maga is fordított szerb dalokat, s ebben bizonyára Székács támogatta őt.

Az eperjesi körhöz tartozott Lisznyai Kálmán, aki innen hozta szerb érdeklődését. E líceumban tanult – igaz, csak rövid ideig – a lengyel és orosz irodalom felé különösen vonzódó Kazinczy Gábor, akinek párját ritkító türelmes koncepciójáról már szóltunk.

A szlovák irodalomról és kulturális életről az egykorú magyar lapok is tájékoztattak. Így írt a többi között 1841-ben a Tudománytár Safárik Szláv régiségek című jelentős művéről, s ugyanebben az esztendőben az Athenaeum, nem ellenszenvesen, Kollárról, valamint 1842-ben a Társalkodó a Štúr-iskola irodalmi almanachjáról, a Nitráról.

Az Egyetemi Nyomda a magyarországi nem magyar népek kulturális fejlődéséért

A század első felében a nyomda gondozásában jelent meg a szlovák Anton Bernolák nagyszótára, Ján Hollý és Ján Kollár több műve, közöttük Kollár népdalgyűjteménye, vagy a Slávy dcera című elbeszélő költeménye.

A szlovák polgári értelmiség küzdelme az egyenjogúságért

A húszas évek átmenetet képeznek a szlovák mozgalom következő szakaszába, amikor a nyelvi-kulturális törekvések mellett politikai célok is felvetődtek. Ebben az időben – egészen a negyvenes évekig – a szlovák mozgalom szervesen kapcsolódott a csehhez, éspedig annak liberális burzsoá szárnyához. E szakaszban a szlovák mozgalom kiemelkedő alakja Ján Kollár, aki a cseh nemzeti ébredésnek is tevékeny résztvevője, inspirátora volt. A cseh és a szlovák nemzeti mozgalmak közötti szoros kapcsolatot jelezte az is, hogy a protestáns szlovák polgári értelmiség írásaiban a cseh nyelvet használta.

Ezekben az években – mint láttuk – fokozódott a magyar nyelv terjesztésével együtt járó magyarosítás. De ez az időszak a szlovák polgári elemek erősödésének periódusa is volt. A fejlődő szlovák nemzeti mozgalmat, amelyet támogatott a kispolgárság, már nem elégítette ki a kizárólagosan kulturális mozgalom. Ugyanakkor a szlovák mozgalom a politikai élet széles frontján nem tudott támadni, ehhez még nem volt elég erős. Viszont a nyelv volt az a terület, ahol a leginkább érezte az elnyomást. A szlovák polgári értelmiség tehát ezen a téren vette fel először a harcot a magyar középnemességgel. A nyelvharc Kollárnak egy 1821-ben, Zschokke aaraui (Svájc) folyóiratában, az Ueberlieferungen zur Geschichte unserer Zeit-ben megjelent írásával indult meg. Kollár e cikkében leleplezte a magyarosítás különféle módszereit: több községben például bot- s más büntetéssel kényszerítik a szlovákokat arra, hogy magyarul tanuljanak. Kollár a magyarosítás céljaival az igazságosság érve mellett, a szlávok nagy számát, a „szláv nemzet” jelentőségét, a „szláv nyelv” szépségét, a magyar nyelv elmaradottságát, a szláv, közöttük a szlovák nép történeti szerepét szegezte szembe. Ez utóbbi gondolatok a szlovák nemzeti tudat felébresztését és erősítését szolgálták, de Kollár fejtegetésében megtalálható volt a magyar nyelv és nemzet lebecsülése is. Ezzel már jelentkezett a szlovák nemzeti elfogultság.

Kollár cikke nagy vitát indított el az egykorú magyar sajtóban, a megjelenése után három évvel is viták folytak körülötte. A Tudományos Gyűjtemény egy ismeretlen cikkírója „fekete vérű világ polgárjának”[2] nevezte az 1821-ben megjelent röpirat szerzőjét. A magyarosítani törekvő középnemesség állásfoglalását bizonygató szerző többek között azt is kifejtette, hogy a Turóc, Liptó, Trencsén, Árva megyében és az e megyékkel szomszédos területeken lakó „honfitársak” inkább magyaroknak, mint „tótoknak” tartják magukat. Ez a megállapítás mindenekelőtt a szlovák ajkú nemességre vonatkozott, de nem a szlovák népre, amely szerette anyanyelvét, s ragaszkodott ahhoz. A Tudományos Gyűjtemény cikkírója türelmetlen nacionalistaként érvelt, „levegőben épült okoskodásnak” nevezte Kollár azon indokolt kifakadásait, amelyeket azok ellen irányított, akik a papok és a tanítók szorgos magyarosító munkáját támogatták. A cikk szerzője nem tagadta, hogy e módszert „a legsikeresebbnek tapasztalt” lépésnek tartja, és azt igyekezett bebizonyítani, hogy e magyarosítást nem követte semmiféle „szörnyű botránkozás”.[3]

A húszas évek végén a nyelvharc a sajtóban elcsendesedett, de ha az ellentétek nem is robbantak ki, tovább mélyültek. Kollár például, aki Pesten tevékenykedett, állandó zaklatásnak volt kitéve (macskazene, fenyegetések, ablakbetörés stb.), mert a szlovákok ügye mellett állt. Nehéz helyzetben voltak a szlovák hazafiak az ország más területein is. A kormányszékek, a hatóságok is szembefordultak a szlovák nyelvi-kulturális törekvésekkel. Ezekkel a számukra rendkívül kedvezőtlen intézkedésekkel szemben léptek először a politikai porondra a szlovák mozgalom vezetői, bár a hatóságok mindent elkövettek, hogy tevékenységük ne haladja túl a nyelvi-kulturális mozgalom szűk körét.

A szlovák mozgalom céljainak megvalósítását nagymértékben akadályozta a felsőmagyarországi szlovák ajkú nemesség és polgári-nemesi értelmiség állásfoglalása a magyar nyelv kérdésében. Ők, bár határozottan szembefordultak a magyar nyelvű törvényszöveggel, s ezen a téren a latin nyelv fenntartását követelték, a magyar nyelv megtanulását mégis igen fontosnak tartották. E felemás álláspontban a korszak átmeneti jellege tükröződött. Ugyanazok a Liptó, Sáros, Turóc megyei szlovák ajkú követek, akik magyar iskolákat kértek csek azért, hogy hamarabb megtanuljanak magyarul, rendszeresen tiltakoztak a magyar nyelvű törvényszövegezés bevezetése, „minden kényszerítés” ellen.

A Trencsén megyei követ a magyar nyelvtől privilégiumaikat féltő társainak kifejtette,:hogy a magyar nyelv nem vendég az országban, s mivel a nemesnek egy a privilégiuma, legyen egy a nyelve is. A Liptó megyei követ, ha magyarul nem is tudott jól, rokonszenvből mégis magyar nyelven beszélt. A magyar nyelv, a magyar nemzeti mozgalom iránti szimpátia lesz a megindítója a felvidéki szlovák ajkú nemesség asszimilációjának is. Turóc megye az 1830:VIII. tc. sikere érdekében magyarul tudó papokat, tanítókat, bírókat, jegyzőket kért. A felső-magyarországi megyék e törvénycikkre való hivatkozással a megyegyűlések jegyzőkönyvének nyelvét sorra mind magyarra változtatták. Az utolsó megye, amely a magyar nyelvre tért át, Zólyom volt 1839-ben. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a szlovák vagy a latin nyelv teljesen kiszorult volna a megyeházakból. S mivel a felsőmagyarországi nemesek ekkor még nem tudtak magyarul, az elnöklő fő- vagy alispánnak szlovákul kellett megmagyaráznia a napirenden levő ügyet. A szlovák nyelv használata és a magyarosítás még a negyvenes években is összekapcsolódott a nemesi privilégiumok fenntartásával.

A harmincas években a nemzeti öntudatú szlovák értelmiség erősítette a nemzeti harcot, s újabb röpiratok megjelenése jelezte a magyar–szlovák nyelvharc kiújulását. 1833-ban látott napvilágot a horvátországi Károlyvárosban, Gaj nyomdájában – jellemző példáját nyújtva a szlovák–horvát együttműködésnek – Domoljub Horvatović álnéven Samuel Hojč evangélikus pap Sollen wir Magyaren werden? című munkája. A szerző szerint meg kell különböztetni a magyar haza szeretetét a nemzetiségek fajszeretetétől és a nyelvükhöz való ragaszkodástól. A kettő nem ellenkezik egymással. A röpirat a magyar nyelvnek a szlovák nemesség és értelmiség körében való elterjedését látva, támadásait a szlovák nyelvüket, nemzetiségüket elhagyó „elfajzottak” ellen irányította. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a szlovák nép ragaszkodik nyelvéhez. Érvelésének e pontjai is – érthetően – jelentős ellenkezést váltottak ki a magyar középnemesség körében. A magyar nemesi közvélemény nem méltányolta, hogy Hojč ugyanakkor a hungarus patriotizmus platformján állt. A szlovák lelkész pedig helyesen hangsúlyozta: csak az anyanyelv szabad használat biztosíthatja, hogy a nem magyar nyelvű lakosság hűséges polgára legyen a hazának, amelyért hosszú évszázadok óta sokat tettek a szlovákok, akik őslakói az országnak. E röpirat szerzője volt az első, aki nemcsak magáévá tette a hungarus patriotizmust, hanem a nemzeti ellentétek kibontakozásának idején formába is öntötte ezt a már modern magyarországi hazafiságot, amelynek az volt a célja, hogy az egyenjogúság alapján szoros szövetségbe fűzze a soknemzetiségű ország valamennyi népét.

Hojč koncepciójában a területi mellett az etnikai nemzetkoncepció és herderi gondolatok is helyet kaptak: nála tehát a kétféle indítású felfogás teljes harmóniáját figyelhetjük meg. Kifejtette ugyanis, hogy az elnemzetlenítés, a nemzetiségek megfosztása nyelvüktől, az eltérő körülményeikből fakadó rendkívül gazdag és értékes tulajdonságaiktól semmivel sem pótolható, s nem más, mint a természet ellen elkövetett erőszak. Minden nemzetnek – vallotta – magának kell a géniuszának megfelelő műveltséget kifejleszteni, s ha e folyamatba idegen elemek avatkoznak be, megsértik a nemzet önálló szellemét, elfojtják a jó úton haladó természetes fejlődést.

Matej L'udovít Šuhajdának, a selmeci evangélikus líceum tanárának röpirata (Der Magyarismus in Ungarn, in rechtlicher, geschichtlicher und sprachlicher Hinsicht mit Berichtigung der Vorurtheile, aus denen seine Anmassungen entspringen, 1834) mindenekelőtt tisztázta a nyelv, a nemzet és a haza fogalmát, s ebben az elméleti kérdésfelvetésben a nemzetiségnek jutott a primátus. „Mit szeret az ember jobban, a hazát, vagy a nemzetet? Hazát könnyen és akárhol lehet találni, nemzetet és nyelvet sehol.”[4] Ezzel az elvi megalapozással ideológiailag fordult szembe a magyarosítás eszmerendszerével, amely az egy politikai nemzet koncepciójából fakadt: a közös haza Magyarország, ahol a magyar nyelvnek kell érvényesülnie.

Šuhajda az elsők között volt, akik a magyarosítás veszélyétől indíttatva, a vallási ellentétek elsimításán, a belső nemzeti integráció megteremtésén fáradoztak. Említésre méltó, hogy egyik szerző sem ellenezte a magyar diplomatikai nyelv bevezetését, de mindkettő határozottan visszautasította a magyarosítást.

A húszas és a harmincas években megindult nyelvharcban – a türelmes nézetek ellenére – a szenvedélyek hullámai már magasra csaptak. A túlfűtött nacionalizmus mindkét oldalon nagymértékben kiélezte a magyar–szlovák viszonyt. Nem lehet vitás előttünk, hogy a viszályt a magyar uralkodó osztály kezdeményezte, amikor az erőszakos magyarosítás eszközéhez nyúlt. Ezzel szegült szembe Kollár vezetésével a szlovák polgári értelmiség. A magyarosítással való szembefordulás a szlovák nyelv művelésével együtt a szlovák polgárság és értelmiség patrióta, haladó arculatát tükrözi. Ugyanakkor azonban a magyar nemzeti ideológiához hasonló összetettségben a patriotizmus mellett a türelmetlen nacionalizmus is jelentkezett mint visszahúzó tényező, amely végül is a szlovák mozgalmat az osztrák abszolutizmus oldalára vitte. A nyelvharc rávilágított arra is, hogy a magyar és a szlovák vezetők, miután egymásnak ellentmondó tételekből indultak ki, s ebből nem engedtek, nem találták meg azt a platformot, amely az együttműködéshez vezethetett volna. A harc tovább élesedett, s ennek során még inkább eltávolodott egymástól a szlovák és a magyar mozgalom.

A magyar–szlovák nyelvharc további állomásai

Hasonlóan nem került az illetékes szervek elé Kollár javaslata sem, aki 1840-ben, a szláv kölcsönösség elveit szem előtt tartva, nemcsak a szlovákok, hanem a magyarországi szlávok követeléseit foglalta össze. Kollár a kormánytól a többi között egy szláv akadémia és más szláv kulturális intézmény megalapításának engedélyezését kérte, s felvetette a szláv tanszék megszervezésének szükségességét a pesti egyetemen. Különösen jelentős volt Kollár tervezetében az a követelés, amely a szlávok számára „ipart, gyárakat, manufaktúrákat”[5] kívánt. Ez is mutatja – ami később a negyvenes évek derekán már erőteljesebben jelentkezett –, hogy a szlovák mozgalom vezetői fontosnak tartották a szlováklakta területek polgári fejlődését. Kollár széles körű javaslata visszhang nélkül maradt. E nagyrészt pozitív követelések mellett azonban megmutatkoztak a szlovák mozgalom korlátai is, mindenekelőtt hajlama arra, hogy a kormányra, a dinasztiára számítson.

A szlovák nemzeti mozgalmat nagymértékben sújtotta az evangélikus egyházban fokozódó magyarosítás. E politika szerves részeként támadás indult a pozsonyi evangélikus líceum cseh-szlovák tanszéke ellen. Zay Károly gróf főfelügyelő tisztában volt Štúr munkásságának jelentőségével, s a pozsonyi cseh—szlovák tanszék nemzetébresztő tevékenységével, ezért a Németországból visszatérő Štúrnak lehetetlenné tette, hogy elfoglalja helyét a pozsonyi cseh-szlovák tanszéken. Zay és a magyar középnemesség más képviselői a pozsonyi tanszéken kívül felléptek a szlovák nemzeti mozgalom másik fontos intézménye, a lőcsei evangélikus líceum szlovák diáktársasága ellen.

Mindezeket a lépéseket élénk vita kísérte: a hazai folyóiratokon kívül (Századunk, Társalkodó) a külföldön megjelent röpiratok, valamint az Augsburger Allgemeine Zeitung tanúskodnak erről. A magyarosító kívánságokra és illúziókra a szlovák mozgalom vezetői úgy válaszoltak, hogy továbbra is elfogadták a magyart mint diplomatikai nyelvet, ugyanakkor bebizonyították, hogy a nyelvnek óriási jelentősége van a nemzet számára. Éppen ezért – vallották – a szlovákok nem mondanak le féltett kincsükről, és ellenállnak a magyarosításnak. Egyik röpiratban Štúr is rokonszenvvel üdvözölte a magyar nemzeti mozgalmat, s fejtegetéseiben volt bizonyos megegyezési készség.

A negyvenes évek nyelvharca, ha fel is vetődött a megegyezés gondolata, s számos már korábban kifejtett eszmével is találkozunk, lényegesen erősebb, élesebb küzdelem volt, mint a húszas és a harmincas évek polémiája. A röpiratos nyelvharcnak mint harci formának a jelentősége abban is kifejezésre jutott, hogy ezek az iratok bizonyos fokig átvették a többször elgáncsolt, nem engedélyezett szlovák politikai lap szerepét. A szlovák nyelvharcban kitűzött, jórészt szerény célokat, s magát a küzdelmet pedig az ausztriai, illetve magyarországi szlávok, mindenekelőtt a csehek, a horvátok és a szerbek tevékenyen segítették. A szlovák mozgalom bázisa tehát szűk volt, azt – ha erre az Ifjú Szlovákia törekedett is – nem a belső népi erők, hanem a liberális és konzervatív szláv polgárság, polgári értelmiség alkották. Utóbbiak segítségét mégsem szabad lebecsülni, hisz ez megsokszorozta a szlovák mozgalom erejét. Ezáltal vált ugyanis a szlovák nyelvharc országos mozgalommá, amelyet a birodalom határain túl élő szlávok (lengyelek, oroszok) is támogattak.

A szlovákoknak a nyelvharcban mégsem sikerült említésre méltó eredményt elérniük. A magyarosítás következménye azonban az lett, hogy bár a szlovák mozgalomnak voltak haladó céljai – s ezek a magyar liberális ellenzék programpontjaihoz hasonlítottak –, a szlovák polgári értelmiség mégis az osztrák kormány és a konzervatív párt felé orientálódott. Ezekben az esztendőkben épültek ki a szlovák mozgalom vezetőinek és az aulikus arisztokráciának a kapcsolatai; e főrangúak látszólag türelmes nézetükkel édesgették magukhoz a nemzetiségi politikusokat. Mindez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák értelmiségiek Kollár és Pavol Jozeffy szuperintendens vezetésével 1841 végén hozzákezdtek a szlovákok Bécsbe küldendő petíciójának előkészítéséhez. 1842 elején a szlováklakta területeken aláírásokat gyűjtöttek a beadványra. Az aláírási akció eredményes volt, a petíciót több mint 200 szlovák értelmiségi írta alá. A szlovák parasztoktól – amint azt egy egykorú tanú megállapította – célzatosan nem kértek aláírásokat, nehogy a magyar középnemesség a nép fellázításával vádolhassa a szlovák polgári értelmiségieket.

A szlovák nemzeti mozgalom differenciálódása a forradalom előtti években

Ezzel szemben a jobbszárny Kollár vezetésével továbbra is kitartott a cseh liberális nemesség és burzsoázia, valamint a szlávok oldalán.

A szlovák nemzeti mozgalom 1845 és 1848 közötti időszaka nagy jelentőségű volt a szlovák nép történetében. A Štúr által vezetett csoport nemzeti célok mellett liberális polgári követeléseket tűzött zászlajára. A Szlovák Nemzeti Újság, a mozgalom harcos orgánuma becsülettel képviselte a szlovák parasztság érdekeit. Rendszeresen foglalkozott a jobbágyság helyzetével és azokkal az intézkedésekkel, amelyeknek a megvalósítása szükséges volt ahhoz, hogy a parasztság életét megjavítsák. A szlovák polgári értelmiség parasztpolitikája nagyjában-egészében megegyezett a magyar ellenzék agrárprogramjával. Mindennek ellenére a magyarosító politika következtében ha nem is az ausztroszlávizmust, de az osztrák orientációt követte a szlovák haladó irányzat is.

A szlovák nemzeti mozgalom – ebben is tükröződik demokratizmusa – harcolt a városok jogaiért és a patríciusok mellett a kispolgárság részvételéért a városok vezetésében. A városok átszervezésére vonatkozóan a Štúr-szárny több liberális javaslatot tett. A polgári jogok körébe tartozott a nem nemesek hivatalviselése, amelynek megvalósításáért is harcot indítottak. A népképviseleten nyugvó országgyűlés szükségességét ugyancsak felvetették. A szlovák értelmiségiek a polgári átalakulás gazdasági alapjának megteremtésére is törekedtek. A mozgalom vezetői világosan látták, hogy a feudalizmus mélyreható válságából a kivezető út a szlováklakta terület számára is az iparosítás. Nem egy alkalommal foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy Szlovákia alkalmas arra, hogy területén ipar fejlődjék ki. Ezzel magyarázható, hogy a védegyleti mozgalom a szlováklakta megyékben bizonyos érdeklődést is keltett, bár jelentős eredményei nem voltak. A szlovák politikusok szükségesnek tartották a hitelrendszer megteremtését, sürgették a váltótörvények létrehozását. A Szlovák Nemzeti Újság nemegyszer kezdeményezte takarékpénztárak, különféle gazdasági egyesületek alapítását. Ezek a törekvések csak részben valósultak meg. Egy hitelüzlettel foglalkozó szlovák gazdasági szervezet, továbbá számos kisebb önsegélyező, biztositó, gyümölcstermelő egyesület alakult. Ezek a vállalkozások azonban igen rövid életűek voltak, 1848–1849-ben valamennyi megszűnt.

E polgári kívánságok jól megfértek utópista szocialista gondolatokkal, amelyek a Štúr-irányzat egyes képviselőinek nem napvilágot látott műveiben, hanem kézirataiban és levelezésében körvonalazódtak. Megállapítható, hogy ismerték a francia utópisták eszméit. E gondolatrendszer Štúron kívül a tőle balrább álló Ján Francisci és Janko Král' megnyilatkozásaiban tapintható ki a legjobban. Štúr már 1845-ben észlelte a nyugati tőkés társadalom ellentéteinek kiéleződését, a két pólust: egyrészt a mindenben dúskáló tőkéseket, a felhalmozódott vagyont, másrészt a nagy és növekvő proletárnyomort. Štúr a harmincas évek végén ismerkedett meg Lamennais tanaival. A legtöbb Lamennais hatás 1841-ben írt röpiratában (A szlovákok régi és új korszakaStarý i nový vek Slováků) – amellyel populáris formában a néphez kívánt szólni – mutatható ki. Természetesen Štúr e nézetei eltörpültek ideológiájának nemzeti gondolatai mellett.

A szlovák ifjúság egy része Lőcsén Ján Franciscival az élen, nem utolsósorban a lengyel emigráció balszárnyának a hatására, nem volt megelégedve a Štúr által képviselt liberális programmal, a Szlovák Nemzeti Újság irányával, s még határozottabb, demokratikusabb program megvalósítását akarta. Ennek az elégedetlenségnek adott hangot Francisci, Samo Bohdan Hroboň evangélikus paphoz és magához Štúrhoz 1847-ben írt leveleiben. Francisci elégedetlensége Štúrral szemben sok vonatkozásban személyes okokból fakadt. Kifogásolta, hogy Štúr a szerkesztőségben nem osztja szét a munkát, minden apró ügybe beleavatkozik: lényegében Štúr diktatórikus hajlamait tette kritika tárgyává. Sokkal jelentősebb azonban az, amit Francisci magáról a szlovák lapról s a nemzeti mozgalomról mondott: a lap radikálisabb orientációját kívánta.

Ezt a felfogást, a lőcsei szlovák diákok a nemzeti gondolattal szorosan összefonódó plebejus eszmevilágát szemlélteti Francisci Tükör a szlovák nép számára (Zrkadlo pre ľud slovenský, 1847) című, a lengyel demokraták ösztönzésére készített kézirata, amelyet a rendőrség már megjelenése előtt elkobzott. A szerző művében egy elképzelt országról, Blahoslaviáról (Boldogszlávországról) írt, ahol az emberek nagy elégedettségben élnek. Ebben az országban nincs jobbágyság, a földesúri elnyomásról Blahoslavia lakói még csak nem is hallottak. Ezt a súlyos elnyomást azonban – mint Francisci írta – „ti nyögitek, mert bolondok vagytok, mondom, bolondok, mert nem kellene szenvednetek. Azok mind szabadok voltak, ti pedig mind rabszolgák; nekik volt saját földjük, ti pedig még talpalatnyi földeteket sem mondhatjátok magatokénak…” Blahoslavia lakói vol'norád (szabadságszerető) nemzethez tartoztak (ezek alatt szerző a szlovákokat értette). A vol'norád nemzetet azonban Isten, mert szerette, nehéz helyzetbe hozta, próbára tette. Blahoslavia határán ugyanis „egy kis és fekete” nemzet élt, akit a vol'norádok „kutyafejűeknek” neveztek. (A szerző ez alkalommal a magyarokra gondolt.) Az urak (értsd: a szlovák nemesség) a nép nyelvét elfelejtették, s csak „kutyafejű nyelven” beszélnek, és az egész területet el akarják „kutyafejűsíteni” (magyarosítani); azt hirdetik, hogy aki nem beszél „kutyafejű nyelven”, az semmirekellő.[6]

”Ebben a munkában az utópista szocializmus számos gondolatát is felfedezhetjük (az országban nagy az elégedettség, nincsenek urak és jobbágyok; nincs hadsereg, mindenki magát Védi; egyenlőség van s mindenki hivatalt vállalhat stb.). Franciscinál is megfigyelhető – Král'hoz hasonlóan – a lengyel indítású vallási motívum (Isten próbára tette a szlovákokat).

Král', a plebejus költő is – Franciscihez hasonlóan – elégedetlen volt Štúr politikájával. A költő még korábban, 1845-ben, nem sokkal a Szlovák Nemzeti Újság megjelenése után – amint erről Štúr ugyancsak Hroboňhoz írt levelében számolt be – már goromba hangú levélben kritizálta a lap vezércikkeinek határozatlan irányvonalát. S valóban, Francisci és Král' is – a szlovák mozgalom 1845 utáni határozott balrafordulása ellenére – joggal bírálhatta a szlovák lapot, illetve annak egyes cikkeit. Meg kell azonban vizsgálnunk, hogy az adott viszonyok között az az óvatos politika, amelyet Štúr az elégedetlenkedőktől eltérően követett„ nem volt-e indokolt, s Francisci és Král', amikor kritizálta a szlovák politikai lapot, valóban demokratikusabb irányzatot képviselt-e, mint Štúr?

A Szlovák Nemzeti Újság helyzete igen nehéz volt. Hosszú, kemény harcok után kapta meg Štúr az engedélyt, és igen nagy nyomás nehezedett a szlovák mozgalomra. Nem lehetett felelőtlenül kihívni a nemesség és a kormány haragját, s a cenzúra is igen súlyos akadályokat jelentett: Štúrék sokszor nem fejthették ki azt, amit akartak. S ha az óvatosság sok vonatkozásban helyénvaló is volt, mégis Francisci és Král' kritikája több ponton helytálló. Nehéz megállapítanunk, hogy Štúr esetében csak óvatosságról volt-e szó, vagy lojalitása jutott kifejezésre a lap irányvonalában is. Mindenesetre ő és az általa vezetett mozgalom 1848 tavaszán lényegesen előbbre jutott a demokratizmus irányában annál, amit 1848 előtt képviselt. Mindezt – tehát korábbi lojalitását és későbbi balratolódását – figyelembe véve, ebben az időben (1845 és 1848 között) minden bizonnyal keveredett nála az óvatosság, amely természetesen nem tükrözte igazi álláspontját, a lojalitással. Egyoldalúságba esnénk tehát, ha maradéktalanul elfogadnánk Štúr kifogását vagy teljesen magunkévá tennénk Francisci és Král' kritikáját.

Az elmondottakkal kapcsolatban joggal felvetődik az a kérdés, hogy Francisci és Král' kritikája és demokratikus nézetei a szlovák mozgalom további differenciálódását, egy harmadik és egyben demokratikus csoport kialakulását jelentette-e? Francisci és Král', s a velük azonos nézetet valló szlovák fiatalok a Štúr-csoporthoz tartoztak. Felfogásuk, módszereik nagyjában-egészében megegyeztek a szlovák balszárny felfogásával, módszereivel. Az összetartozást jól tükrözi Francisci ismertetett radikális szellemű kézirata is, amely a parasztság ügyében kétségtelenül plebejus nézeteket képviselt, s ezzel túllépett Štúr lapjának agrárprogramján. Számottevő eltérést jelez a Habsburg-ellenesség is. Az antifeudalizmussal egybekapcsolódó nemzeti gondolat nagy súlya azonban azonosságra mutat csakúgy, mint az utópista-szocialista eszmetöredékek, valamint azok összefonódása a nemzeti üggyel.

Nézeteik rokonságát jelzi a „renegát” szlovák ajkú nemesség éles kritikája is. Liberális nacionalista nézetekre utal František Palacký cseh története alapvető gondolatának átvétele, amely a szlávokat szabadságszerető, a németeket, magyarokat durva, harcos és más népeket leigázó nemzeteknek tartotta.

Nem beszélhetünk külön irányzatról azért sem, mert Francisci és Král' a politikai porondon nem lépett fel Štúrék ellen, harc nem volt közöttük, nem úgy, mint a Štúr és a Kollár vezette csoport között.

Az egykorú nemzet—haza fogalom, a nemzet felébresztése

Herder hatása még nagyobb, de nem annyira a tudományra, mint inkább a nyelvi-kulturális mozgalom érzelmi és nemzeti összetevőire. Herder rajongott a szlávokért, s ha lehet mondani, rokonszenvével még inkább a szlávok mellett állt, mint Schlözer. Herder felhívást tett közzé a szláv népek dalainak gyűjtésére, s kifejtette, hogy e dalokban fedezhető fel a nemzet lelke. Ő maga egy híressé vált népdalgyűjteményt is adott ki, amely nagy visszhangot váltott ki a magyarországi népek körében (Kelet-Európában is jórészt e könyv hatására indult meg a népdalgyűjtés). Egy másik művében (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit) nagy rokonszenvvel s együttérzéssel írt a szlávokról. A szlávokra szerinte nagy jövő vár, mert kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek. A szlávoknak nagy érdemük volt – írta –, hogy más népektől elhagyott területeket műveltek meg és tettek lakhatóvá. A szlávok szorgalmasak, békeszeretők, humánusak, s ez szerencsetlenséget is hozott rájuk; nyugaton a németek, keleten pedig a mongolok igázták le őket. Herder kifejezte azt a reményét is, hogy a szlávokban is fel fog támadni a harci szellem, s ki fogják vívni szabadságukat.

Nem csoda tehát, ha a valóságnak nem mindig s nem mindenben megfelelő, de rokonszenves kép nagy hatást váltott ki a szlávok körében, s erősítette nemzeti öntudatukat, nemzeti büszkeségüket. Lelkesedéssel vették át a szlávok, a románok és természetesen a szászok Herder egy másik jelentős gondolatát. Eszerint az állam mesterséges szervezet, az emberiség nemzetekben szervezkedik, s ez, és nem az állam a természetes társadalmi forma. Herder tehát a nemzeti kötelékeket természeteseknek, az államiakat pedig mesterségeseknek tekintette.

A történelemből vett példákkal igyekezett bizonyítani, hogy a mesterséges állami szervezetek szét fognak hullani, s a nemzeti államokban fog testet ölteni a humanitás eszméje. Nyilvánvaló, hogy e soknemzetiségű államok ellen irányuló megjegyzések, illetőleg a hódítás elítélése megnyerte az elnyomott népek tetszését.

Így hódított azután tért a magyarországi nemzetiségek körében is az állami önállóságot alapul vevő történeti joggal szemben a természetjog, amely a népet függetlenítette az államtól, s az állammal szemben a nemzetiséget, s annak is legfőbb ismérveként a nyelvet tartotta a legfontosabbnak.E nézet szerint tehát nem az állami önállóság indokolja a népek egyenjogúságát, hanem a nemzet léte maga.

A rendkívül nagy visszhangból hadd utaljunk a szlovák Kollárra, Štúrra, Hojčra, Suhajdára, az Ifjú Szlovákiára, a horvát és szász követekre, akik megnyilatkozásaiban Schlözer és Herder gondolatai következményeképpen is erősödött a nemzeti ideológia polgári tartalma.

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Velük együttműködött Ján Kollár pesti evangélikus lelkész, a szlovák mozgalom egyik vezető alakja, aki viszont a cseh nyelv fenntartása mellett szállt síkra. A két irányzat közötti kiegyenlítésnek, s ebbe a szlovák mozgalom pozsonyi központja is bekapcsolódott, nagy szerep volt az új szlovák irodalmi nyelv megteremtésében.

Figyelembe véve az integrációs kísérletek mellett az ellentéteket is, a Bernolák és Palkovič követői között megindult nyelvharc nem volt olyan éles küzdelem, mint a szerb nyelvharc. Miért járt a szerb és a szlovák fejlődés az irodalmi nyelvért folytatott harcban a többi nemzetiségétől eltérő úton, s ugyanakkor mi határozta meg a szlovák és a szerb nyelvharc közötti különbséget, amely – mint láttuk – a nyelvharc különböző fokú intenzitásában jelentkezett? Míg a horvátoknál a teljesen idegen latin nyelvvel szemben, a nagy eltérést mutató horvát dialektusok helyett, egységes irodalmi nyelv bevezetése állt a nyelvi törekvések középpontjában, a románoknál pedig az ugyancsak teljesen idegen szláv egyházi nyelv helyett a román irodalmi nyelv megteremtése volt a cél, addig a szerbeknél és a szlovákoknál a több évszázadon át használt rokon szláv nyelvnek, a szlaveno-szerbnek és a cseh nyelvnek a nép nyelvével, az anyanyelvvel való helyettesítése jelentette a polgári fejlődés útját. Míg a horvátoknál és a románoknál az idegen nyelv és az anyanyelv hívei között a frontok tisztázottak voltak (az idegen nyelv mellett a konzervatívok, az anyanyelv mellett pedig a nemzeti mozgalom hívei állottak), ez nem volt ilyen egyértelmű a szerbeknél és a szlovákoknál, ahol a hosszú ideig használt és részben érthető szláv nyelvekhez való ragaszkodás nem jelentette egyben a nemzeti mozgalommal szembeni állásfoglalást is. így a horvátoknál és a románoknál – a szerb és a szlovák fejlődéstől eltérően – az idegen nyelv és az anyanyelv küzdelmeiben a nemzeti mozgalom léte dőlt el, a szlovákok és a szerbek esetében pedig az ismertetett nyelvharc a nemzeti mozgalomban, a nemzeti mozgalom két szárnya között folyt. (Persze ez nem jelenti azt, hogy a szerbek és a szlovákok ne harcoltak volna az idegen nyelv térhódítása, így a magyarosítás ellen. E harc, különösen a szlovákok részéről, a század következő évtizedeiben öltött nagy méreteket.)

E nyelvharc a nemzetiségi mozgalom bizonyos differenciálódását is feltételezte, amely a fejlettebb szerb mozgalomban jobban előrehaladt, mint a szlovákban. Ez magyarázza a szlovákkal szemben a szerb nyelvharc élességét. A szlovák nyelvharc – melynek egy kis előjátéka már Bernolák és Palkovič követői között lefolyt – csak a negyvenes években vált a szerbhez hasonló kemény küzdelemmé, akkor, amikor a szlovák polgárság, a szlovák nemzeti mozgalom fejlődésével létrejöttek e harc gazdasági és társadalmi előfeltételei. A század eleji szlovák nyelvharc, éppen a fejletlenség következményeképpen, az anyanyelvért folytatott küzdelemben – a szerb és a későbbi szlovák nyelvharctól eltérően – nem kapcsolódott össze más, kifejezetten polgári követelésekkel. És bár tükröződtek benne a polgári fejlődés problémái, sokkal inkább a kultúra területén, a nyelvtudomány, az irodalom szférájában, a politikai és a gazdasági élet területétől távolabb játszódott le, mint a szerb vagy a későbbi 4szlovák nyelvharc.

A negyvenes évekre tehát a szlovák mozgalom is differenciálódott: Ľudovít Štúr vezetésével kialakult a baloldali, a liberális szárny, szemben a Ján Kollár vezette jobboldallal. A baloldal első fontos lépése a nép nyelvének irodalmi szintre emelése volt. 1843-ban indultak meg az előkészületek, s a szlovák mozgalom vezetői teljes egyetértéssel megállapodtak abban, hogy „népünkhöz szólni nemcsak a mindennapi, hanem az élet magasabb szintjén, a közéletben, a mi nyelvjárásunkon, a mi kedves szlovák nyelvünkön”[7] lehet. E gondolatot a fiatal szlovák értelmiség nagy lelkesedéssel tette magáévá, és az 1844 augusztusában alapított szlovák művelődési egyesület, a Tatrín, a szlovák nyelvet hivatalos nyelvéül fogadta el.

A szlovák haladó értelmiség ilyen, a polgári fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen egységes irodalmi nyelv kialakítására tett erőfeszítései kifejezték azt is, hogy a mozgalomban a szlovák nép, a szlovák jobbágyság is szerepet kapott, érdekeit figyelembe vették, s a feudalizmus elleni harc a szlovák nemzeti mozgalom fontos részét alkotja. A haladó szlovák polgári értelmiség egykorú megnyilatkozásai arról számolnak be, hogy a mozgalom vezetői tudatosan törekedtek a szlovák nép megnyerésére. Erősen és általánosan hatni a népre Štúr szerint csak anyanyelven lehet. Így kapcsolódott össze a szlovák irodalmi nyelv követelése a mozgalom bázisának kiszélesítésével és a feudalizmus elleni küzdelemmel.

A szlovák mozgalom jobbszárnya, Kollárral az élen, szembefordult Štúrék új politikájával, amely a szlovák parasztságot állította előtérbe. Kollárék ugyanis nem a népre, hanem a szláv népek nemességére, mindenekelőtt pedig a cseh polgárságra kívántak támaszkodni, vele építettek ki szoros szövetségi viszonyt. Ez volt az úgynevezett ausztroszlávizmus, Ausztria föderatív szláv államszövetséggé való átalakításának koncepciója, amely szerint a szlovákok és a csehek egységes nemzetet, tartományt alkottak volna. Ez pedig már alapvető politikai ellentét volt. A Štúr vezette mozgalom ugyanis Bernolák és Hamuljak koncepciójához közelítve, amely a szlovák önállósulást követelte, a szlovák nép nyelvét – éspedig annak középszlovák nyelvjárását – tette meg irodalmi nyelvnek. E lépés Bernolákénál radikálisabb volt abban a tekintetben is, hogy e dialektus a nyugatszlovákkal ellentétben – amely a csehhez igen közel állt, hisz átmenetet jelentett a cseh és a szlovák között – teljesen eltért a csehtől és a legtipikusabb szlovák nyelvjárás volt. (A harmadik, a keletszlovák dialektus pedig az ukránhoz állt közel.) Politikai téren ez azt jelentette, hogy Štúrék – az ausztroszláv nézettel szemben a hungarus gondolatot vallva – Magyarország kereteiben akarnak élni, persze messzemenő egyenjogúság alapján.

Így indult meg a nyelv kérdésében, de szoros összefüggésben a politikai ellentétekkel a támadás Štúrékkal szemben. A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh František Palacký történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére. A nyelvharc igen éles volt, amit a vele szorosan összefonódó politikai ellentétek hevítettek (népre való támaszkodás, ausztroszlávizmus—hungarus koncepció eltérése).

A nyelvharc Štúrék győzelmével ért véget: a mai szlovák irodalmi norma a középszlovák dialektuson alapul, amelynek grammatikáját Štúr és Michal Miloslav Hodža készítette el. A küzdelem pedig nem volt könnyű; gondoljuk meg, hogy Štúr koncepciójával, noha közeledett a BernolákHamuljak irányhoz, mégis egy harmadik elképzelés született, s ez a nemzeti mozgalom által oly hőn óhajtott egység létrejöttét – átmenetileg – nehezítette.

Mindhárom normán (szlovakizált cseh nyelven, nyugat- és középszlovák dialektusban) kibontakozott a nemzeti és liberális szellemű irodalom. A kor legjelentősebb szlovák költőjének, a nyugatszlovák normán író Ján Hollýnak a tevékenysége is a 19. század első évtizedeire esett. Az ő „győzelmi költeményei”, eposzai jelentik a tetőpontját annak a történeti apológiának és múltszemléletnek, amely a 18. század végére már több sajátos kencepciót termelt ki. A dicső múlt felé forduló eposz a keleteurópai népek történetében a nemzeti öntudat kibontakozásának idején született meg, s a nemzeti ébredés tipikus terméke volt. Megjelenése azonban már a nemzeti mozgalom, illetve irodalom bizonyos szintjét tételezte fel. Papánek és Fándly történeti munkáin keresztül vezetett az egyenes út Hollý elbeszélő költeményeihez azért is, mert valamennyiben a Nagymorva Birodalom, valamint a Cirill és Metód-hagyomány kapott egyre fokozódó hangsúlyt, illetve Hollýnál költői formát.

A nemzeti ideológia és a romantika szabadságeszménye is Hollý költészetében, szorosan a szláv-szlovák gondolatvilággal együtt jelent meg. A szlovák nemzethez írt ódája a nemzeti szabadságot állította előtérbe, s a költő büszke arra, hogy a szlovákság tagja a hatalmas szláv nemzetnek.

A költő megénekelte a szlovák nemzetüket elhagyó renegátok (e jelenség különösen sújtotta a szlovák mozgalmat) miatt érzett fájdalmat is. A szlovákságnak hátat fordító „elfajzottak”, a renegátok ostorozása összekapcsolódott a nemesség, a feudális erkölcsök szenvedélyes bírálatával, hiszen az „elfajzottak” elsősorban a szlovák ajkú nemesség köréből kerültek ki. Tehát Hollýnál, ha kisebb mértékben, mint Bajza és Fándly eszmevilágában, egybefűződött a nemzeti és társadalmi gondolat. Hollý ültette át 1828-ban Vergilius Aeneisét, s ezzel is meggyőzően bizonyította, hogy a szlovák nyelv alkalmas a klasszikus formák átvételére, lehet magas színvonalú irodalmat művelni ezen a nyelven.

A cseh nyelvű nemzeti irodalom gazdag termése szólalt meg a Karel Kuzmány által kiadott Garamka (Hronka) című folyóiratban is. Az itt közölt szépirodalom és „hasznos olvasmányok”, bár cseh nyelven jelentek meg, jelentős termékei voltak a szlovák kulturális nemzeti mozgalomnak. Meg kell jegyeznünk, hogy Kuzmány kísérlete folyóiratával nem sikerült: a két norma evangélikus és katolikus képviselőit akarta egy táborba egyesíteni. Persze a régi cseh irodalmi nyelv erre nem is lehetett alkalmas. Kuzmány tevékenysége egyébként jelentős volt: sokat fordított, és hazafias lírája a politikai élet terére kilépő szlovák mozgalmat támogatta.

A szlovák dramairodalom is megtette kezdeti lépéseit. A legnépszerűbb műfaj a vígjáték volt. Juraj Palkovič egy vígjátékában már megjelent a szlovák paraszt, aki győzelmet arat a „basáskodó, fondorlatos úron”.[8] A szlovák vígjáték kiváló művelője volt Ján Chalupka is, aki nagy rokonszenvvel rajzolta meg a népi alakokat, bátran használta a szatíra éles fegyverét is a feudalizmus és a nemzeti elnyomás ellen.

Lényegesen nagyobb jelentősége volt Palkovičnak mint szerkesztőnek, ismeretterjesztőnek, publicistának, politikusnak. E minőségeiben kifejtett tevékenysége során ugyanis túllépett már felvázolt s a felvilágosodás eszmevilágához kapcsolódó koncepcióján. Az újságot „a nemzetek világosságának”[9] nevezte, s lapjának, a Týdenníknek is e feladatot szánta. A külföldi híreket gyakran a hazai viszonyokkal való összehasonlítás céljából közölte: akár elrettentő (elmaradott országok példái), akár követendő (fejlett területek példái) céllal, de mindenkor a progresszió érdeke lebegett a szeme előtt. A gyarmati országok rabszolgái aktuális kérdésének tálalása negatív oldalról támogatta liberalizmusát: a négerek embertelen helyzete, a rabszolgaság megszüntetésének gondolata lehetővé tette, hogy az elnyomásról és az emberi méltóságról általánosságban elmélkedjék. Pozitív példaként szerepelt nála a katolikus írek hősi küzdelme a nemzeti és gazdasági egyenjogúságért. Ezenkívül korának fontos, nemegyszer forradalmi eseményeit is rokonszenvvel kommentálta. Kedvelt témája volt a sajtószabadság és a cenzúra, amelyet a fejlettebb országok lapjainak alapján mutatott be. A Týdenníkben az ipar és a kereskedelem kérdései is a polgári átalakulás útjait egyengetve kerültek szóba.

Ismeretterjesztő munkássága szempontjából nagy jelentősége volt hosszú évtizedeken keresztül (1801–1848) kiadott kalendáriumainak. Palkovič e műfaj lehetőségeit is kihasználta, és azt a nép művelésének szolgálatába állította.

Ez a nép felé fordulás a modern társadalmi gondolat terjesztését, valamint a nemzeti ideológia eszmevilágának propagálását is jelentette. Amikor a magyar országgyűlésen napirendre került a jobbágykérdés ügye, naptárainak olvasóit rendszeresen liberális szellemben tájékoztatta. E tevékenysége ellen a magyar konzervatív nemesség 1827-ben tiltakozott is, és követelte, hogy kalendáriumait szigorúbban cenzúrázzák.

Palkovič 1832-től három országgyűlési cikluson keresztül (1832–1836, 1839–1840; 1843–1844) Korpona várs ablegátusa volt. Ilyen minőségben többször felszólalt a jobbágyság érdekében. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az országgyűlés leghaladóbb elemei közé tartozott.

Erre az időszakra esett Palkovič Tatranka című lapjának megjelenése. Ebben a magyarosító törekvések ellen éppúgy tiltakozott, mint ahogy állást foglalt a liberális agrárpolitika mellett, s népszerűsítette Széchenyi István a Hitelben és a Világban kifejtett, az ország polgári átalakulására irányuló eszmerendszerét. Kalendáriumának lapjain regisztrálta a proletariátus megjelenését a nyugati országokban, ellenállásának különböző formáit. A dolgozó osztályok és rétegek társadalmi jelentőségének hangsúlyozásával öntudatuk formálódását segítette elő.

A szlovákok kezdeményezői voltak a szláv kölcsönösség, a szláv összefogás eszméjének és gyakorlatának. Ez az ideológia az irodalomban Holly mellett különösen Ján Kollár költészetében kapott helyet. A pesti evangélikus lelkész Szlávia leánya (vagy A dicsőség leánya, Slávy dcera) című munkájában költői formába öltöztette a szláv összefogás gondolatát. Kollár e nagy hatású művével számottevő lökést adott a szláv kölcsönösség kibontakozásának, s széles körű tevékenységével élére állt e program megvalósításának. Kollár fellépéséig a szláv összefogás gondolata gyakran felmerült, de mégsem alkotott összefüggő, céltudatosan kidolgozott eszmét és irányt. A szláv kölcsönösség, amely a szláv népek egymásra utaltságának felismerését, nyelvi-kulturális kapcsolataik elmélyítését, végső fokon a nemzeti elnyomás elleni közös fellépésüket jelentette, Kollár munkásságával kapott határozott ösztönzést. A Szlávia leánya több mint 600 szonettet tartalmazott, s első kiadása 1824-ben Pesten jelent meg. Kollár a költemény előhangjában mély fájdalommal emlékezett meg a németországi szláv népek pusztulásáról, akik a nemzeti elnyomás áldozatai lettek. Az elnémetesedett szlávok pusztulásán keresztül Kollár tiltakozott mindennemű erőszak, általában a nemzetek, de különösen a szlávok elnyomása ellen. Ugyanakkor más szláv népek sorsa iránt érzett rokonszenvével a szláv szolidaritás, a szláv kölcsönösség szükségességének érzését ébresztette fel a szláv népekben. Ez a gondolat végigvonul az egész munkán. Kollár a Szlávia leányában a szláv népek jövőjében való bizakodás megrajzolásával is lelkesítette, erősítette a nemzeti elnyomás ellen harcba induló szlávokat. Gyűlölettel szólt a szláv népek elnyomóiról, a szlávok ellenségeiről, a német és a magyar uralkodó osztályok képviselőiről. Ez az ellenszenv a nacionalizmusnak abból a negatív vonásából táplálkozott, amely túlhajtva a fontos és haladó szerepet játszó nemzeti öntudatot, azt más nemzetek ellen irányuló gyűlöletté változtatta.

Kollár egy később, 1836-ban megjelent művében (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Slawischen Nation) a szláv kölcsönösség megvalósításának tudományosan megalapozott gyakorlati programját adta. Javasolta például az egyes szláv fővárosokban szláv könyvkereskedések felállítását. Ehhez kapcsolódott az az indítványa is, hogy a szláv törzsek (népek) írói lépjenek egymással kapcsolatba. Meg kell szervezni egyetemeiken a szláv nyelvjárások (nyelvek) tanszékét is. Kollár szerint szükséges egy szláv irodalmi újság megindítása, amely rendszeresen ismerteti a szláv irodalmi műveket. Fontosnak tartotta az összehasonlító szláv nyelvészeti munkák (grammatikák, szótárak) megjelentetését, amelyek megkönnyítik a szláv nyelvek megtanulását.

Kollár szláv kölcsönösségi programja tehát nem politikai, hanem kulturális, főképpen irodalmi program volt. Ha összehasonlítjuk a Szlávia leányát a szláv kölcsönösséget tárgyaló művével, melyet több mint egy évtizeddel később jelentetett meg, azt látjuk, hogy ez utóbbit sokkal inkább jellemzi az ausztriai birodalom iránt tanúsított lojalitás, mint a még ifjúkorában írott művét. Kollár ez utóbbi értekezésében – a Szlávia leányában ködösen jelentkező szláv ország képével szemben – nyíltan kifejezésre juttatta, hogy a szláv kölcsönösség nem jelenti valamennyi szláv törzs (nemzet) politikai egyesítését vagy demagóg vállalkozásokat „az országok kormányai s rendeletei ellen, melyekből csak zavar és szerencsétlenség származhat”.[10] Kollár az irodalmi kölcsönösséget másképpen képzelte el, s védekezett is a pánszlávizmus vádjával szemben, hangoztatva: az irodalmi kölcsönösség több államhoz tartozó nemzetek között is fennállhat.

Pavel Jozef Šafárik, a kiváló szlovák szlavista kisebb jelentőségű szépirodalmi tevékenység mellett sokoldalú tudományos munkásságával tűnt ki, amely a szláv kölcsönösség jegyében fejlődött. A már hagyományossá vált történeti felfogást kora tudományos színvonalán dolgozta ki. Legjelentősebb műve, a Szláv régiségek (Slovanské starožitnosti) 1837-ben jelent meg. Hatalmas anyagot alapján dolgozott, és azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa: a szlávok már a messzi múltban Európa ősi kultúrnemzetei között foglaltak helyet. Šafárik munkája tehát fontos forrása lett a szlávok összefogásának: a ragyogó színekkel megrajzolt közös múlt a nemzeti elnyomással szembeni szoros együttműködésre ösztönzött. A szláv őshazát a Kárpátok és a Duna vidékére teszi; ő is elfogadja azt a koncepciót, hogy a szlávok bölcsője a szlovákok által lakott terület, mindenekelőtt a Tátra. A szlávok tehát e térség őslakói: az autochtonitást tudományos érvekkel bizonyítja, de nála is, miként elődeinél e tény az egyenjogúságért folytatott harc egyik legfőbb érve volt. Šafárik megírta a szláv népek irodalomtörténetét is (Geschichte der slawischen Sprache und Literatur, 1826). E munka sok szláv nép, főképpen a balkáni délszlávok irodalmát először ismertette, s ezzel nemcsak a szláv gondolatnak, hanem az egyes szláv népeknek is igen nagy szolgálatot tett.

A szlovák népköltészet első jelentős gyűjteményeit is Kollár (Národnie spievanky, 1834–1835) és Safárik adták ki. A közvetlen ösztönzést a szerb Karadzić jelentette, akinek módszerét is átvették. Šafárik pedig 1842-ben tette közzé a szláv népek etnográfiáját (Slovanský národopis), amely e népek első rendszeres áttekintését nyújtotta. E munkában nem a dicső múlt, hanem a szláv népek jelene ösztönözte, erősítette a nemzeti küzdelmet.

Különösen gyors és számottevő fejlődést tett meg a Štúr-féle norma alapján kibontakozó irodalom. A kölcsönhatás itt nagyon szembetűnő az új norma és a szépirodalom között. A szép számú színvonalas költő és író munkáiban megjelent az a legtipikusabb és legjellegzetesebb szlovák élet, amelyet cseh nyelven a valósághoz hűen leírni nem is lehetett volna: a szlovák falu, a szlovák parasztság élete, a szlovák hegyek sajátos szépsége, a szlovák pásztorok nehéz sorsa, s a magas hegyek között a megélhetéséért küzdő egyszerű szlovák nép élete. A szlovák múlt is új színekkel gazdagodott ezekben a munkákban. Svatopluk és a Nagymorva Birodalom mellett a tematikában megjelent Trencséni Csák Máté mint a szlovák hercegség építője. Ezt a nézetet a történettudomány nem fogadhatja el, de Csák Máté ilyen irányú szerepeltetése a múlt század negyvenes éveiben hozzájárult a szlovák nemzeti öntudat felébresztéséhez. E munkákban lép elénk Jánošík, a szlovák nép nemzeti és szociális szabadságáért harcoló hős. A költészetben általánossá váltak a szlovák népköltészet formái.


A szlovák politikai mozgalom három kiemelkedő alakja, Ľudovít Štúr (akiről Štúr-iskolának nevezik a negyvenes évek szlovák irodalmát), Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža is művelte a szépirodalmat. Az irodalomban azonban inkább szervező munkájuknak, mint írói kvalitásuknak köszönhetik nevüket. Írásaik a nemzeti öntudat felébresztését szolgálták, s ennek legfőbb eszköze a dicső múlt megéneklése volt. Az új szlovák irodalom fejlesztésében jelentős szerepe volt Hurban 1846-tól napjainkban is megjelenő tudományos-irodalmi lapjának, a Szlovák Szemlének (Slovenskje Pohladi) és Nitra almanachjának (1842, 1844).

A nemzeti mozzanatok túlsúlya jellemezte Samo Chalupka költészetét. Jánošík, a szegénylegény nemzeti hőssé lesz, jelezve, hogy a költő a maga kora nacionalista eszméit a múltba vetíti vissza.

A Štúr-iskola legnagyobb költője Andrej Sládkovič volt, aki az egész szlovák irodalomban is rangos helyet vívott ki magának. Első jelentősebb alkotása a Marina (1840), amelyben a kedveshez és a szülőföldhöz való vonzódása fonódott szoros egységbe. Megrajzolta a szlovák női eszményképet, s ez is segítette a nemzeti öntudat kibontakozását. Ebből a szempontból még nagyobb szerepe volt a Detvan (Gyetvai legény, 1847 ) című lírai-epikus műnek, amelyben szlovák népi ideálokat teremtett. A gyönyörű szlovák vidéken, Gyetván játszódó események olyan hősöket állítanak elénk, amilyen a magyar Toldi Miklós volt.

Kisebb költeményei is a szlovák mozgalom eszmevilágát népszerűsítik. Ne gyalázzátok népemet (Nehaňte lud moj) című versében a nemesekhez szólt, akik megvetik, lenézik a szlovák jobbágyságot. A nemesi gőggel a parasztság őserejét állította szembe, és rávilágított arra, hogy a nép éppen azzal fog elnyomóin felülkerekedni, amit benne megvetnek. A nemes–paraszt osztályellentét nemzeti momentumokat takart: a szlovák megyékben ugyanis a nemesség magyar volt, vagy a magyar nemzeti mozgalmat támogatta. Dalt zengek a szabad hazáról (Zaspievam pieseň o slobodnej vlasti) című 1848 márciusában írt költeménye a jobbágyfelszabadítást, a polgári átalakulást üdvözölte, de nem feledkezett meg a szlovák nemzeti jogok követeléséről sem.

A Štúr-iskola legforradalmibb költője Janko Kráľ, akit 1848 tavaszán, a szlovák parasztmozgalomban való részvétele miatt börtönbe vetettek. A szlovák irodalomnak mind a mai napig ő a legnagyobb rögtönzője. Dalai a népköltészet közvetlen hatására születtek, azonnal papírra vetette azokat, ahogy még a fülében csengett a népdal melódiája. Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát. Pozsonyi elmélkedés (Duma bratislavská) című balladisztikus költeményében a szlovák mozgalomnak arról a jelentős eseményéről irt, amikor Štúrt megfosztották a pozsonyi líceum cseh-szlovák tanszékén betöltött helyettes tanári állásától, és barátai, tanítványai tüntetőleg elhagyták Pozsonyt. Az úr a tüskebokorban (Pán v tŕní) cimű balladája pedig a feudalizmussal szemben a nép igazáért folytatott harcát példázza.

Költészetében 1843–1844-ben az utópista szocializmus hatása is megfigyelhető. A Svatopluk halálát sirató disztichonokban olyan sorokat írt le, amelyek a nyomor szabadságát a szolgasággal párosult jólét elébe helyezik. Egy másik versében (Iparos – Remeselník) arról szólt, hogy a munkást a társadalom igavonójává alacsonyították le, s a nyomor oda láncolja a munkapadhoz. Kráľ elutasította a kapitalizmust, mert kiöli a hitet az emberekből. A Vásár (Jarmok) című verséből elénk táruló ideális paraszti társadalomban nincs nyomor, eltűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, nem lesznek urak, csak egymást szerető emberek, akiket a vallásos hit irányít. S ennek az eszményi társadalomnak a megvalósítása a szláv népek feladata lesz. Az ő történelmi hivatásuk a boldog kor megteremtése.

Kráľ utópista szocializmusa tehát eltért a nyugat-európaitól, s benne nagy helyet kaptak a nemzeti és vallási momentumok. Szembetűnő e tekintetben a rokonság a lengyel messianizmussal, valamint az orosz szlavofil gondolkodással és az orosz forradalmi demokraták eszméivel. Nem zárható ki a francia Lamennais hatása sem, aki Štúrnak is mintaképe volt.

A Štúr-iskola prózaírója Ján Kalinčiak volt, aki későbbi műveiben a legnagyobb lépést tette a realizmus felé. Egész fiatalon megírta A király széke (Králův stůl) című epikus költeményét, amelyben Mátyás mint szlovák király, fekete serege pedig mint szlovák hadsereg képviselte a dicső nemzeti múltat. A nagy király a „szlovák nemzetre” pohárköszöntőt is mondott. E korai munkájáról azért kell megemlékeznünk, mert a negyvenes években írt történeti novelláiban, ha nem is ilyen idealizált formában, ismét helyet kapott a magyar–szlovák közös múlt bemutatása.

A szlovák színjátszás csupán műkedvelő társulatokból állt, és főképpen a negyvenes években fellendülő nemzeti mozgalom eszméit propagálta. A legjelentősebb társulattal a pozsonyi líceum szlovák diákjai rendelkeztek. Ők sorra látogatták a szlováklakta városokat, hogy a polgárságban felkeltsék az alig ébredező nemzeti érzést A diákok nagyon tudatosan állították a színészetet nemzetépítő céljaik szolgálatába: feladatuk sorába tartozott a pozsonyi líceumnak mint a kibontakozó mozgalom központjának (erről alább még szólunk) további erősítése tehetséges diákok odacsalogatásával, valamint azoknak a személyeknek a számbavétele, akik rokonszenveznek a szlovák nemzeti törekvésekkel.

Különös fontosságuk volt – mivel a privilégiumokkal nem rendelkező szlovák nemzeti mozgalomban bizonyos állandó bázist jelentettek – a tudományos-kulturális társaságoknak. A protestáns tábornak 1803-ban sikerült megalapítania a pozsonyi evangélikus líceumban a cseh–szlovák tanszéket és a hozzá kapcsolódó Szláv Intézetet. Mellettük szlovák diáktársaságok működtek; ezen intézmények révén vált Pozsony szlovák kultúrközponttá. Pozsonyon kívül a felvidéki városok evangélikus líceumaiban is tevékenykedtek szláv tanszékek, illetve diákegyesületek, amelyek említésre méltó gyújtópontjai voltak a szlovák nemzeti megújhodásnak. Az e líceumokban és különösen Pozsonyban kibontakozó mozgalom a szlovák történelem politikai szakaszának jelentős előzménye volt. Pozsonyban a líceum mellett működött a már említett tanszék és intézet, valamint az 1829-ban alapított Cseh-Szláv Társaság nevű diákegyesület. E szlovák nemzeti intézményekben jelentős tevékenységet fejtett ki Štúr, aki a negyvenes évek elejétől a nemzet legkiemelkedőbb egyénisége lesz. Štúr mint a tanszék helyettes tanára és a társaság alelnöke, igen sokoldalú tevékenységet folytatott.

A társaság szervezetileg is összefogta a szlovák diákságot. Štúr ezen az egyesületen keresztül irányította a szlovák ifjúság iskolán kívüli tevékenységét, ösztönözte arra, hogy gyűjtse a népdalokat, népmondákat, jegyezze fel a szlovák föld hegyeinek, erdeinek, völgyeinek nevét. Jelentős tevékenységet fejtett ki a társaság „levelező osztálya”, amely igyekezett pótolni a szlovák hírlapok hiányát. A vidéki levelező tagok a pozsonyi központba rendszeres tudósításokat küldtek a különböző szlovák kulturális és politikai eseményekről.

Az Észak-Magyarország különböző líceumai, illetve akadémiái mellett működő, említett egyesületek közül a legjelentősebb a lőcsei volt, amely 1832-ben jött létre. Kisebb szlovák társaságok alakultak a harmincas években az eperjesi és a selmeci akadémiákon. Ezek a vidéki városokban működő diákegyesületek a szlovák mozgalom helyi centrumai voltak, amelyeket a pozsonyi szervezet fogott egységbe. Így vált ebben az időben Pozsony kulturális központból az egész szlovák mozgalom központjává. E centrum kialakításában, amely a szlovák nemzetté válás szempontjából nem kis jelentőséggel bírt, igen nagy szerepe volt Štúr szervező munkájának.

Az egyesület sokoldalú, a szlovák nemzeti mozgalom fellendítése érdekében kifejtett munkásságát nem nézte jó szemmel a magyar uralkodó osztály. A kibontakozó harc következménye volt, hogy a kormány 1838-ban betiltotta az iskolák mellett működő egyesületeket, így e társaságot is. Ekkor jött létre az 1840-ig működött Kölcsönösség (Vzájomnost') nevű titkos diáktársaság, amelynek élén Alexander Boleslavin Vrchovský jogász állt. A szervezet polgári demokratikus elveket vallott, neve pedig a demokratikus szláv irányzatok közötti együttműködést, valamint a szlovák integrálódást hirdette. Hasonló célok fűtötték az Egység (Jednota) elnevezésű diákszervezetet, amely 1845 és 1848 között fogta össze az evangélikus iskolák diákegyesületeit. Az e szervezetekbe tömörült diákság Ifjú Szlovákiának is nevezte magát.

A pesti szláv tanszék felállításának ügye is a szlovák mozgalomhoz kapcsolódott. E kérdést Kollár és a Pesten tanuló szlovák, szerb és horvát diákok vetették fel először, majd több szlovák petícióban szerepelt; Kollár befolyására a pesti szláv diákok ezzel a kívánsággal a nádorhoz is fordultak. Ezek a lépések azonban nem hoztak semmiféle eredményt. Sikerrel járt egy pest-budai katolikus vállalkozás, amely Bernolák követőjének, Martin Hamuljaknak a nevéhez fűződött. Az ő kezdeményezésére alakult meg, főként a budai központi hivatalok szlovák tisztviselőinek közreműködésével, a Szlovák Nyelv és Irodalom Kedvelőinek Társasága (1834), amely céljául a szlovák nyelv terjesztését, a szlovák irodalom ápolását tűzte ki. 1844-ig kiadói tevékenységet folytatott, s az első szlovák almanachot, a Hajnalt (Zora) is e szervezet jelentette meg. A szervezet keretei között a pesti egyetem szlovák hallgatói rendszeresen tanulták, művelték anyanyelvüket. Ily módon vált Pest-Buda – főként Hamuljak és Kollár tevékenysége nyomán – Pozsony mellett a szlovák nemzeti mozgalom második legjelentősebb művelődési központjává.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött.

Lábjegyzetek

  1. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.
  2. Ugyanott 230.
  3. Ugyanott 230–231.
  4. Ján Tibenský, Chvály a obrany slovenského národa. Bratislava, 1965. 240.
  5. Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 114.
  6. Ugyanott 278–279.
  7. Idézi: Arató, Kelet-Európa… Budapest, 1971. 140.
  8. Ugyanott 160.
  9. Idézi: Mária Vyvíjalová Juraj Pakovič (1769–1850) (Kapitoly k ideovému formovaniu osobnosti a posobeniu v národnom hnutí). Bratislava, 1968. 265.
  10. Idézi: Ján Tibenský, Chvály a obrany slovenského národa. Bratislava, 1965. 208.

Irodalom

Az Ifjú Szlovákiára: Ján Béder, Kollárova koncepcia slovanskej vzájomnosti a Mladá Slovensko (Historiclý Časopis 1960. 2);