Kossuth Ferenc

A Múltunk wikiből
(Kossuth Ferencz szócikkből átirányítva)

teljes nevén Kossuth Ferenc Lajos Ákos

Pest, 1841. november 16. – Budapest, Lipótváros, 1914. május 25.
politikus, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Kossuth Ferenc.jpg
1894. november
Kossuth Ferenc visszatér Magyarországra.
1903. június 23–24.
Khuen-Héderváry Károly és Kossuth Ferenc megállapodása; a létszámemelési javaslat elvetése, az obstrukció beszüntetése.
1903. december 5.
Kossuth Ferenc a függetlenségi párt nevében beszünteti, az Ugron-frakció és a Néppárt folytatja az obstrukciót.
1906. április 6.
Kossuth Ferenc és Andrássy Gyula látogatása Ferenc Józsefnél.
1906. május 29.
Kossuth Ferenc a képviselőház elé terjeszti az osztrák–magyar „szerződéses” vámtarifa tervezetét.
1914. május 25.
Kossuth Ferenc halála.

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

1894 őszén hazatért a hosszú olaszországi emigrációból Kossuth Ferenc. Bemutatkozásképpen vidéki körutat tett. Mindenütt a szokásos görögtüzes ünneplésben részesítették, ami hízelgett az újdonsült politikus hiúságának. Kossuth ünneplése, egy-két ügyetlen kijelentése és néhány tüntető incidens széles körű visszatetszést keltett, nemcsak Bécsben, hanem a szabadelvű párt soraiban is. Kossuth Ferenc a miniszterelnöknél tett udvariassági látogatáson mentegetőzött ugyan, sőt felajánlotta lojális együttműködését oly kérdésekben, amelyekben a kormánynak „hátsó támaszra” van szüksége, de ez nem segített az ajánlatot kereken visszautasító Wekerlén.

Pártrendszer a század végén

A függetlenségi pártkör elnöke 1892-ben, Irányi halála után Justh Gyula, azután Eötvös Károly, majd 1895-ben, a frakciók egyesítése után Kossuth Ferenc lett.

Bánffy és a parlamenti ellenzék

Bánffy mégis tartott a függetlenségiek előretörésétől, akik Kossuth Ferenc elnökké választásával megpróbálták a nagy nevet kamatoztatni, de gondokat okozott a Néppárt is, amely az időszaki választásokon két mandátumot szerzett.

Khuen-Héderváry kudarca

Khuen-Héderváry a magyar miniszterelnöki poszton a megegyezéses béke híve volt. Június 23-án tárgyalásokba bocsátkozott a Kossuth Ferenc vezette függetlenségi többséggel. Felajánlotta, hogy a rendes évi újonclétszám és költségvetés megszavazása fejében visszavonja a Fejérváry-féle katonai javaslatot. Kossuth és vezértársai kezdettől nem lelkesedtek az obstrukcióért, könnyen ráálltak az alkura. Nem így az Ugron-frakció. Ők az új miniszterelnök békülékenysége ellenére is folytatták az obstrukciót, ami nem maradt hatástalan a vérmesebb Kossuth-pártiakra sem. Különösen azután, hogy Khuen-Héderváry programbeszédéből kitűnt: nem végleg vette le napirendről a katonai javaslatot. A függetlenségiek előtt világossá vált, hogy a paktum számukra fölöttébb előnytelen, mert segíti kimozdulni a kormányt az obstrukció zátonyáról, hogy azután később előnyösebb pozícióban vehesse elő a létszámemelési javaslatot.

1903 júliusában a Kossuth-párt egysége megbomlott. Hiába vetette latba Kossuth Ferenc személyes tekintélyét a paktum mellett, leszavazták; hiába mondott le a pártelnökségről és vonult sértődötten félre, párthívei elfordultak tőle.

Tisza István – az „erős kéz” politikája

Apponyiék és a Kossuth-pártiak kölcsönös közeledése nyomán éppenséggel kialakulóban volt a „harcoló ellenzék” lármás csoportjával szemben a békés egyezkedésre kész mérsékelt ellenzék. A mérsékeltek irányvonalára jellemző módon, Kossuth Ferenc november végén békét ajánlott fel Tiszának a katonai javaslatok és követelések kölcsönös félretétele, a magyarosító kultúrpolitika és a választójog kiterjesztése alapján. Tiszának kapóra jött az ajánlat. Közoktatásügyi minisztere, Berzeviczy Albert sürgősen kidolgozta a három év múlva realizált nacionalista közoktatási javaslatot, és hajlandónak mutatkozott a választójog némi bővítéséről is vitatkozni. A választójogi reform tekintetében Tisza voltaképpen mindvégig a legkonzervatívabbak közé tartozott. E reformban – jócskán túlértékelve horderejét – a magyar intelligenciának nevezett uralkodó és középosztály hegemóniáját fenyegető súlyos veszélyt gyanított. Ha 1904 elején mégis hosszabb tárgyalásokba bocsátkozott az ellenzékkel, sőt a szociáldemokrata vezetőkkel is, akkor ezt inkább taktikából, a nemzeti ellenzékiség elterelése végett tette. Nem sok sikerrel. A „harcoló ellenzék” obstrukcióját nem tudta megszelídíteni.

A belpolitikai válság kiújulása

Ami sem Kossuthnak, sem az Ugron-pártnak éveken át nem sikerült, az most Tisza jóvoltából egy csapásra megvalósul: az ellenzéki koalíció összekovácsolása. November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”. Elnökül a nagyobb népszerűség okán, taktikai meggondolásokból Kossuth Ferencet teszik meg, valójában Apponyit, utóbb a koalícióhoz csatlakozó disszidensek vezérét, Andrássyt ismerik el.

A kormányzati válság kialakulása

A függetlenségi vezérek, Kossuth és Apponyi már hajlottak arra, hogy a felemelt hadiköltségvetés redukálása fejében – katonai programjukat egy időre kikapcsolva – vállalják a kormányzást. Pitreich hadügyminiszter budapesti tárgyalásai során – a béke kedvéért – ráállt volna valamelyes pénzügyi redukcióra. Andrássy azonban nem akarta a katonai programot a bizonytalan jövőre halasztani, az engedékeny Kossuthot pedig a vezérlő bizottság leszavazta.

1905. szeptember 15.

A koronatanács után Gołuchowski fogadta Bánffyt, aki három vezértársával, Andrássy Gyulával, Kossuth Ferenccel és Zichy Aladárral egyetértésben, mérsékelt program alapján felajánlotta kormányalakítási készségét. Ezt a külügyminiszter azzal magyarázta, hogy úgy látszik, „a pokol kezd meleg lenni az uraknak. A sikerben már nem olyan biztosak, az esetleges erőszakos rendszabályok komoly gondokat okoznak nekik, és a Fejérváry-kabinet radikál-szocialista programja legalább annyira megijesztette őket, mint amennyire engem meglepett.”

Gołuchowski Bánffy értésére adta, hogy a jelen helyzetben „nem pillanatnyi összetákolásról, hanem alapos, hosszú évekre terjedő szanálásról” lehet csak szó.[1] A korona megegyezési feltételeit a katonai kérdés teljes kiiktatásában, a közös ügyek változatlan fenntartásában jelölte meg. Az Ausztria és Magyarország közötti egyéb ügyek újraszabályozása a két kormány és az e célra kiküldött parlamenti deputációk dolga. Egy nagyszabású újjárendezés azonban csak akkor lehet hatékony, ha az új megállapodás legalább 29 évre szól. Bánffyt és társait ugyan lehangolták ezek a feltételek, de továbbra is bíztak az alkudozások eredményében.

Minthogy minden jel a koalíció megszelídülésére vallott, Ferenc József tárgyalási készsége jeléül szeptember 12-én elfogadta a kormány lemondását, és hajlandónak mutatkozott az ellenzéki vezérek fogadására. A gesztus várakozással töltötte el a koalíciót, és biztosította a parlament szeptember 15-i ülésének normális lefolyását. Hozzájárult ehhez az a tömeg is, amely ezen a napon az Országház elé vonult.

A szociáldemokrata párt szeptember 15-re időzítette minden addigit felülmúló tömegtüntetését. „Munkások! – tüzelt a párt röpirata – Felkelésteknek vihara söpörje végig az utcákat, süvöltsön el a mezők felett, hajlítsa meg, törje össze az erdők büszke tölgyeit… Izmos ökleitekkel döntsétek le, verjétek szét az osztályuralom válaszfalait…”[2] Nem csoda, ha a munkásnép, a a kirekesztettek ezrei, országszerte még többet vártak. A dunántúli pusztai cselédek „szentül meg vannak győződve a forradalom kitöréséről, készülnek is erre, hogy aztán készen fogadhassák”.[3]Csabán a napszámosok nem vállaltak munkát. Péntekig – így mondják – majd csak kihúzzák koplalással is, azután meg úgyis ők lesznek az urak.”[4] „Künn a falvakban arról beszélnek, hogy kiüt a forradalom, amelynek kikiáltását… szeptember 15-re tűzték ki. Ami 1848-ban március 15-e volt, az lesz most szeptember 15-e.”[5] Somogyban, ahol éppen parcellázások folytak, a parasztok azzal hagyták abba a tárgyalásokat, hogy „szeptember 15-én eldől a nép sorsa, parcellázás nélkül is az övék lesz az urak birtoka”. Széltében elterjedt az a hír, hogy a „fővárosban összegyűlt szocialisták kikiáltják a forradalmat”.[6] A forradalmi hangulat nemcsak a koalíció képviselőit aggasztotta, hanem a kormányt is, amely minden eshetőségre készen nagy rendőri készültséget mozgósított és katonaságot tartalékolt.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[7] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte. Végül a koalícióra hárította a felelősséget, ha az álláspontjához való ragaszkodás folytán „kimondhatatlan szenvedés és nyomor mind fenyegetőbb alakban hárulna Magyarországra„.[8] Az „ötperces audiencia” a koalíció arculcsapása volt, az ultimátum az erő tudatát sugárzó abszolutisztikus fenyegetés, de nem követte kapituláció. A parancs, akárcsak a két évvel korábban Chlopyban kiadott, a legszélesebb nemzeti közvéleményt sértette.

A megalázottan megtért vezéreket itthon tüntető tömegek fogadták, s ők ünnepélyesen protestáltak, hogy a nemzet jogaiból jottányit sem engednek. Szeptember végétől a koalíció megbomlott, a vezérlő bizottságban és főként a vidéki szervezetekben kialakult a megalkuvást ellenző, harcos irányzat. Justh, Polónyi, egy ideig Apponyi is az ellenállás aktivizálását támogatták. Gyűlések, fáklyás tüntetések, megyei tiltakozó felvonulások jelezték a mozgalom élénkülését. A megyék egy részében „alkotmányvédő bizottságokat” szerveztek az ellenállás anyagi és erkölcsi támogatására. A fővárosban utcai harcokba is bocsátkoztak, rendőri fedezet mellett, fegyvertelen munkások ellen. A koalíciós aranyifjúság és a Népszava védelmére összesereglett munkások között szeptember 27-én valóságos ütközet zajlott le, amelyben a munkások szétkergették a koalíció fővárosi csapatait. Az „ellenállás” októbertől jobbadán a vidékre tolódott át.

A koalíció mérsékelt politikusai aggályoskodtak a tömegek mozgósítása miatt. A vezérlő bizottság már október elején szükségesnek látta felfelé és lefelé nyomatékosan leszögezni: elítél minden forradalmi eszközt, a kibonyolításnak szigorúan az országgyűlés keretei között kell megtörténnie. Udvarképes közvetítőkön keresztül folytatta az alkudozást. Kossuth Ferenc felajánlotta kormányvállalási készségét, ha a koalíció a jövőre nézve fenntarthatja katonai programját, a lehetőséget, hogy egykoron meggyőzheti az uralkodót a magyar vezényszó bevezetésének célszerűségéről, továbbá, ha a fennálló vámszövetséget vámszerződés formájában újíthatják meg. 1905 őszén ezek az ajánlkozások nem jártak sikerrel.

A koalíció behódolása

A kiegyenlítésben a vezető szerepet Kossuth Ferenc játszotta. Kossuth az országgyűlés és a vezérlő bizottság feloszlatása után beláthatatlan következményű önkényuralmi intézkedésektől tartott. „Tekintve, hogy az ország sora (és saját magunké is) ily veszélyessé vált – a írta öccsének –, nem adtam át többé Andrássynak a tárgyalások fonalát, hanem kezeimben tartottam meg…”[9] S mihelyt hajlandónak mutatkozott a koalíciós program elejtésére, azonnal megtalálta az önkényuralomba torkolló labirintusból a paktumhoz kivezető utat. A békeszerzésben hatékonyan közreműködött Méray-Horváth Károly, a polgári radikálisokhoz közelálló szociológus és Barabás Béla, a Kossuth szűkebb köréhez tartozó képviselő. Méray-Horváth már hetek óta szorgoskodott sajátos politikai szociológiai kísérletével a kibontakozás érdekében. Március végén rábeszélte Barabást és rajta keresztül Kossuthot, hogy a függetlenségi párt vállaljon kormányt az általános választójog alapján. Április 2-án Méray-Horváth és Barabás Kossuth megbízásából békefeltételt nyújtott át Kristóffynak: a függetlenségiek három hatvanhetes politikussal együtt hajlandók átmeneti kormányt alakítani, amelynek feladata az alkotmányos rend helyreállítása, a költségvetés és az újoncjutalék megszavaztatása, az általános választójog bevezetése. Másnap Fejérváry Bécsben kedvező jelentést tett az ajánlatról és Kossuth személyéről. A király beleegyezésével április 4-én már létre is jött az alku. Április 6-án Ferenc József fogadta Kossuthot és Andrássyt. A paktum tüneményes gyorsasággal tető alá került. A koalíció vállalta a katonai követelések kikapcsolását, a költségvetés és újoncjutalék megszavazását, a külkereskedelmi szerződések törvénybe iktatását, a Tisza- és Fejérváry-kormány felmentését minden anyagi és jogi felelősség alól és a választójogi reform megvalósítását. Programja teljes feladásával kötötte meg tehát az „új kiegyezést”, amit az alkotmány helyreállításáért hozott áldozatnak és a nemzeti eszme győzelmének igyekezett feltüntetni.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

Kossuth Ferenc nemcsak családneve varázsát, de azt a szerepét is kamatoztatta ez idő tájt, amellyel úgy tűnt, mintha ő győzte volna meg a koalíciót az általános választójog helyességéről. Mezőfi lapja közreműködött Kossuth Ferenc komoly reformszándékának népszerűsítésében. A kormány hatalomra jutása után feltünedező függetlenségi párti ellenzék oppozíciója nem kapcsolódott a választójogi reform erőteljesebb sürgetéséhez. A választójogi konzervativizmus az újonnan kialakuló függetlenségi párti ellenzék csaknem általános ismérve. Ez alól Mocsáry Lajos sem volt kivétel. A koalíció felfutása, a pártszövetség közvetlen alapcéljainak elérése nem fejeződött be az áprilisi paktummal. Legalább addig nem szerveződhetett komoly erőtényezőnek számító ellenzék a függetlenségi párt soraiból, amíg a koalíció vezetői alapjaiban nem zárták le a kiegyezés ügyét. A szocialisták körében is kimutatható, hogy a paktum híre félreértésre talált, túlzott reményeket keltett. A „nyertünk mi is” szemlélet akkor általános volt a mozgalomban, s vele együtt az a meggyőződés, hogy Bécs tényleg határozottan a reform mellett van, s hogy „győzelmét” kizárólag a szociáldemokrata pártnak köszönheti. Ennek ellenére a szervezett politikai irányzatok közül a munkásmozgalom kivételes módon fogadta a koalíciós kormányt: bár a pártvezetőség nem tudta levonni a szükséges következtetéseket addigi politikájának következetlenségeiből, a kormányt azonnal leleményes és jó ütőerőről tanúskodó bírálatban részesítette. A Népszava nem a reformer Wekerlével bíbelődött, hanem mindjárt a dánosi nagybirtok urát támadta. A szociáldemokrata párt elöl járt a közhangulat módosításában, a baloldal jobb orientálásában és a függetlenségi párti ellenzék demokratikus befolyásolásában. A politikai színtér átalakult. A Bécs elégedetlenségéből, a hatvanhetes igények megerősödéséből, a függetlenségiek győzelmi ujjongásából, a liberálisok reformcsacskaságából, a tömegek ritka méretű félrevezetettségéből, s a szociáldemokrata szemnyitogatásból kialakult tarka képlet a küszöbön álló választások egyszerűsítik majd valamelyest.

A koalíciós kormány tagjai között a koalíció „legnagyobb nevei” szerepelnek. A tárcák többsége hatvanhetes politikusok kezébe került, jóllehet a hatalomra jutott pártszövetség formális vezető ereje a függetlenségi párt volt. Különösen a miniszterelnök személyének megválasztása mutatja, hogy az udvar többszörösen is biztosította magát. Wekerle Sándor addig hivatalosan nem vett részt a koalíció szervezkedésében. A hatvanhetesek vezető szerepének további megerősödését bizonyította, hogy a koalíció hajlandó volt elfogadni Wekerlét. A miniszterelnök kinevezésének napján csatlakozott az Alkotmánypárthoz. „Nem állt másvalaki rendelkezésemre”[10] – magyarázta Ferenc József Andrássy Gyulának. Az udvar egyelőre a szükségből is bőséget teremtett: a polgári házasság bevezetésének és az udvarral való összekoccanásának emlékét most arra használta fel, hogy Wekerlét kívánatossá tegye az ellenzéki tömegek számára. Ekkor már Wekerle sem volt a régi. Simulékonyabb lett Ferenc Józsefhez s konzervatívabb a népmozgalmakkal szemben. Hatalmi állását növelte, hogy a miniszterelnökség mellett a pénzügyminiszteri tárcát is ő kapta meg.

A kormányban a nagypolitika másik irányítója Andrássy Gyula gróf belügyminiszter, az Alkotmánypárt tényleges vezetője volt. Politikustársai őt tartották a hatvanhetes hagyományok legmarkánsabb örökösének. A koalíció vezetői közül iránta viseltetett a legtöbb bizalommal az uralkodó, pontosabban: a legkevesebb bizalmatlansággal. Andrássy az előző hónapokban viszonylag erőteljesen adott hangot a koalíció katonai követeléseinek, és emellett úgynevezett alkotmánybiztosítékokkal kívánta „továbbfejleszteni” a dualista rendszert. A félelem, hogy a választójog kiterjesztését végül is a darabont politikusok hajtják majd végre a maguk módján, megtörte Andrássy ellenállását. Hozzájárult a paktumhoz, sőt tárcát vállalt, de az ellentétek később is kiújultak közte és az uralkodó között. Az új belügyminiszter első hivatalos ténykedésként – amely a koalíciós kormány első intézkedésének is számított – hatályon kívül helyezte a nemzeti ellenállásban részt vett törvényhatóságok ellen foganatosított megtorló intézkedéseket, visszahelyezte állásukba az elmozdított hivatalnokokat.

Andrássy politikai irányzatához tartozott Darányi Ignác, volt szabadelvű párti földművelésügyi miniszter, aki most a koalíciótól visszakapta régi tárcáját. Személye ekkor még háttérben maradt. Darányi évek óta az OMGE irányvonalát képviselte. Kinevezésével agrárius „pünkösdi királyság” vette kezdetét az ország gazdaságpolitikájában.

A függetlenségi párt mindössze három tárcát kapott. Kossuth Ferenc, a párt vezetője, kereskedelemügyi miniszter lett. Kétségtelen, hogy az alku elsősorban az udvarnak és a dualista rendszernek kedvezett, mivel az ellenfél politikai tőkéjét gyengítette. A koalíció hívei a bekövetkezett változásokat mégis győzelemként fogták fel, s ezért főleg Kossuth Ferencet ünnepelték. Mivel Kossuthot lekötötték pártbeli feladatai, a minisztérium tényleges irányítása a Baross Gábor iskolájából kikerült Szterényi József alkotmánypárti államtitkárra hárult, aki már a darabontkormány idején is fontos szerepet játszott.

Az 1906. évi választások

Kossuth Ferenc – a választási propaganda-hadjárat során – egyik nyilatkozatában a paktumban rögzített megalkuvás ellenére úgy jellemezte miniszteri tevékenységének kilátásait, hogy a vezetésére bízott ügyeket erős kézzel abba az irányba tereli, ahol az önálló magyar államiság magasztos összessége, az önzetlen hazafiság őserejével felépül. A hatalomra jutott koalíció a választási célszerűség érdekében továbbra is „egyesült ellenzék” cégér alatt indította jelöltjeit. Kossuth Ferenc gondot fordított arra, hogy gyengécske ellenzékük oldaláról is bebiztosítsa a választási győzelem szinte egyhangú jellegét. Mocsáry Lajosnak felajánlotta a nagykőrösi kerületet, amit azonban az andornaki remete visszautasított. Ugyanezt a kerületet Kossuth Ferenc a párt másik, ellenzékben maradt egykori elnökének, Eötvös Károlynak is kiutalta.

Kossuth Ferenc és csoportja inkább tartott a koalícióról nemrég levált Áchim radikális paraszti szervezkedésétől. Áchimnak sikerült az, ami az új függetlenségi parti ellenzéknek ekkor még nem: a kormánnyal szemben szilárd alapokon álló, szervezett ellenzéki tömegmozgalmat tudott kiépíteni.

A kormányprogram meghirdetése

A trónbeszéd nyomatékosan leszögezte, hogy a magyar kormány kitart a Monarchia németbarát politikai irányvonala mellett. Mivel ezt a külpolitikai vonalat több oldalról egyes függetlenségi lapok is bírálták, a kormány függetlenségi párti tagjai részéről Kossuth és Polónyi külön nyilatkozatban foglaltak állást a hármas szövetség mellett. Kossuth szerint Magyarországnak kiváló érdeke az, hogy Németországgal a legjobb viszonyt tartsa fenn. Erre a következtetésre a várható európai háború mérlegelésekor jutott.

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

Az 1906. május 29-én Kossuth Ferenc által beterjesztett törvényjavaslat egy ponton különbözött a régitől. Míg a régit az osztrák–magyar vámszövetség tarifájának nevezték, a Kossuth-féle a „szerződéses” vámtarifa nevet kapta.

A szerb vámháború első szakasza

Június 8-án a magyar kormány kérte a külügyminisztert, hogy az előre látható szakítás esetén a vámháború elrendelésének fő indokaként ne a közszállításokat – vagyis a Skoda-ágyúk ügyét –, hanem a vámvédelem szempontját jelölje meg. Ezt a kérdést különösen Kossuth Ferenc sürgette. Az ágyúszállítások kérdésének formális háttérbe szorítása elejét vehette volna annak, hogy a magyar kormánynak kellemetlen magyarázkodásokba kelljen bocsátkoznia az osztrákok népszerűtlen zsarolása miatt, s a szakítás indokainak ilyen megfogalmazásával még valamiféle magyar vívmányt is óhajtották faragni a vámháborúból.

Az osztrák kormány és a közös külügyminisztérium készséggel ráállt, hogy a szakítás ódiumát saját kérésük alapján hárítsa a magyarokra. A tárgyalások ilyen indokolással szakadtak meg. A szerbek négyhetes gondolkodási időt kaptak. E határidő leteltével, július 7-én a magyar földművelésügyi miniszter ismét elrendelte a határzárat. A magyar közvélemény nagy részének rokonszenve továbbra is a szerbek mellett állott. Az ellenállás egyik oka anyagi természetű volt: a határzár éreztette hatását az élelmiszerárakban. Budapest törvényhatósága testületileg foglalt állást a vámháború ellen. Az egyetemisták Kossuth-szövetsége még novemberben is fáklyás tüntetést rendezett a szerbek mellett, amit Kossuth Ferenc tiltakozó levele sem tudott leszerelni.

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

Az 1907. február 8-i Josipovich-féle memorandum a szabadelvű párti kormányok súlyos megrovásából indult ki, és viszonylag számottevő engedményeket javasolt a horvátok részére. Reformterve hatvanhetes jellegű volt. Noha a horvát–szerb koalíció igényei már túlterjedtek a memorandum elképzelésein, ezt a tervet a kereskedelmi minisztériumban elkészült vasúti pragmatika a magyar kormánytöbbség oldaláról buktatta meg, Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc kezdeményezésével. Akciójuk az osztrák kormány 1906 őszétől beindított délszláv offenzíváját követte.

Az iparfejlesztési törvény

A törvényt Kossuth Ferenc minisztériuma hozta tető alá, kidolgozója és végrehajtója Szterényi József volt.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A májusi minisztertanácson egyetlen határozott ellenzője akadt a királlyal szemben folytatandó keményebb politikának: Kossuth Ferenc, ő puszta formaságnak tartotta az alkotmánybiztosítékokat.

Az 1907. évi kiegyezés

A függetlenségi program elvileg nem ismerte el a közös ügyeket. Az 1907. október 8-án megkötött vám- és kereskedelmi szerződés szemléletesen bizonyította a Kossuth által képviselt politikai irányvonal elvtelenségét. Kossuth, Apponyi és a párt többi, hozzájuk csatlakozott vezetője a győztes hangján igyekezett beszámolni a szerződés megkötéséről. Kossuth szerénytelenebb hangnemben méltatta a kiegyezést, mint annak idején Széll a Koerberrel kötött paktumot. A koalíció törvényei közül a gazdasági kiegyezés híre keltette a legnagyobb monarchiabeli visszhangot. A kiegyezés az osztrák–magyar dualizmus megnyilvánulásaként eleve kiváltotta a csehek és más ausztriai nemzetek ellenszenvét. De az osztrák nagytőke képviselői különös lendülettel támogatták a létrejött megegyezést. Ezekben a körökben az a vélemény vált általánossá, hogy az 1907. évi kiegyezés Ausztria számára kedvezőbb, mint amit a [[Széll Kálmán|Széll]–Koerber megállapodás rögzített. Az ausztriai értékelések feltűnő módon kerülték a magyar agráriusoknak kedvező mezőgazdasági kikötések részletezését. Ferenc Ferdinándot a kiegyezés zavarba hozta: „vegyes érzelmei” ellenére általánosságban nem kifogásolta a létrejött egyezményt. Az osztrák szociáldemokraták az osztrák polgárság két értelmezésvariációjának megfelelően hol a „Los von Ungarn!” keresztényszociálís jelszavának megfelelően írtak, hol pedig a vámközösség fontosságát hangsúlyozták. Leginkább a két kormány összekacsintásának, a tárgyalások dramatizálásának bírálata tekinthető véleményük eredeti és értékes részének. A sokféle ellenzékkel szemben Beck nem utolsósorban a törvénymegszavazási „nagykereskedelem” segítségével tudta elfogadtatni a birodalmi gyűlés többségével a kiegyezést. Végül nagyrészt azoknak a pártoknak a segítségével hagyták jóvá Ausztriában a kiegyezést, amelyek a leghangosabban követelték: „Los von Ungarn !” Magyarországon Ausztria ellenlábasai hasonló helyzetbe kerültek. A német politika irányító körei a Monarchia nagyhatalmi helyzetének erősítéseként üdvözölték a kiegyezést; a közjogi engedményekben a függetlenségi párt vereségének palástolását látták; a bankügy formális kikapcsolását az osztrák kormány ügyének bebiztosításaként említették. A német sajtó véleménye szerint a kiegyezés arról tanúskodott, hogy Ausztriának már nem volt olyan gazdasági hatóereje Magyarországon, mint korábban.

Az OMGE fenntartás nélkül üdvözölte a kiegyezést. Az Alkotmánypárt ugyanezen az állásponton állt, azzal a különbséggel, hogy fájlalta a katonai ellenkövetelések elejtését és a kvóta felemelését. A Néppárt többsége szívesen támogatta a kiegyezést, de kisebbségénél zavar támadt: néhány képviselő a függetlenségi párt politikájának megfelelően, mások éppen azzal szemben óhajtották módosítani a párt politikáját. A függetlenségi párt hivatalos vezetőségének irányvonala a hatvanhetes pártokéhoz igazodott: a gazdasági részleteket állították az előtérbe. A pártsajtó a kiegyezéssel új utakat vélt megnyílni a magyar politika előtt. Az ipari érdekkörök az ipari konjunktúrát féltve, az esetleges megrázkódtatásoktól aggódva belenyugodtak a létrejött megállapodásokba.

A kiegyezés nyilvánosságra kerülése után azonban Kossuth arról adott számot Andrássynak, hogy a függetlenségi pártban „nagy a forrongás”. A minisztereken és a magas rangú tisztviselőkön kívül alig kelt valaki a szerződés védelmére. Még Holló Lajos is, aki addig Kossuth „jobbkezének” számított, azt követelte a kormánytól a beleegyezés fejében, hogy a párt hozzon határozatot: 1910-en túl nem hosszabbítja meg a bankszabadalmat. Kossuth október 18-án a minisztertanács elé terjesztette Holló és a mögötte álló politikusok kívánságát. Jelezte, hogy annak kielégítése nélkül azonnal teljesen felbomlik a rend a pártban. Wekerle, Andrássy és Apponyi ellenezte az önálló bank megteremtésének határidőhöz kötését. Álláspontjukat annál könnyebben fogadtatták el Kossuthtal, mert ő bizalmas körben azt hangoztatta, hogy a külön bankot felállítani ez idő szerint abszurdum. Holló Lajost Andrássy személyes tárgyalásuk során vette rá a határozat elfogadására.

A párt sorai mégis megbomlottak; számosan kiléptek, elhatárolták magukat a kiegyezéstől, vagy éppen bírálták megkötését. A párt vezetői erőfeszítéseket tettek az ellenzéki áramlatok megfékezésére. Ez évben fényes külsőségek között ünnepelték meg Kossuth Ferenc születésnapját.

A függetlenségi párt gyengülése, újabb szervezeti széttagolódásának kezdetei

Csupán 1907 novemberében 16 képviselő értesítette kilépéséről a vezetőséget. A kilépett képviselők tábora nevében Lengyel levélben fordult Mocsáryhoz, amelyben kérte, hogy mutasson nekik irányt, legyen vezérük. Mocsáry gyanakvással figyelte a kirajzókat, még gyenge és komolytalan vállalkozásnak tartotta a szervezkedést, ezért elhárította magától a felkínált vezéri tisztséget. Útmutatást azonban adott, mégpedig olyant, ami leckeszámba ment. Feladatnak Kossuth Ferenc leleplezését jelölte meg. A paktumot fel kell bontani, meg kell változtatni a nemzetiségi politikát. Teljesen újjá kell szervezni a függetlenségi pártot. Egyúttal nyílt levélben rokonszenvéről biztosította a kilépetteket. Az aktív ellenzék azonban nem tudott felemelkedni Mocsáry programjának színvonalára.

A tömeges kilépést a pártban maradtak háborgása követte. Nagyobb mértékben megismétlődött az 1907 tavaszán végbement folyamat: a a pártban az elégedetlenek újabb csoportja tűnt fel. Ezek hangját erősítette ebben az időben Polónyi tiltakozása a kiegyezés ellen. Amikor a parlamentben elhangzott ellenzéki támadásokat határozati javaslatok beterjesztésével párosították, az elrendelt nyílt szavazás zavarba hozta a pártban maradt elégedetleneket. Ezt a hatást váltotta ki például Bozóky javaslata: a képviselőház tagadja meg az újoncjutalék megszavazását, és utasítsa a kormányt, hogy terjesszen be törvényjavaslatot az önálló magyar hadsereg felállítására. Bozóky felszólalása során megkülönböztette az „ellenzéki negyvennyolcasokat” a „kormánypárti negyvennyolcasoktól”. Az ellenzék 1908 januárjában az újonclétszám tárgyalásakor kisebb obstrukciót rendezett. Ez volt az első eset, hogy a magyar ellenzék az obstrukció fegyverét a koalíciós kormány ellen fordította.

1907-től kezdett sarkon fordulni a kormánypártok „utcai” sikersorozata. Az év végén az erőteljesebb függetlenségi párti ellenzék magatartásában új elem, hogy alkalmanként Kossuth Ferenc személyét is támadta.

A balpárt megalakulása

Csávolszky a dualizmus politikai történetének kevéssé ismert és nem eléggé méltányolt alakja, pedig a függetlenségi párt részéről ő tette meg az első hatarozott lépést a szocialistákkal való együttműködés irányába. Röpiratában azt a felismerést ajánlotta a párt figyelmébe, hogy „az utolsó szocialista is jobb hazafi, mint Kossuth Ferenc és Apponyi Albert”. Hangoztatta: „én jobb szeretem, ha kivívják az állami függetlenséget vörös zászló alatt, mintha nemzeti színű lobogó mellett eladják az országot”.[11] Csávolszky az általános választójogot a nemzeti függetlenség érdekében követelte. Közvetve Mocsáryra is hatott. Csávolszky a negyvennyolcas mozgalmon belül mindenkinél haladóbb véleményt alakított ki társadalmi tekintetben (Mocsáry csak a dinasztia szerepének megítélésében múlta felül). Csávolszky behozta és meghaladta Justh Gyula korábbi előnyét és Károlyi Mihály politikáját kezdte hirdetni, Károlyi előtt. 1909-ben bekövetkezett halála visszavetette a szellemi irányzat kibontakozását.

A függetlenségi baloldal ösztönzését a szociáldemokraták egészítették ki. A Népszava helyesen rótta meg a házszabály-revízióval szemben tanúsított erélytelenségéért és a soviniszta kirohanásokért. A szocialista sajtó 1908-ban eleinte kellő érzékenység nélkül, majd egyre méltánylóbban foglalkozott a balpárttal, segítve annak demokratizálódását. Mindennek hatására lassan bizonyos haladás mutatkozott a balpárt ideológiájában. A Radikális 48 új programjában már nem követelte, hogy csak annak adjanak választójogot, aki tud magyarul írni és olvasni. Megtartotta azonban az írástudás cenzusát, ami így is jelentős tömegeket kizárt volna – elsősorban a nemzetiségek köréből – a politikai jogok gyakorlásából. Az antimilitarista hangulat hatására a párt követelései közé került a fokozatos lefegyverzés, majd az állandó hadsereg megszüntetése, az általános népfelfegyverkezés bevezetése. Tartalmazta az új program az 500 kat. holdon felüli nagybirtok állami megváltását. Nem tett utalást az államformára. A függetlenségi párt válságában a szervezeti és az eszmei rekonstrukciós elem, a régi program és az egykori pártállapotok érvényre juttatására irányuló szándék 1908-ban így is nagyobb mértékben volt jelen, mint az újító mozzanat.

A balpártban személyi változások is bekövetkeztek. Lengyel Zoltán kilépett, Eötvös Károly pedig elvállalta a kis képviselőcsoport vezéri tisztségét. A hatvanhetes pártok és a függetlenségi párt közötti fúziós törekvések kibontakozása atmenetileg igazolni látszott a túlzott múltba tekintést. Holló és Justh a fúzió mellett léptek fel, miközben harciasan követelték a bankügy rendezését. Justh 1908-ban még nem szánta el magát a kormánnyal való szakításra. Justh nagy tévedései bizonyítják, hogy a függetlenségi párt válságában nem egyszerűen a megalkuvásra hajló és a következetes iraáyzat csapott össze egymással. Justh ellenzékisége 1908 végén csak egyetlen téren, a bankkérdésben haladt lendületesen előre. Jórészt az ő sajatos kormányhűsége tette lehetővé, hogy Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc elodázza a párt- és kormányválságot.

Negyvennyolcas parasztpártok

Az egyik legjelentősebb negyvennyolcas parasztpártot a Somogy megyei Szabó István (később megkülönböztetésül Nagyatádi Szabónak nevezték) alapította, 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapárt néven. Szabó István először Somogy megye törvényhatósági bizottsági gyűlésein lépett fel kisgazdavédő felszólalásokkal. 1907 elején a függetlenségi párt szervezkedésre szólította fel a kisgazdákat. E kampány a szociáldemokraták és a radikálisabb paraszti irányzatok ellensúlyozását is szolgálta, bár a gazdapártban is kimutatható bizonyos szociáldemokrata hatás. A függetlenségiek parasztmozgalma a kezdet kezdetén a párt hivatalos vezetősége; különösen a Kossuth Ferenc személye iránti hűség jegyében indult.

Hamarosan kitűnt azonban, hogy a Szabó István által irányított Somogy megyei Kisgazdák Egyesülete komolyabb szerepet kívánt kölcsönözni a függetlenségi párt agrármozgalmának. 1907 februárjában a megyei törvényhatósági bizottsági ülésen a koalíció hivatalos irányvonalát képviselő szónokokat „Földet a népnek!”, „Hol az 1848:XX. tc.?” és „Le a hitbizománnyal, le a papi birtokokkal!” kiáltásokkal zavarták meg az egyesület vezetői.[12] 1908 tavaszán a kisbirtokosok és kisiparosok kisújszállási kongresszusán összegyűltek, Szabó István és Mohácsy Lajos lelkész kezdeményezésére, megalakították a Kisbirtokos Szövetség Országos Szervezetét. Kimondották, hogy a szövetség lapjának a Magyar Lobogót tekintik. Mivel Szabó István tevékenysége és programja túlment a függetlenségi párt vezetőinek elképzelésem, helyzete a pártban egyre nehezebbé vált. Különösen Somogy megye függetlenségi párti vezetőivel gyűlt meg a baja, akik ki akarták zárni szervezetükből. Szabó megelőzte őket; maga lépett ki, anélkül azonban, hogy elhatárolta volna magát a régi programtól. 1908. augusztusában Szabó Istvánt a nagyatádi kerület pártonkívüli függetlenségi programmal képviselővé választotta.

A függetlenségi pártban uralkodó szerepet játszó nagybirtokos és dzsentri körök ez idő tájt az urak elleni bujtogatás címén támadták Szabót, és azzal vádolták, hogy Kristóffy szubvenciójából tartja fenn lapját. Szabó István irányzata 1909 novemberében nyerte el hosszabb időre szóló szervezeti formáját: a Veszprém megyei Szentgálon ünnepélyesen zászlót bontott a 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapárt. A szentgáli zászlóbontás időzítése az anyapárt belső viszonyainak alakulásával, válságával függött össze. A pártalakításra Szabó az Áchim-mozgalom példájától is ösztönzést kapott. Az itt elfogadott program első pontja kimondta, hogy az új párt továbbra is magáénak vallja a függetlenségi anyapárt programjában lefektetett elveket. Fontosabb követeléseik: általános választójog új választókerületi beosztással (a kisújszállási kongresszus megfogalmazása szerint: „nemzeti alapon”), a régi jobbágyi viszonyok maradványainak eltörlése, az ilyen ügyekkel összefüggő perek megszüntetése, „a magyarság gerincét képező kisbirtokos osztály és a mezőgazdasági munkásosztály szervezése”,[13] progresszív adózás 800 koronás létminimummal, ingyenes elemi és szakoktatás. Csak ezek után tért rá programjuk a kérdések kérdésére: a nagybirtok ügyére. Távlatban a latifundiumok és holtkézi birtokok állami megváltását tűzte ki célul, hogy az így létrehozott földalapból a parasztság földet vásárolhasson, illetve örökbérletekre tehessen szert. Rövid távon annak engedélyezését sürgette, hogy a hitbizományos családok maguk mondhassák ki a hitbizomány feloszlását. A program egyéb követelései közt találjuk a kisbirtokosok és mezőgazdasági munkások aggkori biztosítását és nyugdíját, s egyéb szociális reformokat, Magyarország teljes állami és gazdasági függetlenségét.

Szabó István megnyilatkozásaiban változatlanul barátainak nevezte a függetlenségi politikusokat. Nekik is szólt megnyugtatása: „Nem törünk a nemzeti család eddigi gazdái ellen, nem akarjuk kiszorítani őket a családi tanácsból…”[14] A gazdapárt nem bírálta sem a a koalíciót, sem a függetlenségi pártot a nemzeti radikalizmus oldaláról. Éppen azt hangsúlyozta, hogy nem kell kiélezni a közjogi kérdésekért folytatott harcot. A szűkebb értelemben vett nemzeti program tekintetében a Justh-irányzatot követte. Szabó István szervezkedésének újszerűsége így az volt, hogy a függetlenségi mozgalmon belül az ő csoportja lépett fel a leghatározottabban a birtokos parasztság érdekeiért, önálló szervezkedéséért. Annak a rétegnek az érdekeit tartotta elsősorban szem előtt, amelyhez Szabó István és a párt többi vezetője is tartozott: a gazdagparasztságét. Ezért helyeselte a földosztást követelőket meghurcoló csendőrség eljárását, s ítélte el már 1909-ben „az átkos szocialista jelszavakat”. Soviniszta nagyotmondással nyíltan követelni kezdte, hogy tízszer kevesebb országgyűlési képviselőt választhassanak a nemzetiségi állampolgárok, mint a magyarok. Ezzel eleve lehetetlenné tette, hogy a párt politikája kedvező visszhangra találjon a nemzetiségi parasztság körében. Az 1910-es években, amikor Szabó István ismét szorosabban csatlakozott a függetlenségi mozgalomhoz, a párt befolyása némileg szélesedett, szervezetileg erősödött.

A dunántúli parasztság másik helyi mozgalma, a Somogy, Tolna és Baranya vármegyék Szabad Gazdáinak Egyesülete szintén a negyvennyolcas parasztmozgalmi irányzathoz tartozott. Alapítója, Szemere Kálmán, a függetlenségi párt szakcsi szervezetének önjelölt elnökeként először Tolna vármegyében kezdte meg a parasztság szervezését. Mérnöknek adta ki magát, de nem volt diplomája, majd egy budapesti műszaki iroda tulajdonosaként mutatkozott be, ám a rendőrségi jelentés minderről nem tud. Szemere „a szűz 48 zászlaja” alatt, „hazafias alapon” hozta létre egyesületét, amelynek alapszabályai így jelölték meg a mozgalom célját: „A föld nélküli népnek olcsó bérletekhez való juttatása. A néptől szedett uzsorabérek beszüntetése. Földbirtok örökáron való vásárlása és azoknak a föld nélküli nép között egyenlő arányban való felosztása.”[15] Szemere mozgalma apostolának és szeme fényének nevezte Esterházy Miklós herceget. Arra számított, hogy az uradalom bérbe adott földjeit a herceg segítségével fokozatosan paraszti bérlőszövetkezetek számára szerezheti meg. 1908 derekáig büszkén hangoztatta, hogy „hazafias alapon” működik, s állást foglalt a nemzetiségek egyenlő választójoga ellen. Agitációjának élét nem Kossuth Ferenc, hanem a Néppárt paraszti mozgalma ellen irányította.

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson – Beck osztrák miniszterelnökkel ellentétben – Wekerle határozottan lándzsát tört az annexió mellett. Felajánlotta a magyar kormány lemondatásának garanciáját arra az esetre, ha a miniszterek esetleg szembefordulnának a közös kormányzat szándékaival. Azt javasolta, hogy az akciót a magyar korona jogaira hivatkozva hajtsák végre. Szeptemberben a magyar minisztereket hivatalosan is beavatták a tervbe. Andrássy kivételével valamennyien beleegyeztek. Az október 1-i tanácskozáson, ahol az uralkodói proklamációt megfogalmazták, Wekerle, Andrássy, Kossuth Ferenc és Apponyi is részt vett. Mivel a magyar miniszterek kifogásolták az előre elkészített proklamációtervezetet, a közös tanácskozás rájuk bízta a megszövegezést; ezt Apponyi vezetésével végezték el. A nézeteltérések inkább csak az okmány közjogi megformulázására vonatkoztak. Az osztrák miniszterek kollektiv budapesti utazása önmagában véve is bizonyította a magyar kabinet bizonyos külpolitikai súlyát.

Csak azután, október 3-án vitatta meg a magyar minisztertanács az annexiót. Wekerle megnyitó szavaiban megállapította, hogy két lehetőséget lát: vagy a háborút Szerbiával, vagy az annexiót. A továbbiakban azt bizonygatta, hogy Magyarországot „ősi jogok” alapján illeti meg Bosznia-Hercegovina. Utána Apponyi és Andrássy tettek nyilatkozatokat. Apponyi aggodalmát fejezte ki a Monarchia szláv népeinek az annexió következtében történő növekedése miatt. Végül azonban kijelentette, hogy aggályai ellenére is hozzájárul az annexióhoz, mert „külső beavatkozásoknak és a megszállt tartományokban előállható veszedelmesebb természetű mozgalmaknak megelőzése végett sürgősen kell egy erőteljes lépést tenni”. Andrássy jobboldali színezetű harciasság alapjáról ellenezte az annexió végrehajtását, bár ahhoz ekkor hivatalosan hozzájárult. Célszerűtlen és kockázatos lépésnek ítélte az annexiót, különösképpen hibáztatta, hogy összekapcsolták a novibazári kérdéssel. „A mi célunk a török birodalom fenntartása, ameddig ez lehető” – hangoztatta. Az annexió „Törökország irányában minden jog híjával levő erőszak”. Kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszünteti a szerbek mozgalmat, sőt szerinte még inkább tüzeli majd a nagyszerb aspirációkat. Andrássy azt tartotta volna helyes politikának, „amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a király és a nemzet egy táborban van, továbbá megerősíteni a hadsereget, s ezen radikális hatalmi tényezők alapján erélyes hanggal élni”. Fenntartásainak leszögezése után kijelentette: „Mindennek ellenére elfogadja az annexió előterjesztését, és kifelé a minisztertanácsi határozatokért teljes felelősséget vállal.”[16] Kossuth Ferenc nem vett részt a minisztertanácson, de utólagogos bejegyzése szerint a minisztertanács határozatát egész terjedelmében magáévá, tette, és ahhoz „bizalommal” hozzájárulását adta. Az október 3-i minisztertanács döntésének megfelelően a kormány tagjai nyilvánosan is kiálltak a proklamáció mellett. A kormány lényegében egyértelmű eljárását bizonyította, hogy 1908. november 11-én a parlament elé terjesztette az annektálásról szóló törvényjavaslatot.

Az annexiót követő háborús válság néhány nap múlva inkább elsimította, mint mélyítette Andrássy és a közös kormányzat nézeteltéréseit. A hivatalos koalíciós közvélemény reagálásában mintegy két hétig a helyeslés, a megmagyarázás, sőt a lelkesedés motívumai uralkodtak. A magyar polgári sajtó teljes egyetértéssel, soviniszta hangulatkeltéssel fogadta az annexiót. „Boszniába magyar !” – ez a jelszó tűnik fel mindenütt. Ha ekkor aggály merült fel, az Bosznia-Hercegovina további sorsara vonatkozott. A bekebelezés mellé álltak a függetlenségi párt lapjai is. Apponyi lapja cáfolta, hogy Wekerle nyomásra cselekedett. Holló, Barabás, Sághy, Ugron sorra nyilatkoztak az annexió mellett. A balpárt lapja, A Nap, csak annyi kivetnivalót talált benne, hogy a hódítás tárgya nem került magyar közigazgatás alá. Ugyanígy foglalt állást a konzervatív Alkotmány és a szabadelvű Az Újság. E képet kiegészíti, hogy a román Tribuna és a szlovák Slovenský Tíždenník is jóváhagyta az annexiót, és példájukat még sok nemzetiségi lap követte. Az agressziót határozottabban a szociáldemokrata sajtó bírálta és ellenezte időszakonként. Az annexió azonban itt, a baloldal táborában is zavart keltett, elvtelenségekhez vezetett. Áchim nemcsak a parlamenti ellenzéket, hanem a szociáldemokratákat is bírálta kezdeti csendes helyeslésükért. A horvát polgári politika táborának nagyobb része a „nagyhorvat” remények miatt beleegyezett a bekebelezésbe. Hodža irányzata először helyeselte az annexiót; majd közömbösségét hangoztatta. A román Tribuna diplomatikusan hangsúlyozta, hogy minden körülmények között ki kell tartaniuk a Habsburgok mellett. A bekebelezés megítélése dolgában tehát a nemzetiségek alig álltak jobban, mint a magyar politika. Muravjov budapesti orosz főkonzul lesújtó véleményt mondott a Kossuth Ferenc-féle külpolitikáról.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

A függetlenségiek Kossuth Ferenc vezette szárnya ugyan eleinte helyesléssel fogadta a reformjavaslatot, de a pártban mind a jobboldali nacionalista, mind a baloldali demokratikus bírálat fellépett.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

A bankkérdés néhány hét alatt polarizálni kezdte az egész pártot. Két csoport alakult ki: az úgynevezett bankcsoport, Justh Gyula vezetésével és az önálló bankot ellenzők csoportja, élén Kossuth Ferenccel és Apponyival. A bankcsoport fellépésének nagy visszhangja támadt a függetlenségi párt felől és hívei körében. Justh 1909 elején országszerte népszerű ember lett. E siker titka elsősorban nem az önálló bank követelésének fontosságában rejlett, hanem a nemzeti ellenzékiség újjászületésének tényében. Justh sikerét a parlamenti ellenzéknél éppen az fokozta, hogy ő távolabbról ekkor lépett feléjük. Nyílt bankpártiságának frisseségében rejlett a szenzáció. Justh a függetlenségi párt egyik legösszetettebb alkatú politikusa volt. 1908 decemberében, 1909 januárjában meg nem a választójogi reform, hanem a bankengedményes politika állt programjának középpontjában.

A bankcsoport ellenzéki küzdelme során a steril közjogi igényektől fokozatosan eljutott az általuk „általános választói jognak” nevezett széles körű reform követeléséig. Justh ez idő tájt tanúsított következetlenségére mutat, hogy amíg 1909 elején a függetlenségi pártkörben hitet tett az általános, titkos és egyenlő választói jog mellett, az Andrássyval folytatott magánbeszélgetésében felajánlotta, hogy az önálló bank megvalósítása fejében kész elfogadni a plurális választói jog javaslatát, sőt lemond a perszonálunióról, és nem támaszt semmiféle új közjogi követelést. 1909 Justh és a bankcsoport ingadozásainak, visszahanyatlásokkal teli, lassú haladásának az esztendeje. Az önálló bankért indult mozgalom mögött a középbirtok egy része, a takarékpénztárak és a kereskedők egy csoportja, ipari tőkések és kisiparosok meghatározott rétegei álltak. A bankmozgalom azonban régi kereteihez képest szűkebb mederben tudott csak kibontakozni. Olcsó hitelért folyamodva az érdekképviseletek egy része a bankmozgalommal többé-kevésbé határos jelszavakat hangoztatott, de a nagybirtokos–nagytőkés érdekképviseletek többsége határozottan az önálló bank mozgalma ellen fordult. A bankvita idején különösen a bank-érdekképviseleti csúcsok maradtak egyetlen táborban, a közös bank mellett kiálló Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank elnöke körében. Magában az önálló bankot követelők soraiban is bizonytalankodások egész sora tapasztalható. Gyakori, hogy önálló bankot hirdettek, de ezen csak kartellbankot értettek. A közös bank védelmezőinek tábora éppen 1908–1909-ben szélesedett, így a két banktábor közti arányok 1905-höz viszonyítva erősen eltolódtak a bankmozgalom rovására. Az utóbbi elég erős volt arra, hogy országos jelentőségű, népszerű politikai–gazdasági akciót bontakoztasson ki, de ahhoz már gyengének bizonyult, hogy a mozgalom szűkülő bázisát megfordítsa vagy programját a kormánnyal szemben győzelemre vigye. A koalíciós kormány 1908–1909-ben nem az önálló bank irányzatának reprezentánsaként, hanem az ellene folyó harc szervezőjeként szerepelt.

Kossuth Ferenc a bankkérdés kezelését alárendelte as ellenzék leszerelésének. Külső megnyilatkozásaiban a bankkövetelés alkalmankénti taktikai jellegű felkarolásával igyekezett megbénítani az ellenzéket. A frakciók küzdelmében nem centrista álláspontot foglalt el, hanem tudatos megtévesztő politikát folytatott a jobbszárny javára, következésképpen lelki válságára sem találhatók adatok. A politikai küzdelem a kormány és a balpárt között Justh megnyeréséért folyt. Justh 1909. januári tárgyalásai Andrássyval, Wekerlével, januári egyezkedési kísérlete Ferenc Józseffel, Kossuth Ferenccel szembeni lojalitása 1909 tavaszán rendszeresen kihívta a szocialisták és a balpártiak bírálatát. Justh első nagy fordulata az volt, hogy ettől az állásponttól 1909 őszéig eljutott a Kossuth Ferenccel való nyílt szakításig. Kossuth 1908 novemberében Leo Biliński, az Osztrák–Magyar Bank kormányzója előtt bizalmas magánvéleményként kijelentette, hogy nem kívánja a bank különválását. Az 1908. december 20-i minisztertanácson megkísérelte rávenni a minisztereket, hogy a párt- és kormányválság elkerülése érdekében formálisan támogassák az önálló bank követelését. A kormány, látva a növekvő ellenzéki áramlatot, kompromisszumos megoldással kísérletezett: 1908 végén Andrássy javaslatára a szabadelvű párt egy régi megoldási ötletét, a bankközösséget gyakorlatilag megőrző kartellbankot tette meg saját álláspontjának.

A kartellbank tervezete az Osztrák–Magyar Bank nevét Ausztria és Magyarország Bankja névre kívánta változtatni, s a közös cégen belül két, egymással kartellviszonyban levő pénzintézetet akart kialakítani. E bonyolult felépítésű bank terve messze elmaradt a valóban önálló bank követelményei mögött. A kartellbank tervét a kormány 1909 februárjában fogadta el. A kormány javaslatát Kossuth saját memorandumával is támogatta. Ferenc József február végén bocsátotta maga elé Kossuthot. Nem adott határozott választ, de sejtette, hogy nem zárkózik el feltétlenül a terv elől. A hatvanhetes minisztereknek azonban nyíltan megmondta véleményét a kartellbankról: „Csodálatos dolog, hogy az urak komédiát játsszanak.”[17] A hivatalos királyi válasz ennek ellenére váratott magára, amit Kossuth jó jelnek vett. 1909 eleje volt az egyetlen időszak, amikor még a Ferenc Ferdinánd felől is lágyabb hangú üzenetek szálltak. Bécs látszólagos engedékenységét elsősorban az annexiós válság éleződése magyarázza.

Az annexiós krízis eseményei és a várakozás hónapjai a bankcsoportot balra tolták. Justh márciusban azt hangoztatta, hogy a bankprovizóriumba semmi szín alatt sem egyezik bele, és ha a kormányban egyedül maradna is, ellenzékbe menne. Holló Lajos ugyanakkor a parlamenti összetűzésekre utalva kijelentette: „Ma temettük a koalíciót.”[18] A koalíció temetése azonban mégsem jelentette a kormánnyal való határozott szembefordulást a bankcsoportnál. Április elején a Magyarország még azt írta, hogy Justh-csoport nem létezik, „hiszen Justh Gyula teljes lojalitással hangsúlyozta minden alkalommal, hogy vezérül Kossuth Ferencet ismeri el és teljes bizalommal van iránta”.[19] A szocialisták joggal bírálták Justhot a választójogi reform elhanyagolásáért, szociális programjának hiányaiért. Ugyanakkor Justh-bírálatuk néha a közös bank bizonyos mentegetésébe tévedt, és túlzottan háttérben hagyták Kossuth Ferenc hivatalos irányzatának kritikáját. Differenciálniuk kellett volna Holló és Justh között; az előbbi hosszú hónapokig mérsékeltebb politikája miatt mintegy Justh elé állt a bankmozgalomban. Szabó István gazdamozgalma 1909 tavaszán Kossuth Ferencet támogatta a párton belüli politikai küzdelemben, a bankkérdésben.

Külkereskedelmi szerződések 1907–1909

A koalíciós kormány „erős” minisztereinek kollektív elszámítása volt azután, hogy a végleges szerb szerződés halogatására építették terveiket, a közös és az osztrák kormányénál ridegebb vámpolitika alapján. Ebben Kossuth Ferenc is messzire ment: az agráriusok és a városi tőkések éleződő vitájában a kereskedelmi miniszter az agráriusok vámpolitikai platformjára helyezkedett.

Az új kormányalakítási kísérletek első szakasza, 1909 április–június

1909. június elején rajzolódott ki a bankcsoport „többségveszélye” a képviselők között, hogy június végére a képviselői klub többségét valóban magával ragadja. Kossuth ekkor sem foglalt el közbülső helyet Justh és Apponyi között a pártban, hanem a bankmozgalom elleni küzdelem élén állt. Az udvar a maga javára igyekezett hasznosítani a függetlenségi párt belvitáját: előbb Justhtal, majd Kossuthtal próbálkozott, mint egy új koalíciós kormány feltételezett partnerével. Justhot nemzetiségpolitikai okokból is puhították. Kossuthtól eltérően Justh vállalta a plurálisnál lényegesen szélesebb választójogi reformot, de Justh bankköveteléseit az udvar nem vállalta. A Kossuth-kombinációt a reform ügye mellett főleg az gátolta meg, hogy ő saját vezetése alatt álló kormányban reménykedett. A balpárt demokratizálódása 1909-ben előre haladt, de anyapártjával, sőt alkalmanként a kormánnyal szemben tétova volt: radikálisabb döntésért könyörgött Kossuth Ferencnél. A függetlenségi párt július eleji értekezlete még áthidalta az ellentéteket. A bankcsoportnak sajátszerű többsége alakult ki: csak a bankelkülönülés sürgetésében értettek egyet, a párt megtisztításában, az esetleges pártszakításban nem.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, § mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása. A szociáldemokrata párt tüntetésével és propagandájával demokratikus „fundamentumemelésre” szólította fel Justhot. A szocialisták a legjobb pillanatban, közvetlenül Justh bécsi kudarca előtt kapcsolódtak be erőteljesebben a függetlenségi politikus Odisszeájának jobbra fordításába.

Az addig legegységesebb koalíciós irányzat, a Néppárt is megbomlott 1909 és 1910 fordulóján. Vezető politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Az ónéppárti politikusok előtérbe kerülésével kezdett kiszáradni az a kötőanyag, amellyel e párt a koalíció különböző ágazatait a közjogi sérelmi politika jegyében segített egybecementezni. Végetért a párt „Rakovszky-korszaka”. Más oldalról újabb, sikeresebb kísérletet hajtott végre egy néppárti csoport a keresztényszocialista mozgalom párttá alakítására. A Justh-irányzattal együttműködő Giesswein személyében a Néppárt is önleleplezőhöz jutott. Meggyengült a Néppárt többnemzetiségű jellege.

Khuen-Héderváry kormányalakítását végül jórészt az mozdította elő, hogy meg tudta szerezni magának az AndrássyWekerleKossuth-féle koalíciós irányzat támogatását, illetőleg semlegességét.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

Kezdetben azonban a munkapárt gyorsan tért hódított és ezt nemcsak a koalíció csődje, Andrássyék támogatása, hanem a parasztpártok és a nemzetiségek ügyes semlegesítése is elősegítette. Hozzájárult ehhez az Apponyi és Kossuth Ferenc vezette függetlenségi párt is, a kormány velük szintén választási paktumot kötött. Elosztották egymás közt egyes választókerületeket, s kötelezettséget vállaltak, hogy nem állítanak ott ellenjelölteket.

A Függetlenségi és 48-as Párt – Justh pártja – elsősorban a közép- és kispolgárságra, az ellenzéki értelmiségre, a birtokos parasztság egy részére támaszkodva, szembefordult az uralkodó osztályok erősödő szövetségével, s kereste a kapcsolatot az ország liberális és demokratikus erőivel. Ezek a kapcsolatok azonban egyelőre még lazák, gyengék maradtak. A Justh-párt – bízva a választási győzelemben – a választójoggal rendelkező társadalmi rétegek megnyerését tekintette fő feladatának. Igényelte ugyan a választójogból kirekesztettek támogatását is, de óvakodott attól, hogy velük olyan szoros együttműködést alakítson ki, amely esetleg elriasztaná a párttól a közép- és kispolgárságot, az értelmiséget és a birtokos parasztságot. A párt követelései között szerepelt az általános választójog, de központi helyen továbbra is az önálló nemzeti bank jelszava állt, még a választójog titkosságát sem tették magukévá. Nem ismerték fel, hogy a bankkérdés alkalmas lehet a pártszakadásra, de nem lehet elégséges a remélt választási győzelemhez, még kevésbé a demokratikus és liberális irányzatok tömörítéséhez. Pedig Jászi Oszkár már a pártszakadás időszakában figyelmeztette Justhot, hogy az önálló nemzeti bank programja kevés a tömegek mozgósításához. „Justh Gyula törekvései mindaddig meddők fognak maradni – írta – amíg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének.”[20]

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett.

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

A Kossuth-párt, a Néppárt és Andrássy csoportja pedig a hagyományos nemzeti vívmánypolitika útján, nyelvi engedményeket próbált kicsikarni a véderőjavaslat elfogadása fejében.

A Justh-párt vezetésével kezdődő ellenzéki obstrukció miatt egyre világosabbá vált, hogy a munkapárt a törvényjavaslatot nem képes a hagyományos vitavezetés alapján elfogadtatni. Az is kitűnt azonban, hogy az ellenzék sem tudja azt levetetni a parlament napirendjéről. A kormány ezzel válaszút elé került. Előbb-utóbb döntenie kellett: vagy ragaszkodik a véderőjavaslat törvénybe iktatásához és akkor útját kell állnia az obstrukciónak, vagy nem nyúl a hagyományos parlamentáris gyakorlathoz, ebben az esetben viszont le kell mondania a javaslat elfogadtatásáról. A kormány kezdetben a véderőjavaslat benyújtását követő obstrukció ellenére sem gondolt házszabály-revízióra, illetve a házszabályok új értelmezésére és alkalmazására; idegenkedett az 1904. november 18-i „zsebkendőszavazás” bárminő megismétlésétől. A véderőreformot ezért kezdetben az ellenzék kifárasztásával, majd Bécsben is elfogadható reformokkal, kompromisszumokkal szándékozott elfogadtatni. Több kísérletet tett arra, hogy békés úton szüntesse meg az obstrukciót. Először a házelnök, Berzeviczy Albert közvetítő akciójától várt sikert. Nem fogadta azonban el az ellenzék kívánságlistáját, amelyen többek között a kétéves szolgálati idő megtartása, az általános választójog, a magyar tannyelvű altiszti iskolák felállítása és az egykori „kilences bizottság” nyelvi javaslatai szerepeltek. Berzeviczy emiatt 1911. november 7-én lemondott.

Tisza ekkor már az obstrukció erőszakos letörését és a házszabály-revíziót követelte. Az 1905. évi választási veresége megrázta, de nem ösztönözte korábbi politikai elképzeléseinek – a dualizmus fenntartásának és megszilárdításának – feladására. Ellenkezőleg, bukása rádöbbentette a végbement változásokra és még jobban tudatosította benne a dualizmust fenyegető veszélyeket. Ezután óvatosabban, a népszerűtlenség ólomsúlyával, de még nagyobb energiával tört célja felé. 1905 után, töprengések és kérdőjelek között, az aktív politikától visszavonultan mérlegelte az erőviszonyokat, a történelem új tényezőit és esélyeit. Azzal nőtt az uralkodó osztályok reprezentánsai fölé, hogy egyáltalán végiggondolta a történelmi Magyarország és a dualista rendszer fenntartásának konzekvenciáit, ha konzervativizmusa miatt eleve nem találhatta is meg a helyes választ. A magányos geszti évek csak konzerválták, megcsontosították politikai koncepcióját, legfeljebb a megvalósítás formáit és módszereit módosították.

Az 1906-tól 1909-ig tartó magány évei után egy ideig bízott még abban, hogy a parlamenti pártokat a magyar uralkodó osztályok alapvető érdekei alapján rá tudja bírni az együttműködésre. Az ellenzéki pártok kritikája azonban 1910 után inkább erősödött, tartalmilag is kiszélesült. Tisza korábban a politikát a parlamenti élettel azonosította. Azt az elvet vallotta, hogy ami nem kérdés a parlamentben, nem lehet vita tárgya a politikában sem. 1911-ben az obstrukció megindulása után azonban lemondott a remélt együttműködés lehetőségéről s az adott parlamentarizmust már alkalmatlannak tekintette a rendszer megvédésére. A következő alternatíva elé került: vagy lemond a dualizmus megszilárdításának általa elképzelt programjáról, vagy túlteszi magát a korábban többé-kevésbé még tiszteletben tartott parlamenti szabályokon, a családi tradíciókkal is övezett kormányzati mechanizmuson. Tisza a második lehetőséget választotta.

A munkapárt mérsékelt liberális szárnya azonban 1912 tavaszáig meg tudta akadályozni Tisza elképzeléseinek valóra váltását. Mind a kormány, mind az ellenzék elfogadta Székely Ferenc igazságügyminiszter újabb kompromisszumos javaslatát. Eszerint az ellenzék felfüggeszti az obstrukciót, a képviselőház elnöke ugyanakkor Návay Lajos lesz, aki az 1904. évi „zsebkendőszavazás” után kilépett a szabadelvű pártból, és most ígéretet tett: nem sérti meg a házszabályokat. Közben kidolgozták volna a végleges megoldás feltételeit. A parlamenti nyugalom azonban a vártnál rövidebb ideig tartott. Justh Gyula – a jobboldali ellenzék nyomása ellenére – a tárgyalásokon továbbra is ragaszkodott a választójogi reform sürgős megvalósításához.

1912 február–márciusában maga Khuen-Héderváry vállalkozott a közvetítésre. Diplomáciai érzékét különösen próbára tették Apponyival, Kossuth Ferenccel és Andrássyval folytatott egyezkedései. Tárgyalópartnerei számára el kellett valamilyen eredményt érnie a hosszú idő óta vitatott katonai kérdésekben, és ezek értékét fel is kellett fokoznia; Bécsben viszont a tervezett csekély nemzeti engedmények értékét is redukálnia kellett.

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

A parlamenti ellenzék körében általános csalódást okozott az 1910. júniusi választások végeredménye: a munkapárt fölényes győzelme. Justh Gyula, aki egy ideig a visszavonulás gondolatával foglalkozott, Kossuth Ferenc és Apponyi Albert a kormány választási visszaéléseinek csokorba gyűjtésével vigasztalta híveit, és keresett magyarázatot a vereségre. A kiábrándulás okozta zavart az ellenzéki pártok marakodása, a kölcsönös vádaskodás is mélyítette.

A kettészakadt függetlenségiek mindkét pártja válaszút elé került. A kérdés Justhék számára az volt, hogy kívánnak-e, tudnak-e – és milyen irányban – változtatni a meddő közjogi kérdések körül keringő, a részleges nemzeti vívmányok kialkuvására irányuló, a szociális programot jórészt mellőző, a munkás- és parasztkérdést kirekesztő s a magyarság szupremáciájához mereven ragaszkodó politikájukon? Képesek-e valamit is felfogni az új idők új követelményeiből? A progresszió vagy a reakció erőihez csatlakoznak-e? A hagyományos liberális függetlenségi politika ugyanis alkalmasnak bizonyulhatott a konzervatív, nacionalista Apponyi Alberttel, Kossuth Ferenccel való szakításra, de túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy Justh hívei a polgári demokratikus forradalom erőit gyarapítsák.

A történeti értékelés két véglet felé hajlott. Egyrészt túlértékelte a függetlenségiek „nemzeti programját”, sőt nacionalizmusukat vagy annak elemeit is ebbe illesztette s ezáltal maga is nacionalista platformra csúszott. Másrészt a függetlenségi párti vezető politikusok jó részére – mind a társadalmi, mind a nemzeti kérdésben – jellemző retrográd tendenciát kizárólagosnak minősítette. Ez utóbbit elősegítette Kossuth Ferenc életútjának alakulása, amely végül is egyértelműen konzervativizmusba torkollott. A mélyebbre nyúló történeti elemzés azonban módosítja ezt a sommás képet. Kiváltképpen Justh Gyula, Holló Lajos és néhány hívük életútja bizonyítja: a liberális töltésű függetlenségi párti ellenzékiség nemcsak zsákutcába vezetett. Justh Gyula ugyanis nemcsak a függetlenségi párt eredeti közjogi programját őrizte, hanem annak liberális társadalmi követeléseit is, sőt ezen a téren életének utolsó, legmagasabbra ívelő szakaszában tovább is ment annál. A dualista rendszer felbomlásához vezető alapvető társadalmi és nemzeti problematika felismerése nála is hiányzott. Az 1910-es évek elején is kirekedtek politikájából a kiegyezési rendszert végső soron aláásó tényezők: a nagy szociális ellentétek, a nemzetiségi kérdés, de a függetlenségi párt eredeti, liberális programjához – általános, egyenlő, titkos választójog, népképviseleti rendszer, egyesülési és gyülekezési jog, sajtószabadság, vallásszabadság, a parlamentarizmus liberális vonásainak fenntartása – mindvégig ragaszkodott.

Pártjában azonban csak 1911-től kezdve jelentkezett némi élénkülés, amikor a Választási bukás feletti kesergéseket a harc új, konkrét formáinak keresése váltotta fel. Justhék ekkor elhatározták, hogy szakítva a parlamenti pártok szokványos szervezeti rendjével és saját szervezeti hagyományaikkal, évente nagy pártgyűléseket tartanak. Olyan értekezletek rendszeres megtartását is tervezték, amelyeken kültagok – tehát nemcsak a képviselőik – is részt vesznek. Ezen túlmenően a parlamentben állandóan napirenden tartották a demokratikus választójog ügyét. Justh 1911 tavaszán kapcsolatot keresett a szociáldemokrata párttal. A közeledést egyengette a párt vezetősége és 1911. áprilisi kongresszusa is, amely felajánlotta Justhnak a fegyverbarátságot. A Justh-párt jelentős része nem lelkesedett a szociáldemokratákkal való szövetségért, Justh szűkebb köre azonban már szakított e szemléletmóddal és elfogadta az együttműködést. Justh tehát, aki korábban, több évtizedes politikai szereplése során – egy ideig a képviselőház elnökeként – kizárólag a parlamentarizmus kereteiben gondolkodott, most a nemzetietlennek bélyegzett szociáldemokrata párthoz közeledett. A közjogi kérdéseknél jelentősebbnek tartotta már a demokratikus reformokat és a politikai szabadságjogok védelmét. Bátran vállalta Tisza István ellenfelének szerepét a képviselőházban és azon kívül is. Ferenc Józsefnek pedig visszaadta a képviselőházi elnöksége idején kapott kitüntetést: a belső titkos tanácsosi rangot.

A baloldali pártok közeledése 1911 tavaszán a liberális, demokratikus és szocialista erők szervezett összefogásának új szakaszát nyitotta meg. 1911 áprilisa után, különösen a véderővita nyomán, az ország minden részére kiterjedtek közös választójogi gyűléseik. A Justh-párt ekkor furcsa, ellentmondásos helyzetbe került. A képviselőházban Kossuth Ferenc pártjával együtt folytatta az obstrukciót a véderő javaslattal szemben, népgyűléseit ugyanakkor a szociáldemokrata párttal, a polgári radikálisokkal közösen szervezte. A véderőjavaslat 1911–1912. évi tárgyalása időszakában így a magyar progresszió vezető gárdájának középpontjába került.

A jobboldali ellenzék

A Kossuth-párt 1910 után újabb válságba jutott. Közjogi jelszavai kevés eredményt ígértek számára, a baloldali orientáció útját pedig az osztályérdekek emelte sorompó zárta le előtte. A párt minden irányban elszigetelődött. A kormánypárt sem hajlott vele kompromisszumra, mérsékelt kormányellenes kritikája viszont nem vonzotta az ellenzékieket. Ennek ellenére több kísérletet tett elszigeteltségének felszámolására. Hol a baloldali erők szövetségében kereste megtépázott tekintélye helyreállítását, hol a kormánnyal folytatott kompromisszumos tárgyalások nemzeti koncessziós eredményeitől remélte korábbi társadalmi és parlamenti befolyása visszaszerzését.

Erényi Tibor

Tüntetések 1912 elején

Minden bizonnyal a parlamenti harc fellobbanásával összekapcsolódott tömegtüntetések hatására Khuen-Héderváry miniszterelnök 1912. február 15-én bejelentette: az év végéig benyújtja a választójogi reformtörvényt, de ezt megelőzően el akarja fogadtatni a véderőjavaslatot. Azt is kilátásba helyezte, hogy a zászló- és jelvénykérdésben, továbbá az újoncmegállapítási jog vonatkozásában érvényt szerez bizonyos nemzeti kívánságoknak. Mindezek hatására a Kossuth-párt kimondta, hogy eláll az obstrukciótól, és a véderőtörvények ellen rendes parlamenti eszközökkel fog küzdeni.

A Kossuth-párt behódolása arra késztette a szociáldemokrata pártot, hogy március 4-re nagy választójogi demonstrációt hirdessen meg.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

A Kossuth-párt és a Justh-párt megegyezett egy mérsékelt, a Kristóffy-féle tervezetre emlékeztető választójogi reformprogramban. Ezzel – ahogyan a haladó kortársak mondották – „ravatalra vitték” az általános választójog ügyét. A tervezet szerint „választójoggal bír minden magyar honos férfi, aki magyar állampolgárságának 10 év óta birtokában van, írni és olvasni tud, 24 éves és egy év óta egy községben lakik. Választójoggal bírnak azok, akik a mostani listában is benne vannak, mindaddig, amíg az a képesítésük megmarad, amelynek alapján a listába belekerültek. Választójoggal bírnak azok. akik legalább egy szoba-konyhás lakást bérelnek, iletve olyan lakást, amely a helyhatósági szabályrendeletek szerint 15 napra mondható fel. Az írni-olvasni tudás igazolása alól felmentetnek, akik a munkásbetegpénztáraknak 2 éven belül 12 hónapig tagjai és azok, akik 6 polgári osztályról bizonyítványt tudnak felmutatni… A magyar nemzeti állam ellen izgatók első esetben 10 évre, második esetben végleg elveszítik aktív és passzív választói jogosultságukat.” A javaslat további része a szavazókörzetek székhelyeit részletezte és leszögezte: „A szavazás titkos. Kivételesen nyilvánosan történik a szavazás azokban a kerületekben, amelyekben 70%-ot nem éri el az írni-olvasni tudó férfi választók száma. A 15 ezernél nagyobb községekben titkos a szavazás.”[21]

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni. Az események ez után már gyorsan peregtek. A Nemzeti Munkapárt 1912. június 2-i értekezlete vita nélkül visszautasította az ellenzék béketervét. Lukács még aznap este átnyújtotta Kossuth Ferencnek az elutasító határozatot.

A parlamenti ellenzék válsága

Az ellenzéken belüli ellentétek 1912 decemberében a kivételes hatalomról szóló törvénytervezet elfogadtatásával és a kormány választójogi tervével kapcsolatban felszínre törtek. Andrássy, a Kossuth-párt, valamint a Néppárt vezetői ugyanis az új helyzet ellenére elvetették a kormány elleni tömegharcot.

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Bár Justh kezdetben húzódozott a függetlenségi pártok újraegyesítésétől, 1913 elején mégis hozzájárult, hogy Károlyi Mihályt bízzák meg az egyesülés előkészítésével. E tárgyalásokra már a belpolitikai rendszer reakciós konszolidálása idején került sor. Kossuth Ferenc és Apponyi részéről több ízben felmerült az egész parlamenti ellenzék egyetlen párttá alakításának igénye. Justh azonban határozottan elzárkózott e terv elől, Ragaszkodott hozzá, hogy az egyesülés az eredeti liberális függetlenségi program alapján, de az azóta bekövetkezett történeti fejlődést, a szociális haladás követelményeit is felmérve, meghatározott és részletes program alapján jöjjön létre. Azt tartotta, hogy az egyesülést nagyon jól kell megcsinálni, vagy sehogy. Megfelelő program, közös elvi alap nélkül a pártban ismét szakadás következne be. Az általa kidolgozott program tárgyalása elől a nagy függetlenségi párti bázisra vágyó Apponyiék sem zárkózhattak el. Apponyi Justh tervezetében csupán a hitbizományok eltörlését és a radikális hangnemet kifogásolta. 1913. június 13-án Kossuth Ferenc, Justh Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály és Kemény Árpád megállapodtak abban, hogy a program alkalmas a két párt egyesülésére. „Ez az alakulat nem az, amit én tanácsoltam, amit én szükségesnek és kilátásosnak tartottam – írta Andrássy –… Ezzel én nem vállalhatok közösséget, s én a magam akciószabadságát ettől meg nem kötöttem.”[22] Andrássy ezután bejelentette új pártja, az Országos Alkotmánypárt megalakítását.

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak. A kitűzött célok mindenesetre a társadalmi haladás irányába mutattak. A függetlenségi párt konzervatív szárnyának több tagja – Gál Sándor, Bethlen István, Désy Zoltán – nem is csatlakozott az új párthoz. Kirekedt a magyarországi ellenzéki politika frissülő áramköréből az úri nagybirtokosokhoz szegődött Kossuth Ferenc is. Az Egyesült Függetlenségi Párt díszelnökévé választották ugyan, de nem vett részt annak elnöki tanácsában. Az ellenzék ezzel kétségtelenül egyik súlyos koloncától szabadult meg. Őszinte, kritikus számvetésre ereje nem volt, ideje sem maradt: rövidesen, 1914 májusában meghalt. Lelkiismerete talán csak egyetlen alkalommal, apja sírjának meglátogatásakor indította önvizsgálatra. Öccséhez, az Olaszországban élő Kossuth Lajos Tódorhoz írta 1913 őszén: „Amikor itt állok szegény atyánk sírja mellett… lelkemen átvillan a múlt és átvillan a gondolat, mely sokat fájt és fáj, hogy csaknem bizonyosan ő, ha megsejtette volna, nagyon helytelenítette volna hazajövetelemet és itteni működésemet.”[23] Az egyesült párt tényleges vezetése Károlyi kezébe került.

Szabó Miklós

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A közjogi szemlélet újkonzervatív és szabadelvű-munkapárti változatához képest a függetlenségi publicisztikában és a vezetők, Kossuth Ferenc beszédeiben egy jelszóba sűrűsödött ideológiai teoréma jelentett sajátosan függetlenségit, a ”nemzeti demokrácia” jelszava. Ez volt a függetlenségi párt ideológiáját összefogó központi jelszó, amely elfogadhatónak látszott mind a párt dzsentri gerince, mind a paraszti és kispolgári tömegei számára. Ez a jelszó – és a mögöttes ideológia – sem integrálta azonban eszmeileg egységgé a pártot.

Lábjegyzetek

  1. Gołuchowski feljegyzése Ferenc Józsefhez, 1905. augusztus 20. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 358–359.
  3. Forrongás Tolnában. Pécsi Napló, 1905. szeptember 14. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 365.
  4. Szegedi Napló, 1905. szeptember 15-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  5. Pécsi Napló, 1905. szeptember 16-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  6. Ugyanott.
  7. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.
  8. Idézi: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. II. Budapest, 1934. 97.
  9. Kossuth Ferenc levele öccsének, Kossuth Lajosnak, 1906. április 21. Közli: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. szám 344.
  10. Országos Levéltár. Andrássy család levéltára. Ifj. Andrássy Gyula iratai. Andrássy-napló (továbbiakban Országos Levéltár, Andrássy-levéltár Andrássy-napló). 1907. június 12.
  11. Csávolszky Lajos, Az árulás története. Budapest, 1908. 54–55, 86., 93–95.
  12. Liptay Béla, A mezőgazdasági válság, a hitbizományok és a parcellázás. Melléklet a Köztelek 1907. évi 17. számához.
  13. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 350–351.
  14. Szabó István orsz. képviselő beszámolója. Magyar Lobogó, 1909. december 12.
  15. A szakcsi forrongás. A Nap, 1908. május 9.
  16. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár). Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1908. október 3.
  17. Országos Levéltár, Andrássy család levéltára. Ifj. Andrássy Gyula iratai. Andrássy-napló. 1909. január 20.
  18. Tüntetés az önálló bank mellett. Magyarország, 1909 április 1.
  19. A politikai helyzet. Ugyanott, 1909, április 2.
  20. Jászi Oszkár, Régi és új „hazaárulás”. Huszadik Század, 1909. II. 300.
  21. A választói jog. Pesti Napló, 1912. június 2.
  22. Pesti Napló, 1913. június 15.
  23. Idézi: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. sz. 344.

Művei

Irodalom

Kossuthra Marczali Henrik, Kossuth Ferenc (Budapesti Szemle, 1914) című nekrológja és Krúdy Gyula, A magyar sasfiók (Budapest, 1943) című életrajzi regényének jellemzése ajánlható.