Komnénosz Mánuel

A Múltunk wikiből

Nagy Manuél, görögül Μανουήλ Α' Κομνηνός

Konstantinápoly, 1118. november 28. – Konstantinápoly, 1180. szeptember 24.
bizánci császár (uralkodott 1143. április 8.-tól haláláig)
Wikipédia
Manuel Comnenus
1149
ősz: A szerbek felkelnek a bizánciak ellen. I. (Komnénosz) Mánuel császár személyesen vezet hadat ellenük, de nem tudja legyőzni II. Uros nagyzsupánt, akit a magyar király is támogat.
1150
nyár vége: A bizánci csapatok legyőzik a szerbeket segítő, Bágyon ispán vezette magyar sereget. II. Uros behódol I. Mánuelnek.
1150 vége – 1151 eleje
I. Mánuel hosszú ostrom után elfoglalja Zimonyt, míg Borisz a Temes vidékét pusztítja. Belos bán csapataival kitér az összecsapás elől. Borisz elmenekül az őt üldöző Géza elől, majd nemsokára meghal. Ezt követően II. Géza békét köt a bizánci császárral.
1153
A magyarok és a bizánci haderők felvonulnak a Dunánál, de békét kötnek, amely Bizánc számára kedvezőbb.
1153 körül
II. Géza Adalbertet küldi II. Roger szicíliai normann királyhoz.
1154
eleje: II. Géza a szerbekkel szövetségben Bizánc ellen készül, de a szófiai tárgyalásokon a király követei megerősítik az 1153. évi békét.
vége: II. Géza területek átengedése fejében Andronikoszt, I. Mánuel unokaöccsét támogatja a császárral szemben. A Mánuel elleni merénylet azonban nem sikerül. II. Géza Borisz boszniai bán segítségével győzelmet arat egy bizánci sereg fölött. Nándorfehérvár elszakadási kísérlete Bizánctól eredménytelen marad.
1155
tavasz: I. Mánuel sereggel vonul a Dunához, Géza ajánlatára azonban békét kötnek.
1156
július: I. Mánuel követei útján javaslatot tesz I. (Barbarossa) Frigyesnek közös, Magyarország elleni támadásra. Frigyes elutasítja az indítványt.
1158
István herceg Bizáncba megy, ahol feleségül veszi Máriát, I. Mánuel unokahúgát.
1161 körül
István herceg újra Bizáncba megy, ahová testvére, László is követi. I. Mánuel megajándékozza Lászlót, aki visszautasítja a császár házassági ajánlatát.
1162
március 31. II. Géza meghal, Székesfehérvárott temetik el.
nyár: Megkoronázzák II. Géza fiát, III. Istvánt. (Uralkodik 1172-ig.)
I. Mánuel katonai erővel betör Magyarországra, hogy István herceget királlyá tegye. A magyar főurak ezt ellenzik, ugyanakkor hajlandók elismerni királynak László herceget. III. István Ausztriába menekül, majd Pozsonyban építi ki központját. II. Lászlót (1162–1163) Mikó kalocsai érsek koronázza meg, mivel Lukács esztergomi érsek ezt megtagadta. II. László ezért bebörtönzi az érseket. István herceg az ország harmadát kapja meg.
december 25. III. Sándor pápa közbenjárására kiszabadul Lukács esztergomi érsek. II. László azonban újra börtönbe veti, mert nem hajlandó feloldani az általa kimondott interdiktumot.
I. Mánuel nagyzsupánná teszi meg Belost.
1163
január 14. II. László meghal, Székesfehérvárott temetik el.
Lukács esztergomi érsek kiszabadul fogságából.
január 27. Mikó kalocsai érsek IV. István néven királlyá koronázza István herceget. Lukács érsek ellenzi ezt, és kiközösíti a királyt.
Belos visszatér Szerbiából, és megkapja a horvát-dalmát bán címet.
január 27. után: III. István a Csák-nemzetséggel együtt fegyvert fog IV. István ellen, aki I. Mánuelhez fordul segítségért.
március: Bizánci segédcsapat érkezik IV. István védelmére, de ő már korábban győzelmet arat.
június 19. III. István Fehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt. Lukács érsek közbenjárására azonban szabadon engedi, de száműzi az országból.
nyár vége: IV. István I. Mánuelhez menekül, és hűbéresküt tesz. Mánuel sereggel vonul fel, de Nándorfehérvárnál békét köt III. Istvánnal. A császár lemond IV. István támogatásáról. Mária nevű lányát eljegyzi III. István öccsével, Bélával, aki Bizáncba kerül, áttér a bizánci rítusra, és deszpotész méltóságot kap. Bizánc megkapja Horvátországot és Dalmáciát.
1163–1164 fordulója
Ampod bán vezetésével a magyar csapatok megakadályozzák, hogy Bizánc birtokba vegye az adriai területeket. Zára is csatlakozik az országhoz; Velencének nem sikerül visszaszereznie a várost.
1164
első fele: I. Frigyes a trónviszályban III. Istvánt támogatja.
március után: IV. István bizánci támogatással betör Magyarországra, I. Mánuel Bácsig nyomul előre. III. Istvánt osztrák-cseh és halicsi katonák is támogatják. Mánuel cseh közvetítéssel békét köt III. Istvánnal. Eszerint IV. István átadja Béla herceg örökségét, Mánuel pedig lemond IV. István támogatásáról. A Szerémség bizánci kézen marad.
IV. István még több kísérletet tesz a hatalom megszerzésére.
1165
tavasz: III. István betör a Szerémségbe, és a zimonyi várba húzódó IV. István ellen fordul. I. Mánuel felmentő sereget indít.
április 11. Tamás főúr megmérgezi IV. Istvánt. (Később Székesfehérvárott temetik el.)
III. István elfoglalja Zimonyt.
június vége: Bizánci csapatok indulnak Magyarország ellen. I. Mánuel elfoglalja Zimonyt, Boszniát, Dalmáciát, Zárát pedig Velence szerzi meg.
nyár: I. Mánuel és III. István békét köt, Bizánc birtokba veszi a megszállt területeket.
vége: I. Mánuel utódának jelöli lányát, Máriát és annak jegyesét, Béla-Alexioszt. Megerősíti a bizánci határvonalat.
1166
eleje: Béla-Alexiosz Lukács pátriárkával és I. Mánuel császárral együtt elnököl a konstantinápolyi zsinaton.
Dénes ispán vezetésével visszafoglalják a Szerémséget, Zimony kivételével.
nyár: Béla-Alexiosz felvonul a magyar határon Dénes ispánnal szemben. Ezalatt Dukász János a csatlakozott vlachokkal Erdély felől, Léon Vatatzész pedig Halics felől pusztítja az országot. III. István II. (Jasomirgott Henrik]] közvetítésével fegyverszünetet köt I. Mánuellel.
ősz: A magyar csapatok visszafoglalják Dalmácia egy részét.
1167
húsvét: Philippopoliszban (Plovdiv) minden eredmény nélkül végződnek a magyar–bizánci béketárgyalások. A magyar csapatok elfoglalják a Szerémséget, erre I. Mánuel sereget küld ellenük.
július 8. A bizánci sereg Zimonynál legyőzi Dénes ispán hadát. Ezt követően békét kötnek, mely szerint a Szerémség magyar, Dalmácia viszont bizánci fennhatóság alatt marad.
1169
szeptember 14. I. Mánuelnek fia születik, Elek.
1170 körül
Miután I. Mánuelnek fia született, Béla-Alexiosz fokozatosan háttérbe szorul. Elveszti deszpotész rangját, felbontják eljegyzését Máriával. Feleségül veszi Chatillon Ágnest, Mánuel sógornőjét.
1171
I. Mánuel fiára esketi fel az előkelőket, és társcsászárrá nevezi ki fiát.
1172
március 4. III. István meghal, Esztergomban temetik el.
március 4. után: Lukács esztergomi érsek és a főurak Béla-Alexioszt választják királlyá, s követséget küldenek érte. I. Mánuel katonai erővel támogatja Bélát, aki ígéretet tesz, hogy királyként nem támad Bizáncra.
Lukács érsek szimóniával vádolja meg Bélát, ezért nem koronázza meg. III. Sándor pápa engedélyezi, hogy a kalocsai érsek koronázza meg III. Bélát, aki oklevelet ad ki, hogy ez nem csorbíthatja az esztergomi érsek koronázási jogát.
1173
január 13. A kalocsai érsek megkoronázza III. Bélát. (Uralkodik 1196-ig.) Konsztantinosz Manasszesz leírása Magyarországról.
1176
szeptember 17. Magyar csapatok harcolnak Bizánc oldalán a müriokephaloni csatában.
1179
Lukács esztergomi érsek és III. Béla kibékülnek.
1180–1181 fordulója
Miután I. Mánuel meghal, III. Béla visszahódítja Dalmáciát. Zára ismét csatlakozik Magyarországhoz.

Kristó Gyula

Kézművesség

III. Bélának egyetlen példányban ismert aranypecsétje Mánuel császár pénzeit utánozza.

Idegen etnikumok

A Szerémség már a XII. században a borkereskedelem kiindulópontja volt, s Kinnamosz bizánci történetíró a Szerémségben lakó kálizokról tudósít, akiket Mánuel császár 1165-ben bizánci területre telepített át.

II. Géza orosz és bizánci háborúi

1143-ban meghalt II. (Komnénosz) János, a fia, Mánuel követte a császári trónon. Az új bizánci uralkodó éveken át apja külpolitikai irányvonalát folytatta. 1144–1146-ban sikeres hadat vezetett a szeldzsuk-törökök ikoniumi szultánsága ellen, majd az 1140-es évek közepétől kezdve a figyelme egyre erőteljesebben Európa felé fordult. Szövetségre törekedett a Staufok német-római császárságával, ennek kiépítése érdekében 1146 elején német házasságot kötött, feleségül vette Sulzbachi Bertát. E szövetségnek határozottan németellenes éle volt. Küszöbön állt egy közös német–bizánci támadás a dél-itáliai II. Roger ellen. Az 1147-ben megindult második keresztes hadjárat azonban elhárította a fenyegető veszélyt a normann király feje fölül, az a körülmény pedig, hogy III. Konrád keresztes hadjáratra indult Bizáncon keresztül a normannok megtámadása helyett, a német–bizánci szövetség ingatag voltát jelentette. II. Roger 1147 nyarán bizánci területeket foglalt el. A normannokkal szemben magára maradt Bizánc, amelyet ráadásul egy francia–normann összefogás lehetősége is fenyegetett, és a második keresztes hadjárat terhe nyomasztott, Velencével szövetkezett, amelynek érdekeit sértették a noramannok hegemóniára való törekvései a Mediterrániumban. Az 1147 őszén megkötött bizánci–velencei szövetség a század közepén kiformálódó két nagy európai szövetségi rendszer alapvetését jelentette. A bizánci császár komoly diplomáciai sikerének számított, hogy a Szentföldről visszatérő III. Konráddal 1148 őszén megkötötte a thesszalonikéi egyezséget, amely lényegében a két, a keleti és nyugati császárság szövetségét jelentette a normannok ellenében, s kilátásba helyezte 1149. évi közös katonai fellépésüket Rogerrel szemben. A bizánci–velencei–német szövetséggel szemben kialakult a másik európai koalíció. II. Roger VI. Welf herceget, VII. Lajos francia királyt és a pápát nyerte meg magának. A normannok első lépésként egy Bizánc ellen irányuló újabb keresztes hadjárat tervét szövögették. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egyik terv sem valósult meg. Nem érte közös bizánci–német támadás Dél-Itáliát, és nem indult meg egy új keresztes had sem Bizánc ellen. Konrádot 1149–1151 között belső nehézségei, a Welfek lázadásai akadályozták meg kötelezettségei teljesítésében, Bizáncot pedig a balkáni és magyar események kötötték le.

Az 1150 körül kialakuló két nagy európai koalícióba ugyanis Kelet- és Közép-Európa államai is betagozódtak. Oroszországban a két belső fejedelmi csoportosulás külkapcsolatai az európai koalíció erővonalainak megfelelően alakultak, Szerbia pedig, amely bizánci fennhatóság alatt állt, a Bizánccal szembeni tábor számára jelentett szövetségest. Nem volt kétséges Magyarország helye sem. Minden szempont a bizánci–német–velencei koalícióval állította szembe Magyarországot. Bizánc menedéket adott a magyar trónra törő Borisznak.


A szerbek fellázadtak a bizánci uralom ellen, és támadást intéztek Bizánc balkáni területei ellen. Jellemző módon a szerb megmozdulást egy bizánci forrásunk az alamanok (a Welfek), a dalmaták (a szerbek) és a paionok (magyarok) közti megegyezés eredményeként értékelte. Egy másik bizánci kútfő azt is bizonyítja, hogy a szerbek ténylegesen élvezték a magyarok katonai támogatását. Maga Mánuel császár személyesen kelt hadra a szerbek ellen, behatolt területükre, feldúlta azt, de katonai értelemben nem tudta térdre kényszeríteni II. Uroš nagyzsupánt. A beállt tél véget vetett a bizánci hadjáratnak, a szerbek a hegyek közé húzódtak, Mánuel pedig visszavonult.


Tekintettel arra, hogy 1149 végén a beállt tél nem tette lehetővé Mánuel számára a teljes leszámolást a szerb felkelőkkel, ezért a bizánci császár 1150 nyarának végén újból sereget vezetett Szerbiába. Nišben gyűjtötte össze seregét, s itt értesült róla, hogy a magyarok szövetséges csapatok küldésével siettek a szerbek segítségére, ezek egy részét besenyő lovasok és mohamedán vallású kálizok alkották. A bizánci sereg a Száva folyó érintésével, tehát egy eredendően észak felé vezető út megtétele után jutott el a Tara patak vidékére, Belgrádtól délre, ahol szemben találta magát az egyesült magyar–szerb sereggel. Kemény csata támadt, amelynek során maga Mánuel császár is párviadalra kényszerült a magyar csapatok egyik vezetőjével, Bágyon ispánnal. Az összecsapás végül is a bizánciak győzelmével végződött, II. Uroš nagyzsupán engedelmességéről biztosította a császárt, és ígéretet tett arra, hogy mind nyugati, mind keleti hadjárataiban megfelelő számú katonával, 2000, illetve 500 fővel segíteni fogja Bizáncot.

Lehet, hogy Kinnamosz bizánci történetíró tudósítása igaz, hogy tudniillik Mánuel a Tara menti győzelem után visszatért Konstantinápolyba, s írásos hadüzenetet juttatott el a magyarokhoz, felsorolva Bizánc elleni „vétkeiket”, de lehet, hogy Nikétasznak kell hinnünk, aki szerint a császár azon melegében, izzadságtól ázottan, még a port sem törölve le az arcáról a magyarok ellen vonult. Mánuelnek több oka is volt arra, hogy Magyarország ellen támadjon. Mindenekelőtt bosszút akart állni azért, hogy a normann szövetségbe tartozó Magyarország támogatta a szerbek Bizánc elleni harcát, de az sem számított mellékes körülménynek, hogy II. Géza éppen ebben az időben személyesen vezetett hadat Bizánc orosz szövetségese, Vologyimerko halicsi fejedelem ellen. Ha pontosan nem is lehet meghatározni a bizánci sereg Magyarország elleni támadásának időpontját, bizonnyal 1150 végén, 1151 elején indult útnak a császár, hogy megbosszúlja a magyarok ellenséges hadi cselekedeteit. Bár hajói nem érkeztek meg időre, a császár és serege egy szál fatörzsből kivájt sajkákon átkelt a Dunán, s megkísérelte, hogy Zimonyt rohammal elfoglalja. Mivel az nem sikerült, a császár az ostromot rokonára, Theodórosz Vatatzészra bízta, aki a környező falvakat pusztította el, egyebek között egy szerémségi királyi udvarhelyet is feldúlt. A zimonyi védők a halicsi hadjáratban levő II. Géza megérkeztére vártak. Felmentést azonban nem kaptak, így feltétel nélkül meghódoltak Mánuelnek, aki a javakkal telizsúfolt zimonyi erődben szabad rablást engedett katonáinak. Már éppen vissza akartak térni a bizánciak a temérdek magyar hadifoglyukkal bosszúálló hadjáratukról, amikor arról értesültek, hogy nagy sereg élén ellenük vonul Géza, miután befejezte halicsi hadjáratát. Mánuel kereste az összecsapást Gézával, visszafordult tehát. A hír azonban hamisnak bizonyult, csak Belos érkezett meg. Belos kitért az összecsapás elől, Barancs felé vonult. A császár elállt az üldözésétől, s átkelve a Dunán maga ütött tábort Barancsnál.

Feltehetően e bizánci hadjárat része volt Borisz Temes vidéki pusztítása, akit Mánuel küldött oda zsákmányolás céljából. Az 1147 óta újra bizánci kenyeret fogyasztó Borisz 1150–1151-ben tehát még egy alkalmat kapott, hogy Magyarország földjére lépjen. Ekkor azonban kifejezetten ellenségként érkezett, egy bizánci szárnysereg parancsnokaként, hogy császári ura parancsának eleget tegyen. Mánuel apjához, II. (Komnénosz) Jánoshoz hasonlóan nem karolta fel Borisz ügyét, nem léptette fel trónkövetelőként Magyarországon, de magyarországi felvonultatásával nyilván figyelmeztetni akarta Gézát: komoly ütőkártya van a kezében. II. Géza valóban érzékenyen reagált Borisz betörésére.


Frigyes és Mánuel nem tudott megegyezni közös itáliai hadjárat tervében, s így 1154 őszén Frigyes egyedül indította el gyakran ismétlődő itáliai hadjáratainak sorát, amelyek végső célja itáliai egyeduralmának biztosítása volt.


Feltehetően 1153-ban, a szükséges diplomáciai előkészületeket követően, II. Géza a bizánciak által 1151 után megerősített dunai városok ellen tervezett rajtaütésszerű támadást. Mánuel igyekezett elejét venni Géza akciójának, ezért sietve felvonult a Dunához, s a magyar sereggel átellenben vert tábort. A magyarokat a bizánci sereg felvonulta, a bizánciakat pedig hajók hiánya gátolta a hadicselekmények megindításában. Amikor azonban Mánuel serege sajkákon átkeléshez készült, Géza békét kezdeményezett. A béke — legalábbis a bizánci forrás szerint — Mánuelre nézve volt kedvező. Gézának az 1150–1151. évi bizánci betöréskor elhurcolt foglyok közül tízezerért váltságdíjat kellett fizetnie, a többit ellenszolgáltatás nélkül visszakapta, s ígéretet kellet tennie, hogy ezzel a békével II. Géza a bizánci császár hűbéresévé vált, mindenesetre az 1150–1151. évi bizánci betörésben tükröződő kudarcért most kellett fizetnie. Géza sérelmesnek tartotta a megkötött békét, és röviddel annak megkötése után, bizonnyal már 1154-ben mozgolódni kezdett, de Mánuel is a Duna felé vette útját. A szófiai tárgyalásokon a két fél megerősítette a békét.

Bizáncnak a megélénkült itáliai viszonyok miatt nagy figyelmet kellett fordítania Itáliára. 1154-ben, csaknem fél évszázados uralkodás után meghalt II. Roger dél-itáliai normann uralkodó, örökébe I. Vilmos lépett. Mánuel tárgyalásokat kezdeményezett az új normann királlyal, de azok nem vezettek eredményre. Nem jött létre megegyezés I. Frigyes és Bizánc között sem, így a két császárság egymástól függetlenül indított itáliai hadjáratot. 1154 őszén megindult Frigyes itáliai akciója, míg Bizánc flottája 1154 tavaszán vereséget szenvedett a normann hajóhadtól. Miközben folytak Bizánc előkészületei egy nagyszabású itáliai hadművelethez, 1154 vége felé újabb támadás érte Mánuelt II. Géza részéről.

A magyar király támadása mögött az a megegyezés állott, amelyet Andronikosszal, Mánuel császár unokaöccsével kötött. Andronikosz apai ágon maga is Komnénosz volt, János császár öccsének, Izsáknak a fia, anyai ágon pedig a halicsi fejedelemmel, Vologyimerkóval tartott rokonságot. Miután a császár elégedetlen volt kilíkiai szereplésével, 1153-ban a Magyarországgal közvetlenül határos thema élére helyezte. Andronikosz mint Belgrád, Barancs és Niš városok bizánci elöljárója (dux) titokban tárgyalásokat kezdett Gézával, s egyezségre jutottak abban, hogy e városok magyar kézre juttatása fejében segítséget kap Gézától a császári korona elnyeréséért indítandó harcához. Barbarossa Frigyessel is kapcsolatot épített ki Andronikosz. Az összeesküvő merényletet kísérelt meg a bizánci császár ellen, ez azonban sikertelen maradt, s Andronikoszt börtönbe zárták. Mivel Géza még nem értesült Andronikosszal történtekről, sereget szervezett, amelyben csehek és szászok is harcoltak, s Borisz boszniai bán támogatását is élvezte, és betört a bizánci birodalom területére. Barancs ostromához kezdett, kirabolta, feldúlta a város környékét, majd Belgrád felé vonult. A császár Baszileiosz Tzintzilukészt küldte, hogy a visszavonuló Borisz bánnal megütközzék. A bizánci hadvezér azonban óvatlanul a magyar hadra támadt. A csatában II. Géza győzelmet aratott; sok bizánci esett el, sokan futásban kerestek menedéket. Harcolt a bizánciak kötelékében egy magyar sereg is, amelyet egy bizonyos István, alkalmasint az Árpád-ház tagja vezetett. Ezt a sereget szinte teljesen felmorzsolták II. Géza csapatai. A magyarok betörése a bizánci birodalomba kiváltotta Belgrád lakóinak Bizánctól való elszakadási mozgalmát. A császár Joannész Kantakuzénosz személyében külön megbízottat küldött az elszakadás megakadályozására, amit oly módon sikerült a megbízottnak teljesíteni, hogy a szakadár belgrádiakat foglyokként magával vitte a császárhoz.

Ezekben az években II. Géza újólag a dél-itáliai normann királyság szövetségét kereste, s 1154–1155-ben kápolnájának egy tagját, Gentilis toscanai származású olasz papot küldte követségbe I. Vilmos királyhoz. A normann kapcsolat ezúttal sem gyakorolt komoly hatást Magyarország nemzetközi helyzetére, s nem enyhített az ország gondjain. 1155 tavaszán Mánuel nagy sereggel akarta megbosszúlni az előző évben birodalmán esett sérelmet. Felvonult a Dunához, hajói is rendelkezésre állottak. Összecsapásra azonban nem került sor. Az évek óta tartó harcoktól kimerült II. Géza békét ajánlott a császárnak, akinek kapóra jött ez, mert a békekötéssel szabad kezet kapott az 1154–1155 telén megkezdett itáliai akciójához, s több figyelmet tudott szentelni birodalma keleti ügyeinek. A Duna mentén megkötött béke visszajuttatta Mánuel kezébe az előző évben magyar fogságba került foglyokat, s II. Géza kötelezte magát, hogy a hadizsákmányul ejtett fegyvereket és lovakat is visszaadja. Ez a megállapodás a fél évtizede folyó magyar–bizánci összeütközések végére tett pontot. Noha Mánuel 1156. tavaszelőn még egy Magyarország elleni közös német–bizánci támadást indítványozott Barbarossa Frigyesnek, de ez a terv a német császár ellenkezésén megbukott. Ennek oka nem abban rejlik, mintha 1156-ban már javultak volna a birodalom és Magyarország kapcsolatai. Ellenkezőleg, az 1156. évi, az osztrák őrgrófságot hercegi rangra emelő császári kiváltságnak magyarellenes éle is volt. Sokkal inkább az eltérő itáliai érdekek állították szembe a két császárt. Mánuel 1155–1156 fordulóján jelentős sikereket ért el Itáliában, de 1156 májusában vereséget szenvedett Vilmos seregétől.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

  • Mánuel a magyarokkal kötött 1154. évi szófiai béke után a szerbekre gyakorolt nyomást, hogy egyedül Bizáncot féljék, s álljanak el a magyarokkal való szerződéstől. A szerbiai magyar befolyás következménye, hogy II. Uroš helyett Desza foglalta el a nagyzsupáni tisztet. 1155-ben Mánuel a korábbi helyzetet állította vissza: Deszát letéve újra II. Urošt ültette a nagyzsupáni székbe. A magyar–bizánci háborúskodások 1155-ben történő lezárulása cselekvésképtelenné tette Magyarországot Szerbia irányában.
  • István azért választotta patrónusául Frigyest, mert 1156-ban befejezett ténnyé vált a német–bizánci politikai szakítás. Ennek folytán István attól a német uralkodótól remélt támogatást, aki egyaránt ellenfele volt a szerbek felett uralkodó Mánuelnek és a Magyarországot kormányzó Gézának.
  • István hercegnek újabb patrónus után kellett néznie, ha folytatni akarta a magyar trón elnyeréséért indított akcióját. Frigyes udvarából István 1158-ban Velencén át a bizánci császárságba ment. Mánuel császár szívélyesen fogadta, számos ajándékban részesítette, s talán már ekkor hozzáadta feleségül unokahúgát, Máriát, aki a korábbi német–bizánci házasági tárgyalásokon Barbarossa Frigyes jegyeseként szerepelt. István bizánci fogadtatása, előkelő házassága mutatja: Mánuel tisztában volt azzal, hogy a magyar ügyek szempontjából értékes ember került a keze közé. Istvánt természetesen hívei is követték Bizáncba. A bizánci uralkodót azonban ekkor más problémák is foglalkoztatták. 1158-ban pápai közvetítésre Mánuel 30 éves békét kötött I. Vilmossal, a dél-itáliai normannok királyával, amely a bizánciak itáliai hódító terveinek kudarcát jelentette. A nyugati fronton kötött béke megadta a lehetőséget Mánuelnek, hogy figyelmét keletre fordíthassa, s megállíthassa a birodalom rovására terjeszkedő szeldzsukokat, elfoglalhassa a kilíkiai örmény fejedelemséget, s szorosabbra vonja birodalma és a keleti keresztes államok közti kapcsolatokat. Az 1158–1161 közötti bizánci külpolitika egyoldalú keleti orientációja nem kedvezett István herceg szándékainak, a trónkövetelő semmi segítséget nem kapott Magyarország elleni akciójához.
  • Miután a trónkövetelő Mánueltől tényleges segítséget Magyarország elleni terveihez nem kapott, ismét a német uralkodónál próbálkozott, talán ezért, mert tudomására juthatott, hogy II. Géza a szoros német kötelék lazítására, s mi több, politikai irányváltásra készül. Kísérlete ezúttal sem járt eredménnyel. Frigyest az egyházszakadás ügyei kötötték le, s bízott abban, hogy II. Géza Magyarországa szilárdan mellette áll, nem volt tehát lehetősége és oka arra, hogy II. Géza ellenében István herceget támogassa. A trónkövetelőnek nem maradt tehát más választása, mint újból Bizáncba menni, ahová rövidesen, talán 1161-ben bátyja, László herceg is követte. Bizánci forrás szerint Géza szerfelett gyűlölte Lászlót, akit az István bizánci tartózkodásáról terjengő kedvező hírek is csábítottak a keleti császárság székvárosába. Mánuel Lászlót is származásának megfelelően fogadta. Ha akarta volna, a bizánci császári családból nősülhetett volna, de László — már ekkor a visszatérésre gondolva — elhárította az ajánlatot, attól tartott, hogy a bizánci házassága rontana magyarországi megítélésén.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

II. Géza halálának hírére Bizáncban mind István, mind Mánuel megmozdult. István elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy a maga javára használva fel a szeniorátusi trónöröklési rendet, megragadja Magyarországon a hatalmat. A bizánci uralkodó 1161-ben sikerrel fejezte be több éves keleti hadakozását, így 1162-től figyelmét újra nyugat felé fordította. Mánuelt nyugtalanította Frigyes térnyerése Itáliában, éppen ezért hajlandó volt szövetségre lépni minden Frigyes-ellenes erővel: támogatta III. Sándor erőfeszítéseit egy európai koalíció létrehozására, maga s közvetlenül kapcsolatot létesített Franciaországgal és itáliai városokkal. Amikor azonban 1162-ben kiderült, hogy Frigyes sem dél-itáliai, sem bizánci hadjáratra nem vállalkozik, mert az ellenséges Franciaországgal és Angliával a hátában ez túlságosan kockázatos vállalkozás lenne, Mánuel fellélegzett, s európai politikájában a magyar ügy került előtérbe.

Mánuel terveiben fontos szerepet jutott rokonának, Istvánnak. Úgy ítélte meg, ha István elnyeri Magyarország koronáját, hűbéri függésbe vonhatná az északi szomszédot, adójának nagy részére igényt tarthatna, s könnyűszerrel megkaparinthatná a Szerémséget és Zimonyt. Bizánci követek jöttek Magyarországra, hogy tárgyalásokat folytassanak a magyar koronának István számára történő megszerzéséről. A császár is a magyar határ felé mozdult, és Szófiába érkezett. A követségnek és Istvánnak látnia kellett, hogy a herceg nem rendelkezik számottevő magyarországi bázissal. A magyar előkelők nem hajlottak a követség tagjaként Magyarországra érkező István elismerésére, sőt elfordultak tőle; jogosan tartottak attól, hogy a Mánuellel rokonságot tartó István királysága lényegében a bizánci császár uralma alá fogja hajtani az országot. Istvánt és a követeket ezért minden eredmény nélkül bocsátották haza.

Mánuel nem nyugodott bele a diplomáciai kudarcba, tervét katonai erő felvonultatásával igyekezett megvalósítani. Szófiából a magyar–bizánci határra, Barancs és Belgrád vidékére vonult fel, egy csapatot pedig unokaöccse, Alexiosz Kontosztephanosz vezetésével Istvánnal együtt Magyarországra küldött. A bizánciak átkeltek a Dunán, s mindent megtettek, hogy a Haramban tartózkodó magyar előkelőket megnyerjék István királyságának: ajándékokkal vesztegették meg a befolyásos magyar urakat, hízelgéssel szédítették és nagy ígéretekkel csábították őket, de még így sem tudták a magyarokat rábírni István elfogadására. A bizánci támadástól félő magyarok végül is kompromisszumos megoldásra kényszerültek: a szintén Mánuel támogatását élvező Lászlót ismerték el királynak, aki Istvánnál kevésbé kompromittálta magát a bizánci érdekek képviselőjeként, mint ezt éppen a bizánci házassági ajánlat visszautasításában tükröződő magatartása bizonyította.


István népszerűtlen, sőt gyűlölt figura volt Magyarországon. Röviddel trónra kerülése után mozgalom indult ellene az országban, magyar alattvalói szidalmazták, s világosan kifejezésre juttatták, hogy letaszítására készülnek. István számottevő belső bázis híján erre Mánuelhez fordult segítségért.


A számottevő hazai bázis hiányát István bizánci támogatással igyekezett pótolni. Már az sokatmondó, hogy István 1150-es évek közepi összeesküvésének egyik vezéralakja, Belos, akit 1162-ben Mánuel szerb nagyzsupánná tett meg, elhagyta magas méltóságát és Szerbiát, s újra Magyarországra jött.


István kérésére Mánuel 1163. március közepe táján elindult Magyarország felé, s Philippopoliszig (Plovdiv) jutott, amikor egy bizánci sereget küldött Magyarországra. István azonban tévesen úgy vélte, hogy a magyarok már kiengesztelődtek irányában, nem tartott igényt a bizánci katonai támogatásra.


A trónját vesztett István átkelt a Dunán, bizánci területre menekült, majd Szófiában találkozott Mánuellel. A bizánci uralkodó pénzzel segített Istvánon, s Alexiosz Kontosztephanosz vezetésével sereget indított Magyarországra István visszahelyezése érdekében. Maga a császár is útnak indult Magyarország felé, s Nišben letette a nagyzsupáni méltóságról azt a Deszát, aki Belos után jutott ebbe a méltóságba, s magyarbarátsága miatt vonakodott Mánuellel együtt Magyarország ellen vonulni. Ugyancsak Nišben fogadta a császár a hatalomba Magyarországon visszakerült III. István követeit, de mivel azok nem hoztak Mánuel számára elfogadható üzenetet, elbocsátotta őket, maga pedig továbbindult Magyarország felé, s Belgrádba érkezett.

A magyar határon ismerte fel a császár, hogy IV. Istvánt nem képes újból a magyar trónra ültetni, ezért Magyarország megszerzése érdekében más taktikához folyamodott. A császár testőrsége parancsnokát, Georgiosz Palaiologoszt küldte követként Magyarországra, hogy üsse nyélbe leányának, Máriának jegyességét III. István öccsével, Bélával, aki 1161 óta Dalmácia és Horvátország heregeként bizánci szempontból fontos területeket kormányzott. Mánuel úgy számított, hogy a dinasztikus kapcsolat barátivá teheti a magyar–bizánci viszonyt, illetve Béla megnyerésével bármikor beavatkozhat a magyar belügyekben. Georgiosz sikerrel teljesítette követi megbízatását, megkapta a magyaroktól Bélát és azt a területet, amelyet még II. Géza jelölt ki Béla számára. Bizonyosra vehető, hogy Béláért cserébe Mánuel lemondott IV. István ügyének támogatásáról, ami 1163 őszén mindennél fontosabb volt III. István számára. Ily módon tehát Béla herceg 1163 vége felé Konstantinápolyba került, tagja lett a bizánci egyháznak, felvette a görög Alexiosz nevet, a császárleány jegyese lett, s megkapta Mánueltől a deszpotész méltóságot, a közvetlenül a császár (baszileusz) utáni tisztséget, amelyet Mánuel a bizánci történelem során első ízben Béla számára kreált. A bizánci ‘úr’ jelentésű deszpotész szó pontos megfelelője a magyar úr és a latin dominus szavaknak, amelyek Bélát mint területi hatalommal rendelkező herceget Magyarországon megillették.

III. István harcai Bizánccal

Az 1163 végén kötött magyar–bizánci kompromisszumos megoldás sem III. Istvánt, sem Mánuelt nem elégítette ki. III. Istvánnak a Duna vonaláig felnyomult bizánci hadak fenyegető közelsége miatt az ország értékes területeiről kellett lemondania mint Béla atyai örökségéről, amelyhez a bizánciak hallgatólagosan bár, de előszeretettel hozzászámították Dalmácia mellett a számukra oly fontos Szerémséget, míg Mánuel a dinasztikus kapcsolat ellenére sem került egy lépéssel sem közelebb Magyarország megszerzéséhez. Az ingatag megállapodás hamarosan semmivé vált. Már 1163–1164 fordulója táján Ampod bán vezetésével nagy létszámú, 30 ezer főnyire becsült magyar sereg hatolt be Dalmáciába, megakadályozva, hogy Bizánc ténylegesen birtokba vegye Béla atyai örökségeként jogilag kezébe került Adria menti területet. A tekintélyes magyar haderő dalmáciai jelenléte még Zárát is eltántorította Velence oldaláról, a fontos adriai város 1164-ben Magyarországhoz csatlakozott, s a velencei doge kísérlete Zára visszafoglalására ez évben sikertelennek bizonyult.

Az 1163. évi magyar–bizánci kompromisszumos megegyezés igazi vesztese István volt, aki elvesztette magyarországi koronáját és — legalábbis papíron — Mánuel támogatását. Az uralma restaurációjára makacsul törő István újra Barbarossa Frigyes támogatását kérte követei útján. Ugyanekkor még két követség érkezett Magyarországról a német uralkodóhoz. Az egyiket a trónra visszakerült III. István, a másikat pedig bizonyos magyarországi világi előkelők küldték. Ez utóbbiak bizonnyal a német orientációt képviselő arisztokraták voltak, mivel kilátásba helyezték behódolásukat a császárnak. Frigyest lekötötték az itáliai ügyek, újabb hadjárat előkészítésével foglalkozott, így közvetlenül nem avatkozott e a magyar viszályokba. Három keleti vazallusát, II. Vladiszlav cseh királyt, II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceget és IV. Ottokár stájer őrgrófot bízta meg a magyar ügyek szemmel tartásával. Ez a döntés már önmagában IV. István óhajának elejtését jelentette, s III. István javára billentette a mérleget, hiszen a magyar királyt 1162 óta jó viszony fűzte Ausztriához, a cseh fejedelmi házzal pedig éppen 1164-ben létesült dinasztikus kapcsolat, amikor II. Vladiszlav fia, Szvatopluk eljegyezte III. István húgát.

IV. Istvánnak nem maradt más választása, mint újból bizánci területen keresni menedéket és kiindulási pontot ismételt magyarországi akciójához. 1164 első felében IV. István a keleti császárság területéről, a Fekete-tenger partvidékéről tört be Magyarországra, s néhány magyart megnyert magának. III. István egész seregét megindította a trónkövetelő ellen. Noha Mánuelt a keleti ügyek is lefoglalták, hiszen Nur-ad-Din szíriai mohamedán uralkodó előnyomult a birodalom rovására, s ígéretet is tett a császár arra, hogy nem pártfogolja többé IV. István ügyét Magyarországon, most mégis a szorult helyzetben levő István megsegítésére és Béla atyai örökségének visszaszerzésére indult. IV. Istvánnak egyre apadt a tábora, hívei átpártoltak III. Istvánhoz, csak a Kontosztephanosz fia, Andronikosz vezette bizánci sereg ragadta ki IV. Istvánt a veszélyből. Maga Mánuel is behatolt Magyarország területére, magával hozta Béla-Alexioszt, s Titelen át a Duna menti Kőhöz (Bánmonostora) vonult. III. István a császár közeledtének hírére visszavonult az ország belsejébe, hogy szövetségesekkel megerősödve fordulhasson ismét a bizánciak ellen. Mánuel Kőről levelet küldött István királyhoz, felszólította Béla örökségének kiadására, s ebben az esetben kilátásba helyezte Bizánc barátságát. III. István azonban nem bizánci elképzelés szerint békülni, hanem harcolni akart. Maga a cseh király, II. Vladiszlav nagy erőkkel indult harcba III. István szövetségeseként a bizánciak ellen. A magyar királyt halicsi és osztrák seregek is támogatták. Mánuelt már a Szerémségben görög rítusú egyháziak és közemberek fogadták szívesen, s miután átkelt a Dunán, Bács vidékén ütött tábort, ahol szintén görög vallású lakosok ajánlkoztak kísérőnek.

Közben István király is Bács vidékére érkezett magyarországi és külföldi seregeivel. Csatára azonban nem került sor. Mánuel kockázatosnak tarthatta, hogy távol a biztonságot adó bizánci határoktól, mélyen bent Magyarországon, hadat viseljen III. István és szövetségesei erős hadereje ellen. Ezért II. Vladiszlav királyhoz fordult követek révén, hogy eltántorítsa a cseh uralkodót az ellene vívandó harctól. Többszöri követváltás után cseh közvetítéssel megegyezés jött létre Mánuel és III. István között. A magyar király megigérte Béla örökségének kiadását; lemondott továbbá a Szerémségről, amely ekkor ténylegesen bizánci fennhatóság alá jutott. A bizánci császár arra tett igéretet, hogy nem engedi többé IV. Istvánt Magyarország ellen támadni.

IV. István azonban nem tett le arról, hogy ne próbálkozzék magyarországi betöréssel. A magyar területet elhagyó Mánuel IV. Istvánt is buzdította, hogy vonuljon vissza, hiszen meggyőződhetett honfitársai iránta való ellenséges érzületéről. IV. István azonban makacs volt és hajthatatlan, s amikor a császár látta, hogy nem tudja meggyőzni, próbát tett. IV. Istvánnak volt egy hasonlóan István nevű, közelebbről nem ismert unokaöccse, aki szintén Mánuel táborában volt, s szerfelett hasonlított a trónkövetelőre, felöltötte annak fegyvereit, s csatára készült III. Istvánnal. A próba a császárt igazolta; saját táborának magyarjai kiadták az alteregót a magyar királynak, ami bizonyította, hogy mennyire népszerűtlen a magyarok körében IV. István. Magát a trónkövetelőt azonban e próba sem győzte meg. A császár letett ugyan a további próbálkozásokról, bizánci területre tért vissza, de István mellett Niképhorosz Khaluphészt otthagyta sereggel egyetemben. III. Istvánt nyugatalanította, hogy nagybátyja még mindig magyar területen, vagyis a Duna–Tisza közének déli részén tartózkodik, s háborúra készült ellene. A IV. Istvánnal levő magyarok közül sokan III. Istvánhoz pártoltak. Khaluphész azt tanácsolta IV. Istvánnak, hogy térjen vissza Magyarországról a bizánci uralom alatti Szerémségbe. IV. István azonban ezúttal is makacs volt, s csak akkor kelt át a Dunán, s ment Szerém városába, amikor a Dunáig nyomult magyarok hajszál híján elfogták, s menekülésre kényszerítették.

Az 1165. évi magyar–bizánci ellenségeskedést III. Istvánnak a Szerémség visszafoglalására 1165 tavaszán indított támadása vezette be. A magyar királynak sikerült a Duna–Száva köz nagy részét magyar fennhatóság alá vonnia, s már a terület központját, Zimonyt fenyegette. Mánuel levélben figyelmeztette III. Istvánt, hogy a Szerémség elfoglalásával a bizánciak támadását vonja magára. Mivel a magyar uralkodó nem rettent meg Mánuel fenyegetésétől, s folytatta szerémségi akcióját, a bizánci császár újabb magyar háborúra készült, s ismét elhatározta — jóllehet 1164-ben már letett róla —, hogy megkísérli Magyarországon uralomra juttatni IV. Istvánt. Európai méretű diplomáciai akcóba kezdett, hogy erős szövetségi rendszert kovácsoljon össze III. István ellen. Levélben kereste fel Jaroszlav halicsi fejedelmet, akinek leánya III. István jegyese volt, s a magyar király dehonesztáló jellemzésével a maga oldalára állította III. István leendő apósát. Rosztiszlav kijevi nagyfejedelem esküvel erősítette meg, hogy harcolni fog Mánuel oldalán. Megnyerte a bizánci császár a magyar király elleni harc ügyének Barbarossa Frigyest, továbbá Jasomirgott Henrik osztrák herceget, akinek felesége Mánuel unokahúga volt. Számított Mánuel a besenyők, a szerbek és az ikoniumi szeldzsuk-török szultán katonai támogatására is. Velence a tengeri harcokhoz ígért segítséget. A magyarok közben bezárták az ostromgyűrűt Zimony körül, ahol maga IV. István is tartózkodott. A bizánci császár erős segélyhadat küldött Zimony felmentésére, amelyet a magyarok szárazföldről és a Duna felől egyaránt ostromoltak. Miután nyílt csatában nem tudták bevenni az erősséget, más eszközhöz folyamodtak. Sikerült pénzzel megvesztegetniük néhány magyart IV. István hívei közül, s egyikük, Tamás nevű, aki esetleg azonos lehet IV. István 1163. évi nádorával, 1165. április 11-én megmérgezte urát. Ily módon sikerült a magyaroknak elfoglalniuk Zimonyt, s ezzel az egész Szerémség újra magyar uralom alá került. A vár védői szabad elvonulást nyertek. A halott IV. István tetemét a bevonuló magyarok meggyalázták, sokáig temetetlenül hagyták, majd utóbb mégis a magyar királyok szokásos temetkezőhelyére, Székesfehérvárra szállították, s ott helyezték örök nyugalomra.

Mánuel császár 1165. június végén indult el Szófiából újabb magyarországi hadjáratára, s ekkor derült ki, hogy a sok beigért segítség közül a katonai akcióban csak a velenceiek vesznek részt. A bizánci sereg háromszor kísérelte meg kemény ostrommal Zimony bevételét, míg végül a harmadik próbálkozás sikerrel járt. Elfoglalták az erősséget, s kezükbe került Gergely, a vár védelmét irányító szerémi ispán és a többi, ott harcoló megyésispán. Csak az ostromnál jelenlevő Béla-Alexiosz közbenjárásának volt köszönhető, hogy a magyar vezetőket Mánuel nem végeztette ki, s megelégedett fogságba vetésükkel. Zimonyt a bizánci csapatok fenekestül felforgatták. Egy másik hadszíntéren hathatós velencei segítség eredményeképpen Bizáncnak sikerült fegyveresen elfoglalnia Boszniát és a magyar kézen levő Dalmáciát, s eme katonai akció kapcsán jutott vissza Zára Velence fennhatósága alá. Ezt követően III. István békét kért Mánueltől, s ígéretet tett arra, hogy mind a Szerémséget, mind Dalmáciát visszaadja Bizáncnak. Az 1165. évi megegyezés tehát a tényleges viszonyok alapján született meg: Bizánc ismét birtokába vehette e területeket. Az 1165. évi bizánci sikerek magyarázatát adhatja, hogy III. István, bizonyos cseh és orosz segítségtől eltekintve, lényegében szövetségesek nélkül harcolt Bizánccal. Barbarossa Frigyes semleges magatartást tanúsított ekkor, csak az 1165. augusztusi bécsi tárgyaláson sikerült III. István követeinek a magyar király mellé állítani a német uralkodót, aki nehezményezte, hogy Mánuel keresztezte itáliai akcióit, s pénzzel támogatta a Frigyessel szemben álló itáliai városokat. Maga Mánuel is érezte katonai győzelmének fontosságát, Konstantinápolyban látványos diadalmenetet rendezett, s 1166 tavaszán uralkodói jelzői között feltűnt az Ungrikosz ‘magyar’ is, utalva arra, hogy Magyarország egy részének birtokosa lett.

1165-ben egy rövid, 1162-ben kezdődő, de nagy jelentőségű szakasz zárult le Magyarország külkapcsolatainak történetében. Ezekben az években Mánuel nyíltan az ország alávetésére, hűbéri függésbe kényszerítésére tört. III. István Magyarországa részint önerejére támaszkodva, részint ügyesen megválasztott szövetségi politikával elhárította ezt a veszélyt, úrrá tudott lenni a bizánci támadások keltette nehézségeken. Több évi próbálkozás után Mánuel belátta, hogy nem képes Magyarország megszerzésére. Ezzel lehet kapcsolatos, hogy a II. Lászlót és IV. Istvánt erőszakosan támogató Mánuel arra már nem tett kísérletet, hogy Béla-Alexioszt hivatalos magyarországi trónkövetelőként vagy ellenkirályként szerepeltesse. A bizánci politika Magyarországgal kapcsolatos szemléletváltásában a döntő ok az lehetett, hogy 1165-től kezdve Mánuel figyelmét újra az itáliai helyzet kötötte le, s rendeznie kellett saját trónja öröklésének kérdését is. 1165 utolsó hónapjaiban a bizánci uralkodó hivatalosan a leányát, Máriát és annak jegyesét, Béla-Alexioszt nyílvánította örököseinek, s ezzel olyan elképzeléseknek akarta elejét venni, amelyek a császár rokonának, Andronikosz Komnénosznak a jelölését melengették. Béla-Alexiosz, mint kijelölt bizánci trónörökös, közéleti szerephez jutott Bizáncban, így például 1166 tavaszán a konstantinápolyi egyházi zsinaton a császár és a pátriárka társaságában elnökölt. Ugyanakkor a Bizáncban ismét előtérbe kerülő itáliai orientáció Béla helyzetét is ingataggá tette. 1166-ban Mánuel házassági ajánlatot tett a dél-itáliai normannok új királyának, II. Vilmosnak Mária leányára vonatkozóan, ami ha realizálódik, véget vetett volna Mária és Béla jegyességének. Ugyancsak 1166-ban Mánuel egyházúniót kezdeményezett III. Sándornál, annak fejében, hogy a pápától ő nyerje el a nyugati császárság koronáját. Barbarossa Frigyes újabb itáliai hadjárata (1166–1167) idején Mánuel pénzelte a német uralkodó itáliai ellenfeleit, a veronai szövetség és a lombard liga tagjait. 1165-öt követően Bizánc politikája többé nem Magyarország hűbéri alávetésére, hanem csak a területi foglalások biztosítására, a visszafoglalást célzó magyar kísérletek letörésére irányult. 1165 végén a bizánciak megerősítették a Magyarországgal szomszédos bizánci védvonalat. Zimonyt helyreállították, a ledőlt tornyokat rendbe hozták. Nagy figyelmet fordítottak a Belgrád területén lévő kis településekre, Barancsot pedig benépesítették. Még a határtól távolabbi Ništ is falakkal övezték.

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a magyarok megkíséreljék elvesztett értékes területeik visszaszerzését. 1166 tavaszán III. István Dénest a Szerémség elfoglalására küldte nagy sereggel. A magyar hadvezér ügyesen kihasználta a bizánci seregben tapasztalható széthúzást és vezéri rivalizálást, megfutamította a bizánci hadrendet, s Zimony kivételével az egyész Szerémség magyar kézre került. Mánuel ezúttal maga már nem kelt személyesen hadra Magyarország ellen, de három sereget indított útnak a magyar foglalás megbosszúlására. Az egyiket Béla–Alexiosz vezette, s ez a szokott helyre, a Dunához vonult fel, de csak arra szolgált, hogy a többi támadási pontról elterelje a magyarok figyelmét. Léon Vatatzész serege számottevő vlach (román) népelemmel a Fekete-tenger vidékéről támadott, s nagy pusztítást vitt véghez Erdélyben. A harmadik sereg, Dukász Jánosé, Halics irányából, a Kárpátok nehezen járható hegyein át támadt az országra, s ejtett rengeteg zsákmányt és temérdek foglyot. A magyar–bizánci fegyverszünet dolgát ezúttal II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg vállalta magára, aki — mint a bizánci császár közeli rokona — Barbarossa Frigyes megbízásából utazott Szófiába, ugyanakkor azonban a magyarok számára fegyverszünetet is kért. Mánuel hajlott erre, s valószínű, hogy a megegyezés a Szerémséget visszajuttatta Bizáncnak. A fegyvernyugvást követően házassági kapcsolat létesült Henrik családja és III. István között. A magyar király elbocsátotta halicsi jegyesét, mivel Jaroszlav halicsi fejedelem már 1165-ben kiegyezett Bizánccal, s 1166-ban Halics irányából érte bizánci támadás Magyarországot, majd a Bizánc elleni sikeres helytállás érdekében feleségül vette Henrik leányát, Ágnest.

A fegyverszünet csak rövid időre hallgattatta el a harci zajt a magyar–bizánci összecsapások frontszakaszain. 1166 vége felé magyar seregek a bán vezetésével megtámadták a bizánci uralom alá került Dalmáciát, a tartomány bizánci helytartóját, Niképhorosz Khaluphészt elfogták, s a tengerparti városok egyikét-másikát, mindenekelőtt talán Sebenicót, visszafoglalták Bizánctól. 1167 húsvétján Mánuel Philippopoliszban (Plovdiv) fogadta III. István követeit, akik fegyverszünetet akartak, s nem pengettek háborús húrokat. Az újabb hadjáratra készülő bizánci császárt nem elégítette ki a magyar követség ajánlata, eredmény nélkül bocsátotta el őket, s követe révén maga kérte Khaluphész kiadatását. Ellenkező esetben kilátásba helyezte a bizánci haderő támadását, s hogy követelésének nagyobb nyomatékot adjon, Szófiába ment, s ott gyűjtötte össze seregét.

Közben a magyarok benyomultak a Szerémségbe. Mánuel császár személyesen nem vonult hadba a magyarok ellen, hanem rokonát, Andronikosz Kontosztephanoszt küldte oda. Andronikosz átkelvén a Száván megtudta, hogy a magyar hadtestet 37-en vezetik, s 15ƒ000 nehézlovasból, íjászból és könnyűgyalogosból áll. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy az országos haderő fele, azaz 36 vármegye katonasága és a királyi dandár vonult fel, s a haderőt az a Dénes vezette, aki 1166 tavaszán a szerémségi magyar betörésnek is a vezére volt. A királyi dandárba tagozódhatott be a szomszédos népek, köztük az osztrákok segédcsapata is. A döntő ütközetre 1167. július 8-án a Szávához közel, szerémségi területen került sor. A babonás császárt számos kedvezőtlen jel riasztotta, így például a seregek gyülekezése idején a konstantinápolyi fórumon a bizánci nőnek nevezett bronzszobor ledőlt, a magyar nő szobra viszont sértetlenül a talapzatán maradt. A csillagok állásából Mánuel kedvezőtlen napnak nyílvánította a csata időpontját, s követe útján intézkedett is annak más napra történő áthelyezéséről, amit a bizánci hadvezér nem vett figyelembe. A magyar sereget bizánci forrásunk jobbára nehézfegyverzetű lovas seregnek ábrázolta: nemcsak a magyar harcosok viseltek lábig érő teljes fegyverzetet, hanem még a lovakon is honlokszíjak és szügykötők voltak, hogy védjenek a lövedékektől. A csatát a bizánci íjászok szapora nyilazása vezette be. Az egymásnak feszülő hadsorok előbb dárdákat hajigáltak egymásra, majd miután a dárdák összetörtek, hosszú kardokkal vívtak. Amint a kardok éle is kicsorbult, a bizánciak vasbuzogánya döntött, amellyel csépelték a magyarokat. Hiába sikerült a magyaroknak a rómaiak balszárnyát hátrálásra kényszeríteniük, Andronikosz középütt elhelyezkedő egysége és a bizánci jobbszárny megfutamította a magyarokat. A bizánciak nagy győzelmet arattak. Kezükbe került a magyarok hadi lobogója, Dénes lova és teljes fegyverzete, maga a magyar vezér csak nagy nehezen tudott elmenekülni. A bizánciak fogságába esett öt ispán és 800 katona, a magyarok embervesztesége több ezerre rúgott. A bizánciak kifosztották a magyarok elhagyott táborát, majd visszatértek a birodalom központi részeire. Mánuel a győzelem örömére Konstantinápolyban diadalmenetet rendezett.

A Száva menti győzelem nyújtotta kedvező katonai lehetőségeket Bizánc nem használta ki. Hiába küldött III. István Béla-Alexioszhoz húzó ellenzéke ekkortájt követeket Mánuelhez, hogy Bélát, akit szerintük jog szerint megillet Magyarország koronája, helyezze az ország trónjára, bizánci uralkodó nem hajlott az ajánlatra. Egyáltalán, Mánuel tartózkodott attól, hogy Bélát trónkövetelőként szerepeltesse Magyarországon, és beavatkozzék az ország ügyeibe. A bizánci győzelemből Bizáncra nézve semmi újabb előny nem származott. A magyar–bizánci megegyezés értelmében Béla elnyerte az atyai örökségként őt megillető hercegséget, vagyis Bizánc újólag megszerezte a fennhatóságot Dalmácia, valamint a Szerémség felett. A bizánci politika érdeklődésének homlokterében már 1165 óta az itáliai kérdések álltak, s miután bizonyos területi foglaláson túl Bizáncnak nem sikerült maradandó eredményeket felmutatni Magyarországon, elfordult a magyar ügyektől.

1167-tel lezárult a magyar–bizánci háborúskodások fél évtizedes, rövid, de intenzitását tekintve annál fontosabb szakasza. A Magyarország elfoglalására törő, majd utóbb a Magyarországtól elfoglalt területek megtartásán fáradozó Bizánc fénykorát élte Mánuel időszakában. A nagyvonalú, az egykori római birodalom helyreállításának utópisztikus ideáját hajszoló bizánci külpolitika szükségszerűen szembe találta magát a behódolni nem akaró, a bizánci nyomásnak nem engedő Magyarországgal. A bizánci beavatkozásokat megkönnyítette, hogy már az 1150-es évek közepétől kezdve megbomlott az Álmos-ági királyokat kiszolgáló és a hatalmat gyakorló tábor egysége, s egyes frakciói Bizánc felé keresték a kibontakozás lehetőségét. III. Istvánnak végül is azért sikerült nagyobb veszteségek nélkül átvészelnie a bizánci agresszió éveit, mert maga mögé tudta állítani a magyar előkelők mindazon, egyébként politikai felfogás tekintetében eltérő csoportjait, akik között megtalálhatók voltak a pápapárti irányvonal képviselői éppen úgy, mint a német császárhoz való igazodás hívei. E csoportok az alapkérdésben, a görög szkizmát megtestesítő s az ország alávetésére törő Bizánc elleni harc kérdésében egyetértettek, s ezért áldozatokat is hajlandók voltak hozni. A sikeres helytállást elősegítette, hogy Magyarország nyugati szomszédai, a német császárság, illetve Csehország és az osztrák hercegség, valamint időlegesen Halics támogatását élvezte.

III. István konszolidációs kísérlete

  • Mánuel bizánci császárnak 1169 szeptemberében ugyanis fia született, akit az Alexiosz névre kereszteltek, mintegy már ezzel is jelezve, hogy Béla–Alexiosz helyére a trónöröklés rendjében rövidesen a császár fiúgyermeke lép majd. Béla bizánci pozícióinak leépítésére fokozatosan került sor 1169–1171 között. Elvesztette deszpotészi rangját, s szerényebb kaiszari méltósággal kellett beérnie. Mánuel felbontotta Bélának Máriával kötött jegyességét, s — talán 1170-ben — feleségül adta Bélához antiochiai Châtillon Ágnest (bizánci nevén Annát), aki Mánuel sógornője volt. Ily módon Mánuel leánya, Mária „felszabadult” más, Bizánc számára értékesebb frigy számára, ugyanakkor Bélát továbbra is a keleti birodalomhoz és annak császárjához kötötte házassága. Béla bizánci trónörökösi állásának a végső kegyelemdöfést az adta meg, hogy Mánuel 1171-ben a fiára eskette fel a birodalom előkelőit, s az alig másfél éves kisgyermeket társcsászárrá koronáztatta.
  • Dalmácián 1167 után elsősorban Bizánc és Velence osztozott, de talán Magyarország sem szorult ki a Tengermellékről. A legértékesebb területek, Spalato, Trau és vidékük Bizánc kezén voltak. 1171. évi spalatói oklevél Mánuel császár nevével keltez, s Dalmácia bizánci helytartójaként Konsztantinosz szebasztoszt jelölte meg.
  • Bizánc és Velence elhidegülését Mánuel 1165 utáni itáliai politikája idézte elő. Az Itáliára formált bizánci igények érthetően nem nyerték el Velence tetszését. Kapcsolatuk romlása odáig vezetett, hogy 1171 márciusában Mánuel parancsára a keleti császárság egész területén börtönbe vetették a velencei kereskedőket, hajóikat és javaikat pedig elkobozták. Erre válaszul a velencei doge 1171 őszén hajóhadat indított Bizánc ellen.
  • III. István Bizánc ellen harcolt, s Barbarossa Frigyes, főleg pedig a német uralkodó vazallusainak támogatását élvezte. Ezzel szemben III. Sándor éles ellentétben állt Frigyessel, s Frigyes és Mánuel ütköző itáliai érdekei miatt vele egy táborban, a Frigyes elleni erők táborában tudhatta a bizánci császárt.

III. Béla konszolidációja

  • III. István egyenes ági fiú utód nélkül halt meg. Oldalágon két testvére, Béla és Géza tarthatott igényt az ország koronájára. Forrásaink 1172-ben csak Béla javára történt akcióról tudósítanak, úgy tűnik, Géza ekkor még nem lépett fel önálló politikai erőként. Mivel a Bizánccal ellenséges velenceiek felbújtották a szerbeket, s azok a Bizánctól való elpártolás gondolatával foglalkoztak, Mánuel Szófiába érkezett. Ott érte a magyarok követsége, hogy a császár adja át nekik Bélát, akit megillet a magyar trón. Mánuel királynak nyílvánította Bélát, esküjét vette, hogy mindenben a bizánci uralkodó és a bizánciak érdekében cselekszik, majd feleségével együtt Magyarországra küldte. Díszes követség kísérte a keleti császárság területéről Magyarországra. A nagyobb nyomaték kedvéért Mánuel felvonultatta a bizánci had egy részét a magyar határra, s bizánci aranyakkal vesztegetett meg magyar előkelőket. Bélának tábora volt Magyarországon, nyilván ők indították útnak a követséget Mánuelhez. Néhány magyar Konstantinápolyban is Béla körül tartózkodott, tudjuk ezt például Becséről és Gergelyről, akiknek neve feltehetően nem véletlenül cseng össze a XIII. században jelentős Becse–Gergely-nemzetség nevével. Ezek a száműzetésben élő magyarok ébren tarthatták Bélában a gondolatot, hogy őt illeti meg a Magyarország feletti uralom. A bizánci trónörökösi méltóságból kiesett Béla számára is optimális megoldásnak tűnt, hogy a bátyja halálával megürült magyar trónt elfoglalja.
  • Béla több tényezőnek köszönhette trónját: Mánuel és III. Sándor, azaz két nagyhatalom támogatásának, továbbá annak, hogy bent az országban világiakból és egyháziakból álló tekintélyes tábor sorakozott fel mögötte.
  • Egészen Mánuel 1180 szeptemberében bekövetkezett haláláig szívélyes és baráti volt a Magyarország és Bizánc közötti viszony. 1176-ban Mánuel Bélától s az 1172 elején újra hódoltatott szerbektől segédcsapatokat kért az ikoniumi szultán elleni háborúhoz. A magyar szövetséges harcosok és a szerb egységek azonban késve érkeztek meg Kisázsiába, s emiatt a hadakozás késő nyárra maradt. Az 1176 szeptemberében Müriokephalonnál megvívott csatában magyar segédcsapat is részt vett, de ez a csata sorsát nem befolyásolta. Kilidzs Arszlán ikoniumi szultán seregei döntő győzelmet arattak a bizánci haderő felett.

III. Béla hódító külpolitikája

A másik császárságot, Bizáncot súlyosan megrázta a szeldzsukoktól 1176-ban elszenvedett müriokephaloni vereség, majd 1180 szeptemberében Mánuel halálával Bizáncra nehéz, kudarcokkal és válságokkal teli évtizedek köszöntöttek. A trónon Mánuel császárt tizenegy éves fia, II. Elek követte. Mánuel halála után nem volt többé érvényes azaz eskü, amelyet Béla még 1172-ben Mánuelnek tett, hogy mindenkor a császár és a bizánciak érdekei szerint fog cselekedni. A Bizáncban támadt zavarok egyenesen csábították Bélát arra, hogy a mintegy másfél évtizede Bizánchoz került egykori magyar államterületeket visszaszerezze. Már 1180–1181 fordulóján elvette Bizánctól Dalmáciát. A dalmáciai uralomváltást felhasználva Zára városa fellázadt Velence ellen, és Magyarországhoz csatlakozott. Mindenesetre míg 1180 júniusában Spalatóban Mánuel császár nevével kelteztek, addig 1181 februárjában Zárában már a magyar király tengermelléki tartományának kormányzója, Mór állított ki oklevelet, Béla nevével keltezve.

A tovább súlyosbodó bizánci belviszályok újabb beavatkozási lehetőséget biztosítottak Béla számára. 1182-ben Mária, II. Elek császár anyja kérte Béla segítségét. A magyar király azonban csak ürügynek tekintette a felkérést arra, hogy bizánci területeket ragadjon el. Legkésőbb ekkor visszafoglalta Bizánctól a Szerémséget, majd meghódította a bizánciak két fontos határmenti erősségét, Barancsot és Belgrádot. Máriának a magyar király felé tapogatózó lépése a mindinkább előtérbe kerülő Andronikosz Komnénosz, Mánuel hatalomra törő unokaöccse szemében az ellenséggel szövetkező árulóvá tette az özvegy császárnét, akit 1182 végén kivégeztetett.


1184 táján meghalt III. Béla felesége, Châtillon Anna. A magyar király először Bizánc felé tájékozódott új házassága megkötése érdekében, de a konstantinápolyi zsinat nem járult hozzá, hogy a Béla által kiszemelt Theodóra Komnéné, Mánuel császár rokona elhagyja a kolostort, s a világi életbe visszatérve a magyar király felesége legyen.

Irodalom

Mánuel világuralmi terveire, illetve Magyarországgal kapcsolatos hódító szándékaira lásd Scherer Ferenc Komnénosz Mánuél bizánci császár (1143-1180) világuralmi törekvései (Gyula, 1911) című bölcsészdoktori értekezését, továbbá Fr. Dölger Ungarn in der byzantinischen Reichspolitik (AECO 1942. 3-4) c., nagy korszakot átfogó tanulmányát.

A nemzetközi szakirodalomban már a múlt században meggyökeresedett a bizánci-magyar perszonális unió terve, amelyet Bizáncban Mánuel császár dolgozott volna ki Béla-Alexiosz személyére szólóan. Magyarországon különösen Moravcsik Gyula tett sokat e feltevés elfogadtatásáért és népszerűsítéséért. Legújabban azonban Makk Ferenc Megjegyzések III. István történetéhez (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 66. 1979) című tanulmányában tükröződő kutatási eredményei nyomán úgy tűnik, hogy nincs megbízható alapja e hipotézisnek.

A III. István kori magyar-bizánci kapcsolatok szempontjából értékes bizánci forrást tett közzé és kommentált R. Browning, A New Source on Byzantine-Hungarian Relations in the Twelfth Century (Balkan Studies, 1961). Adalékok találhatók az 1166. és 1167. évi magyar-bizánci háborúkhoz, valamint Borisz fiának, Kalamanosz-Konsztantinosznak bizánci szerepléséhez Moravcsik Gyula Megjegyzések a magyar-bizánci kapcsolatok művészeti emlékeihez (Antik Tan. 1964. 1-2) című tanulmányában. Zimony szerepét a 12. századi magyar-bizánci harcokban monografikusan feldolgozta, s így a III. István kori háborúkra nézve is jó összefoglalás: J. Kalić, Zemun u XII veku (Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1971).