Koppány lázadása

A Múltunk wikiből
997
ősz: Géza nagyfejedelem meghal. Istvánt fejedelemmé választják Esztergomban (997–1000).
Koppány fellázad, és ostrom alá veszi Sarolt fejedelemasszony várát, Veszprémet. István német lovagokkal erősített seregével Koppányt leveri.

Géza fejedelem egy olyan félbarbár államszervezet hagyott a fiára, melyben az uralom stabilizálását jelentő gazdasági erőforrások és a fegyveres erőszakszervezet egy kézbe vétele ugyan túlnyomórészt megtörtént, de a feudális tulajdonviszonyok kialakulatlanok voltak, a személyi függésen alapuló uralmi rend intézményekké való szervezése nem történt meg, az ideológiai stabilitást jelentő kereszténység szervezetlen volt. Ehhez járult, hogy az egységet csak Géza véres keze tartotta össze, s az erőszakos „központosítással” a társadalom jelentős része, a térdre kényszerített urak és a szolgasortól tartó közrendűek egyaránt szemben álltak.

Nem csoda, hogy amint híre ment a nagyfejedelem halálának, a régi törvény ellenében utóddá jelölt Istvánnak erős ellenzéke támadt, sőt lázadás robbant ki ellene. Elsőként az utódlásból mellőzött és a somogyi dukátusban körülzárt Zerind fia Koppány lázadt fel. Annak, hogy magának követelte Géza özvegyét, Saroltot, a levirátus intézménye adja meg a magyarázatát. E nomád szokás szerint az elhalt családfő jogos utóda az uralommal és vagyonnal együtt megörökli a családfő feleségét is. Bár Koppány 972-ben valószínűleg megkeresztelkedett, kereszténysége felszínes lehetett, és ha őt az új törvény alapján szorították ki az uralomból, akkor ő a régi törvény alapján keresett erre orvoslást.

Koppány követelésével összhangban van, hogy elsőnek Veszprém várát vette ostrom alá, amely az Árpád-korban az uralkodó feleségét, Géza idejében nyilván Saroltot illette meg.

István, aki feltehetően Nyitrán tartotta hercegi székét, apja halálakor összehívta a főembereket és a vitézeket Esztergomba, Koppány támadásának hírére pedig sereget gyűjtve maga is odavonult. Esztergomban jelenlevő hívei, harcos jobbágyai, saját varég-orosz és feleségének német testőrsége jelenlétében nagyfejedelemmé tétette magát. Valószínűleg ennek rítusából maradt meg a jelenlevő Vecelin dédunokáinak hagyományában a „karddal való felövezés” mozzanata.

Adott pillanatban a fejedelemavatás volt a legsürgősebb teendő, s ennek megtörténtével István „nagyfejedelem” serege megindult Koppány „lázadó” ellen. A Vecelin-utódok hagyománya szerint István testőrsége parancsnokává Hontot és Pázmányt tette, a sereg élére pedig Vecelin sváb „vendéget” állította; ő volt az, aki a csatában Koppányt megölte. Ez ugyanolyan egyoldalú beállítás, mint a pannonhalmi alapítólevélbe a XII. században betoldott szövegrész, amely a „németek és magyarok” közti csatáról beszél.

Arra, hogy István serege milyen elemekből állt, a Somogy megyében csoportokat alkotó törzsi helynevekből következtethetünk. Mivel ezek etnikuma nagyjából egyezik a Somogyot körülvelő katonaelemmel, a somogyi törzsi helynevekben nagyrészt az István által Koppány ellen vezetett harcosok telepeit látjuk. Feltűnő e helyen a 6 Berény és 4 Kér helynév; e néprészek seregének fő elemét adhatták. Emelett Oszlár (alán), Örs, Besenyő és Varang (varég) katonai segédnépbeli, valamint Keszi törzsbeli vitézek jelenléte igazolható. Ha ez nem is jelenti azt, hogy más törzsbeli vitézek nem vettek részt a harcban, azt kétségtelenné teszi, hogy István seregének zömét magyarok és csatlakozott népelemek adták, míg István testőrsége javarészt németekből állt.

A csatában Koppány is elesett. Testét felnégyelték, és négy vár kapujára tűzték ki. Koppány bűnhődése a pogányság és kereszténység válaszútján levő magyarság jogszokásának felelt meg.[1] A Biblia a levirátust paráználkodásnak tekintette, a rokon volgai bolgárok X. századi jogszokása szerint pedig a paráználkodó büntetése felnégyelés és a felnégyelt részek kifüggesztése volt. Koppány a levirátus jogán Sarolt ura akart lenni, s meglehet, hogy e bolgár büntetésmód mögött a bolgár nevet viselő Sarolt ítélete rejlik.

A felnégyelt Koppány részeinek négyfelé való szétküldése két tényt igazol. István első győzelme után ura volt az apjától örökölt centralizált Magyarországnak. Biztosan rendelkezett a Duna fejedelmi partvonalával, a Dunántúllal, a nyitrai és bihari dukátussal, az Erdélybe vezető úttal, és Gyulafehérváron is éreztette hatalmát. Ugyanakkor intézkedése azt is jelzi, hogy az első tűz után a parázs még nem aludt ki, és szükség volt e sokatmondó figyelmeztetésre. Koppány lázadásával egyidejűleg a Dunántúl több pontján is robbant ki felkelés, ami a fejedelmi birtokok és népek puszításában nyilvánult meg. Az esztergomi fejedelmi székhelyen kitűzött testrész bizonyára az egész ország ellenzékének szólt. Hogy célja az elrettentés volt, tanúsítják a kislegenda szavai a rabló vitézeknek országszerte kettesével az útfélen történt felakasztásáról, ami a nép megfélemedését vonta maga után. Ha a hagyomány jól őrizte meg azon helyek nevét, ahová Koppány testrészeit küldték, a Veszprémbe küldött csonk elsősorban Szalóknak, Ösbő nemzetségfő utódának szólhatott, míg a győri várkapura tűzött negyed talán Huba vezér utódának, Szemerének. Az erdélyi figyelmeztetés bizonyára az erdélyi gyulákat illette.

Az első csatát tehát István megnyerte, és megtette az első lépéseket a „tartományok” kézbe fogására. Magyarország nagyobb területet ölelt fel, semhogy egy központból, mint például Csehországot Prágából, zavartalanul kormányozni lehetett volna. Kifejezetten tartomány jellege volt a dukátusoknak; ezek élére István ekkor családtagot nem nevezhetett ki, mert Vazul és Szár László még gyermek volt. Úgy látszik, hogy ekkor került először sor arra, hogy egy Árpád-házi herceg helyét a kíséret idegen tagjával töltsék be. A pannonhalmi alapítólevél egy olyan átalakított mondatban, amely eredetileg az 1002. évi intézkedés tanúit sorolta fel, a comesek előtt három duxot említ: Pázmányt, Hontot és Orcit. Mivel az oklevél ismert fogalmazója a német udvar számára írt okleveleiben a dux szót csak német vagy olasz herceg, tartományúr értelemben használja, arra kell következtetnünk, hogy István e három sváb lovagot nevezte ki tartományúrnak, amint az a szállásaik nevét őrző helynevekből feltehető: Pázmányt a bihari, Hontot a nyitrai és Orcit a somogyi dukátusba.

Érdemes itt egy pillantást vetnünk Somogy István által történt berendezésére. Mint különböző fényforrásokból megvilágított terület világosabban áll más vidéknél, és hozzásegít a feudális földtulajdon alakulásának megértéséhez.

Somogyban ismeretes egy őshonos nemzetség, név szerint: . Ha e nemzetség tagjai az itt megtelepedő nemzetségfő leszármazottai, akkor az Árpádok már a X. század első felében kiterjesztették uralmukat nemzetségi szállásterületére, ami azt jelentette, hogy a honfoglaló nemzetségfő utódainak maradtak ugyan rabszolga-szállásai, de a félszabad köznép Fajsznak, utóbb Koppánynak adózott. Somogyvár körül Bogát és Fajsz hozott létre – javarész rabszolga-lakossággal – udvarhelyet; ezek Koppány kezére jutottak.

István a Koppányhoz csatlakozott pogány népet saját szolgálatába kényszerítette. Ez nem azt jelentette, hogy a Koppánynak adózó és őt támogató szabadok ezentúl a régi módon Istvánnak adóztak, és tizedet adtak az egyháznak, hanem azt, hogy százas szervezetbe beosztva az udvarházak és a vár szolgálatára rendelte őket.

Szolga állapotukra ügyeltek az odatelepített, főként katonai segédnépekből válogatott vitézek, akik a számukat többször meghaladó szolganéppel kerültek egy telepre. Abból a körülményből, hogy Pázmány, Orci és Vecelin különböző országrészeken téli–nyári szálláspárokat kaptak meg, csaknem biztosra vehető, hogy a német lovagok magyar főemberektől elkobzott udvarhelyeket kaptak meg, melyekben rab cselédség dolgozott.

Ezek társadalmi szerkezetére visszakövetkeztethetünk az 1086. évi bakonybéli összeírásból.[2] Ebben a Veszprém megyei Koppány falu, amely István király adományából került az apátság birtokába, ilyen keresztmetszetet mutat: 30 családfőből 16 lovas (equites) és 14 szántó (aratores). A lovasok csak különbözőféle robottal tartoznak az apátnak, és szabadon házasodnak, míg a szántók kifejezetten rab cselédek, akiknek gyermekei – a nomád örökös szolgákhoz hasonlóan – az úr szolgái maradnak, és nem házasodhatnak másfelé; termésük fele mellett a megszabott terméssel és munkával szolgáltak. A szabadokhoz közel álló lovas ugyanúgy nem azonosítható a honfoglaló magyarral, mint a szántó a szlávval. A lovasok közül 6 visel magyar, 3 pedig szláv nevet, a szántók között 8 magyar és 4 szláv nevű van, a többi bizonytalan. Ezzel összhangban van, hogy a határnevek közül négy magyar (Komlóaszó, Hegyesd, Telek, Tét-séde) és kettő szláv (Prebruc, Grenice), nem számítva szomszédos Porva falu nevét és a bizonytalan személynévi eredetű Potu helynevet. Ez a képlet annyi következtetést talán megenged, hogy itt a mintegy egyharmadot kivető szláv őslakossághoz körülbelül kétharmadnyi magyar települt, és az ezen felül odatelepített más nyelvű foglyok készben e két etnikumban olvadtak fel, részben a bizonytalanok közt keresendők. Ez a falukeresztmetszet a X. századi magyar társadalomban az udvarhoz tartozó örökös szolga, illetve rab cseléd réteg meglétét igazolja, amely szláv és egyéb eredetű rab cselédekkel ugyanúgy kiegészülhetett, mint ahogy a szláv szabadok beépülhettek a magyar szabadok mellé.

A bakonybéli uradalomban szabadok is szerepelnek: 5 falura, 7 praediumra és 15 részbirtokra esik 20 szabad; tekintélyes emberek, köztük 3 comes címmel, akik részben lovas kiséretet adtak, részben csekély robottal tartoztak. Somogyban ez a réteg Koppány kíséretéhez tartozhatott; vele pusztult vagy örökös szolgává süllyedt.

István Somogyból birtokokat adományozott a Koppány ellen harcoló lovagoknak, Vecelinnek, akinek fia Rád, illetve utódai, a Rád nembeliek Szárszó körül birtokoltak, továbbá Orcinak, a Harc-nemzetség ősének; e szálláshelyek koraiságát valószínűsíti, hogy a Tolna megyei Harc és a Somogy megyei Orci felett egy-egy Szent Gál-templomot építettek.[3]

Egyébként a megye nagy részét István magának tartottam meg, és 1002-től kezdve a sajátjából tett itt adományokat az újonnan alapított egyházaknak, így a veszprémi püspökségnek és a pannonhalmi apátságnak.

Irodalom

A Koppány lázadására vonatkozó forráshelyek: SRH I. 188–189, 312 – 313; II. 381–382, 394–395; A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 589; történetére és a somogyi „dukátus”-ra lásd Györffy György, Koppány lázadása (Somogy megye múltjából I. 1970. 5–30); Studia Turcica 175–211.

  1. Elfogadhatatlan az a legutóbb Kristó Gyula által hangoztatott nézet (Századok 116. 1983. 961), mely szerint Koppány felnégyelésének célja nem elrettentés, hanem megnyugtatás lett volna.
  2. A bakonybéli apátság Koppány falujára lásd A pannonhalmi Szent Benedek-rend története VIII. 267–270.
  3. A Bő-, Harc- és Rád-nemre lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. 144. kk.; III. 1. kk.


István király államszervezése
Tartalomjegyzék István király egyénisége