Kollár Ádám

A Múltunk wikiből

Kollár Ádám Ferenc, szlovákul Adam František Kollár

Tyerhova, 1718. április 15. – Bécs, 1783. július 15.
szlovák jogtudós, császári és királyi tanácsos, a bécsi királyi könyvtár igazgatója
Wikipédia
AFKollar 1779.jpg
1764 tavasza
Megjelenik Bécsben Kollár Ádám De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sarcra című jogtörténeti munkája, amely a királyi hatalom korlátlansága, a papi rend és a nemesség megadóztatása mellett száll síkra.
1764. augusztus 1.
Mária Terézia az országgyűlés felháborodása miatt tilalom alá veszi Kollár Ádám De originibus… című munkáját.

Ember Győző

Az 1764–1765. évi országgyűlés

Az országgyűlés légkörére, a tárgyalások egész menetére nagy hatása volt egy könyvnek, amely 1764 elején, még az országgyűlés megnyitása előtt jelent meg. A könyv szerzője a bécsi udvari könyvtár magyarországi szlovák származású könyvtárosa, címe De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Hungariae volt, Bécsben jelent meg, a rendek feltevése szerint az udvar sugallatára. Kollár Ádám könyve Magyarország apostoli királyainak törvényalkotói jogköréről szólt, címe szerint a vallásügyekben, ténylegesen más ügyekben, általánosságban is foglalkozva az uralkodó és a rendek viszonyával, a rendi jogok és kiváltságok jogosultságával is. A kor leglényegesebb belpolitikai kérdéseit vetette fel a szerző, és válaszolta meg az uralkodói abszolutizmus álláspontjának megfelelően.

Nem tudjuk, Kollár Ádám kinek a megbízásából írta ezt a munkáját, nemkülönben a két évvel korábban megjelentet, amely a kegyúri jogról, elsősorban az uralkodó, pontosabban a magyar király főkegyúri jogáról szólt. Azt azonban tudjuk, hogy a könyveiben foglaltak megegyeztek az uralkodó legfelsőbb tanácsadó kormányszervének, az 1761-ben szervezett Osztrák Államtanácsnak a nézeteivel, s az uralkodói abszolutizmus egy már fejlettebb változatának, a felvilágosult abszolutizmusnak a kormányzati irányelveit tükrözték.

Ez az abszolutizmus, amelynek ausztriai kibontakozása, bár gyökerei régebbre nyúlnak vissza, az Osztrák Államtanács működésével a legszorosabb kapcsolatban volt, a feudális gazdasági és társadalmi viszonyokat ugyan nem akarta megszüntetni, de hadat üzent a feudális uralkodó osztály számos kiváltságának, amelyekben a gazdasági és társadalmi fejlődés akadályát látta. Így akaratlanul is bomlasztotta a feudális rendet, az uralkodó osztály maradiságával szemben a haladást képviselte.

Érthető, hogy a magyar rendiség, az országgyűlésen megjelent képviselői is, óriási felháborodással olvasták Kollár munkáit, elsősorban az 1764-ben megjelentet. Azon sem csodálkozhatunk, hogy olvasván Kollár könyvét, amelyben nyíltan szó volt a nemesi adómtesség időszerűtlenségéről, még nagyobb gyanakvással fogadták a királyi előterjesztésnek a nemesi felkelés megváltoztatását indítványozó pontját. Mert akár állandó katonaság lépett volna a felkelés helyébe, akár pénzbeli megváltás, mindkettő a nemesség megterhelését, tehát a nemesi adómentesség megcsorbítását jelentette volna.

Mária Terézia kénytelen volt Kollár könyvének terjesztését megtiltani, hogy a rendek felháborodását lecsillapítsa. Ezzel azonban nem tudta elérni, hogy a rendek a nemesi felkelés bárminemű megváltoztatására hajlandóak legyenek. Arra sem tudta rávenni a rendeket, hogy az úrbérrendezés tervét elfogadják. Az egyetlen eredmény, amit elért, az volt, hogy a hadiadó évi összegét 3,9 millió forintra emelték fel, tehát csak 700 ezer forinttal az eredetileg kért 1,2 millió helyett.

Mária Terézia 1764 őszén haraggal hagyta el Pozsonyt, ahol a rendek még 1765 tavaszáig üléseztek. 47 törvénycikk szentesítése után az uralkodó távollétében zárult Mária Terézia harmadik és egyben utolsó országgyűlése.

Ha az országgyűlésen alkotott törvényeket nézzük, nem kevésbé sivár a látvány, mint amilyet az 1751-es törvénykönyv mutatott.

Az 1765-ben véget ért országgyűlés idején nemcsak az üléstermekben volt fűtött a hangulat, amit a követeken kívül a hallgatók, a fiatal joggyakornokok tüntetése is hevített, hanem a városban, sőt az ország más helyein is. Gúny- és röpiratok jelentek meg, köztük a Vexatio dat intellectum című, amely Kollár könyvére válaszolt.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

A korlátozó intézkedésekhez a Mária Terézia által 1758-ban felvett „apostoli” magyar királyi címben, illetve az ezzel összefüggő főkegyúri jogban keresték a történeti jogi alapot. Ezt fejtették ki Bécsben Kollár Ádám könyvei is. Az első hosszú jogtörténeti érveléssel követelte vissza az állam számára mindazt a jogot, amelyet annak idején I. István, ha igaz, a Szentszéktől kapott (1762). A második, amelynek azután az országgyűlésen is viharos visszhangja volt (1764), ugyancsak azt igyekezett a magyar történelemből vett példákkal bizonyítani, hogy a király jogköre az egyház ügyeinek szabályozására is kiterjed, hogy az államot a a neki alárendelt egyházzal szemben is megilleti a főkegyúri jog (jus patronatus) és a tetszvényjog (jus placeti) is, amellyel a klérus külföldi kapcsolatait szabályozhatja, és végül, hogy az államnak a klérus megadóztatása is jogában áll. Kollár álláspontja a febronianizmushoz, vagyis ahhoz a felfogáshoz kapcsolódott, amelyet J. N. Hontheim trieri felszentelt püspök fejtett ki Febronius álnéven közzétett munkájában (1763), azt állítva, hogy a zsinat a pápa felett áll, a pápa csak első a püspökök mint vele egyenlők között, és így nincs joga helyi egyházaik ügyeibe beleszólni.

Oktatásügy

Magyarország saját, önálló oktatásügyi rendszert kapott, amelyet Mária Terézia megbízásából Ürményi József kancelláriai tanácsos dolgozott ki többek, így Tersztyánszky Dániel, a matematikus Makó Pál és talán Kollár Ádám közreműködésével. A két részben elkészült munkálat 1777. augusztus 22-én Ratio Educationis] címen, királyi rendeletként látott napvilágot. A hazai oktatásügynek ez az első átfogó, állami szabályozása jelentős fordulatot hozott. Érthető módon közel állt az újkori osztrák tanügyi tervezethez, de voltak saját, önálló vonásai is, főleg bizonyos rendi-nemesi szempontok érvényesítésében.

Társadalomtudományok

Időszakunk az első új változat: a felvilágosult abszolutista szellemű történeti irányzat felbukkanásával indult. Kezdeményezője, a trencséni, szlovák származású Kollár Ádám Ferenc jezsuitából és a Hevenesi-féle iskola tanítványából lett a bécsi udvari könyvtár igazgatója, források gyűjtője és közreadója. A magyar királyok kegyúri és egyházszabályozási jogairól írott művei (1762, 1764), amelyekről fent már szó esett, erre a részletes történeti anyagra épültek, és világosan kifejezésre juttatták az új irányzat történetszemléletét: a késő barokk rendi felfogással szemben, amely saját kiváltságait kereste a múltban is, az uralkodó központi hatalmának hangsúlyozását, a klérus és a nemesség előjogainak és Werbőczy Hármaskönykönyvének bírálatát. Kollár irányzatának főlet az északnyugati peremvidék városainak evangélikus Hungarus polgársága körében akadtak történetkutató hívei.

Történetírásunk fő folyama azonban a jezsuita adatgyűjtő iskola által vágott mederben haladt tovább. Tagjai viszont most már az elődök által összegyűjtött és azóta is kiegészülő nagy forrásanyag átvizsgálását, rendszerezését, forráskritikai elemzését, közzétételét vagy éppen összefoglaló művekben való feldolgozását is megkezdték. A hangsúly pedig kezdett politikai témákra, az ország, az állam történetére áttolódni. Az átmenetet Kaprinai István, Mátyás-kori iratok közreadója (1767–1771) képviselte. A jezsuita történetírói iskola a tetőpontot Pray György életművében érte el. Pray egyéni pályafutásában megtaláljuk a jezsuita iskola egykorú fejlődésének minden főbb motívumát: az anyaggyűjtést, az egyháztörténeti kutatásokat, valamint a világi témákat, amelyek közül időszakunkban ő írta meg a legfontosabbat: az ország összefoglaló történetét, amelynek első, őstörténeti kötetét (Annales veteres. 1761) már az előző időszakban idéztük. Pray fenntartotta benne a hun–avar–magyar folytonosság jellemzően nemesi elméletét, bár a lényeg átmentése kedvéért hajlandó volt kisebb-nagyobb módosításokra. Így utóbb, midőn Sajnovics kimutatta a magyar és a lapp nyelv rokonságát, Pray a hagyományos felfogást úgy próbálta megmenteni, hogy a finnugor népeket is mind hun eredetűeknek nyilvánította (1774). Közben azonban már öt kötetben kiadta vállalkozásának folytatását, amely élete fő művének tekinthető (Annales regum. 1763–1770). Ebben az államalapítástól I. Ferdinánd haláláig (1564) írta meg több mint fél évezred, vagyis zömmel a középkor, éspedig elsősorban a királyok történetét. A kútfők egyeztetését, a velük kapcsolatos forráskritikai, oklevéltani, kronológiai, genealógiai kérdések tisztázását józan és szabatos módszerességgel igyekezett elvégezni. Ugyanakkor viszont késő barokk, feudális, rendi történeti felfogása az ősi dicsőséget hízelgő színekben mutatta be, a nemesség hagyományos, elmaradt történeti tudatát fejezte ki, és egyben erősítette is annak retrográd vonásait. Pray egyébként az adatgyűjtést is folytatta. Miután királyi történetírói címet kapott, jó néhány levéltárat átvizsgálhatott, másolatokat készített, és kiterjedt szakmai levelezést is folytatott. Ennek eredményeként 60 további kötettel gyarapította az addig összegyűlt anyagot. 1767-től kezdve elsőnek aknázhatta ki a kamarai levéltár addig elzárt, számára külön engedéllyel megnyílt Habsburg-kori iratait Pozsonyban, majd Budán. Anyagának egy része nyomtatásban is megjelent. Maga tette közé az általa felfedezett Halotti Beszéd egy részét, valamint a Margit-legendát.

Pray mellett még két jezsuita történészt kell megemlítenünk. Mindkettő fiatalabb volt nála egy évtizeddel, egyik sem bizonyult nála korszerűbbnek, sőt az ő színvonalát sem érte el. Az egyik, Palma Károly Ferenc mint a jezsuita iskola eredményeinek népszerű tolmácsolója tette ismertté nevét a latinul olvasók előtt. A másik, Katona István azzal vált nevezetessé, hogy ő írta meg, a kezdetektől saját koráig, az addig legrészletesebb összefoglaló magyar történetet, amelynek 42 kötete 1779-től kezdve több évtizeden át látott egymás után napvilágot (Historia critica regum Hungariae. 1779–1817). A vállakozás mérete, vagy még pontosabban: a benne felhalmozott forrásadatok puszta mennyisége figyelmet érdemel. Módszere és szemléletmódja azonban elmaradottabb.

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel. S itt kezdte működését Kovachich Márton György is, aki viszont, miután ezt az intézményt magyar jozefinista álláspontja miatt 1784-ben el kellett hagynia, mint kamarai levéltáros próbált egy új típusú szakmai bázist és korszerűbb munkatársi gárdát létrehozni. Vele állt közeli kapcsolatban a haladó szellemű piarista tanár, Koppi Károly, valamint Hajnóczy József, aki, mint tudjuk, igen komolyan foglalkozott jogtörténeti kutatásokkal és adatgyűjtéssel is, és aki, egyebek között, utolsó, sajnos elveszett jegyzeteiben elsőnek kezdte megírni Magyarországon a jobbágyság történetét. Kovachich mindenekelőtt a nagy, de szétszórt és alig hozzáférhető forrásanyagot igyekezett feltárni. De már határozottan új elvi alapon. Kovachich a felvilágosodás híveként meglehetősen kedvezőtlenül nyilatkozott Pray és Katona irányzatáról, bár hozzátette, hogy elértek bizonyos eredményeket, sőt ahhoz képest, hogy klastromba zárt, joghoz, politikához nem értő, közügyekben járatlan szerzőkről van szó, viszonylag szinte többet nyújtottak, mint tőlük várható. De mégsem nyújtottak eleget, és már Kollár is messze túlhaladta őket. Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786). Erdély államismertetését Benkő József, a polihisztor református lelkész írta meg két, máig forrásértékű kötetben (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1778). Fejlődött a helyismereti, főleg az orvosi helytörténeti irodalom is.

Az irodalom- és tudománytörténet időszakunkban is felmutatott egy összefoglaló írói lexikont, amelyet a piarista Horányi Elek állított össze, már több mint ezer hazai szerző adataival, latinul, ismét főként a külföld tájékoztatására, erősen köznemesi felfogásban (Memoria Hungarorum. 1775–1777). Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787). Magyarország első részletesebb, folyamatos elbeszélésű, összefoglaló irodalomtörténetét Wallaszky Pál, jolsvai szlovák evangélikus lelkész írta meg, felvilágosult abszolutista szellemben és érezhető szlovák öntudattal. A szépirodalom és a tudomány nála is együttes fogalom tárgya még. A historia litteraria hagyományos műfaja azonban mégis kezdett már szakmák és nemzetek szerint külön ágakra bomlani.

A felvilágosodás hazai nyelvészetét két fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy éppen az irodalomhoz kötöttsége miatt nagymértékben a praktikum szolgálatában állt. Az irodalmi nyelv gazdagítását, szabályozását, a nyelvi norma kialakítását igyekezett elősegíteni, a standardizálás most kezdődő folyamatát, amelyről az előzőekben már beszéltünk. Ez mindenekelőtt a nyelvtan- és szótárírás fellendülését hozta magával. A másik, tudománytörténeti szempontból fontosabb fő vonás a tulajdonképpeni összehasonlító és általában a történeti nyelvtudomány helyesebb mederbe terelődése, felemelkedése volt.

Az összehasonlító nyelvészet terén a 18. század derekáig annyiban történt változás, hogy a magyar nyelvet már nem elsősorban a héber rokonának, hanem általában az úgynevezett „napkeleti nyelvek” egyikének tekintették. E gyüjtőfogalomba azután tudományosan teljesen megalapozatlanul besoroltak a töröktől a mongolon és sémin át az írániig olyan nyelveket, amelyek származásilag nem álltak összefüggésben egymással. Ez a téves elképzelés nagymértékben összeötvöződött a hun származásra büszke, késő barokk nemesi tudattal. Külföldön itt-ott már korábban is felbukkant a magyar-finnugor nyelvrokonság gondolata, de általában nem megfelelően bizonyított formában. Az igazán úttörő kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződött, aki Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben a Lappföldre, Vardöbe is elkísérte. Itt jutott arra a megfigyelésre; hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltő munkája, amely először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. 1770), döntő fordulatot hozott a hazai összehasonlító nyelvészet történetében. Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve még mindig nem „bizonyította” be teljesen, hanem a maga eszközeivel csak nagymértékben valószínűsítette a magyar nyelv finnugor voltát, a finnugor nyelvészet hazai alapjait ő teremtette meg. A magyar nemesség körében visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túl nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun–szittya hagyománnyal és az egész nemesi történeti tudattal, amely nem volt hajlandó a „halzsíros” atyafiságot elfogadni. Így azután a szittya–hun ábrándokhoz a szerzők egy része tovább is konokul ragaszkodott.

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

A jogi gondolkozás korábban is igen erőteljesen érvényesült olyan kérdéskörökben, amelyek a nemesi kiváltságok és rendi előjogok védelmével vagy a pereskedéssel függtek össze. A fő változás időszakunkban e téren abban állt, hogy a jogi gondolkozás részint módosult, részint pedig kiszélesedett. Magyarországon is kezdett egy olyan laicizáltabb szemlélet érvényesülni, amely a vallás helyett éppen a jogot s az államot helyezte előtérbe, sőt ezekben kereste a társadalom és politika végső magyarázó elvét is. Európa fejlettebb részein, ahol e folyamat már korábban megindult, az új szemlélet a természetjogra, közelebbről annak olyan értelmezésére épült, amely az emelkedő burzsoáziának megfelelt. A keleti periférián, így Magyarországon, a természetjog, mit maga az egész felvilágosodás, módosulva, annak változataihoz igazodva jelentkezett. Fel lehet használni a felvilágosult abszolutizmus érdekében és hasonló szninte, ugyancsak átszűrt, átalakított formában, a felvilágosult rendiség érdekében is, hiszem még az sem polgári jogok kivívására irányult. A természetjog szűretlenül, eredeti tartalmával végül a magyar jozefinistáknál ért el Magyarországra, akik a francia államelmélet felvilágosult tanait már nem Wolff tolmácsolásában, hanem eredeti értelmükben tudták hasznosítani.

A különböző tendenciák főként a magyar közjog kérdésében csaptak össze. Ennek történeti értelmezésén úgy vitáztak, hogy közben mindegyik fél a jelen s jövő aktuális kérdéseire gondolt. A felvilágosult abszolutizmus hívei a nemesi hagyomány sokban lengyel típusú és 16-17. századi, rendi elképzelésével szemben a központi hatalom jelentőségét emelték ki visszamenőleg is. Eszerint az államalapításkor nem voltak országgyűlések és rendi előjogok. Magyarország tehát eredetileg inkább örökletes, abszolút monarchiára, mint a későbbi rendi államra hasonlított. A nemesurak a gyenge királyok idején a közjó veszedelmére kaparintották kezükbe a hatalmat, amellyel azután rendetlen országgyűléseken visszaéltek. Alapos kritikával kell tehát nézni az Aranybulla sokat emlegetett záradékát az ellenállási jogról, Werbőczy Tripartitumát és általában a rendi kiváltságokat, amelyek a jelenben is a felvilágosult fejedelem reformjainak útjában állnak. Ezt a felfogást a felvilágosult abszolutizmus elméleti szakemberei magasabb színvonalon fejtették ki, mint amit a késő barokk rendiség képviselt, de náluk sem nehéz kimutatnunk, hogy olykor önkényesen, tendenciózusan értelmezték a múltat. Ennek megfelelőjét a másik oldalon, velük szemben és velük már egy színvonalon, ugyancsak tendenciózus, de ellenkező előjelű tételekkel, azok képviselték, akik viszont a természetjogot a rendi közjogi álláspont korszerűsítésére használták fel, és a felvilágosult rendiség alkotmányjogi programját körvonalazták. Ezek az országgyűlést olyan ősi magyar intézménynek tartották, amely a királyságot is megelőzte. A krónikákban szereplő vérszerződést, az Aranybullát és a különböző uralkodói hitleveleket a társadalmi szerződés jellegével ruházták fel, amelyet persze az uralkodóval a nemesség kötött. A rendi közjogot olyan koherens, ősi alkotmánynak tüntették fel, amely a fejedelmi önkény ellensúlyaként Montesquieu előírásai szerint működött, és amelyet az angol polgári alkotmánnyal is próbáltak párhuzamba állítani, figyelmen kívül hagyva persze a két társadalmi-politikai rendszer eltéréseit és a késő feudalizmus kelet-európai sajátságait. Nyilvánvaló volt, hogy a these royale és a these nobiliaire e magyarországi kivitelben jelentkező ellentmondását csak a feudalizmuson s annak korszerűsített változatain is túllépve lehetett feloldani.

A rendi közjog és Werbőczy bírálatát a felvilágosult abszolutizmus oldaláról Kollár Ádám kezdte el már idézett jogi-történeti munkáiban.