Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A Múltunk wikiből
1860. március 30.
Albrecht főherceg felmentése főkormányzói tisztségéből.
1860. április 19.
Benedek Lajos táborszernagy főkormányzói kinevezése.
Az ország 5 kerületre osztásának felszámolása.
1860. június 8.
A bihari Magyargyepes lakosságának fellépése a földmérési munkálatok megakadályozására.
1860. augusztus 20.
Tüntetések országszerte.
1860. augusztus 26.
Tüntetés Rákospalotán és Pesten.
1860. augusztus 29.
Táncsics Mihályt 15 évi fegyházra ítélik.
1860. szeptember 5–7.
A Zemplén megyei Leányvár község zendülése a birtokrendezés végrehajtása kapcsán.
1860. szeptember
Pesty Frigyes és társai letartóztatása.

A széles körben szervezkedő és birodalombeli kapcsolatait módszeresen erősítő magyar konzervatív arisztokrata csoport Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal grófok vezetésével 1859 őszétől mindent elkövetett, hogy a passzivitásból előlépő hajdani és a formálódó új politikai erőket uszályába vonja. Tisztában volt az emigráció növekvő népszerűségével, de azt remélte, hogy a politikai elnyomás és szervezetlenség viszonyai között társadalmi és közéleti pozícióinak birtokában képes lesz abszolutizmusellenes és nemzeti szólamokkal befolyásolni a békés kibontakozást keresőket. Segítségükkel mindaddig igyekezett megfékezni a tömegmozgalmakat, amíg közvetlen politikai célját, a „nemzet” nevében a Habsburg-hatalommal való kompromisszum megkötését el nem éri. A felszínre törő elégedetlenség nyomását felhasználva kívánták a konzervatívok megértetni Béccsel, hogy hiba volt a háborús vereség idején benyújtott memorandumaik elutasítása, az önkényuralom adott rendszere tarthatatlan, s a Magyarország elszakadásával, a birodalom felbomlásával fenyegető „anarchia” csak az általuk 1849 óta változatos formákban ajánlgatott ugyancsak forradalomellenes kormányzati alternatíva elfogadásával kerülhető el.

A Habsburg-hatalmat 1860 tavaszán az olasz egységmozgalom új hulláma, a magyarországi és a birodalombeli feszültség növekedése politikájának részleges felülvizsgálatára szorította. Annál is inkább, hiszen államcsőd fenyegette, tekintélyének pedig még a maradványait is megtépázta a hadiszállítási szédelgések 1860 márciusában kipattant piszkos botránya. A császár körül csoportosuló katonai klikkhez tartozó Eynatten báró altábornagy letartóztatása és öngyilkossága olyan örvényt támasztott, amely a legmagasabb körökből is sokakat magával ragadott, s hamarosan a halálba rántotta Bruck báró pénzügyminisztert is. Ferenc József ekkor kénytelen-kelletlen engedményekre szánta el magát. Felmentette főkormányzói tisztségéből Albrecht főherceget, aki a rendet tömeges letartóztatásokkal kívánta biztosítani. Helyére azt a csak nevében magyar Benedek Lajos táborszernagyot állította, aki a Habsburg-hatalom bizalmát a lengyel, a magyar és az olasz szabadságharcok elleni küzdelemben vívta ki. Egyidejűleg felszámolta az ország öt kerületre tagoltságát, és kilátásba helyezte, hogy községi, járási, megyei, sőt országos szinten is – később meghatározandó módon – utat enged az önkormányzat valamiféle érvényesülésének.

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki.[1] Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat. Somssich Pálnak Pesten „mindenki azon reményét fejezte ki …, hogy nem lép be a birodalmi tanácsba, s midőn erre azt kérdé: »Hátha az 1848-i törvényeket hoznám onnan vissza?« némelyeknek ez volt a válasza: »Túl vagyunk már ezen; ‘Debrecen és április 14.’ a jelszó.«”[jegyzet 1] Nem fogadta el a kinevezést a protestáns pátens elleni küzdelemben népszerűséghez jutott Vay Miklós báró és az erdélyi Bánffy Miklós gróf sem. A „megerősített” birodalmi tanácsban a magyar konzervatív csoport ragadta magához az irányítást. Két vezetője Apponyi György gróf volt kancellár és a kitűnő udvari kapcsolatokkal rendelkező Szécsen Antal gróf volt. (Szécsen gróf anyja Erzsébet császárné palotahölgye, apja Zsófia főhercegnő főudvarmestere, felesége az 1848 szeptemberében Pesten felkoncolt Lamberg gróf lánya volt, bátyja pedig a Habsburg-hatalom itáliai pozícióinak védelmezőjeként esett el.) Támogatásra találtak a magyar konzervatívok a lajtántúli arisztokrácia jelentős részében, nem kevéssé a cseh és lengyel főrangúak körében. Hiszen azok is, hozzájuk hasonlóan, az egyes tartományok „természetes vezető rétegének” szerepkörét igényelték. Ezzel összhangban a birodalom struktúrájának olyan átalakítására törekedtek, amely lehetővé teszi az egyes tartományok „történeti-politikai individualitásának” érvényre jutását, általa a polgári alkotmányos és nemzeti önrendelkezési törekvések ellensúlyozását. A birodalom „újjászervezésének” kérdéseit tárgyaló bizottságban a többség a konzervatívoknak azt a munkálatát támogatta, amely ilyen rendi elemekkel átszőtt föderatív berendezkedést javasolt. Velük szemben kisebbségbe szorultak a centralizációs politika védelmezői, a bürokráciának és polgári támogatóinak képviselői, akik a Bach-rendszer javított kiadásának megvalósítására törekedtek. Az önkényuralmához ragaszkodó császár azonban 1860 kora nyarán még azt is megtiltotta, hogy a minisztertanácsban akárcsak meg is említsék a „képviseleti alkotmány” követelését. Nagyon is kérdéses volt, vajon a tanácsadás szerepére kárhoztatott birodalmi tanácsban aratott konzervatív siker gyakorlati következményekkel jár-e.[2]

A tavaszi „engedmények” Magyarországon ingerlően kevésnek bizonyultak. Egy évtized dermedtsége után a magyar nemzet zöme ismét bízni kezdett erejében és lehetőségeiben. Az új belpolitikai intézkedésekben a Habsburg-hatalom gyöngeségét látta feltárulkozni, s még inkább biztatónak ítélte az a tehetetlen fogcsikorgatást, amellyel Bécs az olasz egységmozgalom előrehaladását fogadta. 1860 május meghozta Garibaldi szicíliai partraszállásának a hírét, az elkövetkező hetek pedig a diadalmas rohamét, amely Szicíliát, majd Dél-Itáliát ragadta ki a Habsburgok szövetségese, a Bourbon-zsarnokság kezéből. A lelkesedést növelte annak a híre is, hogy Garibaldi zászlaja alatt magyarok is harcolnak, s újrakezdődött az itáliai magyar sereg szervezése. A nyár közeledtével a politikai feszültség érezhetően növekedett.[3] Már nemcsak a pesti, hanem a vidéki diákság is hallatott magáról, s a parasztság mozgalmait is mindinkább áthatotta a politikai elégedetlenség. Jól példázta ezt a bihari Magyargyepes parasztságának fellépése a földmérési munkálatok megakadályozására. Annak illúziójában ringatózva, hogy a parasztságban csak a birtokosok iránt él ellenséges indulat, hiába hirdették ki a községben a hatóságok: nem birtokrendezés, hanem az adóalap megállapítása végett szálltak ki. A hivatalos küldötteket eleve bizalmatlanul fogadó magyar és román parasztokat ez csak még inkább feltüzelte. A csendőrökkel megütköző falubeliek, noha három halottjuk és számos sebesültjük volt, a szomszédos öt község parasztságát oldalukra vonva a katonai erősítés megérkeztéig folytatták a kemény ellenállást. A Zemplén megyei Leányvár község nyári, a birtokrendezés végrehajtásával kapcsolatos nagyarányú zendülése alkalmával, amelyet csak a csendőrség támogatására kiküldött egyszázad lovasság és egy század gyalogság bevetésével, nők megvesszőzése és férfiak megbotozása árán tudtak leverni, a politikai hatóságok különösen aggasztó hírekről értesültek. Állítólag a széles körben terjesztett „forradalmi kiáltványokon” kívül „elégedetlen bodrogközi nemesek bújtották fel a parasztokat azzal, hogy a jelenlegi kormány napjai meg vannak számlálva, s hogy majd azután nekik – e nemeseknek – lesz a tagosításra befolyásuk, s akkor a parasztok sokkal jobban fognak járni.”[jegyzet 2]

Ha az osztálytörekvéseik felkarolásában reménykedő parasztok feltehetően túloztak is, az bizonyos, hogy különböző ellenállási csoportok röplapjai igyekeztek megnyugtatni a parasztságot és a nemzetiségi tömegeket, hogy a császáriak ámítása ellenére a magyar nemzeti mozgalom nem akarja visszahozni a régi feudális világot, sőt a jogegyenlőség biztosítására törekszik. S mivel tényleges céljaikat vajmi kevéssé ismertették a tömegekkel, nagy erővel támadtak fel nemcsak a rendszerváltozáshoz fűzött remények, hanem az illúziók is. A mind szélesebb körűvé váló adó- és újoncmegtagadás jelszavát is a szervezkedő titkos mozgalom sugározta szét. Július derekán négy napon át meg-megújuló tüntetések söpörtek végig a pesti utcán. A diákok kezdték, a mesterlegények folytatták, éltették Kossuthot, Garibaldit, rátámadtak a rendőrökre. A letartóztatások, botozások, kényszersorozások elégteleneknek bizonyultak a tüntetések elfojtására. A konzervatívok riasztó, de hovatovább ténylegesen riadt helyzetmegítélését mindinkább osztó Benedek táborszernagy hangulatjelentései egyre aggodalmasabbakká váltak, és abban csúcsosodtak ki, hogy háborús konfliktus esetén „a csendes forradalom” véres felkelésre váltana át, „Magyarország asszonyostul, gyermekestül a külhatalomhoz csatlakozna”.[jegyzet 3]

A konzervatívok nagyon is szívesen hivatkoztak a helyzet tarthatatlanságára, hogy ezzel is programjuk megvalósítását sürgessék. Saját kezükbe vették az augusztus 20-i ünnepségek megszervezését. A néppel vezérségüket kívánták elismertetni, Béccsel pedig alkalmasságukat a hatalom gyakorlására, a tömegek fékentartására. De az események nem egészen terveik szerint alakultak. A nép kalaplevéve hallgatta a szentbeszédeket, a konzervatív ihletésű szónoklatokat az ősi jogokhoz való ragaszkodás férfias nyugalmáról, majd félrecsapta a kalapját, és tüntető tömeggé verődve zendített rá a Kossuth, Klapka és Türr jövetelét hirdető, Bécset meg a konzervatívokat egyaránt megriasztó Garibaldi-nótára. Rákospalotán a szokásos augusztus 26-i dinnyevásár a száműzötteket éltető tüntetésbe torkollott. Az onnét a Városligetbe nyomult tömeg haragjában, hogy a Sziget ostroma színjáték előadása elmaradt, maga aktualizálta a darabot, megostromolta, majd felgyújtotta a kulisszaerődöt, és Kossuthot, Garibaldit éltetve vonult üszkös deszkáival a pesti utcák során át, mígnem a katonaság elállta az útját.[4]

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[jegyzet 4] de az elnök félbeszakította. Pedig Szilágyi még annyit sem mondott, mint bizalmas körben a konzervatív Mailáth György birodalmi tanácsos, aki sóhajtva ismerte el, hogy fordulatot „a közönség… csak Garibalditól vár”[jegyzet 5] és Benedek főkormányzó, aki ismét leszögezte, hogy ha hamarosan „lényeges változások nem történnek, bizonyosan katasztrófa fog beállni, mert a mostani állapot immár tarthatatlan”.[jegyzet 6]

Országszerte, de különösen Dél-Magyarországon, ahol – állítólag Türr István könnyelműsége révén – az emigrációhoz vezető szálakra bukkantak, tömeges letartóztatásokra került sor. Ekkor fogták el – többek között – a tudós Pesty Frigyest, a Delejtű szerkesztőjét kiadójával és baráti köre számos tagjával együtt. Az elkövetkező hetekben a tüntetések a súlyos megtorló intézkedések ellenére országszerte ismétlődtek.

De a színfalak mögött tényleges változás készült. Ferenc József alkura lépett a konzervatívokkal. A Habsburg-hatalmat végül is az önkényuralmi rendszer csődje, külpolitikai akcióképességre való törekvése, félelme a kibontakozó ellenállás következményeitől és az a szándéka, hogy a polgári alkotmányos erőket távol tartsa a hatalomtól, közelítette a konzervatívokhoz. Felújította velük az 1849 előtti oly szoros együttműködést.

Lábjegyzetek

  1. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 34.
  2. Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 285.
  3. Idézi: Carl Graf Lónyay, Ich will Rechenschaft ablegen! Die unbewusste Selbstbiographie des Generals Benedek. LeipzigWien, 1937. 197–198. (Fordítás a német eredetiből).
  4. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  5. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 102.
  6. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 52.

Irodalom

Lásd az előző alfejezetekben idézettek, továbbá Szőgyény-Marich idézett emlékiratai, a Benedek Lajos táborszernaggyal foglalkozó irodalom és Kónyi Manó gyűjteménye mellett a konzervatívok törekvéseire önigazoló vallomásukat: (Ludassy Mór), Drei Jahre Verfassungsstreit… Von einem Ungar (Leipzig, 1864).

  1. A kibővített birodalmi tanács tárgyalásaira lásd: Verhandlungen des Österreichischen Verstärkten Reichsrathes. Hrsg. von Friedrich Manz. I–II. (Wien, 1860).
  2. Engels a Habsburg-birodalom válságáról: MarxEngels művei. 15. (Budapest, 1968).
  3. A hazai mozgalmakra a fentebb idézett műveken kívül lásd: (Vezerle Gyula) Viola, Visszaemlékezések. Korrajz az 1860–61-iki időszakról… (Vácz, 1878).
  4. Az itáliai és a magyarországi fejlemények közti kölcsönhatásokra és a magyarok részvételére Garibaldi hadjáratában lásd többek közt: G. Falzone, Memorie e tradizioni di Garibaldinismo ungherese in Sicilia (Rassegna Storica del Risorgimento, 1954); Kun JózsefBöhm Jakab, Adatok az olaszországi légió történetéhez az 1860–62-es évekből (Hadtörténelmi Közlemények, 1957); L. Valiani, L'unita italiana e la fine dell'assolutismo in Ungheria (Rassegna Storica Toscana, 1960); Hanák Péter, Garibaldi felszabadító hadjáratának hatása Magyarországon 1860-ban (Századok, 1961 4–5.); Gy. Szabad, Il contribute politico dell'Ungheria alla realizzazione dell'unita italiana (1860–1861) (In: La Sicilia e l'unita d'Italia. I–II. Ed. G. Feltrinolli. Milano, 1962); M. Jászay, Dix ans de politique viennoise apres Villafranca… (Acta Historica, XII. 1966. 3–4.); R. Blaas, Österreich und die Einigung Italiens zwischen den Konferenzen von Teplitz und Warschau (25. Juli—25. Oktober. (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1969); Lukács Lajos, Garibaldival a szabadságért. Dunyov István élete és működése 1816–1889 (Budapest, 1968); Lukács Lajos, A magyar garibaldisták útja Marsalától a Porta Piaig. 1860–1870 (Budapest, 1970).


Az önkényuralom válsága (1859–1861)
Széchenyi halála Tartalomjegyzék Az októberi diploma és fogadtatása