Korpona

A Múltunk wikiből

szlovákul Krupina, németül Karpfen, latinul Carpona

város Szlovákiában
Wikipédia
Korpona címere
1605
november 24. Bocskai István e napra országgyűlést hirdet Korponára. (Illésházy István vezetésével biztosokat küld béketárgyalásokra Bécsbe.)

Kristó Gyula

Idegen etnikumok

Egy gyanús, 1238. évi oklevél szerint a korponai szászok és a bozóki apát vámügyben viszálykodtak, illetve egyezségre jutottak.

Sinkovics István

Szakadatlan harcok a végvidéken

Hogy a határvidéken levő török hogyan értelmezte a békét, arra jellemző Bakabánya esete. Amhát nógrádi és drégelyi szandzsákbég 1570 májusában felszólította a bakabányai polgárokat, hogy hozzák be adójukat, különben nem engedi, hogy kimenjenek földjükre és szőlőhegyükre. „Jól tudom – írta -, hogy ti azzal beszélitek ki magatokat, hogy most a hatalmas császár és a király között békesség vagyon; mi is elismerjük és tudjuk, hogy békesség vagyon, de ti ne bizakodjatok ebben, mert a hatalmas császár fizetésem helyett titeket adott énnekem. Most várom tőletek mit adtok énnekem s mennyiben alkuszunk meg, és csak azt kívánom tőletek, ami illet.”[1] A bég ugyanis azzal adott nagyobb nyomatékot követelésének, hogy Bakabánya szerepel a szultán lajstromában. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak: a bakabányaiak soha nem fizettek adót a töröknek, és ekkor sem engedelmeskedtek a felhívásnak. Amhát erre csapataival a város alá szállott, a földeken dolgozó embereket levágta vagy elfogta. Ám a korponai őrség és a selmecbányaiak megtámadták az ellenséget, és menekülésre késztették. Hiába küldött a budai pasa fenyegető levelet, hiába próbálkozott a nógrádi bég fegyverrel – a város nem fizetett. A bakabányai kapitány pedig kijelentette, nyársra húzat minden odamerészkedő törököt.

Makkai László

A veszedelmes török segítség

Ünnepélyes külsőségek közt november 11-én zajlott le a nevezetes találkozó, melynek során Lalla Mehmed átadta a „Magyarország királya” számára kiállított szultáni athnámét, egy drágaköves aranykoronával és egy díszes karddal együtt. A koronát még a tavasszal maga Bocskai kérte a Portától, de azóta sok minden megváltozott. A Habsburg-udvarral folyó tárgyalások komolyra fordultak, s Bocskai már össze is hívta Korponára az országgyűlést, hogy a béke feltételeit megvitassák. Ezért, amikor a nagyvezír a fejére tette a koronát, levette és kijelentette, hogy csak ajándéknak, de nem királyi felségjelvénynek tekinti.

Béketárgyalások és hajdútelepítés

Mátyás főherceg válaszával újabb küldöttség indult Korponára, ahol a már korábban összehívott országgyűlés november 24-én megnyílt. Az ellentétek a feudális uralkodó osztály és a hajdúk között a végsőkig kiéleződtek. Hiába próbált Bocskai szigorú katonai rendtartást bevezetni, a csapatok mellé morális fegyelmezés céljából tábori prédikátorokat beosztani; pénzt adni nem tudott, s így azt sem tudta meggátolni, hogy a hajdúk fosztogatásból tartsák fenn magukat. Ennél is súlyosabb probléma volt, hogy a hajdúság egyáltalán nem akarta a békét, mert nem a paraszti sorba vágyott vissza, hanem zsoldoskatona akart maradni, kapitányaik pedig vezető katonai pozíciókba és a nemesi birtokosság soraiba akartak kerülni. Az urak és a nemesek viszont már sem a hajdúk garázdálkodását tűrni, sem a hadsereg fenntartásának anyagi áldozatait vállalni nem voltak hajlandók; a katonaság feloszlatását és a békét kívánták, még az adót is csak nagy kelletlenséggel szavazták meg. Mintha vakon-süketen nem látták volna be azt a kézenfekvő veszedelmet, hogy hadsereg nélkül semmire sem mennek a békealkudozásban, s ha elfogadják a puszta amnesztiát, annak sem lesz semmiféle garanciája. Bocskai természetesen nem mehetett bele egy ilyen öngyilkos megalkuvásba. Fegyverben kellett tartania a hajdúságot, most már nem csupán a Habsburgok makacsságának megtörésére, hanem tábora teljes szétzüllésének megakadályozására. is. Kemény kézzel fékezte ugyan a hajdúság lázongását, békeellenes tiltakozását, de fel is használta azt a mindenáron való béke hirdetői ellen. A rendek legnagyobb megdöbbenésére és felháborodására bevonta az országgyűlési tanácskozásokba a hajdúkapitányokat, először biztosítva rendi állást a „vitézlő rendnek”, a közhajdúkat pedig kollektív nemesítéssel és szabad földre telepítéssel igyekezett kielégíteni. Korponán 1605. december 12-én kiadott oklevélben 12 megnevezett hajdúkapitány alatt harcoló 9254 vitézének nemességet adományozott, és Kálló, Nánás, Dorog, Varjas, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid helységeket letelepedésre teljes adómentességgel nekik adta, azzal a feltétellel, hogy a székelyek szokása szerint teljesítsenek katonai szolgálatot, s erre ők és örököseik Magyar- és Erdélyországnak esküvel kötelezzék magukat. A következő év március 16-án kelt adománylevelével ugyanígy telepítette le Köleséren a hozzá Egri István vezetésével legkorábban csatlakozó 300 hajdút (ezek később Szalontára költöztek), valamint további 700-at Szoboszlóra. Igaz, a hajdúkérdést nem oldotta meg ezzel. Még a szóban forgó mintegy 10 ezer hajdúét sem, hiszen ezeknek, ha családot alapítanak, nemhogy egy város és kilenc falu, de egy fél megye is alig lett volna elég az akkori népsűrűségi viszonyok között. Ráadásul még legalább kétszer annyi állt fegyverben az ország egész területén. De mégiscsak Bocskai kezdeményezése mutatott utat a későbbi rendezésre, s egyben elodázta a felkelés fenyegető válságát.

Országgyűlés Korponán és Kassán

Önálló cikk.

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

A kibontakozó szervezkedés szervezeti központja Wesselényi halála után is a nádor murányi vára maradt, ahol a nádor özvegye, Széchy Mária és az ő bizalmi emberei, Nagy Ferenc, a Wesselényi-birtokok jószágkormányzója, valamint Bory Mihály, ekkor éppen korponai kapitány tartották kezükben a konspiráció szerteágazó szálait. E murányi csoport mindennapi életére a különböző adásvételi, hitel- és zálogügyletek, a folytonos pénzzavarok és a súlyos adósságok voltak jellemzőek, melyek egyrészt elmérgesítették a viszonyt – főként a Wesselényi-birtokok kiárusítása kapcsán – a közös politikára szövetkezett Nádasdy, Zrínyi, illetve Széchy Mária között, másrészt a szorongató anyagi gondok minden józan megfontolást elvető, azonnali politikai orvoslásra ösztönözték a murányi udvart. Ebből az adósságokban fuldokló, sivár anyagi háttérből – és részben Nádasdy egyéni becsvágyából is – hajtott ki a rendi szervezkedés első nagyobb akciója, az 1668. szeptemberi felkelés terve, az a vállalkozás, amelyet a korabeli források általában az „első vagy nádori összeesküvés” néven emlegetnek.

Az 1678. évi hadjárat

Október folyamán sorra elesett Zólyom, Beszterce-, Breznó-, Selmec- és Körmöcbánya, majd egyenként behódoltak Korpona, Kékkő, Divény, Gács és más várak őrségei is. Ezzel mintegy hat hét leforgása alatt a kurucok ellenőrzése alatt álló terület elérte addigi legnagyobb kiterjedését.

R. Várkonyi Ágnes

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[2]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről. Az intézményes meggyőzés, az országos politika útját választó Rákóczi először 1703. július 18-án a naményi táborból küldött kiáltványt a vármegyéknek: felszólítja a nemesi rendet, hogy személyenként jöjjenek táborába, és fogjanak fegyvert nemesi szabadságuk védelmére, ha ellenállnak, a haza árulóinak, a szabadság ellenségeinek tekintik őket, és házukon, jószágaikon érezhetik a „fegyvernek, tűznek, vasnak kegyetlenségét”.[3]

A Fegyver kényszerítő erejére Rákóczi táborába követeket küldő vármegyék csatlakozásukat súlyos feltételekhez kötötték: Rákóczi tartsa meg nemesi privilégiumaikat, s a haza törvényeihez képest semmi újítást ne hozzon be, vagyis kormányozzon a rendi normák szerint, s küldje vissza hadbaállott jobbágyaikat. Rákóczi azonban már államhatalmi szinten, mintegy intézményesen élt a jobbágykatonaság feletti rendelkezés jogával.

Az először 1703. augusztus 28-án kibocsátott, majd többször megújított vetési pátens három fontos döntést tartalmazott:

  1. Minden egyes fegyvert fogott jobbágy a fejedelem oltalma alatt áll.
  2. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mentesülnek mindennemű földesúri teher és úrbéri szolgálat alól, s a hadélelmezés kötelezettségén kívül közmunkával, fuvarszolgálattal vagy bármilyen vármegyei, illetve községi adóval nem szabad terhelni őket. Sőt, az ősz beálltával a katonabeszállásolás súlyos kötelezettsége alól is mentesülnek.
  3. Az otthonlakos jobbágyok viszont kötelesek a régi rend szerint szolgálni a földesuraikat.

A vetési pátens megnyugtatta a földesurakat, hogy hatalmuk otthonlakos jobbágyaik felett sértetlen. Hadbaállott jobbágyaikról azonban a földesuraknak le kell mondaniuk. Eltörölte a pátens a földesúr több törvény biztosította jogát: az engedelme nélkül hadbaállott jobbágyát mint szökött jobbágyot nem hurcolhatja vissza, s a beleegyezésével katonai szolgálatot vállaló jobbágya helyett nem végeztetheti el annak családjával, feleségével az úrbéri kötelezettségeket.

Rákóczi tehát államfői mozdulattal kiemelt több mint 10 ezer jobbágyot szűkebb családjával együtt a földesurak háta mögül, és kivette őket a falu vagy mezőváros közös teherviselési rendszeréből. Országos érdekre hivatkozva szólt bele a földesúr–jobbágy viszonyba: megtiltotta a földesuraknak, hogy emeljék a terheket, vagy a katona-jobbágyok fizetési kötelezettségét az otthonlakosokra hárítsák. A vetési pátens állampolitikai meggondolásból született, katonai érdekből kiadott intézkedés volt, s a társadalmi érdekegység megteremtését szolgálta.

A kialakuló hadsereg kettős társadalmi töltést hordott magában: a jobbágykatonák erejét és a nemesekből, főurakból megszervezett felsőbb tisztikar tekintélyét, összességében a katonaság testületi hatalmát. Rákóczi úgy építette ki a hadsereg tisztikarát, hogy elsősorban a belső hatalmának támaszául szolgáló fegyveres erőket bízta a nemesekre. Buday Istvánt testőrsége parancsnokává, udvari kapitányává tette. Sennyey István báró, egykori császári tiszt, tábornoki kinevezésével a kóborló vagy otthon lézengő katonák megrendszabályozásának nehéz feladatát is megkapta. Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

A kelet felé előrenyomuló francia és bajor seregek 1703. szeptember 10-i passaui győzelme után a Habsburg-kormányzat hathatósabb ellentámadást indított. Az október 7-én megtartott minisztertanácson Rákóczi támadásának felszámolására több, egymással Összefüggő társadalmi, politikai és katonai intézkedést hoztak. Az ülésre Esterházy nádort és a magyar kancellárt, Mattyasovszky László nyitrai püspököt is meghívták, mert a szabadságharc mielőbbi leszerelését szolgáló udvari politika egyik bázisának a magyar rendi főméltóságokat, általában a magyar főúri réteg aulikus szárnyát tekintették. A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg, az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét.

Vörös Károly

A centralisták

Szalayt a jogi felépítmény s a közigazgatás polgárosítása érdekli. Láttuk rendkívül jelentős szerepét a büntetőtörvény tervezetének következetesen polgári igényű kialakításában; ugyanő az országgyűlésen Korpona város képviseletében a feudális városi belszerkezet valódi polgárivá történő átalakításáról, s a polgárság szerepéről tart nagy hatású beszédet, kifejtve a polgári átalakulás szinte teljes programját.

Arató Endre

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Palkovič 1832-től három országgyűlési cikluson keresztül (1832–1836, 1839–1840; 1843–1844) Korpona város ablegátusa volt. Ilyen minőségben többször felszólalt a jobbágyság érdekében. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az országgyűlés leghaladóbb elemei közé tartozott.

Lábjegyzetek

  1. Matunák Mihály, Drégely és Palánk katonai szerepe a törökök alatt, 1552-93. Korpona, 1901. 11.
  2. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  3. Országos Levéltár G 19. Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 3. e.