Kossuth Lajos

A Múltunk wikiből
Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.
államférfi
a Batthyány-kormány pénzügyminisztere
a Honvédelmi Bizottmány elnöke
Wikipédia
Kossuth Lajos színezett litográfia 1848 Prinzhofer
1832. december 17.
Kossuth Lajos megindítja az Országgyűlési Tudósításokat.
1833. október 7.
Zichy Ferenc főlovászmester felszólítja Kossuthot, hogy adja át kőnyomatos sajtóját, melyen az Országgyűlési Tudósításokat sokszorosította.
1833. október 9.
Kossuth kiadja kőnyomatos sajtóját. Kénytelen visszatérni a kézi sokszorosításra.
1836. május 15.
Megjelenik az Országgyűlési Tudósítások utolsó száma.
Kossuth előfizetési felhívást bocsát ki a megindítandó Törvényhatósági Tudósításokra.
1836. június 3.
Zlinszky János főszolgabíró József nádor május 31-i parancsára hivatkozva eltiltja Kossuthot a Törvényhatósági Tudósítások megjelentetésétől.
1836. június 15.
Pest vármegye elítéli Zlinszky János főszolgabíró eljárását s feliratban tiltakozik Kossuth lapjának eltiltása ellen.
1836. július 1.
Megjelenik a Törvényhatósági Tudósítások első száma.
1836. szeptember 30.
József nádor ismételten eltiltja Kossuthot a Törvényhatósági Tudósítások folytatásától.
1836. október 4.
A helytartótanács elrendeli, hogy a postahivatalok nem terjeszthetik Kossuth kéziratos lapját.
1837. január 30.
V. Ferdinánd eltiltja a Törvényhatósági Tudósításokat.
1837. május 5.
Letartóztatják Kossuth Lajost.
1837. május 22.
Pest vármegye sérelemnek nyilvánítja Kossuth törvénytelen letartóztatását.
1837. július 30.
V. Ferdinánd utasítása Wesselényi és Kossuth perének gyors befejezését sürgeti.
1839. február 23.
A királyi tábla 3 évi fogságra ítéli Kossuth Lajost.
1839. március 2.
A hétszemélyes tábla 4 évi fogságra súlyosbítja a királyi tábla ítéletét Kossuth perében.
1839. március 19.
Pest vármegye közgyűlése éles hangú feliratban bélyegzi meg a Wesselényi és Kossuth perében hozott ítéleteket.
1840. május 10.
Kossuth Lajos kiszabadul a budai börtönéből.
1840. június 9.
A politikai életbe visszatérő Kossuth megjelenik Pest vármegye közgyűlésén.
1840. november 12.
A Magyar Udvari Kancellária engedélyezi, hogy Landerer Lajos megindítsa a Pesti Hírlapot.
1841. január 2.
Megjelenik a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap.
1841. június 27.
A pesti ifjúság fáklyászenét ad Kossuth tiszteletére.
1841. szeptember 2.
Megjelenik Kossuth Lajos Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című műve.
1842. június 10.
Kossuth Pest vármegye közgyűlésén javasolja, hogy Horvátország kapjon teljes közigazgatási és törvényhozói önállóságot.
1842. június 17.
Megalakul a Tolnai Védegylet.
1842. augusztus 24.
A Lánchíd alapkőletétele.
1842. augusztus 25.
Megnyílik az első magyar iparműkiállítás.
1842. augusztus 31.
Kossuth javaslatára Pest vármegye feliratban tiltakozik a május 31-i zágrábi tisztújítás ellen.
1842. szeptember 3. körül
Megalakul a Komáromi Gyárvédegylet.
1842. szeptember 23.
Megalakul a Bihari Védegylet.
1842. november 27.
Széchenyi akadémiai beszédében megtámadja Kossuth és az ellenzék nemzetiségi politikáját.
1842. december 8.
Wesselényi Miklós nyilatkozatban ítéli el Széchenyi akadémiai beszédét,
1842. december 20.
Széchenyi bejelenti, hogy átveszi a Jelenkor szellemi irányítását, s a sajtóban folytatja harcát Kossuth ellen.
1843. szeptember 28.
Kossuth közli a Pesti Hírlapban, hogy némi módosítással támogatja Széchenyi telekdíjtervét.
1843. december 7.
Kossuth Kiábrándulás című vezércikkében kifejti, hogy a nemesség egyedül nem képes az átalakulás megvalósítására.
1844. április 11.
Kossuth bejelenti, hogy megválik a Pesti Hírlaptól.
1845. február 2.
A Gyáralapító Társaság Kossuth megválasztását elkerülendő elhalasztja az igazgatóválasztást.
1845. február 9.
Deák a szentgróti fiókvédegylet alapításakor mondott beszédében kiáll a Védegylet mellett.
1845. február 16.
Kossuth kilép a Gyáralapító Társaság igazgatóválasztmányából.
1846. március 18.
Zala körlevele kapcsán Pest megye gyűlésén Kossuth kifejti, hogy a következö országgyűlésen a felelősség, népképviselet s a közadózás megteremtésével a sérelmek okait kell kiküszöbölni.
1846. június 6.
Az ellenzék konferenciát tart Pesten.
1846. augusztus 20.
A Védegylet nagygyűlése. Kossuth nagy beszédet tart kereskedelmi viszonyainkról, majd lemond igazgatói tisztségéről.
1847. január 24.
Megalakul az Ellenzéki Kör.
1847. február 2.
Leég a Pesti Német Színház.
1847. február 23.
Megjelenik Széchenyi Politikai programtöredékek című munkája.
1847. március 4.
Letartóztatják Táncsics Mihályt.
1847. március 15.
Az ellenzék pesti nagygyűlése kidolgozza az ellenzéki program alapelveit.
A Konzervatív Párt gyűlése módosítja 1846. november 14-i programját.
1847. április 18.
Üzemelni kezd a Pesti Hengermalom és Vasöntő.
1847. április 20.
Kossuth Szentirmay Izidor álnéven a Jelenkorban válaszol Széchenyi Politikai programtöredékek című röpiratára.
1847. június 7.
Az ellenzék nagygyűlése jóváhagyja az Ellenzéki Nyilatkozatot.
1847. június 29.
Egy 38 LE teljesítményű gőzgéppel működni kezd a kőszegi posztó- és gyapjúszövetgyár.
1847. augusztus 3.
Az erdélyi országgyűlés felirata az úrbér ügyében.
1847. augusztus 20.
Megnyílik Bécsújhely és Sopron között a vasút.
1847. augusztus 30.
István királyi helytartó átveszi a helytartótanács elnökletét.
1847. szeptember 1.
Megnyílik Pest és Szolnok között a vasút.
1847. szeptember 2–4.
Pest vármegye jóváhagyja követutasítását.
1847. szeptember 23.
V. Ferdinánd gyakorlatilag elfogadja az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényjavaslatát.
1847. szeptember 29.
V. Ferdinánd utasítást ad az országgyűlési titkosrendőrség megszervezésére.
1847. október 8.
Az erdélyi országgyűlés először küld magyar nyelvű feliratot.
1847. október 10.
Az Első Dunai Gőzhajózási Társaság Szolnok és Szeged között gőzhajójáratot indít.
1847. október 14.
Zágráb vármegye nem küld követeket a horvát tartománygyűlésre.
1847. október 18.
Pest vármegye Kossuthot országgyűlési követté választja.
1847. október 23.
A horvát tartománygyűlés kéri, hogy a király hagyja jóvá a tartománygyűlés és a Zágráb megyei közgyűlés rendezéséről szóló javaslatokat, s engedélyezze belügyeikben a nemzeti nyelv használatát.
1847. október 31.
V. Ferdinánd felmenti tisztségéből Mailáth Antal magyar kancellárt.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. november 10.
Berekesztik az erdélyi országgyűlést.
1847. november 11.
Pozsonyban megnyílik a magyar országgyűlés.
1847. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja István főherceget.
1847. november 22.
A kerületi ülésen megkezdődik a válaszfelirati vita.
Kossuth javaslata élesen kiemeli az utolsó évek törvénytelen kormányintézkedéseit.
1847. november 26.
A válaszfelirati vitában Széchenyi közvetítő indítványt nyújt be.
1847. november 27.
A kerületi ülés elfogadja Kossuth válaszfelirati javaslatát.
1847. november 30.
A kerületi ülés elfogadja a háziadó és az országos pénztár terheinek közös viselését. A hadiadóban való nemesi részesedést az alsótábla elveti.
1847. december 1.
Az országos ülés elfogadja a válaszfeliratot.
1847. december 2.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, hogy az kidolgozza az elvállalandó adóban való nemesi részesedés arányát.
1847. december 6.
A kerületi ülés elfogadja a kényszerítő örökváltság elvét.
1847. december 9.
A kerületi ülés választmányt küld ki az ősiség eltörlésének, illetve módosításának kidolgozására.
1847. december 10.
Az örökváltság ügyében kiküldött választmány feladatkörét kiterjesztik a nem úrbéri szerződések megváltása lehetőségének megvizsgálására is.
1847. december 11.
A főrendek elvetik a válaszfeliratot.
1847. december 17.
Kossuth javaslatára a kerületi ülés kimondja, hogy a főrendek ellenkezése miatt nem küld válaszfeliratot.
1847. december 21.
Országos ülésen megbukik a nem úrbéri szerződések megváltása.
1848. január 7.
Kossuth Lajos módosító indítványa következtében az országgyűlés országos ülése lemond a magyar oktatási nyelv kötelezővé tételéről az elemi iskolákban.
1848. január 11.
Az országgyűlés alsótáblája Kossuth Lajos indítványára választmányt küld ki az adminisztrátori rendszer okozta sérelmek megvizsgálására.
1848. január 12.
Palermóban kirobban a forradalom.
Titkos tárgyalások kezdődnek az ellenzéki jobbszárny vezetői és az udvar képviselője, Lónyai János között. (Tárgyuk: az adminisztrátori rendszer és az engedélyező reformok.)
1848. január 14.
Kossuth Lajos nagy beszédének hatására a kerületi ülés István főherceg nádor közbenjárását kéri, hogy a kormányzat a Részeket az Erdélyi Nagyfejedelemségtől csatolja vissza Magyarországhoz.
1848. január 22.
A főrendek elfogadják a közteherviselés elvét a háziadó és az országos pénztár vonatkozásában.
1848. január 24.
A pesti Nemzeti Múzeumot megnyitják a közönség számára.
1848. január 25.
Megjelenik Lipcsében az Ellenőr című ellenzéki zsebkönyv, Bajza József szerkesztésében.
1848. január 27.
Nápolyban kitör a forradalom.
1848. február 1.
Az országgyűlésen felolvassák V. Ferdinánd január 30-i leiratát. (Az uralkodó az adminisztrátori rendszer vonatkozásában biztosítja a rendeket törvényes szándékairól.)
Megjelenik Pozsonyban Széchenyi István Javaslat a magyar közlekedési úgy rendezéséről című munkája. (Széchenyi eszméi alapján nagyrészt Kovács Lajos fogalmazta meg.)
1848. február 4.
Az országgyűlés felsőtáblája elvben elfogadja a jobbágyterhek kötelező örökváltságáról szóló törvényjavaslatot.
1848. február 5.
Az országgyűlés kerületi ülése nagy vita után Horvátország szavazatával elfogadja a január 30-i királyi leiratra adandó választervet. (A válasz, az ellenzék mérsékelt szárnyához tartozó Lónyay Menyhért fogalmazásában tudomásul veszi az adminisztrátori sérelem ügyébenn az uralkodó által adott február 1-én felolvasott magyarázatot.)
Az országgyűlés felsőtáblája határozatban mondja ki, hogy Horvátországnak belügye közigazgatási nyelvének meghatározása.
1848. február 7.
Az adminisztrátori rendszer ügyében az országgyűlés előtt február 1-én felolvasott királyi leirat alsótáblai vitájában a Kossuthot támogató Tomcsányi József módosító indítványt nyújt be.
1848. február 10.
Eötvös József és Széchenyi István tárgyalásai eredményeként Trefort Ágoston Széchenyi mellett agitáló, Kossuth-ellenes cikksorozatot kezd a közlekedésügyről a Pesti Hírlapban.
1848. február 12.
Az országgyűlés alsótáblája elfogadja Tomcsányi József február 7-i módosító javaslatát az adminisztrátori rendszer ügyében. (Ezzel az ellenzék meghiúsítja a jobbszárny által tervezett kompromisszumot.)
1848. február 22–25.
Forradalom Párizsban. Lajos Fülöp lemondása.
1848. február 25.
Kossuth az ellenzéki követek konferenciáján bejelenti, hogy a közeljövőben felirati javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelyben ismerteti az elengedhetetlen reformokat, s alkotmányt kér az osztrák és cseh örökös tartományok számára.
1848. február 27.
Az ellenzéki követek többsége ismételt tanácskozás után elveti Kossuth február 25-i felirati tervét.
1848. március 1.
Pozsonyba megérkezik a párizsi forradalom híre.
1848. március 3.
A párizsi hírek hatására megváltozott hangulatban Kossuth nagy beszédben a kerületi ülés elé terjeszti felirati javaslatát. (A közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a városi kérdés megoldását, a nép politikai jogokkal való felruházását s a reformok biztosítékaként felelős parlamenti kormány kinevezését kívánja.) A kerületi ülés a javaslatot egyhangúlag elfogadja.
1848. március 4.
Forradalmi megmozdulás Münchenben.
A pesti Ellenzéki Kör választmánya Kossuth felirati javaslatának támogatását határozza el.
1848. március 5.
Irányi Dániel a pesti Ellenzéki Kör baloldali tagjainak megbízásából Pozsonyba utazik, hogy felajánlja Kossuthnak: a Kör kész az országgyűléshez intézendő petícióval támogatni feliratát. (Kossuth felkéri az Ellenzéki Kört a peticionális mozgalom megindítására.)
1848. március 6.
A kerületi ülés leállítja az örökváltság tárgyában kiküldött választmány munkálatait, mert azonnali törvényjavaslatot kíván erről kidolgozni.
1848. március 9.
Széchenyi István kéri az uralkodót, hogy a legfontosabb reformok megvalósítása és az ország nyugalmának fenntartása érdekében nevezze őt ki királyi biztossá.
1848. március 11.
Irinyi József az Ellenzéki Kör március 9-i megbízásából tizenkét pontba sűríti Kossuth március 3-i feliratának lényegét.
Petőfi megírja Dicsőséges nagyurak című versét.
1848. március 12.
A pesti Pilvax Kávéházban összegyűlt „középponti ifjúság” elhatározza, hogy a tizenkét pontot március 19-én a József-napi vásárra összegyűlt sokadalom elé terjeszti.
1848. március 13.
Bécsben kitör a forradalom. Lemond Clemens Metternich államkancellár (aki Londonba menekül) és Apponyi György magyar udvari kancellár.
Az Ellenzéki Kör elfogadja a tizenkét pontot.
Petőfi megírja a Nemzeti dalt.
1848. március 14.
A főrendek elfogadják Kossuth március 3-i felirati javaslatát.
1848. március 15.
A pesti forradalom kivívja a sajtószabadságot, Táncsics szabadonbocsátását és a nemzetőrség felállítását. Megalakul a pesti forradalmi választmány.
1848. március 16.
A budai városi közgyűlés elfogadja a tizenkét pontot és forradalmi választmányt alakít.
Pesten megindul a nemzetőrség szervezése és felfegyverzése.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1848. október 8.
A képviselőház a honvédelmi bizottmányt az ország teljhatalmú kormányának nyilvánítja.
A menekülő Jellačić átlépi az osztrák–magyar határt.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
A szebeni főhadparancsnokság elrendeli az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok lefegyverzését.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
Simunich csapatai elhagyják az országot.
1848. november 7.
Újabb királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás érvényességéről.
1848. november 12.
Szalay László magyar követként Angliába indul.
1848. november 14.
A honvédelmi bizottmány államosítja a pesti fegyvergyárat.
1848. november 15.
Forradalom Rómában.
1848. november 17.
Puchner elfoglalja Kolozsvárt.
1848. november 21.
Felix Schwarzenberg herceg elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. november 22.
Az osztrák birodalmi gyűlés újra megnyílik Kremsierben.
1848. n0vember 29.
Bem az erdélyi honvédcsapatok parancsnoka lesz.
1848. december 2.
V. Ferdinánd lemondása és Ferenc József trónra lépése.
1848. december 4.
Götz hadosztálya betör az országba.
1848. december 6.
Schlik hadteste betör az országba.
1848. december 7.
Az országgyűlés Ferenc Józsefet trónbitorlónak nyilvánítja.
1848. december 11.
Schlik elfoglalja Kassát.
1848. december 12.
Damjanich alibunári győzelme.
1848. december 14.
Windisch-Grätz kiáltványa a jobbágyfelszabadító törvények érvényességéről.
Simunich újabb betörése.
1848. december 15.
Ferenc József a magyarországi szerbeknek „nemzeti belígazgatást” ígér.
1848. december 16.
Windisch-Grätz serege átlépi a magyar határt.
1848. december 18.
Kossuth gerillacsapatok alakítására szólítja fel az ország népét.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédcsapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.
1849. augusztus 5.
Dembiński szőregi veresége.
1849. augusztus 6.
Piemont békét köt Ausztriával.
Az erdélyi hadsereg felbomlását előidéző nagycsűri vereség.
1849. augusztus 7.
A kormány felajánlja a koronát a Romanovoknak. Görgei tárgyalást ajánl az oroszoknak.
1849. augusztus 9.
Kossuth Bemre bízza a hadsereg fővezérletét.
Görgei Aradra érkezik.
A fősereg megsemmisítő veresége Temesvárnál.
1849. augusztus 11.
Kossuth lemond, s a hatalmat Görgeire ruházza.
1849. augusztus 13.
Görgei Világosnál leteszi a fegyvert.
1849. augusztus 17.
Az aradi várőrség megadja magát.
1849. augusztus 22.
Velence megadja magát.
1849. szeptember 5.
A péterváradi várőrség megadja magát.
1849. szeptember 12.
Kossuth nyílt levelében árulással vádolja Görgeit.
1850. február 15.
Kossuth a bulgáriai Sumlából a kisázsiai Kütahyába költözik.
1850. február 26.
A horvát báni tanács feloszlatása.
1850. március 4.
Rendelet a föld- és házadó bevezetéséről.
1850. március 9.
Megjelenik a PestiNaplo/ Pesti Napló első száma.
1850. március 26.
A kereskedelmi és iparkamarák felállítása.
1850. április 7.
Császári pátens Horvátország és Szlavónia államjogi helyzetének szabályozásáról.
1850. április 25.
Rendelet a jövedelmi adó bevezetéséről.
1850. május 7.
A határőrvidéki alaptörvény részlegesen felszámolja a feudális viszonyokat.
1850. június 15.
Kossuth felvázolja első államszövetségi tervét.
1850. július 6.
Haynau nyugdíjazása.
1850. július vége
Kemény Zsigmond: Forradalom után című röpirata.
1850. augusztus 7.
A Londonban megalakult Európai Központi Demokrata Bizottság levele Kossuthhoz.
1851. április 25.
Kossuth kütahyai alkotmányterve.
1851. május–július
Bérmozgalmak a Báziás és Oravica közti vasúti építkezésen.
1851. július 1.
Az Ausztria és Magyarország közti közbülső vámvonalak teljes felszámolása.
1851. július
Bérmozgalom a pesti kincstári dohánygyárban.
1851. augusztus 20.
Császári pátens szerint a kormány csak az uralkodónak felelős; a birodalmi tanács az uralkodó tanácsadó szerve.
1851. október 10.
Albrecht főherceg Magyarország katonai és polgári kormányzója.
1851. október 23.
Kossuth Angliába érkezik.
1851. december 2.
Louis Bonaparte államcsínye Franciaországban.
1851. 1851. december 5.—1852. július 14.
Kossuth amerikai körútja.
1859. május 5.
Kossuth és III. Napóleon párizsi tárgyalásai.
1859. május 6.
A Magyar Nemzeti Igazgatóság megalakulása Párizsban.
1859. május 24.
A DebrecenMiskolc vasútvonal megnyitása.
1859. május
Piemontban megalakul a Magyar Légió.
Mihály szerb trónörökös és Kossuth londoni tárgyalásai.
1862. május 1.
Kossuth felhatalmazza Canini olasz kormánymegbízottat, hogy a Dunai Szövetség tervét balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa.
1862. május 18.
Helfy Ignác a L'Alleanza című lapban megjelenteti a Dunai Szövetség tervét.
1866. november—1867. március
közt megjelenő Negyvenkilencz című lap hasábjain Kossuth tiltakozik a kiegyezés ellen.
1866. december 6.
Kiegyezésellenes, Kossuthot éltető tüntetés Pesten.
1867. május 22.
Az ausztriai birodalmi tanács ülésszakának megnyitása.
Kossuth nyílt levele Deákhoz a kiegyezésről.
1867. május 25.
A horvát szábor feloszlatása.
1867. május 29.
A képviselőház elfogadja a közösügyi törvényjavaslatot.
1867. június 8.
Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázzák.
1867. június 19.
Miksa mexikói császár kivégzése.
1867. június 20.
A király hatályon kívül helyezi az 1863–65. évi erdélyi országgyűlés határozatait.
1867. június 25.
A képviselőház albizottsága közzéteszi nemzetiségi törvényjavaslatát.
1867. június 26.
A balközép programnyilatkozata.
Heves megye tiltakozása a kiegyezés ellen.
1867. június 27.
Šokčević horvát bán felmentése, Levin Rauch báró báni helytartói kinevezése.
Az erdélyi törvényhatóságok önkormányzatának helyreállítása.
1867. július 28.
A király szentesíti az új közjogi viszonyokat szabályozó törvényeket (1867:IXII. tc.).
1867. augusztus 8.—szeptember 25.
Az osztrák és a magyar törvényhozás küldöttségeinek tárgyalásai Bécsben a közös ügyek költségeihez való hozzájárulás és az államadósság kérdéséről.
1867. augusztus 18–23.
Ferenc József és III. Napóleon salzburgi találkozója.
1867. augusztus 28.
Az uralkodó Prágába viteti a cseh királyi jelvényeket.
1867. augusztus 29.
A kormány elkobozza a Magyar Ujság-nak Kossuthnak a váci választókhoz intézett levelét tartalmazó számát és sajtópert indít Böszörményi László szerkesztő ellen.
1889. január 27.
Országos ifjúsági nagygyűlés a Vigadóban az új véderőtörvény ellen.
Kossuth táviratában a nemzeti hadsereg megszervezése mellett foglal állást.
1889. január 28.
Apponyi felszólítja a képviselőházat a véderő-törvényjavaslat elutasítására.
1889. január 29.
Utcai tüntetések a Véderő-törvényjavaslat ellen.
1889. január 30.
Rudolf trónörökös öngyilkossága.
1889. március 26.
A képviselőház elfogadja a módosított véderő-törvényjavaslatot.
1889. április 9.
Tisza átalakítja kormányát.
1889. április 11.
1889:VI. tc. a véderőről.
1889. április 29.
A Magyar-Gácsországi, a Magyar Nyugati és Budapest-Pécsi Vasút államosítása.
1889. május 3.
Eötvös Lorándot a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választják.
1889. június 16.
A gazdasági minisztériumok átszervezése: megalakul a Földművelésügyi Minisztérium, valamint a Kereskedelemügyi Minisztérium.
1889. július 14.
A II. Internacionálé megalakulása Párizsban.
1889. július 30.
Budapesten megindul az állandó villamosjárat.
1889. szeptember 15.
Pozsonyi értekezlet az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről.
1889. december 10.
1889:XL. tc. a magyar–horvát pénzügyi egyezményről.
1889. december 20.
Kossuth nyílt levele honossága ügyében.
1894. március 20.
Kossuth Lajos halála.
1894. április 2.
Kossuth Lajos temetése.
1903.
Bartók Béla: Kossuth-szimfónia.

Tartalomjegyzék

Benda Kálmán

A titkos társaságok

A Reformátorok Társasága Kátéjának legnehezebb kérdése a nemesi reformizmus és a polgári haladás érdekeinek egyesítése volt. Ez volt az a kérdés, amin már Hajnóczy és a körülötte csoportosulók is annyit töprengtek, s ami egy fél évszázad múlva Kossuthnak is egyik legnagyobb problémája lesz. Hogyan lehet a polgári törekvésektől annyit engedni, hogy az a nemesek elfogadhassák, és rávenni a nemességet annyi reformra, hogy a radikálisok szövetségre léphessenek velük.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

A vámpolitikának a magyarországi tőkés iparfejlődés lassítását járulékosan segítő hatása ellen lépett fel Kossuth Lajos és mellette a liberális nemesi reformpolitika polgári haladást, s ezen belül a tőkés iparfejlődést előbbre vinni óhajtó más neves képviselői (Deák Ferenc, Klauzál Gábor és mások) a Magyar Ipar Egyesület alakítása, az Országos Védegylet életre hívása, tőkés vállalatok alapítására ösztönzés révén társadalmi, az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának munkássága útján pedig országos politikai eszközökkel. Az 1843–1844. évi országgyűlés gazdaságpolitikai állásfoglalása, amelyet 1846-ban Kossuth Lajos magáévá tett, a gazdasági önrendelkezést létrehozó és biztosító alapelvek fenntartásával, kompromisszumos alapon vámszövetséget ajánlott az örökös tartományokkal. Ideiglenesen fenntartanák a közbülső vámvonalat, de a létrehozandó vámszövetséget a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékaival egyformán rendelkező két fél kötné meg.

Vörös Károly

A birtokos nemesség

Ám csak viszonylag kevesen voltak azok, akik világosan előre látva felismerték, hogy a polgári átalakulás többé fel nem tartóztatható, és annak elhúzódása esetén – még ha helyzetük közben nem romlanék is tovább – rétegük végül is olyan körülmények közé kerülhet, amelyben részint vagyona további aprózódásának, részint nyomasztó eladósodásának folytán már képtelen lesz megtartani korábbi súlyát és jelentőségét a polgárivá alakuló társadalomban. Ez a felismerés adott erőt annak a dinamizmusnak is, mellyel a középnemesség legvilágosabban látó elemei a század második harmadában immár az azonnali polgári átalakulást fogják sürgetni: először Széchenyi híveiként, majd csakhamar tisztába jőve programjának egyes lényeges kérdésekben nem az ő testükre szabott voltával, Deák, Kölcsey és Kossuth politikájához csatlakozva.

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

1846-ban Kossuth a felvidéki éhínség miatt fenyegető parasztmozgalmak rémét idézi fel a nemeseknek, hogy rábírja őket a gyorsabb ütemű és radikálisabb haladásra a reformok útján. 1848 márciusában pusztán az a rémhír, hogy a Rákoson tanácskozó parasztság Pozsony ellen készül vonulni, kész hitelre talált az országgyűlés urainál, s hajlamossá tette őket Kossuth reformjavaslatainak azonnali elfogadására. Mindez azt mutatja, hogy a kortársak egyáltalán nem tartották kizártnak a paraszti elégedetlenség újabb és újabb, előbb-utóbb immár országos hatókörű kitörésének lehetőségét.

Az értelmiség

1841-ben Széchenyi A kelet népében arról írt, hogy „annyi sokat tanult és mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember”[1] él Magyarországon. Ezzel összefüggésben keveredett vitába Kossuthtal, Vörösmartyval, Eötvössel a népoktatás kiterjesztésének szükségességéről. Eltérő következtetéseik ellenére a tény kétségtelen: „minden hivatal, minden helyzet [állás –V. K.] évekig várakozó, ingyen szolgáló, didergő s koplaló, a munkás napszámos sorsát irigylő gyakornokok- és aspiránsokkal van tele, … egy tömeg iskolavégzett ember … nem találva munkát, nem tudva hová hajtsa fejét, hol fog találni holnap eledelt, kóborog szerte az utcákon” – panaszkodik 1843-ban a Pesti Hírlap cikkírója.[2]

A bizottsági munkálatok

Önmagukban évtizedek alatt is csak alaktalan és szervetlen, nem is mindig tudatos reformigények voltak ezek, melyek legfeljebb csak olyan kis, csekély hatósugarú, félig-meddig baráti társaságokban, s csak most, a húszas évek végére kezdenek valamelyest szervezettebb együttműködés felé törekedni, mint például Lónyay Gábor zempléni köre: az ifjú Kossuth egyik szellemi formálója és politikai elindítója.

Gergely András

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

Részletesen ismerjük Zemplén megyében a fiatal földbirtokos Lónyay Gábor köré tömörült lelkes csoport működését. Közéjük tartozott Balásházy János, Szirmay Antal, Barkassy Imre, Rhédey Dénes és a fiatal Kossuth Lajos is.

A magyar liberalizmus kialakulása

„A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik” – írta 1833-ban Kossuth.[3]

Kormányzat és konzervativizmus

La Motte Károly gróf gömöri követ az országgyűlésen így érvelt az örökváltság és a jobbágyok személyes szabadsága ellen: „ha nagyon megszaporodnának a kiváltott községek, lehetetlenné válnék, hogy nekik itt az országgyűlésen repraesentatiot ne adjunk, a mi alkotmányunk rendszerét fenekestől kiforgatná… Azt mondják ugyan nem szűnünk meg szabadok lenni, bár a népet is részesítjük a szabadságban. De mit ér nekem (úgymond a szónok! Kossuth közbevetett szerkesztői megjegyzése) mit ér nekem a szabadság, ha minden ember szabad? Aristocratia nélkül pedig boldog ország nem is létezhet, sőt Észak Americát kivéve, aristokratia nélkül szabad országot nem is mutat a historia. America pedig még nagyon fiatal, például nem szolgálhat. ”[4]

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A pozsonyi hallgatóság és a követi jelentések nem pótolhatták a tárgyalások menetének rendszeres ismertetését. Már az 1830. évi országgyűlésen felmerült egy országgyűlési újság terve, amely 1832-ben újra tárgyalásra került. A rendek nem egyezhettek bele abba, hogy az országgyűlés közleményeit a kormány cenzúra alá vesse, ezért a kerületi ülések naplóinak kéziratos terjesztését szorgalmazták. Anyagi nehézségek miatt ez a vállalkozás hamarosan abbamaradt. Ekkorra már ismertté vált az a magánvállalkozás, amely tucatnyi Zemplén megyei előfizetőt tudósított levelezés útján az országgyűlés tárgyalásairól. Ez a kéziratos országgyűlési tájékoztatás tovább fejlődvén nemcsak pótolni tudta a hiányzó hivatalos közleményeket, hanem haladás melletti elkötelezettségével többet nyújtott az egyszerű tájékoztatásnál. Szerkesztője egy fiatal ügyvéd, aki távollevő főrendek követeként jött fel megyéjéből Pozsonyba: Kossuth Lajos. Miután kőnyomatos sajtóját a kormány elkobozta, tudósításait az ügyiratokat előállító „diktatúra” mintájára, diktálás útján írattatta le, s magánlevelezésként küldte szét, kezdetben harminc, néhány hónap múlva már száznál is több példányban. Előfizetett rá az összes megye, számos város, sőt néhány jobbágyközség; emellett kaszinók, kollégiumok, iskolák és jobb módú magánosok, akik ugyancsak tovább kölcsönözték a lapot. Az előfizetők gyakran újra lemásoltatták az érdesebb híreket. Az Országgyűlési Tudósítások évek során hatalmas kötetekké gyarapodó lapjait több ezren olvasták. Első ízben volt közös hazai aktuálpolitikai olvasmánya a Somogy megyei nagybirtokosnak, a mezővárosi parasztpolgárnak, a pesti ékszerésznek, a bihari kisnemesnek, a pápai diáknak, a császári kamarásnak, a jobbágyfi lelkésznek. Az Országgyűlési Tudósítások segítségével az országgyűlés utat talált a társadalom politika iránt érdeklődő rétegeihez.

A reformellenzék formálódása

A következő, még ugyancsak társadalmi s nem politikai szerveződési forma a kaszinó. Ezek Pest (1827) példáját követve sorra alakultak vidéki városainkban: Kaposvárott (1828), Sátoraljaújhelyen (1831), ahol Balásházy János volt az alapító, jegyzője pedig a fiatal Kossuth, Kecskeméten, Egerben, Marosvásárhelyt (1832); s ezután sorra minden nagyobb városban. 1833-ban a Magyar Királyságban 24, Erdélyben 5 kaszinót tartott számon a kormányzat. Megfelelőjük a kisebb városokban az olvasókör, tanintézetek mellett az önképzőkör és a diáktársaság, ahol olyan tanárok szolgálták a haladás ügyét, mint a fordulatot hozó 1830–1831. év eseményeiről röpiratban beszámoló nagyenyedi Szász Károly, a kortársi filozófiában ugyancsak otthonos pápai Tarczy Lajos, az Amerikát ismertető debreceni Péczeli József, a természetet búvárló eperjesi Greguss Pál.

Az ellenzéki mozgalmak országos egységét azonban mindezek a társadalmi fórumok, s a Széchenyi által „52 piciny királyságnak” nevezett vármegyék, pusztán a követküldéssel és a követutasítással mint politikai tevékenységük záróaktusával, önmagában nem biztosíthatták. Roppant jelentősége volt a liberális ellenzéki mozgalom egységesülése szempontjából annak a ténynek, hogy a kormány – a rendiség számára tett gesztusként – 1830-ban újra engedélyezte a megyék egymás közötti levelezését. Zala megye levéltára például, amíg más vármegyéktől és városoktól 1790–1793 között 167, 1794–1811 között 148 átiratot kapott, addig az 1812–1828 közötti évekből egyetlen ilyen körlevelet sem őriz! Ugyanakkor az országggyűlést előkészítő 1830–1832. években 56, az országgyűlés ideje alatt 100, s azután 1837 és 1848 között már 230 körlevél érkezett! A harmincas évek elején az iratok többsége – néha folytatólagosan – a vármegyék állásfoglalását tartalmazta a rendszeres bizottsági munkákkal kapcsolatosan, gyakori a magyar nyelv (és a magyar színészet) pártfogását szorgalmazó átirat is. Az egységesülés ellenére egyoldalúságot jelentett, hogy a mozgalomnak nem volt központja. A következő években azonban már hallgatólagos megállapodás folytán Zala és a „vezérvármegye”, Pest megye véleménye számított mérvadónak. Valóságos politikai centrum azonban csak az országgyűlések ülései idején alakulhatott ki – tehát nem a politikai központtá is fejlődő Pest városában (1834 óta itt jelenik meg az első politikai lap, a Helmeczy szerkesztette Jelenkor), hanem az ország határán – Pozsonyban.

Az 1832–1836. évi országgyűlés kezdetén kialakult a kerületi üléseket is előkészítő magántanácskozások rendszere: az ellenzék vezetői összejöveteleiken egyeztették elképzeléseiket a követendő elveket és taktikát illetően. E konferenciákon – többnyire Csapó Dániel tolnai és Novák Antal békési követ szállásán – dőlt el, hogy ki lesz a javaslattevő, milyen sorrendben következnek a hozzászólások, mi a teendő a javaslat bukása esetén stb. A megbeszélések fő szervezője Wesselényi volt. Erdélybe távoztával a tanácskozások megritkultak. Nem volt olyan egyéniség, akinek vezetését mindnyájan elismerték volna. Kölcsey távozása – vagy inkább eltávolítása – másik nagy tekintélyétől fosztotta meg a követi kart. Mindezt csak részben pótolhatta a fiatal Deák országgyűlési megjelenése (1833. május), akinek elvszilárdsága, tudása és tekintélye csak a tapasztalatszerzés hónapjai után érvényesülhetett.

A magántanácskozások rendszere lényegében már a pártszerű szerveződés csíráját rejtette magában. Pozsonyban foglaltak állást egyes megyék követválasztásaival kapcsolatban is. A megbeszéléseken lassan nemcsak a megyék követei vettek részt, hanem alkalmanként jelen volt egy-két liberális főrend, az Országgyűlési Tudósításokat szerkesztő Kossuth és az országgyűlési ifjúság néhány jelesebb tagja is. Megtörténtek az első, még bátortalan, de a kormányzat által annál veszélyesebbnek tartott kísérletek a parasztság politikai érdeklődésének felkeltésére is. Jelentések számolnak be arról, hogy a parasztság országszerte nagy érdeklődéssel és várakozással figyelte az úrbéri kérdés pozsonyi vitatását. Pest megye kinyomtatta és az úrbéres községekben is terjesztette az úrbéri operátummal kapcsolatos liberális állásfoglalását. Kossuth a nagyobb parasztközségeknek, mezővárosoknak ingyen küldte meg az Országgyűlési Tudósítások örökváltsági vitatásokról szóló számait.

Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása

(A Nemzeti Múzeum építésére felügyelő bizottságba beválasztották – a távollevő főrendek követei közül – Kossuth Lajost is.)

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

Metternichnek meggyőződése volt, hogy létezik már az „Ifjú Magyarország” is, a forradalmi mozgalom hazai központja. A kormány a titkosrendőrség spiclijei és a levélcenzúra segítségével mindenütt titkos társaságok után szaglászott. Emisszáriusok, besúgók, provokátorok járták az országot, akik fantasztikus jelentésekben igyekeztek küldetésüket igazolni és zsoldjukat kiérdemelni. Wesselényiben, az országgyűlési ifjak egyesületében, Kossuthban látták a titkos mozgalom központját. Mivel Metternich a magyarországi liberális törekvésekben mindössze néhány „demagóg” törekvését látta, a vezetők félreállításával megoldhatónak vélte a reformmozgalom felszámolását Cselekvési modellül az 1795-ös jakobinus mozgalom felszámolásának módja, vagyis hűtlenségi perek indítása, „törvényes” ítéletek hozatala kínálkozott. A hűtlenségi perek irányítására a magyar kancellár vezetésével külön bizottság alakult, amelynek tagja volt még Mailáth Antal, Bedeković Lajos alkancellár, továbbá Stettner György és Bartal György tanácsos. A biztonságérzet elvesztése, a „szisztéma”, a rendszer veszélyeztetettségének tudata, az állandó félelem a forradalom rémétől hisztérikus reakciókat eredményezett. A bizalmatlanság és besúgás, az intrika és ellenszenv hálójába elsőként Wesselényi akadt bele, majd az ifjak kerültek sorra. Metternich pedig – saját szavaival – beült hálójába, mint barátai, a pókok, s a politikai rendőrség segítségével gondosan előkészítette Kossuth elfogatását. E három nagy politikai per elsősorban arra volt hivatott, hogy feltárja és megsemmisítse a „forradalmi mozgalmakat”, bizonyító anyagot szolgáltasson az újabb perek sorozatához, indokot az elnyomó intézkedések megvalósításához.

Wesselényi perei

A vád később kiegészült azzal, hogy kapcsolatokat tartott fenn az országgyűlési ifjakkal és Kossuthtal, akik bűnös szervezkedés középpontjában álltak. A pert az országgyűlés ideje alatt szándékosan halogatták. Csak egy év múlva indultak meg az úgynevezett perbeli (írásos) szóváltások. Wesselényi védelmét saját maga vezette, de igénybe vette más ellenzéki politikusok: Deák és Kölcsey, továbbá ügyvédek (főügyvédje Benyovszky Péter, a hűtlenségi perek specialistája, utóbb Kossuth védője) segítségét is. Három évig húzódott a per, végül 1838 januárjában a királyi tábla közbenső ítélettel Wesselényi formai kifogásait elutasította, és érdemi védekezésre szólította fel. A vádat a rossz emlékű királyi jogügyi igazgatóság képviselte, amelynek valamennyi perbeli irományát a kancellárián dolgozták át, illetve ott hagyták jóvá ténykedéseit. Wesselényi barátai segítségével hozzákezdett a szatmári tanúvallomások összegyűjtéséhez, amelyek az inkriminált beszéd eltorzítását bizonyították, leleplezték a vád hamis és megbízhatatlan tanúit. (Közben országos visszhangot váltott ki az akkor már testi erejében megtört Wesselényi hősies helytállása, több napig tartó fáradhatatlan mentő munkája a pesti árvíz idején.) Végül 1839 elején nyújtotta be úgynevezett derekas védelmét, amely a több éves védelem és az ellenzék eszmei állásfoglalásának közjogi tudást, jogászi ügyességet, éles logikát, lélektani ismereteket egyesítő nagyszerű összefoglalása. (Készítésében többek között részt vett Kölcsey és Benyovszky, a végső formába öntés Deák és Wesselényi műve.) A védelem bizonyította, hogy Wesselényi nem mondta el a kérdéses passzust, továbbá. – s ez a védekezés legjelentősebb, elvi része – hűtlenségi vétséget szavakkal nem lehet elkövetni, csak tettel: a király és a kormány között különbséget kell tenni; a kormány bírálata pedig nem felségsértés, hanem polgári jog. Wesselényi egész tevékenysége ellenzéki tevékenység ugyan, de ennek megvan a maga jogosultsága a társadalom életében. (Wesselényi lemásoltatta és a megyékhez is eljuttatta a per iratait.)

A királyi tábla a hűtlenség vétkét nem látta ugyan bizonyítva (ez halálos ítéletet követelne), de „vétségei büntetéséül” háromévi fogságra ítélte a vádlottat. Néhány nap múlva a hétszemélyes tábla is helybenhagyta az ítéletet.

Wesselényi ekkor már súlyos beteg, a megvakulás fenyegette. Széchenyi és Deák közbenjárására engedélyt kapott, hogy büntetése felfüggesztésével szembaját az osztrák-sziléziai Bad-Gräfenbergben gyógykezeltesse. 1840-ben tért csak haza. Szeme világát végül nem tudta megmenteni. „Polgári halottnak” tekintette magát, az ármány tragikus áldozatának „Gonoszság és erőszak elmetszették inaimat.”[5]

Az ifjak pere

Hasztalan követelték a vádlottak és a fővádlott Lovassy László atyja a törvényes eljárást (utóbbi beadványait Kossuth fogalmazta), még a tanúk megfélemlítésében, a tendenciózus beállításban is a jakobinusok perének eljárását követték.

A Törvényhatósági Tudósítások

A teljes cikk.

Kossuth Lajos

A teljes cikk.

Kossuth pere

A teljes cikk.

Az új évtized küszöbén

A testileg megtört, vakság felé közeledő Wesselényi úgy érezte, hogy kudarcokkal-sebekkel teli útja az új körülmények között nem folytatható. „A nyilvános közpálya be van előttünk zárva” – írja sorstársának, Kossuthnak.[6]

Arató Endre

A személyes érintkezés

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához.

A politikai kapcsolatok

Amikor Štúrnak a jobbágyság érdekében mondott beszéde a főurak körében nagy felhördülést váltott ki, Kossuth azt mondotta Štúrnak, ne hagyja magát elrémíteni, „Sőt segítsen céljainkat keresztülvinni, szétverni az önző főurak ellenállását és meggyőződhet róla, hogy nekünk is van forró szívünk, mely érzi népünk és az ön népének szenvedését, amin csak úgy könnyíthetünk, ha kéz a kézben haladunk.”[7] Ugyanakkor Štúr sok esetben figyelmeztetett „a magyar hazafiak fényes tulajdonságaira, nevezetesen Kossuth sok éves demokratikus agitációjára”.[8]

Král' szlovák költő a jobbágyság és a polgári átalakulás kérdésében Štúrnál radikálisabb nézeteket vallott. Már utaltunk költészetének Petőfivel rokon vonásaira, s magyar kapcsolataira. Egyik szlovák barátjának írta 1845-ben: „…a magyaroktól való elszakadás esztelen dolog, mikor… velük együtt kell harcolni, s velük együtt kell dolgozni a feltáruló szépségekért [ez alatt a demokratikus jogokat kell érteni – A. E.]. S ezen keresztül nekünk szlovákoknak, ki kell vívnunk az országban való elismerést.”[9] A magyar demokratikus mozgalom iránti ilyen mély szimpátiával Král' egyedül állt a szlovák mozgalomban.

A szlovák–magyar kapcsolatokhoz hasonló román–magyar közeledés 1842–1843-ban és 1846–1847-ben bontakozott ki; annál erőteljesebb volt, s a megvalósulás több reményével is kecsegtetett. Barit, a Gazeta szerkesztője többször tett hitet az együttműködés mellett. 1842-ben felszólította a magyar politikusokat, hogy borítsanak fátylat „az elmúlt századok borzalmaira”,[10] és nyújtsanak testvéri kezet a románoknak. Később nagy jelentőségű felismeréssel vallja a szövetség szükségességét. A magyar úr román paraszt szembenállástól való félelemmel kapcsolatban, amely főképpen a Horea-mozgalomtól kezdve élt a magyar nemesség tudatában, Barit hangsúlyozta: „Nagyot téved, aki csak a románokban látja az elnyomottak képviselőit és a magyarokban az elnyomás okozóit; nálunk ugyanis általában kell beszélni arisztokráciáról és ugyancsak általában jobbágyságról.”[11] Az Erdélyi Híradó is tájékoztatott 1842-ben arról, hogy vannak románok, akik a magyar nemzetiség fejlődésébe vetik reményüket.

A magyar liberális nemesség körében is felmerült a gondolat, hogy a szászokkal szemben szükség volna a királyföldi románokkal szövetségre lépni. Ezt a gondolatot, ugyancsak az Erdélyi Híradóban, Szentiványi Mihály liberális politikus karolta fel. E koncepciót képviselte Wesselényi is Szózatában (1843). S amikor 1842 végén a román főpapok kérvényt nyújtottak be a szászföldi románok egyenjogúsítására (e mozgalomról később még szólunk), e szövetség gondolata erősödött. Hiba lenne azonban, ha nem látnánk ebben a közeledésben a jól felfogott taktikai megfontolásokat. Szintén az Erdélyi Híradó üdvözölte először 1843 januárjában a román kérvényt: „Adjuk meg, mit emberiség, polgáriasodás,igazság követel számukra; egyes eseményekből tudjuk, hogy [a románok – A. E.] nemzetiségünkhöz simulni hajlandók, ők örömest beváltandják politikai jogokért nyelvünk azon igényeit”,[12] melyeket a szászok nem akarnak elismerni. A liberális lap tehát a szövetséget kölcsönös engedmények alapján kívánta létrehozni, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy ennek az összefogásnak a nyélbeütése „önfenntartási kötelesség” parancsa is.

Ezt az utat követték azok az erdélyi magyar polgári értelmiségiek is, akik nem tették magukévá az erdélyi országgyűlés magyar követeinek a román beadványt agyonhallgató magatartását; ők tovább kitartottak a szászföldi románok egyenjogúsításáért folytatott harc támogatása mellett, s egy vitairatban (1846) cáfolták a szász érveket. Az ismeretlen nagyenyedi „igazságkedvelő hazafi”, aki nevét nem nyomtatta rá röpiratára, s azok, akik e brosúrát kiadták, bizonyították azt, hogy a románok a szászok betelepítése előtt már Erdélyben laktak, tehát a beadványban foglalt kéréseik indokoltak. „Igaznak marad örökre – írta az ismeretlen magyar – miképp a szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel, meg nem hódította, még is azt csaknem minden polgári jogaiból lassadán kivetkeztette, azoknak, kik saját körében valának, kéretlen gondnokává válván; a szászság az oláhságot – dicső hangulattal – már ma éppen naturalizálni akarná, vagyis szászokká átalakítani.”[13] Mindez persze nem jelenti azt; hogy a röpirat a magyarság történeti jogát s ezzel az akkori magyar közvélemény szerint járó privilégiumát kétségbe vonta volna, csupán a szászok előjogát tagadta.

A másik oldalról Barit Gazetájában a negyvenes években nagy figyelemmel fordult a magyar liberalizmus felé. Szabadelvű eszmerendszerének kialakításában magyar példák is ösztönözték, így Bölöni Farkas Sándor, a polgári világot és a demokráciát megcsodáló, példaképül állító, de egyben bíráló erdélyi magyar író és tudós 1834-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában és Széchenyi Hitel című műve. Lapjában együttérzéssel számolt be a legkülönbözőbb magyarországi reformokról, amelyek a polgári átalakulást egyengették, s átvette a magyar lapokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Míg korábban a román lap Kossuthról mint „hírhedt” politikusról beszélt, a forradalom előtt már úgy emlékezett meg országgyűlési beszédeiről, hogy azok Szemere Bertalan megnyilatkozásaival együtt bármely ország parlamentjének dicsőségére válhatnak.

Vörös Károly

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

A szatmári 12 pont – bár tényleges követutasítássá kidolgozott formáját az év végén a kormány emberei által jól megszervezett bocskoros nemesi tömeg megbuktatta – a reform feladatainak az adott helyzetben legteljesebb és legrendszeresebb katalógusaként igen alkalmas lett arra, hogy most már országosan szilárd eszmei vázat adjon minden további reformtörekvés számára, segítse megformulázni, megszervezni és központosulni a reformot igénylő és javasló, növekvő számú és igen eltérő színvonalú tervet, javaslatot, gondolatot. Ez persze ugyanakkor együtt járt azokkal a veszélyekkel is, melyektől tartva a reformellenzék vezérkara (Kossuthot is ideértve) még sokáig vissza fogja tartani magát a hivatalos programadástól. Feladatok és célok korai, határozott, programszerű kitűzése ugyanis könnyen a valójában még csak alakulófélben levő, regionálisan is, társadalmilag is, hagyományait tekintve is még erősen tagolt nemesi politikai magatartás megosztására s így egy egységes ellenzéki politika kialakításának késleltetésére is okot adhatott. Mégis, a 12 pont jelentőségét éppen az adott pillanatban egyrészt a politikának immár a társadalom egyre szélesebb rétegei közé való, egyre visszatarthatatlanabb, ám ennek során világosan megfogalmazott célokat is igénylő kilépése, másrészt az a körülmény adta meg, hogy az így mennyiségileg, de minőségileg, összetételét tekintve is kitáguló bázisú és djfferenciálódó politizálás immár folyamatos szervezésére és – nem utolsósorban a társadalmi-gazdasági valóság értelmezése révén – irányítására a társadalom most, az 1840-es évek elején teremti meg a modern magyar politikai sajtót. Szélesedő társadalmi bázison a sajtó által folyamatossá tett, tömegessé válni kezdő politizálás, központjában (támadva vagy helyeselve ezt, de immár mindenképpen egyre nyíltabban és közvetlenebbül) egy polgári átalakulás programjának formálódásával: az 1840-es évek első harmadának politikatörténetét ezek a vonások fogják meghatározni.

Az 1840-es évek elején a társadalom magyar nyelvű rendszeres informálását a kül- és belföld napi eseményeiről – köztük a politika a cenzúra által gondosan megszűrt dolgairól – a még 1806—ban indított, de ekkorra teljesen divatjamúlt Hazai és Külföldi Tudósítások (éppen 1840-től Nemzeti Újság néven a katolikus klérus politikájának egyre határozottabb képviselőjévé átalakulva), 1832-től a Széchenyi nézeteit követő, de elég színtelen, Helmeczy Mihály által szerkesztett Jelenkor, végül a kormány politikájának támogatására Orosz József szerkesztésében 1837-ben megát Hírnök látta el. Ezeknek a többé- kevésbé egészükben is szürke, politikailag azonban roppant óvatos hírlapoknak a sorába robbant be – aszó szinte legszorosabb értelmében – 1841. január 2—tól a Pesti Hírlap Kossuth Lajos szerkesztésében.

A Pesti Hírlap

A teljes cikk.

Új program

A teljes cikk.

Kossuth és az ellenzék vezetése

A teljes cikk.

Az új program és az újkonzervatívok

A Pesti Hírlap megindulása csakhamar az újkonzervatívokat is belekényszerítette a nyílt tömegpolitizálás vállalásába. 1841 nyarán átvették a Pesti Hírlappal csaknem egy időben, még szintén liberális igényekkel indult, de rövidesen teljesen elszíntelenedett és válságba jutott, Világ című hírlapot, s hasábjain azonnal kíméletlen harcot kezdtek a Kossuth képviselte reformpolitika ellen. Taktikájuk, melynek az első félévben, korai és váratlan haláláig maga a lap szerkesztését is átvevő gróf Dessewffy Aurél volt az irányítója, helyes osztályösztönnel mindenekelőtt a reformer hajlamú arisztokrácia és a jómódú középbirtokosság a reformellenzékről való leválasztását tűzte ki céljául. Ennek érdekében túlhangsúlyozták a Pesti Hírlapnak az arisztokrácia és általában a nagybirtokosság elleni támadásait, azokat mint a nincstelenek a birtokosok ellen induló (győzelem esetén utóbbiakat anyagi és politikai végromlással fenyegető) harcának bizonyítékait idézve. A lap ugyanakkor állandóan (s a fentiekkel összhangban) bírálta, sőt támadta mindazon, akár politikai, akár gazdasági intézményeket, melyek lehetséges bázisaiul kínálkoztak a reformpolitika kibontakozásának. Egyrészt a megyei önkormányzatot, mely felülről befolyásolhatatlanul, megfelelő tömegek esetén lehetővé tette az ellenzéki erők szervezkedését és befolyásuk kiterjesztését az országos politikára is; másrészt a gazdaság tényleges kapitalizálását (és ezzel a társadalomban a polgári, tőkés elemek térhódítását) elősegítő olyan vállalkozásokat, mint a vasútépítés vagy a gyári iparosítás; elkeseredetten harcoltak a védvám ellen is. A konzervatív taktikához tartozott végül, hogy a gyors átalakulás szükségességét is igyekezett kétségbe vonni, ennek során azt bizonygatva, hogy a feudális viszonyok korántsem olyan nyomasztóak a parasztokra, mint azt ellenzéki oldalról beállítják. A lap – éppúgy, mint 1844-től a konzervatívok hivatalos szócsöveként utódja, a Budapesti Híradó – nyíltan mégsem zárkózhatott el a reformok elől, de feltételei leplezetlenül árulkodtak osztálybázisáról. Bár az engedőleges örökváltságnál többet nem vállalt, még ezt is a földesurak olyan mértékű azonnali kármentesítésével kívánta egybekötni, mely elégséges indítótőkéül szolgálhat a majdani tőkés viszonyok közötti gazdálkodáshoz; helyeselte a nemesség háziadó vállalását (ebben azonban a nemesi előjogok fenntartásának újabb indokát kívánva megteremteni), de Sztáray Albert gróf már idézett javaslatával egyetértve, mely míg a jobbágytelki nemességet is fel kívánta menteni a háziadó alól, ugyanakkor (a későbbi virilizmus előhírnökeként) az adóösszeg nagyságával arányosan követelt beleszólási jogot a helyhatósági közéletbe, azaz a beligazgatási költségek meghatározásába és a háziadó kivetésébe.

Dessewffyék azonban elég józan politikusok voltak ahhoz, hogy világosan lássák: a fejlődés adott szakaszában ez a politika, bárhogyan indokolják is, már nem számíthat tömegtámogatásra, még akkor sem, ha (szempontjából a legjobb esetben) az ellenzék politikájának realitása iránt némi bizalmatlanságot képes lesz is kelteni. Csakhamar kudarcot vallott emellett kísérletük (melynek sikerében különben a konzervatív front sokáig reménykedett), hogy Kossuth mellől leválasszák (az ennek érdekében „józanságáért” nagy dicsérettel emlegetett) Deákot, és a nincstelenek a birtokosok ellen szerveződő harcának rémképét festegetve, jelentősebb meghasonlást idézzenek elő az ellenzék nemcsak alakuló főrendi csoportjában, hanem jómódú középbirtokosi rétegében is.

Az új program és Széchenyi

A teljes cikk.

A Széchenyi–Kossuth vita kezdetei

A teljes cikk.

Széchenyi és a kormány

A következő hetekben Széchenyi még egyre kilátástalanabb kísérleteket tett arra, hogy Deákot és Batthyányt Kossuthról leválassza, a nádornál is támaszt keresett, de ez józanul csupán hallgatott. Nem sokkal az akadémiai beszéd utáni napokban, december 5-én, Széchenyi – miután a Deákkal való megegyezésre célzó végső kísérletei is sikerteleneknek bizonyultak – egyensúlyát láthatólag teljesen elveszítve, a kormány magyarországi politikájában bennfentes Zsedényi Ede (ekkor helytartótanácsi tanácsos) biztatására levelet írt Gervaynak. Ebben már nyíltan kijelentette, hogy úgy véli, hasznos szolgálatokat tehetne a kormánynak, melynek érdeke – most már látja –, azonos a magyarokéval. Ehhez azonban bizalomra van szüksége a kormány részéről, s ha azzal szemben korábban a magyar alkotmányt féltve és tartva birodalmi beolvasztó kísérletektől, az ellenzékhez csatlakozott is, mostanra úgy találja: a kormányban van az a központ, melyből Magyarország üdve is kibontakozhat.

A következő hetek kínos és megalázó huzavonával teltek el. A közel 70 éves Metternich (aki ekkorra szellemileg már teljesen bezárkózott politikai fantazmagóriáinak körébe, melyen belül a dolgok és így a magyarországi viszonyok is nem a valóságos, hanem csakis az általa róluk alkotott és ideológiájának megfelelő formákban jelentek meg) látható elégtétellel ragadta meg az alkalmat, hogy egyelőre közvetítőkön keresztül és meglehetősen kicsinyes modorban leckéztesse Széchenyit: lám, ő már közel 20 éve, 1825-ben megmondta a grófnak, hogy helytelen útra tér. A herceg azonban azt is érzékeltette, hogy bűneinek megbocsátásán túl Széchenyi egyelőre ne számítson sokra, s főleg arra ne, hogy részt vehet az állam irányításában. Ehhez előbb meg kell tanulnia az engedelmességet, s ha erre nem hajlandó, jobb, ha az ellenzékben marad. Különben ha javaslatai vannak, előbb adja be írásban őket, s azután majd személyesen beszélhetnek. Mindez világosan megmutatta Széchenyi számára is, hogy a kormány az általa nyújtott támogatást nem értékeli annyira, hogy politikáján bármit is változtasson.

Ha nem meglepő, hogy az alapjában még a 18. századból kinőtt, önmagával és saját használatára készített ideologikus világképével rendkívül megelégedett kancellár számára a magatartásában olyan romantikusan, önmagát szinte kínzóan elemző és bíráló s ugyanakkor realista Széchenyi már csak alkatilag is mindvégig gyanús maradt, ugyanígy nem meglepő, ha Széchenyit is kínosan érintette a hideg, részéről önkritikát igénylő válasz. Ráadásul éreztették vele azt is, hogy Kossuth elleni sajtóharcát az udvar sem nem igényli, sem sokra nem értékeli.

Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés

A problémák tudatosítását és a reformigények szervezését végül 1842-ben, már az országgyűlés tartama alatt, itt is hírlap, az Erdélyi Híradó vállalta magára. A már nagy múltú, de teljesen elszürkült lap irányítását ekkor Kemény Zsigmond vette át, aki hasonlóan Kossuthhoz, a lap vezércikkeiben (az első év 104 vezércikkéből 44-et ő maga írt) kísérelte meg kijelölni az erdélyi reformpolitika további fő feladatait: így mindenekelőtt az úrbéri viszonyok rendezését és az uniót.

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

Az előzmények ismeretében nem lehet meglepő, ha azt látjuk, hogy az országgyűlés irányának és erőviszonyainak meghatározása szempontjából döntő fontosságú megyei utasítások létrejöttét a megyékben heves harcok előzték meg. A reform alapelvei lényegileg már a szatmári 12 pont összeállítása során megfogalmaztattak, ám Kossuth több mint kétéves agitációja és a vele a konzervatívok, illetve Széchenyi részéről folytatott viták folyamán felmerült érvek és ellenérvek jelentős mértékben tovább tisztázták és rendszerezték azokat. A frontok vonalai így már korán láthatókká váltak, ami, mint az országgyűlés során ki is derült, általában a haladó javaslatoknak kedvezett. Így vált lehetővé a Metternich által oly titokban tartott alapkérdésekre való gyors és mély reagálás. Ennek következtében az országgyűlés megnyitása előtt a megyei utasításokat áttekintő kortárs már megállapíthatta, hogy a reform tárgyai közül az alsótáblán biztos többségre számíthat az ősiség és a hitbizományok eltörlése, a birtokbírhatási és hivatalviselési jognak a nem nemesekre való kiterjesztése, az úrbéri terhek becsár szerinti megválthatása és ennek a földesúr által kötelező elfogadása, a népoktatás ügyének szervezése és javítása, a városi szervezet reformja és ennek keretében a választójognak az egész polgárságra való kiterjesztése és a polgárrá fogadás vagyoni cenzusának leszállítása, a városok országgyűlési szavazatai számának növelése, a nemesi jogok kiterjesztése a honoráciorokra, hitelbank felállítása, az intézkedések a kereskedelem emelésére, a hazai ipar védvámokkal való támogatása, a fiumei kikötő kiépítése és vasúti kapcsolatának megteremtése, Erdély és a királyság egyesítése, a protestáns sérelmek orvoslása és a bevett vallások teljes egyenlőségének elismerése, a cenzúra felszámolása, a magyar nyelvnek az államnyelv rangjára emelése, a Pozsony város által eddig ingyen szolgáltatott követi szállások béreinek megtérítése stb.

Ám ha e kérdésekben az eredmények általában optimizmussal tölthették is el a kortársat, a gyakorlatilag talán legjelentősebb kérdésben, a nemesség (már láttuk, milyen korlátok közötti) megadóztatásában a reformpárt már eleve sem ért el eredményt: 52 megye közül ezt csak 19 vette be utasításai közé. Az udvar nem ok nélkül lépett vissza ennek kezdeményezésétől: valamennyi kérdés közül ez volt az, amely éppen a legszegényebb, de egyszersmind legnagyobb szavazóréteg számára nemcsak közvetlen (bár egyénenként jelentéktelen) anyagi megterhelést jelentett, hanem egyszersmind gyakorlatilag amúgy is immár szinte csak fiktív kiváltságolt státusának végső szimbólumát is megsemmisítette. Így, anyagi és eszmei érvekkel egyaránt támogatva, érthető az e kérdés körüli heves ellenállás, mely a választások során számos helyen éppenséggel véres verekedésekbe, olykor emberhalálba vagy legalábbis – mint például Fejér megyében – a reformerek brutális terrorizálásába torkollott. A legnagyobb port a Zala megyei választás verte fel: az utasítások sorából törölték az adózást, ami a különben megválasztott Deáknak a követségről való önkéntes visszalépését eredményezte. Szatmár, Gömör és Borsod megyékben a már elfogadott utasítást ugyanilyen, többé-kevésbé véres atrocitások során utólag módosították: ez Szatmárban később a reformpárti követek visszahívásával is járt. A reform szempontjából kedvezőtlenül hatott, hogy egyes, kivált erős és számos kisnemesség lakta megyékben (ilyenek voltak az éppen említettek is) az adózás körül rendkívül kiélesedtek az inkább reformer hajlamú művelt középbirtokosok és a szegény kisnemesség közötti ellentétek is. A konzervatívok, de maga Széchenyi is, általában az adó ügyének és kivált annak Zala megyei, Deák visszavonulását okozó bukásáért – nem is egészen alaptalanul – Kossuth egyes túlzó párthívei agitációjának a kisnemesség által rosszul fogadott, az adózás ellenségei által jól kihasználhatól hibáit okolták. Valójában azonban e ponton a kudarc, függetlenül a konzervatívok leplezetlen, agresszív ellenagitációjától – láttuk milyen okokból – elkerülhetetlen volt,

Ugyanakkor – s először a magyar országgyűlések történetében – éppen nem veszélytelen gyújtóanyagként már a nemzetiségi kérdés is megjelent a választási küzdelmet befolyásoló tényezők között. A horvátországi tartománygyűlésnek az országgyűlés horvát követeit választó üléséről ugyanis az illír párt (mely Zágráb megyében az előző évben egész Zágráb városára kiterjedő zavargások között megszerezte a megyei igazgatás vezető pozícióit) ügyes manipulációval eltávolította a magyar ellenzékkel rokonszenvező Zágráb megyei nagyszámú, turopoljei kisnemességet, s így, kétségtelenül csalárd eszközökkel, saját embereit küldte be a magyar országgyűlésbe. Mindezek ellenére azonban talán most első ízben állt elő olyan alsótáblai követi kar, mely a hagyományos kormányellenes-sérelmi politikán túllépve túlnyomó többségében alapjában már egyértelműen a polgári reform irányába mutató pozitív utasításokkal volt ellátva. S valóban, ha bizonyos, nem is jelentéktelen pontokon a reform kiterjedését, mélységét illetőleg az egyes utasítások között voltak is különbségek, nem lehetett meglepő, ha az országgyűlés során, a követi kar túlnyomó részének magatartása számos fontos kérdésben általában haladónak bizonyult.

Olyan eredmény ez, melyben lehetetlen nem meglátni Kossuth – a társadalom gyorsuló átalakulásával felvetődött sokféle, általa mind számba vett, megvizsgált probléma tömegéből végül is a valóban jelentőseket jó érzékkel kiemelő és egy új politikai program pontjaivá fogalmazva a legszélesebb politizáló rétegekkel is megismertető, s mindjárt a választ is szuggeráló – publicisztikájának hatását. A most általános többséget nyert gondolatok, ha nagyrészt nem Kossuth gondolatai voltak is, jelentős részben az ő megfogalmazásában (és többnyire csakis azáltal) váltak, válhattak politikai programmá, és a sajtó által hetenként kétszer mindezt részletesen meg is magyarázó, mindenkinek személyes ügyévé tevő kezelésük és felhasználásuk révén nemzeti közvéleménnyé. Kossuth nem volt tagja az országgyűlésnek, melyben a régi megyei családok továbbra is – ám többnyire új generációikkal képviselve – megőrizték vezető szerepüket, de az országgyűlés rendi táblája az őáltala felvetett vagy legalábbis általa fogalmazott gondolatokat fogja védeni és vitatni, az ő lapjában ismertetett európai polgári tekintélyekre hivatkozva. Lapjában, mely e hónapokra ismét a régi Országgyűlési Tudósítások funkcióját veszi át, Kossuth így saját gondolatait és megfogalmazásait láthatja viszont.

A társadalmi reform elemei

Jellemző, hogy a javaslatok ilyen kitűzésével Kossuth is meg volt elégedve, legalábbis látszólag: a javaslatok hivatkozási alapot nyújthattak Széchenyivel szemben a reformokat oly határozottan követelő politikájának igazolására. És valóban, az első órákban úgy is látszott, hogy ez az országgyűlés is tovább fogja vinni a reformok előző diétán már elkezdett kiépítését.

Az így feltámadt optimizmus tükröződött a királyi propozíciókra adott (a reformellenzék vezetői által felkeresett Deák és az alsótáblán az ő szerepét átvevő Klauzál közös munkájával Kehidán megfogalmazott) válaszfeliratban is. A felirat már bevezetésében szükségesnek érezte ugyan az ország sérelmeinek összefoglalását és felterjesztését („a kép mégis, mellyet hazánk állapotjának öszvege mutat, nem vigasztaló” – írják), mégis az előterjesztésekre azok jóindulatának őszinte elismerésével és ennek jeleként a tárgykör és a sorrend elfogadásával válaszolt. Panaszként került be azonban már a felirat bevezetésébe a Partium 1836-ban törvénybe iktatott visszacsatolásának végre nem hajtása, a magyar nyelv még kétséges helyzete, a vallási kérdés elintézetlensége, a népnevelés számos hiányossága, az adózók katonatartási és egyéb közterheinek igazságtalan felosztása, a diszkrimináló vámrendszer, a „kereskedést előmozdító eszközök” hiánya, a földbirtok s a „közhitel” még mindig meglevő bizonytalansága és az elszegényedés veszedelme, valamint – a politikai perekre célozva – „a személyes bátorlétnek már a múlt országgyűlés gondoskodására méltatott hiánya”. Végül konkrétan a múlt országgyűlésen elintézetlen vallásügyi törvényjavaslat megválaszolását és a királyi válaszok magyar nyelvű kiadását kérte a felirat.[14]

A munkáját a királyi javaslatok és a reformellenzék által meghatározott követelések így már az első hetekben világosan megfogalmazódó ellentétének, ám egyszersmind jórészt (legalábbis látszólag) még egységének jegyében megkezdő 1843–1844. évi országgyűlés 578 napja alatt kétségtelenül serényen dolgozott. Kivált az alsótábla, mely a törvények kezdeményezésének és az adóösszeg megajánlásának jogával hagyományosan rendelkezett, volt tevékeny: 352 kerületi és 274 országos vagy a főrendekkel közös ülést tartott, néha egy napon kétfélét is. Ezek mellett 5 országos és 10 kerületi választmányban is dolgozott, és az országgyűlés egész működését tükröző 599 iromány (köztük 58 felirat és 40 rájuk válaszoló királyi leirat) túlnyomó részben nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is az alsótábla, illetve a még 1840-ben kiküldött országos bizottságok nagyon is aktív és gondos munkáját tanúsítja. A 428 tételben felsorolt sérelmek pedig (még akkor is, ha tudjuk, hogy közülük 258-at rendszeres munkálatba vagy külön indítványba utaltak, vagy nem is tartottak felterjesztendőnek) némi képet adnak a tarsadalomban már eddig is felhalmozódott, s a maguk szabályos, intézmények által meghatározott útján megoldhatatlan problémák, s az általuk keltett feszültség növekedéséről.

Az országgyűlés tárgyai közül a már részletesen ismertetett és még az országgyűlést megelőzően országos bizottmányi munkálattal elkészült büntetőtörvénykezési reform mellett kiemelendő az a rendkívül részletes, 473 paragrafusból álló törvényjavaslat, mely a királyi propozícióknak megfelelően a szabad királyi városok országgyűlési képviseletének rendezését; szavazataik számának növelését célozta, ám ezt – s már a polgári reform érdekében – belszerkezetük rendezésével, demokratizálásával kapcsolva egybe.

A törvényjavaslat mindenekelőtt a nemesi udvartelkeket és a házakat közrendőri és büntető szempontból egyaránt a város hatósága alá helyezte, az úrbéri telkeket azonban nem. A törvényjavaslat szerint a városban letelepedési szándékában senkit nem lehet gátolni, ha hitelesen igazolja személyazonosságát, s ha jobbágy, földesurától elbocsátó levele is van. A város a „község”-et alkotó, állandóan letelepedett lakóit a javaslat polgárok és nem polgárok kategóriájára bontja. Mindenki, aki sem atyai, sem gyámi hatalom alatt nem áll, valláskülönbség nélkül (a zsidókat sem véve ki) polgár lehet, sőt ha a város területén egy éve ingatlana van, vagy ott három éve kézműiparral, gyárral vagy kereskedéssel rendelkezik, állandó lakos, és mindezek fejében egyenes adót fizet, köteles is polgárrá lenni. Az ügyvédek, orvosok, mérnökök, sebészek három év állandó városban lakás és foglalkozásuk utáni adózás után, valamint a négy éven át (a város nagysága szerint 80, 60, illetve 40 forint) házbért fizető személyek, ha akarnak, ugyancsak polgárokká lehetnek: tőlük e jog meg nem tagadható. Nem kaphat viszont polgárjogot az aktív katona (hacsak nem birtokos is a városban), és az, aki csak hivatalos vagy szolgálati viszonyból kifolyólag lakik a városban, és ott sem ingatlantulajdona nincs, sem nem folytat valamely ipari vagy kereskedelmi foglalkozást. A törvény – gesztusként a városok régi polgársága felé – e feltételek hiánya esetén is meghagyja ezt a jogot mindazoknak, akik pillanatnyilag polgárjoggal rendelkeznek.

Különben a törvény sem tud már különösebb előnyöket biztosítani a városi polgárnak azon túl, hogy jogot ad neki a városi képviselőtestületi és az országgyűlési képviselők megválasztásához. Már a városi haszonvételek bérelhetésének oly becses monopóliumát sem biztosítja számára. Kötelessége viszont adózni és polgárőri szolgálatot teljesíteni vagy helyettesítéséért fizetni. A „község”—be tartozó városi lakosok másik kategóriája az úgynevezett közlakos: neki nincs polgárjoga, de amennyiben ott is született, be kell fogadni a városba akkor is, ha koldus (bár koldusokat különben a város nem tartoznék befogadni). A ”község,-hez nem tartoznak az idegenek, akik közül a magyarországi „honfi” ugyancsak szerezhet ingatlant, gyáripart is gyakorolhat, és kereskedést is nyithat a városban, s ezek alapján jogosult lesz letelepedni, és ilyenként a „község” tagjává válni.

A törvényjavaslat részletesen szabályozza a város irányítását ellátó képviselő-testület összetételét. Ennek tagsága sincs polgárjoghoz kötve, bár választók csak polgárok lehetnek; taggá bármely állandó lakos megválasztható, kivéve a nem keresztényeket, a fizetéses köztisztviselőket, a katonákat és a papokat, a büntetőügyből kifolyólag polgárjoguktól megfosztott személyeket, valamint bányavárosokban a bányatiszteket és bányamunkásokat (mivel ezeknek a kamarától való függősége továbbra is megmaradt), végül az analfabétákat. A választás 6 évre szól, és a törvény alapján alakuló új képviselő-testületeknek a jelenlegi választott polgárok is csak újraválasztással maradhatnak tagjai. A törvényjavaslat rendkívül népes képviselőtestületeket alakít: Pest képviselőtestülete 1200, Debrecené 1000, Budáé 700, s még a kicsiny Ruszté is 60 tagból állna; ez a szám tízévenként a lakosság lélekszámának növekedése szerint bővíthető. A szavazás cédulával, titkosan történik: a szavazó valamennyi javasolt személy nevét ráírja a papírra és ezt borítékban magával hozva, bizottság előtt dobja be az urnába.

.A város közigazgatását a képviselő-testületi közgyűlés és az általa választott vezetőség irányítja; az igazságszolgáltatás megmarad a város hatáskörében, de ezt a főbíró elnökletével, a közigazgatástól teljesen elválasztva, 6–12 közbíró látja el, akiket szintén hatévenként választanak újra. Jellemző, hogy zsidót közbírói hivatalra sem engednek megválasztani. A város közrendjét a polgárőrség tartja fenn, melynek 40 éves koráig minden polgár tagja kell legyen: a polgárőrség maga választja tisztjeit, és ha a törvény erre kötelezi, a határokon belül katonai kötelezettsége is van. A városi önkormányzat fölött a főfelügyeletet kizárólag a helytartótanács gyakorolja, melynek bizonyos ügyekben jóváhagyási joga van az e célból fel is terjesztendő városi határozatok fölött, de ha hat hét alatt nem ad rájuk választ, a határozat jóváhagyottnak tekintendő. Ugyanez az eljárás a számadások vizsgálatánál is, csak itt egy év a megjegyzések megtételének határideje.

A törvényjavaslat az ilyen módon demokratizált szervezetű városoknak az országgyűlésen (a megyei szavazatok számának egyidejű megkettőzésével) 32 szavazatot adna, melyből Pest, Debrecen, Szabadka, Szeged, Buda és Pozsony 2–2 szavazattal rendelkeznék, további tíz város egy-egy követet küld, a többi 32 város pedig kerületekbe osztva választ tízet. Zsidó, bányamunkás és bányatiszt követnek sem választható.

Könnyű átlátni, hogy a városi szerkezet törvényjavaslatnak megfelelő átalakítása a városokon belül, és ezáltal az ország politikai állásfoglalásának kialakításában azon társadalmi rétegek súlyának megnövelését célozta, melyek a reformpolitika természetes szövetségeseiül kínálkoztak: a kispolgárságét egyrészt, s a modern tőkés elemekét másrészt. Az első esetében olyan rétegét, mely a társadalmi mozgás századelőtől meggyorsult üteme folytán nőtt nagyra, s éppen legújabban – és döntően éppen Kossuth sajátlag hozzá, s az ő léptékében szóló agitációján át – vált fogékonnyá a politika országos problémái iránt.

A gazdasági reformjavaslatok

A munkálat nem ügyetlen taktikával mintegy csomagtervként jelentkezik: egyszerre adva választ a királyi propozíciók gazdasági javaslatokat kérő pontjaira és kísérelve meg betölteni a polgári reformok rendszerében döntő fontosságú közteherviselésnek már a követutasítások során végbevitt megbuktatásával előállott hézagot, méghozzá Kossuth és Széchenyi álláspontjának sikeres egyeztetésével.

Kétségtelen, hogy ebben az irányban az érdemi kezdeményező Széchenyi volt, akit a maga koncepciója szempontjából a háziadó megbuktatása a követválasztásokon éppoly keservesen érintett, mint Kossuthot. Gondolkodására jellemzően azonban az alapelv elbukásával a gyakorlati megvalósításról le még nem mondva, az országgyűlés megnyitása után alig 3 héttel megindított Adó című cikksorozatának augusztus 17-i cikkében, majd annak az év végéig terjedő folytatásaiban Két garas cím alatt a hazai gazdasági élet beindításához szükséges tőke előteremtése érdekében új javaslattal állt elő. Az ország 62 398 500 magyar holdnyi területének minden holdja után fizettessék évi két garas, mely „semmi másra ne szolgáljon, mint Magyarország szellemi és anyagi kifejtésére”; ennek felhasználásáról egyedül az országgyűlés intézkedjék, akár közvetlenül, akár egy választmány révén; az így befolyt összeg kezelésére Pest-Budán hozzanak létre egy országos kincstári hivatalt, mely az összeg felhasználásáról az országgyűlésnek tartozik beszámolni. Ez az évi mintegy 6 millió 240 ezer (várhatólag azonban inkább csak 5 millió) forint Széchenyi javaslata szerint csupán arra lenne szükséges, hogy egy ennek alapján immár biztonságosan felvehető 100 millió forintos kölcsönnek részben évi kamatját alkossa, részben körülbelül 35 év alatt annak törlesztését szolgálja. E 100 millióból 90 milliót évi 5 %-os kamatra „Magyarországnak koldusbothoz óráról órára közelebb jutó” földbirtokosainak lehetne továbbadni: az így meglendülő gazdasági élet s a kölcsönök évi 4 milliónyi kamata (emellett a közcélokra az eredeti kölcsönből megmaradt 10 millió) által „kevesebb mint egy nemzedék lepergése alatt egy egészen új, és vajmi szebb jövendőnek indulna vérünk”.[15]

A Jelenkor lapjain számos folytatásban rendkívül hosszadalmasan kifejtett, korábbi idegen kezdeményeket, ötleteket is felhasználó terv kétségtelenül egészében (a 100 milliós hitel túlzott reményétől eltekintve) reálisnak látszott: az év végén Széchenyi az így beszedendő pénzt már telekdíjnak nevezve és szélesebb keretbe helyezve, egy törvénnyel létesítendő országos kincstár alapjának létesítésére javasolta fordítani olyan országos választmány kiküldésével egyidejűleg, melynek feladata lenne meghatározni a telekdíj igazságos kivetésének kulcsát, tekintettel az ország vidékeinek különböző viszonyaira és a szegényebb lakosság érdekeire. Javasolta, hogy a kormánnyal egyetértésben tárassanak fel e kincstár gyarapításának lehetséges más forrásai is, készüljön terv a gyakorlati végrehajtásra és mindez nyújtassék be a következő országgyűlésre. Ezzel egy időben 1843. december végén Kossuth is megszólalt. A közteherviselés alapkövetelésének fenntartásával elfogadta a tervet, de azt kívánta, hogy az így begyűlő pénzből ne csak a nemesi birtokos, hanem (mindenekelőtt örökváltság céljaira, a kihitelezendő összeg feléig) a nép is juthasson hitelhez, és hogy a terv elfogadása és a pénz felhasználása céljának meghatározása már a folyamatban levő országgyűlésen megtörténjék. Széchenyi és Kossuth vitája ezzel átmenetileg elcsitult, és 1844 márciusában a főrendek egyetértésével megtörtént a tervet kidolgozó országos bizottság rendi és főrendi tagjainak kijelölése is.

A bizottság jelentése bevezetésében megállapítja, hogy a hazai hátramaradott állapotokból való kiemelkedésre a közteherviselés lenne a legjobb eszköz, mivel azonban ez jelenleg nem kivihető, a legsürgősebb szükségek fedezésére országos közpénztárt kell felállítani. Ennek alapját úgynevezett országos szabad ajánlat kell, hogy képezze; közvetett és mellékjövedelmeit pedig külön törvények állapítsák meg. A bizottság javaslata az ajánlat évi összegét 3 millió forintban állapítja meg, és azt javasolja, hogy az érdekegyesítés jelképeként (itt a háziadó-javaslat egykori kossuthi módosítása tér vissza) ehhez 250 ezer forinttal az adózók is járuljanak hozzá.

Az országgyűlés mérlege

Az udvar számára azonban a politikája országgyűlési bázisában így erősödő szakadáson túl az igazi veszélyt az jelentette, hogy az ellenzék érdekegyesítési politikájában – nem utolsósorban éppen Kossuth befolyása alatt – képes lett túllépni saját osztálykorlátain, gyanakvásán és előítéletein, s e főrendi oppozíciót nemcsak saját mozgalmába olvasztotta, hanem – s nem is csupán formálisan – annak vezetésében is egyre nagyobb szerepet juttatott neki. Kossuth már 1843-ban Batthyányt választatja az Iparegyesület elnökévé, s ez az együttműködés éppen az országgyűlés lezártakor fog újabb formákban még szorosabbra fűződni.

A kudarc oka: az udvar taktikája

A horvát követek ugyanis az országgyűlés kezdetén egyszerre latinul kezdtek beszélni, ami egyrészt mérhetetlen vitákra, majd a latin beszéd kategorikus eltiltását kimondó rendi határozatra vezetett. Ezt azonban egy királyi leirat megsemmisítette, arra való hivatkozással, hogy törvényes alapja nincs. Néhány rendkívül forró és feszült légkörű napon keresztül úgy látszott, hogy ez az egy kérdés szétrobbanthatja az egész országgyűlést. Az alsótábla azonban bizonyos óvások fenntartásával végül is engedett, ami még az eltiltással különben egyet nem értő Kossuth részéről is a következetlenség vádját zúdította fejére és az ellenzék népszerűségét (az udvar szándékaitól nem eltérően) erősen csökkentette.

A Védegylet

Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az ellenzéki országgyűlési politika kudarcának e napjaiban nem lehet meglepő, hogy az alsótábla ünnepélyes deklarációja ezt a Védegyletet mintegy az ellenzéki reformigény szervezett képviseleteként – és e minőségében az ellenzéki országos politika továbbvivőjeként – ismerte el; időben immár az országgyűlés nélküli periódusra, társadalmi hatókörében pedig (már túl is mutatva az országgyűlés által adott kereteken) az egész társadalomra kiterjedően. Logikus továbbfejlesztője volt ez annak a törekvésnek, mely már e történeti periódus első felvonásában, a Pesti Hírlap indulásával a politikának a köznemesség széles tömegein túl, a polgárosodó fejlődés sodrában most emelkedő, alakuló, szélesedő új társadalmi rétegekre: kispolgárokra, értelmiségiekre is kiterjedő megalapozását célozta, egyúttal a sajtón át számukra is hozzáférhetővé s egyszersmind folyamatossá is téve a politizálást – mint láthattuk, nem is csekély sikerrel. A Védegylet éppen erre nagyon is alkalmas volt: céljai éppen e rétegek számára voltak a leginkább kézzelfoghatóak, hiszen eddig is ők voltak a szerény, gyengébb minőségű hazai áruk fogyasztói, nem kis részben termelői is, s a hazai áruk ilyen kedvezményezése a mozgalmat társadalmilag nyitottá tette.

Ám ha az igények és a várható támogatók megvoltak is – és nem hiányoztak a spontán helyi kezdeményezések sem –, ahhoz, hogy a Védegylet a reformpolitika immár tényleges országos egységfrontjává, de emellett védegyletként is hatékony szervezetté válhassék, szervezőre is szükség volt. Olyasvalakire méghozzá, aki nemcsak nagy energiával és rendkívüli szervezőkészséggel rendelkezik, hanem vannak ismeretei egy, már a tőkés gazdaság szabályai szerint működni kívánó, kiterjedt organizáció eredményes működtetéséhez is. Ezt az embert is megtalálta a Védegylet: Kossuth személyében. Mert ő a címzettje a már idézett augusztus 24-i pozsonyi levélnek, melyben Perczel éppen ilyen, az Iparegylet szervezésénél bebizonyított képességeire hivatkozva, az ő segítségét kéri az egylet országos szervezéséhez.

Kossuth e feladatot akkor már nemcsak, hogy vállalhatta, hanem arra többé-kevésbé mintegy kényszerülve is volt. A Pesti Hírlaptól ugyanis a kormány – nem kis mértékben a lap az alsótábla üléseiről szóló részletes beszámolóitól, és azoknak az ellenzéki gondolatokat és magatartást terjeszteni és szervezni képes hatásától is tartva – ügyes és ravasz fogással mintegy kiléptette. Landerer 1843 végén megtagadta a Kossuthnak a lap egyre növekvő jövedelméből járó szerkesztői részesedés felemelését; Kossuth indulatában kilépéssel fenyegetőzött, amit Landerer a kormány sugalmazására nem késett elfogadni. 1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt. Nekik lett igazuk és nem Metternichnek, akit Kossuth szintén felkeresett: a kancellár azonban, helyesen látva meg a rokonszenves férfi kiváló képességeit, melléfogott a taktikával, nagyúri fölénnyel arra számítva (s ebben Széchenyi is befolyásolta), hogy a vagyontalan szegény ügyvéd végül hajlandó lesz eladni magát a kormánynak. Mint máskor, most is rosszul számított. Kossuth ugyanis – jó érzékkel – a Védegyletben azonnal meglátta a politika társadalmi bázisának szervezéséhez és kitágításához a politikai fejlődés adott szakaszában éppen a legmegfelelőbb eszközt: gazdaság és politika a nacionalizmus védpajzsa alatt végbevihető összekapcsolásának a tömegek mozgósítására kiváló eszközét.

A Védegylet szervezésében és országos hálózatának kiépítésében követendő taktika alapvonalait Kossuth már 1844 szeptemberében kidolgozta, a szervezni kívánt társadalom és az ellenfelek: magatartásuk és taktikájuk mély ismeretében. A szervezés megindításához mindenekelőtt országos intézményes háttér biztosítását tartotta szükségesnek, hogy az egylet elleni várható akciókat azonnal intézményes közügy védelmeként lehessen visszaverni: ezt, mint láttuk, országgyűlési határozatban az egylet nemsokára el is nyerte. Tervében az egylet maga egy központi igazgatóság mellett (mely az iparosokat hozná össze a vevőkkel) vidéki osztályokban lenne szervezendő; szerény tagsági díjat is lehetne szedni (ezt az alapszabály végül évi 20 krajcárban állapította meg) a működési költségek fedezésére és némi közvetlen ipartámogatásra. Ezt az utóbbit megkönnyítendő Kossuth az egylet majdani hálózatán át nagyszabású országos adatgyűjtést is tervez az iparfejlesztés adottságainak, helyi lehetőségeinek felmérésére, sőt felveti egy úgynevezett Iparcsarnok létesítésének gondolatát is.Ez iparcikkek átvételével és forgalmazásával foglalkoznék: garantálná az átvételt és megszervezné a kereskedelmi elosztást is, mégpedig nemcsak a hazai termelők, hanem az egylet által meghatározott időre a külföldi gyárosok által Magyarországon alapítandó gyárak termékeinek esetében is. Végül kitér a szabálysértő tagok ellen állmlnmzmulő (szükségképpen csak társadalmi) szankciókra is.

A Védegylet megalakítását a közvélemény általában kedvezően fogadta, kivált az ellenzéki megyékben, hiszen az egyletnek – minden, taktikailag feltétlenül szükséges tagadás ellenére is – az ellenzékkel való kapcsolata kezdettől fogva nyilvánvaló volt, Kossuth maga mint az egylet igazgatója rendkívüli aktivitással dolgozott annak érdekében, hogy a hazai ipart fokozott működésre (és ezzel együtt új befektetésekre), a külföld vállalkozó szellemű ipari tőkéseit magyarországi gyáralapításra, s a tőkét hazai találmányok finanszírozására bírja, Deák és Wesselényi – és nyilván sokan mások – aggódtak is a bojkottált áruk körének túlságos szélességén, kivált akkor, amikor a hazai ipar teljesítőképessége még csekély. Deák mint fegyelmezett politikus, aki az ellenzék egységét mindennél fontosabbnak tartotta, némi hallgatás után, megismerve az alapszabályokat, a Védegylet zalaszentgróti osztályának alakulásakor mégis nagy beszédben állt ki az egylet mellett, kivéve részét a szervezőmunkából is, Széchenyi nem csekély bosszúságára, aki még mindig nem mondott le arról a reményéről, hogy Deákot Kossuth mellől leválasztva, vele egy középpárt alakításába bocsátkozhat. Csalódását több részes cikkben vezette le, melyben a szentgróti beszédet elemzi, bírálja; de a végén ismét szövetkezésre hívja fel Deákot, s ismét eredmény nélkül. Így azután 1845 nyarának végére, az egy Árva megyét kivéve, minden megyében legalább egy védegyleti osztály működött; jellemzően a társadalom (gazdasági helyzetétől nyilván nem független) érzékenységére, aránylag legtöbb a Dunántúlról. Az osztályok (a községi, járási és megyei szintű, tehát különböző nagyságú szervezetek) száma ekkorra már elérte a 146-ot.

Mindez indokolja a kormány megdöbbenését, s az első sikerek láttán igyekezetét a mozgalom adminisztratív eszközökkel való elfojtására. Az egylet megalakulását azonban megakadályozni nem mervén, a további lépések még nehezebbeknek ígérkeztek. A királyi hivatalnokokat sikerült ugyan visszatartani az egylet támogatásától, a belépéstől, de az egylet és a vidéki osztályok működésének törvényességét, alakulásuk szabályszerűségét vitató próbálkozásokkal (megfelelő egyesületi törvény híján) jobbnak látták felhagyni. A kormány némi sikert csupán az egylet sajtó útján való propagálásánák a cenzúra és a nyomdaszabályzat alkalmazásával elért korlátozásával tudott felmutatni. Legbiztosabbnak a nádor által ajánlott megoldás maradt: hagyni kell a mozgalmat, kifullad magától is.

A tapasztalat a nádort igazolta: pusztán annak igénylése, hogy az emberek valamit ne csináljanak, nem volt alkalmas arra, hogy a mozgalmat hosszabb időn át életben tartsa. Az ellenzék azonban most már akkor sem léphetett vissza, ha a mozgalomnak ezt az eredendő hibáját – ha máskor nem, Deák aggályai után – sokan felismerték. Kossuth, maga is csakhamar felismerte az innen fenyegető veszélyt, és már 1844 végén részvényes alapokon, a Védegylettől való teljes különállás hangoztatásával, egy Gyáralapító Társaságot hozott létre; egyrészt az egylet elleni bizalmatlanság leszerelésére, másrészt a tényleges ipartámogatáshoz szükséges tőkék lehetséges körét kiszélesítendő. A társaság, melynek alapszabályait ugyancsak Kossuth és munkatársai dolgoztak ki, eszerint egyrészt mint társ vagy részvényes segít a gyáralapításban vagy -fejlesztésben; másrészt kamatos kölcsönt ad külföldről betelepülő iparosoknak, és saját erejéből is állít gyárakat. Alig két hónappal a Védegylet megalakulása után a társaság is megalakult (tagjai között konzervatív nagyurakkal is), egyik alelnökeként Széchenyivel. Hosszú életűnek azonban a Gyáralapító Társaság sem bizonyult: a konzervatívok és a védegyletiek ellentétei, elsősorban Kossuth igazgatói megbízatása körül (amit a konzervatívoknak végül is sikerült megakadályozni), és az is, hogy Széchenyi is szembefordult vele, szétrobbantottak. A társaság azonban – legalábbis formailag – nem bukott meg, s egy ideig még csendben elvegetált, anélkül, hogy érdemi, nagyobb szabású tevékenységet kifejthetett volna.

A Védegylet másik, ugyancsak az iparfejlesztés igényével indult vállalkozása, a kereskedelem és az ipar közötti közvetítést vállaló Iparcsarnok Viszont tervezett formájában kivihetetlennek bizonyult, hiszen az egylettel szemben amúgy is gyanakvó kereskedőket a maga monopolista színezetű törekvéseivel csakhamar szembefordította volna. Kossuth azonban a nehézségekre rugalmasan reagált, s már 1845 márciusában új gondolattal állt elő: Iparműtárat kell létesíteni, mely bizományosként szerepelne; előleget adna az átvett árukra s ezekből szállíthatna a vidéki viszonteladóknak; a létesítéséhez szükséges tőkét 5 forintos részjegyekből lehetne összehozni. Az Iparműtár a végén meg is alakult. de már nem a Védegylet, hanem csak az – eleve reálisabb céljai folytán, ha szerény keretek között is, de életképesebb – Iparegylet intéményeként, 1846 elején, csupán mintegy 30 ezer forintnyi tőkével.

A Védegylet maga ekkor már hanyatlásban van: úgy, ahogy József nádor előre megjósolta. A szervezés számai még biztatóak, de a lelkesedés és az elkeseredés, mely létrehozta és nagyra növesztette őket, már elcsitult. Szerepet játszott ebben a kormánynak – mint láttuk – a mozgalmat a propaganda terén erőteljesen korlátozó politikája éppúgy, mint az egylet társadalmi bázisának túlterjesztése azon a határon, melyen belül az adott társadalom tényleges cselekvésre – kivált a szervezés akkori objektív lehetőségei mellett – tartósan mozgósítható volt, illetve lehetőségeivel képes volt garanciát nyújtani jelentősebb tőkés vállalkozás számára. A Gyáralapító Társaság viszont – kudarcától függetlenül – természeténél fogva nem volt képes nagyobb tömegek aktivizálására. A bojkottálandó áruk széles köre akkor, amikor a hazai ipar még képtelen őket pótolni, eleve szinte kényszerített a tilalom megszegésére, ami gyorsan demoralizálta a tagságot. Az ipari tőkések eleve megérezték a vállalkozás túlméretezettségét, vonakodtak pusztán erre építeni nagyobb ipari beruházásokat; míg a kereskedők – igazi hasznot és forgalmat számukra éppen az importáruk kereskedelme jelentvén – az egyletben nemcsak működési körük beszűkítését, hanem az Iparműtárban ráadásul egyfajta konkurrenciát is láttak. Ugyanakkor a kézműiparos a gyáripar betelepítésében egzisztenciáját látta fenyegetve. A lehetséges partnerek ilyen gyanakvása és húzódozása, a közönség részvétlensége így együttesen vezetett a gyors hanyatlás felé: Kossuth 1846 végén meg is válik a még tovább – de egyre inkább már csak névleg – működő egylet igazgatásától.

De még közel egy időben meg kellett érnie azt, hogy a Védegyletet nem sokkal megelőzve összehozott – hasonlóan ahhoz: az önálló nemzeti gazdaság megalapozásának igényével fellépő – Magyar Kereskedelmi Társaság is elbukott. Az 1843-ban elsősorban magyarországi termények vámkülföldi közvetlen exportjára kezdeményezett, s főleg főúri részvényesek tőkéjével dolgozó társaság rövid – és kizárólag kereskedelmi igazgatója, egy Szabó Pál nevű trieszti kereskedő hamis jelentéseire és meghamisított mérlegére alapozott – tündöklés után (melyben a részvételtől vissza nem húzódható pesti kereskedők nem nagy örömmel észlelhették a tőlük függetlenülni akaró birtokosok sikeresnek induló terményértékesítési kísérleteit), 1846 nyarára csődbe került. Szabó megszökött, a kárnak csak egy része térült meg, de nagyobb volt a morális veszteség; a Gyáralapító Társaság, a Védegylet, az Iparműtár kudarca vagy ellaposodasa után a Magyar Kereskedelmi Társaság nyílt bukása önálló hazai gazdaság immár nagyipar és nagykereskedelem léptékében a társadalom mozgósítása által való megteremtésének: az ellenzék minden gazdaságpolitikai akciója végső céljának legalábbis ideiglenes csődjét, mindenesetre még korai voltát bizonyította, vagy látszott bizonyítani.

Mindennek ellenére azonban a Védegylet és a körülötte kibontakozó, már a tőkés gazdaság igényeivel fellépő gazdasági egyesületek mérlege politikai szempontból mégsem tekinthető csak veszteségesnek – mint ahogy ezekben az években már minden a polgárosodás felé mutató törekvás képes valamely pozitív eredményt vagy legalább hatást felmutatni. A védegyleti mozgalom tükrében a kormány megláthatta, hogy az elégedetlenség – ha konkrét akciókra még gyenge és bizonytalankodó is – milyen szélesen el van terjedve a társadalomban, túl a megyegyűlések vagy a tisztújítások és követválasztások nemegyszer korrumpált résztvevőinek körén. Ugyanakkor az ellenzék és a befolyása alá került társadalom megérezhette saját erejét, ha az azzal való éléshez éppen a védegyleti mozgalom még nem adott is megfelelő lehetőséget és alkalmat. Mindenesetre a szatmári pontokban megfogalmazott, a Pesti Hírlap által értelmezett, továbbfejlesztett és elterjesztett, végül pedig az országgyűlés (ugyan nem szentesített) törvényjavaslataiban aprólékosan kidolgozott belpolitikai-társadalmi programnak a védegyleti mozgalom körüli viták végleg tisztázták gazdasági vetületét, egyértelművé téve a magyarországi gazdasági élet előtt álló – végső fokon már az országnak a birodalom egészéhez való viszonyát is meghatározó – alternatívákat.

Ahogy Kossuth 1846. augusztus 20-i beszéde összefoglalta: a vámkérdés a következő országgyűlésen feltétlenül megoldandó, de a megoldásnak három útja is lehetséges. Az egyik a közbenső vámvonal teljes eltörlése (amit néhány éve Metternich és Kübeck már fontolgatni kezdett, most pedig a konzervatívok kezdenek emlegetni): ez azonban még továbbra is korlátozná a külföldi terményértékesítést, megölné a hazai ipart, s ezért elfogadhatatlan. A másik a teljes szabad kereskedelem, mely nemcsak a belső, hanem a külső vámokat is eltörölné: ez – amit annak idején ő is számításba vett – a nyersterményeknek valóban szélesebb piacot adna, de szintén az ipar helyzetét nehezítené, amellett világos, hogy a kormány amúgy sem fogadná el. Harmadik megoldásnak Kossuth (átvéve az 1843. évi kereskedelmi választmány kompromisszumos javaslatát) immár nyíltan a meglevő belső vámvonal olyan átalakítását ajánlja, mely Magyarországot is védené, de hogy melyik felet mi ellen és mennyire, azt a két államfél közös tárgyalásán (melyen Magyarország képviselői az országgyűlésnek lennének felelősek) lehetne egyeztetni és megállapítani, Ezt követelni – hangoztatta Kossuth – Magyarországnak joga van, mint ahogy jogos az is, hogy Ausztriával nem közös problémáit egyedül maga oldhassa meg. Olyan koncepció ez, mely néhány év múlva majd a magyar állam politikai önállóságát a birodalom keretében, azzal összeegyeztetve kereső törekvéseknek fog alapjául, modelljéül szolgálni. De amely, miután a Védegylet közgyűlése is elfogadta, belép a reformellenzék politikai koncepciójába is mint a gazdasági kérdések megoldásának lehetséges, sőt kívánatos módja, és már ilyenként fog majd szerepelni az 1847. évi Pest megyei követutasításban is.

Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

Az új szervezés ellen a horvát megyék közül egyedül Zágráb megye emelt szót (ahol az 1845. végi tisztújítás az egész Zágráb városra kiterjedő, halálos áldozatokkal is járó tumultus után végül a magyarbarát ellenzék győzelmét hozta meg); s hevesen tiltakoztak az ellenzéki magyarországi megyék is, köztük kivált Kossuth Pest megyéje. Ők az ügyet részint nemesi rendi, részint állami (mert a horvát nacionalisták jórészt elfogadott követelései között önálló horvát helytartótanács felállítása is szerepelt, bár ezt a kormány már elutasította), részint nemzeti (mert a horvátok a nyelvtörvények ellen is tiltakoztak), sőt az akatolikusokat Horvátországban sújtó hátrányos megkülönböztetés fenntartása miatt vallási sérelemnek is tekintve, újabb kampányt indítottak: tiltakozó feliratokkal, melyeket azonban az udvar erőteljesen visszautasított, s küldöttségek szervezésével, melynek azonban az udvar a Pest megye tiltakozását vivő deputáció királyi, sőt bármilyen hivatalos fogadtatásának merev visszautasításával idejében elejét vette. A tiltakozó megyéket elutasították, Zágráb megyét keményen megdorgálták, ami persze a politikai atmoszférát csak még tovább rontotta.

Ebben az atmoszférában azután a kormány még önmagukban – habár csak viszonylag – pozitív kísérletei és kezdeményezései is mélységes gyanakvásba és ellenállásba ütköztek: így a népiskolák rendezéséről szól, az iskolakötelezettség határainak kitolásával, a tananyag gazdagításával az iskolarendszert pozitívan továbbfejlesztő (bár a katolikus iskolák felügyeletében a klerikális befolyást intézményesen tovább erősítő) rendelkezés, melyben az oktatásügy irányítását illetőleg a királyi felségjog megerősítését látták, vagy a vallásváltoztatás szempontjából az ortodoxoknak a protestánsokéval azonos jogokat biztosító rendeletek. És bár tiltakozások ezek ellen is elhangzottak, s a vonatkozó feliratokat a kormány következetesen visszautasította, világos lett: azt, hogy azok az országgyűlés sérelemlistájára felkerüljenek, végül is már csak a kormány érdekeinek megfelelő követek választása akadályozhatja meg.

Mindezek a rossz tapasztalatok, az ellentétek élesedése azonban nem tartottak vissza a kormányt a főispáni, illetve adminisztrátori hatáskör további bővítésétől. Elrendelte, hogy a megyei törvényszék tagjául csak a főispán, illetve adminisztrátora által kinevezett táblabíró választható, s hogy a törvényszék ülésén a főispánnak vagy helytartójának nemcsak részt kell vennie, hanem őt illeti az elnöklés joga is. Ez az igény azután újabb tiltakozáshullámot váltott ki a megyékben, melyek kezdettől fogva többségükben legalábbis maximális gyanakvással nézték az új megyei vezetők megjelenését és még inkább működését: nem is annak távolabbi konkrét célja, a majdani megyei követválasztások megszervezése, hanem már amiatt is, hogy személyükben, állásukban, hatáskörükben az abszolutizmust látták bevonulni a megye üléstermébe.

Mert ha az abszolutizmus az 1820-es évek elején a megyék megsemmisítésére tört, úgy most a megyei rendszer szempontjából annál sokkal veszélyesebb célt tűzött ki: azt, hogy magát a megyét tegye az abszolutizmus eszközévé, képviselőjévé – úgy ahogyan (Kossuth találó hasonlatával jellemezve) az örökös tartományok kinevezett kerületi főnökei, a Kreishauptmannok által irányított területi közigazgatás is az abszolutizmus eszközévé vált. Kossuth és az ellenzék jól érezte meg: az adminisztrátori rendszer a megyei önkormányzat egyszerű befolyásolására vagy a kormánynak megfelelő emberek országgyűlési követté választatásán messze túlmenően az abszolutizmus utolsó általános támadását jelentette, melyben utoljára kísérelte meg felvenni a harcot a gazdasági és társadalmi síkon már bontakozó magyarországi polgárosodás szükségképpen liberális és polgári intézményeket követelő igényeivel szemben; de végső fokon e harca révén a polgári erők. teljes kibontakozása, az elavult, fejlődésképtelen feudális gazdasági-társadalmi formáció korlátai közül való kiszabadítása ellen is.

E tendenciák világos felismerése – ugyanakkor foganatosításuk érdekében a kormánynak, s a végrehajtás során az új rendszer képviselőinek sokszor provokatív magatartása – és az ellenzéki megyék, köztük kivált az egyre inkább Kossuth irányítása alá kerülő Pest és a rendíthetetlenül Deák befolyása alatt álló Zala a rendszert leleplező állásfoglalásai, körlevelei ellenére hovatovább észlelhetőkké váltak a konfliktus lassú ellaposodását, az ellentétek sávjának beszűkülését mutató jelenségek is. A kormány pedig éppen erre számított. A kormánypárti vármegyékben eleve sem voltak nehézségei: több, eredetileg ellenzéki megyében a funkciójában megmaradt főispán hagyományos tekintélye és tapintata letompította az ellentéteket; a horvát kérdésben a szeparatista törekvések, s jelükként az önálló horvát helytartótanács elutasítása még egyes makacsul ellenzéki megyékben is elismerést szerzett a kormánynak; megint máshol pedig a kormány a tiltakozásokkal szemben következetes, merev és elutasító politikája demoralizálni látszott az ellenzéket, mely – mint még visszatérünk rá – az új rendszer bevezetésével egy időben eszmeileg is elbizonytalanodott. Mindez alkalmas volt arra, hogy a kormányt a nehézségek ellenére is bizonyos optimizmussal töltse el az elkövetkezendő országgyűlési követválasztások sikerét illetőleg. Hozzájárult ehhez a megyei birtokos nemesség politikai magatartásában állandóan észlelhető kettősség: bizonytalankodása a polgári átalakulás a maga számára várható eredményeit illetőleg, amit állandóan táplált egyrészt a polgárosodás előrehaladásának nem egy, számára (például a váltótörvény némely rendelkezéseiben) már fenyegető jelensége, másrészt a kisnemesség által a birtokosokra gyakorolt politikai-társadalmi nyomás. Mindezek fékezték a nemesség reformhajlandóságát, sőt Kossuth helyzetét is a megye egyes hangadó köreiben bizonytalanná tették. Ez a bizonytalankodás, mely emberek nemegyszer meglepő, a kormány által hivatalokkal, kitüntetésekkel, címekkel is honorált vagy éppen kezdeményezett pártváltoztatását eredményezte (hiszen például a hírhedt honti adminisztrátor, Luka Sándor is azelőtt az ellenzék oldalán állt), a kormány számára azzal a reménnyel biztatott, hogy végül is az e középbirtokos réteg anyagi-társadalmi biztonságát is szolgáló politikája éppen a megyéknek ebben a hangadó rétegében tovább erősítheti pozícióit.

Kormány és ellenzék konfliktusának kiélesedése, az ellentétek tudatosodása, a politikai atmoszféra megromlása ellenére – segítve viszont a Védegylet és a vele kapcsolatos vállalkozások nyilvánvaló hanyatlása, s Kossuthnak a Pesti Hírlaptól való eltávolítása által – az adminisztrátori rendszer, meglepő módon, de úgy látszott, hogy bizonyos tért nyert: olyan pozíciókat, melyekből eredményesen és kezdeményezőleg fejlesztheti tovább támadását.

A centralisták

Ez az így formálódó, az átalakulás legpolgáribb programját ösztönösen jó munkamegosztással és igen szakszerű megalapozással hirdető csoport (melyet éppen ezért minden oldalról erős gyanakvás és még erősebb értetlenség kísér) 1844 nyarán szinte váratlanul kezébe kapja az ország legolvasottabb hírlapját. Landerer ugyanis Kossuth távozása után Szalaynak ajánlja fel a lap szerkesztését, aki azt el is fogadja, s a lapot – természetszerűen – elsősorban saját és elvbarátai eszméinek fórumává teszi. A Pesti Hírlap hasábjai így csakhamar színvonalas és alapos, szakszerű, de absztrakt tudományos értekezésekkel kezdenek megtelni, máris teljesen elütő műfajként Kossuth és köre szenvedélyes és konkrét újságírásától. De az eltérés nem marad csak műfaji szinten.

Annak ugyanis, hogy a lap olvasottsága gyorsan és riasztó mértékben csökkenni kezdett, mégsem csak a műfaji változás volt a magyarázata. Szalayék – mint arra már utaltunk – a hazai állami intézményrendszer teljes és következetes polgárosodását tűzve ki céljukként, szükségképpen ütköztek bele a megyék meglevő széles önkormányzatába, s ennek legkiáltóbb tüneteként az államhatalom központi szerveire az utasításos követküldés vagy az adminisztratív ellenállás révén gyakorolható közvetlen befolyásába. Ha ennek jelentőségét konkrétan, a számukra az abszolutizmus eszközeként nem kevésbé ellenszenves adminisztrátori rendszerrel szembeni harcban nem vitatták is – sőt éppen Eötvös egy Pest megyei beszéde emelte ki elismerően érdemüket –, azt világosan láthatták, hogy ilyen széles, a kormányhatalmat paralizálni képes autonómia, fennmaradása esetén, a polgári államban is sok gondot fog okozni, kivált erősen feudális társadalmi töltése folytán, melyet önmagában a polgári átalakulás nem tudhat felszámolni. Szalayék tehát a polgári átalakulásban a megyék politikai szerepét erőteljesen korlátozni akarták az erős, de alkotmányos, közvetlen népképviseleten alapuló parlament által ellenőrzött központi kormányhatalom javára. Ez a tulajdonképpen nagyon is radikális törekvés (melynek félig-meddig megrovó hangsúlyú „centralista” elnevezésüket is köszönhették) európai polgári mintáját a keményen centralizált francia államszervezetben találta meg (jellemzően mellőzve a konzervatívok által – igaz, rosszhiszeműen – oly sokszor emlegetett angol önkormányzati mintát), így természetesen éles visszautasításra talált a megyét (s éppen az ellenzéki orgánum jellegét továbbra is hangoztató Pesti Hírlapban) bíráló cikkek által. magát hátbatámadottnak érző reformellenzék körében. Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről. A centralizáció fenntartása, sőt erősítésének propagálása azonban programjukban alkalmas volt arra, hogy a széles és képzetlen nemesi tömegek előtt az egész reformpolitika őszinteségét megkérdőjelezze. Ehhez hozzájárult az is, hogy a centralisták programja nem érintette az országnak a birodalom egészéhez fűződő kapcsolatait; ők a polgári átalakulást a fennálló viszony keretein belül is elképzelhetőnek tartották, sőt Trefort a Védegylettel sem értett egyet, és a vámvonal eltörlésének volt a híve. Mindez együtt e csoporttal szemben az ellenzék részéről határozott fellépést követelt. Ezzel el is érték, hogy 1845 végével Szalayt Csengery váltotta fel a szerkesztői székben, a lap iránya visszaállt a Kossuth által megadottra, s a centralista csoport bejelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek hangoztatásától. Eötvös azonban, akit szinte rá kellett szorítani a megye elleni támadások abbahagyására, 1845-ben még megjelentette A falu jegyzőjét, a legkeserűbb vádiratot a megyei rendszer ellen. Azzal a Kossuthtól eltanult taktikával, melynek túlzásai nem is a rendszer teremtette tényleges helyzetet, hanem inkább a rendszer által adott lehetőségeket ábrázolják, így még lázítóbb hatást érve el.

A centralisták önálló politikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevékenységük bevitte a köztudatba (s ennek során tisztázta is) a polgári parlamentarizmus intézményeinek fogalmait: a felelős kormányt és a népképviseleti országgyűlést. Ezek nem voltak már korábban sem egészen ismeretlen fogalmak; a népképviselet követelése a szatmári pontok között is szerepelt (éppen Kossuth 1843-ban több cikkben is tárgyalta szükségességét), de tartalmuk, jelentésük, létesítésük és főleg működésük mikéntje nem volt világosan tisztázva.

A reformellenzék egysége felé

(Igaz, az adózás e gesztusát elősegítette a fizetendő, a megye összadójához viszonyítva, annak kulcsával kiszámított összeg többnyire alacsony volta: a jómódú Bezerédj összesen 300, Kossuthtinnyei kicsiny birtoka után – 20 forint adót kellett, hogy vállaljon.) E kezdemények azonban nem váltak tömegessé, elszigeteltek maradtak már csak azért is, mert a kormánynak általában sikerült megakadályoznia, hogy az összegek a tényleges állami adóba számíttassanak be. Ez viszont újabb példát és bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az egyéni, mégoly becsülendő kezdemények is haszon és eredmény nélkül maradhatnak akkor, ha nem sikerül az adott intézményrendszerbe beépülniük, vagy egy újabbnak a keretében intézményesülniük.

Az ellenzéki mozgalomnak immár világosan ebbe az irányba való fordulását, aktivizálását és összefogását ismét Kossuth végezte el, fokozatosan kibontakozva hanyatló gazdasági vállalkozásai köréből. Ebben a munkában 1845 tavaszától már egy szerény sajtóorgánumra is támaszkodhatott: az Iparegylet ugyanis 1815 elején engedélyt kapott egy ”Hetilap” című, kifejezetten gazdasági-technikai profilú közlöny kiadására. Kossuth, élve az iparegyleti állása által nyújtott lehetőségekkel, egyre többet és egyre nyíltabban publikál a lapban, bár 1845. év végi Jelentését, melyben a Védegylet fejlődését tekinti át s ígéri, hogy a lap „köz nemzeti életünk szükségeire fog alkalmaztatni”,[16] a cenzúra törli. Befolyásának növekedését a lap irányításában (megválasztatván az Iparegylet a lap szerkesztésére felügyelő bizottságának elnökévé) azonban a hatóságok már nem merik elutasítani, így ezután Kossuth cikkei a vámkérdés tárgyalásába is belebocsátkoznak. Itt jelennek meg e tárgyban már korábban ismertetett álláspontját kialakító, formáló cikkei is; Kossuth régi taktikáját alkalmazva, egyre szélesebb kitekintéssel a konkrét tanulságok általánosítása s a fennálló viszonyok egészének bírálata felé, avégett, hogy a lap „státusgazdasági, műipari és kereskedési elvei a nemzet többsége által elfogadtassanak és életbe léptessenek”.[17]

Kossuth e tárgyú cikkeinek így kétségtelenül részük lesz abban is, hogy a kormánynak a belső vámvonal megszüntetését célzó – emlékezhetünk: nem új – tervei végül meghiúsulnak. Az ez esetben elvesző vámjövedelem pótlására és főleg az ausztriai mezőgazdasági termelésnek a földadótól mentes magyarországival szembeni hátrányát ellensúlyozandó ugyanis a kormány, Ausztriához hasonlóan, Magyarországon is a dohánymonopólium bevezetését tervezte, a terményexport szabaddá tételében erősen érdekelt nagybirtokosok egyetértésére számítva. Mivel azonban eleve látható volt, hogy ezt törvényhozásilag elérni nem lehet, a kincstár 1846 legvégén saját dohánygyárai termékeinek saját árudáin (a trafikokon) át igen alacsony áron történő piacra dobásával a gyakorlatban próbálta megszerezni a magyar piac feletti uralmat. A védegyleti hálózat utolsó mozgósítása, s az akció mélyebb összefüggéseinek tudatosítása jelentősen hozzájárult a „szűzdohányhoz” szokott társadalom által különben is visszautasított kísérlet kudarcához, vagy legalábbis olyan lassításához, hogy a vámvonal legalábbis 1848-ig még fennmaradhatott.

A Hetilap olvasottsága – már csak jellegéből következőleg is – messze elmaradt a Pesti Hírlapé mögött, s példányszáma a félezret sem igen lépte túl. És a gondolatok így is veszélyesek: Széchenyi is csakhamar íelfigyel rá, mint egykor a Pesti Hírlapra is. Kossuth, a „gonosz magvak vetője” most a Hetilapnban „folytatja garázdálkodásait” – írja 1846 legelején.[18] Mint 5 éve, most is vitairattal készül válaszolni, de ennek megírása és befejezése még csaknem egy évig el fog húzódni.

Abban, hogy a Hetilap cikkeiben 1846 közepétől Kossuth egyre határozottabban és nyíltabban veti fel a közteherviselésnek – mint az érdekegyesítés legjelentősebb eszközének – a szükségességét, a legmélyebb hatást nyilvánvalóan a galíciai felkelés tanulságai nyújthatták számára, de olvasói számára is. Az abszolutizmus ellen nemzeti jelszavakkal fellépő, de parasztjait kíméletlenül kizsákmányoló lengyel nemességgel szemben a kormány az udvarhű paraszti tömegeknek nemcsak közönyére, hanem aktív segítségére is támaszkodhatott: nagy tanulság volt ez a nemesség számára – kivált falun – a paraszti tömegektől való lappangó, de állandó félelem korában. E tanulságok azonban Kossuth és a reformellenzék egyre szélesebb rétegei számára világossá tették, hogy az ellenzéknek végül még akkor is nyíltan vállalnia kell a közteherviselésnek és az úrbéri viszonyok teljes felszámolásának programját, ha ennek a konzervatívok által jól, s ennek megfelelően kárörömmel meglátott veszélyeivel maguk is teljesen tisztában vannak. A probléma azonban – s ezt Kossuth jól látta – egyrészt előbb-utóbb úgyis megoldandó, másrészt sokkal súlyosabb volt annál, hogysem pusztán párttaktikai érdekeknek lett volna alárendelhető. Kossuth így egyre élesebb, s a cenzúra által egyre kevésbé tompítható cikkek után 1846 decemberében két rendkívül radikális hangvételű cikkben nyíltan kimondja: az úrbéres viszonyokat fel kell számolni (ezt azonban, nemcsak változatlanul liberális meggyőződése szerint, hanem a nemesség nyilván várható ellenállását leszerelendő is országos kártalanítással javasolja összekötni), ez viszont (már csak az így igényelt költségek nagysága miatt is) nem képzelhető el a közteherviselés bevezetése nélkül; mégpedig most már nem a régi feudális adórendszer, hanem a polgári adózás elvei alapján: azaz a birtok kell, hogy az adóterhet vállalja.

A komoran szenvedélyes és határozott hang, mely már mintegy a 24. óra hangulatát idézte, nagy visszhangra talált. Mindenekelőtt a kormányhivatalok körében: széles vizsgalatot indítottak annak tisztázására, hogyan jelenhetett meg a cikk a cenzor által végrehajtott törlések, javítások mellőzésével? Cenzor, szerkesztő, nyomdász hosszas – bár legalábbis a két utóbbi részéről nem egészen őszinte – kimagyarázkodása, kölcsönös félreértések hangoztatása után az ügy, e szempontból szinte derűsen, az először kiszabott igen kemény pénzbüntetések elengedésével végződött. A társadalom számára végül is feltett kérdés azonban már nem volt ilyen egyszerűen megválaszolható. Kossuth cikke világosan rámutat: immár nem reformról, a meglevő rendszer lassú, fokozatos átalakításáról – melynek lehetetlenségét a konzervatív program végül is minden konkrétum nélküli frázisai is érzékeltették – van csupán szó.

Széchenyi válsága

Pedig ha a gróf e törekvéseiben megnyilvánuló politikum veszélyére a Hetilap már külön szükségesnek látta felhívni az ellenzék figyelmét, még inkább áll ez arra a konfliktusra, mely Kossuth személyes anyagi viszonyainak is megrendítésével fenyegetett, s a fiumei vasút ügyében ugyancsak ezekben az években bontakozott ki.

Abban, hogy Magyarországnak, terményexportját az ausztriai piac kiváltságos helyzetétől függetlenítendő, tengeri közlekedési kapcsolatra van szüksége, Széchenyi és Kossuth egyetértett; a gróf már a Vaskapu szabályozását is ennek érdekében kezdeményezte. Fiume s az ehhez vezető nagy kapacitású közlekedési vonal jelentőségét illetőleg sem volt közöttük eltérés; az ilyen vasútvonalaknak adandó kedvezmények különben már ott szerepeltek az országos közlekedési fővonalakat meghatározó 1832–1836. és 1839–1840. évi törvénycikkekben is. Mivel azonban 1840-ben a kormány tervbe vette a bécs-trieszti vasútvonal államköltségen való megépítését, ami az egész hazai export Bécs felé és innen ausztriai kikötőbe való terelésének (és ennek következtében ausztriai vámolás alá jutásának) veszélyével fenyegetett, a fiumei, tehát magyar vámbelföldi kikötőhöz vezető vasúti kapcsolat létesítése rendkívül sürgőssé vált. A sürgősség – és annak felismerése, hogy e vonal megépítésének állami támogatása teljesen valószínűtlen – természetesen a leggyorsabban és a legkisebb költséggel megvalósítható megoldást kereste. Ilyenként pedig a Fiuméba vezető vasútvonalnak a vízi úton messze területről jól megközelíthető Vukovártól való kiindítása látszott. Hosszas tervezgetések után melyekben hosszú ideig tartotta magát a vonal csak lóvontatásra való kiépítésének terve, esetleg a közbeeső vízi szállítási lehetőségek bekapcsolásával) végül kialakult a vonal végleges iránya és az, hogy végig gőzvontatásra és magánvállalkozás keretében kell kiépíteni.

Míg azonban a terv eddig eljutott, kiderült az is, hogy elfogadása és a belőle származható politikai előnyök a vállalkozást végig a legerőteljesebben támogató reformellenzék és személy szerint Kossuth népszerűségét alkalmasak emelni. Ez azután elégséges is lett ahhoz, hogy e sokáig tisztán gazdasági, pénzügyi és technikai probléma elsősorban politikai üggyé változzék, és mint ilyen ellen a konzervatívok azonnal támadásba is lendüljenek, bebizonyítandó, hogy a vasútépítés ilyen körülmények között lehetetlen, és nem fog vállalkozó akadni a feladat vállalására. Ennek ellenére is a vasútvonal terve az országgyűlés végére, 1844-re odáig jutott, hogy az országgyűlés felhatalmazta a helytartótanácsot: hirdessen versenytárgyalást egy vukovár-fiumei vasútvonal 3–5 százalékos kamatbiztosítás mellett történő megépítésére. A főrendi javaslatot – mely a remélt sikertelenség: vállalkozók nem jelentkezése esetére a következő országgyűlés által a kormánytól a vonal államvasútként való megépítésének kérését ajánlotta – a rendek elvetették: amellett, hogy eleve nem hittek az államvasút sikerében, nem kívántak a kormánynak befolyást biztosítani e területen. Jóllehet a kormánynak a terv nem tetszett, a kötelességszerűen meghirdette a lehetőséget, Három hazai társaság is jelentkezett, sőt a külföld is érdeklődni látszott; Széchenyi is, ekkor már a Közlekedési Bizottmány elnökeként, jóindulatot mutatott. Kossuth energiájának sikerült a három társaságot végül is egyesülésre bírnia, s 1846 végéig mintegy 8 és fél milliót le is jegyeztetnie. A vállalkozás műszaki előkészítése azonban még 1847 végén is csak a kezdeteknél tartott.

Kossuth és az ellenzék e késésért a felelősséget Széchenyire igyekezett áthárítani, aki az Építési Igazgatóság az előkészítő munkákra átengedett megfelelő műszaki szakemberét, a Tisza-szabályozás elsőbbségére hivatkozva, most visszavonta a vasút építkezésétől. Valójában Széchenyinek az egész vukovári tervezet nem tetszett, s nemcsak az ellenzék ez ügyben játszott szerepe miatt. A Vukovárból kiinduló tengeri kapcsolat ugyanis a Duna és a Tisza völgye egész vízen szállítható terményexportját a horvát határon összpontosította volna. Széchenyi ezzel szemben most egy pest-fiumei vonal mellett szállt síkra, mely erősítené Pestnek, s az itteni kereskedelemnek egy egységes országos piac megteremtése szempontjából döntő fontosságú központi helyzetét. Ebbe a vonalba csatlakozva a Dráva partján Légrádon át Mohácsig, illetve a Nagykanizsán át Sopronig menő javasolt leágazások a hazai gazdaságnak sokkal nagyobb perspektívákat ígértek, mint a vukovári megoldás. Olyan szempontok ezek, melyek realitását nem lehet tagadni – éppen az ország az ellenzék által is annyira igényelt gazdasági önállóságának szempontjából nem –, s melyeknek súlyát és visszhangját csak erősíthette az a körülmény, hogy – mint Széchenyi sietett is hangsúlyozni – a vukovári vonal végig horvát területen vezetve, a belőle származó hasznot elsősorban nem a magyar etnikumnak biztosítaná.

Ezek a Kossuth és Széchenyi újabb elkeseredett szembeállítását eredményező konfliktusok egyrészt kettejük emberi viszonyát is tovább rontották (hiszen Kossuth egyes hívei Széchenyit már Kossuth megmérgezésének kísérletével is megvádolták), másrészt Széchenyit is közelebb sodorták a konzervatívokhoz, akikkel szemben pedig különállását oly sokáig hangsúlyozni igyekezett. Ez azonban elkerülhetetlen volt: mint Széchenyi útjának minden döntő pontján, itt is a polgárosodás – láttuk, milyen okfejtés alapján kialakított, – nagybirtokosi útjának, s az út a politikai magatartást alakító szabályszerűségeinek hatása érvényesült. S innen az indulat is, mely Kossuth ezt veszélyeztető politikája láttán ismét elővéteti a gróffal még tavasszal megkezdett, de akkor csakhamar abbahagyott munkájának, a Politikai programtöredékeknek a kéziratát.

Mert Széchenyi már ekkor világosan – ha nem is torzítás nélkül – látja az 1840-es évek Kossuthjának politikai fejlődésében egymásra következő, e politika társadalmi bázisát egyre szélesítő fázisokat: először még csak a nemesség jobb lelkiismeretére apellált, ez volt – tudjuk – a Pesti Hírlap] agitációjának korszaka; majd miután itt az országgyűlési tapasztalatok szerint nem ért el eredményt, ezt az osztályt pótolandó, új osztály felé fordult, ez a Védegylet kora: „kereskedőnek és fábrikásnak”[19] állott maga is ; s miután ez sem sikerült, most már a parasztlázításra tért rá, s Horea és Dózsa korszakát kívánja felidézni.

Az ettől feltámadó félelem az, ami a programtöredékeket kétségtelenül Széchenyi legszenvedélyesebb vitairatává teszi, mely felől most visszatekintve, lehetővé és értelmezhetővé válik a gróf egész politikájának több, eddig indokolatlannak tűnő vonása is. így mindenekelőtt az, hogy – szemben Kossuthnak az időszerű, megfogható hazai valóság és a belőle adódó konkrét feladatok összekapcsolására építő politikájával – Széchenyi az 1840-es években már teljesen más szférákban gondolkodik.Ö magát a magyar (elsősorban hagyományos nemesi) politikai magatartás egészét kívánja reformálni, megszabadítani az emocionális elemektől, s elvezetni a gazdasági-politikai realitásoktól meghatározott világ törvényei szerinti gondolkodáshoz. Ez a törekvés szükségképpen tette Széchenyi írásait (köztük akadémiai beszédeit is) bonyolultakká és körülményesekké, sokszor homályosakká (hiszen egy nehezen megfogható és értelmezhető kategóriarendszerben gondolkozott), ugyanakkor a magatartása alapjául szolgáló valóságnak a nagybirtokos arisztokrata nézőpontjából csak torzítottan látható képe a magát realistának tartó Széchenyit éppen a valósággal fordítja szembe. Képtelenül arra, hogy a feudalizmus helyesen meglátott válságával együtt az abszolutizmus és általa az egész birodalmi hatalmi struktúra mély válságát is észlelje; és a feudalizmusból már kifelé lépő, kitörni akaró erőket gyengéknek tartva ahhoz, hogy egyidejűleg az abszolutizmus és így a birodalom ellen is harcolva ne veszélyeztessék magának az átalakulásnak s vele a nemzet ez átalakulással helyesen összekapcsolt felemelkedésének sikerét – Széchenyi, a reformer szükségképpen kerül szembe a reformellenzékkel. A Politikai programtöredékek a legvilágosabban mutatja ezt az új magatartást, mely míg továbbra sem titkolja ellenszenvét a konzervatívoknak a feudalizmust fenntartani akaró törekvései és a polgári fejlődéssel összeegyeztethetetlen politikai koncepciója iránt, megelégszik azzal, hogy a kormány legalább az alkotmányos formák útjáról nem tér le és egyáltalán hajlamos reformokra. Persze, az udvar, Metternich és a mágnások körében forgó Széchenyi szintjén az abszolutizmus és a birodalom gyengesége – és főleg előbbi értelmetlensége és elviselhetetlensége – kevésbé volt észlelhető, mint a Kossuth által aktivizált kisemberekén. Helyzetképének így érezhető torzulása azonban már indokolni fogja a stabilnak érzett kormány számára bizalmat ajánló, az ellenzék tevékenységének jogosultságát az adott helyzetben megkérdőjelező, a birodalmi kapcsolat fontosságát hangsúlyozó és Kossuthot személyében is kíméletlenül támadó Politikai programtöredékeknek éppen e szélesebb rétegek részéről kedvezőtlen fogadtatását és csekély hatását. Az ellenzék orgánumai keményen visszavagtak, a konzervatívok is megsértődtek; a besúgói jelentések egyöntetűen Széchenyi népszerűségének mélypontjáról tudósítanak. Mindez pedig 1847 tavaszára a még mindig pártatlanságát hangoztató grófot akarva, nem akarva, de gyakorlatilag éppúgy a konzervatívok táborához fogja hozzákötni, ahogy a centralisták, elveik lényeges eltérése ellenére is végül a reformellenzék soraihoz csatlakoztak. Közeledik a döntés pillanata: a kompromisszumok lehetősége megszűnik.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

Az 1840-es évek elején a börtönéből nemrégen szabadult Kossuth a Pesti Hírlap megszerzésével s ott közölt cikkeivel a reformellenzék nagy hányadában még nagyon is ingadozó birtokos nemesi vezető rétegét igen gyorsan szinte kész helyzet elé állította, melyben tagjainak akarva, nem akarva vállalniuk kellett Kossuth – az övékénél lényegesen előbbre mutató – programját. Most 1846 végén ugyanez ismétlődik meg: Kossuth, akinek neve ekkorra még szorosabban forrott össze az ellenzékkel, egy attól szervezetileg független orgánumban, a Hetilapban olyan nézetek mellett kötelezte el magát, melyek – s kivált ilyen nyílt és határozott – kimondásától a birtokos nemesi vezetők – a konzervatívok nem csekély megelégedésére – hosszú időn át viszolyogtak. Visszaútjuk azonban most még kevésbé volt, mint 5 évvel azelőtt: Kossuth elveinek megtagadása óhatatlanul az ellenzék kettészakadásához vezetett volna, melynek veszélyét most még kevésbé kockáztathatták. Már csak azért sem, mert mindössze két nappal Kossuth cikkének megjelenése után – láthatólag tehát már annak megjelenését megelőzően elhatározva –, december 26-án levelek futottak szét az országba, 1847. március 15-ére Pestre invitálva az ellenzék vezetőit. Hogy az értekezletből politikai program is fog születni (amit a konzervatívok programja után az ellenzék részéről is egyre többen igényeltek), azt még a címzettek nem tudhatták. De Kossuth kitűnő politikai érzéke cikkeinek e meghívókkal egyidejű közzétételével mindenesetre kitűzte a megoldás politikai nyomvonalát: a program (melynek kiadását ő maga már novemberben sürgette Deáknál) ezt a kérdést többé nem kerülhette meg, még akkor sem, ha a közelgő követválasztáson ezzel értékes szavazatok elvesztését kockáztatta volna.

A program kidolgozásának és összefoglalásának ekkor már megvolt a maga mintegy intézményesen szervezett társadalmi fóruma is. Az ellenzéki hajlandóságú pest-budai nemesi értelmiség, hivatalnoki és polgári réteg addigra már két szervezetet is létrehozott – mintegy a maga kaszinóiként –, jellemzően választva ehhez egy típusában is nyitottabb szervezeti formát, a kört. A Nemzeti Kör gróf Ráday Gedeon, a Pesti Kör gróf Teleki László elnöklete alatt működött mint az ellenzéki eszmék fóruma. Előbbi – mely Vörösmarty tanácsára Petőfi első kötetét adta ki – mérsékeltebb, utóbbi türelmetlenebb, radikálisabb volt. A két kör különben 1847 elején Teleki László elnökletével Ellenzéki Kör néven egyesült, hogy így – mint az ellenzék körlevele hangsúlyozta – biztosítsa a politikai pártegységet és mint a párt társadalmi mozgalmának központja társadalmi síkon is erőteljesebben harcolhasson a konzervatívok hasonló, a szélesebb rétegek megszervezésére és befolyásolására szánt szervezete, a Gyűlde ellen.

Az ellenzéki program azonban nehezen akart megszületni: a nézetkülönbségek is még fennálltak, Deák sem jött el a márciusi konferenciára. De a jelenlévő ellenzéki vezetők és vidéki küldöttek jó része most már nem akart tovább várakozni, ha Kossuth programjavaslatát túl radikálisnak találták is. Egy kidolgozandó nyilatkozat alapjául azonban elfogadták: bizottságot küldtek ki továbbmunkálására, s végső formába öntésére Deákot hívták fel. Ez elől már neki sem lehetett kitérnie: a következő pesti vásár alkalmából ismét összegyűlt ellenzékiek 1847. június 5-én így végre kiadhatják óvatosan nem nevén nevezett programjukat, az Ellenzéki Nyilatkozatot.

A nyilatkozat bevezetőjében (inkább Széchenyivel, mintsem a konzervatív programmal vitatkozva) fenntartja az ellenzék jogát a kormány ellehőrzésére s kijelenti, hogy e joggal élni is fog mindig, ha annak intézkedései törvényellenesek, vagy „következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak”. Annál is inkább jogosult erre, mert nem többségre támaszkodó alkotmányos kormányról van szó, emellett e kormány a birodalom más tartományait abszolutisztikusan kormányzó, s így a hazai alkotmányos viszonyokat ellenszenvvel néző erők befolyása alatt áll. Mindez nem ad garanciát arra, hegy a kormány valami új irányt kezdene, hiszen a régi sérelmek orvoslását meg sem kísérli. A nyilatkozat ezután felsorolja a sérelmeket: a Partium vissza nem csatolását; a határőrvidék katonai kormányzatát; itt és általában az iskolákban a nyelvtörvény végre nem hajtását; a horvát tartománygyűlés átszervezését; az adminisztrátori rendszer bevezetését. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy szükség van alkotmánybiztosítékokra: parlamentáris felelős kormányra; egyesülési és gyülekezési szabadságra; „célszerű sajtótörvényekkel körülírt” sajtószabadságra; szükséges továbbá Erdély és Magyarország uniója; az, „hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”, és a vallásszabadság.

Ezek után tér rá a nyilatkozat a tulajdonképpeni reformok kérdésére, „miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint a hon javára múlhatatlanul szükségesnek hisszük”. Ilyenként sorolja fel a közteherviselést (feltételéül kötve ki az adó felhasználásának országgyűlési meghatározását és számonkérését); a nem nemes, főleg pedig a szabad királyi városi és szabad kerületi népesség „képviselet alapján úgy törvényhozási, mind helyhatósági jogokban” való részesítését; a törvény előtti egyenlőség kimondását; az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszüntetését, kötelező örökváltság útján, tehát „a státus közbenjöttével”, állami közreműködéssel; végül az ősiség eltörlésével „a hitel és birtokszerzés biztosítását”.[20] Végül hangmsúyozza az ellenzék ragaszkodását a Pragmatica Sanctióban meghatározott birodalmi kapcsolathoz, de ragaszkodik az ország utoljára 1790-ben megerősített önállóságához, s utal arra, hogy Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatának bizonyára javára válnék, ha utóbbiak is alkotmányosan kormányoztatnának.

Ellentétben a konzervatív programmal, az Ellenzéki Nyilatkozat világos és pontosan fogalmazott szöveg: egyértelmű állásfoglalásokkal és világosan meghatározott reformkövetelésekkel. Az óvatos fogalmazás azonban emellett még olyan apró támpontokat is elrejtett a szövegben, melyekből szükséghez képest a program továbbfejlesztése is kiindulhat; így a népképviselet igényének, vagy a minden osztály, illetve a más nyelvű hazai népek egyesítendő érdekeinek említésekor. Egészében azonban mindez már alaposan túllép a fennálló feudális viszonyokat csupán módosító, de gyökereiket nem érintő reform keretein: a polgári átalakulásnak az 1830-as évek kezdetétől állandóan formálódó, alakuló, a politikai és társadalmi viszonyokkal, feltételekkel egyeződő programja, illetve annak alapvetése most készen áll előttünk. Választ várva a társadalomtól (egyelőre s közvetlenül még mindig csak a nemességtől) arra: elismeri-e ezeket a kérdéseket sajátjainak és megoldásukat saját válaszainak?

A válasz előfeltétele: magának a nyilatkozatnak közzététele azonban nem ment simán. Az egy kis kőnyomdában cenzúra nélkül kinyomott és szétküldött példányoknak a hatóság csakhamar nyomára jött és a nyomdát is lefoglalták; így a további példányok közzététele elmaradt. Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját. Hunfalvy közgazdasági problémákról értekezett Adam Smith szellemében; Beniczky az udvarnak az országot elszegényítő gazdaságpolitikáját leplezte le. De voltak itt versek is Petőfitől (többek közüli a Palota és kunyhó), Vörösmartytól, Garaytól stb. – mintegy az ellenzéki magatartás és tábora kiterjedtségét és színvonalát is érzékeltetendő. A kötet fő mondanivalóját azonban Kossuth két cikke hordozta: az egyik (Deregnyei álnéven) Ellenzék és Pecsovics címen a konzervatív pártprogramot szedte darabokra, a másik, saját neve alatt, Adó címmel Széchenyinek válaszolt. Ez a konzervatív pártprogramnak a közteherviselés kérdésében kialakított koncepcióját leplezi le, és az olvasót és Széchenyit a reformok további késleltetéséből származó veszélyekre: a magyar politikának az igényektől való egyre erősebb lemaradására, lekésésére figyelmezteti szenvedélyes szavakkal és erős logikával. Az Ellenzéki Nyilatkozat a kötet utolsó darabja: láthatólag az utolsó órában nyomták hozzá a már kész kötethez. De nem elkésetten: az Ellenőr is még idejében bejutott az országba ahhoz, hogy befolyásolja az immár új országgyűlésre és új követválasztásokra készülődő nemesi közvéleményt.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

Mert bármennyire sürgette Kossuth is az erdélyi örökváltságot, a közvetlen feladat még csak az örökváltság legfontosabb feltételének megteremtése volt: az úrbérrendezés, azaz az úrbéres és a nemesi földek minél gyorsabb elhatárolása.

Vörös Károly

Kossuth a cél előtt

A teljes cikk.

Arató Endre

Az ellenzék koncepciója

A gazdasági mozzanatok is új szint jelentettek a politikai nemzet koncepcióban, s különös mértékben tükrözték e fogalom polgárosodását: „Aki e szót – nemzet – a 19. század exigentiája szerint értelmezni akarja – írta Kossuth – lehetetlen meg nem győződnie, hogy azon nemzet ma már csak népfaj, s nem nemzet, mely a civilizáció önálló emeltyűinek nincs birtokában. Ezen emeltyűk közé tartozik pedig mellőzhetetlenül az önálló nemzeti kereskedés és műipar. Enélkül ma már Európában lehet gyarmat, lehet népfaj, de nemzet nem. A magyar pedig nemzet akar lenni, nemzet a XIX. század kellékeinek értelmében.”[21]

Széchenyi és a konzervatívok felfogása

De a liberális ellenzék soraiban is akadtak, akik türelmesebb álláspontot képviseltek Kossuthnál és a liberális középnemesség zöménél. Ezek a nemzeti kérdésben közelebb álltak Széchenyihez, mint Kossuthhoz; Deák Ferenc 1843-ban, Zala vármegye közgyűlésén nem helyeselte azt a javaslatot, amely meg akarta tiltani a szabad királyi városoknak, hogy német nyelven tanácskozzanak. Ilyen módon nem lehet a magyar nyelvet terjeszteni – vallotta Deák. Hasonló volt Batthyány Lajos gróf álláspontja is, aki helytelenítette, hogy a horvátokat megyéik belső közigazgatásában anyanyelvük helyett a latin nyelv használatára kényszerítik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Széchenyi és a hozzá közel állók a nemzeti kérdésben látszólag progresszívabb nézeteket vallottak, mint Kossuth és az ellenzék. S ha aláhúzzuk, hogy Széchenyinek a nemzetiségek iránti toleranciája objektíve előbbre mutatott, mint az ellenzék politikája – és ezt a tényt a nemzetiségekkel való viszony megjavítása szempontjából semmiképpen sem becsülhetjük le –, látnunk kell azt is, hogy mindez nem abból következett, mintha Széchenyi általános felfogása az ellenzékénél előbbre mutatott volna, hanem éppen fordítva: Széchenyi elmaradt az ellenzéktől mind szociális, mind pedig nemzeti téren. Az ellenzék következetesebben akarta a feudalizmus felszámolását, a polgári fejlődés biztosítását, mint Széchenyi. Márpedig ismeretes, hogy a nemzeti mozgalmak erősödése, a nemzeti ellentétek éleződése szoros kapcsolatban áll a polgári fejlődéssel. illetve annak követelésével. Széchenyi a polgári fejlődés kívánságában nem jutott el addig, ameddig az ellenzék, s ez tükröződött nemzetiségi politikájában is. Türelmessége tehát nem fejlettebb, progresszívabb, hanem éppen a feudalizmus felszámolását illetően az ellenzékénél következetlenebb koncepciójának a következménye volt

S hadd utaljunk itt arra a már érintett kérdésre, hogy a Jelenkor Széchenyi álláspontjával egyezően a birtokképesség jogát türelmes nemzetiségi politikája ellenére – az ellenzéktől eltérően – éppen a nem magyar népekkel szemben kívánta korlátozni, ami a polgári átalakulás visszafogásával volt egyenlő, a földtulajdon megszerzését a magyar nemzethez való tartozás kötelezettségével kapcsolta össze. E kérdésben – s még több ilyen probléma volt – az eddigiektől eltérően tehát Széchenyi képviselte a türelmetlenebb nemzeti álláspontot. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, felfedezhetjük, hogy mindez összefüggésben állott általános politikai elveikkel: a magyar nemzetiség védelme mögött nemesi érdekek húzódtak meg. Széchenyitől eltérően az ellenzék, következetesebben harcolva a polgári átalakulásért, fordult szembe a magyar nemzeti érdekek hangoztatásával, és éppen haladóbb burzsoá céljai forrósították át optimista magyar nemzeti koncepcióját. Baloghy türelmessége is a nemesség uralmának fenntartásával, s az ebből fakadó jól megfontolt érdekekkel kapcsolódott össze.

Ami a liberális ellenzék toleráns nemzetiségi politikát valló tagjait illeti, ők is azok köréből kerültek ki, akik a polgári jogok követelésében Kossuthtól jobbra, az ellenzék jobbszárnyán álltak (mint például Deák Ferenc vagy Batthyány Lajos). A liberális nemesség e képviselői egyébként nemcsak a polgári átalakulás kérdésében maradtak el Kossuthtól, hanem ahhoz szorosan kapcsolódó magyar nemzeti programjuk sem ment el addig, ameddig Kossuthé vagy a radikálisoké.

Összegezésül tehát megállapíthatjuk: azok, akiknek – polgári követeléseikhez hasonlóan – mérsékeltebb magyar nemzeti céljaik voltak, türelmesebb nemzetiségi politikát követtek a nem magyar népek irányában. Ugyanez megfordítva is érvényes: akik a magyar függetlenségért következetesebb harcot folytattak – mint Kossuth vagy a radikálisok – , azoknak a nemzetiségi politikájuk is türelmetlenebb volt. Ez az ellentmondás a kor nacionalizmusának törvényszerű következménye volt. Tévednek tehát azok, akik a reformkorban a haladóbb Kossuthtól és a radikálisoktól progresszívabb nemzetiségi politikát várnak, mint a mérsékeltebb Széchenyitől, Deáktól, Batthyánytól, Baloghytól.

Az aulikusok álhazafisága

Kossuth keményen harcba szállt az aulikusok álláspontjával, amely véleménye szerint „a Magyarországban létező idegen elemeknek a virginiai feketék sorsára juttatását”[22] jelentené.

Hasonló volt az aulikusok álláspontja, amikor az 1847–1848. évi országgyűlésen, 1848 márciusában Kossuth előterjesztette a megyék népképviseleti alapra állításának ellenzéki javaslatát. Ekkor Somssich Pál, az aulikusok álláspontját képviselve, hazafias aggodalmat mutatva így érvelt: „Ne alapítsd Magyarország jövőjét népképviseletre, mert ezzel akaratlanul a nemzetiségek harcát idéznéd elő, őseink bölcsességéről tanúskodik, hogy ily polyglott országban a hatósági képviseletet törvényesítették, ragaszkodjál ehhez, mint amely kiterjesztve a királyi és nagyobb mezővárosokra, századokra biztosítja a magyarság fennsőségét, holott ellenkezőleg, ha nem is veszélyeztetve, de folytonos támadásoknak lesz az kitéve a különböző nemzetiségek részéről.”[23] Kossuth ez alkalommal is felvette a harcot a konzervatívokkal, s válasza ezzel a kérdéssel kapcsolatban a magyar ellenzék demokratizmusát és optimista állásfoglalását tükrözte: „Lelkemnek meggyőződése – mondotta Kossuth – ha kétségbe foroghatna a magyar nemzetiség, csak a népképviseletre bazirozott megye rendszer fenntartásával lehetne azt megmenteni, másképpen nem.”[24]

A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

Az országgyűlésen az illír párt jobbszárnyához tartozó követek akadályozták több reformkövetelés érvényre jutását. A szabad vallásgyakorlat haladó követelését elutasító magatartásukkal kapcsolatban vetette fel Kossuth, hogy e harc mögött is nemzetiségi ellentét húzódik.

A kormány e harcok során továbbra is a konzervatív nemesi vezetés alatt álló illír pártot támogatta. Különösen nagy segítséget nyújtott e pártnak azáltal, hogy 1844-ben a magyar párti főispánok helyébe horvát párti megyei adminisztrátorokat nevezett ki. A kormány és az illír párt, hogy a magyar pártot megsemmisítse, a száborban meg akarta fosztani egyéni szavazati jogától e párt legfőbb támaszát, a Zágráb megyei kisnemességet. E turopoljei nemesség kérdése ettől kezdve a horvát politikai élet egyik alapvető problémájává vált. A kormány az illír párt segítségével végül is –mint láttuk –a szábor reformjával vette el a turopoljeiek személyenkénti szavazati jogát.

A horvát és magyar uralkodó osztályok harca 1845-ben a júliusi Zágráb megyei tisztújításban érte el tetőpontját. Az illír párt ez alkalommal is felvonultatta kispolgári, értelmiségi bázisát. Közöttük és a kivezényelt katonaság között összeütközésre került sor, amelynek 17 halálos áldozata volt, 60-an pedig megsebesültek. Az újabb összecsapás színtere az 1845. évi őszi tartománygyűlés volt, amelyet Apponyi György gróf, az aulikus magyar alkancellár figyelmesen készített elő, s gondoskodott a tartománygyűlésnek a kormány számára kedvező összetételéről.

A magyar és a horvát párt követutasításai híven tükrözték as ellentéteket. A horvátországi magyar párt, s egyben a liberális ellenzék felfogását akkor – a korábbi évektől eltérően – Zágráb megye követutasítása fejezte ki. E követutasítás szembefordult a horvát autonómia kiszélesítésének követelésével és a horvát hivatalos nyelvvel szemben a latin használata mellett foglalt állást. A horvát nemzeti programot Varasd és Kőrös megyék utasításai tartalmazták. Ezeknek az instrukcióknak a kialakításában igen nagy szerepük volt a polgári illír mozgalom vezetőinek: Gajnak, Kukuljevićnek és másoknak. A tartománygyűlés az illír párt követutasításait tette magáévá, és így Horvátország önállóságának követelése terén –az eddigiekhez képest –a legmesszebb ment el. Apponyi alkancellár e horvát tartománygyűlés után is nagy eréllyel folytatta a liberális ellenzékkel szemben álló és az illírizmust támogató politikáját.

Zágráb megye és a horvátországi magyar párt azonban védekezett. E megye közgyűlése 1845 októberében kimondotta, hogy a tartománygyűlés határozataival szemben az uralkodóhoz felirattal fordul, és tiltakozik Apponyi politikája ellen. Kossuth Pest megye 1845. novemberi közgyűlésén szóba hozta a horvát ügyet és megszervezte Pest megye demonstrációját a tartománygyűlés ellen. A megye fellépése tükrözte, hogy az éles, már polgári jellegű nemzeti küzdelem mennyire közjogi feudális keretek között folyt, valamint azt, hogy az ellenzék a horvát kérdést a kormány elleni harc tengelyévé tette, felismervén, hogy Apponyi politikája nyomán a kormány a horvátokat az ellenzékkel szembeni ellensúlyként használja fel.

Így jutunk el az 1847–1848. évi országgyűlést megelőző tartománygyűlésig, amely egy további lépéssel haladt előre a horvát önállóság követelésének útján. Jelentős volt ez a tartománygyűlés azért, mert ez alkalommal a horvát mozgalom ismét több polgári követeléssel lépett fel (horvát nyelv, horvát kormány felállítása, kancellár kinevezése, a horvát területi egység megteremtése).

Az 1847–1848. évi országgyűlésen az ellentétek hullámai ismét magasra csaptak. Josipović az országgyűlésen ismételten azt javasolta, hogy nyilvánítsák a horvát szábort törvénytelennek és semmisítsék meg a horvát követek mandátumát. Az ellenzék ez alkalommal is támogatta a turopoljei nemeseket, és síkraszállt azok egyéni szavazati jogáért. Az alsótábla azonban sértetlenül hagyta a horvátországi követek állását, és a horvátországi sérelem megvizsgálására egy bizottságot küldött ki. Majd ismét napirendre került a nyelvkérdés, de a magyar középnemesség ez alkalommal sem engedett. A magyar–horvát viszonyt élezték Kossuth olyan megnyilatkozásai is, amelyek lényegében kétségbe vonták Horvátország municipális jogait.

Megegyezési kísérletek a magyar és a horvát nemzeti mozgalmak között

A baloldallal való tárgyalásokon kívül voltak még egyéb megegyezési kísérletek is. Ezek mögött Kossuth és az ellenzék állt. Az ellenzéknek az volt az álláspontja, hogy a megegyezés érdekében mindkét horvátországi párt adjon bizonyságot szándéka tisztaságáról. A horvátországi magyar part – e felfogás szerint – nyugtassa meg a Horvát Nemzeti Pártot, hogy barátja a horvát nemzetiségnek; az utóbbi pedig biztosítsa a magyar pártot, hogy kitart a századok óta fennálló magyar–horvát közjogi kapcsolatok mellett.

A közeledés következő lépésére később, 1845 februárjában került sor, ám ekkor Gaj a megegyezés feltételéül áthidalhatatlan ellentétekről tanúskodó kívánságokat jelölt meg. Röviddel azután maga Josipović tett kísérletet megegyezésre, de ezt az illír párt képviselői visszautasították. 1845 októberében pedig Kossuth Fiumében tárgyalt Ambroz Vraniczanyval, a Horvát Nemzeti Párt egyik vezetőjével, akit arról igyekezett meggyőzni, hogy a kormánnyal szemben a Horvát Nemzeti Párt és a magyar ellenzék összefogása szükséges.

Közben azonban a horvát–magyar együttműködés mégis létrejött, de nem a haladásért küzdő erők között, hanem a kormány támogatásával. Franz Kulmer aulikus horvát politikus többször figyelmeztette Gajt, hogy a kormány – ezt egyébként megkövetelte a már ismertetett 1843. januári királyi kéziratokkal elérni kívánt „kiegyenlítő” politika – mérsékletet vár a horvátoktól. Kérte: a Horvát Nemzeti Párt juttassa kifejezésre, hogy nem akar elszakadni Magyarországtól, hanem továbbra is Horvátország municipális jogai megőrzésére törekedve ugyan, de közeledik a magyarokhoz, természetesen nem az ellenzékhez, hanem a konzervatívokhoz. Az aulikus Szécsen Antal gróf ugyanakkor a Budapesti Híradóban (1846. január) cikksorozatot írt. Írásaiban az ellenzékkel szemben az illírizmust vette pártfogásba. Gaj pedig cikkeiben, amelyek ugyancsak a Budapesti Híradóban jelentek meg, igyekezett megnyugtatni „magyar barátait”, hogy a horvátok nem a magyarokat gyűlölik, csupán Kossuthot és híveit, és nem akarnak elszakadni Magyarországtól, s az uralkodóházhoz kitartó hűséggel ragaszkodnak.

Vörös Károly

A tudományok

Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakon át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek.

Előkészületek az országgyűlésre

A teljes cikk.

Az országgyűlés első szakasza

A teljes cikk.

Az országgyűlés második szakasza

A teljes cikk.

A társadalmi gyökerek

Ez a sokféle összetevőből sokféle úton-módon előállt réteg az, amelynek, illetve politikailag már felnőtt tagjainak számára elsőként Kossuth cikkei adtak elfogadható politikai programot, s amelynek tömegei Kossuth – az ő érdekeiket a liberális nemességével összekapcsolva egyesítő – politikájának mindvégig legbiztosabb társadalmi bázisát fogják alkotni.

A forradalom kapujában

Ez a szikra pedig Magyarországról fog felszállni, s a programot Kossuth március 3-i beszéde fogja szolgáltatni, programmal az egész birodalom liberális erői számára, A vukovári vasútügy ekkor még nem került az országgyűlés elé, mint ahogy eddig még egyetlen felvetett kérdésben sem született végleges állásfoglalás, törvényjavaslat. Maga Kossuth azonban (s ezekben a napokban már nincs senki, aki a teendők tervezésében követni tudná,) már a királyi propozíoiók vagy akár a sérelmek körénél is sokkal mélyebbre nyúló problémák megválaszolását készíti elő. Pozsony nincs messze Bécstől; a két város között állandó az utasok áramlása, 1848 elejétől Morse távírógépépek huzaljai is ott feszülnek postahivatalaik között. A fővárosban növekvő feszültség hírei éppúgy, mint az azoknak alapjaiként szolgáló legújabb külföldi tudósítások egyaránt gyorsan megérkeznek Pozsonyba, nemcsak azt téve világossá Kossuth és az ellenzék más vezetői előtt, hogy törekvéseik az abszolutizmus megdöntésére csak akkor lehetnek eredményesek, ha a rendszer egyidejűleg az ausztriai államfélben is megbukik (ezt már korábbról tudhatták), hanem azt is, hogy ennek előfeltételei és bázisai a megerősödő bécsi liberális polgári ellenzékben, s a nem német örökös tartományok liberális töltésű nemzeti mozgalmaiban adva is vannak: csupán a megfelelő jelszó hiányzik erőik mozgásba lendítésére. Kossuth már február 25-én azt tervezi, hogy a magyar országgyűlés Ausztria számára is kérjen polgári alkotmányt, s ha e tervet az ellenzék vezetői ekkor még elvetik is, Batthyány már kapcsolatokat keres az itáliai és a cseh elégedetlenek felé. Ám az események ismét Kossuth kivételes politikai érzékét igazolják: a párizsi forradalmi hírek ugyanis tervét egyszerre nagyon is időszerűvé teszik. És most már nem is vár tovább. Apponyi talajt vesztve Széchenyin át március 2-án még egy utolsó kísérletet tesz Kossuth várható támadásának kivédésére. De amit remél és kíván: e válságos helyzetben hűségnyilatkozat az uralkodónak és lemondás az ellentétek kiélezéséről – ekkor már nem vihető keresztül. Az országgyűlés délutáni zárt ülése többek között a közteherviselés, a robotmegváltás és a nép politikai jogokkal való felruházásának bevezetését kéri s a továbbiakban – még az 1820-as évek követelését ismételve – az országgyűléshez a kormány részéről tárgyaló felekként helytartótanácsosok kiküldését: ezek az így születő határozatoknak az országgyűlés bezárása utáni végrehajtását immár felelősség mellett bonyolítanák le. Hallatlan követelések ezek – de Kossuth másnap már minőségileg lép tovább: 1848. március 3-án, csatlakozva a konzervatív győri követ javaslatához, mely a birodalom pénzügyi helyzetét tudakoló felirat küldését javasolta, hatalmas beszédben – formájában felirati javaslatban – vonja le az európai helyzet következményeit a magyarországi politika, de immár a birodalom szempontjából is. A javaslat az országgyűlés eltökéltségét fejezi ki a közteherviselés bevezetésére, az úrbéri viszonyok felszámolására, a nép politikai jogokban való részeltetésére, s mindennek alapjaként és biztosítékaként magyar felelős minisztérium alakítását követeli. Mindezt úgy, hogy már bevezetésében hangsúlyozza: e reformok megvalósítását azonban mindaddig nem látja megoldhatónak, míg Ausztria kormányrendszere abszolutisztikus marad.

A polgári átalakulás az ülésen egyhangúlag elfogadott programja ez – s nemcsak Magyarország, hanem immár Ausztria számára is. És hogy valóban azzá lehessen a Lajtán túl is, arról a már másnap németre fordított beszédnek éppen a Juridisch-politischer Lesevereinhez : a liberális polgári ellenzék központjához eljuttatott, s ennek révén városszerte elterjesztett és lelkesen forgatott példányai gondoskodnak; nyilván nem jelentéktelen új elemeket szolgáltatva ahhoz az egyre feszültebb hangulathoz, melyet a szász diplomata oly aggódva egész Bécs hangulataként regisztrált.

Kovács Endre

Előszó

Hagyománynak számít immár Széchenyi szembeállítása Kossuthtal, annak latolgatása, hogy melyik út volt a kívánatosabb: a Monarchia keretei között gazdaságilag és szellemileg felemelni a nemzetet, elutasítani, mint irreálist, a teljes nemzeti függetlenség eszméjét avagy – számot vetve azzal, hogy a nemzet számára mégiscsak elodázhatatlan a nemzeti függetlenség ügye – a történelem diktálta körülmények között megragadnia forradalom zászlaját és erővel szerezni meg azt, amit békés úton nem lehet. Marxista történetírásunk az elmúlt évtizedekben határozottan arra törekedett, hogy szenvedélyektől és egyoldalúságoktól mentesen tekintse e kérdést, tehát megadja Kossuthnak azt az elismerést, amelyet hatalmas munkájával kiérdemelt, de Széchenyi életművével szemben se tanúsítson érdektelenséget.

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

A szlovákság vezetői például népük számára 1848 előtt és a forradalom alatt is a polgári átalakulásnak ugyanazon alapvető követeléseit hangoztatták, mint a magyar reformmozgalom hívei; Kossuth és Štúr között ebből a szempontból nincs lényeges különbség. A szlovák értelmiség a társadalmi haladás híve volt. A magyar szabadságharcot azonban elutasította és számos körülmény hatására – mely körülményekről könyvünk megfelelő helyein bőven lesz szó – Bécset támogatta. Nem állítható azonban, hogy a szlovák parasztság nagy többsége a bécsi udvar és az ellenforradalom mellé állt volna. Az 1848 őszén bekövetkezett ŠtúrHurban-féle támadás a paraszti tömegeket nem tudta szekerébe fogni. Viszont nagyszámú szlovák harcolt a magyar forradalom oldalán. Az erdélyi románság haladó gondolkodású vezetői is szembefordultak a magyar forradalommal, miközben társadalmi programjukat forradalminak kell minősíteni. A jobbágyrendszer eltörléséért, a polgári haladásért szálltak síkra ők is. De míg a szlovák tömegeket nem sikerült csatasorba állítani a forradalom ellen, Erdélyben a román parasztok felsorakoztak a forradalomellenes táborban. A legjelentősebb román hazafiak azonban – köztük a fejedelemségbeliek – nyitva hagyták a kaput a magyarokkal való egyezkedés számára, előbb-utóbb tisztába jöttek azzal, hogy rosszul cselekedtek, amikor Bécset választották szövetségesül. Kettősség, meghasonlottság jellemző egyes horvát vezetőkre is, akik 1849 tavaszán már kezdték felismerni, hogy céljaikat Bécsben nem érik el, tehát utat tévesztettek. Mély átalakulás figyelhető meg a horvát parasztok, határőrök soraiban s a csalódottság hatására hasonló folyamatnak lehetünk tanúi a szerb nemzeti mozgalom esetében is. A történetíró mindeme folyamatokat a maguk egyedi vonásaiban vizsgálja, ami nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy 1848 nemzetiségi mozgalmainak vezetői a nemzeti kérdést képtelenek voltak alárendelni az átfogó társadalmi kérdésnek, a forradalomnak. Csak egyes kiemelkedő egyéniségek tudták a monarchiabeli népek belső viszonyait, jövőjét az össz-európai fejlődés követelményeinek szintjén szemlélni.

A magyarországi nemzetiségek vezetői nem látták biztosítottnak népük szabad fejlődését abban az alárendelt helyzetben, amelybe a történelem taszította őket. A forradalom terhét vállaló magyar nemzettől – amely számukra elsősorban a nyakukon ülő birtokosokat jelentette –, nem kaptak megfelelő biztosítékot arra, hogy a meghirdetett polgári szabadságjogokon túl nemzeti igényeik is kielégítést nyernek. Így hallgat el kezdeti lelkesedésük a forradalom alapvető vívmányai iránt, így duzzad fel – a korabeli nacionalizmus hangerősítőjével – egyoldalúan és kizárólag a nemzeti sérelmek problémája. A 48-as törvényhozás döntéseinek hiányosságai, a végrehajtás körüli huzavona, s a nyomukban járó jogos paraszti sérelmek csak olajat öntenek a tűzre. Most – a legdrámaibb szakaszban, amikor minden abszolutizmusellenes erő összefogására volna szükség –, most éri el szomorú konzekvenciáját a 40-es évek nacionalista-soviniszta hulláma.

A forradalmat megelőző évtizedekben a magyar nemesi vezetésnek nem sikerült olyan kedvező légkört teremtenie, amely tápot adhatott volna a kölcsönös bizalomnak. A forradalom ezen a helyzeten már nem tudott változtatni. Nem varázsolhatta elő a nemzetiségi vezetők bizalmát a magyar kormány megannyi méltányos nyilatkozata, ígérete és béketapogatózása sem. Nem idézhetett elő fordulatot a népek együttélésében, mert a nemzetiségi vezetők olyan gyökeres szemléleti változást kívántak a magyar uralkodó osztálytól, amilyenre a nemesség történetileg nem volt felkészülve. Ami természetesnek tűnt a hazai nemzetiségi vezetők számára, amit Európa számos részén magától értetődőnek tartottak – azt ti., hogy a magyarok mondjanak le hegemóniájukról, adják meg a nemzetiségeknek mindazt, amit kívánnak, esetleg alakítsák át Magyarországot föderatív államszerkezetté –, azt a magyar állameszme § bűvöletében nevelkedett, a magyar nemzet uralkodó helyzetét soha kétségbe nem vonó, a nemzetiségeket csak más ajkú magyaroknak elkönyvelő és a nemzetiségek emancipációjában tulajdon uralmi helyzetének fenyegetettségét érző magyar nemesi vezető réteg képtelen volt magáévá tenni, noha a nemzetiségek mind sürgetőbb figyelmeztetése világosan értésére adta, hogy immár nem érik be az általános emberi jogokkal (melyeket hitük szerint a magyar törvényhozás amúgy is mindössze papíron biztosít nekik), hanem nemzetiségük elismerését is kérik a maguk által megszabott keretben és jogokkal. Aligha kétséges, hogy ez a törekvés – amely a legtöbb esetben a területi önkormányzat valamely formájának elnyerésére, illetve fenntartására irányult –, ha érvényre jut, rést ütött volna a történeti magyar állam egységén, amelyhez a magyar nemesi uralkodó osztály ragaszkodott.

Az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc a temesvári csatamezőn végső csapást szenvedett, beteljesült rajta is a múlt századi polgári forradalmak közös sorsa. Nem kivétel abban a tekintetben sem, hogy mint a többit, ezt is a monarchista abszolutista hatalmak katonai túlereje gyűrte le. A szemben álló seregek létszámának nagyfokú aránytalansága, az ellenség számbeli fölénye adta meg a végső csapást a forradalomnak. Igaz, hogy a harctereken elszenvedett vereségek bekövetkeztéhez nem csekély mértékben járult hozzá a belpolitikai válság is. A forradalom vezető köreiben fellépő széthúzás, az egységes forradalmi vezetés megingása, sőt csődje, a forradalom híveinek védekezésbe szorulása a kiegyezést, kapitulációt sürgető békepárt támadásai nyomán szükségszerűen kihatott a hadvezetésre, a hadsereg szellemére is. Az egymással rivalizáló, más-más nézeteket valló és a kormány intelmeit figyelmen kívül hagyó tábornokoknak is részük volt a végső kudarcban. Kossuth, akinek a kezében a legtöbb szál futott össze, végül maga is gyengének, határozatlannak bizonyult: nem tudott ugyanolyan eréllyel rendet teremteni a hadsereg vezetésében, mint amilyen erélyt és következetességet a bécsi reakcióval vívott politikai harcában tanúsított. Számos tényező járult hozzá tehát Világos bekövetkeztéhez, de a döntő szót I. Miklós cár, Paszkevics és a cári hadak megjelenése mondotta ki. A szabadságharc bukását nem lehet egy-két ember mulasztásával vagy politikai „bűnével” indokolni. A túlerő döntött.

A történetírás a tökéletesen elvetélt vagy elbukott forradalmak mellett számon tartja azokat a forradalmakat is, amelyek elbukásukban is győztek. Ilyennek számít az 1789. évi nagy francia forradalom, melynek vívmányait az 1814. évvel kezdődő restauráció sem irthatta ki gyökerestül; a visszatérő Bourbonok már nem azzal a Franciaországgal találták szemben magukat, amellyel a forradalom előtt volt dolguk. A feudális viszonyokat nem lehetett többé visszaállítani, s XVIII. Lajos alkotmányos monarchiája – jóllehet az abszolút királyi tekintélyem alapult – bizonyos egyéni jogokat is garantált. És túl ezeken a korlátozott jogokon (melyeket adódó alkalommal a parlament reakciós többsége megsemmisíthetett), tovább élt nemcsak Franciaországban, de egész Európában a forradalom szelleme, eszmevilága mint morális és politikai erő. Ezen az alapon beszélhetünk a bukott forradalom győzelméről. A szabadságért és egyenlőségért, polgári haladásért lelkesedő 48-as forradalmárok a nagy francia forradalom folytatóinak tekintették magukat. Vezetőik nem emelkedtek egy Danton, egy Robespierre, egy Marat vagy egy Saint-Just színvonalára, de népük tudatában így is a legkiemelkedőbbek között van a helyük.

A Habsburg-monarchiában lezajlott forradalmi mozgalmak nem váltak jelentéktelen epizódokká a következő nemzedékek szemében. A forradalmi hadsereget meg lehetett semmisíteni, de a forradalom alapvető társadalmi vívmányait az ellenforradalom sem törölhette el. A forradalom öröksége rányomta bélyegét a következő évtizedek: a neoabszolutizmus és a provizórium időszakára, számolni kellett vele a győztes táborban is.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a reformkori politikai küzdelmek drámai crescendója volt. Sűrítve fejezte ki mindazt a tervet, programot, mely a 40-es évek reformnemességének mozgalmában békés úton elérhetőnek tűnt, de végül is forradalomhoz vezetett. Ez a forradalom – tragikus elbukása ellenére – egy új korszak nyitánya a magyar történelemben. A polgári Magyarország alapjait az 1848-as törvényekben fektették le. Ezek a törvények szentesítették a jobbágyrendszer eltörlését, és szabadították meg az immár szabaddá tett parasztokat az elviselhetetlen feudális terhektől, ezek a törvények szüntették meg a feudális érdekeket szolgáló úriszékek működését és vezették be a polgári igazságszolgáltatást és akadályozták meg a jövőben a föld népének teljes kiszolgáltatottságát a földesuraknak. S mindezt határozott, forradalmi aktussal cselekedte meg a magyar törvényhozás, elejét véve annak a huzavonának, amely a felülről hozott jobbágyreformok jellemzője volt a múlt századi Európában. A forradalmi megoldás és az a tény, hogy a reformot a nemesség hozta meg, elejét vette annak, hogy a parasztság a bécsi udvar iránt érezzen hálát, majd ha Bécs rászánja magát arra, hogy Magyarországon eltörli a jobbágyság intézményét. A forradalmi törvényhozás a parasztság nagy részét – legalábbis átmenetileg – a nemzeti függetlenségi ügy harcosává avatta.

A forradalom vezetői az olyannyira vágyott nemzeti függetlenség kérdésében is radikális utat választottak, amikor mertek szakítani azzal az uralkodóházzal, melyben a feudális abszolutizmus pillérét és a magyar önállósági törekvések ellenségét látták. Ráléptek arra az útra, amely ugyan egyelőre járhatatlannak bizonyult (az európai nagyhatalmak sem támogatták), de ott élt mint eszmény később is a magyar politikai tudatban, jelezve a távolabbi fejlődés irányát.

A fegyveres fellépés súlyos véráldozatokba került, kivégzettek, bebörtönzöttek, vagyonukat vesztettek, bujdosók hosszú sora jelezte a történelmi vállalkozás árát. Ám ez az áldozathozatal olyan erkölcsi tőkét halmozott fel, amely a nemzet számára mindenkor hitet, bizakodást nyújtó erőforrás lett. Ez is a bukott forradalom győzelméhez tartozik. Megnőtt a magyarság tekintélye Európában, még az ellenség táborában is tisztelettel adóztak a forradalom hőseinek. Hogy Ausztria későbbi kormányai, s maga a császár is hogyan méregették a 48-as tapasztalatok birtokában a magyar nép súlyát, potenciális erejét, azt megmutatták az 1867. évi kiegyezést megelőző tárgyalások és magának a kiegyezésnek a műve. Az a körülmény, hogy a magyarság 1848–49-ben egy szál magában vívta a harcot s oly hosszú időn át sikerrel állott ellen az egyesült reakció fegyvereinek, mindenkor sokat nyomott a latban azon az erkölcsi mérlegen, amelynek a magyar forradalom súlyát kellett kimutatnia.

Szabó Ervin óta szokás arról beszélni, hogy a magyar forradalom két alapvető kérdést hagyott megoldatlanul: az agrárproblémát és a nemzetiségi kérdést. Ami az előbbit illeti, kétségtelen, hogy a nagy mű megvalósítása sok akadállyal, zökkenővel és tökéletlenül ment végbe, de rögös út volt ez mindenütt Európában, hiszen a régi birtokosok sehol sem nyugodtak bele könnyen, hogy veszteség éri őket, a rendelet végrehajtása mindenütt késve, következetlenül történt. A magyar forradalomnak ideje sem volt ahhoz, hogy teljes munkát végezzen. De rövid volt az idő arra is, hogy a nemzetiségi kérdésben kellően megérlelődjenek és gyakorlatba menjenek át azok a liberális elvek, melyek Kossuth szellemében – a területi egység megőrzésével – feloldhatták volna a feszültséget a nemzetiségi vezetők és a forradalom tábora között. Ezzel a forradalom olyan problémát hagyott a következő nemzedékekre, amelynek a polgári rendszerben csak tüneti kezelése volt lehetséges, de kielégítő megoldása nem.

A nemzetközi emigráció

Ugyanebből a burzsoá forradalmi táborból kerültek ki azok, akik a forradalom azonnali kirobbantását hirdették és ilyen irányban tevékenykedtek. Ilyen volt az Európai Demokratikus Bizottság működése. Ott látjuk ebben a körben Mazzinit, a francia 48-asok közül Ledru-Rollint és Louis Blanc-t, ott van Kossuth is, a lengyel Worcell és mások. Ennek a tábornak a kiáltványai harci buzdítások, azonnali akciókra szólítanak fel. Mazzini az 50-es években a karbonarizmusból kinőtt konspiráció feje, aki szüntelenül tervezi Itáliában a lázadásokat, puccsokat és küldi a halálba legjobb embereit. Ennek a „forradalomcsináló” hibás koncepciónak volt legszenvedélyesebb bírálója Marx, aki arra figyelmeztetett, hogy a forradalmakat nem lehet tetszés szerinti időpontokban kirobbantani, mert a forradalomhoz szükség van forradalmi helyzetre, ezt pedig gazdasági tényezők váltják ki. 1846-tól Európában volt forradalmi helyzet, 1849 után nem. Mindez oly világos, hogy az utókor embere nem győz csodálkozni, hogyan hihette Mazzini – vagy akár Kossuth – azt, hogy a csak nemrég levert, fegyvertelen, kedvüket vesztett nemzetek sikerrel vehessék fel a harcot a despota hatalom fegyveres erőivel szemben.

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

A teljes cikk.

A bécsi forradalom visszhangja

A pozsonyiak már 13-a délutánján értesültek arról, hogy Kossuthnak az osztrák örökös tartományok számára is alkotmányos berendezkedést sürgető (s német fordításban is gyorsan elterjedt) 3-i beszéde Bécsben is megtette hatását: hogy a 13-ára egybehívott alsó-ausztriai rendi gyűlés résztvevőit aznap reggel bécsi polgárok, diákok és munkások alkotmányosságot követelő óriási tömege fogadta a rendi gyűlés székháza előtt, s a sokaság és a helyőrség között rövidesen fegyveres összeütközésre is sor került. Másnap délelőtt meg már az is ismeretessé lett Pozsonyban, hogy a harc a felkelők győzelmével végződött, s maga az államkancellár, Clemens Metternich herceg is kénytelen volt lemondani, sőt külföldre menekülni. Ezek a hírek pedig végre fordulatot idéztek elő Pozsonyban.

István főherceget például a történtek meggyőzték arról, hogy többé nem szabad akadályoznia Kossuth felirati javaslatának az uralkodó elé terjesztését, mert az udvarnak most már nincs más választása, mint vagy önként belenyugodnia – legalább átmenetileg – a Kossuth követelte újítások életbe léptetésébe, vagy kockáztatnia még messzebb menő újítások életbelépését, esetleg Magyarország teljes elszakadását is. Az István főhercegnél tapasztalható nézetváltozás pedig immár Széchenyit is meggyőzte arról, hogy többé nincs miért hátráltatnia, hanem éppenséggel segítenie kell Kossuth terveinek megvalósulását, mert Kossuth követelései eszerint mégsem fogják felidézni azt, amitől ő eddig mindenekfölött tartott: a Habsburgok ellenállását, Kossuth követeléseinek sikerre vitele pedig kiküszöbölheti korábbi aggodalmainak másik fő tárgyát, a népforradalom eshetőséget is. Magát Kossuthot viszont a Bécsben történtek arról győzték meg, hogy most haladéktalanul tovább kell mennie azon az úton, amelyre a párizsi forradalom hírének vétele után rálépett.

Az alsótábla 14-én délelőtt megnyílt kerületi ülésén tehát Kossuth indítványt lett arra, hogy a rendek most már ellentmondást nem tűrően szólítsák fel a nádort a felirati javaslatnak a főrendekkel való azonnali elfogadtatására s válasszanak egy küldöttséget, amely a feliratot a főrendek hasonlóképpen megválasztandó képviselőivel együtt másnap Bécsbe vigye és az uralkodó elé terjessze. Ez előtt a követelés előtt pedig, amelyhez a követi kar megint csak egy emberként csatlakozott, immár István főherceg is, a felsőtábla is ellenszegülés nélkül meghajolt.

Kossuth azonban ekkor már maga is világosan látta, hogy az általa március 3-án fogalmazott szöveg fölött azóta meglehetősen elszállt az idő. Arra viszont, hogy ezt a szöveget most, miután végre a főrendek is áldásukat adták rá, az országgyűlés újrafogalmazza, nem látott lehetőséget, mivel ilyesféle próbálkozás okvetlenül újabb vitákra s ezzel a drága idő további fecsérlésére vezetett volna. Az alsótábla másnap reggeli ülésével elfogadtatott hát egy határozatot, amely leszögezte, hogy a feliratba alkotói szerint beleértendő a vallásegyenlőség, az esküdtbíráskodás és a sajtószabadság bevezetésének, valamint Magyarország és Erdély egyesítésének s a következő országgyűlések Pesten és évenkint való tartásának az igénye is. Már ezt megelőzően – még 14-e délutánján – kimondatta ezenkívül az alsótáblával, hogy sürgősen törvénybe kell iktatni a nemzetőrség felállítását. Majd a március 15-én reggel tartott ülésen elfogadtatott a rendekkel még egy határozatot, amely szerint az alsótáblának eltökélt szándéka mielőbb törvénybe iktatni a közteherviselést is, mégpedig valamennyi adónemre kiterjedő érvénnyel. Végül pedig ugyanezen az ülésen jóváhagyatta az alsótáblával azt a Szentkirályi által előterjesztett javaslatot is, hogy a rendek az ő úrbéri törvénytervezetét vegyék le a napirendről, s helyette foglalják határozatba az úrbéres szolgáltatásoknak a földesurak állami kármentesítésével lebonyolítandó teljes és azonnali megszüntetését.

Két nap sem telt el tehát a bécsi forradalom kitörése óta, s Kossuthnak máris sikerült keresztülvinnie, hogy az alsótábla ugrásszerű előrelépéssel olyan követeléseket tegyen végre magáéivá, amelyek ha nem is mindenben – hiszen a népképviselet bevezetésének szükségességét a rendek még ekkor sem nyilvánították ki, s nem emeltek szót a császári hadsereg egységének felszámolása mellett sem –, legnagyobbrészt találkoztak már a pesti tizenkét pontba foglalt követelésekkel.

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Hiszen a lényeg mégiscsak az volt, hogy miközben Kossuthék még épp csak megkezdték a követeléseik elfogadtatására szolgáló bécsi alkudozásokat, Petőfiék Pesten már tényleges érvényt is szereztek követeléseik egy részének.

Batthyány kormányfői kinevezése március 17-én

A teljes cikk.

A jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés törvénybe iktatása március 18-án

A teljes cikk.

A forradalmi baloldal állásainak megerősítése

S mivel a forradalom az ancien régime képviselőire megsemmisítő csapást egyelőre Bécsben sem, Pesten sem, Pozsonyban sem volt képes mérni, csupán meghátrálásra tudta kényszeríteni őket, számítani lehetett arra, hogy a polgári Magyarország teljes kiépítése felé vivő lépések megtétele a továbbiakban, az ellentábor pillanatnyi fejvesztettségének múltán az eddiginél nagyobb ellenállásba fog ütközni. Ez a helyzet pedig a forradalom liberálisaitól is, radikálisaitól is azt követelte, hogy az első eredmények birtokbavétele után se csökkentsék erőfeszítéseiket s ne felszámolni, hanem éppenséggel állandósítani iparkodjanak eddigi együttműködésüket. És ennek mind Kossuthék, mind Petőfiék tudatában voltak, ha az együttműködés mikéntjét illető nézeteik nem mindenben estek is egybe.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Mert az országgyűlés áttelepítésének az ötletét első hallásra Batthyány, sőt Széchenyi is helyeselte ugyan, Kossuth viszont a leghatározottabban ellenezte. Mi több: Kossuth nemcsak ellentmondást nem tűrően szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel, hanem 19-én, amikor a középponti választmány küldöttsége az alsótábla elé járult, a küldöttek szavaira válaszolva, kötelességének érezte kinyilatkoztatni: „…Én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Majd ezt a nagyobb nyomaték kedvéért még avval is megtoldotta, hogy „csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és… ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna”.[25]

Kossuth ugyanis a pesti forradalmi mozgalmat sokkal erősebbnek ítélte, mint Batthyány vagy Széchenyi, s ezért benne Batthyányval és Széchenyivel ellentétben nem az a hit élt, hogy az országgyűlés Pesten a maga járószalagjára tudná fűzni az ottani mozgalmat, hanem az az aggodalom, hogy Pesten éppen az országgyűlés kerülne az ottani mozgalom uszályába, s ennek folyományaként azután olyan messze vezető újításokat kényszerülne becikkelyezni, amilyen messze a nemesség zöme már semmi esetre sem volna hajlandó elmenni, amely újítások becikkelyezése tehát a nemesség zömét valósággal belekergetné az ellenforradalom karjaiba.

Amennyire fontosnak tartotta azonban Kossuth, hogy az országgyűlés túl ne menjen a nemesség zöme számára még éppen elfogadható újítások határain, annyira fontosnak tartotta azt is, hogy ezekig a határokig viszont okvetlenül elmenjen. Bármilyen gátlástalanul fenyegetőzött is hát március 19-én a pesti forradalmi mozgalom felszámolásával, a mozgalom tényleges felszámolására egyetlen pillanatig sem gondolt, ellenkezőleg: amint gondosan ügyelt arra, hogy az országgyűlés továbbra se kerüljön a pesti forradalmi mozgalom közvetlen nyomása alá, úgy gondosan ügyelt arra is, hogy magáról e mozgalom létezéséről az országgyűlés tagjai a véle való mindennapi érintkezés híján se feledkezhessenek meg, sőt – ha csak távoli fenyegetésként is – folyvást számoljanak a népharag lehetséges kitörésével, s ettől is ösztönöztetve, a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb ingadozással alkossák meg azokat a törvényeket, amelyek becikkelyezése már semmiképpen sem engedhető el.

Azt tehát, hogy Pest nem parancsolhat az országnak, mert az ország sorsáról csak a nemzet egészét képviselő testület, azaz egyedül az országgyűlés dönthet, Kossuth odadörögte ugyan a diétát felkereső pestieknek, az országgyűlés tagjainak Viszont ugyanő azt vágta a szemükbe, hogy valójában ők sem beszélhetnek a nemzet egészének a nevében, mert amint a középponti választmány csupán egyetlen város lakóit képviseli, úgy ők is csupán „egy osztály képviselői”, s ezért elképzelhetetlen, hogy „a haza fölött még soká intézkedhessenek”.[26] És a pestieket Kossuth megfenyegette ugyan azzal, hogy ha mégis megkísérelnék magukhoz ragadni az irányítást, a nemzet letiporná őket, de ugyanő az országgyűlés tagjait sem késett figyelmeztetni, hogy ha közülük bárki is hátráltatni próbálná a polgári átalakulás keresztülvitelét, „az illyen embert e nemzet” szintén „el fogná tiporni”.[27] Ennek a Kossuth által egyszerre kétfelé vívott harcnak pedig meg is lett az eredménye: az országgyűlés padsoraiban helyet foglaló liberálisok közül még a feudális viszonyok felszámolása folytán leginkább károsulók is megértették, hogy nem szabad engedniök a készülő törvények élét letompítani vágyó konzervatívok törekvéseinek, mert ellenkező esetben újabb forradalmi népmegmozdulások kirobbanásának lehetnének előidézőivé. Így azután az országgyűlés liberális követi csoportja a továbbiakban is viszonylag egységesen és az első napokéhoz hasonló igyekezettel küzdött a polgári átalakulás elemi biztosítékainak törvénybe iktatásáért.

De ez csak azért történhetett így, mert a pesti forradalmi mozgalom március 19-e után sem omlott össze, s ebből következőleg március 19-e után sem csupán Kossuth szavaiban élt tovább, hanem tovább élt a valóságban is s éppen elégszer hallatott is magáról. A pesti forradalmárok ugyanis, tisztában lévén azzal, hogy ők a gyengébbek, március 19-e után sem törekedtek kenyértörésre vinni a dolgot az országgyűlés liberálisaival. De ha emiatt az országgyűlés átköltöztetéséről első szóra lemondottak is, arról már legkevésbé sem mondottak le, hogy – távolabbról ugyan, mint eredetileg tervezték – ezután is bele ne szóljanak az országgyűlés munkájába. S ebben nem gátolhatta meg őket Batthyány legújabb intézkedése sem.

Batthyány ugyanis – aki úgy vélte, hogy ha az országgyűlés Pestre települ, akkor az ottani forradalmi mozgalom rövidesen minden jelentőségét el fogja veszíteni –, miután az országgyűlés átköltöztetésének gondolatától Kossuth ellenkezése miatt kénytelen lett elállani, más módot Választott arra, hogy a forradalom szülővárosában is biztosítsa a liberálisok hegemóniáját: március 23-án István nádor felhatalmazásával Pestre küldte belügyminiszter-jelöltjét, Szemere Bertalant, s belőle, valamint a már úgyis Pesten tartózkodó Klauzál Gáborból, akire a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium vezetését kívánta bízni, meg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává kiszemelt Pulszky Ferencből megalakította az úgynevezett Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányt azzal a rendeltetéssel, hogy azután Pesten ez a testület ragadja magához az irányítást. A bizottmány pesti működése azonban a várttól nagymértékben eltérő eredménnyel járt: azt lehetővé tette, hogy az alakulóban levő kormány leendő tagjainak egy csoportja a helytartótanácstól már a kormány végérvényes hivatalba lépése előtt is átvegye egy sor fontos kormányzati feladat ellátását; azt viszont, amit Batthyány elképzelései szerint elsősorban kellett volna hogy eredményezzen: a pesti forradalmi mozgalom háttérbe szorulását, Szemeréék vitathatatlan igyekezete ellenére sem vonta maga után. Mert a pesti forradalmárok barátságosan fogadták ugyan a bizottmány tagjait, de hogy a középponti választmány keretei között élvezett hatalmukat önként rájuk ruházzák, arra a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták, Szemeréék pedig erőszakhoz nem folyamodhattak, mivel a pesti tömegek továbbra is kitartottak a márciusi fiatalok mellett.

A pesti forradalmárok tehát március 19-e és március 23-a után is megőrizték március 15-e óta meghódított állásaikat, s ezek birtokában azután újra meg újra felléptek, valahányszor úgy látták, hogy az országgyűlés működése alatta marad várakozásaiknak. Amikor például megtudták, hogy a készülő sajtótörvényben az országgyűlés a lapindítás és a nyomdaalapítás jogát igen magas pénzbeli biztosíték letételéhez akarja kötni, tüstént tiltakoztak ez ellen, a városháza előtt egybeverődött tömeg pedig a törvényjavaslat nyomtatott példányainak egyikét a nagyobb nyomaték kedvéért ünnepélyesen meg is égette. Vagy amikor megtudták, hogy az országgyűlés a népképviseletről szóló törvény tervezetének tanúsága szerint továbbra is minden nemesembert meg kíván hagyni választójogának birtokában, a nem nemesek szavazati jogát viszont magas cenzushoz szándékozik kötni, ezt a különbségtételt ugyancsak a leghatározottabban elítélték. De megbélyegezték a nemzetőri törvényjavaslatot is, amelynek becikkelyezésével az országgyűlés a nemzetőrségben való részvétel jogát hasonló módon próbálta szabályozni; mi több: ezt a tervezetet nemcsak megbélyegezték, hanem teljességgel figyelmen kívül is hagyták, amikor Pesten továbbra sem rekesztették ki a nemzetőrségből azokat a munkásokat, akiknek előzőleg sikerült bejutniuk ebbe a testületbe (jóllehet a pozsonyi elképzelések szerint munkások egyáltalán nem kaptak volna jogot a nemzetőrségben való részvételre), a Pst megyei forradalmi választmánnyal pedig – már e törvénytervezet nyilvánosságra kerülése után s a benne foglaltak ellenére – azt mondatták ki, hogy a vezérmegye nemzetőrségébe még a legkisebb birtokkal rendelkező paraszt is beléphet. Majd, mikor világossá lett, hogy az országgyűlés a jobbágyi viszonyok felszámolását az úrbéres szolgáltatások eltörlésére korlátozta, megint csak a Pest megyei választmány nevében azzal a követeléssel fordultak a diétához, hogy a parasztok allodiális jellegű szőlőbirtokaira nehezedő szőlődézsmát szintén törölje el, a következő országgyűlésnek pedig tegye feladatává a majorsági jobbágyok és zsellérek feudális terheinek megszüntetését is.

Az ilyen és hasonló fellépések persze kevés közvetlen eredménnyel jártak (így például azzal, hogy az országgyűlés a lapindításhoz és a nyomdaalapításhoz szükséges óvadék tervezett összegét felére csökkentette s valamelyest mérsékelte a nem nemesekre nézve megállapított választójogi cenzust is, a nemzetőri törvényben meghatározott cenzust pedig végül a nemesekre is kiterjesztette). De ha közvetlen hasznot keveset hajtottak is, mégis nagy jelentőségűek voltak annyiban, amennyiben a pozsonyi törvényhozók előtt újra meg újra igazolták, hogy a pesti forradalmi mozgalom nemcsak Kossuth figyelmeztetéseiben, hanem a valóságban is létezik.

Az udvar első támadó próbálkozása

Vagyis a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó királyi kézirat olyan módosításokat kívánt, amelyek végrehajtása után a magyar kormány – a pénzügyminiszteri tárca várományosának, Kossuthnak a szavaival – „nemcsak független kormány nem, de sőt csak amolyan postahivatala volt volna a bécsi hatalomnak, mint a minő a helytartótanács vala”.[28]

Belharcok április első napjaiban

Az országgyűlés ugyanis ekkor kezdte tárgyalni a megyék újjászervezésével foglalkozó törvényjavaslatot, amelyet Kossuth dolgozott ki s amelynek legfontosabb paragrafusa úgy szólt, hogy a megyei közgyűlések szerepét a törvény életbelépése után egy népképviseleti úton választandó testületnek kell átvennie. Ez a tervezet pedig heves ellenzést váltott ki a leendő kormánynak egy másik tagjából, a közmunka- és közlekedésügyi miniszterré jelölt Széchenyiből, aki attól tartott, hogy Kossuth elképzeléseinek megvalósulása esetén a megyék irányítása ki fog csúszni a nemesség kezéből s ezzel azokon a helyeken, ahol a lakosság többsége nem magyar, a nemességé viszont igen, egyben a magyarság kezéből is. S Kossuth hiába juttatta kifejezésre, hogy a megyéket ő sem kívánja nem nemesek vagy nem magyarok kezére játszani s maga sem volna a megyei igazgatás népképviseletre alapozása mellett, ha nem arra számítana, hogy ebből elsősorban éppen a nemességnek lenne haszna, hiszen máskülönben tovább fokozódnék az a gyűlölség, amellyel a nem nemesek tömegei a megyék nemesi vezetői iránt viseltetnek, a népképviselet bevezetése esetén viszont a szavazóközönség minden bizonnyal megint csak ezeket a vezetőket állítaná a megyék élére; hiába lett hát nyilvánvalóvá, hogy Széchenyi és Kossuth céljai között ez esetben sincs lényegi különbség: a céljaik irányába vivő út megválasztása tekintetében olyan nagy különbség mutatkozott kettejük között, hogy emiatt a kormány, jóllehet formálisan még hivatalba sem lépett, máris kormányválság kezdte környékezni. A leendő igazságügy-miniszternek, Deák Ferencnek végül is mindkét szemben álló féllel sikerült elfogadtatnia egy közvetítő megoldást, amely szerint a megyerendszert végérvényesen csak a következő országgyűlés szabályozza majd, addig pedig a megyei közgyűlések feladatait mindenütt egy ideiglenes bizottmány lássa el, s ennek tagjait a továbbra is fejenkint szavazó nemesek, valamint a nem nemesek községenkint korlátozott számban kijelölendő küldöttei válasszák meg.

Április első napjaiban tehát már Magyarországon is megmutatkoztak az első jelei annak a minden forradalomban megfigyelhető jelenségnek, hogy a forradalom zászlaja alatt egymással kezet fogó, de maguk elé nem teljesen azonos célokat kitűző elemek azonnal távolodni kezdnek egymástól, mihelyt elérik közös céljaikat vagy legalábbis úgy látják, hogy elérték őket. Magyarországon azonban az ellentéteket egyelőre mindig sikerült elsimítani – végső soron azért, mert magyar földön ekkor még azok sem lehettek teljesen bizonyosak a dolgukban, akiket az udvari körök részéről március 31-én tett engedmények maradéktalanul kielégítették. És ez elsősorban éppen az udvari köröknek volt köszönhető.

Az udvari körök ugyanis március 31-e után is azon voltak, hogy mentsék, ami menthető, s ennek érdekében némi zsarolástól sem riadtak vissza. Az uralkodóval tehát azokat a kéziratokat, amelyek a jobbágyfelszabadításról, valamint a külön magyar kormányról szóló törvénycikkek végleges szövegének jóváhagyását tartalmazták, s hasonlóképpen a Batthyány által miniszterekül kiszemelt személyek kinevező iratát is csak 7-én íratták alá, Pozsonyba pedig csupán 9-én és 10-én juttatták el ezeket az irományokat, hogy Batthyányékat addig is bizonytalanságban tartsák s ezzel, amennyire lehet, megpuhítsák. Közben pedig újabb meg újabb követelésekkel bombázták az alakulóban levő magyar kormányt: 5-én például azt követelték tőle, hogy mielőbb küldjön nagyszámú magyar újoncot Itáliába az ott harcban álló császári csapatok megsegítésére, 7-én meg azt, hogy az országgyűléssel szavaztasson meg évi 10 millió forintot az osztrák államadósság egy részének kamataira és törlesztésére.

Ezek a próbálkozások azonban éppen ellenkező eredményekkel jártak, mint amilyeneket az udvar várt tőlük: nem az engedékenység szellemét erősítették a magyar forradalom táborában, hanem éppen az elszántságét, s mivel újabb meg újabb bizonyságát adták annak, hogy a március 15-én kezdett játszma még mindig nincs egészen lejátszva, újabb meg újabb akadályául szolgáltak a forradalom táborán belül ekkor már csírázni kezdő ellentétek kibontakozásának. Hiába támadt tehát ellentét például Széchenyi és Kossuth között a megyekérdésben: amikor az olasz segély vagy az államadósság kérdése került terítékre, ők is – akár a többi miniszterjelölt – teljesen egyek voltak ismét, s teljes egyetértésben zárkóztak el az udvar követeléseinek kielégítése elől.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

S hogy a liberális nemesi mozgalom balszárnyának feje, Kossuth – bármennyire vörös posztó is az udvar híveinek szemében – nemkülönben tagja legyen a kormánynak (ha nem is a kulcsfontosságú s őt elsősorban megillető belügyminiszteri, csupán a pénzügyminiszteri tárca birtokosaként), ahhoz Batthyány úgyszintén ragaszkodott – már csak azért is, hogy a folyamatban levő országgyűlés ellenzéki vezérszónokának képességeit s azt a népszerűséget, amelyre ő kivált a parasztság soraiban tett szert a jobbágyfelszabadításért folytatott szívós küzdelmével, a továbbiakban ne a kormány baloldali ellenzéke kamatoztassa a kormány rovására, hanem éppen a kormány aknázhassa majd ki az esetleges jobboldali törekvések ellenében.

Batthyány azonban nemcsak azon volt, hogy a liberális nemesség valamennyi színárnyalatának hívei, sőt minél nagyobb paraszti tömegek is a kormány mögött sorakozzanak fel, hanem igyekezett a kormány javára hangolni a nemesi ellenzéktől eddig jobbra elhelyezkedő köröket is. Meghívta tehát kormányába Széchenyit, aki a 30-as évek elején, igaz, a polgári átalakulás szükségességének első nagy szószólójaként lépett fel Magyarországon s március 15-e óta is igen sokat tett az átalakulás útjában álló akadályok elhárításáért, közben viszont hosszú esztendőkön át késhegyig menő harcot vívott az ellenzékkel, s még az elmúlt év őszén is az ellenzéki törekvések visszaszorításának célzatával választatta meg magát országgyűlési követte. Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd. Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

Hiába került hát a kilenc miniszter közé két olyan is, akinek a polgári átalakulás ügye iránti odaadása legalábbis kétes volt, a közvélemény ennek ellenére teljes joggal várhatta a kormánytól, hogy működése maradéktalanul meg fog felelni azoknak a liberális elgondolásoknak, amelyek tagjainak döntő többségét vezérlik. És a közvélemény várakozása nemcsak azért lehetett nagy, mert a miniszterek döntő többsége magát már jóval 1848 előtt is a polgári átalakulás ügyének fáradhatatlan előharcosaként tette ismertté, hanem azért is, mert ez a gárda olyan szellemi színvonalú együttest alkotott, amilyen a történelem során vajmi ritkán vette kezébe valamely ország kormányrúdját. Nem beszélve arról, hogy a szakminiszterek tekintélyes hányada a közvetlen hatáskörébe utalt ügyeknek – így például Klauzál és Kossuth a gazdaságpolitikai, Széchenyi a közlekedési eszközök fejlesztésével összefüggő, Deák pedig a jogkodifikációs kérdéseknek – nem mindennapi gyakorlattal bíró szakértője is volt.

A munkához látó kormány

Minthogy az államkincstár a kormány hivatalba lépésekor mindössze félmillió forint körüli készpénzzel rendelkezett, s a közigazgatási év végéig, október 31-éig még várható bevételeinek összegét sem lehetett 5 millió forintnál többre taksálni, Kossuth már a kezdet kezdetén tervbe vette, hogy államkölcsönt fog hirdetni, majd a begyűlő nemesfémkészletet fedezetül használva, önálló bankjegykibocsátásba kezd.

A kormány és a baloldal

Az utolsó rendi országgyűlés liberális követi csoportjának balszélén elhelyezkedő Madarász László, Somogy megye követe például a diéta berekesztésekor maga is azzal búcsúzott Kossuthtól: „… Legyetek ti, minden magyar ministerek, valóságos arkangyalok, titeket az osztrákok meg akarnak csalni, és félek, hogy meg is csalnak.”[29] A korábbi főrendi ellenzék egyik kiemelkedő alakja, Teleki László gróf pedig, aki az udvar részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyt ekkor talán nem érzékelte még, Jellačić horvátországi készületeinek ellenforradalmi mivoltával viszont kezdettől fogva tisztában volt, ezektől a készületektől indíttatva, már április végén keresztülvitte, hogy az elnöklete alatt álló Ellenzéki Kör (amely nevét nem sokkal előbb Radikál Körre változtatta) írásos beadvánnyal forduljon a kormányhoz s ebben szintén követelje (mégpedig a Marczius Tizenötödikénél is hamarabb) egy „országos toborzás útján önkénytesekből” alakítandó magyar hadsereg sürgős megszervezését.[30]

Az efféle javaslatok és figyelmeztetések azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le Batthyányékról, akik nemcsak rendületlenül hittek, hanem – mivel a maguk állásait a Habsburgokéinál sokkal gyengébbeknek ítélvén, abban a meggyőződéseben voltak, hogy Magyarország polgári átalakulásának ügyét kizárólag a Habsburgok jóindulatú együttműködésének biztosítása esetén lesznek képesek sikerre vinni &nash; erőnek erejével is hinni akartak az udvar színlelt tárgyalókészségének őszinteségében, akik minthogy ennek az alapállásuknak megfelelően teljességgel kételkedtek a radikálisok által emlegetett ellenforradalmi veszély valódiságában, erélyesebb eszközök esetleges igénybevételét nemcsak szükségtelennek, de egyenesen ártalmasnak vélték, attól tartván, hogy az udvart éppen az s csakis az taszítaná az ellenforradalom útjára, ha ők erélyesebb eszközökhöz folyamodnának. És ez a gyanútlanság a józanul gondolkodó radikálisokat hovatovább teljes kétségbeesésbe kergette, úgy hogy például Petőfi néhány hét elteltével már azon kezdett tépelődni,

Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja![31]

Arra azonban, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a kormánnyal, Petőfi és társai továbbra sem gondoltak – és éppen azért nem, mert ők maguk bizonyosra vették, hogy Magyarországnak előbb-utóbb mindenképpen szembe kell majd néznie az ellenforradalom támadásával. Abban a meggyőződésben voltak ugyanis, hogy ilyen körülmények között a forradalom táborán belüli ellentétek elmélyülése csak az ellenforradalom malmára hajtaná a vizet, hogy „ha mi – mint Vasvári írta – egymás között birkoznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének”.[32]

De ha Petőfiék elszánták volna magukat a kormánnyal való kenyértörésre, sikert akkor sem arathattak volna, mivel a kormány megbuktatásához és egy baloldalibb kormány hatalomra segítéséhez szükséges erővel nem rendelkeztek s egyre kevésbé rendelkeztek – még a Madarász Lászlóhoz vagy Teleki Lászlóhoz hasonló liberálisok fokozatos radikalizálódása ellenére sem. Hiszen – mint láttuk – már április elején eltávolodott tőlük a márciusi fiatalok egy csoportja, amely ekkor maga is áldozatává lett annak a hitnek, hogy a Habsburgok végérvényesen meghajoltak a magyar forradalom alapkövetelései előtt. A mögöttük álló tömegek pedig április–május folyamán ugyancsak megfogyatkoztak. Mert őmögöttük március 15-én még sokezer pesti munkás sorakozott fel az általános polgári szabadságjogok kivívására. Április első felében viszont ezek a munkások már felléptek a maguk sajátos munkásköveteléseivel is, s ezeknek a követeléseknek ők szintén Petőfiék vezetésével kívántak ugyan érvényt szerezni, Petőfiék azonban a munkások felkínálta vezető szerepet határozottan elhárították maguktól, s ennek következtében azután a munkásokkal való kapcsolataik rohamosan meglazultak. És ezt a vérveszteséget paraszti tömegek megnyerésével sem ellensúlyozhatták. Április folyamán ugyanis már a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó parasztkövetelések is kezdtek felhangzani, ők azonban ezekkel sem azonosították magukat, sőt a pozsonyi országgyűlés berekesztése után már azokat a jobbágyfelszabadítás továbbvitelére irányuló követeléseket sem ismételték meg többé, amelyeket az országgyűlés berekesztése előtt még maga a Pest megyei forradalmi választmány vetett fel. S másként nem is cselekedhettek – bármennyire rokonszenveztek is a munkások és a parasztok törekvéseivel –, ha egyszer abban a meggyőződésben éltek, hogy az ellenforradalmi erők majdani támadásával szemben a forradalom tábora csak akkor lesz képes helytállni, ha sorait nem bontják meg belső egyenetlenségek.

Így viszont Petőfiék, akárhogy fokozódtak is aggodalmaik, folyvást fékezni kényszerültek magukat, s csak annyit tehettek, hogy sajtójukban újra meg újra hangot adtak ezeknek az aggodalmaknak. Mértéktartásuk pedig azzal a következménnyel járt, hogy táboruk még tovább szűkült: hogy amint április elején eltávolodtak tőlük azok a márciusi fiatalok, akik akkor hajlamosak voltak túlértékelni az udvar pillanatnyi meghátrálását, úgy most, április Vége és május eleje körül eltávolodtak tőlük – a másik oldalon – az ellenforradalmi veszéllyel hozzájuk hasonlóan tisztában levő márciusi fiatalok közül is számosan olyanok, akik nem rendelkeztek akkora önuralommal, amekkorával ők, s akik ezért azt vallották, hogy az ellenforradalmi veszély a baloldaltól korántsem a forradalom táborán belüli ellentétek tompítgatását, hanem éppen „a kedélyek folytonos ingerültségben tartásá”-t[33] követeli meg. És Petőfiék, hogy elejét vegyék táboruk teljes felmorzsolódásának, május 8-án sietve megalakították ugyan a márciusi fiatalok összességének tömörítésére hivatott Marcziusi Clubbot, célt azonban már nem értek, mert a mértéktartásukkal elégedetlen fiatalok nem csatlakoztak a klubhoz, hanem a Demokrácia Klubja néven Oroszhegyi Józsa vezetésével egyidejűleg létrehozták a maguk külön szervezetét.

A Demokrácia Klubjának a tagjai pedig mindjárt munkához is láttak: május 7-étől kezdve sorozatos tüntetéseket rendeztek a fővárosban élő ismert ellenforradalmárok ellen, majd mikor 10-én köztudomásra jutott, hogy az uralkodó a magyar kormány iránti engedelmességre utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, joggal tartva attól, hogy a kormány ebből a papirosrendszabályból tökéletes megnyugvást fog meríteni, s ezek után még annyira sem fog gondolni az udvarhű főparancsnokok elmozdítására, mint eddig, Lederer tábornok ellen is tüntetést rendeztek Budán, hogy ilyen módon mégis kikényszerítsék legalább ennek a kulcshelyzetben levő ellenforradalmárnak a távozását. S minthogy Lederer a fegyvertelenül felvonuló tömeget katonáival irgalom nélkül szétverette, a kormány pedig tehetetlenül volt kénytelen nézni a helyőrség önkényeskedését: a történtek csakugyan fel is rázhatták mindazokat, akiket nem vakított el teljesen az ancien régime képviselőinek eddigi tettetett barátságossága.

A kormánypolitika tehát Pest megye újonnan létrejött ideiglenes megyebizottmányának éppen folyamatban levő alakuló ülésén már a budai vérengzést követő reggelen szenvedélyes bírálatban részesült – s nem is pusztán Nyáry Páltól, akit mérhetetlen hatalomvágy fűtött, akit ezért mérhetetlen haraggal töltött el, hogy áprilisban nem kapott miniszteri tárcát, csupán a vezérmegye első alispánjává emelkedett, de szenvedélyes bírálatban részesült ez a politika a volt nemesi ellenzék olyan feddhetetlen jellemű és a kormány tagjaival egyébként jó viszonyban levő híveinek oldaláról is, amilyen például Teleki László vagy Patay József, a Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke volt; Telekiék, akiket az elmúlt éjszaka eseményei a jelek szerint egyszeriben rádöbbentettek arra, hogy a magyar forradalmat mégsem egyedül s nem is elsőserban Horvátországból fenyegeti veszély, ezen az ülésen már nencsak az önálló magyar hadsereg mielőbbi létrehozásának a követelését újították meg, hanem maguk is elengedhetetlennek nyilvánították Lederer azonnali elmozdítását, s kijelentették, hogy ha mostani fellépésük hatástalan lesz, akkor támogatásukat egyszer s mindenkorra meg fogják vonni a kormánytól. Pálfi Albert pedig, aki Nyáry kormányellenességét – úgy látszik – kész volt elvi megfontolásokból eredeztetni, még tovább ment: a Marczius Tizenötödike következő számában egyenesen Batthyányék lemondását követelte, s azt a véleményét juttatta kifejezésre, hogy az ország kormányrúdját most Nyárynak és az eddigi kormány legbaloldalibb tagjának, Kossuthnak a kezébe kellene adni.

Proletármozgalmak

A bányavidék dolgozói tehát március 22-én egy Csehországból bevándorolt szélaknai vájár, Alexander Möhling vezetésével teljes egyetértésben adták tudtára a főbányagrófi hivatalnak, hogy számottevő béremelésre tartanak igényt. Majd, minthogy ez a kezdeményezésük foganatlan maradt, egy hónappal később a kormány által időközben a bányavidékre küldött kormánybiztos, Beniczky Lajos előtt is megismételték bérköveteléseiket. S mivel Beniczky szintén elzárkózott követeléseik kielégítése elől, június elején, még tovább menve, magához a bányák főfelügyeleti hatóságához, a pénzügyminiszterhez fordultak, bérköveteléseiket pedig ekkor már többek között a nyugbérek felemelésének és az állami betegsegélyezés bevezetésének a követelésével is kiegészítették.

És a bányászok kitartása most már meg is hozta a maga eredményét. Mert a pénzügyminisztérium – ha nem is azonnal – augusztus 20-án csakugyan elrendelte mind a nyugbérek felemelését, mind az állami betegsegélyezés bevezetését. S béremelésre, igaz, ez alkalommal még nem került sor, soká azonban már ez a lépés sem váratott magára.

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

És hasonló volt a helyzet a Felvidék szlovák lakosságú falvaiban és városaiban is: szlovák lelkészek templomi beszédekben, szlovák költők versekben ünnepelték a jobbágyfelszabadítást és Kossuthot, a szlovák nemzeti mozgalom liberális szárnyának vezéralakja, Ľudovít Štúr pedig (aki Zólyom városának egyik követeként maga is részt vett a pozsonyi országgyűlésen) arra is indíttatva érezte magát, hogy lapja, a Slovenskje Národňje Novini március 31-i számában kijelentse: „Szegény népünk … végre az ország polgára és ember lesz!”[34]

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

A pozsonyi országgyűlés vitái során a liberális követi csoport álláspontját a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan is elsősorban Kossuth fejtette ki. A horvátokat például az országgyűlés szószékéről ő már március 22-én arra kérte, hogy „félretéve minden pártérdeket, a haza közös szeretetében olvadjanak össze magyar testvéreikkel”, majd (mivel Horvátország lakóit – az összes többi nem magyar országlakótól eltérően – kész volt külön nemzet fiainak ismerni el) azt is „kinyilatkoztatá, hogy… szívesen beleegyezik, hogy a horvátok a magok horvát nyelvét belügyeikben szabadon használhassák, a csak a Magyarországgali kapocs legyen magyar”.[35] Április 4-én pedig, jóllehet közben Pozsonyban is ismeretesekké lettek a március 25-i zágrábi követelések, ugyanő megint csak „a legkímélőbb modorban nyilatkozott Horvátország nemzeti nyelve iránt”[36] azaz továbbra sem lépett vissza arról a pontról, amelyre két héttel korábban eljutott, de erről a pontról még mindig nem lépett előbbre sem, holott ekkor már maga is világosan láthatta, hogy a horvátok pusztán nyelvi engedményekkel többé nem lesznek kielégíthetőek.

A horvát nemzeti mozgalom iránt azonban Kossuth még így is jóval nagyobb engedékenységgel volt, mint bármely más magyarországi nemzetiségi mozgalom iránt, s ezt már az országgyűlés végnapjaiban történtek is felszínre hozták. Április 8-án ugyanis megjelent Pozsonyban a délvidéki szerbek küldöttsége, hogy a diéta elé terjessze a március 27-én, Újvidéken elfogadott petíciót, s egyszersmind biztosítsa a törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek a magyar forradalom iránti lelkesedéséről és bizalmáról. Ennek megfelelően a küldöttség szónoka, Aleksandar Kostić, Újvidék városának egyik aljegyzője díszmagyarban járult az alsótábla színe elé, s feltétlen együttműködési készségről tanúskodó rövid beszédét azzal fejezte be: „…Szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.”[37] Kossuth pedig erre hasonlóan barátságos hangon válaszolt: kifejtette, hogy „a magyar nemzet… a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti” s ”tiszteli a külön nyelveknek tökéletes szabad kifejlődését és maga körébeni használatát”, leszögezte továbbá, hogy az államegység semmi egyebet nem követel meg, mint hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen”, s végül megígérte, hogy a szerbeknek azokat a sérelmeit, amelyeket a legújabb törvények még nem orvosoltak, a kormány és az összeülendő népképviseleti országgyűlés mind orvosolni fogja; az újvidéki petíciónak azt a pontját pedig, amely a szerb nemzetnek önálló nemzetként való elismerését kérte, s amely az ő számára teljességgel elfogadhatatlan volt, egyszerűen hallgatással mellőzte, illetve csak burkoltan utasította el annyiban, amennyiben felszólalása során nemzetként mindig csak a magyar nemzetet említette, amikor viszont az ország nem magyar lakóira utalt, gondosan ügyelt arra, hogy ezeket csupán nem magyar „ajkúaknak”, nem magyar „népségnek” nevezze.[38]

Csakhogy a szóból természetesen a szerb küldöttség tagjai is értettek, s abba, hogy legfőbb követelésük ilyen módon csöndesen süllyesztőbe kerüljön, semmiképpen sem nyugodhattak bele. Amikor tehát másnap búcsúlátogatást tettek Kossuth szállásán, a küldöttségben helyet foglaló Stratimirović még egyszer szóba hozta, hogy a szerbek igényt tartanak nemzetként való elismertetésükre. S ezek után immár a házigazda sem térhetett ki többé a nyílt színvallás elől. Jobb megoldást pedig Kossuth nem talált, mint hogy most egyszerűen megismételje, amit már egy korábbi országgyűlési felszólalásában is kinyilatkoztatott: „ … Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”[39]

S szavaihoz Kossuth a maga igazának nagyobb bizonyságául ez alkalommal még azt is hozzáfűzte ugyan, hogy ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor ők külön kormányt is követelhetnének maguknak, erre pedig látogatóinak egyike sietett megjegyezni, hogy a magyarországi szerbek ilyesmire a valóságban nem gondolnak, sőt éppen abból indulnak ki, hogy amiképpen például a német nemzetnek lehet több kormánya, azonképpen több, azonos országban élő nemzet fölött is állhat egyetlen közös kormány, Kossuthot azonban ez sem bírta álláspontjának megmásítására, ezért a vitát Stratimirović végül is azzal a kijelentéssel kényszerült lezárni, hogy ha Pozsonyban nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor elismertetésüket a szerbek „másutt fogják keresni”. Amire Kossuth okosabbat nem tudott felelni, mint hogy: „Ez esetben a kard fog dönteni.”[40]

És így a délvidéki szerbek küldöttei, akik fegyvertársi felkínálkozásuk méltánylásában bízva érkeztek Pozsonyba, abban a meggyőződésben távozhattak onnan, hogy nemzeti törekvéseiknek a magyar forradalom táborán belül nem, csak a magyar forradalom ellenében szerezhetnek érvényt. Aminek jeleként a magyarországi ortodox egyház székhelyének, Karlócának a lakói április 14-i gyűlésükön immár annak a követelésnek adtak hangot, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló szerb vajdaságot, s ezt a vajdaságot egyesítsék, a március 25-i zágrábi petíciónak megfelelően, Magyarországtól kormányzati tekintetben teljesen elkülönítendő Háromegy Királysággal.

A magyar–szerb viszony ilyetén elmérgesedését pedig késedelem nélkül nyomon követte a magyar–szlovák viszony elmérgesedése is, s ezen mit sem változtatott az, hogy a szlovák vezetők a kezdet kezdetén, a horvátoktól eltérően, éppúgy készek voltak a magyarokkal való megegyezésre, akár a szerbek. Alig hangzottak fel ugyanis az első szlovák nemzeti követelések, a Batthyány-kormány mindjárt – már április 12-én, még Pozsonyban lezajlott legelső minisztertanácsi ülésén – napirendre tűzte a szlovák kérdést, de amilyen sietve napirendre tűzte, olyan gyorsan el is intézte azzal, hogy a szlovák igénybejelentések csupán a szlovák tömegek támogatását nem élvező, elszigetelt egyének megnyilatkozásai, s „egyedül a panslavisticai irány kifolyásainak” – más szóval: pusztán orosz nagyhatalmi törekvéseket szolgáló bújtogatás gyümölcseinek – tekintendőek. Megoldásul pedig a kormány, így értékelvén a helyzetet, bőségesen elegendőnek ítélte, ha a „bujtogatók” fékentartására egyrészt kormánybiztosokat küld Árva, Liptó, Turóc, Trencsén és Nyitra megyébe, valamint a bányavárosokba, másrészt az udvartól – mint már tudjuk „egy pár magyar ajkú ezerednek Gallíciábóli beszállítását” fogja kerni.[41]

Egy valamit mindazonáltal ezeken kívül is tett még a kormány: egyidejűleg elrendelte, hogy a Felvidéken, ahol a nép minden más országrész lakosságánál inkább megsínylette az előző, aszályos esztendőket, a szűkölködőket haladéktalanul részesítsék ingyenes vetőmagsegélyben. A kormány tagjai ugyanis – mint ismeretes – abban a meggyőződésben voltak, hogy ha az ország nem magyar lakói látni fogják, hogy a jobbágyfelszabadítás és a magyar forradalom többi alapvető vívmánya rájuk éppúgy kiterjed, akár a magyarokra, s tapasztalni fogják, hogy a kormány az ő életkörülményeik kedvező alakulásán éppoly féltő gonddal őrködik, akár a magyarokén, akkor ezeknek a nem magyaroknak a tömegeit semmiféle nemzeti féltékenység sem lesz képes szembe fordítani a magyarokkal és a magyar forradalommal, éspedig azért nem, mert a közös szabadság szorosabb szálakkal fűzi össze az embereket, mint amilyenekkel a közös nemzetiség, s ebből következőleg „a közös szabadság – ahogy Kossuth mondotta egyik március végi alsótáblai felszólalásában – a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti”.[42]

Amely várakozás sok tekintetben jogosult is volt, hiszen hogy az ország lakóinak sikerül-e a felemelkedés útjára lépniök, az elsődlegesen az ország nem magyar lakóinak az esetében sem azon múlott, részesülnek-e a magyarországi nemzetiségek külön nemzeti jogokban, hanem az ő esetükben is mindenekfölött az ország magyar és nem magyar lakóira egyaránt érvényes márciusi vívmányoknak s e vívmányok további sorsának volt a függvénye, és ezt az ország nem magyar lakói közül is számosan megértették, kivált olyanok, akik – mint például az úrbéres jobbágyok – saját helyzetük hirtelen megjavulásán keresztül is érzékelhették a márciusi fordulat perdöntő voltát. Mivel azonban a márciusi vívmányok áldásaiban ilyen közvetlenül korántsem részesedett mindenki, eleve számítani lehetett arra, hogy lesznek Magyarországon olyan nem magyarok is, akik a józanul gondolkodóktól eltérően mégis arra a következtetésre fognak jutni, hogy helyzetük gyökeres megjavulásának legfőbb feltétele a nemzetiségek egyenjogúsítása volna. És hogy lesznek ilyen nem magyarok, azt már a kezdet kezdetén kétségtelenné is tehette azoknak a nemzetiségi politikusoknak a fellépése, akik – mint Hurban vagy Bărnuț – a nemzeti jogokat csakugyan mindennél előbbre valóaknak nyilvánították.

De hiába: a magyar liberálisok, akik képesek voltak belátni, hogy Magyarország kormányzati önállóságát csak akkor vívhatják ki és az ország kormányrúdját csak akkor vehetik a maguk kezébe, ha – a mögöttük álló magyar földbirtokosok pillanatnyi érdekeit következetesen alárendelve ugyanezen földbirtokosok távolabbi érdekeinek – egyik napról a másikra keresztülviszik a jobbágyfelszabadítást, s ezzel lehetetlenné teszik, hogy a bécsi udvar a jobbágyságot kijátssza ellenük, azt már sehogy sem akarták belátni, hogy törekvéseik sikerét a nemzeti jogokat mindenek fölé helyező nem magyarok elégedetlensége szintén komolyan veszélyeztetheti, s nem akarták ezt belátni Bărnuț és Hurban fellépése után és ellenére sem.

És ez a kettősség nemcsak azokra a magyar liberálisokra volt jellemző, akik – mint a Batthyány-kormány tagjainak többsége is – április eleje óta abban a hitben éltek, hogy az udvar végérvényesen beletörődött a márciusi vívmányok megmásíthatatlanságába, hanem azokra is, akik Kossuthoz hasonlóan – mint még tapasztalni fogjuk – mentek maradtak efféle illúzióktól. Mert a magyar nemesség hatalmi állásainak körét Kossuth sem szűkíteni, hanem éppen hogy tágítani kívánta. Márpedig a parasztság kielégítése az érdekelt nemesuraktól nagy áldozat hozatalát követelte ugyan, de pusztán átmeneti anyagi áldozatát, s egyáltalán nem követelte meg, hogy a nemesség a maga hatalmi állásaiból is feláldozzon valamit, sőt, éppen azzal kecsegtette a nemességet, hogy hozzá fogja segíteni – s ez fogja csak igazán hozzásegíteni – hatalmi helyzetének hőn vágyott kikerekítéséhez. A nemzetiségeket viszont a magyar nemesség csupán az államhatalom némely elemeinek átengedésével elégíthette volna ki, azaz csupán akkor, ha az ő javukra éppen azoknak az előnyöknek egy részéről mond le, amelyek maradéktalan megszerzésének a reményében ment pedig csak bele a jobbágyfelszabadításba is.

Tökéletesen érthető tehát, ha a magyar liberálisok a nemzetiségek oldaláról felhangzó kulturális és egyházi jellegű kívánságokat készek voltak habozás nélkül és mind egy szálig teljesíteni, ennél többre viszont már nem voltak kaphatóak, – kivált az elől zárkóztak el – mint kezdettől fogva, úgy a márciusi fordulat után is –, hogy a horvátokhoz hasonlóan az ország más nem magyar lakóit is külön nemzetek fiainak ismerjék el. És hogy éppen ebben a látszólag pusztán elméleti érdekű kérdésben makacsolták meg magukat, az sem lehet meglepő. Hiába bizonygatták ugyanis az április 9-én Kossuthtal tárgyaló szerbek, hogy ők ragaszkodnak ugyan a maguk népének nemzetként való elismeréséhez, az ország kormányzati egységét azonban nem szándékoznak megbontani, s szavaik hiába tükrözték is híven a pillanatnyi helyzetet: logikai szempontból Kossuthnak igaza volt, mikor úgy következtetett, hogy a szerbek külön nemzetként való elismertetésük esetén külön kormányt, azaz területi autonómiát is teljes joggal követelhetnének maguknak s ezért, ha ma – amikor ténylegesen még nem követelnek ilyesmit – nemzetnek ismertetnek el, akkor holnap már bizonyára követelni is fogják az autonómiát. Márpedig a magyar liberálisok a magyar nemesség hatalmi érdekeire nézve nemcsak azt az eshetőséget érezték veszélyesnek, ha területi autonómiát kényszerülnének biztosítani a magyarországi nemzetiségeknek, de azt is, ha akár egyetlen, nem magyarok lakta vármegye igazgatását is kénytelenek lennének átengedni a nemzetiségi mozgalmak képviselőinek.

S persze: a magyar liberálisok, ha az ország nem magyarok lakta körzeteinek önkormányzatban részesítésére gondolni sem voltak hajlandóak, éppenséggel azt is megtehették volna, hogy a nemzetiségi mozgalmak képviselőinek magába az ország központi kormányzatába engednek több-kevesebb beleszólást. És Kossuth április 8-án, a szerb küldöttség hivatalos országgyűlési elfogadásakor valóban ki is jelentette, hogy ha lesznek a szerbek soraiban miniszteri munkakör betöltésére alkalmas személyek, akkor az illetők részesedni is fognak a miniszteri tárcákban. A nemzetiségi mozgalmak képviselőinek az ország központi kormányzatába való tényleges bevonása azonban szintén a magyar nemesség hatalmi állásainak összeszűkülését eredményezte volna, s ezért a magyar liberálisok ténylegesen csupán a horvátok képviselőinek készültek kormányhivatalokat juttatni, de magasabb polcra, mint a bel- és az igazságügyminisztérium kebelén belül létesítendő külön horvát ügyosztály élére, még horvátokat sem terveztek ültetni.

Amely szűkmarkúság mellesleg azt is elárulja, hogy a magyar liberálisok még a horvátokkal szemben alkalmazott kivételes bánásmódra is csak jobb megoldás híján szánták el magukat: azért, hogy jogosnak tüntethessék fel a magyar nemesség által az államhatalom korlátlan birtoklására támasztott igényt. Ennek érdekében ugyanis – mint láttuk – kénytelenek voltak ragaszkodni ahhoz az erőltetett elmélethez, hogy egy meghatározott ország polgárai mindnyájan egyugyanazon nemzet kötelékébe tartoznak. Annak igazolására viszont, hogy Magyarország polgárai mindnyájan a magyar nemzet fiai közé sorolandóak, csupán történeti érveket hozhattak fel; így mindenekfölött arra hivatkoztak, hogy Magyarország történelmileg kialakult egységes államisággal bír, s a magyar államot hajdanán a magyarok – és éppen a magyarok – szervezték meg. Ilyen körülmények között pedig a horvátok nemzeti különállását – az ország összes többi nemzetiségéével ellentétben – maguk is el kellett hogy ismerjék, hiszen nem tagadhatták, hogy Horvátországot a magyar királyok annak idején mint történelmileg már ugyancsak kialakult és a magyartól addig független államisággal rendelkező területet csatolták Magyarországhoz, s még azt sem vonhatták kétségbe, hogy Horvátország belügyeinek önálló intézésére a horvátok joggal tartanak számot, hiszen nem vitathatták, hogy Horvátország a múltban, Magyarországhoz csatoltatása után is mindig rendelkezett belső önkormányzattal.

De mert a horvátokkal szemben alkalmazott kivételes bánásmód eszerint kirekesztőleg a kényszerítő körülményeknek köszönhette létét, ez a kivételes bánásmód többre már természetesen egy jottányival sem terjedt, mint amit a magyar liberálisok kényszerhelyzete valóban parancsolóan előírt. Ha tehát abba, hogy Horvátország önálló és horvát kézben levő belső közigazgatással bírjon, a magyar liberálisok kénytelen-kelletlen belenyugodtak is, az elől, hogy a horvát szábor a továbbiakban a magyar országgyűlésnek alá nem rendelt, sőt azzal teljesen egyenrangú törvényhozó testületté nője ki magát, s hogy Horvátország most egyedül a szábornak felelős önálló kormányra is szert tegyen, ugyanők már hajthatatlanul elzárkóztak, mert az ilyen jellegű követelésekkel szemben már rendelkeztek hivatkozási alappal, hiszen a múltban csak Horvátország belső közigazgatása folyt önállóan, a törvényeket Viszont Horvátország számára is a magyar országgyűléseken hozták, s a Végrehajtó hatalmat legfelső fokon Horvátországban is a középponti magyar kormányszékek gyakorolták.

A nemzetiségi mozgalmak iránti szűkkeblűség azonban nemcsak a magyar liberálisok eljárására nyomta rá a maga bélyegét, hanem a magyar forradalom baloldalának a vonalvezetésére is. Mert az persze igaz, hogy amikor a pesti szerb fiatalok március 18-án testületileg jelentkeztek a helybeli nemzetőrségbe, a márciusi fiatalok a legnagyobb lelkesedéssel fogadták őket, amikor pedig három héttel utóbb kitudódott, hogy Murgu még mindig a pesti Újépületben raboskodik, a márciusiak az ő kiszabadításáért is hasonló lelkesedéssel szálltak síkra. Csakhogy amikor nyilvánosságra került a pest-budai szerbek által már a forradalom másnapján megfogalmazott petíció, a szerbeket a sajtóban elsőkül éppen a márciusi fiatalok ítélték el amiatt, hogy „mint nemzet akarják magokat bemutatni”, s vélük szemben ők is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Magyarországon „csak egy nemzet van, s ez a magyar”.[43]

Ezt a merevséget pedig a márciusiak esetében sem ellensúlyozhatta, hogy a forradalomnak a polgári átalakulást szolgáló vívmányaiban ők éppúgy egyenlően, nemzeti hovátartozására való tekintet nélkül kívánták részeltetni az ország valamennyi lakóját, akár a magyar liberálisok, sőt ők – valamivel messzebb menő átalakulásra vágyva – még több ilyen vívmányban kívánták részesíteni az ország lakóit, a nem magyarokat is. Amint ennek a merev álláspontnak a megmásítására, akár Kossuthot, úgy a márciusi fiatalokat sem bírhatta rá a Habsburgok oldaláról fenyegető ellenforradalmi veszély tudata sem; ellenkezőleg: az ellenforradalmi veszély tudata még inkább megerősítette őket abban a meggyőződésükben, hogy helyesen járnak el, mikor szembeszállnak a nemzetiségi mozgalmak külön nemzeti jogok kicsikarására irányuló próbálkozásaival.

Az államkölcsön és a magyar bankjegykibocsátás kezdetei

A teljes cikk.

A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

Kossuth azonban a maga álláspontját korántsem csak a pénzügyi politika terén igyekezett érvényre juttatni, hanem a kormánypolitika egészét illetően is. S igaz, ilyen irányú kezdeményezései nem egy esetben csupán annyi eredménnyel jártak, hogy elkeseredett vitákat robbantottak ki közte és minisztertársai között, más esetekben viszont gyümölcsöző kezdeményezéseknek bizonyultak. Kivált olyankor, ha a kormányon belül a nemzetiségi területeken folyó ellenforradalmi szervezkedések hírei kerültek terítékre. Mert hogy ezek a szervezkedések veszélyeztetik a magyar forradalom vívmányait, azt azok a miniszterek is világosan látták, akik egyelőre pusztán nemzetiségi szervezkedéseket láttak bennük, s arra, hogy például Jellačićot valójában nem horvát nemzeti törekvések, hanem az udvari körök utasításai mozgatják, még csak nem is gondoltak.

Amikor tehát Kossuth már az április 16-i minisztertanácson annak a véleményének adott hangot, hogy Jellačićot minden további nélkül el kellene távolítani báni tisztségéből, ez a vélemény elhangzott ugyan, annyit azonban a jelen voltak többsége is elismert, hogy törekedni kellene legalább Jellačić tevékenységének ellensúlyozására, s ennek megfelelően a kormány úgy határozott, hogy a legfontosabb horvátországi vármegyében, Zágrábban a főispáni széket a magyarbarátságáról ismert túrmezei gróf, Antun Josipović foglalja el. Amikor pedig kiderült, hogy Jellačić nemcsak semmibe veszi Josipović kinevezését, hanem éppenséggel saját embereit állítja a horvátországi megyék élére s ráadásul olyan paranccsal, hogy a magyar kormánytól semmiféle utasítást nem fogadhatnak el, a május 1-i minisztertanács azt is kimondotta, hogy Batthyány azonnal utazzék Bécsbe, s eszközöljön ki egy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot, arra az esetre pedig, ha ez is foganatlan maradna, hatalmaztassa fel a nádort külön királyi biztos Horvátországba küldésére.

S Batthyány bécsi útja hozott is eredményeket, mivel az udvari körök a nyílt színvallás idejét ekkor – mint tudjuk – még nem látták elérkezettnek. A bécsi tárgyalások folyományaként tehát az uralkodó ez alkalommal nemcsak Jellačićot és a Magyarország területén működő többi főhadparancsnokot szólította fel a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem a nádornak is megadta a királyi biztos esetleges kirendeléséhez szükséges felhatalmazást. István főherceg pedig ezek után egy sor (Kossuth által kidolgozott) rendeletben érvényteleneknek nyilvánította Jellačić önkényes intézkedéseit, majd a Horvátországba küldendő királyi biztost is kinevezte a magyar kormány iránt mind ez ideig lojálisnak mutatkozó szlavóniai főhadparancsnok, Hrabovszky János báró altábornagy személyében, őt egyszersmind arra is feljogosítva, hogy szükség esetén hűtlenségi perbe fogathassa Jellačićot. S Hrabovszky zágrábi kirándulása hatástalan maradt ugyan, a június elején Innsbruckba utazó Batthyánynak viszont sikerült elérnie, hogy az uralkodó június 8-án – öt nappal korábbi döntését megmásítva – a határőrvidéket mégiscsak a magyar hadügyminiszter parancsai alá helyezze, június 10-én pedig egy újabb (s ismét Kossuth által szövegezett) királyi kéziratot tegyen közzé, ebben Jellačićot formálisan immár fel is függesztve báni tisztségéből mindaddig, amíg be nem bizonyítja a kormány részéről ellene emelt vádak alaptalanságát.

Ámbár az is igaz, hogy tényleges változásokat a június 10-i kézirat kibocsátása sem eredményezett. Jellačić ugyanis titkos utasításainak megfelelően mit sem törődött a kéziratban foglaltakkal, hanem továbbra is helyén maradt, s továbbra is teljes erővel dolgozott az ellenforradalom horvátországi támaszpontjának kiépítésén, kivált arra törekedve, hogy a vezénylete alatt álló csapatokat minden tekintetben előkészítse egy kellő időben Magyarország ellen indítandó támadásra. Amikor pedig Kossuth emiatt úgy intézkedett, hogy a zágrábi hadipénztár többé semmiféle pénzellátmányt ne kapjon Magyarországról, Jellačić ennek a húzásnak a következményeit is hamar ki tudta heverni, mert az osztrák kormány nyomban átvállalta az ő pénzelését.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

S a nádor jogkörének kiszélesítése el is érte a célját: a kormány mérsékeltebb tagjait, akik a délvidéki és a horvátországi állapotok rohamos rosszabbodásának láttán ekkor Kossuthtal és a radikálisokkal egyetértésben már maguk is azon a véleményen voltak, hogy az országgyűlés legfőbb és legsürgetőbb teendője az ország fegyveres védelmére fordítható eszközök gyarapítása lesz, ez a jóindulatot színlelő lépés arra ösztönözte, hogy a fegyveres erők növeléséről továbbra is az udvarban lehetőleg minél kevesebb aggodalmat keltő módon gondoskodjanak.

Amikor tehát Kossuth a július 2-i minisztertanácson azt indítványozta, hogy a kormány az országgyűléssel ajánltasson meg 200 ezer újoncot és 42 millió forintnyi hadihitelt, indítványát a kormány mérsékeltebb tagjai is magukávé tették azt a június közepén elejtett gondolatot azonban, hogy a megajánlandó újoncokból újabb honvédzászlóaljakat kellene szervezni, a miniszterek közül ekkor sem elevenítette fel már senki. Ezzel szemben két nap múlva, mikor ismeretessé lett, hogy Jellačić felröppentette egy magyar részről Horvátország ellen indítani tervezett fegyveres támadás álhírét, s erre hivatkozva az olasz hadszíntéren harcoló horvát határőrök hazarendelésével fenyegetőzik, Batthyány azzal a javaslattal fordult minisztertársaihoz, hogy – bár negyed éve még mereven elutasították az udvarnak az olasz földön tevékenykedő császári csapatok megerősítésére irányuló segélykérését – most önként kínálják fel az elsőül kiállítandó 40 ezer újonc Észak-Itáliába küldését. A kormány pedig ezt a javaslatot is elfogadta; még Kossuth is csak annyi megszorítással élt, hogy az olasz segély tényleges foganatosítását kössék Jellačić előzetes megfékezésének a feltételéhez.

Az országgyűlés megnyitása után teendő lépéseiket azonban nemcsak a kormány tagjai igyekeztek már előre összehangolni, hanem a radikálisok is, akikkel a választásokon történtek igen gyorsan megérttették, hogy számszerű gyengeségük soraiknak minél szorosabbra zárását követeli tőlük. Petőfi és Vasvári tehát már július 2-án új klubot alakított Demokrata Klub néven, s ennek a klubnak egy időre sikerült is helyreállítania a márciusi fiatalok április-május folyamán megbomlott egységét. Majd július 16-án Madarász László vezetésével megalakult az Egyenlőségi Társulat is, amelynek a keretei között meg elsőkül a radikális nemesi politikusok és Táncsics követői fogtak össze egymással. S július második felében azután a márciusi fiatalok zöme is átlépett az Egyenlőségi Társulatba, úgyhogy a társulat hamarosan a baloldal egészének több mint ezer fős pártszerű szervezetévé nőtte ki magát. A különféle baloldali csoportok egységesülését pedig nyomon követte a baloldali sajtó egységesülése is: a Madarász-fivérek július elején megindult lapja, a Nép-Elem néhány héten belül magába olvasztotta a kisebb olvasóközönséggel bíró s ezért anyagilag sem eléggé kifizetődő radikális lapokat, továbbra is megőrizte viszont különállását a Marczius Tizenötödike, a Munkások Ujsága meg a Die Opposition, s így megteremtődtek a feltételei annak, hogy a nemesi, az értelmiségi, a paraszti és a német ajkú olvasók ezután is más-más, testükre szabott lapból ismerjék meg a radikálisok nézeteit, ezekről a nézetekről azonban az olvasóközönség egyes csoportjai egyöntetű tájékoztatást kapjanak.

Közben pedig a radikálisok lépéseket tettek korábbi politikai irányvonaluk helyesbítésének, elsősorban parasztpolitikájuk magasabb színvonalra emelésének az érdekében is – habár ezek a lépések továbbra sem voltak teljesen egyöntetűek. Hiszen Táncsics lapjának július 9-i számában már a parasztkérdés rendezésének részletes tervét is kifejtette, követelve, „a) hogy a bordézma éppen úgy, mint a többi dézma és robot, teljesen eltöröltessék; b) hogy mindennemű regalék vagy úri haszonvételek megszűnjenek…; c) hogy minden censualis, contractualis egyezkedések, mik jobbágyi viszonyt tanúsítanak, megszűnjenek: méltányos kárpótlást az ország adjon; de… d) hogy csak ollyanoknak járjon kárpótlás, kiknek jövedelme csupán a megszűnt dézmából és robotbúl állott: ellenben, a kiknek például legalább 3000 forintnyi évi jövedelmük különben is van, semmi kárpótlást ne kapjanak; … e) hogy azon legelők és szántóföldek, mellyeket… a volt földesurak… a községektűl erőszakkal, katonai hatalommal, ijesztgetésekkel, fenyegetések közt, csalárdsággal s bármi ürügy alatt elfoglaltak, azoknak visszaadassanak; s… f) hogy bárhol és bármikor a haza ellen föltámadt pártütők földei magyar zsölléreknek és önkéntes vitéz katonáknak adassanak…”[44]

A többi radikális viszont ilyen messzire még ekkor sem ment el. Mindazonáltal most már a többiek is parasztpolitikájuk számottevő módosítására szánták el magukat: a baloldali képviselők július 6. és 12. között Madarász László indítványára konferencián vitatták meg a parasztkérdést, s úgy határoztak, hogy – megújítva az április közepén feloszlott Pest megyei forradalmi választmány egykori kezdeményezését – követelni fogják a szőlődézsma állami kármentesítéssel történő eltörlését és a majorsági jobbágyok ugyancsak állami kármentesítéssel eszközlendő felszabadítását, majd ezeket a követeléseket a konferencia megbízásából Nyáry Pál törvényjavaslatba is foglalta és az országgyűlés elé terjesztette.

S alig hogy elkészült ez a törvényjavaslat, a képviselőház máris liberálisok és radikálisok szenvedélyes összecsapásainak a színterévé lett. Mert a ház július 11-én közfelkiáltással elfogadta ugyan a kormánynak a 200 ezer újonc és a 42 milliós hitel megajánlására vonatkozó indítványát, amelyet – mint a kormány állandó képviselőházi szószólója – Kossuth terjesztett elő, s ezzel az indítvánnyal a baloldali képviselőik sem helyezkedtek szembe, sőt, éppen ők kezdeményezték közfelkiáltással történő elfogadását.

Augusztus havának fejleményei

A képviselőház ugyanis augusztus 1-én készült megkezdeni a 200 ezer újonc megszervezésének mikéntjére vonatkozó – Mészáros Lázár által beterjesztett – törvényjavaslat vitáját. Néhány nappal előbb azonban híre érkezett egy frankfurti döntésnek, amely arra kötelezte valamennyi német állam hadseregét, hogy augusztus 6-án vegye fel az egységes Németország színeit, s ezzel jelképesen vesse alá magát Frankfurtnak. Batthyány pedig a katonaállítási törvényjavaslat letárgyalása előtt szerette volna tisztán látni; hogy ennek a döntésnek az osztrák fegyveres erők is engedelmeskedni fognak-e vagy sem. Mert a képviselőház illetékes választmánya a katonaállítási javaslat előzetes bizottmányi tárgyalása során annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kiállítandó újoncmennyiséget nem volna szabad – a javaslatot követve – teljes egészében a császári hadsereg erősítésére fordítani, hanem legfeljebb az itthon állomásozó magyar sorezredeket kellene kiegészíteni az újoncok egy részének igénybevételével, az újoncok nagyobbik hányadát pedig újabb honvédzászlóaljak alakítására kellene felhasználni, s ugyanerre az álláspontra helyezkedett ekkor Kossuth is. Batthyány ellenben kitartott amellett, hogy Magyarországnak továbbra sem szabad újabb honvédzászlóaljak szervezésével kísérleteznie – legalábbis addig, amíg a külső körülményekben valamilyen kedvező fordulat nem megy végbe. A szóban forgó frankfurti döntést viszont éppen ilyen kedvező fordulatnak ítélte. Hiszen az osztrák fegyveres erőknek az egységes német hadseregbe való beletagozódása egyszerre törvényes ürügyet teremtett volna a magyar hadseregnek a császári hadseregtől történő elkülönítésére.

Batthyány tehát augusztus 1-én a radikálisok és Kossuth tiltakozása ellenére is keresztülvitte, hogy a képviselőház a katonaállítási törvényjavaslat vitáját halassza el egy héttel, majd Mészáros Lázárt délvidéki szemleútra küldte, s ezzel még egy heti haladékot szerzett magának. Ez a két hét azonban teljesen hiábavalóan ment veszendőbe. Mert az osztrák ezredek zászlóira augusztus 6-án valóban feltűzték ugyan a német nemzeti színű szalagokat, másnap viszont a német egységnek ezeket a jelképeit Latour parancsára ismét eltávolították róluk, s így minden a régiben maradt. És – hogy az ebből következő gondok ne járjanak egyedül – e két hét eltelte előtt, augusztus 12-én az udvar is visszatelepült Innsbruckból Bécsbe, az uralkodó pedig ennek ürügyén két nap múlva már vissza is vonta a nádornak adott ideiglenes törvényszentesítési felhatalmazást, ezzel érthetően még csak felfokozva Batthyányéknak a katonaállítás kérdésével kapcsolatos aggályait.

A katonaállítási javaslat vitájának elhalasztása után a képviselőház Eötvösnek az elemi oktatás megreformálása érdekében kidolgozott törvénytervezetét tűzte napirendjére. A javaslatban az állott, hogy be kell vezetni az általános tankötelezettséget (fiúkra vonatkozólag 12, leányokra nézve 10 éves korig), s az elemi oktatást ingyenessé kell tenni, továbbá ki kell mondani hogy „a vallásos oktatást a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől [azaz az állami iskolák keretein kívül] veendik”.[45] És a képviselőház az előterjesztést (kisebb – a klérus megnyugtatásara szolgáló – módosításokkal) el is fogadta.

A törvényjavaslatból azonban mégsem lett törvény. A felsőház ugyanis, mivel a tervezet életbe léptetése – az eszközölt módosítások ellenére is – számottevően korlátozta volna az egyháznak a népoktatás menetébe való beleszólását, a javaslatot augusztus 25-én egyszerűen levette napirendjéről, s ebbe végül a kormány is szó nélkül beletörődött, nehogy ürügyet teremtsen a vallásos tömegeknek a forradalom ellen uszítására.

Közben pedig hasonlóan sovány eredményekkel zajlott le Mészáros délvidéki szemleútja is, amelyre az adott okot, hogy a Bácskában és a Temesközben ekkor már csaknem két hónapja folyt magyarok és szerbek véres testvérháborúja, a győzelmet azonban, bármekkora pusztulást okoztak is a harcok a lakosság soraiban mindkét oldalon, ez ideig egyik félnek sem sikerült kivívnia.

A karlócai gyűlés után ugyanis vagy 20 ezer délvidéki szerb – nagyrészt határőr – fogott fegyvert a magyar forradalom ellen, s a felkelőkhöz azután Stevan Knićanin ezredes vezetésével 10–12 ezer szerbiai önkéntes is csatlakozott, úgy hogy a felkelőhad létszáma hamarosan ötszörösére nőtt a véle szemben álló sorkatonaságénak. A felkelők azonban erőfölényüket nem tudták kellőképpen kamatoztatni, mivel jó ideig beérték azzal, hogy kisebb csoportokban meglepetésszerű rohamokat intézzenek a környékbeli magyar (és német) lakosságú falvak és városok ellen. Másfelől viszont az ebből fakadó előnyöket magyar részről sem használták ki; a felkelőkkel titkon összejátszó temesközi főhadparancsnok, Anton Piret báró altábornagy ugyanis – ahelyett, hogy összpontosított támadásokat indított volna a felkelők egyes csoportjai ellen – csapatait a fenyegetett települések védelmezésének ürügyén maga is ezerfelé szórta szét.

És a helyzet akkor sem változott, amikor a magyar kormány megkezdte a délvidéki haderőnek részint honvédzászlóaljakkal, részint néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt – egymást váltó – nemzetőri alakulatokkal való megerősítését, s a sereg élére önálló parancsnokot is állított Bechtold Fülöp báró altábornagy kassai hadosztályparancsnok személyében.

Bechtold odaadása ugyanis semmivel sem múlta felül Piret-ét. Ő tehát július 14-én támadást indított végre a felkelők legfőbb erőssége a körülsáncolt Szenttamás ellen, mielőtt azonban a támadás komolyabban kibontakozhatott volna, már el is rendelte a visszavonulást, s azután heteken keresztül tétlen szemlélője maradt a felkelés terjedésének.

Számottevő fordulatot pedig a hadügyminiszter szemleútja sem idézett elő. Mert Mészáros, igaz, utasításban adta a Szenttamás elleni támadás mielőbbi megismétlését, majd visszatérve a fővárosba újabb csapaterősítéseket is vezényelt a Délvidékre, s Bechtold augusztus 19-én valóban támadást intézett Szenttamás ellen másodszor is, csakhogy a támadás az ő árulással felérő hanyagsága miatt ezúttal is tökéletes kudarcba fulladt.

Közben – 16-án – végre megkezdődött a katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája. Mivel azonban Batthyány gondjai augusztus első felében sem enyhültek, sőt – amennyiben a törvények szentesítésének a joga ismét kikerült a nádor kezéből – még súlyosbodtak is, vitaalapul a kormány most is csak eredeti törvényjavaslatát terjesztette a ház elé. A baloldali képviselőcsoportnak tehát megint sorompóba kellett lépnie. S Teleki, Nyáry és Perczel meg a többi radikális felszólaló csakugyan meg is mozgatott minden követ, kivált arra figyelmeztetve, hogy a császári hadsereg tisztikara eddig vajmi kevés jóindulatot mutatott Magyarország polgári átalakulásának az ügye iránt, s hogy ezért megbocsáthatatlan könnyelműség volna az ország védelmére hivatott újoncokat ennek a tisztikarnak a kezére adni.

Mészáros azonban a vita során kereken elutasította a radikálisoknak azt az indítványát, hogy az újoncokat kizárólag újabb honvédzászlóaljak alakítására használják fel, s Mészáros álláspontját határozottan támogatta Batthyány is: Holott éppen Batthyány ekkor már nemcsak Jellačić és az osztrák kormány szerepének ellenforradalmi mivoltával volt tisztában, hanem minden jel szerint azt is kezdte felismerni, hogy Jellačićnak és az osztrák kormánynak magában az udvarban is van hátvédje, sőt, hogy Jellačić és az osztrák kormány valójában nem is több, mint eszköz ennek a mögötte megbúvó udvari kamarillának a kezében. Hiszen egy augusztus 3-án kelt hírlapi cikkében például – amelyet nézetei radikalizálódásának bizonyságaként nem a hivatalos Közlöny-ben vagy a kormány félhivatalosának számító Pesti Hírlapban, hanem Kossuth július elején megindított szócsövében, a Kossuth Hírlapjában tett közzé – maga is azt fejtegette, hogy Ausztriában távolról sem az osztrák kormány az úr, minthogy BécsbenMetternich politicájának nehány összeszedett reminiscentiája titkos kormányzást gyakorol, melly a felelős ministerium fölött áll”.[46] 15-én pedig egyik kiáltványában arra is felhívta a figyelmet, hogy a bécsi kulisszák mögött mindinkább felemeli a fejét „egy alávaló párt, melly Jellachichot vak eszközeül használja”.[47]

Egyszóval ekkor már Batthyány is látta, hogy a veszély nagyobb, mint amekkorának korábban képzelte, s ezért ekkor már ő is elengedhetetlennek ítélte a forradalom védelmére igénybe vehető fegyveres erők nagymérvű további gyarapítását. Amikor tehát éppen ez idő tájt nyilvánvalóvá lett, milyen keveset érnek az előzetes katonai kiképzés nélkül táborba vezényelt s harctéri szolgálatot amúgy is csupán néhány hétig teljesítő nemzetőri alakulatok, augusztus 13-án ismét a honvédekhez hasonlóan tartós szolgálatra vállalkozó önkéntesek toborzását írta elő az ország törvényhatóságainak. Az újabb önkéntesek kiállítását azonban – a honvédekétől eltérően – valóban mindenestül a törvényhatóságokra bízta, s arra is gondosan ügyelt, hogy a belőlük szerveződő alakulatokat már ne honvédzászlóaljaknak, hanem „önkéntes nemzetőri csapatok”-nak kereszteljék el. Mert ha azt most már tudta is, hogy Magyarország ellenségei magában az udvarban is megtalálhatóak, azt továbbra sem akarta elhinni, hogy az udvarban mindenki ellensége Magyarországnak. S mert akikről az udvari emberek közül még mindig jóindulatot tételezett fel, azoknak a jóindulatát továbbra is igyekezett megőrizni.

A veszély közelségének tudata azonban ekkor már a liberális képviselőkön is kezdett eluralkodni. A katonaállítás kérdésének megvitatásakor tehát a képviselők többsége, bár továbbra sem tette magáévá azt a baloldali álláspontot, amely szerint ezentúl kivétel nélkül minden újoncot honvédzászlóaljak alakítására kellene felhasználni, makacsul ragaszkodott a bizottmányi javaslathoz, amely megengedte ugyan, hogy az újoncok egy részét a Magyarországon állomásozó magyar sorezredek létszámának a gyarapítására vegyék igénybe, az újoncok nagyobbik hányadával kapcsolatos célt viszont maga is újabb honvédzászlóaljak létrehozásában jelölte meg. S mivel ettől az állásponttól, amelyet Kossuth is teljes ékesszólásával képviselt, a többség láthatóan nem volt eltántorítható, a kormány végül Batthyány igyekezete ellenére is elejteni kényszerült Mészáros előterjesztését.

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

Ami annál is beszédesebb tény, mivel Batthyányék ekkor a végveszély tudatában már minden korábbinál nagyobb engedmények tételére is elszánták magukat. Ha tehát a magyar kormányt az osztráknak alárendelni továbbra sem voltak is hajlandóak, Horvátország számára – a korábbi álláspontjával végre gyökeresen szakító kormány augusztus 27-i döntése értelmében – immár a lehető legkiterjedtebb autonómiát készültek felkínálni, sőt most, fölelevenítve egy Kossuth által már jó néhány éve megpendített, a forradalom kitörése óta azonban eddig egyelőre általa sem emlegetett gondolatot, szükség esetén akár Horvátország Magyarországtól való teljes különválását is készek voltak már megajánlani. Maga Batthyány meg azt tervezte, hogy ha ez sem lesz elegendő, akkor fel fogja áldozni a magyar had- és pénzügyigazgatás márciusban oly nehezen kiharcolt önállóságát is, s hozzá fog járulni közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium létesítéséhez.

Csakhogy az udvari köröket, amelyekben Lombardia visszafoglalása óta szilárd meggyőződéssé lett, hogy ezekután a magyar forradalom felszámolása is pusztán idő kérdése, többé ekkora engedmények kilátásba helyezésével sem lehetett tárgyalásos kiegyenlítésre bírni. S kivált nem lehetett kielégíteni őket a Batthyány-kormány részéről Horvátország javára előirányozott lépésekkel, hiszen az udvar mind ez ideig azt hangoztatta ugyan, hogy oltalmazni kívánja a horvát nemzeti érdekeket, a valóságban viszont egyáltalán nem arra törekedett, hogy a horvátoknak (vagy a birodalom bármely más népének) a korábbinál nagyobb mozgási szabadságot biztosítson, hanem éppen arra, hogy a birodalom március óta nagyobb mozgási szabadságot követelő vagy máris ilyen nagyobb mozgási szabadság birtokába jutott népeit újfent a birodalmi egység feltétlen tiszteletben tartásának az ösvényére terelje. De az udvari köröket természetesen nem lehetett kielégíteni a közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium megszervezésére vonatkozó ajánlattal sem, hiszen az udvar nem azért tűzte ki céljául a Magyarország számára márciusban kicsikart had- és pénzügyigazgatási önállóság felszámolását, hogy most ennek fejében a birodalom egészének had- és pénzügyigazgatásába engedjen beleszólást a magyar liberálisoknak, hanem hogy a birodalom kormányzatát teljes egészében a maga rendíthetetlen híveire ruházza ismét.

Ezért volt hát, hogy az uralkodó Batthyányékat előterjesztéseik meghallgatása után semmiféle érdemi válaszban nem részesítette, hanem ehelyett osztrák hadügyminiszteréhez, Latourhoz utasította őket, Latour pedig kertelés nélkül a szemükbe mondta, hogy a kialakult áldatlan helyzeten egyedül a magyar had- és pénzügyminisztériumnak a megfelelő osztrák szakminisztériumokba történő beleolvasztása segíthetne. Ami azután tárgyalófeleivel azonnal megértethette, hogy legjobb lesz, ha teljesen felhagynak azokkal a reményekkel, amelyek Pestről távoztukkor haloványan még pislákoltak bennük.

Batthyány és Deák bécsi kálváriajárásával egyidejűleg azonban igen fontos fejleményekre került sor Pesten is. Az Egyenlőségi Társulat tagjai, akik eleve is bizonyosra vették, hogy az udvar semmi áron sem lesz eltántorítható Magyarország közeli fegyveres megrohanására irányuló terveitől, a katonaállítási törvényjavaslat képviselőházi vitájának utolsó napján, augusztus 23-án, tartott rendkívüli közgyűlésükön kimondották, hogy bár a képviselőház egyszer már véghatározatot hozott a katonaállítás mikéntjéről, ők továbbra sem fogják feladni a harcot, amíg el nem érik, hogy az újoncokat mégis kivétel nélkül honvédzászlóaljakba szervezzék, s Vasvári indítványára abban egyeztek meg, hogy először – tömeges aláíratása végett – országszerte körözni fognak egy, az országgyűlés elé terjesztendő petíciót, amely a honatyákat a katonaállítás tárgyában szótöbbséggel elfogadott törvényszöveg utólagos megmásítására fogja felhívni, azután pedig – a következő pesti országos vásár alkalmával – szeptember 8-án nagy népgyűlést rendeznek majd a Rákoson, s a nép nevében innen is hasonló felszólítást fognak intézni a törvényhozáshoz. És augusztus utolsó hetében a társulat tagjai teljes erővel hozzá is láttak az aláírásgyűjtéshez meg a népgyűlésre való toborzáshoz – abban a reményben, hogy a közvélemény nyomása most már hatni is fog a képviselők többségére.

Közben pedig tovább fokozta erőfeszítéseit Kossuth is, aki szintén arra számított, hogy Batthyányék üres kézzel fognak megtérni Bécsből. Élve tehát azzal az alkalommal, hogy a képviselőház most éppen az általa beterjesztett költségvetési tervezettel foglalkozott, mindenekelőtt keresztülvitte, hogy a ház megszavazzon egy, a költségvetési javaslat keretei közül kiemelt külön törvényjavaslatot, amely a kormányt feljogosította a július 11-én már megajánlottnál is nagyobb összegű, 61 millió forintnyi hitel igénybevételére és megengedte, hogy ha a szóban forgó 61 millió az ország közjövedelmeiből nem tellenék ki, akkor a hiányzó összeg előteremtéséről a kormány nemesfémfedezet nélküli papírpénz kibocsátásával gondoskodjék. Majd figyelmét a honvédelem – hatáskörébe egyébként nem tartozó – kérdéseire összpontosította, s Szemerét, aki ekkor egy személyben helyettesítette mind Batthyányt, mind az augusztus 26-a óta ismét a délvidéki táborban időző Mészárost, s aki a helyzetet ekkortájt nagyjából hozzá hasonlóan ítélte meg, rávette arra, hogy 29-én egy körrendeletben minden további nélkül utasítsa a törvényhatóságokat az újoncösszeírásnak az országgyűlés által már elfogadott, de még szentesítetlen katonaállítási törvény alapján történő azonnali megkezdésére. Ezzel pedig – ha egyelőre még mindig nyitva maradt is az a kérdés, hogy az újoncokból végül mind egy szálig honvédek lesznek-e – a forradalom tábora mindenképpen megtette a döntő lépést az ellenforradalom közvetlenül küszöbön álló támadásának méltó elfogadására.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

A teljes cikk.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

A radikálisok azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Átlátták ugyanis, hogy ha a hatalmat megkísérelnék kisajátítani, kísérletük pillanatnyilag eredményre vezethetne ugyan, a liberális nemesség zömét azonban minden bizonnyal egy csapásra szembefordítaná a forradalommal, s ez azután végzetesen megnövelné a forradalom amúgy is félelmetesen erős ellentáborának az esélyeit. Az Egyenlőségi Társulat tagjai tehát a felvonulóktól egyelőre csupán – türelmet kértek, maguk között pedig abban állapodtak meg, hogy most már harcba fognak szállni a Batthyány-kormány eltávolításáért, arra viszont ezután sem fognak törekedni, hogy valamiféle, az országgyűlés megdöntését feltételező, tisztán baloldali kormányhatalmat hozzanak létre, hanem céljukul egy radikálisokból és liberálisokból Kossuth főségével vegyesen alakítandó, s ennek megfelelően az eddiginél határozottabb vonalvezetésű, de változatlanul az országgyűlésre támaszkodó, s így a liberális nemesség zömének támogatását a maga számára szintén biztosítani képes kormány megteremtését tűzik ki. S azután, reggelre kelve, városszerte mindjárt agitálni is kezdtek a szóban forgó koalíció gondolata és Kossuth mellett.

Az eddigi kormánypolitika esetleges továbbvitelének azonban ekkor már maguk a kormány tagjai sem látták értelmét. Szemere személyében akadt ugyan egy miniszter, aki ennek ellenére sem helyeselte a kormány azonnali lemondását, de ő is csupán azért igyekezett maradásra bírni társait, mert bizonyosra vette, hogy többé semmiféle újonnan alakítandó kormánynak nem sikerülne elnyernie az uralkodói megerősítést, a liberális nemesség zöme viszont továbbra is csak uralkodói felhatalmazással bíró, törvényes kormányt lenne hajlandó támogatni. A kormány többi tagja azonban a 10-éről 11-ére virradólag tartott minisztertanácson határozottan szembehelyezkedett Szemerével. Kossuth azért, mert ekkor már ő is a radikálisokéihoz megszólalásig hasonló elképzelésekre jutott, s az ellenállás kibontakoztatására hivatott új kormány megszervezését az adott körülmények között halasztást nem tűrő teendőnek ítélte. Batthyány pedig azért, mert István főherceg (aki – tudjuk – már eddig is alig győzte kivárni a kormány feloszlását) hazatérését követően sietett elhitetni véle, hogy ha vállalkozik egy Kossuthot tagjai sorából immár kirekesztő új kormány alakítására, akkor lemondása után mindjárt újabb kormányalakítási megbízatást fog kapni, új kormányával pedig Bécs még az eddig történtek ellenére is kész lesz megint tárgyalásokba bocsátkozni. S a kormány mérsékeltebb szakminiszterei – mint általában – ezúttal is Batthyány mellé álltak, ha talán nem hallottak is azokról a hazug ígéretekről, amelyekkel őt István főhercegnek még mindig sikerült megtévesztenie, s ha a főherceg személye iránti bizalmuk talán nem volt is annyira határtalan, mint az övé.

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását), mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán 6 meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában. István főherceg pedig ezek után teljesen érthetően arra a meggyőződésre jutott, hogy végre elérkezett az ő ideje, s ennek megfelelően sietve átiratot intézett a képviselőház elnökéhez, közölve véle, hogy a kormány feloszlott, majd ehhez azt is hozzáfűzve: „…A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem…”[48]

A főherceg azonban mégiscsak elszámította magát. Az országgyűlés két háza ugyanis 11-én délelőtt közös zárt ülést tartott, s a törvényhozók ezen nemcsak a kormány feloszlásáról értesültek, hanem meghallgathatták a Bécsben járt küldöttség beszámolóját, s maguk is tájékoztatást kaptak végre az augusztus 31-i királyi leiratról meg az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratáról. Ennek jóvoltából pedig, mire a Redoutban, amelyet ez alkalommal 20 ezer főnyi, Kossuthot éltető tömeg vett körül, délután hatkor megkezdődött a képviselőház soron következő nyilvános ülése, az egybegyűltek már éppen eléggé ingerültek voltak ahhoz, semhogy ellenállás nélkül áldásukat adják erre a leplezetlen ellenforradalmi államcsíny-kísérletre. A nádori átirat felolvasása után tehát nyomban szót kért a liberális képviselők egyik legtekintélyesebbje, Bezerédj István, s kifejtette, hogy az ország kormányzatát a nádor a törvény értelmében a kormány lelépése után és ellenére sem veheti a maga kezébe, hanem azt továbbra is a lemondott miniszterek kötelesek gyakorolni mindaddig, amíg új törvényes kormány nem alakul. És Bezerédj szavai széles körű tetszést arattak – jeléül annak, hogy a képviselők többsége el van szánva az ellenforradalmi próbálkozások elutasítására, de jeléül annak is, hogy a képviselők többsége lehetőleg még mindig törvényes eszközöket szeretne latba vetni az efféle próbálkozások visszaverésére. Ebből pedig Kossuthot is, a radikálisok is nyomban leszűrték a megfelelő tanulságot, úgy hogy Bezerédj álláspontjához most Madarász László sem késett csatlakozni, majd felállott Kossuth is, aki eddig a radikális képviselők padsoraiból hallgatta a vitát, s a teremben és a Redout falain kívül egybegyűltek dörgő éljenkiáltásaitól övezve, ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe.

Batthyány azonban, aki továbbra is abban a hitben élt, hogy ha sikerül magát elhatárolnia Kossuthtól, akkor a fegyveres ellenforradalmi támadás veszélyét talán még mindig elháríthatja, nem volt hajlandó követni eddigi pénzügyminiszterének a példáját. Kossuth pedig erre, kapva az alkalmon, sietve megszavaztatott a képviselőikkel két perdöntő fontosságú határozatot, amelyek egyike jóváhagyta az ötforintos pénzjegyek kibocsátását, másika meg előírta az újoncozás megkezdését s kimondotta, hogy az újoncokat a továbbiakban már csakis honvédzászlóaljak alakítására szabad felhasználni.

S ezek után István főherceg is kénytelen volt belátni, hogy a hatalom megragadására még sincs lehetősége. Abba azonban, hogy a hatalom most helyette éppen Kossuthra szálljon át, semmiképpen sem óhajtott beletörődni. Jobb híján azt a megoldást választotta tehát, amellyel eddig csak hitegette Batthyányt: a lemondott miniszterelnököt némi töprengés után magához kérette, s újabb kormány alakítására szólította fel. Batthyány pedig vállalkozott is a kormányalakításra, de csupán két feltétellel: egyrészt azt kötve ki, hogy az uralkodó parancsolja vissza Jellačićot, másrészt meg azt, hogy az osztrák nemzeti bank adjon a magyar kormánynak egymillió forintnyi kölcsönt, s ezzel teremtsen módot a királyi jóváhagyás nélkül megkezdett papírpénzkibocsátás felfüggesztésére.

Mikor azután Batthyány másnap bejelentette a képviselőháznak, hogy megbízatást kapott új kormány alakítására, vállalkozását Kossuth is támogatásáról biztosította. Mert hogy a fegyveres ellenforradalmi támadás elhárítása érdekében Batthyány is minden követ meg fog mozgatni, abban Kossuth sem kételkedett. S mert nyilvánvaló volt, hogy ha az udvar Jellačićot nem rendeli vissza s ezzel lehetetlenné teszi, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlását Magyarországon most olyan kormány vegye át, amely még a lemondottnál is jóval mérsékeltebbnek ígérkezik, akkor Batthyány kudarca újabb tényezőjévé lesz a törvényes eszközök alkalmazásához még mindig ragaszkodó liberálisok kijózanodásának. Márpedig, hogy az udvar Magyarországgal többé végképp nem hajlandó más nyelven beszélni, mint a fegyverekén, azt ekkor már kétségtelenné tette Csány László legújabb jelentése, amelyet a képviselőháznak ugyanezen a 12-i ülésén éppen Batthyány mutatott be, s amelyből kiviláglott, hogy Jellačić csapatai az előző napon már át is keltek a Dráván.

A szőlődézsma eltörlése

A radikális képviselők azonban a következő napokban ismételten rámutattak arra, hogy ez még nem minden, hanem pótlólag azt is ki kellene mondani, hogy a szőlődézsma eltörléséért nem a parasztok lesznek kötelesek kármentesíteni a földesurakat, s intézkedni kellene a többi feudális maradvány felszámolásáról is. Ezeknek a figyelmeztetéseknek a jogosultságát pedig a liberális képviselők már csak fenntartással ismerték el, azzal a Kossuth Lajos formulázta megszorítással, hogy mielőtt további engedmények tétetnének a parasztságnak, elébb „adassék meg a nemességnek az, mire méltán számot tarthat, miszerint legyen kedve a hazát ezen nagy veszélyben védeni”.[49] A képviselőház tehát most először a kármentesítés kérdését tűzte napirendjére, s rövid vita után el is fogadta Kossuth Lajos e tárgyban előterjesztett törvényjavaslatát (amelynek a lényege abban összpontosult, hogy az úrbériséget vesztett birtokosok kárpótlás fejében 5%-kal kamatozó kötvényeket fognak kapni), majd a javaslatot tárgyalás végett átküldte a főrendekhez.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

A képviselőház pedig magáévá is tette az indítványt, kivált miután Kossuth is egyetértőleg nyilatkozott róla. Mert abban, hogy Jellačićot meghátrálásra bírná István főherceg vezérkedése, Kossuth egyáltalán nem bízott ugyan, számított viszont arra, hogy a főherceget azonnali nyílt színvallásra fogja kényszeríteni az indítvány elfogadása.

Hanem István főherceg persze maga is tudta, hogy ha most nemet mondana, akkor ezzel helyzete Magyarországon egyszer s mindenkorra lehetetlenné válnék. Vállalta tehát a vezérletet, másnap pedig már el is utazott a táborba, s hogy ott kellő sikerrel működhessék, helyetteseként magával vitte Móga János altábornagyot, aki mint pesti hadosztályparancsnok már az előző hetekben is nagy segítségére volt az általa tervezett hatalomátvétel céljait szolgáló fővárosi csapatösszevonás szervezésében. Arra azonban, hogy netalán a táborban is ellenforradalmi tevékenységet fejtisen ki, István főherceg csupán korlátozott lehetőséget kapott; a képviselőház ugyanis 15-én Kossuth indítványára azt is elhatározta, hogy a sereg jó szellemének megóvására a nádorral együtt saját soraiból három polgári biztost is küld a táborba. Amely határozat egyébként önmagán túlmutató jelentőséggel bírt: a ház, ez alkalommal első ízben nevezvén ki biztosokat a kormány helyett, most lerakta a szabadságharc később oly nagy fontosságra emelkedett kormánybiztosi intézményének az alapjait, s megtette az első lépést a törvényhozó és a végrehajtó hatalom merev különállásának felszámolása felé vezető úton.

Majd a képviselőház – úgyszintén 15-én – lefektette a szabadságharc irányítását nemsokára kezébe vevő forradalmi kormány alapjait is, mikor – megint csak Kossuth javaslatára – úgy határozott, hogy saját kebeléből kiküld egy hattagú állandó bizottmányt – kimondott célja szerint: a nyilvánosság elé nem tárható honvédelmi jellegű kérdéseknek a miniszterelnökkel való rendszeres megtárgyalására, be nem vallott célja szerint pedig a miniszterelnök tevékenységének állandó ellenőrzésére. S másnap már meg is alakult ez az Országos Honvédelmi Bizottmány, méghozzá úgy, hogy tagjai közé Kossuthon és az erdélyi liberálisokat képviselő Pálffy Jánoson kívül a többség bizalmából – Madarász László, Nyáry Pál, Patay József és Sembery Imre személyében – nem kevesebb, mint négy radikális került. Ami újabb jele volt a képviselőház balratolódásának, jóllehet a balratolódás mértékét első pillantásra a valóságosnál nagyobbnak mutatja, hiszen a képviselők közül ekkor még vajmi kevesen sejthették, hogy ez a testület nemcsak alkalmilag fog fennállni, s rövidesen az ország kormányának a szerepét is át fogja venni.

Ámbár egy baloldali többségű forradalmi kormány éppen 16-án akár magához is ragadhatta volna már a hatalmat. Bécsből ugyanis ezen a napon érkezett meg a válasz azokra a feltételekre, amelyek teljesítésétől Batthyány 11-én függővé tette, hogy végérvényesen vállalja-e az új kormány megalakítását. S a válasz úgy szólt, hogy az uralkodó addig nem kíván érdemben foglalkozni ezekkel a feltételekkel, amíg meg nem kapja a kiszemelt miniszterjelöltek névsorát is. Amely válasz nyilvánvaló akadékoskodás volt – hiszen Bécsben is tudták, hogy Batthyány csupa mérsékelt politikusból szándékozik megalakítani második kormányát –, s eszerint egyedül arra szolgálhatott, hogy az országgyűlést valamilyen elhamarkodott, törvényellenesnek minősíthető lépésre – például Kossuth kormányfővé való kikiáltására – ösztönözze. Ezt a célt pedig az udvar majdhogynem el is érte. Mert a választ közlő királyi leirat felolvasása után általános felháborodás lett úrrá a képviselőkön, s teljes megértés fogadta Batthyánynak azt a bejelentését, hogy többé nem kívánja folytatni kormányalakítási erőfeszítéseit, mivel fáradozásait az adott körülmények között siker úgysem koronázhatja.

Kossuth és a radikálisok azonban átláttak a szitán. Bizalmukról biztosították tehát Batthyányt, s arra kérték, hogy egyelőre mégse váljék meg a miniszterelnöki tisztségtől.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

A következő ülését ugyancsak ezen az estén tartó képviselőház pedig, amelynek a falait ez alkalommal is óriási tüntető tömeg övezte, a Lamberg kinevezéséről szóló királyi rendeletet Madarász László és az ekkor Batthyány felhatalmazásával már harmadnapja alföldi toborzókörúton járó, de útját a legújabb hírek hallatára megszakító Kossuth kezdeményezésére mint miniszteri ellenjegyzés nélkül, azaz törvényellenesen kibocsátott iratot érvénytelennek nyilvánította, majd a dunántúli sereget felszólította a harc haladéktalan felvételére, s végül e legújabb határozatainak foganatosításával a honvédelmi bizottmányt bízta meg. Másnap pedig a pesti tömegek meg a Kossuth szavára a táborba indult, s éppen ekkor Pestre érkező alföldi népfelkelők már azt is megmutatták, hogy a honvédelmi bizottmány korántsem fog magára maradni, ha majd érvényt próbál szerezni a képviselőház akaratának: mikor kiderült, hogy Lamberg már itt is van, halálra keresték, s azután, kezükre kerítvén, könyörtelenül felkoncolták ezt az udvar által elnyomójukká kiszemelt, s ezzel haragjuknak kiszolgáltatott embert.

A néptömegek fegyverfogása

De a pestiekéhez hasonló vállalkozó szellemet mutattak a Kossuth által felkeresett Duna–Tisza közi települések lakói is: Ceglédről, Nagykőrösről, Kecskemétről, Abonyból és Szolnokról szeptember 25. és 27. között együttvéve 12 ezer ember indult Jellačić fogadására, szeptember 29. és október 6. között pedig, amikor Kossuth immár Csongrád megye területén folytatta toborzókörútját, a lelkesedés – ha lehet – még fokozódott is, úgy hogy ő újának végestével már kereken 50 ezer önkéntes jelentkezéséről számolhatott be a képviselőháznak. Ami kiváltképpen kellemesen lephette meg a parasztság elégedetlenségének jeleivel előzőleg lépten-nyomon találkozó liberálisokat.

A paraszti tömegek talpraállása azonban, ha sokakat meglephetett is, egyáltalán nem volt véletlen. Már csak azért sem, mert a Dunántúlról érkező hírek a Duna–Tisza közének a lakóit is a fenyegetettség érzetével töltötték el, s mert az a körülmény, hogy Jellačić horvát nemzetiségű katonák élén lépte át a Drávát, most ráadásul a magyar nemesség soraiban kitermelődött nacionalizmusnak a magyar parasztság körében történő térhódítása előtt is egyszerre utat nyitott.

Voltak azonban további mozgósító tényezők is. Az 1848 tavaszán felszabadult volt úrbéresekre – még a legszegényebbekre és legelégedetlenebbekre is – nagy hatást gyakoroltak például a toborzást folytató Kossuth figyelmeztetései is; Kossuth ugyanis elsősorban azzal érvelt, hogy az ellenforradalom a márciusi vívmányok maradéktalan visszavételére készül, s ezért az ellenforradalom győzelme esetén a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok is veszendőbe mennének, a föld népe pedig ismét „a régi szolgaságba, régi járomba, régi nyomorúságba” kényszerülne vissza.[50]

Akikre pedig sem a dunántúli hírek, sem a nacionalista jelszavak nem hatottak, sőt Kossuth érvelése sem tudott hatni, mert nyomorúságukat a márciusi jobbágyfelszabadítás csupán jelentéktelen mértékben vagy éppen egyáltalán nem enyhítette, azokat maga Bécs ejthette most gondolkodóba egy, a magyar birtokos osztálynak az ellenforradalom javára hangolása végett szeptember 22-én kibocsátott királyi kiáltvánnyal. Ebből ugyanis az érdekelt falusiak megtudhatták, hogy az uralkodót, akit többségük eddig a nép legfőbb, sőt egyedüli pártfogójának hitt, „némely községek és egyének… mások birtokát és jogát megtámadó bitorlásai” „azoknak komoly kárhoztatására” késztették.[51] És a magyar nemességhez való közeledéshez ez önmagában természetszerűleg még nem bírhatta volna rá őket, hiszen a forradalom első fél esztendejében a magyar nemesség sem adta semmi kézzelfogható jelét a márciusi jobbágyfelszabadítás kiszélesítésére irányuló hajlandóságának, ha pedig ők maguk próbáltak igazságot szolgáltatni maguknak, akkor a magyar nemesurak is mindig mint bitorlókkal bántak vélük. Csakhogy éppen most a szőlődézsma eltörléséről is értesülhettek, ez az értesülés pedig immár alkalmas volt arra ösztönözni őket, hogy uraikra mostantól fogva az eddiginél némileg jobb szemmel kezdjenek nézni.

Igaz, a szőlődézsma eltörlése csupán egy volt a paraszti tömegek teljes kielégítéséhez szükséges intézkedések közül. Ahhoz azonban, hogy most még a legszegényebbek tömegeit is kimozdítsa eddigi részvétlenségükből – úgy látszik –, ennyi is elegendő volt, hiszen most valóban megmozdultak a legszegényebbek is, sőt legnagyobb arányban éppen a legszegényebbek csatlakoztak a népfelkeléshez. Nem mintha többi követelésükről emezek egyszeriben megfeledkeztek volna. Hanem mert a szőlődézsma eltörlésében az első lépést látták s feltételezték, hogy ezt – ha előbb nem is – az ellenség visszaverése után további lépések is fogják követni. Hiszen Jellačić betörése óta közrebocsátott felhívásaiban Táncsics is arra biztatta őket, hogy szálljanak szembe az ellenséggel, s amíg az országot meg nem tisztítják tőle, addig hagyjanak fel „minden részletes követelésekkel” – ”mert ha most magunk közt viszálkodunk, a volt földesurak és volt jobbágyok: ez közös ellenségünknek igen jó víz lenne malmára” –, ehhez azonban Táncsics azt sem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy azért is így kell cselekedniök, mert „mindent egyszerre nem lehet, de egymásután majd igen”.[52] S maga Kossuth persze még efféle homályos célzások formájában sem utalt – amint a képviselőház szeptember 25-i döntése után nem is utalhatott – arra, hogy a szőlődézsma eltörlését idővel más hasonló engedmények is ki fogják egészíteni; a szegénység azonban – mivel nagyon vágyott további engedményekre – ilyen engedmények tételére irányuló szándékot ennek ellenére még az ő szavaiba is kész volt beleérteni.

Ha tehát Kossuth most egyik kiáltványában meghirdette a jelszót: „Győzni s aztán számolni az árulókkal”,[53] a szegénység soraiból rögtön felharsant az igenlő valasz: „Felkelünk…: de ha az Isten szerencsés végét engedi érni dolgunknak, akkor majd Kossuth szerint számolunk”,[54] – ez azonban csupán első hallásra tetszhetett az általa előadottak egyszerű visszhangjának, hiszen ő mindössze azt akarta mondani, hogy a győzelem kivívása után jogi felelősségre vonást kell majd alkalmazni a polgári átalakulás ügyének ellenségeivel szemben, a rá hivatkozó parasztok viszont arra gondoltak, hogy a győzelem kivívása után majd folytatni fogják (s Kossuth szerint akadálytalanul folytathatják is majd) a földesuraikkal való elszámolást. Hogy azonban ezen a ponton félreértés forog fenn, az a forradalom szerencséjére még jó ideig rejtve maradt, s egyelőre csupán azt lehetett látni, amit a felszín mutatott, hogy tudniillik Kossuth szavára most még a legelégedetlenebb parasztok is felkelnek a császáriak ellen. A liberális nemesség jobbjai pedig ebből csak újabb bátorítást meríthettek.

A pákozdi győzelem és következményei

Roth ezért most kénytelen-kelletlen visszafordult Szlavónia felé. Amikor azonban 6-án Ozora közelébe érkezett, a Sión átvezető hidat lerombolva találta, s a Sió túlsó partján ott láthatta maga előtt azt a 15 ezer főnyi felkelő hadat, amellyel Csapó Vilmos őrnagy, a tolnai nemzetőrég parancsnoka igyekezett elvágni útját. Másnapra pedig (az ezredessé kinevezett) Perczel Mór vezetésével utolérte az üldözésére kelt magyar hadtest is, amelynek a magvát a Hunyadi- meg a Zrínyi-szabadcsapat, valamint a Tiszán inneni megyék Görgei Artúr őrnagy parancsnoksága alatt álló önkéntes nemzetőrsége és a Kossuth toborozta Duna–Tisza közi népfelkelők egy csoportja alkotta. S minthogy így a gyűrű bezárult körülötte, Rothnak nem maradt más választása, mint hogy még ugyanezen a napon maga is letegye a fegyvert.

A Jellačić fölött aratott győzelem azonban nemcsak katonai, hanem politikai téren is meghozta a maga termését. Pákozd után ugyanis még azok szemében is nyilvánvalóvá lett, hogy az ellenforradalom a forradalmat korántsem lesz képes heteken belül maga alá gyűrni, akik előzőleg ennek éppen az ellenkezőjére számítottak. Az a körülmény pedig, hogy az uralkodó még a Batthyány Lajos által szeptember 17-én felterjesztett miniszterlistától is megtagadta jóváhagyását, egyben azt is végképp nyilvánvalóvá tette, hogy az ország élére semmiféle törvényes kormány nem kerülhet többé. Amiből azután önként következett, hogy a végrehajtó hatalom, amelyet a képviselőház 28-án csak ideiglenes érvénnyel ruházott a honvédelmi bizottmányra, a továbbiakban immár tartósan ennek a testületnek a kezében fog maradni. Ez a felismerés pedig a liberális nemesi politikusok számára kellő indítékul szolgált ahhoz, hogy ha addig, amíg Jellačić látszólag feltartóztathatatlanul közeledett Buda felé, amíg tehát a veszély óriásinak s a honvédelmi bizottmány szerepe már ezért is csupán alkalminak látszott, maguk sem ellenezték a baloldalnak a bizottmányon belül élvezett többségi helyzetét, most már végét vessék ennek az állapotnak.

A képviselőház ezért október 1-én elnökének, a békepárti ifj. Pázmándy Dénesnek az indítványára pótlólag beválasztotta a bizottmányba az első Batthyány Lajos-kormány tárcájáról le nem mondott két tagját, Szemerét meg (a Délvidékről éppen ekkor visszaérkezett) Mészárost, majd két nap múlva a felsőház is delegálta a bizottmányba négy liberális tagját, Perényi Zsigmond bárót, Ugocsa vármegye és id. Pázmándy Dénest, Fejér megye főispánját, valamint Esterházy Mihály grófot és (Erdély képviseletében) Jósika Miklós bárót, az írót. S bár ez a létszámnövelés a bizottmányon belül egyszeriben többséghez juttatta a liberálisokat, tiltakozni ellen a radikálisok sem próbáltak – s nem is próbálhattak, ha továbbra sem akarták felszámolni az utóbbi hetek folyamán köztük és a liberálisok jobbjai között kialakult együttműködést.

Igaz, a radikálisoknak különösebben nem is kellett aggódniuk a bizottmányon belüli többségük elvesztése miatt, amíg maguk mögött tudhatták a pesti tömegeket. Csakhogy épp a szeptember végi és október eleji napokban a pesti tömegeknek az országgyűlésre gyakorolt nyomása is érezhetően lecsökkent, egyszerűen azért, mert ekkortájt – mint láttuk – sokezer pesti sietett a dunántúli táborba, s a táborba szállók óriási többsége természetesen éppen a legforradalmibb elemek soraiból került ki. Ez a körülmény pedig a békepártiakat most kezdte arra bátorítani, hogy a honvédelmi bizottmány sikeres kibővítése után újabb hasonló irányú lépéseket is megkockáztassanak.

A legsürgősebb tennivalót emezek a népfelkelés keretei között Jellačić betörése óta fegyverhez jutott parasztok mielőbbi újólagos lefegyverzésében látták. S az ifjabb Pázmándy, aki mint a képviselőház elnöke kezdetben rendszeresen részt vett a honvédelmi bizottmány ülésein (jóllehet egyébként nem tartozott e testület tagjai közé), október 3-án – arra hivatkozva, hogy az ellenség elvonulása után a továbbra is fegyverben maradó felkelők könnyen a földesurak ellen fordulhatnának – már keresztül is vitte, hogy a bizottmány által „a népfelkelés csak a dunántúli vidékekre szoríttassék”[55] s még a dunántúli megyékben is csak addig engedélyeztessék, „míg az ellenséges seregektől az illető hatóságok meg nem szabadulnak”.[56] Ennek folytán pedig október 6-án Kossuth is kénytelen volt félbehagyni alföldi toborzókörútját.

Ennél is súlyosabb kárt okoztak azonban Pázmándyék a hadműveletek vitelébe történő beleszólásukkal. Móga ugyanis csak október 13-án délben indult meg seregével Jellačić után. S bár módja nyílott volna arra, hogy megsemmisítő csapást mérjen a másik félre – hiszen a sereg közben már 20 ezer főnyinél nagyobbra nőtt, s változatlanul támaszkodhatott a népfelkelésre is –, még ekkor is csak lassan és nagy távolságból követte az ellenséget. Majd, mikor 6-án hírül vette, hogy a bánt Bécsben valamennyi Magyarországon tevékenykedő császári csapat főparancsnokává nevezték ki, kereken ki is jelentette, hogy addig nem hajlandó újabb támadást intézni ellene, amíg az országgyűlés állást nem foglal ebben az ügyben. És az országgyűlés másnap annak rendje és módja szerint érvénytelennek minősítette Jellačić kinevezését. A határozatról azonban Pázmándy (a honvédelmi bizottmány állítólagos megállapodására hivatkozva, de szöges ellentétben azzal, amit az ekkor már ismét Pesten tartózkodó és a bizottmány nevében nyilatkozni sokkal illetékesebb Kossuth fejtett ki ezen a napon a képviselőházban) olyan hozzátétellel tudósította a sereg vezérletét, hogy „tovább nyomulni nem lehet. Győr körül kellene valahol alkalmas positiót vennetek.” „Csak most ne disponáljatok…”[57]

A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása

Ezért volt hát, hogy a képviselőház 7-én a legújabb királyi rendeletet is elvetette, majd másnap azt is kimondta, hogy „a honvédelmi bizottmányt mindaddig, míg az ország normális állapotba jövén, törvényesen elismert kormánya nem lesz, az ország teljhatalmú kormányának… nyilvánítja”, s azután Kossuth személyében elnököt is állított a bizottmány élére, méghozzá olyan széles körű felhatalmazással, hogy a bizottmányt „önbelátása szerint rendezze s egyes tagjainak teendőit jelelje ki”.[58] Miáltal az ország kormányzatában most olyan sorsdöntő fordulat történt, amely nemcsak a forradalom pillanatnyi érdekeire nézve volt a lehető legkedvezőbb, hanem az ország távolabbi érdekeire nézve is. Hiszen az eljövendő polgári fejlődés annál hathatósabb emeltyűkhöz juthatott Magyarországon, minél többet sikerül megvédelmeznie a forradalomnak a maga márciusban testet öltött, de a fegyveres ellenforradalmi támadás folytán szeptemberben végveszélybe került vívmányaiból. És hogy mennyit sikerül megvédelmeznie belőlük, az az elkövetkező harcok végkimenetelétől függetlenül azon múlott, hogy e harcok során a forradalom tábora mekkora ellenállást fog kifejteni s mekkora csapásokat fog mérni az ellenforradalom táborára. A honvédelmi bizottmány pedig minden más lehetséges vezető gárdánál alkalmasabb volt a további ellenállás megszervezésére.

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

Mógát és a magyar sereg hozzá hasonlóan gondolkodó tisztjeit azonban mindez vajmi kevéssé érdekelte. Hiába sürgették hát őket a bécsiek, s hiába rendelte el – ugyancsak 10-én – Kossuth javaslatára a magyar képviselőház is, hogy Jellačić üldözését a sereg az osztrák–magyar határ elérése után se hagyja félbe: ők, ameddig csak lehetett, halogatták a Lajtán való átkelést, arra hivatkozva, hogy ellenkező esetben letérnének a törvényesség talajáról, mivel segítséget a seregtől nem az osztrák birodalmi gyűlés, csupán a bécsi nép kért, s hogy a siker reményében egyébként sem folytathatnák az előrenyomulást, mivel az ellenség jóval erősebb.

Ami fölöttébb erőszakolt érvelés volt. Hiszen az osztrák birodalmi gyűlés, amelynek a sorain belül elsöprő többséggel bírtak a – részint az ausztriai német burzsoáziát, részint az ausztriai szlávokat képviselő – magyarellenes elemek, csakugyan nem sietett Ausztriába hívni a magyar sereget. De hát a bőrét október 6-án sem a birodalmi gyűlés, hanem a bécsi nép vitte vásárra a magyar forradalom érdekében. A törvényesség talajáról pedig a magyar sereg – az udvar szemszögéből nézve – nem a határ átlépésekor tért volna le, hanem letért már szeptember 29-én, amikor a királyi rendelettel időközben elnapolt magyar országgyűlés képviselőházának az utasítására harcba merészelt bocsátkozni a Magyarországra fekete–sárga zászlók alatt bevonult Jellačićcsal. Ami meg az ellenség erőfölényét illeti: erre Mógáék csak akkor hivatkozhattak, ha számításon kívül hagyták a bécsi felkelők tömegeit, s figyelmen kívül hagyták, hogy a harci szellemet mind Jellačić, mind Auersperg katonáiban mennyire megingathatták az előző napokban elszenvedett kudarcaik. Nem beszélve arról, hogy a ténylegesen, tehát pillanatnyilag a forradalom táborának kedvező helyzetet éppen a határ átlépésének halogatása boríthatta fel. A császáriaknak ugyanis a magyar forradalom vezetőinél sokkal több lehetőségük volt arra, hogy idő múltával erősítéseket küldjenek Bécs alá, s lehetőségeiket nem is hagyták kihasználatlanul: az V. Ferdinánd a júniusi prágai felkelés eltipróját, Windisch-Grätz altábornagyot már október 16-án kinevezte (az Itáliában tartózkodó csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének a főparancsnokává, mindjárt arra is utasítva e (másnap egyből tábornaggyá is előléptetett) hadfit, hogy minél nagyobb haderő élén minél gyorsabban siessen Auerspergék segítségére, s azután végezzen elébb a bécsi felkeléssel, majd a magyar forradalommal is.

De bármennyire csináltak voltak is eszerint Mógáék érvei. hatástalanul mégsem peregtek le a magyar forradalom liberális vezetőiről, még Kossuthról sem. Mert az osztrák birodalmi gyűlés hallgatásának persze Kossuth sem örült, s még kevésbé örült volna egy elhamarkodottságból fakadó esetleges csatavesztésnek. Mógáék érveire tehát ő október 13-án azt a felemás választ adta, hogy „nem érezhetjük magunkat hivatva segítségünket arra felerőszakolni, ki azt tőlünk elfogadni nem nyilatkozik”, s hogy a honvédelmi bizottmány ennek ellenére is teljesítendőnek tartja ugyan a képviselőház támadási parancsát, de ha „Önök a győzelemnek biztos kilátása nélkül világos veszélybe vezetik seregünket, mi Önöket felelősökké teendjük a Nemzet előtt”.[59] Mógának pedig több sem kellett: mire Kossuth levele a táborba érkezett, Csánynak sikerült kicsikarnia, hogy a sereg 15-én mégiscsak átkeljen a Lajtán, a levél vétele után azonban Móga 17-én – arra hivatkozva, hogy nem vállalhat felelősséget a szerinte bizonyos vereségért – megint késedelem nélkül visszavonta csapatait.

Közben viszont – 16-án – a honvédelmi bizottmány megkapta végre az osztrák birodalmi gyűlés [[Bécsħħben maradt, s ezért a bécsi nép nyomása alá került illetékes bizottmányának hivatalos segélykérelmét, s erre Kossuth újabb, egyértelmű utasítást adott a támadó hadműveletek folytatására. Móga tehát 21-én kénytelen-kelletlen másodszor is átkelt a Lajtán. Ekkor azonban már Windisch-Grätz is Bécs alatt állott, s a magyar sereg most csakugyan jóval erősebb – 70 ezres létszámú – császári haderőt talált maga előtt, úgy hogy ez alkalommal már senki sem nehezményezhette, ha Móga másodízben is harc nélkül visszafordul. És a helyzeten többé az sem változtathatott, hogy 23-án Kossuth is a táborba érkezett, mégpedig 13–14 ezer, útközben toborzott dunántúli önkéntes élén.

Az önvédelmi háború megszervezése

De erősítette a sereget a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonáknak – kivált a huszároknak – a cselekvésvágya is: miután Kossuth egy szeptember 22-én kelt szózatában hazatérésre hívta fel őket, Válaszul százával és százával kerekedtek fel s törtek maguknak utat Galíciából, Sziléziából és Csehországból hazai földre. És erősítette a sereget az is, hogy a sorezredi zászlóaljakat a honvédelmi bizottmány november folyamán feleskettette a magyar alkotmányra; a régi tisztek egy része ugyanis ekkor, vonakodván esküt tenni, kilépett a hadseregből, s ezzel megteremtődött a legfőbb feltétele annak, hogy most már ezekben a zászlóaljakban is ugyanolyan jó szellem alakuljon ki, amilyen a honvédzászlóaljakban uralkodott.

Nem csekély gondot okozott viszont az újoncok felfegyverzése és felruházása. Hiszen a honvédelmi bizottmány kiüríttette a vármegyék fegyvertárait, s igénybe vette a magánosok tulajdonában levő fegyvereket, beszerzett továbbá fegyvereket külföldről is, de ezek a források együttvéve is csak egy töredékét elégíthették ki a szükségletnek. Hamar nyilvánvalóvá lett tehát, hogy a legfontosabb teendő a hazai hadianyagtermelés minél nagyobb arányú kibontakoztatása. A már létező hadiipar azonban az egyetlen pesti fegyvergyáron kívül mindössze néhány lőpormalomból állott. S ezen a gondon lehetett ugyan enyhíteni további üzemeknek fegyvergyártásra való alkalmassá tételével, csakhogy hiány mutatkozott munkaeszközökben, nyersanyagban és szakemberekben is.

Mindazonáltal a honvédelmi bizottmány nem torpant meg a nehézségek láttán. Már október végén elrendelte, hogy az országban található lőpormalmok a pesti fegyvergyárhoz hasonlóan, „a meddig hazánktól a vész el nem háríttatik, csak az álladalom számára dolgoztassanak”,[60] néhány nap múlva pedig ugyanerre kötelezte a fegyverjavításhoz vagy egyenruházati cikkek gyártásához értő kézműveseket is. Gondoskodott továbbá arról, hogy a haditermelésre átállítható vas- és textilipari üzemek tulajdonosai kölcsönöket kaphassanak az átalakítással kapcsolatos költségek fedezésére; kikötötte azonban, hogy a szóban forgó üzemek szintén egyedül állami megrendeléseket teljesítsenek, s aki húzódozott ennek a feltételnek a vállalásától, azt üzemének államosításával fenyegette meg. Majd, miután így elérte, hogy gyárosok tucatjai szerződjenek le ágyúk, puskák, lőszer és egyenruházati cikkek szállítására, a legjelentősebb üzemekbe kormánybiztosokat is küldött a munka ellenőrzésére, a pesti fegyvergyárat pedig, amelynek a vezetői a termelést szabotáló ellenforradalmárok voltak, november 14-én csakugyan állami kezelésbe vette. S közben a bizottmány lépéseket tett teljesen új hadiipari üzemek létesítése érdekében is; Pesten például nagy teljesítményű ágyúöntödét állíttatott fel a fáradhatatlan Lahner György ezredessel, a honvédsereg hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelőjével.

S az ilyen és hasonló erőfeszítések apránkint látható eredményeket is hoztak. December közepén például már biztosítva volt az egész honvédgyalogság puskákkal való felszerelése. De rendszeressé lett a hadsereg lőszerellátása is; puskagolyót például november végéig 5 és fél milliót sikerült a seregnek juttatni. S – ami legnehezebben ment – a honvédek felruházása hovatovább szintén kezdett megoldódni, úgy hogy december végén már csak 10 ezer újonc volt egyenruha nélkül.

Mindez annál nagyobb teljesítmény volt, mivel rendkívüli pénzügyi nehézségek közepette zajlott le, s ezeket az is csak részben hidalta át, hogy a honvédelmi bizottmány november elején a képviselőház felhatalmazásával megkezdte nagyobb, százforintos címletű pénzjegyek kibocsátását is. A bankjegynyomda ugyanis naponta csupán 120 ezer forint körüli összegű papírpénzt volt képes előállítani, a háborús költségek viszont novemberben például napi 600 ezer forint körül mozogtak. És a nemesfémfedezet nélküli pénzjegyek forgalombahozatalát különben sem folytathatták nyakló nélkül, ha nem akarták felidézni a papírpénz gyors elértéktelenedésének a veszélyét.

A honvédelmi bizottmány azonban maga is tudatában volt ennek, s annyira óvatos pénzügyi politikát folytatott, hogy a kibocsátott Kossuth-bankók együttes összege még 1849 júliusában sem merítette ki a képviselőház által augusztusban megszavazott 61 milliós hitelkeretet. Akkora pénzhiány pedig, amekkora már lehetetlenné tette volna az önvédelmi háború vitelét, ennek ellenére sem támadt. Holott a pénzügyminisztérium munkájának legfelső irányítása szeptemberben Kossuth pénzügyminiszterségének megszűntével Duschek kezébe ment át, ő pedig ezután is minden tőle telhetőt megtett a forradalom pénzügyeinek aláaknázására. Csakhogy teljesen szabadon Duschek továbbra sem gazdálkodhatott, mert a pénzkifizetések utalványozásának a jogát Kossuth a honvédelmi bizottmány elnökeként is magának tartotta fenn, s ezzel a joggal minden esetben végtelenül körültekintően élt.

A hadviselés érdekei azonban hadseregszervezési és gazdaságpolitikai erőfeszítéseken kívül az államélet néminemű átalakítását is megkövetelték. Hiszen nemcsak az államgépezet csúcsain működtek tovább a Batthyány-kormány lemondása után is az áprilisban létesült minisztériumok akkor kinevezett – s részben a korábbi központi kormányszékektől örökölt – hivatalnoki karukkal, hanem általában helyükön maradtak a törvényhatóságok vezető tisztviselői is, s – akárhány régi tiszt lépett ki most a honvédseregből – a hadügyi irányítás nagyrészt szintén a császári hadseregben felnőtt tisztek kezében összpontosult továbbra is. Ezen a helyzeten pedig gyökeresen a honvédelmi bizottmány sem változtathatott. Mert Kossuth és a bizottmány más tagjai, a pénzügyminisztériumhoz hasonlóan, a többi minisztériumon is rajta tarthatták ugyan a szemüket, a minisztériumok hivatalnoki gárdáját azonban számottevően már csak megfelelő szakemberek híján sem frissíthették fel.

A Honvédelmi Bizottmány megreformálását célzó kísérlet kudarca

A teljes cikk.

Újabb parasztmozgalmak 1848 végén

Hiába terjedt el tehát a Békés megyei parasztmozgalmak résztvevőinek körében az a hiedelem, hogy foglalásaikat „maga Kossuth, a kormány elnöke hagyta jóvá”[61] fellépésük bére a valóságban börtön és kötél lett. S a parasztok megnyugtatását Kossuth persze önkényes és erőszakos mozgalmaik partfogasba vétele nélkül is elérhette volna, ha például keresztülviszi, hogy az országgyűlés ismét tűzze napirendjére s végre emelje is törvényerőre a még érvényben levő feudális szolgáltatások eltörlését célzó – szeptember 25-én félretett – törvény/javaslatot. Ő azonban ehelyett a kármentesítési törvény tervezetét tűzette decemberben másodszor is a képviselőház napirendjére, mert ősz eleji toborzókörútja óta a paraszti tömegek egy részének elkedvetlenedésénél alighanem sokkal fenyegetőbb eshetőségnek érezte a nemesség egy részének elkedvetlenedését és a forradalom táboráról való leszakadását. Amikor pedig idővel a törvényhozók egyike, Táncsics is újból hangoztatni kezdte, hogy a feudális maradványokat mind ki kellene küszöbölni, s a hazaárulók földjeit fel kellene osztani a szegények között, néki Kossuth a képviselőház színe előtt egyenesen azt vágta a szemébe: „…Ellensége az a hazának vagy, legkevesebbet mondva, nem tudja, mit cselekszik, ki bizgat a nemesség … ellen! Mert most …holmi legelő kérdésekkel vagy bármivel fellázítani a népet annyit tesz, mint kevesbíteni azon erőt, mellyre szükség van a haza megmentése munkájában.”[62] Amit azonban Kossuth nyugodtan meg is tehetett, hiszen az adott kérdésben pillanatnyilag azoknak a radikális képviselőknek a legtöbbje is őmellette állott, akik szeptemberben még lankadást nem ismerve verekedtek a feudális maradványok felszámolásának törvénybe iktatásáért. Ekkor ugyanis már ezek a radikálisok is mindennél fontosabbnak ítélték liberális fegyvertársaik megnyugtatását, mert ekkor emezek talán már Kossuthnál is inkább tartottak attól, hogy különben a liberálisok tömegével fognak hátat fordítani a forradalom táborának.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A képviselőház szeptember 2-i zárt ülése például meghallgatta Kossuth tájékoztatóját a kormánynak a horvát kérdés rendezését célzó augusztus 27-i elhatározásairól s a horvát autonómia tárgyában Deák által kidolgozott és a minisztertanácson elfogadott törvényjavaslatról, amely a horvátoknak immár egy-egy álladalmi altitkári állást szánt a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumban, valamint a király személye körüli miniszter mellett, a többi tárca hatáskörébe vágó ügyek horvátországi vitelét pedig egy külön horvát miniszter feladatává tette volna, s a horvát miniszterre tartozó ügyek törvényes szabályozásának a jogát is a horvát száborra tervezte ruházni, a horvát határőröket meg (a fuvarozási, előfogatadási és közmunkakötelezettség eltörlésén kívül) maga is nagyjából ugyanolyan kedvezményekben részesítette volna, amilyeneket július elején a szábor szavazott meg számukra.

A Dunántúl elvesztése

A feldunai hadtest élén ekkor már új parancsnok állott; Móga ugyanis a schwechati vereség után lemondott, s Kossuth az imígyen kínálkozó alkalmat arra használta, hogy a hadtest vezényletét (a tábornokká előléptetett) Görgeire bízza. Tette pedig ezt Kossuth azért, mert – miközben a császári hadsereg Magyarországon működő tábornokai közül egyre többekből kényszerült kiábrándulni – Görgei iránt nagy bizalmat keltett benne – mint másokban is – az ő sikeres ozorai szereplése meg az, a magyar forradalom történetében egyedülálló cselekedete, hogy szeptember végén, mikor fogságába esett a Jellačić számára futárszolgálatot teljesítő Zichy Ödön gróf, Fejér megye volt főispáni helytartója, az ellenforradalomnak ezt a buzgó hívét főúri rangjára való tekintet nélkül tüstént hadbíróság elé utalta, s a hadbíróság ítélete alapján azután könyörtelenül fel is köttette.

Csakhogy Görgei – bár maga is a magyar nemesség hatalmi helyzetének megszilárdítására és az országnak a rátört ellenségtől való megtisztítására törekedett – a valóságban korántsem volt olyan nagy forradalmár, amilyennek ősz eleji tevékenykedése mutatta, s kiváltképpen hiányzott belőle a forradalom védelmében végsőkig folytatandó harc szándéka. Ö ugyanis úgy látta, hogy a magyar forradalom az előtte álló küzdelemben teljes értékű győzelmet erőinek korlátozott volta miatt semmiképpen sem arathat, s ebből következőleg a cél, amelyet a forradalom táborának maga elé kell tűznie, kizárólag a Habsburgokkal való megegyezéses békekötés lehet. Vagyis Görgei a békepartiakhoz hasonlóan képtelen volt megérteni, hogy ha egyszer kenyértörésre kerül sor forradalom és ellenforradalom között, akkor a mérkőzés nem zárulhat a szemben álló felek kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésével, csupán az egyik vagy a másik fel teljes vereségével fejeződhetik be; s álláspontja a békepártiakétól legfeljebb egy ponton tért el, amennyiben ő nem reménykedett abban, hogy az eddig hiányzó tárgyalókészség az udvari körökben idővel magától is felül fog kerekedni, hanem azon a véleményen volt, hogy ni Habsburgokat mintegy oda kell kényszeríteni a tárgyalóasztalhoz. Abban viszont, hogy – ha másként nem is – ilyen módon létre lehet hozni a megegyezéses békét, már ő is hitt, mert úgy gondolta, hogy – ha magasabb célok eléréséhez nem is – az uralkodóháznak tárgyalásokra kényszerítéséhez már elégségesek a magyar forradalom erői.

S minthogy Görgei ebbeli elgondolásait – ha nyíltan nem hirdette is őket – a honvédelmi bizottmány által képviselt politikának alárendelni nem volt hajlandó, azok a várakozások, amelyeket Kossuth az ő hadtestparancsnoki kinevezéséhez fűzött, végül is csak részben teljesültek, amennyiben a feldunai hadtest élén végrehajtott személycserével elhárult ugyan az a veszély, hogy a hadtest parancsnoksága adandó alkalommal az ellenforradalom érdekeinek megfelelően járjon el, a hadtest sorsát azonban alapjában véve továbbra sem a honvédelmi bizottmány, hanem Görgei törekvései határozták meg. Görgei legfőbb törekvése pedig a Windisch-Grätz betörését megelőző időszakban arra irányult, hogy seregét minél inkább megtisztítsa az olyan elemektől, akikről feltételezhető volt, hogy az önvédelmi háború következetes végigvitelének a hívei, s akikről azért azt is feltételezhette, hogy nehezítenék a dolgát, ha egyszer elérkezettnek látná a pillanatot a megegyezéses békekötés jelszavának nyílt meghirdetésére. Miközben tehát Kossuth egyre-másra küldte a táborba az erősítéseket, Görgei a még kiképzetlen újoncokat kiképzés ürügyén Komárom várába vezényelte, a csak időleges harctéri szolgálatra vállalkozott nemzetőröket meg – ha tehette – már szolgálati idejük kitelte előtt szélnek eresztette, de minél többeket igyekezett eltávolítani hadtestéből a forradalmi nézeteikről ismert tisztek közül is, s nem sajnálta a fáradtságot annak érdekében sem, hogy meggátolja az önkéntes szabadcsapatoknak a honvédzászlóaljak közé sorolását.

Windisch-Grätz támadásának megindulása után pedig Görgei legfőbb törekvésévé az lett, hogy minél inkább megóvja seregének – mint a vágyálmaiban élő majdani béketárgyalások kikényszerítéséhez szerinte nélkülözhetetlen eszköznek – az épségét, s ezért a sereget minél inkább kivonja az ellenség csapásai alól. Mihelyt megindult tehát a támadás, Görgei hadtestével azonnal hátrálni kezdett, s még az ellenség előrenyomulásának lassítására sem tett kísérletet. Holott Kossuth ismételten – és teljes joggal – követelte, hogy Görgei passzív védelembe vonulás helyett aktív védekezést fejtsen ki. Mert a magyar seregnek az ellenség erőfölénye miatt egyelőre mindenképpen hátrálnia kellett. Ha azonban Görgei a visszavonulás során újra meg újra felveszi a harcot a több vonalon támadó ellenség egyes hadoszlopaival, akkor megteremtheti a feltételeket ahhoz, hogy az erőviszonyok idővel a forradalom javára módosuljanak – így többek között ahhoz, hogy a honvédelmi bizottmánynak, amely az októberben megkezdett nagyszabású szervező munkának még távolról sem jutott a végére, elegendő tere és ideje maradjon a forradalom fegyveres erőinek kellő mérvű további növelésére és a főhadszíntéren felsorakozott csapatoknak a mellékhadszínterekről elvonható csapatokkal való megerősítésére –, s ezzel megteremtheti a feltételeket ahhoz, hogy a honvédsereg idővel stratégiai ellentámadásba menjen át. Ha viszont Görgei a visszavonulás során semmiféle akadályt nem gördít az ellenség útjába, akkor felidézi azt a veszélyt, hogy a sereg mögöttes területe igen gyorsan jóvátehetetlenül szűk méretűvé fog zsugorodni s ennek következtében a honvédelmi bizottmány kezéből egyszer s mindenkorra ki fog csúszni a későbbi stratégiai ellentámadás megindításához szükséges erőösszpontosítás kivitelezésének a lehetősége.

És hogy a forradalomnak csakugyan szembe kell néznie ezzel a veszéllyel, az már a decemberi napokban bebizonyosodott. Kossuth ugyanis Windisch-Grätz támadásának megindulása után elrendelte, hogy Perczel, aki előzőleg a Muraköz védelmére kapott utasítást, most a maga 6 ezer emberével vonuljon északra és csatlakozzék Görgeihez, s egyidejűleg azt is elrendelte, hogy a délvidéki sereg harcosainak egy 5 ezres létszámú csoportja szintén siessen Görgei táborába.

A főváros feladása

Annyi idő alatt tehát, amennyi Jellačićnak szeptemberben ahhoz kellett, hogy a határtól Pákozdig hatoljon, Windisch-Grätz egészen Buda közeléig tudott előretörni, s ezzel december végére már a magyar főváros is menthetetlen helyzetbe került. Kossuth azonban, ha emiatt most kénytelen lett is leszámolni a főváros feladásának gondolatával, a harc feladására ekkor sem gondolt, ellenkezőleg: szilveszter estéjén elébb közös zárt, majd ugyancsak közös nyílt ülést tartatott az országgyűlés két házával, s ezeken a megbeszéléseken azt indítványozta, hogy a hadihelyzet kedvezőtlen alakulására való tekintettel a honvédelmi bizottmány most az országgyűléssel egyetemben haladéktalanul költözzék Debrecenbe, de éppen azért, hogy ott tovább szervezhesse az ellenállást s előkészíthesse a mielőbbi stratégiai ellentámadást.

Hanem a fogadtatás, amelyben Kossuth javaslatai ez alkalommal részesültek, megközelítőleg sem volt olyan lelkes, mint amilyenre az ő előterjesztései az előző hónapok folyamán szoktak volt találni. A békepártiak ugyanis úgy érezték, hogy ha a békés megegyezés lehetősége nem semmisült meg már eddig is teljesen, a harc továbbfolytatása esetén minden bizonnyal végképp füstbe menne, s ezért ellenindítványt tettek: azt javasolták, hogy Debrecenbe egyelőre csak a honvédelmi bizottmány települjön át, az országgyűlés viszont egyidejűleg indítson békeküldöttséget Windisch-Grätzhez s, amíg ez a küldöttség vissza nem tér, addig a törvényhozás maradjon Pesten. S ennek az indítványnak az elfogadása a valóságban – mint a radikális részről felszólaló Madarász László figyelmeztetett is rá – nem a béketárgyalások felvétele, csupán a fegyvernek a forradalom kezéből való kicsavarása előtt nyitotta volna meg az utat; hiszen Windisch-Grätznek módja volt arra, hogy már jóval a békeküldöttség visszaérkezése előtt bevonuljon Pestre, arra pedig semmi oka nem volt, hogy bevonulása után még tárgyalásokra érdemesítse a magát néki közben védtelenül kiszolgáltató országgyűlést (amelynek szerinte az október 4-i királyi rendelet értelmében már amúgy is rég el kellett volna oszlania). Az országgyűlés sorsa tehát Windisch-Grätz bevonulása után csak az azonnali szétkergettetés lehetett. A honvédelmi bizottmány pedig, ha az országgyűlés felszámolásával megfosztják létének egyedüli jogi alapjától, Debrecenben még annyi eséllyel sem szervezhette volna tovább az ellenállást, mint különben. A békepártiak javaslatai azonban most mindezek ellenére sokakat gondolkodóba ejtettek azok közül a liberálisok közül is, akik eddig a radikálisokhoz hasonlóan szintén az önvédelmi háború ernyedetlen végigharcolásának az álláspontjára a helyezkedtek, mert mostanra – Windisch-Grätz akadálytalan előrenyomulásának láttán – már ezeknek a liberálisoknak tekintélyes hányada is elveszítette a harc sikerre viteléhez fűzött korábbi reményeit.

Így azután Kossuthnak azt a javaslatát, hogy a honvédelmi bizottmánnyal együtt az országgyűlés is késedelem nélkül költözzék Debrecenbe, a radikálisok és a vélük továbbra is egyetértő liberálisok csupán azért tudták mégis elfogadtatni, mert ennek fejében ők is elfogadták a Windisch-Grätzhez menesztendő békeküldöttség egyidejű kiküldésére vonatkozó békepárti indítványt. Ennek az engedménynek a megtétele után viszont az országgyűlés már egyhangúlag kimondotta székhelyének Debrecenbe történő áthelyezését. S ez ellen többé a békepártiak sem tiltakoztak, tapasztalván, hogy a Redout épületét a nyilvános ülés kezdete óta ezen az estén is tízezrek zárják gyűrűbe s az egybegyűltek halált követelnek az árulók fejére.

Az országgyűlés szilveszter éji ülése tehát végül mégiscsak üdvös eredményekkel zárult. S ezeket a békeküldöttség kirendelése sem veszélyeztette. Hiszen bizonyosra lehet venni, hogy a békekísérletnek – mint Kossuth megjövendölte – „sikere nem lesz, nem lehet, de ép ezért ártalom sem lesz belőle”;[63] hiába fog ugyanis Windisch-Grätz várhatóan teljes behódolást követelni, a harc feltétel nélküli feladására az országgyűlés csupán Pesten lenne rászorítható.

Az országgyűlés békeküldöttsége Windisch-Grätznél

Mert Bicskén pontosan az következett be, amire Kossuth számított: Windisch-Grätz, aki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Magyarországra történt benyomulásával ütött a magyar forradalom utolsó órája, éppen Batthyányval – az uralkodóház legelvetemültebb ellenségeinek egyikét látván benne – még szóba állni sem volt hajlandó, s a küldöttség másik négy tagját fogadta ugyan, de őket is csak mint magánembereket (hiszen a magyar országgyűlést október óta merőben törvénytelenül tevékenykedő testületnek tekintette), s még magánemberekként is csupán azért vezettette őket maga elé, mert tudomásukra kívánta hozni, hogy „azok után, mik az országban történtek, sem fegyvernyugvásról, sem bármi egyéb egyezkedésről szó sem lehet, hanem egyedül csak feltétlen alávetésről (unbedingte Unterwerfung)”.[64]

Az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[65]

Gerillaharcok a téli hónapokban

Ilyenek voltak, akik a hirdetőtáblákról minden lehetséges alkalommal leszaggatták a megszálló hatóságok plakátjait; ilyenek voltak, akik a középületekről ismételten eltávolították a császáriak tiszteletére kitűzött fekete-sárga zászlókat és kétfejű sasokat; ilyenek voltak, akik a falakat újra meg újra telerótták Kossuthot éltető vagy a honvédcsapatok közeli visszatérését jósló feliratokkal; ilyenek voltak, akik konokul megtagadták, hogy feltétlen hódolatukat jelentsék Ferenc Józsefnek, a hódolati nyilatkozatok felterjesztését szorgalmazó szolgabírákat és községi elöljárókat pedig elkergették hivatalukból; ilyenek voltak, akik megakadályozták az ellenség kivetette adók behajtását; ilyenek voltak, akik ha besorozták őket a császári hadseregbe, mihelyt tehették, megszöktek csapattestüktől; s ilyenek voltak, akik kötelességüknek érezték, hogy fegyvert is fogjanak és gerillaharcot indítsanak a megszállók hátában, amint ezt Kossuth kívánta tőlük.

Kossuth ugyanis kezdettől fogva abban a meggyőződésben élt, hogy a visszavonuló honvédcsapatokat nagymértékben tehermentesítené, ha az előretörő ellenség mögöttes területén mindenfelé gerillaosztagok létesülnének, hiszen ezek erőik megosztására kényszeríthetnék a császáriakat. „Tervem – írta tehát –: egy bizonyos körvonalt jelölni ki rendes hadseregeink működésére, ezen vonalon kívül pedig; a határok felé mindenütt illy szabad guerilla csapatokat organisálni, mellyek ne legyenek egy vagy más táborhoz attachierozva, szabadon mozogjanak, otthon mozogjanak, de mindig mozogjanak, s a szomszéd ellenséget nyugtalanítva, a mi seregeink mozdulatait elősegítsék…”[66] Mert ha a nép… mint a fáradhatlan hangyasereg… minden oldalról” „körülkeringeti” az ellenséget s újra meg újra, „reá csap oldalt, reá csap hátulról”, akkor „jaj azon ellenségnek, melly azt háta mögött hagyva előre mer vonulni!”[67] S ennek megfelelően elébb egyes, az ellenség által közvetlenül fenyegetett területeken rendelt el részleges népfelkelést, majd december 18-án immár az ország egész népét szabadcsapatok alakítására hívta fel.

És Kossuth szava nem is maradt pusztába kiáltott szó; hiába hirdette ki Windisch-Grätz, hogy akit fegyverrel a kezében fognak el, „rögtön kötél által kivégeztetik” s „azon helységek, mellyekbűl több lakosok egyesülve a cs. kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekvendnek vagy annak futárait, szállítmányait avagy egyes csapatokat megtámadni merészkednének, tűzzel vassal elpusztíttatnak”:[68] a Dunántúlon már januárban kibontakozott a gerillaháború, A felkelők kivált a Bakonyban és környékén tevékenykedtek eredményesen – Mórnál és Kisbéren például elfogták az ellenség egy-egy hadtápvonatát, s Kisbéren is, Pápán is számos császári katonát ejtettek foglyul –, de hallattak magukról a Dunántúl más szögleteiben is, s az ellenség szakadatlan háborgatásával csakugyan elérték, hogy csökkenjen a honvédsereg főerőire nehezedő nyomás; Windisch-Grätz ugyanis – noha már az is éppen elég gondot okozott neki, hogy a magyar kézen maradt Komárom vára körül ostromzárat kellett létesíteni – a gerillaveszély miatt a nagyobb dunántúli városok őrizetére szintén számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni, s így a Duna vonalától keletre végül is csupán 30 ezer embert vonultathatott fel.

Ezeken a Dunától keletre fekvő vidékeken pedig hamarosan ugyancsak indult a gerillaháború. A Solt környéki parasztok például „Patajon felül mintegy 3000-en, Kalocsán pedig 1000-en táborba szállva várták a pillanatot, mellyben a meghódításukra küldött nyomorult szabadsággyilkosokat eltörlendők lesznek a föld színéről”,[69] s ezzel már önmagában is jó időre meggátolják mind azt, hogy Windisch-Grätz a Dunán összeköttetést teremtsen a horvátországi és a délvidéki császári csapatokkal, mind azt, hogy a fővárosba bevonult megszállók Pest megye déli részéből élelmiszerhez jussanak. Közben pedig rajtaütésszerű támadásokat is intéztek a császáriak ellen, s hadműveleteik során egyszer még a Duna túloldalán fekvő Dunaföldvárról is elkergették az oda behatolt ellenséget. De kitettek magukért a bácskai népfelkelők is, akik meg egy ízben az ellenséges kézen levő Bajára törtek be, hogy azután tetemes zsákmánnyal távozzanak onnan.

S ehhez hasonlóan Windisch-Grätz seregének balszárnyát is szüntelenül zaklatták az északi megyékben tevékenykedő népfelkelők. Az a nagyrészt munkásokból álló szabadcsapat például, amelyet Oroszhegyi Józsa szervezett meg decemberben Pesten s amely Gömör és Heves megye területén portyázott, váratlan támadásaival annyira megfélemlítette a császáriakat, hogy ezek március elején közeledésének már puszta hírére is hanyatt-homlok kiürítették az előzőleg birtokukba került Eger városát. Gömör és Heves megye népére viszont annál bátorítóbban hatott ennek a szabadcsapatnak a működése, úgy hogy a helybeliek, amerre csak Oroszhegyiék megfordultak, maguk is mindenfelé gerillacsapatokat alakítottak, s ezek azután szintén eredményes harcokat vívtak az ellenséggel.

És mindezenközben fegyverre kelt a nép a Tisza mentén is; mégpedig legnagyobb számban Cibakháza környékén, ahol a felkelők főleg a tiszai átkelőhelyek őrizetének feladatát látták el s szinte naponta verték vissza az ellenség előőrseinek támadásait; de kitüntették magukat a poroszlaiak is – kivált február 6-án, amikor kaszára kapva egy egész ellenséges lovasszázadot megfutamították.

Az ilyen fényes fegyvertények ellenére is elmondható azonban, hogy a gerillaháború általánossá a téli hónapok folyamán sem vált, s még csak olyan tömegessé sem lett, amilyen ősszel, Jellačić támadásának idején volt. Hiszen sokakat már eleve is elbátortalanított Görgei menekülésszerű visszavonulása. Akiknek pedig ez sem szegte kedvüket, számosan azok közül is kénytelenek voltak tétlenül maradni, mert nem akadt, aki harci osztagokba szervezze őket. A megyei hatóságok élén álló nemesurak zöme ugyanis változatlanul húzódozott fegyvert adni olyan parasztok kezébe, akiknek egyelőre a földesurakkal is volt elszámolnivalójuk. A honvédelmi bizottmány pedig a központból a kelleténél jóval kevesebb népfelkelési biztost vezényelt a megyékbe, mert túlságosan sok ilyen munkára alkalmas emberrel nem is rendelkezett, akiket meg mégis kiküldhetett volna, azoknak az életét nem akarta könnyelműen kockára tenni. Így azután tucatjával kerülköztek olyan megyék, amelyekben a fegyveres ellenállás kibontakoztatására még kísérletet sem tett senki, sőt Pesten sem akadt egyetlen ember sem, aki hozzálátott volna a fegyveres ellenállás megszervezéséhez. Holott ha valahol, hát Pesten parázslott igazán a megszállók iránti gyűlölet, s ez némelykor nyílt utcai tüntetések formájában is kifejezésre jutott.

Mindazonáltal a rátermett szervezők számának elégtelensége is, Görgei meghátrálása is legfeljebb arra ad magyarázatot, miért nem érte el a téli hónapok gerillaháborúja a Kossuth kívánta méreteket, arra azonban már nem, miért nem érte el még az őszi népfelkelő-harcok méreteit sem.

A Honvédelmi Bizottmány és a parasztság

S a helyzet érdemlegesen Windisch-Grätz támadásának megindulása után sem változott. Mert a forradalom vezérkara számára intő jel lehetett, hogy a parasztmozgalmak áradata ez alkalommal nemcsak nem húzódott vissza annyira, amennyire Jellačić betörése után, hanem éppen hogy újabb meg újabb hódításokat tett. És a forradalom vezetői az ilyen jelenségekből merítettek is némi okulást. Kossuth például Csánynak már december végén sietett lelkére kötni, hogy túlságosan sok katonai fuvarral lehetőleg ne terhelje a falvak népét, majd ugyanő január végén azt is kimondotta, hogy „a mostani szabadságháború ideje alatt a föld népe egyátaljában merőben fölmentetik a beszállásolt katonaság minden ingyeni élelmezésétől”.[70] Amikor pedig a téli hónapokban Bihar, Torontál, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg és Kraszna megye falvaiból özönleni kezdtek a panaszok arról, hogy a volt úrbéresek közül sokakat a birtokosok majorsági jobbágyoknak kiáltanak ki s az ilyen parasztok „földesuraik által máig a robotok leszolgáltatására erőszakoltatnak”,[71], a robotmunkát váltig megtagadók egy részét pedig földesuruk megtorlásul „telkétől s földétől önhatalmával megfosztotta”[72]: a honvédelmi bizottmány minden esetben szigorúan elrendelte, hogy ha a panaszok meg megalapozottak, akkor a hatóságok a sérelmet szenvedetteknek azonnal szolgáltassanak igazságot, s Szatmár megyébe külön kormánybiztost is küldött az esetleges törvénysértések jóvátételére.

Görgei felvidéki hadmenete

Éppen ezért 1848 szilveszterén maga Kossuth is arra az álláspontra helyezkedett, hogy Görgeinek és Perczelnek Pest kiürítése után egyesült erővel a Tisza mellékére kell vonulnia, s az ő ebbeli álláspontját maradéktalanul osztotta a honvédsereg legkiválóbb stratégája, a novemberben a sereg egészének táborkari főnökévé megtett Vetter Antal tábornok is.

A magyar főerőknek a Tisza mentén történő összpontosítása azonban ennek ellenére is puszta vágyálomnak bizonyult. Amikor ugyanis a honvédsereg Pesten tartózkodó tábornokai január 2-án – Kossuth távozása után – egybegyűltek s Vetter vezetésével megvitatták további teendőiket, a haditanáccsal Görgei olyan hadműveleti tervet fogadtatott el, amely lényegesen eltért a Kossuth által előirányozottól, amennyiben azt mondotta ki, hogy a Tisza mellékét a következő napokban egyedül Perczel szállja meg mintegy 8 ezer emberrel, a feldunai hadtest pedig eközben 16 ezer emberrel a Duna balpartján hajtson végre elterelő hadmozdulatot Komárom és Lipótvár felé. Ami önmagában szintén megfelelt volna a célnak, hiszen ha a szóban forgó elterelő hadmozdulat csakugyan megvalósul, akkor Windisch-Grätz kénytelen szembenézni azzal a veszéllyel, hogy Görgei északról a hátába kerül, s emiatt nyilván kétszer is meggondolja azután, merjen-e akár csak a Tisza vonaláig is tovább hatolni előre. Csakhogy Görgei a valóságban ezt a maga ajánlotta tervet éppúgy nem szándékozott tiszteletben tartani, amint Kossuth kívánságait sem, mert változatlanul csak arra törekedett, hogy megőrizve seregének épségét, biztosítsa a seregnek a majdani békealkudozások kikényszerítésére való alkalmasságát, s ezért feladatát mindössze abban látta, hogy katonáit a hadszíntértől minél távolabbra vezérelje.

A székelyföldi ellenállás

Puchner viszont azt az időt és erőt, amellyel a háromszéki felkelés rövidítette meg, soha többé nem tudta pótolni. Mire ugyanis újból megindulhatott a Nagyvárad felé vezető úton, addigra már javában folyt az általa novemberben Erdélyből kivert s azóta Erdély északnyugati határszélén, Csucsa és Nagybánya között rendkívül szétzilált állapotban táborozó magyar csapatok újjászervezése. S a sereg élére Kossuth bizalmából közben már alkalmas parancsnok is került annak a Józef Bem tábornoknak a személyében, aki 1830–31-ben mint a lengyel felkelőhad tüzérségének parancsnoka, 1848 októberében pedig mint a bécsi felkelés egyik vezetője szerzett magának hírnevet, s Bécset csupán a felkelés végóráiban hagyta el, hogy a továbbiakban magyar földön folytassa harcát a lengyel és az európai szabadság ellenségei ellen.

Erőgyűjtés a hátországban

Az a körülmény pedig, hogy az államkincstárat így a véle pénzügyi kapcsolatba kerülő százezrek jól fizető és megbízható partnernek ismerték meg, a takarékossági intézkedésekkel karöltve, meglehetős kelendőséget tudott biztosítani az egyébként fedezet nélküli Kossuth-bankóknak. Hanem a pénz elértéktelenedése – részben az áruhiány, részben a spekuláció miatt –, ha rohamossá egyelőre nem lett is, mégiscsak megindult 1849 elején, úgy hogy például a mezőgazdasági termékek piaci ára március végén már 20–30%-kal meghaladta a honvédelmi bizottmány által meghatározott hivatalos felvásárlási árakat. A szervező munka eredményes folytatását azonban ez sem akaszthatta meg, ha – kivált az élelmiszerbeszerzés terén – újabb nehézségeket támasztott is.

Kevesebb siker kísérte viszont azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a forradalom vezetői az ellenforradalom magyarországi híveinek megfékezése érdekében fejtettek ki. Holott a belső ellenség leküzdését nemcsak a forradalom radikálisai sürgették, de elengedhetetlennek minősítette Kossuth is, s ennek megfelelően ő maga több fontos intézkedést foganatosított e téren. Így a hadügyminisztériummal még január folyamán rögtönítélő haditörvényszéket állíttatott fel Debrecenben a kémek ellen, az ellenség szolgálatába szegődött magyar honpolgárokat pedig „törvénykívülieknek” nyilvánította, közölve a hatóságokkal, „mikép az illyeneket úton útfélen elfogni s a büntető igazságnak átszolgáltatni – s, ha az elfogás veszéllyel járna, megsemmisíteni – nem csak joguk, sőt múlaszthatatlan hazafiúi kötelességük is.”[73] És újra meg újra megforgatta Kossuth a vagyonelkobzás fegyverét is, egymás után vétetve zár alá a királyi és a nádori család valamint Ham János, Szőgyény László, Almásy Móric, Zichy Ödön meg még jó néhány további ellenforradalmár birtokait.

Csakhogy azzal az eréllyel, amelyet a forradalom vezérkara az ellenforradalom nyílt támogatói ellenében tanúsított, megközelítőleg sem párosult hasonló erély a forradalom táborán belül megbúvó s leplezetten működő ellenforradalmárok elleni harcban. Mert Kossuth azt is több ízben elrendelte ugyan, hogy az ilyen elemeket – kivált a hűtlen tisztviselőket meg az esküszegő tiszteket –, ha fény derül tevékenységükre, szintén állítsák hadbíróság elé s szintén sújtsák birtokelkobzással is, ezek a rendelkezések azonban általában papíron maradtak.

Külföldi támogatók keresése

Mert – annak ellenére, hogy az angol kormány már 1848 tavaszán elvetette a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolat felvételének a gondolatát – a Frankfurtból távozni kényszerült Szalay Lászlót Kossuth novemberben Londonba küldte olyan utasítással, hogy a változatosság kedvéért Angliára nézve előnyös kereskedelmi kapcsolatok kiépítését indítványozza a szigetország kormányának.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Amikor tehát a képviselőház január 13-án meghallgatta a szilveszterkor kirendelt békeküldöttség jelentését (amelyet a küldöttség Windisch-Grätz által feltartóztatott tagjai írásban juttattak el Debrecenbe), Bezerédj István azt indítványozta, hogy az országgyűlés a békeküldöttséget mostani nyilvánvaló kudarca ellenére is utasítsa munkájának folytatására. S ezt az indítványt a képviselőházi többség Kossuth követelésére elvetette, de a többséget maga mellett felsorakoztatni ezúttal Kossuth is csupán azzal a kijelentéssel tudta, hogy ha feltétel nélküli fegyverletételre nem is, „biztosított békére készek vagyunk” a jövőben is,[74] ez pedig világossá, tette, hogy teljesen immár a harcot egyelőre tovább folytatni kívánó liberálisok közül sem mindenki ellenzi a béketárgyalások fonalának majdani újrafelvételét.

A békepártiakat tehát a január 13-án történtek sem arról győzték meg, hogy helyzetük reménytelen, csupán arról, hogy fokozniuk kell a jelenleg még Kossuth szavára hallgató liberálisok megnyerése érdekében kifejtett erőfeszítéseiket.

Görgei főparancsnoksága

A másnap Tiszafüredre érkező Kossuthtól pedig ezek az intézkedések immár a legfelső megerősítést is elnyerték. Mert Kossuth, aki a váci nyilatkozat megismerése óta nagyfokú gyanakvással figyelte Görgei működését, a legújabban történteket közönséges lázadásnak tekintette ugyan, csakhogy a táborban kénytelen lett rádöbbenni arra, hogy kellő cselekvési szabadsággal korántsem rendelkezik. És ez valóban így is volt. Hiszen Görgeiék ellenében a maga nagy tekintélyének latbavetésével talán felsorakoztathatta volna az egyszerű honvédek tízezreit. Ilyesféle forradalmi megoldás gondolata azonban az ő fejében nyilván meg sem fordult. Ha pedig netalán mégis eszébe ötlött ilyesmi, akkor is el kellett hessegetnie magától ezt a gondolatot, mert ebben az esetben azt is okvetlenül számításba kellett vennie, hogy Görgei elmozdítása egészen bizonyosan a tisztikar zömének azonnali dezertálását vonná maga után, a zászlót cserbenhagyó tisztek gyors pótlására pedig a forradalomnak egyszerűen nincs lehetősége.

De ha ilyen okok miatt Kossuth pillanatnyilag meghátrált is, abba, hogy a fősereg vezénylete végérvényesen Görgei kezében maradjon, semmiképpen sem óhajtott belenyugodni. Már a kezdet kezdetén feltette tehát magában, hogy ha a március 3-án Görgeire testált hatalmat most még nem tudja is visszavenni, valamiféle kerülő úton legalább utólag mégiscsak vissza fogja venni tőle. S ebben a szándékában azután még meg is erősítette őt Damjanich szolnoki győzelme. Damjanich ugyanis március 5-én Cibakházánál Dembiński eredeti haditervének megfelelően átkelt a Tisza jobb partjára, majd – míg Vécsey tüzérségi támadással lekötötte a szolnoki Tisza-híd bal parti hídfőjét védő császári csapatok figyelmét – dél felől váratlan rohamot intézett a szolnoki helyőrség ellen, s az ellenséget a város teljes kiürítésére kényszerítette. Ezek után pedig Kossuthnak meggyőződésévé lett, hogy most már azért is cselekednie kell, mert ha eltűrné, hogy Damjanich is Görgei alárendeltjévé legyen, akkor nem is egyszerű mulasztást, hanem valóságos bűnt követne el.

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki. Holott ezek a lépések Görgei előtt nemcsak azt tehették világossá, hogy Kossuth bizalmatlan iránta, hanem – a március 4-én történtekhez hasonlóan – azt is, hogy a véle való határozott kenyértörésre viszont Kossuth nem érzi magát elég erősnek.

És Görgeinek megint igen gyorsan lehetősége adódott a megfelelő ellenhúzás megtételére is. Vetter ugyanis főparancsnoki kineveztetése után új haditervet dolgozott ki, ez pedig azt irányozta elő, hogy a sereg most ismét két vonalon kezdjen támadást, csakhogy a zöm (az I., a II. és a III. hadtest) ezúttal Szolnok környékén támadjon, elterelő hadmozdulatot pedig a VII. hadtest hajtson végre Gyöngyösnél. S ez a terv, ha Szolnok felszabadítása után mindjárt életbe léptetik, minden bizonnyal eredményre vezetett is volna, hiszen azzal kecsegtetett, hogy a balszárnyon előrenyomuló magyar zöm Windisch-Grätz főerőit elvágja Pesttől és vagy átkarolja, vagy az átkarolás veszélyének fenyegetésével a Felvidék felé történő elvonulásra kényszeríti majd őket. A tiszafüredi huzakodások miatt azonban Vetter a támadást csak március 17-én tudta megindítani, közben pedig Damjanichnak, akit az ellenség előretolt állásában könnyen elszigetelhetett volna, Szolnokot emiatt megint fel kellett adnia. Mire tehát Vetter Cibakházánál átkelt a Tisza jobb partjára, Windisch-Grätz főerői már ismét Szolnok és Pest között helyezkedtek el. Az újdonsült fővezért pedig a körülmények ilyetén megváltozása természetszerűleg arra késztette, hogy egyelőre mégis elálljon támadó szándékaitól és átmenetileg újból visszahúzódjék a Tisza mögé.

S Görgeinek persze több sem kellett: bármennyire könnyelműen járt volna el Vetter, ha továbbra is ragaszkodik eredeti haditervéhez, a máskor mindig józanságot és megfontoltságot hirdető Görgei most minden alkalmat megragadott, hogy főparancsnokát visszavonulása címén tehetetlen, alkalmatlan hadvezérnek kiáltsa ki. S minthogy a tisztikar zöme most is készséges visszhangozójává lett mindannak, amit Görgei hangoztatott, Vetter – ha nem akart Dembiński sorsára jutni – csak egyet tehetett: március végén beteget jelentett. Kossuth pedig – ezáltal végképp kifogyván keresett ürügyeiből – most már menthetetlenül rákényszerült arra, hogy „Vetter… felgyógyultáig” március 31-én mégiscsak Görgeit nevezze ki „helyettes” főparancsnokká.[75]

A baloldal terve forradalmi diktatúra létesítésére

A baloldalnak a hatalomból való kiszorítását azonban a békepártiak természetesen csak az első lépésnek tekintették, s elengedhetetlennek ítélték Kossuth megbuktatását is, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a hatalom szálainak legtöbbje Kossuth kezében fut össze, s Kossuth maga is az önvédelmi harc következetes végigvitelének a híve. De annyira még ekkor sem voltak biztosak a dolgukban, hogy egyszerre merjenek támadást indítani mindkét célpontjuk ellen. Úgy látták tehát legbölcsebbnek, hogy egyelőre „minden erejüket Madarász megbuktatására összpontosítsák s csak, midőn már Madarászban a terrorismus semmivé tétetett, akkor… rendezzék oppositiójukat Kossuth ellen, mint a kinek személyessége a kibékülést lehetetlenné teszi”.[76] És nyíltan fellépni még a Madarász László képviselte politika ellen sem bátorkodtak; inkább Madarász személyét próbálták kikezdeni azzal a március közepén felröppentett hamis váddal, hogy ő a Görgei által annak idején kivégeztetett Zichy Ödön lefoglalt és a rendőrség őrizetére bízott ékszereinek egy részét elsikkasztotta. Bizonyosra vették ugyanis, hogy Madarászt pusztán ezzel is erkölcsi és politikai halottá tehetik majd, hiszen ő nyilván hallgatni lesz kénytelen arról, hogy a kérdéses ékszerekhez valójában a pénzügyi nehézségekkel küszködő s ezért némely diplomáciai küldetések költségeit fedezni másként nem képes honvédelmi bizottmány nyúlt hozzá erre őt kellőképpen felhatalmazó, vagyonelkobzást kimondó bírói ítélet nélkül is.

A békepártiak óvatossága azonban túlzottnak bizonyult, s erre maguk is ráébredhettek már március 17-én, mikor is a képviselőházi többség a legnagyobb lelkesedéssel fogadta Kazinczy Gábor Madarászt sikkasztással gyanúsító interpellációját, majd hasonló lelkesedéssel rendelte el a Madarász elleni vizsgálatot is. Ám okulást a radikálisok is jócskán merítettek a március 17-én történtekből. Így mindenekelőtt megértették, hogy a vizsgálat folyamatba tételével most Madarász László személyénél sokkalta nagyobb kérdés került terítékre: hogy a Madarász elleni támadás csupán a nyitány, s ezt szükségképpen nyomon fogja követni a Kossuth elleni támadás is, sőt a békepárt immár Kossuth megbuktatásával sem fogja beérni, hanem hadjáratát ez után is folytatni fogja mindaddig, amíg az ország egyszer s mindenkorra le nem tér az önvédelmi harc rendíthetetlen végigharcolásának az útjáról. És a radikálisok ezzel egyidejűleg azt is megértették, hogy ha megkísérelnek szembeszegülni e most megindított jobboldali rohammal, akkor a továbbiakban az országgyűlési többség már nem mellettük, hanem ellenük fog állást foglalni.

Ezekből a felismerésekből pedig a radikálisok azt a következtetést is mindjárt levonták, hogy most már nemcsak a békepárttal, de magával az országgyűléssel is fel kell venniök a harcot, éspedig – eddigi politikájukkal homlokegyenest ellentétesen – most már arra törekedve, hogy az országgyűlés, amely az előző hónapokban puszta létezésével is hozzájárult a liberális nemességnek a forradalom melletti felsorakoztatásához, amelynek a fennmaradása azonban a jövőben már csak a békepárti politika diadalra jutását segítené'elő, mielőbb szűnjék meg létezni, a parlamentáris kormányzati rendszer romjain pedig mielőbb épüljön fel a forradalmi diktatúra rendszere.

Nyilvánvaló volt azonban, hogy a forradalmi diktatúra bevezetéséhez szükséges erőnek a baloldal jelenleg még annyira sincs birtokában, mint korábban. De ezzel a radikálisok szintén számot vetettek, s ezért most hirtelen fordulattal a radikálisok zöme is magáévá tette annak a politikának a lényegét, amelyet március első felében még csak az egyedüli Táncsics képviselt. Mert Táncsics már Uj alkotmányjavaslatában megfogalmazta a forradalmi diktatúra jelszavát – abban a formában, hogy az új alkotmány elfogadása után „Kossuth Lajos főkormányzóul újra megválasztatik, kikiáltatik” s egyszersmind „teljes hatalom”-ban részesíttetik (mégpedig nem az országgyűlés, hanem „a nemzet által”), „hogy a szabadság kivívásában, hazánk megmentésében akadálytalanul munkálkodhassék”[77] –, s a javaslat lapjain ezzel szoros összefüggésben követelte azután egyrészt a céhrendszer teljes felszámolását, másrészt – amiről már tudunk – a még érvényben levő feudális kötelmek összességének kiküszöbölését és a fegyverfogásra vállalkozott zselléreknek a hazaárulók rovására történő földhöz juttatását. Ezekhez a követelésekhez azonban a többi radikális eddig – a liberálisokra való tekintettel – messzemenően óvakodott csatlakozni. Most viszont – elesvén az eddigi fenntartások – az Egyenlőségi Társulat március 25-én egyszerre megjelentetett egy felhívást, amely immár a baloldal egészének a céljaként hirdette meg a hazaárulók birtokainak a nincstelenek között történő felosztását. S ezzel a baloldal megtette az első komoly előrelépést annak érdekében, hogy végre jelentős paraszti tömegeket sorakoztasson fel a maga oldalán.

Mire azonban ez a felhívás nyomdába került, a honvédsereg sorain belül már javában folyt a Vetter elleni hangulatkeltés, s ez nyilvánvalóvá tette, hogy ha a forradalmi diktatúra nem jön létre haladéktalanul, akkor a hadsereg vezérlete csakhamar Görgei kezébe fog átmenni, ennek megtörténte után pedig a jobbratolódó országgyűlés helyzete egyszeriben megingathatatlanná lesz. A baloldalnak tehát egyszerűen nem maradt ideje a március 25-i felhívás várható termésének betakarítására. S az Egyenlőségi Társulat vezetői ezért a paraszti tömegek helyett végül kénytelenek lettek március 24-én jobb híján Kossuthhoz fordulni azzal az indítvánnyal, hogy Görgeit állíttassa haditörvényszék elé s a honvédsereg főparancsnokává Bemet nevezze ki, az országgyűlést pedig ő maga vegye rá üléseinek a háború végeztéig történő felfüggesztésére.

Kossuth azonban, bár rokonszenvezett ezekkel a javaslatokkal, s ezt nem is rejtette véka alá, azt sem rejtette véka alá, hogy kivihetetleneknek tartja őket. És Kossuth tartózkodása teljesen érthető is volt, hiszen arra, hogy az országgyűlést rábírja önmagának önkéntes elnapolására, még ő sem lehetett képes, éppúgy nem, amint Görgei félreállítására sem volt képes. A radikálisok tehát, akár előzőleg a paraszti tömegek mozgósításáról, úgy most végül Kossuth támogatásáról is lemondani kényszerültek.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

Amikor tehát Kossuth március 30-án a honvédcsapatok egri főhadiszállására érkezett s haditanácsba hívta a sereg hadtestparancsnokait, Klapka azt javasolta, hogy az 1-én megindítandó támadást a sereg – a Vetter-féle haditerv némi módosításával – megint két részre oszolva bonyolítsa le: a Pest felé vezető országúton arcban csak a VII. hadtest támadjon, s miközben ez a hadtest így magára vonja az ellenséges erők zömét, aközben a másik három hadtest, Jászárokszállás, Jászberény, Nagykáta, Isaszeg és Kerepes vonalán nyomulva előre, kerüljön balról az ellenség oldalába és hátába, ennek a bekerítő hadmozdulatnak a végbemenetele után pedig 7-én Gödöllőnél immár mind a négy hadtest mérjen egyszerre megsemmisítő csapást az ellenség két körülzárt hadtestére. S ez persze igen vakmerő terv volt – hiszen felidézte azt a kockázatot, hogy még mielőtt megvalósulna, éppenséggel az ellenség fog megsemmisítő csapást mérni az egy héten át különváltan tevékenykedő VII. hadtestre –, a haditanács azonban ennek ellenére is jóváhagyta a javaslatot, mert az ellenséges főerők megsemmisítésével egyedül ez a megoldás kecsegtetett.

A trónfosztás és közvetlen következményei

A teljes cikk.

Komárom felmentése és Pest visszafoglalása

Abban pedig, hogy a magyar liberálisok zöme április 14-e után sem tért le arról az útról, amelyre március folyamán rálépett, hanem ennek az útnak – Kossuth április 14-e előtti várakozásait halomra döntve – éppenséggel még törhetetlenebb hívévé lett, megint csak előkelő részük volt a főhadszíntéren lejátszódó hadieseményeknek. Mert az ellenséges főerők megsemmisítésének lehetőségét a honvédsereg teljesen az isaszegi ütközettel sem szalasztotta el, s az isaszegi ütközet után történtek is erőfeszítések az addig mulasztottak jóvátételére, ezek az erőfeszítések pedig ismét fényes győzelmek egész sorának kivívására vezettek, magát az ellensége főerők megsemmisítésének a célját azonban a seregnek végül másodszori próbálkozásra sem sikerült elérnie.

A további hadműveletek terve, amelyet a honvédsereg főerőinek tábornokai április 7-én Gödöllőn tartott haditanácsukban az akkor még a táborban időző Kossuth közreműködésével rögzítettek, azt mondotta ki, hogy a II. hadtest és Asbóth hadosztálya most fogja körül Pest városát s, magát nagy mozgékonysággal a magyar sereg zömének adva ki, kösse le a város területére húzódott ellenséges főerőket, közben pedig a sereg valóságos zöme, az I., a III. és a VII. hadtest minél gyorsabban nyomuljon előre a Duna bal partján, s mentse fel az ostromzár alól a már rendkívül szorongatott helyzetben levő Komárom várát, majd, egyesülve a komáromi védőőrséggel, keljen át a Duna jobb partjára, vágja el az ellenséges főerők Bécs felé vezető fő hátrálási vonalát, s a császáriakra azután itt, a Dunántúlon mérjen megsemmisítő csapást.

Győzelmek a mellékhadszíntereken

Somogyban például a gerillaháború szervezőjeként már szeptemberben is kitűnt Noszlopy Gáspár szolgabíró április végén Kossuth felhatalmazásával ismét népfelkelést hirdetett, s rövid idő alatt mintegy 30 ezer főnyire duzzadt serege élén gyors egymásutánban felszabadította elébb Kaposvárt, majd Szigetvárt, végül pedig Nagykanizsát is, ezzel saját megyéjén kívül Zalát is teljesen megtisztítva az ellenségtől.

A Szemere-kormány bemutatkozása

Mindazonáltal a magyar forradalomnak annyira maradéktalanul mégsem sikerült felszámolnia önmagát, amennyire annak idején a francia forradalomnak, s ebben kiemelkedő része volt Kossuthnak. Mert Kossuth világosan látta, hogy az ellenforradalmi erők eddigi vereségei még távolról sem vezettek az ellenforradalom végérvényes vereségére, s ezért továbbra is minden tőle telhetőt megtett a forradalom hadállásainak erősítése érdekében – kivált a honvédelmi bizottmány megszűnése és a Szemere-kormány hivatalba lépése között eltelt fél hónapban, amikor hatáskörét még nem kényszerült megosztani az új kormánnyal, s így egyelőre az országgyűlési többség jobbratolódása ellenére is viszonylag nagy mozgási szabadság birtokában maradt.

Legsürgősebb feladatát pedig Kossuth most a paraszti tömegek mindinkább lankadó lelkesedésének újólagos felcsigázásában jelölte meg. Tudván tehát, hogy az igazságügyminisztérium már lezárta a vizsgálatot azoknak a parasztoknak az ügyében, akik az előző hónapokban ismételten felpanaszolták, hogy bár úrbéresek voltak, földesuraik majorsági jobbágyokként kezelik őket, s értesülvén arról, hogy a vizsgálat lezárultát követően elkészült a panaszok orvoslására hivatott rendelet tervezete is: a függetlenségi nyilatkozat országgyűlési elfogadásának napján, április 19-én már közzé is tette a rendeletet, amely kimondotta, hogy vitás esetekben ezentúl mindig a földesúr lesz köteles bizonyítani a vita tárgyát képező parasztbirtok majorsági mivoltát, s amíg ez meg nem történik, addig az illető területet úrbéres, azaz most már feudális kötelezettségektől ment föld gyanánt kell kezelni. S mivel a majorsági jobbágyok zöme tagadta, hogy földje csakugyan majorsági jellegű, az érdekelt földesurak többsége pedig semmiféle bizonyító eszközzel nem rendelkezett: a rendelet életbe léptetésével Kossuth az érdekelt földesurak többségét egyszeriben megfosztotta attól a jogalaptól, amelynek a segítségével a majorsági jobbágyok feudális függősége március után is fenntartható volt.

De erőfeszítéseket tett Kossuth annak érdekében is, hogy ha már minisztériumok irányítását nem bízhatja is, legalább néhány más kulcsfontosságú tisztséget ruházzon most radikálisokra, éspedig szintén még az új kormány hivatalba lépése előtt, vagyis ezen a téren is kész helyzet elé állítva Szemerééket. Pest felszabadulása után tehát a fővárosba Irányi Dánielt, Győrnek és környékének a felszabadulása után pedig ide Lukács Sándort küldte ki kormánybiztosul, s arra is gondolt, hogy a liberális főrendek egyik legkiválóbbikát, Esterházy Mihály grófot, aki a honvédelmi bizottmányon belül a hadianyaggyártás ügyeit irányította volt, a bizottmány feloszlása után ugyanezen ügyek országos biztosává tegye meg.

Közben pedig Kossuth azt is keresztülvitte, hogy a képviselőház az előző nyáron megszavazott 200 ezres újoncmennyiség kiegészítésére április 24-én újabb 50 ezer regrutát ajánljon meg; s ezzel megint csak kész helyzet elé állította Szemerét, aki azon a véleményen volt, hogy „hadseregünknek alig van már teendője”.[78] A 24-i határozat ugyanis lehetőséget teremtett a honvédsereg létszámának további gyarapítására, s ennek jóvoltából – bár a szolgálatra önként vállalkozók aránya a következő hónapokban még tovább apadt – a sereg gyalogoszászlóaljainak a száma például a február végi 110-ről május folyamán már 122-re, július közepéig meg kereken 140-re nőtt.

A forradalom önfelszámolásának a folyamatát azonban visszájára immár Kossuth erőfeszítései sem fordíthattak, legfeljebb lassíthatták valamelyest, az új kormány hivatalba lépése után pedig már lassítani is egyre kevésbé tudták. Szemeréék beiktatásával ugyanis egyik napról a másikra nagymértékben leszűkült az a kör, amelyen belül Kossuth még önállóan intézkedhetett, s azután hamarosan megkezdődött az ő korábbi intézkedéseinek az érvénytelenítése is.

A támadó hadmozdulatok felfüggesztése

Görgei tehát az ostrom lezárulta után is egy álló hétig Budán vesztegelt még, s amikor végre mégis felkerekedett, akkor sem a főhadszíntérre, hanem Debrecenbe utazott.

Amire jogcímet éppenséggel szolgáltatott néki az, hogy át kellett vennie a hadügyminisztérium vezetését. Kossuth ugyanis, aki a véle való nyílt leszámolást – tudjuk – kivihetetlennek tartotta, de más módon maga is szívesen kiragadta volna a fősereg vezérletét az ő kezéből, a trónfosztást követően az új kormány hadügyminiszteri székét néki ajánlotta fel – azzal a hátsó gondolattal, hogy ha ő vállalja a miniszterséget, akkor azután a fővezérletet Damjanichra fogja ruházni. És így a habozás nélkül igent mondó Görgeinek most a hadügyminiszteri állást is sikerült megkaparintania – anélkül azonban, hogy emiatt csakugyan meg kellett volna válnia a fővezérlettől. Damjanich ugyanis Komáromban egy véletlen baleset során a lehető legrosszabbkor lábát törte, s ennek következtében harctéri szolgálatra alkalmatlanná lett, más hivatott főparancsnok-jelölttel pedig Kossuth pillanatnyilag nem rendelkezett…

De pusztán azért, hogy átvegye a hadügyminisztérium vezetését, Görgeinek a valóságban még nem kellett volna olyannyira sietnie a Debrecenbe utazással. A szorosan vett hadügyminiszteri teendők ellátását ugyanis ezután is nyugodtan rábízhatta volna a minisztérium élén őt akkor már hetek óta helyettesítő Klapkára, hiszen Klapka eddig is teljes megelégedésére működött Debrecenben. (Így például május 20-án már el is fogadtatta a kormánnyal a forradalom fegyveres erőinek új hadműveleti tervét, amely az ország mindenirányú védelmének a címén azt írta elő, hogy a honvédsereg egyes hadtesteit most egymástól nagyjából egyenlő távolságra és összefüggő körvonalban az országhatárok mentén kell felsorakoztatni. Ami azután kétszeresen is a császáriak malmára hajtotta a vizet: egyrészt, mert a jövőre nézve immár eleve lehetetlenné tette, hogy a honvédsereg bárhol is összpontosított csapást mérjen rájuk, másrészt, mert ugyanakkor lehetővé tette, hogy ők viszont a honvédsereg most rendkívül megnyúló s ezért mindenütt rendkívül elvékonyodó arcvonalát összpontosított erőkkel ott és akkor törjék majd át, ahol és amikor csak akarják.)

Ténylegesen azonban Görgei nem is új hivatalának mielőbbi átvétele végett utazott ekkor Debrecenbe, hanem éppen azért, mert az udvari körök még május végén sem adtak magukról életjelt. Ennek magyarázatát keresve ugyanis apránkint oda lyukadt ki, hogy a Habsburgok persze nem is léphetnek ki hallgatásukból addig, amíg az országgyűlés vissza nem vonja a trónfosztó határozatot és félre nem állítja Kossuthot, s ezért őrá most az a feladat hárul, hogy gondoskodjék a béketárgyalások ebbeli – immár egyedül hiányzó – feltételeinek a megteremtéséről, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy mostantól fogva már a békepárti politikusokkal szorosan együttműködve járjon el. S ennek megfelelően debreceni kirándulásának első napján, május 31-én már össze is ült a békepárt vezetőivel.

Mikor azonban bevezetőül azt javasolta, hogy tárgyalófelei mindenekelőtt magával az országgyűléssel érvényteleníttessék a trónfosztást, amazok legnagyobb meglepetésére azt felelték, hogy ez kivihetetlen – egyszerűen azért, mert az országgyűlés éppen aznap kimondotta székhelyének a felszabadított Pestre való visszatételét, s emiatt egy hónapra felfüggesztette üléseit. Amikor pedig erre ő vagylagos módozatként felvetette saját katonai hatalomátvételének a gondolatát, szavait vendéglátói teljesen egyöntetű elutasítással fogadták. Mert a katonai hatalomátvételt a békepártiak önmagában véve „hazafi érdemnek és nem bűnnek” tartották volna maguk is,[79] abban azonban, hogy egy ilyen kísérlet csakugyan sikerre vihető volna a még mindig elsősorban Kossuth nevétől hangos Magyarországon, már kételkedtek (alighanem joggal is).

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

A szóban forgó kormánykörök ugyanis, az európai hatalmi rend épségének megóvásában mindennél szentebb ügyet látván, Magyarországot független országnak – Kossuth várakozásaira rácáfolva – az április 14-én történtek után sem voltak hajlandóak elismerni, hanem továbbra is csak egy törvényes uralkodója ellen fellázadt osztrák koronatartománynak minősítették. Ha tehát ezek a kormánykörök a közvéleménynek tettek is annyi engedményt, hogy nyíltan nem üdvözölték a beavatkozást, arra, hogy a Magyarország elleni orosz támadást kifejezetten el is ítéljék, már semmiképpen sem vállalkoztak, a kulisszák mögött pedig képviselőik egyenesen helyeslésükről siettek biztosítani az orosz diplomatákat.

Így hát a Habsburgoknak végül is háborítatlanul sikerült igénybe venniök Miklós cár segítségét. A magyar forradalomnak viszont az európai forradalom táborán belül továbbra sem adódtak érdemleges segítőtársai. Holott az európai forradalom lángja még ekkor sem aludt ki teljesen. Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is, ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől, s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország, a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is, Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

Miért is Kossuthnak június utolsó hetében végre sikerült elfogadtatnia a kormánnyal a honvédsereg teljes összpontosításának a gondolatát. A június 29-i minisztertanács pedig, amelyen részt vettek a tábornoki kar Pesten tartózkodó tagjai is, ennek megfelelően elrendelte, hogy a honvédsereg hadtestei most – a Haynau erőinek megosztása végett Komáromban hátrahagyandó várőrség kivételével – mindenfelől haladéktalanul vonuljanak a Maros mellékére, s ott azután az egyesített sereg, támaszpontjául használva Arad várát (amely alig két napja, de éppen a legjobbkor megadta magát a március óta a temesközi csapatok, az V. hadtest élén álló Vécseynek), mérkőzzék meg Paszkevics főerőivel, még mielőtt Haynau főerői is a helyszínre érkeznének.

A június 29-i határozat megvalósulásának azonban többek között a peredi ütközet után a fősereggel együtt Komáromig visszavonult, s azóta ott veszteglő Görgei közremunkálása is elengedhetetlen feltétele volt. Görgei viszont – bár az utóbbi két hét hadieseményeinek a mérlegelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy „Magyarország ügye immár menthetetlenül veszendő”[80] – továbbra is elképzelhetőnek tartotta, hogy egy-két helyi jelentőségű győzelmet arasson Haynau fölött, s ezek révén még mindig kicsikarjon a császáriaktól valamiféle engedményeket. Június 30-án tehát közölte Kossuthtal, hogy az elvonulási parancsnak nem tehet eleget, mivel Haynau máris elvágta a Duna jobb partján Komáromból Buda felé vezető utat. S amikor Haynau két nap múlva támadást intézett a komáromi várral átellenben a Duna jobb partján magyar kézen levő sáncok ellen, ő pedig a támadást sikeresen visszaverte, ezzel szabaddá tette ugyan a Buda irányába vivő utat, az elvonulásra kínálkozó alkalmat azonban ekkor sem ragadta meg, hanem az ütközet végeztével megint visszahúzódott Komárom falai közé.

Ámde Kossuth most már a sarkára állt, s Görgeit megtorlásul elmozdította főparancsnoki tisztségéből, a fősereget pedig maga utasította a Duna – még szabad – bal partján történő azonnali elvonulásra. Csakhogy erre a fősereg tisztikarának soraiban a tiszafüredihez megszólalásig hasonló zendülés tört ki, s a Görgeihez szító tisztek kinyilatkoztatták, hogy ha más parancsnok alá rendelik őket, akkor mindnyájan azonnal lemondanak. Ezzel azután egy álló hétig tartó huzavona kezdődött, amely – miközben az orosz csapatok immár a Duna bal partján történő visszavonulás lehetőségét is mind kétesebbé tették – végül azzal zárult, hogy Kossuth hadügyminiszterré ugyan Aulichot, a honvédsereg egészének főparancsnokává pedig Mészárost nevezte ki, a fősereg vezérletét azonban Görgei kezében hagyta, Görgei pedig kijelentette, hogy még egyszer támadást kísérel meg Haynau ellen, és ha ez a támadás eredménytelen lesz, akkor engedelmeskedni fog az elvonulási parancsnak, ha viszont győzelmet arat, akkor hadműveleteit eredeti terveinek megfelelően továbbra is a Dunántúlon fogja folytatni.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

Perczel például május 21-én, alig néhány nappal a Temesköz felszabadítása után táborkari főnökével, Kohlmann József ezredessel levelet íratott a Szerb Fejedelemség belügyminiszterének, Ilija Garašaninnak, s ebben (Kossuth és a kormány tudta és hozzájárulása nélkül) messzemenő engedményeket kínált fel a magyarországi szerbeknek arra az esetre, ha hátat fordítanak a Habsburgoknak s csatlakoznak a magyar forradalom táborához. Így felajánlotta nékik, hogy (később – népszavazás alapján – kitűzendő határok között) csakugyan létrehozhassák a szerb vajdaságot, hogy ezentúl jogszabályok alkotására is hivatott nemzeti gyűléseket tarthassanak, hogy a jövőben a szerb lakosságú községeken kívül a szerb többségű megyékben is saját anyanyelvüket tehessék közigazgatási nyelvvé s a magyar nyelv használatára csak az országgyűlésen, valamint az ország középponti hatóságaival való érintkezésben legyenek kötelesek, a szerb nemzeti gyűlésen választandó és tisztében az ország középponti kormánya által megerősítendő pátriárkának és vajdának pedig a zágrábi érsekével, illetve a horvát bánéval azonos jogállást ígért. S ennél is nagyobb jelentőségű volt az a kezdeményezés, amellyel ezekben a hetekben Teleki László állott elő.

Mert Teleki 1848 nyarára megértette, hogy a forradalmat a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszélyek elhárításához nem elegendő a fegyveres erőszak, hanem a nemzetiségek kielégítése is megkívántatik, e ezért július második felében – azaz a Batthyány-kormányt kereken egy hónappal megelőzve – már leszögezte, hogy ha például Horvátországot a horvát nép függetleníteni akarja Magyarországtól, akkor ezt minden további nélkül lehetővé kell tenni számára. Párizsba érkezte után pedig – tapasztalván, hogy a nagyhatalmak kormánykörei rideg részvétlenséggel tekintenek a magyar forradalomra, a Magyarországgal szomszédos országok forradalmi mozgalmainak párizsi képviselőiben viszont megvan a magyar forradalommal kialakítandó együttműködés szándéka, s e szándék valóra váltását csupán a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezetlensége akadályozza – még tovább, arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetiségi kérdés otthoni rendezése nem pusztán a Habsburg-ellenforradalom kezéből húzna ki egy ütőkártyát, hanem egyben az Európa keletén kibontakozott forradalmi mozgalmak egyetlen hatalmas forradalmi táborba tömörítésének az alapjait is lerakhatná, vagyis e mozgalmak erőinek olyan széles körű egyesítésére teremtene lehetőséget, amely nélkül harcukat az egymást máris kölcsönösen támogató európai nagyhatalmak ellenében sikerre semmiképpen sem vihetik.

Egy március 7-én Kossuthhoz intézett levelében tehát Teleki már mint határozott meggyőződéséről szólt arról, hogy – a békepárti típusú elképzelésekkel ellentétben – „nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni”, s ez nem is volna „nehéz dolog”: „csak… adjatok nekik mindent, mit csak lehet”; „s ha Ausztriát nem lehet különben megbuktatni s tönkre silányítani”, akkor abba is okvetlenül bele kell menni, amit a Párizsba szakadt külföldi forradalmárok közül oly sokan ajánlanak, hogy tudniillik „Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruálják”, mert ebben az esetben „jövőnk biztosítva lesz”, sőt „hatalmunk a Fekete-tengerig terjedend”.[81] S minthogy ez a kezdeményezése foganat nélkül maradt, egy következő – május 14-én kelt – levelében már nemcsak a nemzetiségekkel való kiengesztelődés várható előnyeire hívta fel Kossuth figyelmét, hanem arra is, hogy ha viszont nem kerül sor ilyen kiengesztelődésre, akkor a magyar forradalomnak egyenesen a legrosszabb eshetőségekkel kell szembenéznie. „Frankhon [17]89—ik évi szerepe: Europát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs [más] választásunk; vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk.” „Sorsunk a világ legnagyobb dicsősége leend vagy halál.” „Magyarországnak kettő közt van választása; vagy a corpus jurisra állva, határait úgy, a mint volt, megtartani igyekezni, nem gondolva a fajok féltékenységével, s [ez] úton borostyán sok lehet, de csak hadi. „ áldozat vérben és vagyonban tömérdek; s a bér? néhány évi bizontalan jövő.” „A másik, mit választhatunk, a corpus jurisből valamit áldozni…” „S ez út mit kíván. egy kis önlegyőzést, mellynek bére hallatlan dicsőség és élet leend. Nem, e két út közt a választás nem lehet nehéz, – mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet kellend Austriának és az absolutismusnak adnunk.”

S ez alkalommal már azt is felvázolta, milyen gyakorlati intézkedéseket lát szükségeseknek. A forradalom – mutatott rá – nem szorítkozhatik az egyedüli horvátok kielégítésére; nem kevésbé elengedhetetlen ”kibékülni a vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statutarius jogot, széles értelembeni municipalis garantiákat, mindig vigyázva arra, hogy magyar és német faj, a mennyire lehet, ne vettessék alá oláh vagy szerb jurisdictiónak, s olly feltétel mellett, hogy legfelsőbb kormányban, Országgyűlésben Magyarhonnal egyet alkotandnak és országgyűlésünk nyelve magyar leend”. „…S ha ezen kívül… [a] tökéletes nemzetiség elvét kimondjuk s megalapítjuk, azt hiszem – ismételte újólag –, leraktuk Magyarországra nézve a legfényesebb jövőnek alapját; minden fajok, nem csak Magyarhonban, hanem azok [is], mellyek eddig igényeinken kívül álltak, sovárogva fognak felénk tekinteni és örömmel fogják Magyarországot elfogadni mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját, mellynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyeteget és melly a Balticumtól a Fekete tengerig terjedend. ” Majd azt is mindjárt felsorolta, hogy e konföderáció – elképzelései szerint – milyen elemekből tevődnék össze: „az elsők az eddig hozzánk tartozó népek…” lennének, s „Oláhország, Szerbia, Bulgaria képezendné később azon részt, mellynek kapcsai Magyarhonnal tágasabbak”. „Csehország és Morva tán még tágasabb kapoccsal volnának Magyarhonhoz fűzve, míg utoljára, ezen kapcsok legtávolabb fokozatán [azaz: a helyreállítandó Lengyelország esetében] a kapocs csak a külügyek egyeztetésében állana.” Végezetül pedig – sejtvén, miféle aggodalmakat fognak kelteni javaslatai odahaza – azt is hozzáfűzte leveléhez: „Nem fogunk ez úton elolvadni, hanem terjedni, inkább, mint a másikon.”[82]

Teleki szeme előtt tehát most egy olyan demokratikus berendezkedésű államszövetség körvonalai rajzolódtak ki, amely létrejövetele esetén lehetőséget teremtett volna arra, hogy a keretei közé lépő kelet-közép-európai kis népek egyfelől felszámolják a térség elnyomó nagyhatalmainak való eddigi alávetettségüket, másfelől viszont továbbra is birtokában maradjanak, sőt éppen ezek után váljanak igazi haszonélvezőivé a nagyobb közösséghez tartozás előnyeinek. Teljesen következetes azonban még ez a nagy távlatokat felvillantó koncepció sem volt; erre vall az, hogy a magyar országgyűlés tárgyalásainak meg a magyarországi központi kormányzat működésének egyetlen nyelven, kizárólag magyarul történő viteléből egyelőre Teleki sem akart engedni, a nagyrészt a magyar forradalom oldalán harcoló szlovákoknak pedig területi önkormányzat helyett – mint néhány nappal később pótlólag kifejtette – ő is legfeljebb megyei önkormányzatot, vagyis lényegesen kevesebb engedményt kívánt felajánlani, mint amennyit a nagyrészt a magyar forradalom ellen harcoló horvátoknak, szerbeknek és románoknak szánt. De ha ennek a koncepciónak a részletei még csiszolást igényeltek is, a koncepció lényege már eredeti alakjában is kétségkívül olyan volt, hogy ha a magyar vezető körök most ezt választják további nemzetiségi politikájuk vezérfonalául, akkor segítségével talán még mindig a forradalom oldalára vonhatták volna az eddig a forradalom ellen küzdő nem magyarok zömét.

A magyar liberálisokat azonban Teleki éppúgy nem tudta megnyerni a maga elgondolásainak, akár Perczel vagy korábban a Marczius Tizenötödike sem. S nemcsak azokat nem, akik – mint a békepártiak és követőik – nem láttak esélyt az önvédelmi harc győzelmes befejezésére s ezért a márciusi vívmányok egy részét készek voltak feláldozni egy a Habsburgokkal kötendő megegyezés oltárán, hanem azokat sem, akik a Habsburgokkal való alkuról még 1849 tavaszán sem akartak hallani. Hiszen az utóbbiak – ha egyáltalán hittek az uralkodóházzal nyélbeütendő megegyezés lehetőségében – ezt elsősorban éppen azért ellenezték, mert a magyar nemesség által márciusban megszerzett kormányzati hatalomnak egy töredékéről sem voltak hajlandóak lemondani, s ebből következően nemcsak akkor érezték volna, hogy ”kár volt harcolnunk”, ha a Habsburgoknak mégis efféle engedményeket kényszerülnek tenni, de akkor is, ha ettől azon az áron menekednek meg, hogy a nemzetiségeknek tesznek hasonló engedményeket.[83]

A magyar–román megegyezés

A körülmények ilyetén alakulásának az ismeretében fordult hát Kossuthhoz április közepén néhány magyarországi román országgyűlési képviselő azzal, hogy békeajánlatot kellene tenni a felkelősereg vezetőinek. S e képviselők egyikét, Dragoșt Kossuth fel is hatalmazta a tárgyalásokra. Dragoș pedig tapasztalhatta, hogy a megegyezésre az Érchegységbeli vezetők többsége, így maga Iancu és Buteanu is hajlik, jóllehet Kossuth még mindig elzárkózott az elől, hogy önkormányzatot ígérjen a románoknak, sőt az elől is, hogy az erdélyi és magyarországi románokat a román nemzet fiainak ismerje el, s ezúttal is csupán egyházi és iskolai ügyeik szabad kezelését, valamint a románlakta községek közigazgatásának román nyelvűvé tételét ajánlotta fel nékik.

Csakhogy Iancuék a tárgyalások tartamára fegyverszünet elrendelését kérték. Kossuth viszont, aki ekkor még láthatóan a honvédsereg tavaszi győzelmeinek a hatása alatt állott, ilyesmiről hallani sem akart, mi több: május 10-én egyenesen arra adott utasítást, hogy a Mócföldet körülzáró magyar haderő hadműveleteit ezután is „a legerélyesebben” folytassa s „a hegyekre vonult rabló csordáknak… nyugtot ne engedjen”.[84] A román felkelők ellen vezényelt magyar szabadcsapatok egyikének a parancsnoka, a márciusi fiatalok köréből kikerült Hatvani Imre pedig (akinek a nevét mellesleg éppen egy a románok felemelését sürgető röpirata tette ismertté 1848-ban) – hogy kimutassa az ellenforradalom iránti kérlelhetetlenségét – önhatalmúlag már ezt megelőzően is támadást indított a tárgyalások színhelyéül szolgáló Abrudbánya ellen, majd május 6-án – figyelmen kívül hagyva az elébe siető Dragoș tiltakozását – be is vonult a városba.

És ez nemcsak a béketárgyalások azonnali megfeneklését vonta maga után, hanem egyben a szenvedélyek féktelen elfajulását is. Mert Iancu még idejében el tudott menekülni, hogy azután többszörös erőfölényben levő csapataival ellentámadást intézzen Hatvani ellen, a Dragoș által – egyébként jóhiszeműen – megnyugtatott Buteanu viszont Abrudbányán maradt és Hatvaniék fogságába esett. S amikor 9-én Iancu végül visszafoglalta a várost, a megfutamodó Hatvani Buteanut is magával hurcolta, majd tehetetlen dühében két hét múlva fel is akasztatta foglyát. Közben meg az Abrudbányára visszatérő felkelők az ott rekedt Dragoșt – attól az alaptalan gyanútól vezérelve, hogy összejátszott Hatvanival – könyörtelenül felkoncolták, s tömegmészárlást rendeztek a város magyar lakóinak a soraiban is. Ilyen előzmények után pedig a következő hetekben a korábbiaknál is hevesebb harcok kezdődtek a felkelősereg és az ellene felvonult magyar csapatok között, s – nem messze attól a helytől, ahol egy éve még Iancuval tanácskozott – ennek az értelmetlen testvérharcnak az áldozatává lett sok más jobb sorsra érdemes emberrel együtt Vasvári is.

Végérvényesen azonban a magyar–román kiengesztelődés ügyét ezek a tragikus fejlemények sem juttatták zátonyra, s ez elsősorban a havaselvei emigránsoknak volt köszönhető, akik közül az oktrojált alkotmány közzététele után többen is megpróbálkoztak békeközvetítéssel. A havaselvei forradalom egyik volt katonai vezetője, Gheorghe Magheru tábornok például már március közepén levelet intézett Kossuthhoz, s ebben azt kérte, hogy Magyarországon és Erdélyben ismerjék el a románok „nemzetiségét és politikai jogait”, viszonzásul pedig felkínálta egy magyar–román szövetségi állam létrehozását, s megígérte, hogy a továbbiakban a dunai fejedelemségek románjai is fegyveres légiót fognak alakítani a magyar forradalom támogatására. Ennek a kezdeményezésnek azonban még nem lett s nem is lehetett foganatja – már csak azért sem, mivel Magheru, a létrehozandó szövetségi államról szólván, nem Havaselvének és Moldvának Magyarországgal történő egyesítéséről beszélt, hanem a magyar nemzet és „a kilenc millió román” uniójáról,[85] vagyis a magyarokkal elképzelései szerint államközösségre lépő románok közé a Kárpátokon túliakon kívül odasorolta az erdélyieket és a magyarországiakat is, ezek után pedig az ő ajánlatában Kossuth csak a maga részéről mindhalálig fenntartani kívánt magyar államegység szétzúzására irányuló törekvések újabb megnyilvánulását láthatta. Annál eredményesebb volt viszont egy Bălcescu köréhez tartozó hírlapírónak, a havaselvei forradalom elbuktakor Erdélybe menekült Cezar Bolliacnak a működése; ő ugyanis Brassó felszabadulása után ott Espatriatul címen lapot indított, a a következő hónapokban egyre több olvasójával érttette meg, hogy „a népek közti egyenetlenség… és viszály…” egyedül az uralkodóházak érdekeinek felel meg s ezért igazi érdekeik az erdélyi románoktól nem a magyarok elleni harcuk továbbvitelét, hanem e harc félbehagyását követelik meg.[86]

A legnagyobb szolgálatot pedig a magyar–román megbékélés ügyének maga Bălcescu tette. Ennek a mélyen érző és logikai következetesség tekintetében is kiemelkedő embernek ugyanis kiváltképpen fájdalmas volt arra gondolnia, „milyen alávaló és ostoba szerepet” játszanak a magyar forradalom ellen háborút folytató erdélyi románok.[87] Mert – vetett számot a helyzettel – az persze „nem igaz…, hogy a románokat ebben a szörnyű háborúban ne hatotta volna át és ne lelkesítette volna a nemzeti érzület és a szabadság szeretete”. Azt azonban ennek ellenére sem lehet elmondani róluk, hogy a valóságban is „a szabadságért küzdenek”, hiszen hagyván „magokat megcsalatni az osztrákoktól”, „a szabadságért a legelavultabb, legszörnyűbb és legpiszkosabb zsarnokság zászlaja alatt” szálltak síkra.[88] S Bălcescu természetesen tisztában volt azzal, hogy a román nemzeti érdekek érvényesítésének magyar földön nemcsak a Habsburgok állanak útjában, hanem a magyarok is. De tisztában volt azzal is, hogy a Habsburg-birodalom népeinek legfőbb elnyomói mégiscsak a Habsburgok, s ezért azt vallotta, hogy ezeknek a népeknek „előbb közösen kellene kivívniok [a Habsburg-uralom alóli] felszabadulásukat s csak azután foglalkozniok a maguk részleges felszabadításával&edqui;, a magyarán azt jelenti, hogy egyelőre „mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, szükségszerűen támogatniok kell a magyarokat” Habsburg-ellenes harcukban, a másodlagos fontosságú kérdések rendezését pedig későbbre kell halasztaniok.[89]

Ezek a felismerések indították tehát Bălcescut arra, hogy 1849 tavaszán maga is újabb kísérletet tegyen az erdélyi románoknak a magyarokkal való megbékítésére, sőt a magyarok oldalán történő felsorakoztatásukra is. S tudván, hogy ehhez elengedhetetlen az erdélyi románok nemzeti követeléseinek legalább részleges kielégítése, első lépésként a magyar forradalom vezetőit szándékozott a korábbiaknál nagyobb engedmények tételére bírni. Mivel azonban a magyar vezetőket elriasztani semmiképpen sem akarta, arra eleve nem is gondolt, hogy az erdélyi románok összes követelésének azonnali kielégítésére szólítsa fel őket. Hiába vallotta tehát egyébként maga is Magyarország föderatív köztársasággá alakításának a szükségét: mikor május végén Debrecenbe érkezett s megkezdte tárgyalásait Kossuthtal és Batthyány Kázmérral, a föderáció gondolatát eleve fel sem vetette, s még csak azzal a követeléssel sem hozakodott elő, hogy a magyarok mondjanak le a magyar országgyűlés tanácskozásainak egynyelvűségéről. Annál inkább igyekezett viszont megértetni tárgyalófeleivel, mennyi hasznuk származnék a magyar–román megegyezésből a magyaroknak is s mennyi káruk a megegyezés elmaradásából. Erősen hangsúlyozta ezért, hogy Magyarország csupán kétféle jövő között választhat: „Vagy arisztokratikus-monarchikus lesz, Ausztriával összekötve, vagy demokratikus, egyesülve a románokkal”[90]; s nyomatékosan kiemelte, hogy a nemzetiségeket magyar részről „minden áldozat árán ki kell békíteni …, mert különben azzá lesznek Magyarország számára, ami Lengyelország és Írország Oroszország és Anglia számára”.[91] Amikor pedig Kossuth megjegyezte, hogy ha az erdélyi románok „függetlenségük és Havaselvével való egyesülésük” kiharcolásáért fogtak volna fegyvert, azt még csak megértené (bár helyeselni persze azt sem tudná), azt azonban, hogy céljuk látnivalóan csupán a birodalmi egység megszilárdítása, már megérteni sem képes: Bălcescu nemcsak megerősítette, hogy az erdélyi románok valóban nem törekednek Havaselvével való egyesülésre, de azt is leszögezte, hogy Erdélyt a magafajta havaselveiek sem szándékoznak elszakítani Magyarországtól, ellenkezőleg: „inkább egyesíteni” akarják véle, „sőt még ennél is többet”, egy Magyarországra és a dunai fejedelemségekre kiterjedő konföderációt is szívesen nyélbeütnének.[92]

Hanem Bălcescu így is kereken négy hétig volt kénytelen várni, hogy egyáltalán érdemi választ kapjon előterjesztéseire. A kormány pedig még ekkor is mindössze azt ajánlotta fel, hogy biztosítja a románok számára egyházi és iskolai ügyeik tetszésük szerinti intézésének a jogát s engedélyezi a románlakta községek közigazgatásának román nyelvűvé tételét. Mígnem azután július elején egyik napról a másikra mégiscsak fordulat következett be a kormány politikájában. Amiben a legfőbb okon, a hadihelyzet hirtelen és rohamos megromlásán kívül közrejátszott Iancu újabb kéznyújtása is. Mert Iancu – nem tudván szabadulni attól az aggodalomtól, hogy az udvari körök minden melléjük szegődött nemzetiségi politikust „csak eszköznek akarnak felhasználni”[93] – június végén az Abrudbányán történtek ellenére két levelet is eljuttatott a magyar forradalom táborába, s mindkettőben határozottan kinyilvánította, hogy ha a magyarok végre jobb belátásra térnének, akkor még mindig kész lenne felhagyni az ellenük vívott harccal, mivel ő is azt vallja, hogy amint „a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül”, úgy „a román sem a magyar nélkül”.[94] Ezek a megnyilatkozások pedig a kormánykörökben egyszerre elültették azt a reményt, hogy ha magyar részről némi további engedményekre is ráállanának, akkor a forradalom most már csakugyan meg tudna szabadulni az erdélyi román felkelés tehertételétől.

S ezzel azután egy csapásra elhárultak a magyar kormányférfiak és Bălcescu között folytatott tárgyalások sikeres befejezésének az akadályai is, úgy hogy július 14-ére már meg is született az alkudozások eredményeit rögzítő két okmány. Az egyik, a magyarok és az erdélyi románok között kötendő békeegyezmény tervezete kimondotta, hogy a román felkelők fegyvereiket (az egyezmény még ezután esedékes aláírásának keltétől számítandó) két héten belül leteszik s azután mindnyájan felesküsznek „Magyarhon függetlenségére”, a magyar kormány viszont elismeri, hogy a románok különálló nemzetiséget (a tervezet hivatalos francia szövege szerint: une nationalité a part) alkotnak, s nemcsak ahhoz járul hozzá, hogy szabadon intézzék egyházi és iskolai ügyeiket meg hogy román nyelvű közigazgatást vezethessenek be a románlakta községekben, hanem ahhoz is, hogy ezekben a községekben a nemzetőrség vezényleti nyelve ugyancsak román legyen, a román többségű megyék igazgatása pedig ezentúl két nyelven, magyarul és románul folyjék. De beleegyezik a kormány abba is, hogy a román ortodox egyház teljesen különváljék a szerbtől, hogy a román egyház feje szintén pátriárkai cimet viseljen, hogy a románok a jövőben évente nemzeti gyűléseket tartsanak (igaz, pusztán vallási és oktatási problémáik megtárgyalására), s ezen kívül vállalja, hogy a görögkeleti románok számára külön hittudományi kart fog létesíteni a pesti egyetemen, ami meg végül az erdélyi majorsági jobbágyokat és zselléreket illeti: őket egyszer s mindenkorra mentesíti minden feudális kötelezettségüktől.[95] A másik egyezmény pedig (amelyet egyfelől Kossuth, másfelől Bălcescu és a hozzá csatlakozott Bolliac ezen a napon aláírásával már érvényre is emelt) a havaselvei emigránsokat felhatalmazta arra, hogy Magyarország területén megszervezzenek egy – pillanatnyilag a magyar forradalom fegyveres támogatására hivatott, de később Havaselve szabadságának kivívására is felhasználható – román légiót, s kimondotta, hogy ebbe a (román vezényleti nyelvű, de legfelső fokon magyar vezénylet alá tartozó) csapatba az erdélyi felkelők is akadálytalanul beléphetnek.

Amire a magyar kormány most elkötelezte magát, az még mindig nem volt persze egyértelmű az erdélyi románok valamennyi korábbi követelésének kielégítésével, sőt, látszólag az oktrojált alkotmánynak le mögötte maradt. Ténylegesen azonban a kormány most jóval több szabadságot biztosított a románoknak, mint amennyit az oktrojált alkotmány. Hiszen ez Erdélynek (és a többi koronatartománynak) önkormányzatot ígért ugyan, de – még papíron is – csupán akkorát, amekkora szinte a semmivel volt egyenlő. A július 14-i megállapodás viszont a románoknak valóságos hatalmi állásokat is biztosított, amennyiben a megyei igazgatás kizárólagos magyarnyelvűségének felszámolását kimondó pontjával lehetővé tette, hogy a megyei hatóságok meglehetősen kiterjedt – és korántsem pusztán papíron létező – önkormányzati jogait a román többségű megyékben ezután ők gyakorolják (méghozzá nem is csak Erdély, hanem a szűkebb értelemben vett Magyarország területén is).

A július 14-i megállapodás létrejötte után tehát Bălcescu abban a meggyőződésben kelhetett útra az Erdélyi Érchegység felé, hogy a magyar részről most felajánlottakat Iancuék is megnyugtatóaknak fogják találni. És a további fejlemények igazolták is ebbeli várakozásait. Mert mire augusztus 3-án a felkelősereg vezetői elé tárhatta a békeegyezmény tervezetét, addigra az orosz csapatok előrenyomulása már útját vágta a megállapodás véglegesítésének és foganatosításának. Iancu azonban ekkor ennek ellenére is kötelességének tartotta elrendelni az azonnali fegyvernyugvást, hogy ezáltal – mint Kossuthnak is megírta – legalább jelképes bizonyságot szolgáltasson „a magyar nemzet iránt táplált testvéri érzületről”.[96]

Arad felé

Szemere például, hogy a küszöbön álló összeomlásért ne néki kelljen majd viselnie a felelősséget, július 24-én benyújtotta lemondását. S Kossuthnak, aki tudta. hogy a kormány feloszlása a pillanatnyi körülmények között általános fejetlenséget idézne elő, nagy nehezen sikerült elérnie, hogy Szemere végül mégis visszavonja a lemondást, ekkor azonban újból megmozdult a békepárt. A békepártiak ugyanis – abban a meggyőződésben, hogy az utóbbi hetek kudarcai végre kellőképpen aláaknázták Kossuth állásait – most már eljöttnek látták az időt Görgei hatalomátvételére. A képviselőház július 27-én Szegeden tartott zárt ülésén ezért – első lépésként – azzal a követeléssel hozakodtak elő, hogy Mészáros utódjául ismét Görgeit nevezzék ki a honvédsereg főparancsnokává. S indítványukat elfogadtatniuk nem sikerült ugyan – mert Szemere (aki Görgeire éppoly féltékeny volt, akár Kossuthra) nagy üggyel-bajjal keresztülvitte, hogy a ház egyelőre eltekintsen a határozathozataltól –, egyikük, Szunyogh Rudolf szabolcsi képviselő azonban az ülés végeztével ennek ellenére is nyomban kocsiba szállt, hogy immár közvetlenül Görgeihez forduljon, s magát a képviselőházi többség megbízottjának adva ki, felszólítsa őt a hatalom haladéktalan megragadására és a forradalom résztvevőinek legalább kegyelmet kieszközölni hivatott béketárgyalások azonnali megindítására.

Temesvár

Ekkor pedig Görgei terveinek megvalósítását már a július végén Szegeden összpontosított haderő sem keresztezhette többé. Holott e sereg vezényletét július 30-án a Kossuth által Mészáros lemondása után másodszor is a honvédsereg főparancsnokává kinevezett Dembiński vette át, Dembińskinek meg Tiszafüred óta éppen elég oka volt arra, hogy Görgei működését a legnagyobb bizalmatlansággal figyelje. Csakhogy Dembiński most is hibát hibára halmozott. Mert az talán még nem volt hiba, hogy augusztus 1-én harc nélkül feladta Szegedet és Szőregen foglalt állást, jóllehet seregének létszáma ekkor a Bácskából kivont IV. hadtest csatlakozása folytán már 57 ezer főre rúgott s így felülmúlta Haynau szemben álló csapatainak létszámát. Az viszont már kétségtelen hiba volt, hogy amikor a 3-áról 4-ére virradó éjszakán Haynau is megkezdte a Tisza bal partjára való átkelést, egyelőre azonban csak egy részét dobta át a folyón, Dembiński, bár a Tiszán már átkelt ellenségre kétszeres erővel akár megsemmisítő csapást is mérhetett volna, meg sem kísérelte magához ragadni a kezdeményezést, hanem ehelyett úgy határozott hogy tovább folytatja a hátrálást. Ezzel ugyanis lehetővé tette, hogy 5-én azután, még mielőtt tábort bonthatott volna, éppenséggel – a Tiszán idő közben saját seregének már az utóvédjét is háborítatlanul átvezető – Haynau mérjen csapást őrá.

A következő hibát pedig Dembiński azzal követte el, hogy miután csapatait végül is nagy üggyel-bajjal kivonta a tűzből, seregével nem Arad, hanem Temesvár felé hátrált tovább, hogy – elébb a Temesvárt ostromló Vécseyvel, majd Görgeivel és Bemmel is egyesülve – Erdély nyugati határszélére húzódjék vissza s azután ott vegye fel a harcot az ellenséggel. Mert nem vitás, hogy az erdélyi széleken Bem balsikerei dacára is több esély kínálkozott az ellenállás továbbfolytatására, mint Arad táján, ahol a sereget Haynau és Paszkevics immár könnyen két tűz közé foghatta volna. Mivel azonban a június 29-i minisztertanács az összpontosítás helyéül mégis Arad környékét jelölte ki s most már ennek megfelelően Aradra tartott Görgei is, Dembiński, mikor Temesvár s azon túl Erdély felé kanyarodott, ténylegesen nem azt mozdította elő, hogy a haderőösszpontosítás az eredetileg kitűzöttnél kedvezőbb helyen bonyolódjék le, hanem azt, hogy Haynau őközé és Görgei közé ékelődhessék, s ezzel a haderő-összpontosítást örökre lehetetlenné tegye.

Ez a hiba pedig végzetes következményekkel járt. Mert Kossuth, tudomást szerezvén Dembiński önfejűségéről, nyomban belátta ugyan, hogy kár volt Dembińskire építenie, s ezért haladéktalanul Bemhez fordult, most már őt szólítva fel a fővezérlet átvételére, mire azonban Bem 9-én megérkezett s csakugyan átvette a vezérletet, a sereg már Temesvár alatt állott.

Világos

Görgei tehát 11-én reggel, a temesvári katasztrófa hírének vétele után mindjárt munkához látott, bár – hogy az áruló színezetébe ne keveredjék – egyelőre nem fegyveres, csupán szóbeli rohamot intézett Kossuth ellen, azt követelve tőle, hogy a kormánnyal egyetemben mondjon le s a hatalmat ruházza rá önként. Követelését pedig azzal indokolta, hogy a hatalom ráruházása végre lehetőséget teremtene az oroszokkal folytatandó érdemleges tárgyalások megkezdésére, hiszen nyilvánvaló, hogy amazok a magyar vezetők közül egyedül véle hajlandóak alkudozni, – s ezt annak ellenére is hangsúlyozta, hogy a Poeltenberg vezette hadikövetség eljárásának eredményeiről ekkor még mit sem tudhatott.

És Kossuth ez esetben is gyöngének bizonyult Görgei ellenében: először feljogosította őt a tárgyalások megindítására, majd – miután Görgei kijelentette, hogy ennyivel nem éri be, az Aradon tartózkodó miniszterek pedig erre fejvesztettségükben szintén ostromolni kezdték – végül abba is belement, hogy a maga és a kormány nevében csakugyan lemondjon és a főhatalmat teljes egészében a tábornokra ruházza. Amit az sem magyaráz, hogy Görgei, mikor a (puszta fegyverletételhez szükségtelen) politikai hatalmat is magának követelte, ezzel olyan látszatot keltett, mintha az oroszoktól valaminő politikai engedményeket is szándéka volna kicsikarni. Hiszen Kossuthnak tudnia kellett, hogy az oroszoktól ténylegesen semmiféle politikai engedmény nem várható, s ilyenek tételére (vagy a Habsburgoktól való kieszközlésére) őket kellő erő híján Görgei sem kényszerítheti többé, még ha netalán tervezne is effélét.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

Kudarca ellenére Bach nem vált meg tárcájától, hanem éppenséggel arra törekedett, a befolyásából sokat megőrző Schwarzenberg támogatásával, hogy a bürokratikus készségeit messzemenően méltányló uralkodó erősítse meg pozícióját az önkényuralmi rendszerben. Nem csupán tényleg elvtelen, de az arisztokrácia által különös előszeretettel ki is domborított karrierizmusa vitte erre a konzervatívok adta gúnynevén „barrikád miniszterként” emlegetett Bachot. A bécsi márciusi forradalom tetőpontján valóban az alkotmányosságért lelkesedett, és legelsőként sietett a császárvárosba érkezett Kossuth üdvözlésére, hogy azután az igazságügyi tárca birtokosaként, majd a belügyminiszter posztján a forradalmi átalakulás és az alkotmányos berendezkedés minden támasza elleni küzdelmében kiszolgálója legyen a Habsburg-hatalomnak.

Beolvasztás és polgárosítás

Az abszolutizmus kori szabályozás azonban nemcsak jóval korszerűtlenebb volt a Deák vezette reformellenzéki munkacsoport által készített, többek között a testi büntetés, sőt a halálbüntetés felszámolását is javasló polgári demokratikus tervezetnél, amit 1848 őszén Kossuth javaslatára országgyűlési határozat az esküdtszéki rendszer bevezetésével kiegészítve a megalkotandó magyar büntetőtörvénykönyv alapjának fogadott el, hanem több vonatkozásban ütközött az olmützi alkotmány kibocsátásakor meghirdetett szabadságjogokkal is.

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

A József-ipartanodának, amely Kossuth Lajos iparoktatási koncepciója végrehajtásának bázisa volt, a „tisztogatások” után alig maradt előadója.

A nemzetiségek csalódása

Szerencsen a görög katolikus lelkész templomának keresztet tartó toronygombjába egy Kossuth-kiáltványt és a Függetlenségi Nyilatkozat szövegét rejtette.

Magyar politikai hangulatviszonyok 1849 után

Sőt, gyakran előítéletekkel teli régi érvekkel újrakezdődött a Kossuth elleni hangulatkeltés és Széchenyi egyoldalú magasztalása is.

Az önkényuralom kiszolgálói

Vida Károly például, noha tajtékozva gyalázta Kossuthot és az 1848-as fordulatot, igen gyorsan kegyvesztetté vált, amikor megnyilatkozásai világossá tették, hogy a forradalomellenes tábor irányításáért folytatott harcban alulmaradt konzervatívok restaurációs koncepciójához kötődik.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Csengery szerkesztette és javarészt Kemény Zsigmonddal megosztva írta azokat a „politicai jellemrajzokat”, amelyek a Magyar szónokok és statusférfiak című gyűjteményben láttak napvilágot 1851-ben magyarul, majd a következő évben németül is. A portrésorozat, amelynek egyik-másik darabja a korai magyar esszéírás formailag legmagasabb szintjét élte el, a reformkor politikai küzdelmeinek átfogó értékelését adta. Korántsem tagadta az átalakulás szükségességét s korántsem élesztett a konzervatívok röpirataihoz hasonlóan restaurációs nosztalgiákat. A közelmúlt reális, illúziókkal leszámoló megítélését hirdetve szerzőik úgy tettek hitet a feudális világ polgárira változtatásának szükségessége mellett, hogy a vele járó megrázkódtatásokat fázósan elhárítva felelőtlenséggel vádolták az átalakulás akadályainak elhárítására vállalkozókat, a feudalizmus tényleges felszámolóit. A tanulmányok egy része „kijózanításra” törekedve úgy bírálta a polgári átalakulás megalapozóit, mint a tragikus kimenetelű fegyveres küzdelem könnyelmű felidézőit. Ugyanakkor a tények önkényes válogatása és kezelése révén történelmi illúziókat ébresztettek Kossuthék hajdani, a reformmozgalom megszervezésében és az antifeudális küzdelem irányításában kudarcot vallott vitapartnerei, sőt – akarva-akaratlan – az átalakulás tényleges ellenfelei iránt is.

A reformkorban a centralistákhoz közeledő, 1849-ben a „békepárti” szervezkedésben vezető szerepet játszó Kemény Zsigmond két, egymáshoz szervesen kapcsolódó röpirata, a Forradalom után (1850) és a Még egy szó a forradalom után (1851) tanúságot tesz arról, hogy szerzőjük, aki nemcsak átvészelte, hanem a maga módján meg is szenvedte a nagy megpróbáltatást, nem hiába bizonyult az egykorú magyar szépirodalomban a lelki folyamatok és dilemmák legnagyobb értőjének. Kemény Zsigmond tényként kívánta elfogadtatni a magyarság állítólagos ösztönös idegenkedését minden forradalmiságtól. Nemcsak a hatalom bosszúállását remélte ilyen módon enyhíteni, hanem szinte tömeglélektani ismeretekre támaszkodó fogásként magát a magyarságot kívánta felmenteni a „bűnrészességtől”, s felszámolni azokat az erkölcsi kötelékeket, amelyek a nemzetet az általa már-már démonizált Kossuthhoz fűzték. Ezért is tette a forradalmi átalakulás és az önvédelmi háború vezetőjét a nemzeti jellemképpel szerinte szöges ellentétbe álló tulajdonságokkal terhelt bűnbakká.

Deák és a passzivitás politikája

Batthyány áldozatul esett a terrornak, Wesselényi – még hitet téve földre tiport nemzete igaza mellett – sírba szállt, Széchenyit a döblingi gyógyintézet zárta falai közé, Kossuth száműzetésbe kényszerült.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

A teljes cikk.

A nemzetközi helyzet változásai és az emigráció

A magyar ügy megértetése és a megoldandó nagy nemzetközi kérdések sorába való emelése érdekében Kossuth tette a legtöbbet. Míg törökországi száműzetése, majd nyugatra vivő hajóútja idején még csak a legendák hálát ünnepelte örömtüzekkel s a saját hatóságaival is dacoló lelkesedéssel az itáliai és a francia kikötők népe, addig angliai és amerikai körútjain páratlan szónoki tehetségénél is inkább okfejtésének ereje nyűgözte le a hallgatóságot. Hatása elsősorban az angol és az amerikai liberális és polgári demokratikus körökben volt óriási. A konzervatívok fanyalgó tiszteletadás mögé rejtett ellenségeskedéssel fogadták, a szocialista irányzatoktól viszont Kossuth határolta el magát. Túl azon, hogy széles körű rokonszenvet ébresztett, s hozzájárult a vezetésével folyó emigráns szervezkedés anyagi feltételeinek biztosításához, körútjain Kossuth fontos célt ért el a magyar forradalom alapvetően antifeudális és abszolutizmusellenes jellegének elismertetésével és annak megértetésével, milyen felelősség terheli a szabadságszeretetüket hirdető kormányokat, amiért a Habsburg-elnyomást már-már lerázó Magyarországot sorsára hagyták a cári hatalom beavatkozása idején. Kossuth a londoni városházától mintegy ötszáz népgyűlésen át az amerikai kongresszus szónoki emelvényéig nem közvetlen támogatásért, hanem a „beavatkozás a benemavatkozás biztosítására” elvének elfogadtatásáért küzdött. Azért tehát, hogy az európai elnyomott népek egymásra támaszkodva megújítandó küzdelmét a világ szabadságszerető erői mentesítsék az intervenció megismétlésének fenyegetésétől. Éles szavakkal figyelmeztetett arra, hogy az abszolutisztikus uralmi rendszerek megszilárdulása a történelmi fejlődés „logikája” szerint a polgári alkotmányos berendezkedésű országok népeinek létérdekeit is veszélyeztetni fogja. Ezért korántsem csupán erkölcsi kötelességük, hogy támogatást nyújtsanak – legalább a külső intervenció elhárításának mértékéig – az elnyomott népek szabadságküzdelmének, hanem azt parancsolja saját jól felfogott érdekük is. Látva a konfliktus éleződését a keleti kérdésben a cári hatalom és a nyugati országok között, bízott benne, hogy szónoki sikerei politikai sikerekre változnak át.

Az elnyomott népek lázongásaitól fenyegetett török birodalom fokozódó elerőtlenedése és a cári Oroszország azon törekvése, hogy a kialakuló hatalmi űrt a Földközi-tengerhez vezető kijárat megszerzésére használja fel, 1853 őszén kirobbantotta az orosz–török háborút. 1854 tavaszán Anglia és Franciaország, majd őket követve Piemont is beavatkozott a küzdelembe. Kossuthék az új helyzetben arra számítottak, hogy a Habsburg-hatalom cári szövetségese segítségére siet, s ez lehetővé teszi, hogy a magyar emigráció a nyugati hatalmak oldalán kísérelje meg hazája felszabadítását.

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

Az 1850-es évek elején a magyar emigráció tevékenysége nem merült ki az önkényuralom-ellenes szervezkedés katonai és diplomáciai előkészítésében. Politikai téren is jelentős erőfeszítések történtek. Az együtt élő népek megbékélésének, sőt abszolutizmusellenes összefogásának megteremtésére irányuló törekvés elkerülhetetlenné tette annak tisztázását, hogy milyen jellegű és szerkezetű állam feltámasztását tekintik céljuknak a magyar száműzöttek. Irányt szabó politikusaik mind azt kívánták, hogy Magyarország a nemzetközi helyzetben remélt kedvező fordulat esetén fegyveres felkeléssel állítsa helyre függetlenségét, s azt a Habsburg-uralom, illetve a török fennhatóság alól felszabaduló más nemzetekkel szövetségben szilárdítsa meg. Bíztak abban, hogy a szomszéd népek, mindenekelőtt a románok és a délszlávok is keresni fogják a szövetségkötés lehetőségét Magyarországgal, hiszen az – mint Kossuth fejtegette – jellegzetes középhatalomként gyenge ahhoz, hogy a társulást beolvasztásuk eszközévé tegye. Velük szövetkezve viszont elég erős az ő függetlenségüket is fenyegető hódító szándékú nagyhatalmak távoltartására. Arra is törekedtek, hogy a függetlenség kivívása után alakítandó államszövetség tervével nyugtassák meg a nagy befolyású angol kormányzatot, hogy a Habsburg-birodalom felbomlása és a balkáni török uralom felszámolása után sem marad az európai hatalmi egyensúly rendszerét megingató űr az egységesülő Németország és a cári Oroszország között. Az 1850-es évek második felében tartott angliai előadásaiban Kossuth sokoldalú történeti és politikai érveléssel igyekezett alátámasztani azt, hogy ellentétben a Habsburg-birodalom dinasztikus eszközökkel kialakított, természetes összetartó erőt nélkülöző, sőt ellentétektől feszülő, s így csak elnyomással fenntartható államtömbjével, amely belső gyengesége folytán nem elriasztani, hanem éppenséggel vonzani fogja a hódítókat, a függetlenségüket elnyert nemzetek Magyarországgal együtt alkotandó szabad szövetsége a békés fejlődés biztosítója lehetne a hatalmi ellentétek délkelet-európai ütközőzónájában.

Államszövetség, konföderáció majdani létrehozásának szükségessége tekintetében a vezető magyar emigráns politikusok lényegében egyetértettek. (Az elgondolásnak volt távoli, a magyar jakobinusok 1794-es alkotmánytervéig visszanyúló és közvetlenebb hazai hagyományalapja is. Wesselényi 1843-ban Habsburg—vezetéssel ajánlotta föderalizálni a birodalmat, 1849-ben pedig azt tartotta kívánatosnak, hogy szövetségi államokból szervezendő köztársasággal váltsák fel.) Teleki László már 1849-ben pártfogolta a szövetkezésre irányuló lengyel, illetve román javaslatokat. Kossuth 1850-ben részletezte a maga konkrét konföderációs tervének alapelveit, Klapka György pedig egy 1855-ben kiadott munkájának függelékében közölte javaslatát egy magyar–délszláv&ndahs;román államszövetség megteremtésére. (Hozzájuk hasonló meggondolások késztették 1857-ben az üldözői elől nyolc éven át pesti búvóhelyén rejtőzködő Táncsics Mihályt. Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezetének fölvázolására.)

Jelentékeny nézetkülönbségek mutatkoztak azonban az emigrációban a Magyarország föderatív állammá alakítására, tehát „belső föderalizálására” irányuló román és délszláv javaslatok megítélésében. Míg Teleki és Klapka hajlott a Bălcescu által 1850 tavaszán felvázolt föderációs alapelvek elfogadására, Kossuth egyrészt az ország területi integritásának és magyar jellege fenntartásának biztosítására irányuló törekvései miatt, másrészt számot vetve a hazai visszahatással, határozottan ellenezte Magyarország autonóm nemzetiségi területekre való bontását. Emigráns társainak meglehetősen az általánosság szintjén maradó javaslatait elhárítva nagyszabású tervet dolgozott ki a nem csupán soknemzetiségűnek, hanem kevert lakosságúnak is tekintett Magyarország államrendszerének újjáformálására. Hangsúlyozta hogy véleménye szerint általa „lesz megközelítve a belszerkezetben is a föderáció eszméje a lehetőségig”.[97]

Kossuth polgári demokratikus átalakulási programja

A teljes cikk.

A néptömegek hangulata és mozgalmai

Nógrádban – néprajzi gyűjtés tanúsága szerint – ez idő tájt, „amikor már megtiltották a szabadságot”, és „ki volt hirdetve, hogy Kossuthot gyászolni nem szabad… olyan fekete ruhát vettek, amiben igen apró piros vonalkák voltak, az volt a Kossuth-gyász”.[98] A tardi asszonyok a szó szoros értelmében beleöltötték fájdalmukat és reménységüket keresztszemes hímzéseikbe, az 1848-ban kiadott bankjegyek keretdíszéből vették át a „Kossuth-bankós mintát”.

A felvidéki bányavárosok környékén Világos után még hetekig ropogtak a fegyverek, Pesten ismételten inzultálták a megszállókat, a császári seregben botozással sem sikerült kiverni 1848–49 emlékét a büntetőalakulatokba osztott volt honvédekből. A gyújtogatásra valló tűzeseteknek nem volt se szeri, se száma. Fenyegették a császáriakkal együttműködőket, nyugtalanították a beszállásolt katonákat, s várták a szabadítókat. Kossuthot várták vissza, új és új határidőket szabva érkezésének, Petőfit vélték felfedezni a bujdosó idegenben. Petőfi barátja, Teleki Sándor, aki 1850 elején menekült el Magyarországról, úgy ítélte, hogy a nép „remél és vár, minket vár… üti a gensdarmot [a zsandárt] agyon, és rejti, dugja a honvédet el”, Kossuth felhívását „a paraszt mint imádságot olvassa, vagy olvastatja gyermekével”. De aggodalmasan fűzte hozzá a kérdést, hogy mi lesz, „ha a nép is el fog csüggedni”, s megfogalmazta az emigrációt szorongással eltöltő feleletet: népi támogatás nélkül ”üres szó vagyunk a pusztában”.[99]

Tudták ezt a császári hatóságok is, s ezért nemcsak fáradhatatlanul folytatták forradalomellenes propagandájukat, nemcsak csábítgatták az ingadozókat és jutalmazták a feljelentőket, a szökött honvédek, bújdosók kézrekerítőit (mert hiszen ilyenekre a nép soraiban is számíthattak), hanem éber figyelemmel vizsgálták a tömegek ösztönös mozgalmait is, nem társulnak-e politikai elégedetlenségre valló kísérőjelenségekkel.

Az ország lakosságának nagy többségét alkotó parasztság zöme 1848-ban felszabadult a jobbágysorból. Ez a tény messzemenően, bár korántsem egyértelműen alakította politikai tudatviszonyait. A magyar parasztság túlnyomó része és a nem magyar ajkú volt jobbágyság számottevő töredéke is felszabadulását a magyar forradalomnak és a népdalok tucatjainak tanúsága szerint mélyen a szívébe zárt Kossuthnak köszönte.

Magyarország betagolása a birodalom gazdasági közösségébe

Az 1840-es évek derekán, miután a magyar országgyűlés törekvését az ország vám- és kereskedelempolitikai kizsákmányolásának a felszámolására a bécsi kormányzat visszautasította, és a reformellenzék „szomorú kénytelenségből” a védegyleti szervezkedés útjára lépett, Kossuth ismételten szólt a belső vámvonal esetleges eltörlésének, illetve a birodalom két fele között kötendő, általa ismételten felajánlott vámszövetségnek a szerint kívánatos feltételeiről. A „vámvonal eltörlése – írta egyik cikkében 1846-ban – Ausztria felé lehet jobb, mint a mostani állapot, lehet olyan, hogy sírva gondol reá a késő nemzedék. Minden attól függ: hogyan és miként?” A belső vámvonal eltörlésének, valamint a Magyarország és az osztrák császárság közt kötendő vámszövetségnek a legfőbb feltételéül azt szabta, hogy egyidejűleg „a külső vámvonal közössé válik, s egyetértésünkkel szabályozandó. Mert e nélkül a közbenső vámvonal eltörlése gyarmatosító mystificatio (szemfényvesztés).”[100] Noha az önkényuralom korában még általános volt az a felfogás, hogy a szabadkereskedelmi irányzat előbb-utóbb egyeduralkodóvá válik a világpiacon, a birodalomba tagolt Magyarország gazdasági fejlődésének ellentmondásaira utalva az önkényuralmi rendszer gazdaságpolitikájának egyes kritikusai felelevenítették az átmeneti időre alkalmazandó védvám szükségességének a gondolatát. Így összegezte egyikük az 1850-es évek iparpolitikai tanulságait: „gyáriparunknak felvirágzását… alig remélhetjük… míg hazánk s az örökös tartományok között az iparművekre nézve szükség parancsolta védvámi rendszabályok által, a szükséghez képest, egy időre nem biztosíttatik, míg ti. elnyomatásából magához üdülve a külipar irányában a versenyt megkezdheti.”[101]

1866-ban, a kiegyezési tárgyalások idején és bizonyos fokig azok befolyásolása céljából is, még Kautz Gyula akadémikus, a Deák-párt vezető közgazdasági szaktekintélye, Magyarország és a Lajtántúl gazdasági egybekapcsoltsága fenntartásának híve is – visszatekintve a megelőző másfél évtized gazdasági fejlődésére – szükségesnek tartotta leszögezni, hogy „azon kecsegtető kilátásoknak”, amelyekkel Bruck, Krauss és társaik a belső vámvonal felszámolását hivatalosan indokolták, „nagy része mindekkoráig meg nem valósult”. Pedig Kautz még azok közé tartozott, akik nagyon is hangsúlyozták, hogy a vámvonal felszámolása „annyiban hazánkra nézve is jótékony irányú változtatás vala, amennyiben a szomszéd… tartományokkali közlekedésünket s kereskedelmi érintkezéseinket könnyíté… az áruk és termelvények akadálytalan ki- és bevitelét lehetségessé tette, hazai termékeinknek kelet-piaczait tágítá, fogyasztási és vásárlási erőnket fokozá, ipari czikkek és gyártámnyok tekintetébeni szükségleteink födözését pedig lényegileg megkönnyíté.” Kautz a gazdasági egybekapcsoltság és a szabadkereskedelmi politika feltétlen híveként érdemileg mellőzte annak vizsgálatát, hogy miért rögződött meg ebben a korszakban a hazai termelési struktúra öröklött torzultsága, amely a kapitalista fejlődés kibontakozása során még a korábbinál is szembeötlőbb jellegzetességgé vált, tudniillik a mezőgazdaság és azon belül a külterjes gabonatermelés túlsúlya az európai mértékkel mérve önmagában is kivételes belső aránytalanságokat mutató ipar felett. Leszögezve azt, hogy „a vámsorompók eltörlése kétségtelenül káros következéseket is vont maga után”, s általánosságban hangsúlyozva az önálló gazdaságpolitika hiányából fakadó hátrányokat, Kautz mindenekelőtt „a fiskalizmus s monopolizmus elveire alapított adórendszert” minősítette olyannak „mely nemzeti gazdaságunk életereit és lélegzetét támadta meg, egész újabb kori közgazdasági fejlődésünkre ónsúllyal nehezedett… az 1848-ki nagy állammozgalom legszebb (socialis és anyagi) vívmányait terméketlen meddőségre kényszeríté, s … épp oly ágait hazai productiónk és iparunknak sújtá, melyek a beállott változás folytán nemzeti háztartásunk szempontjából a legfontosabbak s legbiztosb fejlődésre hivatottak”.[102]

Kautz úgy ítélte, hogy az járt a legsúlyosabb következményekkel, hogy a birodalom külkereskedelmi és mindenekelőtt vámpolitikájának megállapításakor mellőzték Magyarország érdekeinek érvényesítését. Az 1853–54-ben életbe léptetett és a korszak egészén át fenntartott „vámpolitikai rendszerről”, amely elsősorban a Habsburg-hatalom németországi kapcsolatai erősítésének hatalompolitikai céljait szolgálta, elismerte, hogy „egyben-másban”, különösen a kereskedelmi forgalom élénkítése révén „kétségbevonhatlan haladási mozzanatot képez, »egészében&lagquo; véve azonban, kivált reánk magyarokra, mégis túlnyomólag visszás hatású vala”. Kiemelte, hogy a vámszabályzatnak „hátrányosan kelle hatnia közgazdaságunkra, mivel a forgalompolitika egész súlypontját… Németországra helyezvén, s a birodalom többi határain, jelesül ránk, magyarokra főfontossúgú délszaki és délnyugatiakon jóval magasabb import-vámokat tartván fenn egyfelől exportunk legközelebbi s legtermészetesb irányvonalai illő igénybevételre nem találtak; másfelől az alacsonyabb vámok mellett bejehető küláruk, gyártmányok, gépek stb. a nagy kerülőnél fogva olyannyira megdrágíttattak a szállítási költségek által Magyarországra nézve, hogy a német–szláv iparosok és mezei gazdák e tekintetben is tetemes előnyben voltak felettünk, azaz könnyebb elárusítás és olcsóbb bevásárolhatásnak örvendtek”. A legsúlyosabb következménnyel azonban Kautz ítélete szerint is az járt, hogy „az 1854-ki tariffa nagyrészben még mindig rideg protectionisticus jellemű maradt, tehát csak az osztrák örökös tartománybeli iparosok és gyárnokok érdekeinek kedvezvén… Magyarországot amazok monopolistikai járma alatt továbbra is meghagyta”.[103]

Az 1850-es évek elején „a magyar tartományok” 13,2 millió lakosa a 30,7 milliós népességű birodalom összlélekszámának 43%-át közelítette meg, területe pedig valamivel meghaladta az összbirodaloménak a 46%-át. A magyar államtömb óriási méretei, roppant gazdasági erőforrásai, hatalmas nyersanyag— és munkaerőkészlete, jelentékeny felvevőpiaca tette különösen vonzóvá beolvasztását az összbirodalom gazdasági szervezetébe. A gazdasági beolvasztást megkönnyítette az, hogy már a feudalizmus kori Magyarország gazdasága is sok vonatkozásban a lajtántúli tartományokétól meghatározottan fejlődött, Ugyanakkor nehezítette az ország pacifikálatlansága, a tőkés termelés előzményeinek viszonylagos korlátozottsága és a krónikus pénztőkehiány. Az önkényuralmi viszonyok között végbevitt gazdasági egységesítés azzal járt, hogy a Lajtántúl a fejletlenebb „magyar tartományok” tőkés termelésének kibontakoztatásában nemcsak vállalta a fejlettebb kapitalista partner támogató és haszonszerző szerepét, hanem monopolizálhatta is azt. Hiszen Magyarország elvesztette annak a lehetőségét, amiért Kossuthék az 1840-es években annyit harcoltak, azt, hogy a polgári átalakulás kibontakoztatásához kétségtelenül szükséges külső tőkés támogatás feltételeit az ország saját politikai vezető ereje alkudhassa ki.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

Az aggályok elhárítására a kormány 1848. szeptemberi, Deák igazságügyminiszter által előterjesztett javaslata a parasztkézen levő maradványföldeket hivatalosan is állami kármentesítéssel ítélte felszabadultnak. E javaslattal sokban egybehangzóan Kossuth 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendelete joghatályosan befejezett ténnyé tette azt, hogy a parasztkézen levő maradványföldeket úrbéresnek s így állami megváltással felszabadultnak kell tekinteni.

A földesurak kármentesítése

A Kossuth pénzügyminiszter által 1848 szeptemberében beterjesztett és a képviselőházban jóváhagyott kármentesítési tervezet szerint a bányagazdaságra és telepítésre szánt területek kivételével a kincstári birtokok egész állományát erre a célra akarták fordítani, mégpedig – demokratikus földbirtokpolitikai meggondolásokból is – az eladást „a lehető legkisebb részletekben” eszközölve. Leszögezték azt is, hogy e célra szükség szerint igénybe veszik a „közállomány kezelése alatt levő közalapítványi javakat” is.[104] (A számításba vett, igaz, alacsony jövedelmezőségű kincstári és közalapítványi birtokállomány jóval meghaladta a 3 millió kat. holdat, így értékesítés esetén kellő fedezetet nyújthatott). Ezzel az 1848-as tervezettel ellentétben, amely a magyar agrárátalakulás egészének jellegére is kiható demokratizmussal kívánta rendezni a kármentesítés kérdését, az önkényuralmi szabályozás még az 1848-es szentesített törvényt is semmibe vette.

A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája

Amellett, hogy a fogyasztást erősebben adóztatták, mint a jövedelmet, elvetették az utóbbi progresszív adóztatásának azt a követelményét, amelyet Kossuth 1848-as pénzügyminiszteri munkálata még alapelvvé emelt. Sőt a „házosztályadónál” az 1860-as évek ben, „a személyes kereseti adónál” pedig kezdettől fogva határozott regresszivitás jelentkezett, azaz az adóteher korántsem emelkedett aránylagosan az adóalappal. A földadó esetében az eljáró közegek egy részének korruptsága, illetve a kiigazítási eljárásnak a parasztokat riasztó bonyolultsága ahhoz vezetett, hogy számottevő területeken az uradalmi földek „kataszteri tiszta jövedelmét” alacsonyabbra értékelték, mint az azonos minőségű paraszti földeket. Mindennek a következményeit különösen az tette súlyossá, hogy a pótadók zömét is a részben regresszíven megállapított (és jórészt korszakosan helyesbítetlenül hagyott) adóalap arányában vetették ki. Az adókizsákmányolást még fokozta a rendszeresen szedett pótadókhoz 1859-ben társított 8,5%-os hadipótlék, amit – a béke ellenére – 1861–62-ben az alapadó 16,7, 1863–64-ben 33,3%-ára emeltek, 1865–67-ben pedig ismét 16,7 %-on rögzítettek.

Annak mérlegelése terén, hogy mennyire voltak indokoltak az adókizsákmányolás mértékét panaszló egykorú hazai megnyilatkozások, történetírásunknak sok még a tennivalója. Néhány tény azonban máris megállapítható. Az egyenes adók közül a legjelentősebbet, a földadót 1848–49-ben az évi tiszta jövedelem 6%-ában szabták meg. Ezt a kulcsot az önkényuralom az 1850-es évek elején Erdélyben 10%-ra, Magyarországon és Horvátországban viszont 16%-ra emelte, az a földtehermentesítési járulékkal és egyéb pótadókkal tetézve 1867-re a tiszta jövedelem 30%-át meghaladó szintre emelkedett, azaz majdnem megkétszereződött. Még többet mond az összbirodalmi és a magyarországi adóteher egybevetése. Az egy főre eső fogyasztási adóátlag szinte minden adónem esetében (kivéve az erdélyi sófogyasztásból származó adójövedelem) a „magyar tartományokban” alatta maradt az összbirodalminak, ami az alacsonyabb életszínvonal természetes következménye (egyben mutatója). Más volt a helyzet az egyenes adók esetében. Magyarországon az 1860-as évek elején átlagosan több mint 4, Horvátországban több mint 8 %-kal volt magasabb az adóteher az összbirodalmi fejátlagnál. Igaz viszont hogy az erdélyi átlag kereken 30 %-kal maradt el tőle. Noha nincs mód a különböző „koronaországok” adóalapjának reális egybevetésére, az például, hogy a csehországi fejátlag alig haladta meg a magyarországit, a horvátországit pedig el sem érte, nagyon valószínűvé teszi, hogy „a magyar tartományok” lakosságára aránytalanul magas egyenes adó hárult.

A közterheket sajátos módon növelte az abszolutizmus kényszerkölcsön-politikája. Legfájdalmasabb volt az 1854-ben a jegyzés „önkéntességének” hangsúlyozásával kibocsátott 525 milliós „nemzeti kölcsön”, amelynek aránytalanul nagy hányadát jegyeztették a „magyar tartományokban”. Török Jánostól Jozef Miloslav Hurbanig mindenkit megszólaltattak, akit a kölcsön propagálására felhasználhatónak véltek, nem is annyira a tényleges meggyőzés érdekében, mint inkább annak leplezésére, ahogy az új terhet valójában az országra erőszakolták. A városokra és a falvakra egy megszabott összeg jegyeztetésének kötelezettségét rótták, amit az érdemszerzésre törekvő tisztviselők zöme ki is kényszerített a lakosságból, illetve a gondjaira bízott letétekből, árvapénzekből és kulturális alapítványokból teljesített. A kibocsátott kötvények árfolyama mélyen névértékük alá szállt, továbbadásuk hosszú ideig gyakorlatilag szinte lehetetlen volt. Ugyanakkor a jegyzett kényszerkölcsön tényleges befizetéséről az adóbehajtás kíméletlenségével gondoskodtak.

A közterhek mértéktelen felcsigázása nemcsak azoknak a maradi nemeseknek az elkeseredését fokozta, akik titkon hajdani adómentességüket sírtak vissza, hanem azokét is, akik képesek voltak a korszerű államháztartás követelményeit az önkényuralom zsarolást pazarlással egybefonó gazdálkodásával szembesíteni, és legkivált a népét, amelyből változatos formákban tört ki a panaszszó. „Könnyű a németnek / Adót egzekválni/ Nehéz a magyarnak /A szegény magyarnak/ Kossuth Lajost várni!”[105] – sóhajtotta az országszerte elterjedt népdal.

A természettudományok

Szabó József]], a magyar geológia megteremtője, 1848-ban a Kossuth vezette pénzügyminisztérium bányászati osztályán működött, majd a honvédsereg lőporellátásának a megszervezésében vállalt fontos szerepet. Az 1850–60-as években a legjobb külföldi eljárásokkal vetekedő, jórészt általa kidolgozott módszerekkel vizsgálta az ország különböző területeinek földtani viszonyait. A szinte gyermekfejjel honvédnak állta Than Károly a kémia legjobb európai műhelyeiben elsajátított ismereteket hozta haza, s alapozta meg a a vegytan korszerű oktatását. Ő fedezte fel a szénoxidszulfitot, mégpedig a harkányi gyógyforrás gázait elemezve. A harkányi egyébként az első volt azoknak az artézi kutaknak a sorában, amelyet Zsigmondy Vilmos, az 1849 után fogságot szenvedett mérnök fúrt, szinte iskolát teremtve arra, hogyan lehet és kell a lakosságot gyógyvizekhez és jó ivóvízhez juttatni. A tudományos kutatómunka fellendülésének és az utánpótlás nevelésének az anyagi feltételei azonban korántsem voltak kedvezőek Magyarországon. A sokoldalú tehetségét a későbbiekben kibontakoztató Szily Kálmán a két „műegyetem” viszonyait vetve egybe panaszolta 1863-ban, hogy Bécsben az adjunktusi fizetés magasabb, mint nálunk a professzori, az oktatószemélyzet létszáma tanszékenként számítva is többszörös, a szertárakra fordítható összeg pedig sokszorosa annak, mint amennyivel ők Budán rendelkeznek.

A nemzetközi tudományos fejlődés eredményeinek átvételében és gyakorlati érvényesítésében példamutatóan sokat tettek a magyar orvosok. Nehézséget jelentett, hogy a reformkorban alakult orvosegyletek működését a hatóságok szigorúan ellenőrizték, sőt több vidéki egylet évekig szünetelt, s a kormányzat csak meglehetős szűkmarkúsággal gondoskodott a közegészségügy anyagi támogatásáról. Mégis a bécsi és a pesti orvos-, gyógyszerész- és a hazai bábaképzés javulásával, az orvoskar zömének erősödő felelősségtudatával számottevő fejlődés következett be. Amellett, hogy az egészségüggyel hivatásszerűen foglalkozók száma már az 1850-es években jelentékenyen emelkedett, 1857 és 1869 között pedig megkétszereződött, nagyon fontos volt, hogy a szaksajtó révén immár lépést tarthattak az orvostudomány gyors fejlődésével. Az 1860-as évek első felében már tucatnyi szaklap jelent meg, köztük 1857-től az Orvosi Hetilap és 1861-től a Gyógyászat, alcímében mindkettő annak jogos jelzésével, hogy a hazai mellett a külföldi orvostudomány fejlődéséről is számot ad.

Semmelweis Ignác, a gyermekágyi láz okozójának felismerője, akit szűklátókörűség és féltékenység üldözött el 1847-ben tett felfedezése színhelyéről, Bécsből, itthoni gyakorlati és irodalmi munkásságával járult hozzá az antiszeptikus eljárás terjedéséhez. Az 1849 után fogságba vetett Balassa János sebészprofesszor az elsők között vezette be Európában az általános érzéstelenítést. Lenhossék József anatómus a nyúltagyvelő szerkezetének feltárásában ért el a nemzetközi tudományos közvélemény által is számon tartott eredményt. Korányi Frigyesnek, akit az önvédelmi háborúban való részvétele miatt mind Bécsből, mind Pestről kitiltottak, köszönhető elsősorban, hogy 1861-ben – méghozzá az elmaradott Szabolcsban – a himlőoltást kötelezővé tevő megyei határozat született. Amikor azonban a közegészségügy általánosabb rendezésére irányuló erőfeszítései során a hazai népszaporodás aggasztó jelenségeire hívta fel a hatóságok figyelmét, „a kormányzat magasabb polcain álló férfiak” cinikus feleletével kellett beérnie: „a nemes fajok nem szaporák”.[106] A gyógyító munka lehetőségeinek anyagi korlátozottságát jelzi az az 1863. évi adat, amely szerint a szűkebb Magyarországon, ahol a birodalom lakosságának több mint egyharmada élt, a kórházi ágyak száma mindössze 3600 volt, az összbirodalminak alig egynyolcada. Az előítéletek fejlődést gátló szerepét pedig jellegzetesen példázza Scitovszky hercegprímás tiltakozása 1864-ben az ellen, hogy az ortopédia meghonosítója, az evangélikus Batizfalvy Sámuel és a hazai fülgyógyászat megalapozója, a zsidó Bőke Gyula magántanárként működhessen a pesti egyetem orvoskarán. Batizfalvy a helytartótanács pártfogásával a tiltakozás ellenére hamarosan mégis elnyerte a magántanárságot, Bőke azonban csak az önkényuralom felszámolása után.

Az orvostudomány s általában a természettudományok művelői körében nem maradtak visszhang nélkül a nemzetközi tudományos fejlődés által felvetett világnézeti kérdések. Moleschott, Vogt, Büchner nagy vitákat kiváltó mechanikus materialista munkái nálunk többek között az idegrendszer szellemi tevékenységéről értekező Pólya Józsefre hatottak. A marosvásárhelyi kollégium neves tanára, Mentovich Ferenc, aki 1849-ben az önvédelem ügyét a nagyváradi hadianyaggyárban önként vállalt kétkezi munkával is támogatta, az 1860-as években materialista érveléssel szállt vitába az általa túlhaladottnak minősített nézetek hirdetőivel. Az új világnézlet címen 1863-ban kiadott könyvét azonban a cenzúrahivatal elkoboztatta.

Rendkívül gyorsan reagált a magyar tudományos élet a korszerű természettudományos fejlődéselmélet megszületésére. Kiemelkedő tudománytörténeti tény, hogy Jánosi Ferenc már 1860-ban ismertette a Budapesti Szemle hasábjain Darwin előző esztendőben megjelent alapvető művét. Az elkövetkező években helyet kaptak a hazai sajtóban Rónay Jácintnak, a honvédsereg száműzetésbe kényszerült tábori papjának a darwinizmusról szóló Londonból küldött tanulmányai, amelyek 1864-ben már megtöltöttek egy Pesten kiadott, testes kötetet. Mindez korántsem volt véletlen. A magyar tudományos életet természettudósok sorának felismerései készítették elő az új befogadására, kiváltva az elavuló nézetek elkötelezettjeinek heves ellenállását. A geológus Szabó József, a reformkorban az Iparegyesületben tevékenykedő Nendtvich Károly, a madártant tudományos szintre emelő Petényi Salamon és életrajzírója, vele együtt a hazai őslénytani kutatások megalapozója, Kubinyi Ferenc külföldi eredményeket is közvetítő munkássága tette képessé a magyar természettudósok legjobbjait a darwini fejlődéselmélet jelentőségének a gyors érzékelésére.

A magyar tudományos élet egykorú jellegzetes ellentmondása volt az, hogy nemcsak az értékmentő, hanem a dogmáktól tudatosan szabadulni törekvő és az újnak kaput nyitó tudósok jelentős része sem egy szakmának az elkötelezettje, hanem sokkal inkább a tudományosságnak s az általa is polgárosítani remélt nemzet felemelése ügyének „mindenese” volt. A természettudósként említettek közül például a börtönviselt Kubinyi Ferenc, aki függetlenségi nézetei miatt a tudományos közélet irányítói által üldözöttnek tekintette magát, nemcsak őslénykutatással és geológiával, sőt régészkedéssel és tudománytörténettel foglalkozott, hanem részt vett a Konstantinápolyba hurcolt Corvinák felkutatásában és visszaszerzésében is. A száműzött Rónay Jácint, aki olyan fontos szerepet játszott Darwin tanainak megismertetésében, hadmérnöki tankönyvet készített az emigráns magyar tisztek továbbképzésére, kötetnyi „jellemrajzot” írt angol színészekről, tanította Kossuth gyermekeit, és segédkezett Széchenyi Londonba csempészett kéziratának kiadásában.

A társadalomtudományok

Gyulai Pál, Csengery Antal és a hozzájuk csatlakozók jól ismerték és méltányolták annak a rohamnak a jelentőségét, amellyel a romantika megtörte a tartalmatlanná vált, formaőrzővé merevedett klasszicizmus uralmát. Kritikájuk mégsem csupán az önkényuralom korában eluralkodó utóromantikus álpátosz és színpadiasság ellen irányult, hanem a demokratizmus és forradalmiság ellen is, amely nálunk – leginkább a franciával és a lengyellel egybecsendülő módon – a reformkorban kibontakozó romantika legfőbb tartalmát adta. Ugyanakkor nyilván nem ismerték fel azt, hogy a romantikaellenesség korántsem csupán a realizmusnak nyit utat, hanem a forradalmi romantika lendületétől lúdbőröző nyárspolgár nyugalmas harmóniákra, sőt idillre való vágyakozásának is. Főként politikai szemléletükkel függött össze korántsem önálló, de sajátosan formált tragikum-értelmezésük, amelyet irodalomtörténetírásunk sokoldalúan elemzett már. Az erény (az adott esetben a reformtörekvések általuk is helyeselt előmozdítása) szerintük tragikus vétséggé válik, ha szenvedélytől hajtva (s ezzel bélyegezték Kossuthék politikáját), a realizálhatón túlmutató célokra tör. Ez szükségszerűvé teszi bukását.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

A párizsi udvar és Cavour megkereséseire Teleki Lászlóval egyetértésben Klapka látott hozzá a szervezkedéshez. Egyeztette terveit az aggályoskodó Kossuthtal, ismertette annak igényeit a szövetségesekkel az általuk adandó biztosítékok iránt, majd a Balkánra utazott, hogy a magyar felszabadító háború katonai és politikai előfeltételeinek megteremtése érdekében szövetségesül nyerje meg a fejedelemségeket. Útjának jelentős sikere volt az 1859. március 29-én aláírt román–magyar egyezmény. Cuza fejedelem, aki a két román fejedelemség egyesítésének legfőbb ellenfelét ez idő tájt joggal látta a Habsburg-hatalomban, titkos megállapodást kötött a francia és olasz ajánlással érkező Klapkával. Az odaszállítandó fegyverek harmadának átengedése fejében vállalta a többi raktározását, sőt azt is, hogy a felszabadító seregek támaszpontul használhassák országát. Ugyanakkor ígéretet nyert arra, hogy a magyar emigráció segítséget nyújt a Habsburg-kézen levő Bukovina felszabadítására. Egy kiegészítő megállapodás felszólította a magyarországi románokat és szerbeket a magyar felkelés támogatására, és magyar részről a Kossuth alkotmányjavaslatában foglaltakkal lényegében megegyező jogokat helyezett kilátásba a nemzetiségiek számára. Hozzátette azt, hogy a felszabadító háború után Erdély lakossága nyerjen lehetőséget annak eldöntésére, hogy az uniót újítsák-e meg, vagy létesítsenek tartományi önkormányzatot. A megállapodás Magyarország, Szerbia és Románia konföderációba tömörülésének célul tűzésével zárult. Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

1859-ben nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári parlamentarizmuson és a demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híve volt, s nemcsak az idegen elnyomást, hanem az önkényuralmi, autokratikus hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is kíméletlenül támadta cikkeiben, előadókörútjain, a Mazzinival és Ledru-Rollinnal együtt kiadott nyilatkozatokban. A román és szerb uralkodó körök politikájára ugyanis ez idő tájt a legnagyobb befolyása III. Napóleonnak volt. A dunai fejedelemségek szövetségessé tételét pedig Kossuth társaival együtt indokoltan tekintette a felszabadító háború egyik külpolitikai alapfeltételének. A másikat, a Habsburg-hatalom katonai erőinek megosztása szempontjából is mulaszthatatlanul fontosat viszont abban látta, hogy szorosan együttműködjenek a közös elnyomó elleni küzdelmet megindító Piemonttal, amely szövetségre lépett a francia császárral. S nem utolsósorban, a francia–orosz együttműködés kecsegtetett azzal, hogy a Magyarország önrendelkezéséért megvívandó küzdelem mentesülhet egy új cári intervenció fenyegetésétől. E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak, s felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettre vágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

III. Napóleon Habsburg-ellenes fellépésének megítélése éles vitát váltott ki a különböző politikai irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez. A korábban nagyon is megosztott emigráció túlnyomó többsége támogatásáról biztosította a vezető testületet. Az Igazgatóság hazaküldött Tájékoztatójában óvta a nemzetet a jeladását nélkülöző felkelési kísérletektől, s intett a nemzetiségekkel való megbékélésre Kossuth alkotmányjavaslata alapján, amelyet ekkor nyilvánított belpolitikai programjának.

Kezdeti osztrák sikerek után gyorsan kibontakozott a jól felszerelt francia és a Garibaldi harcba szállásától is lelkesített olasz seregek fölénye. Az osztrák sereg magyar katonáinak amúgy is gyenge harci kedvét az emigráció szervezkedésének híre tovább lohasztotta. A háború sorsát eldöntő, Waterloo óta az európai kontinensen a legnagyobb véráldozatot követelő solferinói csatában például a 19. és a 34. magyar gyalogezred majdnem teljes egészében cserbenhagyta annak a Ferenc Józsefnek a zászlaját, aki hadait az önkényúr korlátlan önbizalmával, de hozzáértés nélkül vezényelte. A csatavesztés után az osztrákok a bevehetetlennek hirdetett, Peschiera, Verona, Mantua és Legnago alkotta várnégyszögbe húzódtak. III. Napóleon pedig, aki egyfelől kétfrontos harctól, német háborútól tartott, másfelől bizalmatlanul tekintett az olasz mozgalom demokratizálódására, engedett Anglia és Oroszország sürgetéseinek, s július 11-én Villafrancában fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel, mellőzve nemcsak Kossuthék, hanem hivatalos szövetségese, Cavour előzetes tájékoztatását is. A fegyverszünet Piemontnak juttatta ugyan Lombardia túlnyomó részét, de osztrák kézen hagyta Velencét, és kikötötte a Habsburg főhercegek uralmának helyreállítását Toszkánában és Modenában. A fegyverszünetet egyaránt nagy elkeseredéssel fogadták a franciákkal szövetkező olaszok és magyarok. Cavour lemondott, de az újrakezdés ígéretével búcsúzott Kossuthtól. Villafranca nemcsak az olasz államegységért folytatott küzdelem irányítójának, hanem a magyar emigráció vezetőjének személyes megalázását is hozta, igazolta azonban a hazai felkelés könnyelmű kirobbantását elhárító óvatosságát. Hazai hívei a Habsburg-hatalom gyengeségének feltárulásában találtak vigaszt csalódásukra.

Széchenyi halála

Noha Széchenyi rejtegetett kéziratában is elhatárolta magát Kossuthéktól és minden „szeparatisztikus” törekvéstől, a hajdani reformellenzéknek nem egy olyan érvét elevenítette fel, amit „izgató” volta miatt a forradalom előtt még maga is elhallgattatni kívánt. Szóvá tette, milyen sok haladó kezdeményezést buktatott el 1848 előtt a bécsi udvar, hogy azután farizeus módon sopánkodjék azon, milyen nehéz „boldogítani” a magyarokat. „Valóban úgy látszik, mintha Felségednek fejedelmi rokonai Magyarországot készakarva, bizonyos terv szerint mindig pangó állapotban tartani el lettek volna határozva, – mikép aztán ezer variatiókban elmondhassák a világ és kivált a tudós németek előtt… »Mily frappant a különbség Lajtán innen és Lajtán túl! Az képezi a határt civilizáció és barbárság között!«”[107]

A házkutatás és Adolf Thierry báró rendőrminiszternek az a megjegyzése, hogy Döbling megszűnt „menedéke” lenni, a beteg Széchenyit új válságba taszította. Támaszt „fent” nem remélt, lent nem is keresett. Hagyta, hogy elragadja belső örvénye. Az 1860. április 8-ára virradó éjjel agyonlőtte magát. A gyilkosság menten felröppent vádja hamarosan cáfolatra talált, de a közvetett felelősséget jogosan hárította Bécsre a közvélemény. Ezrek jelentek meg a siettetett nagycenki temetésen, tízezrek az országszerte megrendezett gyászünnepségeken. A Széchenyire – hajdani konfliktusaik ellenére – mint „korunk legnagyobb magyarjára” az „ország szellemi ébredésének Prometheusára”[108] emlékező Kossuth az emigrációban emelt szót az ellen, hogy az országos gyászt a konzervatívok a maguk politikai céljainak érdekében aknázzák ki. Ivánka Imre és mások idehaza Széchenyi hajdani nézeteitől eltérő politikai álláspontjuk hangoztatásával osztoztak az általános megrendülésben. Akadt olyan gyászünnepség is, ahol alig leplezetten Kossuthék visszatéréséért is imádkoztak. A konzervatívok azonban mindent elkövettek, hogy azt a Széchenyit, akit életében legfeljebb időszakos és – őszintesége, haladásvágya miatt – csak nagyon is feszélyező szövetségesüknek tekinthettek, saját képükre faragott bálványként állítsák a nemzet elé.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

Július derekán négy napon át meg-megújuló tüntetések söpörtek végig a pesti utcán. A diákok kezdték, a mesterlegények folytatták, éltették Kossuthot, Garibaldit, rátámadtak a rendőrökre. A letartóztatások, botozások, kényszersorozások elégteleneknek bizonyultak a tüntetések elfojtására. A konzervatívok riasztó, de hovatovább ténylegesen riadt helyzetmegítélését mindinkább osztó Benedek táborszernagy hangulatjelentései egyre aggodalmasabbakká váltak, és abban csúcsosodtak ki, hogy háborús konfliktus esetén „a csendes forradalom” véres felkelésre váltana át, „Magyarország asszonyostul, gyermekestül a külhatalomhoz csatlakozna”.[109]

A konzervatívok nagyon is szívesen hivatkoztak a helyzet tarthatatlanságára, hogy ezzel is programjuk megvalósítását sürgessék. Saját kezükbe vették az augusztus 20-i ünnepségek megszervezését. A néppel vezérségüket kívánták elismertetni, Béccsel pedig alkalmasságukat a hatalom gyakorlására, a tömegek fékentartására. De az események nem egészen terveik szerint alakultak. A nép kalaplevéve hallgatta a szentbeszédeket, a konzervatív ihletésű szónoklatokat az ősi jogokhoz való ragaszkodás férfias nyugalmáról, majd félrecsapta a kalapját, és tüntető tömeggé verődve zendített rá a Kossuth, Klapka és Türr jövetelét hirdető, Bécset meg a konzervatívokat egyaránt megriasztó Garibaldi-nótára. Rákospalotán a szokásos augusztus 26-i dinnyevásár a száműzötteket éltető tüntetésbe torkollott. Az onnét a Városligetbe nyomult tömeg haragjában, hogy a Sziget ostroma színjáték előadása elmaradt, maga aktualizálta a darabot, megostromolta, majd felgyújtotta a kulisszaerődöt, és Kossuthot, Garibaldit éltetve vonult üszkös deszkáival a pesti utcák során át, mígnem a katonaság elállta az útját.

Az októberi diploma és fogadtatása

A tüntetések politikai tartalmát Kossuth éltetésén túl jól mutatta, hogy a mozgalmi hullám december 2-án. Ferenc József trónfoglalásának évfordulóján érte el csúcspontját. Többek között ezen a napon foglalta el a tömeg a nagykőrösi pénzügyőr-laktanyát, és rendezett Vácott olyan tüntetést, amelyet csak lovas- és szuronyroham tudott szétoszlatni. A diákok és mesterlegények megmozdulásai sok helyütt ragadtak magukkal paraszti és kispolgári elemeket, a magyarok mellett más nemzetiségűeket is. Ha a császári hatóságok túloztak is, amikor nekik tulajdonították a szervező szerepet a jórészt ösztönös mozgalmakban, korántsem volt ritkaság értelmiségiek, sőt birtokos nemesek részvétele a tüntetésekben. A tömegmozgalmak és a Kossuthot hazahívó népdalok mellett hű kifejezői voltak a közhangulatnak az itáliai osztrák seregben szolgáló magyar katonákhoz intézett, de a cenzúra által lefoglalt levelek.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

A teljes cikk.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Kossuth és hívei Magyarország önrendelkezésének kivívását, államberendezkedése polgári demokratikus újjáalakítását vallották céljuknak, és a negyvennyolcas alap helyreállításának követelését csak legális jelszónak tekintették, illúziónak minősítve, hogy Bécs hajlandó lesz szépszerével ennyibe is beleegyezni. Ellenben Deák köre a nemzeti igények summázatának tekintette, amelynek realizálására – önmérséklettel párosult kitartás esetén – előbb-utóbb mód nyílik. Ennek a körnek a magját a volt centralisták csoportja alkotta, amely nemcsak kitűnő felkészültséggel, hanem az intellektuális és politikai befolyásolás kivételes eszközeivel is rendelkezett. A tudományos és irodalmi életben megszerzett vezető pozíciók mellett többek között kezükben maradt a legfontosabb folyóirat, a Budapesti Szemle, s messzemenően érvényesült befolyásuk a hozzájuk, még inkább Deákhoz kötődő Kemény Zsigmond által szerkesztett Pesti Napló hasábjain. Továbbra is fenntartották azt a véleményüket, hogy a Habsburg-birodalom szilárd realitás, s ennek keretei közt kell a magyar nemzeti lét feltételeit újjáteremteni. Eltávolodtak azonban az 1850-es évekbeli röpirataikban előadottaktól, és Deák jogfolytonossági álláspontjához közeledtek. (Eötvös még a konzervatívok bécsi sikere előtt németül, majd 1861-ben magyar fordításban is kiadott újabb névtelen röpiratában – Magyarország különállása Németország egységének szempontjából – a Battthyány-kormány hajdani koncepciójának megfelelően immár azt fejtegette, hogy a magyar királyság és az osztrák császárság kapcsolatának perszonális unióra korlátozása a feltétele annak, hogy Habsburg vezetéssel valósulhasson meg a német egység.) Deák, a legnagyobb hazai politikai tekintély azt vallotta. hogy a nemzet és az uralkodóház viszonyában a szakítás előtti törvényes kapcsolat elevenítendő fel, azaz a 48-as alap állítandó helyre. A jogfolytonossághoz ragaszkodva utasította el Deák és köre mind az Októberi Diplomában testet öltött konzervatív kiegyezési kísérletet, mind a forradalmiaknak minősített elszakadási törekvéseket. Deák még nem mondta ki, de a centralista publicisztika hamarosan azt is fejtegetni kezdte, hogy az 1848-as törvények felelevenítése után alkotmányos úton módosításukra is sor kerülhet, nemcsak a jogkiterjesztés, mindenekelőtt a nemzetiségi jogegyenlőség biztosítása tekintetében, hanem az államjogi viszonyok terén is. A Deák körül tömörülő csoporthoz közeledtek, majd irányító politikusai közé emelkedtek a liberális nagybirtokos arisztokráciának olyan képviselői is, mint az emigrációból kegyelem biztosításával, s a magyarságra támaszkodó, alkotmányos Habsburg-monarchia nagyhatalmi hivatásának hitével hazatérő Andrássy Gyula gróf és Lónyay Menyhért, akit meggyőződésének megváltozásánál is inkább féktelen érvényesülési vágya lendített az ellenállási mozgalomból egyenesen a Deák-csoport jobbszárnyára. Mindenekelőtt ez tette őt a konzervatív befolyásolási kísérletek egyik legfőbb eszközévé is.

A konzervatívok a Diploma kibocsátása előtt azt remélték, hogy Deák csoportját a maguk uszályába vonhatják. Miután Deák elutasította a Diploma alapelveit, arra törekedtek, hogy legalább néhány kérdésben biztosítsák együttműködését. Ilyennek remélték a nemzetiségek feletti hegemónia visszaszerzésére irányuló törekvésüket és az emigráció „felforgató” tevékenységének ellensúlyozását. Deák a Diplomát elutasította ugyan, de a kialakult helyzetet olyannak ítélte, amelyből békés úton „jó fejlődhetik”. Támogatandónak ítélte a konzervatívok küzdelmét a főispáni kinevezések elfogadtatásáért „különösen… ott – amint szavai Lónyay feljegyezte –, ahol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve”,[110] és helyeselte a politikai passzivitás feladását. A kinevezett főispánok kétötöde így is lemondott. Ez csorbát ejtett az új rendszer tekintélyén, tanúsítva, hogy még a biztosan megnyerhetőnek ítéltek jelentős része sem akarja kompromittálni magát a Diploma támogatásával. A főispánoknak igen széles, a reformkori adminisztrátorokét meghaladó hatáskört biztosítottak azt remélve, hogy általuk tudják majd irányítani a megyei közéletet. De sok vonatkozásban csalódniuk kellett.

A közvélemény túlnyomó többsége 1860 végén vitathatatlanul a negyvennyolcas alap helyreállítását követelte. Minden egykorú megítélő, a Deák csoportjához tartozók is úgy látták, hogy a közös legális jelszó mögé sorakozók között ekkor még azok voltak túlsúlyban, akik az emigrációtól remélték a kibontakozást. Kétségtelen viszont, hogy a titkos szervezetnek az emigrációval az összeköttetést fenntartó, sőt monopolizáló vezetősége, amikor híveit e jelszó mögé állította, csak sejtette, de nem fogalmazta meg félreérthetetlenül a legális követelések szerepét a teljes nemzeti önrendelkezés megteremtésére irányuló küzdelem előkészítésében.

A legális fórumokon megnyilatkozók túlnyomó többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alap mellett, hogy a választójog újraszabályozására az uralkodó által egybehívott esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői is az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták. A közvélemény szemében a konzervatívok fanyalgó hozzájárulása ehhez csak gyöngeségükről tett tanúságot. Népszerűséget még az sem szerzett számukra, hogy utolsó lényegesebb engedményként kialkudták az uralkodótól a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium újraegyesítését az ország törzsterületével.

A tömegek politikai aktivitása – különösen a magyarlakta területeken – korábban nem ismert céltudatosságra vallott. Egyik legfőbb jellegzetessége az volt, hogy nemcsak az ország, hanem a helyi szervek élén is saját választottaikat kívánták látni. Számos helyen minden hatósági intézkedés nélkül hozzáláttak, hogy önkormányzati szerveket, községi elöljáróságot, városi tanácsot válasszanak, legtöbbször az 1848-ban tisztséget viseltekből. Az is előfordult, hogy következetes demokratizmussal, a cenzust is mellőzve tették ezt. Ugyanakkor a főispánoknak adott kancelláriai utasítás meghívás alapján tartandó „előkészítő értekezleteket” ruházott fel azzal a joggal, hogy kijelölje a megyebizottmányt alakító közgyűlések résztvevőit. A megyék újjászervezésének ez a szabályozása messzemenően ellentmondott a „népképviselet” elvének. (Most bosszulta meg magát igazán az a körülmény, hogy 1848-ban elsősorban Széchenyi ellenkezése meghiúsította Kossuthnak a megye népképviseleti alapra helyezésére irányuló kísérletét és így csak ideiglenes törvény született, amely a nemesi közgyűlés alkalmi kiegészítését mondta ki. Nem volt a megyebizottmány megalakításának olyan intézményesített „népképviseleti” rendszere, amit a kancelláriai utasítással szembeszegezhettek volna.) A közvélemény nyomására túlnyomórészt az 1848-as bizottmányok tagjait választották újra, az önkényuralmi rendszer tisztségviselőit pedig többnyire mellőzték. Az újjáalakított bizottmányok többsége általában még a volt kiváltságosok közül került ki, ha 1848-hoz képest a parasztok és polgárok térnyerése egyes megyékben jelentősnek bizonyult is. Számarányuktól elmaradó mértékben jutottak képviselethez a nemzetiségiek, noha volt bizottmány, amelyben így is sikerült többséget szerezniük. A tisztújítások során a nem nemesek és a nemzetiségiek háttérbe szorítása – hazai és emigráns intelmek ellenére – még erőteljesebben érvényesült. A városok zömében is a volt kiváltságosok és a legvagyonosabbak jutottak vezető szerephez, helyenként azonban, elsősorban a mezővárosokban, a kispolgári és paraszti elemek is határozottan előretörtek.

A törvényhatóságok zöme a követendő eljárásban Pest megyéhez igazodott, amely az emigráció legális taktikájával összhangban álló nyilatkozatot tett. Követelte a 48-as törvények azonnali érvényesítését, elhatározta a kormányszékek és az önkényuralom pénzügyi, igazságügyi szerveinek bojkottálását, eltiltotta saját közegeit a közreműködéstől az adószedésben és újoncozásban. A megyék egy része megtoldotta ezt az azonnali amnesztiának, az ország területi egysége teljes helyreállításának és az „örökös tartományok”, illetve „a testvérnemzetek” számára biztosítandó alkotmánynak a követelésével. Felelősségre vonással fenyegették a konzervatív kormányférfiakat, hozzáláttak a már fennálló önkényuralmi szervek felszámolásához, sőt néhány törvényhatóság saját fegyveres testületeinek újjászervezése mellett nemcsak elrendelte a nemzetőrség felállítását, hanem megkezdte a nemzetőrök összeírását és a fegyverkezést is. Deák óvása ellenére a megyék többsége a közigazgatás mellett hozzálátott a törvénykezés átvételéhez is.

A törvényhatóságok működésének megkezdését tüntetések, helyenként a zendülés méreteit elérő mozgalmak kísérték. Különös jelentősége volt az 1861. január 5-i nagykőrösi összeütközésnek, nemcsak a súlyos véráldozat – öt halott és sok sebesült – miatt, hanem mert lefolyása tanúságot tett a tömegek elszántságáról. Izzította a közhangulatot a könnyelműen a Béccsel szövetséges Szászországba látogató Teleki László elfogatása és kiszolgáltatása Ausztriának. Színpadias szabadon bocsátására Dessewffy Emil gróf javaslatának megfelelően került sor, aki ezzel „lélektani” hatást akart gyakorolni a közvéleményre és a zaklatott idegzetű politikusokra egyaránt. A mozgalmakról, a vélt és valóságos szervezkedésekről, különösen a volt honvédek és nemzetőrök – egyes megyékben nemcsak megkezdett, hanem ténylegesen végbe is vitt – összeírásáról, honvédegyletek alakításáról szóló jelentések súlyos aggodalmat keltettek Bécsben. A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuthék hazajöveteléért, a debreceni, nagyváradi, aradi „diákságról, kereskedő- és iparos osztálybeli ifjúságról” pedig rendőri jelentés írta ismételten: „semmi kétség sem lehet az iránt, hogy… invázió esetén tömegesen siet majd a forradalmi emigráció, vagy Ausztria bármely más ellenségének a zászlaja alá.”[111] Bécsben a legnagyobb aggodalmat a honvédegyleti szervezkedés országos kibontakozása keltette. A rendőrminiszter okkal látta benne egy titkos hadsereg megteremtésének fedőszervét. Az ellenállási mozgalom több katonai vezetője vett részt az irányításában, a „fegyverfogásra képes” volt tisztek és sorkatonák összeírásának megszervezésében, köztük Ivánka Imre és Sebes Emil.

Ilyen helyzetben érkezett a hazai szervezett ellenállási mozgalomhoz Kossuth tájékoztatása a nemzetközi helyzet romlásáról. Reálisan számolt be arról, hogy az itáliai belső fejlemények és a nagyhatalmak akadályozó manőverei folytán eltolódik az új olasz hadikezdeményezés időpontja, valamint arról, hogy osztrák és orosz diplomáciai közbelépés nyomán lefoglalták a Cavour által küldött óriási fegyverszállítmányt. Nem ismerve még Klapka és Cuza újabb, az előzőt megerősítő, többek között fegyverszállítmányok elhelyezését biztosító, sőt közös hadműveletek feltételeit is szabályozó titkos megállapodását és a szerb fejedelem elzárkózásának átmeneti voltát, kifejezést adott aggodalmának, hogy a fejedelemségekben biztosítani remélt hadműveleti bázis végleg elveszett. Kossuth az új helyzetben is szembefordult azonban mind az engedmények útján kompromisszumot keresőkkel, mind a „forradalomcsináló” taktika felújítására törekvőkkel. A felszabadító háború feltételeinek kialakulásáig a teljes katonai önrendelkezés követelményét is magában foglaló 48-as programot azzal ajánlotta híveinek, használják legális eszközként a kiegyezés megakadályozására és a küzdelem előkészítésére. A külpolitikai viszonyok romlását átmenetinek minősítette, kikerülhetetlennek ítélve egy Velencéért folytatott új olasz–osztrák háborút. Kijelentette, hogy az emigráció kezdeményezni csak sikert ígérő külpolitikai biztosítékok esetén fog, de ha a belső erők nagyobb kockázatot is vállalnak, csatlakozik kezdeményezésükhöz. A hazai szervezet vezetőitől végre határozott választ kért, hajlandók-e ténylegesen a fegyveres felkelés előkészítésére, felszólítva híveit szakítsanak a „félakaratúakkal”.

A hazai szervezett ellenállási mozgalomban a szakítás a legális politikai küzdelemre korlátozódást hirdetőkkel – legalábbis formálisan – megtörtént. Almásy lemondott a vezetésről, az élre Komáromy György került, aki – Kossuthéknak adott felelete szerint – az emigráció programjának többi támogatójával együtt azt tűzte céljául, hogy a „nép”, sőt a „nemzet” túlnyomó többségére támaszkodva hárítsa el az alkut, és készítsen fel a fegyveres felkelésre. Az ellenállási mozgalomnak kétségtelenül volt szerepe abban, hogy az önkényuralom válsága elmélyült, a konzervatívok kiegyezési kísérlete csődbe került, a még kompromisszumra hajló erők is véka alá rejtették alkukészségüket, és a nemzeti önrendelkezés követelését a túlnyomó többség vitathatatlanul magáévá tette. De az ellenállási mozgalom mulasztásaival is összefüggött, hogy a felszabadító küzdelem további belpolitikai előfeltétele, a társadalmi és politikai demokratizmus, a magyar és más nemzetiségű néptömegek megnyerése osztálytörekvéseik és nemzeti céljaik tekintetbevétele árán is, már sokkal ellentmondásosabban érvényesült.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Deák azonban nem tudta elfogadtatni az értekezlettel azt az indítványát, hogy léptessék életbe az 1843-ban az ő vezetésével készült és 1848-ban Kossuh javaslatára a képviselőház által a megalkotandó büntetőtörvénykönyv alapmunkálatának nyilvánított büntetőjogi tervezetet. Az országbírói értekezlet szervilis, illetve konzervatív többsége nem járult hozzá olyan munkálat életbe léptetéséhez, amely a büntetőjog gyökeres reformját a politikai szabadságjogok gyakorlásának biztosítékrendszerével társította. Viszont maga Deák, majd azt követően, hogy a Februári Pátens kiadásának másnapján odahagyta az értekezletet, a felfogásához közel állók csoportja is belenyugodott a jobbágyfelszabadítás végrehajtását újraszabályozó úrbéri pátens változatlan fenntartásába, és közreműködött a bányaszabadság érvényesülésének korlátozásában.

A megyei bizottmányok társadalmi kérdésekben való állásfoglalását a volt kiváltságosokból és értelmiségiekből álló többségük határozta meg. Politikai meggondolások sora és az magyarázza, hogy a hajdani kiváltságosok jelentős része sem volt közvetlenül érdekelt a jobbágyfelszabadításhoz kapcsolódó birtokrendezési ügyekben, miért tért el annyira egymástól a megyék elvi állásfoglalása és gyakorlata az 1848-as törvények, még inkább az Országbírói Értekezlet által érvényben tartott úrbéri pátens alkalmazásában. Több megye, mindenekelőtt Bihar és Szabolcs bizottmánya hajdani földesurak (köztük Lónyay Menyhért) kérésére még katonaság igénybevételére is hajlandó volt az úrbéri pátens alapján foganatosított rendezés fenntartására. Másutt – és ebben Pest megye haladt az élen – a paraszti érdekek méltánylása sem hiányzott, noha a szórványosan jelentkező nyílt földosztó törekvésekkel mindenütt szembefordultak. A parasztság osztályküzdelmeinek homlokterében álló kérdések tekintetében legjelentősebb Bars megye arra irányuló kezdeményezése volt, hogy a hajdani jobbágyság telki állományának közel hetedét tevő maradványföldek ne csak önmegváltás útján válhassanak paraszti tulajdonná, amint a pátens rendelte, hanem állami kártalanítással. A javaslat Csanád, Sopron és Torontál támogató állásfoglalásával került az országgyűlés elé. A megyei bizottmányok állásfoglalásának ellentmondásosságában szerepe volt annak, hogy az emigráció – általánosságban tartott demokratikus céljain túl – csak tartózkodóan nyilatkozott a birtokrendezés függő kérdéseiről.

Megoszlott a törvényhatóságok álláspontja a polgári szabadságjogok érvényesítésének ügyében is. A megyék többsége utat engedett a parasztság önkormányzati törekvésének. Ennek nyomán szinte általánossá vált a bírák és elöljárók szabad választása. Pest megye ismételt közbelépéssel biztosította Óbudán a hajógyári munkások kétségbe vont választójogát, korlátlanná tette az egyesülési jog gyakorlását, szembeszállt az Országbírói Értekezletnek a botbüntetést érvényben tartó rendelkezésével. Ugyanakkor Pest városának tanácsa, amelynek többségét még mindig a volt kiváltságosok alkották, a kisebb-nagyobb sztrájkokkal is hangját hallató munkásság problémáit rendészeti ügynek minősítette, s szűkkeblű magatartást tanúsított egyletalakító törekvésükkel szemben is. Retrográd gazdaságpolitikai határozatával, az 1860-ban életbe léptetett iparszabadság felfüggesztésével pedig elsősorban a kiváltságos testületek és a céhek keretein kívül működő zsidó kereskedők és iparosok korlátozására törekedett.

Az önkényuralom válságának időszakára megnövekedett az ellentét az erősen differenciálódó, szemléletileg is mindinkább megoszló zsidóság gazdasági-társadalmi szerepe és jogi helyzete között. Az 1849-ben egyszer már kimondott jogegyenlősítésük érvényesítéséért folytatott küzdelemmel párhuzamosan belső harcra került sor a maradiak, a konzervatívokhoz hajlók és a magyar nemzeti mozgalom támogatására felsorakozók között. A küzdelemben a legfontosabb területeken, így Pesten is a „haladás pártiak” kerekedtek felül, zömben értelmiségiekkel váltva fel közösségi életüknek még irányt szabó vezetésében az addig azt monopolizáló, s a konzervatív arisztokratákhoz hajló nagykereskedő csoportot. A magyar nemzeti mozgalommal teljes azonosulást hirdető irányzat a sikeres előretörésben támaszt talált abban, hogy az ellenzéki mozgalom egésze, legkivált pedig az emigráció célul tűzte a zsidók rovására még fenntartott megkülönböztetések felszámolását.

A magyarsággal együtt élő nemzetiségek aggodalommal vegyes reménykedéssel figyelték a tizenkét év után a legális fórumokon először megjelenő politikusok megnyilatkozásait. Az önkényuralom sokukat közelítette az elnyomás közösségében velük osztozkodó magyarsághoz. A Bach-rendszer összeomlása örömet keltett, a maradványai elleni küzdelem együttműködést sugallt. Ugyanakkor az 1848-as alap helyreállításának programja olyan gyanút ébresztett, amelyet a császári hatalom elkötelezettjei élesztettek is: vajon a magyar mozgalom nem irányul-e nemzeti törekvéseik elnyomására s a hajdani politikai hegemónia restaurálására?

Fraternizáló magyar felszólalásokban és ezek kedvező visszhangjában nem volt hiány. Számos kortársának törekvéseit fejezte ki Medgyes Lajos Békeszózatának költői felhívása („Testvérkezet! testvérkezet! – Magyar, szláv és oláh elem!”), de a nemzetiségi ellentétek feloldását előmozdító konkrét javaslatok publikálására már sokkal kevesebben vállalkoztak. A megbékélés és összefogás alapkérdéseinek tisztázására törekvő magyar megnyilatkozások közül a legmesszebbre mutató, Kossuh alkotmányjavaslata nem volt teljesen ismeretlen idehaza. Féllegálís röpiratként, gyatra, a szerzőre csak közvetve utaló fordításban az országban is kiadták. Károlyi Ede gróf, a titkos ellenállási mozgalom vezetőségi tagja Foederált Hunnia vagy a nemzetek egyesülése címen két kiadásban is megjelentetett röpiratának igazi jelentőségét az adta, hogy legalább megközelítő hűséggel ismertette a szövegszerűen szinte hozzáférhetetlen 1849. évi szegedi nemzetiségi házhatározat rendelkezéseit, de csak mint a hajdani magyar kormány javaslatát. Egyébként a „foederalismus eszméjéről” szólva az „alkotmányjavaslat” egyes elemeit ötvözte saját, kevéssé kézzelfoghatóvá tett elgondolásaival. Mocsáry Lajos újabb röpiratban (Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában) a magyar nyelvű országgyűlésen kívül minden szinten szabad nyelvhasználat biztosítását kívánta, s azt fejtegette, hogy a „népképviselet” következetes érvényesítésével lehet és kell a nemzetiségiek általa már korábban is szorgalmazott „tettleges egyenjogúságát” előmozdítani, ugyanakkor elhárított minden föderalista elképzelést. A sajtóban és a szónoki emelvényeken egymást érték a nemzetiségiek megnyugtatását célzó, „jogos” követeléseik méltánylását ígérő megnyilatkozások. A magyarság mint „erősebb fél” engedményeit erkölcsi kötelezettségként is sürgette Vajda János. A Deák köréhez tartozók közül Eötvös József, Kemény Zsigmond és Lukács Móric pozitív, a korábbi magyarosító törvények revíziójának szükségességét elismerő megnyílnikozásai az utóbbi részéről annak nyílt megvallásával társultak. hogy az engedmémyekkel „egyfelül a reakció, másfelül a forradalom” ígéreteit kívánják ellensúlyozni.[112] Jókai Mór arra figyelmeztetett, hogy „Európa… várja tőlünk azt, hogy mint tudjuk Kelet-Európa érdekeit előrelátó ésszel, nemes előzékenységgel magunk körül consolidálni?” S szónoki kérdésére a helyes feleletet többek közt abban látta, hogy „amit saját nemzetiségemnek követelek, azt nem tagadom meg a másétól… Semmi nemzeti törekvés erőszakos elnyomására sem a hon határán belül, sem ezen kívül segédkezet nem nyújtok”.[113] A horvát Mirko Bogović, a szerb Mihajlo Polit-Desančić és Jakov Ignjatović, a szlovák Ján Palárik és Stefan Marko Daxner, a román George Bariț sok más nemzetiségi politikussal együtt jelét adta annak, hogy kész az abszolutizmusellenes Összefogás előmozdítására.

A törvényhatóságokban a nyelvkérdés jelentette az első próbatételt. A nemzetiségi többségű megyék közül Liptó, Turóc, majd jóval később Krassó is – túllépve a szabad nyelvhasználatot kimondó kancelláriai nyelvrendeleten – párhuzamos jegyzőkönyvvezetést rendszeresített. A többi elvileg deklarálta, illetve elismerte a tanácskozásban a vegyes nyelvhasználatot, de az nem mindenütt érvényesült ténylegesen a gyakorlatban. Noha a nyelvkérdés igen nagy fontosságúnak bizonyult, nyilvánvalóvá vált az is, hogy a román, a szerb és a szlovák politikai vezető rétegekben erősödőben voltak azok az irányzatok, amelyek – Magyarország állami egységét általában elismerve – területi autonómiára törekedtek. Egyesek közülük a hajdani – átmeneti vagy tartós – különállás történelmi tényeire, mások a nemzeti önrendelkezés korszerű érveire hivatkoztak. Velük szemben is erős hangsúlyt kapott egyes megyei megnyilatkozásokban a területi integritás, sőt a magyar vezető szerep általánosítottan megfogalmazott követelése. Noha magyar részről is hangzottak el fenntartások a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium visszakebelezésének önkényuralmi módja ellen, a konzervatívok a végrehajtásban támaszkodhattak a magyar politikai erők túlnyomó többségére. Súlyos konfliktusra került sor a partiumi Zaránd megyében, ahol a magyar birtokosok a bizottmányban kisebbségbe kerültek. A román tisztikar „törvénysértő” eljárását sérelmező panaszukra a kancellária felfüggesztette a megye autonómiáját, és mind a közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást ismét az önkényuralmi hatóságok kezébe adta.

Erdély különállását a Februári Pátens is fenntartotta. A konzervatívok hatalmi eszközeik felhasználásával törekedtek a politikai hegemónia biztosítására, antidemokratikus elveikkel és gyakorlatukkal nagy kárt okozva az Önkényuralom-ellenes együttműködés magyar kezdeményezőinek. A konzervatívok politikájának nagy része volt abban, hogy nem jöhetett létre megegyezés az uralkodó által az erdélyi törvényhozás újjászervezésére 1861 februárjában egybehívott gyulafehérvári értekezleten. A konzervatívok által antidemokratikus módon megszervezett tanácskozás magyar többsége hiába foglalt állást az Unió mellett, javaslatát sem a szászok, sem a méltánytalanul kis számban meghívott románok nem fogadták el. Az erdélyi magyar politikai vezetésben érvényesülő konzervatív túlsúly hátrányos visszahatásától nem maradt mentes még George Bariț, az erdélyi román polgári értelmiség kiemelkedő politikusa, a brassói kereskedelmi és iparkamara titkára, a Gazeta Transilvaniei szerkesztője sem, aki pedig ismételten az abszolutizmus elleni közös küzdelemre hivatott „testvérnemzeteknek”[114] nyilvánította a magyart és a románt, s annak a reményében üdvözölte az 1861-es esztendőt, hogy meghozza a „függetlenségük kivívására szövetkezett elnyomott nemzetek felkelését”.[115] Bariț nem adta fel azt az alapelvét, amelyet a magyar politikusokkal, az emigráció támogatásával kialakított kapcsolatfelvétele kezdeteitől hangoztatott: „nem kell egyéni szabadság nemzeti szabadság nélkül”.[116] Miután azonban a választójog demokratizálásara és a románok minden fórumon való aranyos képviseltetésére irányuló törekvéseit a magyar konzervatívok érdemleges cáfolat nélkül „a magyarság” nevében háríthatták el, ő is szorosabbra fűzte kapcsolatait a Habsburg-hatalommal együttműködni mindig kész román konzervatív erőkkel.

A konzervatívoknak az emigráció egy része által keményen bírált antidemokratizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy az ortodox egyház, élén az udvartól báróságot is kiérdemlő Șaguna püspökkel, megerősítette vezető szerepét az erdélyi román politikában, az 1861. májusi új balázsfalvi gyűlésen pedig sovinizmustól sem mentes határozatok születtek. A helyzetet messzemenően bonyolította, hogy az erdélyi kérdésben követendő taktikát illetően ugyanakkor az emigrációban sem volt teljes az egyetértés. 1860 őszén megegyeztek abban, s ezt – Teleki közlése szerint – a hazai ellenállási mozgalom vezetősége is magáévá tette, hogy Magyarország és Erdély közös államiságát mindenképpen fenntartva, egy későbbi népszavazástól tegyék függővé az unió megújításának, illetve Erdély autonómiájának kérdését. 1861 elején azonban olyan hírek érkeztek Magyarországról, hogy Kossuthot ellenfelei Erdélynek a román fejedelemség kezére játszása szándékával igyekeznek befeketíteni, és az emigrációban külön utakra lépő Pulszky Ferenc a fogságba esett Telekit tényleg meg is vádolta ezzel. Ilyen körülmények között Kossuh attól tartott, hogy ha – Klapka sürgetéseinek megfelelően – szembefordul az unió azonnali megújításának otthoni szorgalmazóival, úgy éppen az országgyűlés küszöbén kitűnő agitációs eszközt ad a Habsburg-hatalommal kompromisszumot, keresők kezébe.

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

Teleki és a mögéje sorakozott Határozati Párt vezérkara közti konfliktust elmélyítette Kossuthék új tájékoztatója a nemzetközi helyzet alakulásáról. A Telekiékhez április végén ért titkos üzenet becsületesen közölte, hogy az olasz kormány belső okok és a nagyhatalmak akadályozó erőfeszítései miatt az évben előreláthatólag nem kezdeményez háborút. Az emigráció vezetői a kalandor külső kezdeményezést továbbra is határozottan elutasítva, az alku megakadályozását kívánták híveiktől mindaddig, amíg az elkerülhetetlennek ítélt új olasz–osztrák háborúra sor kerül. Ugyanakkor a nemzeti ellenállás otthoni vezetőire hárították a döntés felelősségét mind a Habsburg-hatalom válságának kiaknázatlanul hagyásáért, mind egy hazai felkelés esetleges kirobbantásáért, amelyről azt jelezték, hogy véleményük szerint az olaszok harcba szállását is maga után vonná. Ez a feltételezésük korántsem volt megalapozatlan. Cavour miniszterelnök – az olasz hadsereg legfőbb vezetőivel folytatott egykorú levelezésének tanúsága szerint – az általa még késleltetni kívánt magyar kezdeményezés esetében valóban elkerülhetetlennek látta Olaszország hadba lépését is. Erről azonban Kossuthék természetesen nem tudtak, s mivel nem kaptak egyértelmű biztosítékot az önálló magyar felkelés támogatására, tartózkodtak attól, hogy kintről kezdeményezőként lépjenek fel.

Az államjogi vita és következményei

A Tiszántúlról maga Vay kancellár írta június elején, hogy ott „meg vannak veszve az emberek… megint várják Kossuthot”.[117] Mészáros Károly debreceni lapja még júliusban is Kossuthék hazajöveteléről és arról verselt, hogy „a magyar… vagy mint honvéd hal meg, vagy győzelmet arat”.[118]

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A teljes cikk.

Az országgyűlés feloszlatása

A feliratot radikalizáló országgyűlési többség jelentős részének eltökéltsége a mind kedvezőtlenebbnek ítélt kül- és belpolitikai fejlemények közepette ingatagnak bizonyult. Ezért is tudta elérni a TiszaPodmaniczky-csoport, elhallgatva Kossuth és visszaverve a „szélsőbaloldali” Böszörményi László tiltakozását, hogy a határozatiak zöme is hajlandó legyen a bécsi elutasítás nyomán a Várady-féle radikalizáló módosítvány elejtésére, a felirat Deák által fogalmazott szövegének helyreállítására. Ez a visszalépés – amit Kossuth méltán minősített a felirat eredeti megszavazásánál sokkal súlyosabb hibának – az olaszok szemében immár kétségessé tette, lehet-e adott esetben számítani közös Habsburg-ellenes fellépésükre. Ez tehát a Cavour halálát követő kritikus hetekben gyengítette az osztrákellenes olasz kezdeményezés híveinek táborát, és egyben kölcsönössé tette a potenciálisan szövetséges magyar és olasz erőknek a cserbenhagyatástól való félelmét.

Egyidejűleg megnövekedett Schmerlingék önbizalma. A magyar konzervativok, utalással kiegyezési kísérletük teljes kudarcára, megkapták felmentésüket, az országgyűlés pedig Deák feliratának határozott hangú elutasítását. Mindez közelebb hozta egymáshoz a képviselőház két pártjának többségét, szoros összefüggésben a határozatiak táborában bekövetkezett szakadással. A képviselőház túlnyomó része magáévá tette Deák 1861. augusztus 8-án előterjesztett második felirati javaslatát, amely az alkotmányjogi követeléseket az elsőnél határozottabb hangon fogalmazta meg, de kivívásukra csak a helytállás és kivárás eszközeit ajánlotta a nemzetnek: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseinktől öröklött… mert, a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”[119] A Határozati Párt vezetősége visszavonta a maga ellenjavaslatát, hogy a második felirat egyhangú döntésként jusson Bécsbe. A tőle különvált csoportnak még csak a szavazástól való tartózkodásra futotta az erejéből. A Szilágyi Virgil és Böszörményi László vezetésével szervezkedő csoport, leküzdve az emigrációval való összeköttetést monopolizálók manővereit, az országgyűlés végnapjaiban tudott először kapcsolatot teremteni Kosshuthtal, anélkül azonban, hogy tényleges együttműködésükre a válság adott szakaszában még sor kerülhetett volna.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A magyar és a többi együtt élő nép viszonyának rendezését, sőt abszolutizmusellenes összefogását is a kibontakozás egyik alapkérdésének tekintő Kossuth kemény bírálattal illette a Határozati Pártnak az emigrációval titkos kapcsolatban álló vezetőit, mert beérték az Eötvös vezette nemzetiségi bizottság munkálatával. Az országgyűlés szűkkeblű nemzetiségi politikáját – írta – „nemcsak határozottan kárhoztatom, de sőt hazánk jövendőjére nézve csaknem halálosan gyászos csapásnak lenni tudom”. Leszögezte, hogy abban az esetben, ha az emigrációval szervezeti kapcsolatban állók „azon túl nem akarnak menni, úgy sajnálattal kell kijelentenem, hogy utaink elválnak, politikánk meg nem egyezik”.[120] Kossuth – nem kevéssé a tisztázást sürgető Irányi javaslatára – ismételten összefoglalta a korábbi üzeneteikben az alkotmányjavaslatot is sokban kiegészítő, a nemzetiségek vezető politikusaival folytatandó konkrét tárgyalásokon előterjesztendő, és megegyezés esetén parlamentárisan jóváhagyandó magyar ajánlatra vonatkozó indítványaikat: Horvátországnak önrendelkezési jogot, az elszakadást is beleértve, a Muraköz és Fiume hovatartozásának eldöntését népszavazás útján; Erdély esetében – a hajdani Teleki–Klapka-javaslat általa is támogatott változataként – a Habsburg-fennhatóság kiküszöbölése után népszavazás révén való meghatározását annak, hogy felújítsák-e az uniót, vagy kerüljön Erdély autonóm területként társországi kapcsolatba Magyarországgal; egyébként a nyelvhasználat és a politikai szervezkedés szabadságának messzemenő biztosítását, a megyehatárok legalábbis részleges egyeztetését az etnikaiakkal, a határőrvidéki és az erdélyi községek határában fekvő kincstári földek ingyenes átengedését a parasztságnak stb. Azonban a Határozati Párt vezetőségének a szervezett ellenállási mozgalomban is részt vevő és az emigrációval a kapcsolatot oly sokáig monopolizáló csoportja, Tisza Kálmánnal és báró Podmaniczky Frigyessel az élen, nemcsak vakvágányra futtatta az emigráció „túlzónak” minősített törekvéseit; hanem idehaza fel is lépett azok ellen, akik – a magyar vezető szerep rovására tett engedmények árán is – egyértelműen a többi elnyomott néppel kötendő szövetségre kívánták alapozni Magyarország jövendőjét.

1862 elején a Kossuthtal az országgyűlés végnapjaiban kapcsolatot teremtő következetes határozatiak a nemzetiségi megbékélés legális szorgalmazóiként léptek fel. A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatás nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyány István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter. A Jövő hasábjain az irodalmi ellenzék egyes tollforgatóin kívül rendszeresen helyet kaptak a demokratikus kibontakozás múltbeli és eljövendő útkeresői közül nem is egynek az írásai az Amerikába emigrált Madarász Lászlótól Asztalos Jánosig, a kiegyezés elleni alföldi népmozgalmak majdani zászlóvivőjéig.

A fiatal értelmiség, a kis- és középpolgárság köreiben pártatlanul népszerű, az egyik diákvezér szerint „Kossuth praedestinált utódjának” tekintett[121] Szilágyi Virgil, aki – eddigi ismereteink szerint – ekkortájt mindenki másnál céltudatosabban akarta a határozati balszárnyat a a hagyományos vezető rétegek uszályába szorult társadalmi erők tényleges politikai törekvéseinek kifejezőjévé tenni, a szükségesnek ítélt demokratizálással egybekapcsoltan remélt alapot teremteni az együtt élő népek összefogására. Már az a röpirat, amelyet formálódó csoportjuk az országgyűlés feloszlatását megelőzően jelentetett meg, leszögezte, „hogy ha a teljes jogegyenlőségnek 1848-ban történt kimondása s érvényesít után a politikai közéletben mindjárt tíz évi szünet nem áll be, s a politikai jogok gyakorlatára képesített nép erejének, képességének s a közügyekre befolyásának rendes kifejlődése hosszú időre nem akasztatik a közbejött események által – most már a képviselőházban bizonyosan sokkal erősebb volna a népelem, túlsúlya által a nemzet s a ház politikai iránya a jövőre nézve általában megnyugtatóbb lenne”.[122]

Szilágyi Virgil a Jövő 1862. január 19-i számában megkezdett A nemzetiségi kérdés hazánkban című cikksorozatában Magyarország államberendezkedésének olyan átalakítását javasolta, amelyben a népek együttélésének alapjául – Kossuth alkotmányjavaslatának iránymutatásával összhangban – a polgári demokratikus önkormányzati rendszer szolgálna, ami egyben előfeltételét jelentené a szomszédos országokkal megteremtendő szövetségi rendszernek. A határozati balszárny előző évi röpiratának utalásán is túlmutatva mindezt szorosan egybekapcsolta a hajdani kiváltságosok politikai hegemóniája szükségesnek ítélt felszámolásával: „az 1848 előtti politikai tényezők túlsúlyának meg kell szűnni, hogy a polgári szabadság diadalával a testvérnépfajok irántunki bizalmatlanságának legfőbb okai megszűnhessenek. Minden jel odamutat, hogy eme politikai tényezőket a népelem, mihelyt egy nagy társadalmi átalakulás által erejének öntudatára ébred, magával fogja sodorni. A demokrácia zászlaja alá fog gyülekezni az értelmiség jobb része, s e zászló alatt a nép akképp fogja értelmezni s minden következményeiben keresztül vinni a szabadságot, hogy a testvérnépfajoknak csak élniük kell a szabadsággal, s a nemzetiségi igények e szabadság élvezésében teljes kielégülést találnak.”[123]

Még ki sem bontakozhatott a Szilágyiék kezdeményezését követő hírlapi polémia, amelyben a határozatiak vezérkarának a megbízásából Jókaira várt a vezető szerep, s az a valóságos rágalomhadjárat, amivel Podmaniczkyék arra törekedtek, hogy Kossuthot elidegenítve a vele végre kapcsolatra találó „szélsőbaloldaliaktól”, az emigráció vezetőjének minden hazai politikai összeköttetését ismét kizárólag ellenőrzésük alá vonják, amikor közbelépett az elnyomó hatalom. Szilágyit alig egy hónappal cikksorozatának megjelentetése után, 1862. február 28-án letartóztatták, miután Kossuthhoz küldött futárját elfogták, s nála, Kövér Lajosnál, Mezei Mórnál (a futárszolgálatot teljesítő Mezei Lipót fivérénél), továbbá a Jövő szerkesztőségében házkutatásokat tartottak. Mindez megakadályozta, hogy az annak idején jórészt Teleki bizalmából élre juttatottaknál igazabb képviseletet nyerjen odahaza Kossuth politikai koncepciója. Pedig hamarosan az emigráció olyan megnyilatkozása látott napvilágot, amely nagyon is megkívánta volna a céljaival egyetértők felvilágosító munkáját.

A Dunai Szövetség terve

A teljes cikk.

A szervezett ellenállás felszámolása

A Határozati Párt vezető csoportja a Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülését nemcsak arra használta fel, hogy nyíltan elhatárolódjék Kossuthtól, hanem arra is, hogy szakadást idézzen elő közte és a titkos ellenállási szervezet között. Noha 1861 tavaszán – Kossuthnak működésükkel kapcsolatos elégedetlenkedése nyomán is – a szervezet élére Komáromy Györgyöt engedték, vele igen jó viszonyt tartva fenn, továbbra is Almásy Pál, Podmaniczky Frigyes báró, Tisza Kálmán és társaik politikai törekvései nyomták rá bélyegüket a legalábbis formálisan továbbéltetett titkos szervezkedésre. Ezek a többnyire viszonylag fiatal nagybirtokosok Teleki Lászlóhoz fűződő rokoni és baráti kapcsolataik révén jutottak az élre még az ellenállás irányítását, majd Magyarország önrendelkezésének kivívását célzó szervezkedés kezdetén. A nemzeti függetlenség és a liberális alkotmányosság híveinek tekintették magukat, de hovatovább nemcsak az önkényuralommal, a birodalmi központosítással, a konzervatív restaurációs törekvésekkel fordultak szembe, hanem Kossuth és a „szélsőbal” mind aggasztóbbnak talált polgári demokratizmusával és a nemzetiségekkel a hatalom gyakorlásában is osztozni kész szövetségi politikájával.

Podmaniczky emlékirataiban megvallotta, hogy nem sokkal a provizórium meghirdetését követően részt vett egy titkos bécsi tanácskozáson. Az osztrák tárgyalófél szerint „ezen összejövetelnek célja: megkísérelni lehetőségét annak, hogy a bécsi akkori irányt adó körök s a határozati párt között egy közeledés hozassék létre, mely a felirati párt kissé merev és doctrinär állásával szemben, a határozati párt kevésbé a törvények betűjéhez, mint inkább azok szelleméhez s a valódi eredményhez ragaszkodó befolyására támaszkodva, egy mindkét félre nézve hasznos és kívánatos kiegyezésnek szolgálhatna alapjául”.[124] Megegyezésre ugyan nem jutottak, de fölöttébb jellemzőbécsi megítélésük, s az, hogy Podmaniczky, aki hamarosan Brüsszelbe utazott sógorához, Jósika Miklóshoz, hogy közvetítésével Kossuthhoz „nyílt s őszinte jelentést” juttasson el a hazai politikai helyzetről, a bécsi tárgyalásról meg sem emlékezett. Ez alkalommal érték egyébként Kossuth éles szemrehányásai „a népelem” elhanyagolása, a baloldaliak mellőzése s legfőképpen a nemzetiségi megbékélés előmozdításában tapasztalt mulasztások miatt. Az elsőre Podmaniczky könnyed szánom-bánommal felelt, a balszárny vezetőit rágalmakkal illette, a nemzetiségi kérdés kapcsán a nehézségeket hangoztatta, de további erőfeszítéseket ígért. Alig érkezett azonban haza, máris egyik legfőbb szorgalmazója lett Almásyval, Tiszával, Komáromyval, Csáky Tivadar és Károlyi Sándor grófokkal együtt annak, hogy a Jókai kezére adandó Magyar Sajtó-ban a határozatiak kezdjék meg a harcot a Jövő hasábjain a Kossuthéval nagyon is egybecsendülő nemzetiségpolitikai koncepciót meghirdető Szilágyi Virgil ellen.

1862 júniusában Tisza Kálmán a Magyar Sajtó-t szerkesztő Jókainak megküldött irányt szabó, de nyilvánosságra nem hozott írásaiban nemcsak a Dunai Szövetséget ítélte el, hanem azt is fejtegette, hogy a nemzetiségek politikai jogegyenlőségének a biztosítását mentesíteni kell az „elméleti harcoktól”, s „ha csorba mutatkozik… a gyakorlati alkalmazásban, köszörülje ki a csorbát a gyakorlati élet maga”.[125] Mindez éppen ellentétes irányú volt a nemzetiségi politikusok konkretizálásra irányuló törekvéseit jól ismerő Kossuth megismételt javaslatával: az alapkérdések tisztázásával teremtsék meg az összefogás előfeltételét. Tisza néhány héttel később Párizsban már azt fejtegette, hogy „a nemzetiségi kérdést illetőleg… nemcsak veszélyeseknek, de szükségtelennek is tart minden további engedélyt, mert… avval is beérik utoljára, amit az utolsó országgyűlés ígért”. „Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az én nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására” S ha ez némileg túlzás volt is, az bizonyos, hogy a Határozati Pártnak a titkos szervezet irányítását is kézben tartó vezetőire nagyon ráillett a sok mulasztás Irányi által adott magyarázata: „Ez vagy elfogultságból eredhet vagy onnan, hogy azon urak nincsenek úgy áthatva a függetlenség szükségességéről, mint vagyunk mi… különben nem utasítanak vissza azon eszközöket, melyek annak lehetővé tételére elkerülhetetlenül megkívántatnak.”[126]

A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülése nem az oka volt a titkos szervezkedésben is részes határozatiak Kossuthtól való eltávolodásának, hanem alkalom arra, hogy azt önmagukat minél inkább fedezve tegyék. Az elhatárolódástól a szakításig átmeneti időt iktattak közbe, hiszen korábban minden lépésüket – az irányadásával ellentéteseket is – Kossuthra hivatkozva tették meg, s tudták, hogy tekintélye és népszerűsége saját táborukban korántsem foszlott egyik napról a másikra semmivé. 1863 tavaszán – mint Podmaniczky feljegyezte – „igen kellemetlen eszmecsere” során a „higgadtabb vérmérséklet győzött” a titkos szervezethez tartozó határozatiak tanácskozásán azok ellenében, akik azt vallották továbbra is, „hogy az egyszer megragadott állásponton meg kell maradnunk”.[127] A „higgadtabb” vélemény felülkerekedésében fontos szerephez jutottak a nemzetiségi, sőt a népi törekvések miatti aggodalmak is. A döntést Podmaniczky közölte a Bukarestbe érkezett Türr tábornok révén Kossuthtal és a magyarországi titkos szervezkedést fogyatkozó bizalommal ugyan, de potenciális szövetségesként támogató olasz kormánnyal. Nem tisztázott egyértelműen, hogy ezt követően a Határozati Párt vezetői mennyiben tartottak fenn kapcsolatot a titkos szervezkedéssel, de az bizonyos, hogy politikai szakításuk Kossuthtal teljessé vált.

1861–62 fordulóján Kossuth még számolt azzal a lehetőséggel, hogy a Szilágyi Virgil által vezetett balszárnyban találja meg politikájának igazabb képviselőit, feltéve, hogy nem a törzstől elszakadó előőrs szerepére kárhoztatják magukat, hanem támogatásával a derékhad mozgatójává válnak. A kapcsolatot megteremtő Mezei Lipót orvos, majd 1862. február végén Szilágyi Virgil letartóztatása és elítélése azonban megakadályozta ennek a lehetőségnek a realizálását. 1862 végén, amnesztia révén mindketten kiszabadultak, de a megpróbáltatásokban megtört Mezeit tébolydába szállították, Szilágyit pedig a rendőri felügyelet kényszerűen tartotta távol a politikai tevékenységtől, s azt érdemileg csak évek múltán – immár maga is emigránsként – folytathatta. 1862 tavaszán a balszárny egy további kiemelkedő személyisége, Vidats János gépgyáros számára nehezedett meg a Jövő irányításában kifejtett legális és az illegális tevékenység összekapcsolása, miután egy házkutatás-sorozat leleplezte a feloszlatott, de rendezetten visszavonult honvédegyleti hálózat fenntartását célzó erőfeszítéseit.

A tömegmozgalmaknak a provizórium meghirdetését követő visszaesése korántsem bizonyult teljesnek. Az önkényuralmi hatóságok felfigyeltek az 1862. március 15-én a mártírsírokat koszorúzó diákokra, majd annyira aggasztónak találták a Szilágyi Virgil kisgyermekének temetésén megjelent tömeg „rendkívül nagy számát”, hogy a láncra vert apát csak a lakásán engedték elbúcsúzni halottjától. Egyházi ünnepségek, színielőadások, hangversenyek egyaránt alkalmat teremtettek újabb és újabb, röplapok által is élesztett nemzeti tüntetésekre, jelentősebb mozgalmi hullámra azonban csak 1863-ban került sor. Az emigrációt új összefogási kísérletek szervezésére, a despotizmus hazai ellenfeleit pedig igen nagy számban fegyveres segélynyújtásra sarkallta a lengyel felkelés. Az alföldi nagy ínség is növelte a társadalmi és politikai feszültséget, s újabb szervezkedésekre, illetve a korábbiak újraélesztésére ösztönzött.

1863 tavaszán bukkant a rendőrség a Somogyi József volt honvédőrnagy által irányított szervezkedés nyomára. A mozgalomban részt vevő értelmiségiek, polgárok, mesteremberek és diákok közül 17-et fogtak el. Perükben hat halálos ítélet hangzott el, kegyelemből azonban ezeket is a szervezkedők többségét sújtó szigorított börtönbüntetésre változtatták. Mind Somogyiék, mind a velük kapcsolatban álló Vidats János volt képviselő illegális tevékenységének a nyomára Asbóth Lajos volt honvédezredes vezette a hatóságokat. Az 1849 után hosszú fogságot szenvedett Asbóth, akit 1861-ben nagy közfelháborodást keltve ismét elhurcoltak, felhasználva a függetlenségre törekvők körében éppen üldöztetése folytán szerzett kivételes bizalmat, 1862-től fizetett besúgóként működött. 1864 tavaszán rendőrkézre adta az 1859 óta működő, s 1863-ban két ágra szakadt ellenállási szervezet szinte egész vezető gárdáját.

Amennyire a titkos szervezet történetét ismerjük, a Kossuth és a Határozati Párt vezérkara közötti szakítás után a tényleges irányítás ismét Almásy Pál kezébe került, aki a Kossuthtól ugyancsak elfordult Klapkával tartott fenn összeköttetést. A szervezetet gyakorlatilag tétlenségre kárhoztató és a polgári demokratikus törekvésekkel szembeforduló Almásy vezetésével elégedetlenek már 1863-ban a külön szervezkedés útjára léptek. Feltehetően az ő körükből származott az az 1863 nyarán kibocsátott felhívás, amely az újraélesztendő honvédsereg magját alkotó gerillacsapatok és a nemzetőrség, illetve „a nemzetiségek és hitvallások testvérisége elvére” alapozott megyei és városi testületek megszervezését szorgalmazta. Az volt a célja, hogy lehetővé váljék az emigránsok segítségével egy ideiglenes kormány felállítása, mégpedig valamennyi magyarországi nemzetiség képviselőjének a részvételével, majd a Habsburg-uralom megdöntése után „a magyar királyság… végleges rendezésére” egy „hon gyűlés egybehívása”.[128] 1863 őszén a különvált csoport új vezetőre talált Nedeczky István volt honvédszázados, Deák Ferenc unokaöccse személyében, aki közvetlen kapcsolatot teremtett Kossuthtal. Felélénkült a szervezkedés, amit jól példáz, hogy az egyik, Kossuth által az országba juttatott, felkészülésre és tüntetésekre szólító röplapot egyszerre 17 városban találták meg a hatóságok egy vagy több példányban kifüggesztve. 1864 elején a kettévált szervezet szálai ismét találkoztak egymással, annál is inkább, mert állítólag maga Almásy is ráébredt arra, hogy Kossuth „neve nélkül nem lehet a népre hatni”.[129] 1864. március 13-án, a bécsi forradalom évfordulóján Nedeczkyék nagyszabású, Kossuthot és 1849-et éltető tüntető felvonulást rendeztek Pest belvárosának utcáin, amelyet hamarosan követett az Asbóth adatszolgáltatása nyomán gondosan előkészített hatósági akció.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Többek között a horvát I. I. Tkalac, a lajtántúli szláv föderalisták száműzetésbe kényszerült vezető publicistája, D. Stratimirović tábornok, 1848–49-ben még a magyarországi szerb felkelők főparancsnoka, J. V. Frič, a cseh nemzeti mozgalom kiemelkedő demokratikus személyisége kereste nagyon is az együttműködést Kossuthtal, illetve Klapkával. Miloš Popović előbb lapja, a belgrádi Vidov Dan hasábjain, majd önálló röpiratként szerbül és magyarul is kiadott tanulmányában (A nemzetiségi kérdés Magyarországon szerb szempontból, 1865) sokban közelített a történeti visszatekintésében nagyon is bírált Kossuth alkotmányjavaslatához. Mindebben annak a küzdelemnek az értelme is tükröződött, amelyet a magyar emigráció, ha meghasonlásoktól tépetten is, ha a hazai politikai vezető réteg többsége által mindinkább megtagadottan is, az elnyomott népek összefogásáért folytatott. Kétségtelen azonban, hogy a hazai nemzetiségek politikai vezető rétegében a provizórium idején nagyon megerősödött azoknak a befolyása, akik csalódottságukban, illetve Schmerling biztatására, s nem utolsósorban az udvarral egyezkedő főpapjaik hatására, Bécsben keresték igazukat.

A magyar elnyomást panaszló, az uralkodó i ígéretek beváltását sürgető memorandumok és küldöttségjárások növelték a feszültséget és a magyar politikai vezető réteg többségének Schmerlingék által mesterien felfokozott elszigeteltségi érzését. Jókai már 1862-ben így jellemezte a birodalmi központosítást szolgáló publicisztika nemzetiségpolitikai vonatkozású „kelepce-kérdéseit”: „»Akarjátok-e a követelő nemzetiségek kívánatait teljesíteni?« – Ha azt mondjuk: igen – bevádolnak bennünket a magyar nemzet előtt, hogy az ország felosztásába egyezünk. – Ha azt mondjuk »Magyarország épségét meg akarjuk őrizni«, akkor azzal vádolnak bennünket, hogy uralkodni akarunk a nemzetiségek felett. – Ha azt feleljük, hogy kedvezményeket adunk azoknak, akik kívánják, akkor azzal támadnak meg bennünket, hogy miért nem adunk hasonlókat azoknak, akik nem követelnek… Ha azt mondjuk: egyenlő mértékkel akarunk igazságot adni minden nemzetiségnek, insinuálnak bennünket a szerbek, horvátok előtt, hogy szabadalmaikat akarjuk… megcsorbítani”. Majd hozzátette: „mikor aztán az alkotmányos vitába fogott magyar ember köröskörül meg van hajtva, a látja, hogy sehogy sem lehet kitörni a hajtásból, végre kifárad, megunja, megcsömörli az eredménytelen küzdést, s azt mondja, hogy »inkább a vadásznak adom meg magam. mint a hajtóknak«. Azzal aztán csendes lesz minden.”[130] Jókai kitűnően érzékeltette mind a bécsi taktikát, mind ennek a magyar politikai vezető rétegre súlyosodó hatását, elhárítva azonban Szilágyi Virgilék – s közvetve Kossuth – kibontakozási terveit, amelyek nem utolsósorban a magyar politikai erők elszigetelődési érzését és az abból netán fakadó dacreakriót akarták megelőzni, ellenszerként vajmi keveset ajánlott. A magyarságot önuralomra biztatta, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nemzetiségiek fel fogják ismerni, mennyire „közös érdek” az ország önrendelkezésének a visszavívása, hiszen az minden polgárnak a gazdasági, a társadalmi és a kulturális fejlődés ragyogó távlatait kínálja. Mivel azt tisztázatlanul hagyta, hogy a nemzetiségiek szerinte legalábbis milyen „óhajtásaik teljesítését” remélhetik a magyar országgyűléstől, mindez kevés volt az együttélő népek összefogásának előmozdítására és Schmerling kitűnően felismert taktikájának tényleges ellensúlyozására.

A magyar politikai vezető réteg elszigetelődési érzését az 1863 nyarára Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlés fejleményei tovább fokozták. A választójogot ugyan kiterjesztő, mindenekelőtt azonban a birodalmi centralizáció érdekeit érvényesítő oktrojált választási szabályzat és az uralkodó felelevenített joga, hogy „regalistákat” hívhasson meg, a szászoknak páratlan befolyást biztosított. A szászok az országgyűlésen a lélekszámuk háromszorosát megközelítő arányú képviselethez jutottak. A lélekszám szerintinél némileg magasabb volt a magyarok, viszont jóval alacsonyabb a románok képviseleti aránya. A kialakult erőviszonyok lehetővé tették, hogy a szászok a románokkal a kölcsönös támogatás jegyében többségi blokkot alkossanak. Négy „regalista” kivételével a kisebbségbe szorult magyar képviselők távol maradtak az országgyűlésről, amely előbb megszavazta a román nemzet, a görög katolikus és a görögkeleti felekezet teljes egyenjogúságát, majd „törvénybe” iktatta mind az Októberi Diplomát, mind a Februári Pátenst, és küldötteket választott a birodalmi tanácsba. A magyar politikai vezető réteg irányadó köreiben érlelődő fordulatot mindinkább az jellemezte, hogy egyre nagyobb hányaduk cserélte fel annak fontolgatását, hogy mint lehetne az önkényuralommal szemben kialakított ellenállás közös frontjára vonni a nemzetiségieket, azzal, hogyan lehetne sikeresen versenyre kelni velük a Béccsel való alkudozásban. Schmerling taktikája – „a magyarok” passzív ellenállásának a megtörésére használni fel a manővert – jónak bizonyult, ha a saját centralizációs törekvései szempontjából végül nem is járt az általa remélt eredménnyel.

A nemzetiségi törekvéseket panaszló hangok mind több antidemokratikus felhanggal társultak. Az erdélyi választásokkal kapcsolatos sajtóközlemények szívesen hivatkoztak a tömegek fanatizálásának, az úri birtokok „felosztására” folytatott agitációnak a példáira, sőt olyan megnyilatkozások is napvilágot láttak, amelyek a jogsérelmeken és a szászoknak nyújtott kivételes kedvezményeken kívül a választójog kiszélesítését is kifogásolták. Az országszerte újraerősödő paraszti nyugtalanság is ernyesztően hatott a magyar politikai vezető rétegnek mindenekelőtt a birtokrendezés kimenetelében leginkább érdekelt nagybirtokos és középbirtokos elemeire. 1861-et követően jutott döntő szakaszába az úrbéri birtokrendezési perek többsége. Az összeütközések napirenden voltak, az ítéletek végrehajtásához mind gyakrabban vették igénybe a Ferenc Józsefi katonaságot. Rossz termések sora és az 1863. évi páratlan mérvű alföldi aszály felélesztette a szegényparasztság tömegeinek nyugtalanságát, s munkabeszüntetésekkel is alátámasztott bérkövetelésekhez, az ínséges területeken pedig valóságos éhséglázadásokhoz vezetett. A legelőfeltörésekkel egyenes arányban szaporodó betyárbandák garázdálkodása a népi támogatás híján a közbiztonság helyreállítására képtelen önkényuralmi erőszakszervezetek iszonyatos brutalizmusa ellenére is megerősödött. Az egyletei megújításával ismételten kísérletező ipari munkásság és a városi előproletariátus, a napszámosok, vándormunkások növekvő seregének időről időre jelentkező nyugtalansága is sok aggodalmat okozott. Féltek a szervezkedésétől, annál is inkább, hiszen számon tartották a Nemzetközi Munkásszövetség megalakulását 1864 őszén, de aggódtak amiatt is, nehogy szervezetlen tömegei a politikai bizonytalanság viszonyai között a vezető réteg törekvéseivel ellentétes hazai politikai akciókhoz csapódjanak.

Az antidemokratikus hangulatkeltésben azok jártak az élen, akik a tömegektől való tényleges félelmeik miatt is szorgalmazták az arisztokrácia vezető szerepének elismerését és a Habsburg-hatalommal kötendő megegyezést. Kazinczy Gábor, aki Petőfi barátságától a „békepártiságon” át már 1860-ban odajutott, hogy 1848-at, „ízetlen, éretlen plágiumnak” nevezte, az országgyűlésen az abszolutizmus elítélését a nemzetiségiek kívánságainak mindenki másnál türelmetlenebb hangú visszautasításával társította, 1861 őszén Görgeit „a megváltás munkájának” a „végzet ura” által választott „eszközeként” köszöntötte. 1862-ben azt fejtegette, hogy „miért ne volna gyakran a reactiónak igaza a forradalom lázbeteg követelményei ellenében”, 1863-ban pedig – igaz, a jelek szerint egy úrbéri perben való megegyezést elősegítendő – kijelentette: „a haza veszve van, ha a lelki hatalom vezetése az aristocratia kezéből kisiklik”.[131] A Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszum érdekében antidemokratikus érveléssel küzdő Vida Károly már 1862-ben azon sajnálkozott, hogy 1848-ban nem „a parasztra” rótták a megváltás terhét, és szembefordult minden további engedménnyel: „Hiába szórják… a népnek hűbéri jogainknak még megmaradt rongyait… a nép tengere… elnyeli az apró adományokat, de azért még csak falánkabb lesz.” Nem az uralkodó tól kell félteni „a nemzet fáját”, hanem attól, hogy „mi magunk irányozzuk az irtó fejszét” rá utat engedve a nemzetiségi törekvéseknek, az ellenükben „a fejedelemmel” kötendő megegyezés helyett.[132] Kovács Lajos 1862-ben megjelent röpiratában mindenekelőtt azzal indokolta kiegyezési javaslatát, hogy „egykoron török-tatár áradat ellen kelle védenünk Európa Nyugatát, most a Keletet kell védenünk – az újkori eszmék ellen”.[133] 1863-ban pedig azt fájlalta, hogy 1848-ban, amikor „kiváltságainkat eldobtuk, a birtokot mobilizáltuk, a képességet mindenre kiterjesztettük, a jogegyenlőséget uralomra emeltük… az új vendégnek, mely magát korszellemnek, az új világ boldogító nemtőjének mutatá be, a mely távol nyugatról jöve hozzánk, öröm és tombolás közt nyitottuk me országunkat”.[134] Kovács Lajosnak és társainak a konkrét kiegyezési javaslatai elutasításra találtak ugyan a határozatiak és a feliratiak sajtójában egyaránt, retrográd érvelésük azonban korántsem bizonyult hatástalannak.

Ellentétben velük Vajda Jánost éppen az antidemokratizmusnak és a nemzeti szűkkeblűségnek az önkényuralom válsága idején a politikai vezető réteg körében észlelt megnyilvánulásai indították arra, hogy az 1862-ben kiadott Önbírálat és Polgárosodás című röpirataiban kompromisszum keresésére biztasson. Vajda „a hazafiság tártuffe-jeire” méltán zúdított kemény bírálatát azzal az egyértelmű intéssel társította: „nyugot-európai értelemben democratává kell lennünk, hogy – magyarok maradhassunk.”[135] A demokratikus átalakulás követelésének egybekapcsolása a kiegyezés melletti érveléssel kíméletlen vesszőfutásra kényszerítette Vajdát. Míg az antidemokratikus hangvételű Kovács Lajos, Zichy Antal és mások kiegyezési javaslataival csak polémizáltak a tudatformálás monopolizálására törekvők, Vajdát igyekeztek kiközösíteni. A legfájdalmasabb ütéseket Gyulai Pál mérte rá. Gyulai 1857 óta ellenérzéssel figyelte Vajdát, mert az dicsérni merte Jókai Dózsáról írt drámáját, noha a tragédia idealizálta a népvezért, aki szerinte „nem képviselt egyebet az elnyomott nép rossz szenvedélyeinél”.[136] Gyulai cikksorozatában Vajdát a nagy történelmi tekintéllyel visszaélő „széchenyieskedőnek” minősítette, szükségesnek mondva – a nemzeti érdek és a vezető rétegek együttes védelmében – „kimutatni éretlenségét, megróni léhaságát, visszautasítani rágalmait”.[137] Figyelmet érdemel, hogy Gyulai támadását az a Jövő utasította vissza, amely Vajdának a demokratizmus fokozására irányuló igényét teljes joggal érezhette a magáéhoz közelállónak, ha kiegyezési javaslataival nyilvánvalóan nem értett is egyet A kiközösített Vajdát – saját szavai szerint – „a formális éhenhalás veszedelme” űzte az udvari kancellária bécsi irodáiba. Bécsben alkalma volt kigyógyulni illúzióiból. Amint maga írta Jókainak: noha ”itt”, Bécsben ”kapnék kalácsot is… érzületem napról napra jobban fellázad helyzetem ellen”, s „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak”,[138] értve ezen a Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés sürgetését. Valóban, hazatérve a polgári demokratikus kibontakozást célzó Kossuth kiegyezésellenes küzdelmének támogatására fogott tollat.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

Deák az 1860-as években mindenekelőtt azért sodródott fokozatosan a Habsburg-hatalommal kötendő politikai kompromisszum útjára, mert – Kossuthtal ellentétben – nem tudott eljutni a liberális reformerségtől a polgári demokratizmusig.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Tisza viszont elsősorban annak a lehetőségét akarta kizárni, hogy a központi hatalmi szervek az uralkodói abszolutizmus érvényesítőjévé váljanak. Hivatkozás nélkül ugyan, de messzemenően támaszkodott Kossuth alkotmányjavaslatának érveire és konkrét indítványaira, mellőzte azonban annak az általános választójogot és a nemzetiségi egyenjogúság kiteljesítését a demokratikus önkormányzati rendszer alapkövetelményévé emelő állásfoglalását.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

A háború felelevenítette Magyarország fegyveres felszabadításának tervét. Kossuth mindenekelőtt az olasz szövetséget újította fel és a dunai fejedelemségekkel teremtett kapcsolatot, ahol vezető politikai körök nemcsak bázisokat és fegyveres támogatást ígértek, hanem készségüket is megcsillantották a Dunai Szövetség programjának elfogadására, de – megfelelő biztosítékok feltételével – kész volt az együttműködésre Bismarckkal is. A már régen felszámolt hazai titkos szervezet állítólagos céljaira Komáromy György, az országot ekkor odahagyó képviselő és Csáky Tivadar gróf vették ténylegesen igénybe Bismarck anyagi támogatását, sokban keresztezve az emigráció fejének erőfeszítéseit. Kossuth beleegyezése nélkül és feltételeit mellőzve állapodott meg Bismarckkal Klapka is, majd légiót szervezve a Kárpátokig nyomult abban reménykedve, hogy akciója legalább a békekötéskor a tárgyalóasztalhoz juttatja a „magyar kérdést”. Bismarck azonban csak ijesztgetésül használta a magyar légiót. Győzelmét biztosítva korántsem akarta felbomlasztani a későbbi nagyhatalmi tervei támogatójának remélt Habsburg-birodalmat, csak kiszorítani kívánta a Német Szövetségből. Ennek megfelelően a fegyverszüneti megállapodásban, majd a hamarosan aláírt prágai békében (1866. augusztus 30.) megelégedett azzal, hogy a Habsburgokat lemondásra kényszerítse a birodalmuk nyugati határain túli törekvésekről.

Mindez sokoldalúan siettette a kiegyezést. Bécsben a hatalmon levők és a hatalomért küzdők egyaránt szédelegve tekintettek a háború idején megnyílt szakadékba. Ha ismerik, bizonyára elutasították volna Leslie Stephen angol írónak, Thackeray vejének a véleményét, aki 1866-ban bejárva a Habsburg-birodalmat, úgy ítélt, hogy „ha a háború egy hónappal tovább tartott volna, az egész birodalom összeomlik &ruquo;akár egy kipukkadt léggömb&luquo;”[139] De a történtek mélyen megrázták őket, és – politikai céljaik különbözősége ellenére – legfőbb erőik abban látták a birodalom továbbélésének és hatalmi törekvéseik érvényesítésének alapfeltételét, hogy sikerüljön lelő alá hozni a kiegyezést a „magyarokkal”. Az udvar és a katonai körök nemcsak a megszilárdulásnak, hanem a visszavágásnak az érdekében is elkerülhetetlennek ítélték a kiegyezést. Az osztrák-német polgárság és értelmiség vezető politikusaival viszont a vereség azt ismertette fel, hogy a németországi hegemónia megszerzése iránt oly régóta táplált reményeik füstbe mentek. És ez mindennél inkább azért keserítette el őket, mert így nem számíthattak arra, hogy a németség összerejét használhatják fel a birodalmon belüli hegemóniájuk megszilárdítására. Mindinkább felismerték, hogy kitaszítva a Német Szövetségből, a nem német többségű Habsburg-birodalom keretei között lehetetlenné válik számukra a politikai vezetés kizárólagosságának a biztosítása. Königgrätz után azért szorgalmazták „a magyarokkal” a hatalom megosztása útján kötendő kiegyezést a birodalmi centralizáció német nacionalizmustól fűtött „nagyosztrák” képviselői is, hogy legalább a lajtántúli tartományokban biztosítsák a birodalom egészében immár fenn nem tartható politikai hegemóniájukat.

Magyarországon a kiegyezési törekvések tényleges ellenfeleinek rá kellett döbbenniük arra, hogy az európai nagyhatalmak az Itáliából és a Német Szövetségből kiszorított Habsburg-birodalomnak még a fennmaradását kívánják, s ez lehetetlenné teszi a független magyar államiság megteremtéséhez nélkülözhetetlennek ítélt nemzetközi támogatás biztosítását. A magyar nemzeti önrendelkezés és az együtt élő népekkel való összefogás őszinte híveit mindez mégsem tántorította el a kiegyezés elleni politikai küzdelemtől. Annál kevésbé, mivel – Kossuth hatására is – úgy ítéltek, hogy a kiegyezés a hazai érdekek részleges feláldozása és messzemenő kockáztatása árán hosszabbítja meg a birodalom létét, anélkül azonban, hogy végül is meg tudná menteni.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

A teljes cikk.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

Az újjászerveződésre végre jogot nyert törvényhatóságok egész sora tiltakozott még a részletes tárgyalás idején a kiegyezés törvénybe iktatása ellen, éppen úgy eredménytelenül, mint ahogy a dolgok menetén nem változtathatott az érveit még egyszer, s óriási parlamenten kívüli hatással összegező Kossuth Deák Ferenchez intézett nyílt levele sem.

A kiegyezés tartalma

Míg az 1848-as törvények alapján a polgári értelemben vett népszuverenitásra épített magyarországi parlamentáris kormányzati rendszer jogilag nyitott volt, a megújulás és a továbblépés minden politikai eszközével rendelkezett, ezt 1867 nemcsak Magyarország számára nem biztosította, hanem a hatalom sajátos megosztása és abszolutisztikus befolyásoltsága folytán a Monarchia egész államhatalmi együttese számára sem. Magyarország a változó feltételekhez való alkalmazkodás érdemi lehetőségétől önmagában is, dualista partnerként is megfosztottan képtelenné vált arra, hogy tényleges érdekeinek megfelelően reagáljon az európai hatalmi helyzet átalakulására, a közép- és kelet-európai népek nemzeti törekvéseinek a kibontakozására. S az új államhatalmi rendszernek ez a fogyatékossága korlátozta annak a lehetőségét, hogy az 1848-ban megalapozott kapitalista fejlődésnek az önkényuralmi rendszer felszámolását követő lendületes kibontakozását és a polgári átalakulás teljesebbé tételét úgy befolyásolja a szerves és arányos fejlődés előmozdítása révén, hogy az új korszak ne a történeti múltban, többek között a függés következtében kialakult gazdasági és társadalmi torzulásoknak a továbbörökítője, hanem következetes korrigálójuk, sőt felszámolójuk is lehessen. Kossuth ezért látta indokoltan úgy, hogy a kiegyezés teremtette elkötelezettség önrendelkezésétől, a változó körülményekhez való alkalmazkodás lehetőségétől megfosztva viszi „azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere”.[140] Deák, aki reális kompromisszumnak tekintette a kiegyezést, amely alkalmas keretet teremt a függő problémák megoldására, úgy ítélt, hogy ha a jövő tényleg megrázkódtatásoknak tenné is ki a Monarchiát, a kiegyezés legalábbis az „államilag rendezett állapot” előnyét[141] biztosítja a vele egybekapcsolt Magyarország számára.

A kiegyezés, amely Magyarország önkormányzatát jórészt biztosította, önrendelkezését azonban nem, valamelyest tovább éltette a Habsburg-birodalmat, mint azt Kossuth feltételezte, Deáknak ezeket a reményeit azonban nem válthatta valóra.

Kolossa Tibor

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

A kiegyezés ellenfeleinek Kossuth nevezetes Kasszandra-levele adta meg a jelt a szervezkedésre és a politikai fellépésre. Kossuth szavának igen nagy súlya volt. Személye a magyar nép szemében szimbólummá vált, ő volt az 1848-as forradalom és szabadságharc megtestesítője. Ezt Deák Ferenc is elismerte éppen a kiegyezési törvény vitáján mondott beszédében.

Kossuth szavára a honvédegyletek mozgalma rövidesen politikai térre is kiterjedt: követelték a honvédség visszaállítását, az önálló magyar hadsereget. A kormány egy darabig tűrte a mozgalmat, sőt amíg a hadügy végleges rendezéséről folytak tárgyalások, fel is használta a katonai körökkel szemben. Amikor azonban a honvédegyletek október 6-ára országos gyűlést terveztek, ezt a kormány betiltotta, majd az egyletek politikai működésének leszerelésére, elaltatására törekedett. A honvédegyletek élére az emigrációból hazatért egykori honvédtábornokok és tisztek álltak, akik a kormánypárthoz (Klapka, Türr) vagy a balközéphez (Perczel) csatlakoztak, és mindent megtettek a volt honvédek forrongó hangulatának lecsendesítésére, Kossuth befolyásának ellensúlyozására. Végül a kormány nem engedélyezte a honvédegyletek politikai tevékenységét, csak segélyegyletekként működhettek tovább.

A kormány mindjárt működése kezdetén ellentétbe került számos megyével. A megyei középbirtokos nemesség a központosító törekvésektől féltette legfőbb hatalmi bázisát, e megyei autonómiát. Nyáry Pál, Pest megye ellenzéki alispánja azt hirdette, hogy a megyék nincsenek a kormánynak alárendelve, hanem mellérendelve. A baloldali többségű Heves megye tiltakozott a kiegyezés ellen és tisztviselőit arra utasította, hogy a kormányrendeleteket csak a megye engedélyével hajtsák végre. A kormány kénytelen volt erélyesen fellépni, s Heves megye határozatát megsemmisítette.

Rövidesen kitűnt, hogy a nemzeti közvélemény és a nép jelentős része továbbra is Kossuthot tekinti vezérének. Egyes megyék és községek bizalmi nyilatkozatot küldtek neki, több megüresedett választókerületben országgyűlési képviselőnek választották meg és hazahívták. Kossuth a hívást válaszleveleiben elhárította; ismételten kifejtette a kiegyezés kritikáját, s éreztette, hogy ő nem vállalja a Habsburg-királyra és a kiegyezést is magába foglaló országos törvényekre teendő hűségesküt. Kossuth élete végéig emigrációban maradt, és Magyarországnak a teljes állami függetlenségre való igényét képviselte. A váci választókhoz intézett levelében megismételte keserű jóslatát: „Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.” Nézete szerint az osztrák birodalom valamennyi nemzetének önkormányzatot kell adni az 1848-as magyar törvények mintájára. „Én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével s önállásával incompatibilisnek hiszem”[142] – jelentette ki. Felszólította a törvényhatóságokat, tiltakozzanak a kiegyezés ellen.

Kossuth levelei a szélsőbal lapjában, a Magyar Újság-ban jelentek meg, és erős visszhangot váltottak ki a közvéleményben. 1867 augusztus végén a kormány erélyes lépésre határozta el magát. A Magyar Újságnak a váci levelet tartalmazó példányát lefoglaltatta, majd sajtópert indított az újság szerkesztője, Böszörményi László ellen, aki a szélsőbal legradikálisabb, közmegbecsülést élvező képviselője volt. A képviselőház kormánypárti többsége felfüggesztette Böszörményi mentelmi jogát, az esküdtbíróság pedig törvényes alap nélkül egy évi fogházra ítélte. Böszörményi súlyos betegen került fogházba, és miután elutasította a felajánlott kegyelmet, 1869 márciusában ott halt meg.

A váci levél után Eger város képviselő-testülete tüntető bizalmi nyilatkozatot küldött Kossuthnak. A belügyminiszter rendeletet intézett Heves megyéhez, amelyben Kossuthot a „haza elleni hűtlenség bűnével” vádolta, és követelte a megye hatósága alá tartozó egri határozat megsemmisítését. Heves megye azonban közösséget vállalt az egri határozattal. Erre a kormány királyi biztost küldött ki, aki a megye közgyűlését feloszlatta és önkormányzatát felfüggesztette.

A hevesi ügy a képviselőházban a kormány és az ellenzék összecsapását váltotta ki. A szélsőbal a kormány vád alá helyezését indítványozta, az egész ellenzék a megyei autonómia érinthetetlenségének biztosítását kívánta. A kormánypárt viszont elengedhetetlennek tartotta a megyéknek a felelős parlamenti kormány alá rendelését. Deák Ferenc kifejtette nézetét a kiegyezés utáni teendőkről: „tagadhatatlan, hogy van alkotmányos életünk, melyben élünk és mozgunk. Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve, hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink.”[143]

A parasztság és a munkásság számára Kossuth neve egyet jelentett a társadalmi forradalommal, a jobbágyfelszabadítással, a polgári egyenjogúsítással. 1867 őszén a parasztság körében is erős ellenzéki hangulat alakult ki. A kormánynak sürgősen bevételekre volt szüksége, és a parlament felhatalmazása alapján elrendelte az abszolutizmus által kivetett esedékes és hátralékos adók gyors és maradéktalan behajtását. Folytatták a felemelt létszámú újoncozást is. Ezek az intézkedések az abszolutizmus keserű emlékeit idézték fel, s fölöttébb népszerűtlenek voltak, különösen a parasztság körében. Emellett a parasztság kérvények és küldöttségek útján ostromolta a kormányt és az országgyűlést, hogy a sérelmes úrbér-rendezési ítéleteket semmisítsék meg, a földbirtokrendezés elintézetlen kérdéseit a parasztok javára oldják meg. A parasztság számára a 48-as alkotmány egyet jelentett a 48-as jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésével; ezt várta és remélte a kiegyezés után.

A parasztság körében gyorsan terjedt a szélsőbal által indított demokrata körök mozgalma; 1867 végén megalakult a pesti demokrata kör, mely a szabadság, egyenlőség, testvériség elveinek érvényesítését és ”az 1848-iki teljes alkotmány” visszaállítását tűzte ki célul. 1868 elején vidéken is gyors ütemben alakultak a demokrata körök, amelyek bizalmi nyilatkozatokat küldtek Kossuthnak és a közös ügyek elleni tiltakozó petíciókat az országgyűlésnek.

A demokrata körök mozgalma különösen az alföldi mezővárosokban terjedt és vonzott nagy tömegeket. Ezekben az óriási falvakban a földtelen és törpebirtokos szegényparasztok nagy tömege koncentrálódott, akik már az abszolutizmus idején éles ellentétbe kerültek a nagygazdákkal és a városi vezetőséggel a közlegelők felosztása és a községi önkormányzat ügyeinek kérdésében. Az alföldi demokrata körök szervezésében döntő szerepe volt a helyi városi vezetőséggel szembeszálló kecskeméti ügyvédnek, Asztalos Jánosnak. Az általa szervezett összejöveteleken felolvasták a szélsőbal lapját, Kossuth leveleit, támadták a városi urakat, és leleplezték visszaéléseiket. A mozgalom lelkes visszhangot váltott ki a szegényparasztságban, mely a puszták és legelők „igazságos” felosztásáért, a városi vezetésben való befolyásért küzdött. Hódmezővásárhelyen a szegényparasztság a nagybirtok ellen is fellépett.

A választójog nélküli szegényparasztság földszerző és politikai törekvéseinek megnyilvánulása megrettentette a földbirtokos osztályt. A tömegmozgalmat a Tisza Kálmán vezette balközép is erélyesen elítélte. A demokrata körök mozgalmának fordulata, szegényparaszti forradalmi jellege a szélsőbal vezetőségét, sőt Kossuthot is aggodalomba ejtette; nyíltan elítélték Asztalos „túlkapásait”.

A pártok programja és működése

A szélsőbal vezérei 1867–68-ban a 48-as radikális demokraták hagyományait akarták feleleveníteni. A parasztságra, a kisnemességre és a kispolgárságra támaszkodva a demokrata körök révén tömegakciókat szerveztek a kiegyezés ellen, Kossuth nevével a zászlójukon, 49-es függetlenségi szellemben. Állandó kapcsolatot tartottak fenn Kossuthtal, aki mindenkor készségesen látta el őket politikai tanácsokkal. Kossuth mégsem volt hajlandó a szélsőbalt saját pártjának elismerni, részben a párt vezetőivel való politikai nézeteltérései miatt, de főképpen azért, mert nem fogadhatta el, hogy pártja csak egy kicsiny parlamenti csoport legyen. A választók alsó rétegei, még inkább a választójoggal nem rendelkező néptömegek körében végzett agitációt nem tartotta kielégítőnek. Kossuth a magyar politikai közélet döntő faktorában, a nemesi középosztályban akart eszméinek széles tábort szerezni, jól tudván, hogy politikai sikerre csak így számíthat.

A demokrata körök miatt a két nagy párt erős agitációt folytatott a szélsőbal ellen. Az alföldi parasztmozgalmak váratlan erejétől és forradalmi irányától maguk a szélsőbal vezetői is megrettentek, s a mérsékeltebbek kerekedtek felül. 1868. április 2-án (a bihari pontokkal egyidejűleg) hivatalosan is párttá alakultak, felvették a 48-as párt nevet és programjukban Magyarország függetlenségét: önálló hadügyet, külügyet és pénzügyet követeltek. Emellett a program „a nemzetiségi kérdésnek a szabadság és egyenlőség követelményei szerinti megoldását”,[144] valamint az 1848. évi törvények teljes visszaállítását és demokratikus továbbfejlesztését tűzte ki célul. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy elveiket alkotmányos, békés úton akarják kivívni.

Böszörményi László elítélése és halála súlyos csapást mért a pártra. 1868 őszén Simonyi Ernő és Irányi DánielKossuth támogatásával – hazatért az emigrációból, átvette a párt vezetését és lapjának szerkesztését. 1869-ben hazajött Helfy Ignác is, aki addig Olaszországban Kossuth sajtóügyeit intézte. A 48-as párt három új vezetője tovább mérsékelte a párt függetlenségi radikalizmusát. Irányi közjogi vonatkozásban elegendőnek tartotta a perszonálunió békés, parlamenti kivívását; a közjogi kérdés háttérbe szorításával inkább a kis- és középpolgárságra támaszkodó, demokratikus követelésekért küzdő párt kialakítására törekedett. Fontosnak tartotta a nemzetiségekkel való ellenzéki együttműködést, feltéve, hogy elismerik a magyar államegységet. Hosszú képviselősége folyamán évente megújította indítványát a polgári házasság és az általános, titkos választójog bevezetésére. Irányi a magyar parlamentben ritka kivételként igazi polgári demokrata volt. Simonyi és Helfy szintén a kis- és középpolgárságot igyekezett megnyerni, de inkább közjogi és gazdasági követelések útján. Jellegzetes alakja volt még a pártnak Schwarz Gyula, egyetemi tanár, aki a pártot ”tisztán kultúrai alapra” kívánta helyezni és az értelmiség támogatását óhajtotta megnyerni.

A 48-as párt működése kezdetén tehát abba az irányba haladt, hogy demokratikus kispolgári-értelmiségi jellegű párttá váljék. A párt egyes vezetőinek szűkebb, de határozottabb osztálybázis kialakítására való törekvése; még inkább mérsékelt, perszonáluniós közjogi álláspontja Kossuth teljes helytelenítésével találkozott.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

Kossuth már 1869-ben kijelentette, hogy a cseh nemzetnek „ahhoz, hogy valóban nemzet legyen és saját ügyeit önállóan intézze, oly joga van, amely egy hajszálnyival sem kisebb, mint a magyar nemzet hasonló joga”.[145] A csehek önállósodási törekvéseinek bukása kapcsán Kossuth a 48-as párthoz intézett több levélben fejtette ki véleményét. A magyar nemzet helyes politikája csak az lehet: „minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, amely… történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bír… szabad nemzet, saját ügyeit önállólug kormányzó elégedett nemzet lehessen.”[146] Kossuth mélyen elítélte az osztrák és a magyar kormány, Beust és Andrássy politikáját. Ennek a magyar nemzet számára káros következményeit ecsetelve kiegészítette komor jóslatait Magyarország végzetes szerencsétlenségéről a Monarchia felbomlása esetén.

A pártfúzió

Kossuth felhívására és támogatásával Simonyi Ernő és Helfy Ignác a balközépből kilépett baloldali csoportot a 48-as párttal való egyesülésnek, egy új erős közjogi ellenzéki párt megalakításának akartak megnyerni. Közös programnak, Kossuth tanácsára, a kiegyezési rendszer elleni küzdelmet ajánlották. Az egyesülés nehézségekkel járt; az 1871-es fordulat, az átmeneti politikai viszonyok bizonytalanná tették a baloldali politikusokat a követendő politikai elvek és taktika kérdésében. Végül 1874 márciusában meg megalakult 21 volt 48-as és 7 volt balközépi képviselő részvételével az új párt, mely májusban a Függetlenségi Párt nevet vette fel. Irányi Dániel és hét társa nem csatlakozott hozzá, hanem 48-as párt néven továbbra is külön pártot alkotott.

A Függetlenségi Párt programja az összes közjogi ellenzéki árnyalatok kielégítésére és összefogására törekedett. Elfogadta a Kossuth által ajánlott alapelvet: „Magyarország legyen önálló független magyar állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit; mely teljes önállósággal bírjon a polgári közigazgatáson kívül a hadügy, pénzügy, nemzetközi viszonyok és a közgazdaság minden ügyében ”[147]

S. Vincze Edit

Kísérletek munkáspárt alakítására

A szocialista munkások álláspontját összegezte az az 1870 elején megjelent röpirat – a magyarországi szocialista irodalom első terméke –, amely Mit óhajtunk! címmel magyar és német nyelven látott napvilágot. Hivatkozva Kossuth Lajosnak és magyarországi híveinek álláspontjára, a röpirat velük egyetértően szögezi le, hogy az 1848-as forradalom nem oldotta meg valamennyi feladatát. Míg azonban Kossuthnak és követőinek nézete szerint a forradalom befejezetlenségét elsősorban a nemzeti függetlenség elvesztése jelenti, a röpirat szerint a társadalmi kérdés megoldatlansága. Nyíltan leszögezi: a szocialista munkások nem a függetlenségi harc folytatásában és befejezésében, hanem a demokrácia és a „társadalmi kérdés megoldásában” látják 1848 örökségének vállalását.

A röpirat azt is tükrözi, hogy a munkásság szocialista meggyőződésű csoportja csalódott az emigrációból hazatért egykori forradalmárokban, de bízott Kossuthban, tőle várta a szocialista munkásmozgalom támogatását. „Még él Kossuth – hangsúlyozza a röpirat –, és ő is belátja, hogy vannak kérdések, melyek sokkal nagyobb hevességgel várják megoldásukat, mint a nemzetiség kérdése… Ami Lassalle Németországra nézve volt, az talán – és ezt látnoki komolysággal állítjuk – Kossuth Lajos Magyarországra nézve lesz.[148]

A magyarországi szocialista munkások Kossuthban mindenekelőtt a forradalmárt, a demokrácia és a társadalmi haladás élharcosát látták és tisztelték; ez vezérelte a szerzőt is, mikor röpiratában – a reményt összemosva a valósággal – Kossuth jövőbeli útját Lassalle-éval látta azonosnak. De a remény nem vált valóra. Kossuth az emigráció éveiben nem tudott lépést tartani az új korszak forradalmi követelményeivel. A szocialista mozgalom vezetését, szellemi támogatását nem vállalta, sőt el határolta magát tőle, félve, hogy a társadalmi ellentétek elmélyítése – amit az osztályharc talaján álló munkásmozgalom számlájára írt – a „nemzeti egység” megbomlásához vezet, és ez veszélyezteti a függetlenségért indított harc sikerét.

Szász Zoltán

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

A szélesebb közvélemény álláspontját Kossuth Lajos formálta határozottá, aki ceglédi „választóihoz” írt – s minden lapban közzétett – levelében alapos pénzügyi analízis kíséretében tett hitet a nemzeti szuverenitás szempontjából is elsőrendűen fontos önálló bank mellett.

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

A Függetlenségi Párt az Oroszország elleni fegyveres fellépést követelte. Maga Kossuth is így foglalt állást, Helfy és Simonyi pedig a parlamentben tiltakozott a balkáni hódítások ellen.

A kormánypárt

A párt a reformkori deáki, sőt kossuthi liberalizmus folytatójának tartotta magát, s ezt a hitét táplálta az ország gyors gazdasági fellendülése, a reformnemzedék ipari és közlekedési terveinek éppen a Szabadelvű Párt hatalmi szavának érvényesítésével történő valóra váltása.

A nemzeti ellenzék

Bakay Nándor és Herman Ottó például egy függetlenségi alapon álló „iparospártot” akart szervezni, s felmerült az a gondolat, hogy a párt néhány parasztképviselőt is küldjön a parlamentbe. A tervekhez azonban nem sikerült megszerezniük az emigráns Kossuth támogatását, aki következetesen ragaszkodott a tisztán függetlenségi törekvések fenntartásához, és állandóan a kiegyezéses rendszer ellen kialakítandó nagy nemzeti egységfront lebegett a szeme előtt, amit nem engedett megbontani, pontosabban előre meggátolni az osztályellentétek előtérbe állításával. A nemzeti felszabadító mozgalmak klasszikus hagyományai szerint a függetlenségi küzdelmet éppen az osztályok összefogására akarta alapozni. A társadalmi rend, az új termelési viszonyok talaján kifejlődött szociális feszültségeket olyan betegségnek tekintette, amelyet majd a szabaddá lett ország – a fejlődésben előtte járók hibáiból tanulva – részben elkerülhet, részben orvosolhat, de legalábbis megakadályozhatja elhatalmasodását.

A közigazgatás kérdéseiben a függetlenségi ellenzék a reformkori hagyományokat őrizte. A megyék önállóságát a magyar államiság fennmaradása egyik sarkkövének tekintette. E municipalista felfogás értelmében a 67-es többségű parlamenttel szemben a vármegyékben kell felvenni a küzdelmet. A régi megyei önkormányzatot és az angol polgári önkormányzatot hasonló jelenségnek, nem felülről kiépített igazgatási szervezetnek, hanem a társadalomból alulról kinőtt autonóm szervezeti formának fogták fel. Ezek a hazai municipalista irányzatok is tartalmaztak a közigazgatás demokratizálására irányuló törekvéseket, ugyanakkor azonban érvelésük elősegítette a régi vármegye minél több maradványának megőrzését. A 70-es években Európa-szerte és Magyarországon is végbemenő közigazgatási centralizáció és a szakszerűsödés mindinkább kihúzta a talajt a municipalista törekvések alól. 1874-ben programjukban még felpanaszolták, hogy a kormány megölte a „törvényhatóságok állását, s vele az önkormányzatot, azon élénk részvételt a közügyek körül, mely a szellemi és anyagi előmenetelnek lehetett volna leghatósb emeltyűje”, s követelték „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását, a törvényhatóságoknak történelmileg kifejlett teljes hatáskörükbe és állásukba való visszahelyezését”.[149] Egy évtized múlva a programok már mélyen hallgatnak az önkormányzat kérdéséről, a parlamentben is inkább hagyományból, mintsem meggyőződésből emelnek szót mellette. A régi vármegye fő pártfogó szónoka az amúgy is teljesen elszigetelődő Mocsáry maradt.

A 80-as években új erők kifejlődése jelzi a Függetlenségi Párt belső átalakulását. Az erdélyi függetlenségi képviselők, elsősorban Ugron Gábor és Bartha Miklós 1881 márciusában készített programjukban már valójában a 67-es alapra helyezkedtek, amennyiben meghirdették a perszonáluniót, az önállóság „fokozatos” kiharcolását. Határozatuk szerint főleg a külügyekben kell fokozottan érvényesíteni a magyar beleszólást, és lépcsőzetesen kell haladni az önálló magyar hadsereg megteremtésének irányába. „Ha a körülmények úgy kívánják, nemzetünk vagyonának és polgáraink vérének védelmére – fejtegeti a program – a külügyi és hadi politika ellenőrzésére, felhagyva a támadás meddő terét, a delegációban is elfoglalandjuk őrálló helyünket.” A Függetlenségi Pártból ez a csoportosulás tette magáévá a hanyatló középbirtok megmentése érdekében szorgalmazott újkonzervatív birtokpolitika egyes követeléseit. „A földbirtok napról napra veszti értékét és jövedelmezőségét, gyorsan cserél gazdát, fenyegetően szaporodnak a birtoktalanok, kiknek növekedése bajainkat nemsokára társadalmi bonyodalmakkal tetézheti. A deposszedálás meggátlására keresni fogjuk az arisztokratikus hitbizomány és a »home states« demokratikus rendszere között a középutat, mely a forgalmi életet sem nyűgözi le.”[150] A szárnyait bontogató antiszemita mozgalom is erősen kikezdte a pártot, leginkább innen próbált híveket toborozni. A párt liberális vezetőinek nem kis erőfeszítés árán sikerült megakadályozni az antiszemitizmus elhatalmasodását és megőrizni a párt liberális alapállását.

1884-ben a Mocsáry Lajos által vezetett Függetlenségi Párt és az Irányi-féle 48-as párt Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. Az újjászervezett párt vezetőjének Irányi Dánielt választották. A szeptember 29-én közzétett program elvetette ugyan az Ugron-féle fokozatosság elméletét, de elfogadta a perszonálunió gondolatát. Fenntartotta azonban a kiegyezéses rendszer felszámolásának követelését: a közös hadsereg, a közös minisztérium, a delegációk eltörlését. Programpontként szerepelt az alapvető demokratikus jogok biztosítása – „a személyes szabadságnak minden önkény ellen való biztosítása, a vallásszabadság megállapítása, ennek minden következményeivel együtt, úgyszintén a sajtó, gyülekezés és egyesülési szabadság” –, a maradék kiváltságok megszüntetése, az adócsökkentés és a katonaidő leszállítása. A kivándorlás és a bevándorlás korlátozása mellett felbukkan a munkásvédelem gondolata. „Szívünkön hordozzuk a munkások sorsának javítását is. De úgy, hogy a társadalom alapjai meg ne ingattassanak különösen pedig a tulajdon sérthetetlensége csorbát ne szenvedjen.”[151] Az egyesült pártból a perszonálunió elfogadás a miatt kimaradt az öreg függetlenségi harcos, Madarász József, Ugronék pedig féllábbal a pártban, félig azon kívül állva kitartottak a „fokozatosság” módozatainak nyílt keresése mellett.

Amíg tehát a 67-es indulású Mérsékelt Ellenzék a közjogi vitába kapcsolódva a Deák-párti hagyományoktól, 67-től távolodott, a Függetlenségi Párt fokozatosan 67-hez közeledett. Nagy szerepet játszott ebben a függetlenségi gondolat eltorzulása, a soknemzetiségű Magyarország fenntartásának eszméje. Egyre kevesebben láttak lehetőséget politikai megbékélésre a magyar vezető rétegek és a nemzetiségek között, de vonakodtak ennek súlyos tanulságait levonni. A függetlenségi eszmét feladni nem merték, nem is akarták. A nemzetiségek felé közeledni ugyancsak nem mertek, de nem is kényszerültek rá. A kiegyezéses rendszer a nemzetiségek politikai elnyomása útján megteremtette a Függetlenségi Párt számára is azt a kényelmes lehetőséget, hogy ne kelljen szembenéznie a kérdés tényleges súlyával, sőt a magyarosítás kérdésében együtt haladhatott a kormánypárttal, vagy akár túl is licitálhatta azt. Egyedül Morácsynak volt bátorsága, hogy az ellenkező tanulságot vonja le. „Magyarország függetlenségét sohasem fogja kivívni – mondotta 1881-ben –, ha a nemzetiségeket meg nem nyeri. Egyrészt szembe állni a nemzetiségekkel, másrészt frontot csinálni Ausztria ellen, abszurd politika lenne.”[152] Az egyesült Függetlenségi és 48-as Párt ezt a dilemmát úgy oldotta fel, hogy szép csendben, magának sem bevallottan közeledett 67-hez. A változásba belejátszottak személyes motívumok is. Egyes függetlenségi vezérek szabadulni igyekeztek az örök ellenzékiség keserves jármából. Ezt mozdították elő az olyan tisztán érvényesülésre vágyó politikusok, mint Polónyi Géza, a parlamenti harcokban főszereplő polgárpolitikus, aki nem restellt magától Kossuthtól kérni igazolást arról, hogy ő sohasem akart 49-es partot alakítani. A 80-as évek végén egyes függetlenségi politikusok már eljárogatnak az udvari ebédekre, fogadásokra, s miközben Kossuth híveinek mondják magukat, melegen gratulálnak a trónörökös eljegyzéséhez is.

A Függetlenségi Párt nagy népszerűségét jórészt 1848 tovább ható varázsának, valamint Kossuth Lajos támogatásának köszönhette. A turini száműzött ugyan a párt egyik csoportosulásával sem azonosította magát, de leveleivel, taktikai tanácsaival változatlanul támogatta őket. Késő öregsége ellenére fáradhatatlanul és teljes szellemi frisseséggel foglalt állást a vitás kérdések egész sorában. Szilárdan kitartott Magyarország teljes függetlensége mellett, bár nem számított sem forradalmakra, sem népfelszabadító nagy háborúra. Programja túlmutatott a teljes nemzeti függetlenségen, a dualista rendszerrel szemben egy jobb, liberálisabb megoldást, a kiútkeresés folyamatosságát jelentette. Kossuth fölismerte, hogy Magyarország állami fejlődése a Habsburg-monarchia, e pusztulásra ítélt történelmi képződmény keretei között megy végbe, és közvetlenül nincs kilátás a nemzeti mozgalom kibontakozására. De a történelem hozhat egyszer váratlan fordulatokat. Ennek tudatában határozta meg saját emigrációs föladatát. „Nem azért állok én még őrállásomon –, írja –, mintha nekem abban kedvem telnék, hogy a jellemszilárdság satnyaságaival szemben rendíthetetlen következetességet fitogtassak… Én a magyar nemzet állami függetlensége nagy elvének jóformán utolsó képviselője vagyok az élők között. Minden igénytelenségem mellett is egy kapocs vagyok az elévülhetetlen jog s az esélyek változandósága közt.”[153]

Az antiszemita mozgalom

Ismét nagy súllyal esett latba Kossuth állásfoglalása, aki a nyilvánosságnak szánt levélben szögezte le: ”Én az antiszemitikus agitációt mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.”[154]

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

A kossuthi emigráció hazai hívei is rokonszenveztek az orosz forradalmi mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári hatalom megdöntése kedvező alkalmat teremt a függetlenségi követelések számára, ugyanakkor megszűnik a pánszláv veszély is, amely szerintük a magyar nemzet szupremáciáját és Magyarország integritását fenyegeti.

Küzdelem a marxista munkáspártért

Az új vezetőség – ahogyan ezt a pártlapok cikkei tükrözik – szakított a Magyarországi Általános Munkáspárt korábbi irányával, amely a szociáldemokrata alapelvek feladása árán a függetlenségi párti befolyás alatt álló, kispolgári erők megnyerését célozta. Nyíltan hangoztatták a szociáldemokrata munkásmozgalom nemzetközi jellegét – támaszra találva a II. Internacionáléban – és különállását a vagyonos osztályok minden magyarországi pártjától. A párt vezetői állást foglaltak a Függetlenségi Párt által teremtett és korlátlanul szított Kossuth-kultusz ellen. Rámutattak, hogy a függetlenségi ellenzék 1848 demokratikus és forradalmi eszméit már régen elvetette, az ország függetlenségéért sem harcol, s a nemzeti jelszavakat arra használja fel, hogy a munkásosztály figyelmét elterelje az osztályérdekeiért indított küzdelemről. A Kossuth-kultusz valódi célja – írta a Népszava – nem egyéb, mint a burzsoázia és a proletariátus érdekazonosságának bizonyítása, az osztályharc erejének tompítása. A proletároknak nem a hazai burzsoázia, hanem a világ valamennyi munkása a szövetségese abban a harcban, amelyet a tőkés világrend megdöntéséért indított.

Szász Zoltán

A véderővita

A fővárosi egyetem és a vidéki főiskolák hallgatói, maguk is leendő önkéntesek, elsősorban a német nyelvű tiszti vizsga ellen háborogtak. „Vezérlőbizottságot” választottak, s január 27-én a Vigadóban országos ifjúsági nagygyűlésen tiltakoztak a törvényjavaslat ellen. Ezen a napon érkezett meg Kossuth távirata is, amelyben a nemzeti hadsereg megteremtése mellett foglalt állást. Másnap a parlamentben Apponyi Albert a javaslat fölötti általános vita záróbeszédében felszólította a képviselőházat, hogy „a Monarchia védelme iránti teljes áldozatkészségének hangsúlyozása mellett”, a hozzá fűzött sérelmek miatt utasítsa vissza a javaslatot.[155]

A Szabadelvű Párt többsége végül is elegendőnek bizonyult arra, hogy a javaslat keresztülmenjen az általános vitát lezáró január 29-i első szavazáson. A hír heves tüntetést váltott ki. A Sándor utcai képviselőház kapujában tüntetők fogadták a távozó minisztereket, Tisza Kálmán kocsija a kísérő lovasrendőrök oltalma alatt is csak kerülő úton hajthatott Budára. A felháborodott tömeg a miniszterelnökségi palotához vonult, ahol rendőrök és katonák állták útját. Késő éjszakáig folyt közöttük a harc, s másnap is csak akkor szakadt meg, amikor megérkezett Rudolf trónörökös öngyilkosságának híre. A magyarok barátjának tartott trónörökös népszerű volt Magyarországon, még évtizedek múlva is legendák keringtek arról, hogy valójában él s visszatér – halálhíre és a megdöbbenés egyszerre lelohasztotta a háborgó szenvedélyeket. A parlament üléseit felfüggesztették, s egy időre elcsitultak a tüntetések.

A viharszünetet Tisza arra használta fel, hogy az uralkodót és a katonai köröket kompromisszumra szorítsa. A 14. §-t úgy módosították, hogy megtartották a javaslatban előirányzott újonclétszámot, de ezt a korábbi gyakorlatnak megfelelően csak tíz évre irányozták elő. Gyorsan elintézték, hogy az osztrák parlament által már elfogadott eredeti törvényszöveget is módosítsák, mivel a közös ügyekben csak a két birodalomfél által azonos szövegezésben elfogadott törvények alapján lehetett eljárni.

A leszavazott ellenzék most már megelégedéssel fogadta ezt a köztes megoldást is. Annál is inkább, mert megriadt az ifjúság, de főként az utcán egyre gyakrabban megjelenő munkásság megmozdulásaitól. A tömegmozgalom kezdett túlnőni rajta. A Függetlenségi Párt ezért február közepén maga szervezett külön tüntetést Herman Ottó irányítása alatt. A felvonulás, a negyvennyolcasság lehangoló karikatúrája, hű képét adta a politikai célokban és elvekben uralkodó zűrzavarnak. A tüntető menetet díszkíséretnek meghívott rendőrök sora zárta, az „Éljen Kossuth Lajos” feliratú táblák alatt menetelő tömeg Budára vonulva „Éljen a király” kiáltások mellett tiltakozott a katonai törvényjavaslat ellen, Olyan ellenzéki tüntetés volt ez, amelyikről a kormánysajtó is elismeréssel szólt, s nem mulasztotta el megjegyezni, mennyire „megkönnyebbülve látták maguk az ellenzékiek is, hogy tüntetésük jól végződött”.[156]

Tisza Kálmán bukása

Bekövetkezett az az állapot, amelyet úgy jellemeztek, hogy Tisza „elhasználódott”. Maga Tisza is belátta ezt, visszavonulásához – úgy tűnik – csak a kedvező pillanatot akarta megvárni. Az ürügyet Kossuth Lajos magyar állampolgárságának kérdése szolgáltatta.

Az 1879-ben hozott honossági törvény értelmében tíz év leteltével minden külföldön élő magyar állampolgár elveszítette állampolgárságát, ha valamelyik osztrák–magyar külképviseleti szervnél nem kérte annak megtartását. A Függetlenségi és 48-as Párt Kossuth magyar állampolgársága érdekében a törvény módosítását kérte, mert mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth, aki a kiegyezést nem ismerte el, nem fog jelentkezni a Monarchia egyetlen konzulátusán sem. Tisza előbb arra hivatkozott, hogy Kossuth több város díszpolgára, s már ennek elfogadásával kinyilvánította az állampolgárság fenntartására irányuló szándékát, nem sokkal később azonban a törvény módosítását is megígérte, és ebben az értelemben foglalt állást a Szabadelvű Párt is.

A 80-as évek végén a Kossuth-kultusz már nem a Függetlenségi Párt kizárólagos monopóliuma, hanem az egész politikai élet, bizonyos fokig a Szabadelvű Párt számára is a 48-as hagyományhoz való hűség illúzióját adja, s egyben fügefalevele a kompromisszumoknak. Tisza tehát a közhangulat szempontjából jól választott, amikor Kossuth állampolgársága mellett foglalt állást. Álláspontja mellett kitartott akkor is, amikor Kossuth 1889. december 20-i nyílt levelében leszögezte: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem. Ez az én álláspontom.”[157] Ettől a határozott hangtól a Szabadelvű Párt jó része megijedt, nem akarta magára haragítani az uralkodót azzal, hogy továbbra is védelmezi a turini remete állampolgárságát. Ezt az ijedtséget használták ki Tisza minisztertársai, főként Szilágyi Dezső, akik ekkor már messzebb menő pártpolitikai terveket kovácsoltak, s a Kossuth-honosság kérdésének fegyverét vissza akarták fordítani az ellenzék ellen. Szilágyiék harcolni akartak a függetlenségiek ellen; arra számítottak, hogy a Kossuth-kérdés körüli harcban maguk mögé állíthatják a Mérsékelt Ellenzéket, s ebből az együttműködésből idővel a Szabadelvű Párt és Apponyiék egyesülése is megszülethetne. De ennek az együttműködésnek a megteremtéséhez nemcsak Kossuth magyar honosságát, hanem az ellenzék által gyűlölt Tiszát is fel kellett áldozni.

A miniszterek és az ellenzék együttes támadásainak kereszttüzében álló Tisza Kálmán kitartott az állampolgársági törvény módosítása mellett. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy ebben kereste egy látványos, a nemzeti ügy védelmében történő visszavonulás lehetőségét. Az 1890. március 8-i miniszteri konferencián végül minisztertársai leszavazták. Másnap beadta lemondását, amit az uralkodó el is fogadott.

Hanák Péter

Az egyensúly megbomlása

Jól érezte meg az idők változását Kossuth Lajos, amikor 1889 végén a nyári tisztelgő látogatásokat kommentálva, „a sors kerekének” fordulásáról írt. „A közélet hivatalos opportunizmusa egy dolog, a kiirthatatlan nemzeti aspirációk önkéntes lüktetése egy másik dolog; amaz szalag a jelenen, emez a jövendőnek csuhája, melynek csak egy kis kedvező időjárás kell, hogy történelemmé fejlődjék. Hiában, a nagy történelmi problémák el nem altathatók, azoknak meg kell oldatni.”[158] Alkalmasint Kossuth Lajos a „kiirthatatlan nemzeti aspirációkon” elsősorban a független, szuverén államiság megteremtését értette, bár hasonló megnyilvánulásai azt valószínűsítik, hogy a megoldandó ”nagy történelmi problémákba” a nemzeti önállósággal szorosan összetartozó polgári átalakulás demokratikus befejezését is beleértette.

A századvéghez közeledve fokozatosan érvényét és értelmét vesztette a „nyugalmat nem bolygatni” jelszó. A „non movere” helyébe a változtatás lépett, a liberális reform, amelynek az lett volna a szerepe, hogy a nemzeti ellenzék veszedelmesen megnőtt táborát megbontsa, népszerűségét ellensúlyozza. Tisza maga megkísérelte a taktikai irányváltást. Kilátásba helyezte a közigazgatás, a választási bíráskodás, az egyházpolitikai ügyek reformját, sőt Kossuth Lajos honossága ügyében a nemzeti kegyeletnek hízelgő engedményt is megpróbált kieszközölni. Mindezzel azonban nem tudta megrendült pozícióját újból megerősíteni.

Tisza Kálmán bukása

Ezekben a hetekben került szőnyegre Kossuth magyar honosságának ügye, amelybe Tisza közvetlenül belebukott. Az 1879. évi törvény szerint Kossuth, minthogy több mint tíz év óta távol volt és nem kérte honosságának meghosszabbítását, 1889-ben elvesztette állampolgárságát. Tisza a közvélemény roppant érzékenységére való tekintettel több ízben ígéretet tett Kossuth honosságának méltányos rendezésére. Hosszas előkészítés után az 1890. február 12-i minisztertanácson a honossági törvény egyik paragrafusának csekély módosítását javasolta: akit valamelyik magyar város díszpolgárává választott, s az a választást elfogadta, annak honpolgársága tíz év távollét esetén sem szűnnék meg. Ezt az ésszerű és népszerű módosítást azonban a minisztertanács nem fogadta el. A módosítás azt a látszatot keltené, hangzott az indokolás, mintha kizárólag Kossuth Lajos kedvéért hoznák. Ezt pedig ki kell zárni „olyanvalakire nézve, ki mini Kossuth… megtagadja a korona irányában köteles függést, s ezáltal az ország törvényeinek elismerését…”[159]

Különös állásfoglalás. A kormány többsége nem meri vállalni azt, amit nagyhatalmú elnöke pozícióját kockáztatva vállal? Inkább magára veszi Kossuth „kihazátlanításának” ódiumát? A kortársak, meg a bennfentesek sem tudták másra vélni ezt a rigorózus törvénytiszteletet, mint a Tisza megbuktatására irányuló manővernek, amely mögött Szilágyi Dezsőt, a Tisza-gárdával régtől hadilábon álló igazságügy-minisztert sejtették. Kérdéses azonban, hogy miért ment bele a nagyeszű Szilágyi és politikailag képzett minisztertársai ilyen kétes értékű, a legnagyobb népszerűtlenséget provokáló manőverbe, és hogy egyáltalán Tiszát buktató manőverről volt-e szó Kossuth kivételes kezelésének megtagadásában?

A kormány tagjai az uralkodó iránti feltétlen lojalitás és a Kossuth-kultusszal szembeni határozott fellépési készség ilyetén kinyilvánítását alighanem szükségesnek tartották abban a kényes helyzetben, amelybe a hadsereg politikai vezetői szorították őket. Az az általános ellenszenv, amely a hadsereg ellen a véderővita alkalmával a közvéleményben nyers őszinteséggel megmutatkozott, de még a kormánypártban, sőt a honvédség tisztikarában is együttérző visszhangot keltett, a hadügyi vezetést a honvédség szorosabb ellenőrzésére, a nemzeti szellem visszaszorítására késztette.

1890 februárjában a Ferenc József elnökletével tartott katonai értekezlet olyan rendelkezést hozott, amely a honvédség törzstisztjeinek magasabb rangra emelését a közös hadseregben teljesítendő szolgálathoz kötötte. Az indoklás szerint a rendelkezés a honvéd tábornoki kar szakmai továbbképzését, k. u. k. szellemű nevelését, általában a honvédségnek a közös hadsereggel való szorosabb kapcsolatát szolgálja. A február 22-i minisztertanács ezt a rendelkezést, tekintetbe véve „azon éber figyelmet, mellyel az ország mondhatni pártkülönbség nélkül minden mozzanatot a honvédség életében kísér és bírál”, aggályosnak találta. „Az ország a honvédséget nemzeti intézménynek tekinti” és féltékenyen őrzi jogait. A honvéd törzstiszti kar nyílt alárendelése a közös hadsereg parancsnokainak, s így módon a honvédség teljes függése tétele, a közvéleményben „mint a honvédségnek nemzeti jellegétől való megfosztása és a közös hadseregbe való beolvasztása magyaráztatnék, és előreláthatólag bő ürügyet szolgáltatna arra, hogy az ország nyugalma mesterségesen felkorbácsoltassék s a legelkeseredettebb harcok idéztessenek fel, melyek könnyen az ország és a közös hadsereg között… az ellenzék részéről minden módon pártcélokra használt válaszfalnak kiszélesítésére szolgálhatnának”. A kormány kérte az uralkodót, ne ragaszkodjék a politikai szempontból ily aggályos rendelkezés kiadásához, ez a fennforgó viszonyok között ”határozottan inopportunus” volna.[160]

A kormány többsége ugyanekkor, egy legfelső uralkodói rendelkezéssel szembeszállva, nem érezte eléggé opportunusnak, hogy oppozícióját Kossuth honossága érdekében további nemzeti vívmánnyal tetézze, és szokatlan törvénymódosítással maga szolgáltasson precedenst az 1867-es egyensúly megbontására. Ha már választania kellett a Kossuth honpolgárságvesztésének és a honvédség nemzeti státusza csorbításának várható következményei között, akkor inkább az előbbit választotta, amely törvényes alapon kifogásolhatatlan volt, és aktív felháborodást, amint az események mutattak, már nem váltott ki. Ez a rugalmasság, úgy látszik, kedvezőbb pozíciót biztosított számára a hadügyi vezetés elleni oppozícióban. Ha a helyzet kényességének ismeretében Tisza mégis ragaszkodott a Kossuth honosságát fenntartó törvénymódosításhoz, akkor ez a nagy taktikusnál mással, mint a zárójelenet hatásos megrendezésének és még kamatoztatható népszerűség szerzésének szándékával aligha magyarázható.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

1892 júniusában fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a koronázás negyedszázados jubileumát. A király ebből az alkalomból Budapestet a magyar fő- és székváros rangjára emelte. A főváros viszonzásul díszpolgárává választotta Ferenc Józsefet. Röviddel ezután, 90. születésnapja alkalmából díszpolgárrá választották a száműzött Kossuthot is.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Ha a klerikális tábor a legfőbb egyházi tekintélyre, a pápára és a világi hatalmat bíró monarchára hivatkozott, akkor a liberális reformok mellett nem kisebb személyiség: Kossuth emelt szót. Ami az ügy érdemét illeti, Kossuth a reformokat nemcsak a liberalizmus, hanem „egyszerűen a józan ész elementáris postulatumának” tartotta, és szégyen-gyalázatnak azt, hogy bevezetésük nem jóval korábban történt. A kormánypártiság vádját a baloldal számára iránymutató elvi indokolással és taktikai nagyvonalúsággal hárította el. „Én a honárulással határos merényletnek tartom azt – írta 1893 májusában –, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást…” A függetlenségieknek a reformok jellegét és hatását kell nézniük. Igaz, Wekerle Sándor egyházpolitikai programja „olyan gyermek, aki, tekintve megfogamzásának indokait, nem igen tisztességes ágyban született: de hát született; én hát nem azt nézném, hogy kinek a borja, hanem csak azt, hogy méltó-e arra, hogy felneveltessék”,[161] Kossuth állásfoglalása nagy hatást gyakorolt a közvéleményre: a nemzeti liberalizmus táborát erősítette. A januári katolikus nagygyűlésre márciusban még nagyobb szabású liberális demonstráció válaszolt. A szabad ég alatt lefolyt gyűlés 120 ezer embert mozgósított, valóságos népünnepély volt, lovasbandériumokkal, zászlókkal, a legnevesebb politikusokkal. A szónokok elítélték a „merev felekezeti szellemet”, a törvényhozás elé terjesztett javaslatokat a „közhaladásra” üdvösnek, az igaz vallásosságot nem sértőnek nyilvánították. Az egyházpolitikai reform jócskán átszabdalta a politikai frontokat. A parlamenti vita előestéjén a jobboldali frakció 35 képviselője, Szapáry Gyula volt miniszterelnökkel együtt kilépett a szabadelvű pártból, és párton kívüli reformellenes csoportot alakított. Nehéz alternatíva elé kerültek a függetlenségiek: vagy feladják programjuk évtizedes, sarkalatos követelését a kormánybuktatás érdekében, vagy támogatják a hatvanhetes kormányt elveik győzelme érdekében. Az Ugron-csoport kezdettől fenntartással fogadta a liberális reformokat, a polgári házasságot legfeljebb fakultatív formában volt hajlandó elfogadni. A vélemények megoszlottak az anyapártban is, amelynek elnöke Irányi halála után Eötvös Károly lett. Kossuth útmutatása alapján Eötvös pártkérdéssé akarta tenni a reformok elfogadását, de kisebbségben maradt, mire 17 társával együtt kilépett a pártból. Az új elnök, Justh Gyula nagy erőfeszítéseket tett az egység helyreállítására, de ezt csak azon az áron érte el, hogy az egyházpolitikában szabad kezet adott a képviselőknek. Közvetlenül a parlamenti vita előtt Kossuth még egyszer – utoljára – megszólalt a magyar közéletben. Elítélte az elvtagadás árán, a következményekre való tekintet nélkül erőltetett kormánybuktató taktikát. Érvei hatására a függetlenségi párt elhatározta a polgári házasság javaslatának támogatását, s a nagy többség, 80 képviselő a javaslat mellé szegődött.

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

A teljes cikk

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

Még el sem ültek a Kossuth temetéséhez kapcsolódó nemzeti tüntetések, amikor Hódmezővásárhelyen Szántó Kovács János elfogatása miatt zendülés tört ki.

A szocialista munkásmozgalom kezdetei

A munkásegylet vezetői és törzsgárdájának zöme a hatvanhetes kormánnyal nem nemzeti, hanem osztályalapon állt szemben, a szociális kérdés megoldását tartotta a soron levő fő feladatnak. Ezt az álláspontot fejtette ki az 1870 elején megjelent „Mit óhajtunk!” röpirat. A munkások 1848-ban a nemesi vezető réteggel együtt harcoltak a „haza közös ellenségei ellen”, a kiegyezés után azonban a kormányra jutott vezető réteg cserbenhagyta a munkásokat, és egykori ellenfeleivel szövetkezett. Pedig a forradalom műve, a korszakos átalakulások ellenére, még befejezetlen. A folytatás és a befejezés fő feladatát a röpirat a demokrácia megvalósításában, a „társadalmi kérdés” megoldásában jelölte meg. A szocialisták a kiegyezés után a radikális társadalmi átalakuláshoz Kossuthot szerették volna megnyerni. „Még él Kossuth – írta a röpirat – és ő is belátja, hogy vannak kérdések, amelyek sokkal nagyobb hevességgel várják a megoldásukat, mint a nemzeti kérdés… Ami Ferdinand Lassalle Németországra nézve volt, az talán Kossuth Lajos lesz Magyarországra nézve.” Kossuth Olaszországban készülődik, hogy alkalmas pillanatban hazatérve küzdjön a demokráciáért – és a magyar proletárság társadalmi függetlenségéért –, reménykedtek a munkásegylet vezetői.[162]

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

Az uralkodó történelemszemlélet hőseivel, a honfoglaló vezérek, a Hunyadiak, Rákóczi és Kossuth nacionalista kultuszával a forradalmi népi hagyomány hőseit, elsősorban Petőfit meg a parasztháborúkat, Dózsát állították szembe.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

Bánffy erdélyi arisztokrata volt, a patinás nevű, de szegényebb sorú félmágnások közül. Az erdélyi miliőben, a kolozsvári református kollégiumban liberális eszméket és erős nemzeti öntudatot szívott magába, amelyet hosszú közigazgatási pályafutása alatt autokratikus és soviniszta elemekkel töltött meg. Mint Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyék főispánja, erős kezű adminisztrációt valósított meg, megyéiben a nemzetiségiek kiszorultak minden pozícióból. „Mint a magyar sovinizmus leghatározottabb képviselője… kérlelhetetlenül érvényesítette a magyar állam hatalmát.”[163] Ezzel vívta ki a „dobokai basa” gúnynevet, a kormány kegyét és a nemzetiségek gyűlöletét. A Kossuth temetéséről való tüntető távolmaradásával megnyerte az uralkodó bizalmát is, aki a „nagy kabinet” menesztése után nem liberális elvektől és politikai önérzettől, hanem lojális ambícióktól fűtött adminisztrátort kívánt a kormányfői posztra. Bánffy, ha államférfiúi képességekkel nem is büszkélkedhetett, hosszú megyei pályafutása alatt nagy közigazgatási rutint szerzett. Ezt lefelé a megyékben bevált erőszakkal, a nagypolitikában viszont a Tisza-iskola ügyes taktikázásával alkalmazta. Főispán maradt, mondották róla, a kormányfői poszton is, aki az egész országot egy nagy megyeként kezelte, de ebben a minőségben az uralkodó körök várakozását felülmúló sikerekkel debütált. Kormányát – ez rátermettségére vallott – nem fényes nevekből, hanem a szürkékből válogatta össze. Wekerlétől a legfelső bizalmat élvező honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát vette át, és néhány hónapig Festetics Andort a földművelésügy élén, ahol majd 1895 novemberében az agráriusokkal rokonszenvező Darányi Ignác váltja fel; a belügyminiszteri tárcát Perczel Dezső, a Ház alelnöke, a pénzügyminiszterit Lukács László, Wekerle közepes tehetségű államtitkára, a vallás- és közoktatásügyit egy jogász, Wlassics Gyula, az igazságügyit Erdély Sándor, a kereskedelemügyit Dániel Ernő kapta.

A Bánffy-kormány kötött marsrutával indult. Az uralkodó, tartva attól, hogy Bánffy alatt „az ország ügyei veszedelmesen összebonyolódnak”, maga állította össze a kormányprogram „vezérfonalát”. E szerint az új kormánynak érintetlenül fenn kell tartania az 1867-es közjogi alapot, elsősorban a hadsereg közösségét és egységét; vállalnia kell a hadseregfejlesztésre vonatkozó korábbi megállapodásokból folyó kötelezettségeket; az egyházpolitikai törvényeket mérséklettel, az egyházak érzékenységét kímélve kell végrehajtani. A kormány elsőrendű feladata a függetlenségi párttal való kapcsolat megszakítása, a Kossuth-kultusz erélyes leküzdése, lehetőleg „kiirtása” és a „mind veszélyesebben növekvő munkásmozgalom, különösen az alföldi agrármozgalom” elnyomása, a „magyar állameszmét veszélyeztető, törvénytelen és felforgató” nemzetiségi agitáció üldözése, ugyanakkor azonban a nemzetiségek jogos kívánságainak (arányos közigazgatási alkalmazás, nyelvhasználat, iskolafejlesztés) méltánylása.[164]

A belpolitikai válság kiújulása

Alighogy hozzákezd az ellenzék a „Lex Danielnek” elkeresztelt javaslat elleni obstrukcióhoz, Tisza döntő csapásra szánja el magát. November 18-án ügyes szereposztással, jól rendezett színjáték formájában, parlamenti puccsot hajt végre. Az obstrukciós szóáradatot félbeszakítva, hevesen az ellenzékre támad. A nemzet esküdt ellenségeinek bélyegzi, s egy szörnyű katasztrófa felidézésének vádjával illeti őket. Majd Kossuth és Deák szellemét idézi meg, akik – Tisza szerint – lángpallossal vernének szét a nemzeti érdekek eltékozlói között.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[165]

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

Nem áll ezzel ellentétben Jászinak a háború utolsó évében kidolgozott híres „keleti Svájc” elképzelése, sem Kossuth Duna-konföderációs tervének módosított felelevenítése. Jászi ugyanis a tervezett államszövetségbe a meglevő történeti Magyarországot egységes államként, érintetlen belső közigazgatási és államhatárokkal kívánta volna bekapcsolni.

Jászihoz hasonló nézeteket képviselt Szende Pál is. Karl Rennernek a Monarchia nemzetiségi viszonyaival foglalkozó könyvével vitázva Szende is az integer Magyarország talajára helyezkedve bizonyította, hogy a demokratikus átalakulás lehetővé teszi az ország változatlan határok közötti fenntartását; sőt azt is bizonyítani igyekezett, hogy a nemzetiségek körében már nincs számottevő kifelé gravitáló törekvés. Szende több munkájában is főként azt bizonygatta, hogy a nemzetiségi kérdés állandó napirenden tartása a reakciós uralkodó osztályok érdeke, mert ezzel tudják leginkább mozgósítani az iskola és a sajtó által sovinisztának nevelt magyar közvéleményt mindenfajta demokratikus törekvéssel szemben.

Szende ebből azt a következtetést vonta le: a haladásnak fontos feltétele, hogy megváltoztassa a magyar társadalom történeti tudatában levő hamis képzeteket, reális történetszemléletre, tehát reális politikai felfogásra nevelje a tömegeket. Ezzel függött össze Szende széles körű tevékenysége főleg a koalíciós kormány történeti hamisításainak, kuruckodó nacionalizmusának leleplezésére. Ő és társai esetenként túllőttek a célon: amikor például a hamis Kossuth-kultusszal szemben Görgey mellé álltak, vagy amikor a Habsburg-barát beállítottságú fiatal Szekfű Gyulát támogatták, aki „A száműzött Rákóczi” című könyve miatt a soviniszta sajtó pergőtüzébe került.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Kirekedt a magyarországi ellenzéki politika frissülő áramköréből az úri nagybirtokosokhoz szegődött Kossuth Ferenc is. Az Egyesült Függetlenségi Párt díszelnökévé választották ugyan, de nem vett részt annak elnöki tanácsában. Az ellenzék ezzel kétségtelenül egyik súlyos koloncától szabadult meg. Őszinte, kritikus számvetésre ereje nem volt, ideje sem maradt: rövidesen, 1914 májusában meghalt. Lelkiismerete talán csak egyetlen alkalommal, apja sírjának meglátogatásakor indította önvizsgálatra. Öccséhez, az Olaszországban élő Kossuth Lajos Tódorhoz írta 1913 őszén: „Amikor itt állok szegény atyánk sírja mellett… lelkemen átvillan a múlt és átvillan a gondolat, mely sokat fájt és fáj, hogy csaknem bizonyosan ő, ha megsejtette volna, nagyon helytelenítette volna hazajövetelemet és itteni működésemet.”[166]

Szabó Miklós

A történettudomány

1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták.

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A nemesi liberalizmus felbomlása új eszmei orientáció kérdését jelentette a függetlenek számára is. Ez az útkeresés nem hozott új egységes szemléletet a mindig heterogén törekvéseket egyesítő párt számára, hanem a Kossuth-kultusz és a közjogi követelések általános hangulati és stratégiai integrációján belül szinte észrevétlenül bekövetkezett a teljes ideológiai szétesés. A közjogi harc és koalíció idején a párt vezetését kézben tartó nagy- és középbirtokos elem eszmevilága a közjogi historizálás mítoszvilágában fejeződött ki. Ez a szemlélet közvetlenül fejezte ki a közjogi sérelmi érzésvilágot a formába öntötte a párt politikai követeléseit. A közjogi szemlélet újkonzervatív és szabadelvű-munkapárti változatához képest a függetlenségi publicisztikában és a vezetők, Kossuth Ferenc beszédeiben egy jelszóba sűrűsödött ideológiai teoréma jelentett sajátosan függetlenségit, a ”nemzeti demokrácia” jelszava. Ez volt a függetlenségi párt ideológiáját összefogó központi jelszó, amely elfogadhatónak látszott mind a párt dzsentri gerince, mind a paraszti és kispolgári tömegei számára. Ez a jelszó – és a mögöttes ideológia – sem integrálta azonban eszmeileg egységgé a pártot. A századfordulótól kezdve a párt jobbszárnyán Bartha Miklós, Holló Lajos, Apponyi Albert nézeteiben erős pozíciókat őrzött az újkonzervativizmus, a párt balszélén pedig jelentkezett az új orientáció igénye, hogy a nemesi liberalizmus helyett megtalálják a kapcsolatot a modern liberalizmushoz és a kor demokratikus törekvéseihez. A század első éveiben a radikális függetlenségi röpiratok lapjain feltűnt a progresszív adó radikális kispolgári-neoliberális programja, sőt a gondolatilag legkiérleltebbekben – mint Pataj Sándor ”Magyar socializmus” című írásában – az anarchizmus központi követelése: az örökösödés adózási úton való megszüntetése is. A röpiratot író zombori ügyvéd, a radikális függetlenségi szárny formátumos alakja, aki éveken át igyekezett Igazság című lapja köré gyűjteni a balfelé nyitásra hajló negyvennyolcasokat és negyvenkilenceseket, 1904-ben a függetlenségiek és szociáldemokraták szövetségét hirdette. Az általános választójog elfogadásától a nemzetiségi kérdés sem riasztotta vissza, és – akárcsak az agg Mocsáry – bízott abban. hogy a nemzetiségiek Bécsben és nem Budapestben látják fő elnyomójukat, tehát potenciális szövetségesek.

Ugyanakkor a függetlenségi szellemű értelmiség fogékony volt az újkonzervatív eszmék antiliberalizmusának befogadására is. Hazafias intézménnyé nemesedtek szemükben az agráriusok parasztfogó hitelszövetkezetei és falusi kisiparos ”politikus csizmadia” táboruk védelmére gyakran visszakívánták a céheket, és az újkonzervatívakkal együtt követelték az iparszabadság ”megszorítását”. A négyszáz éven át folyamatosan kamarilla-intrikát szimatoló Ballagi Aladár vagy Kacziány Géza körében könnyen hitele akadt a szabadkőműves világösszeesküvés mítoszának is. A reakciós és demokratikus nemzeti romantika közötti ingadozás, a munkásmozgalomhoz való ellentmondásos viszony, a pántlikás jurátus romantika egybemosódása a kor progresszív ifjúsági mozgalmával, ez jellemezte a közjogi válság előidejének függetlenségi diák aktivistáját. Az Egyetemi Lapok erről a típusról írta: ”Ezek a bús magyarok. A hazafiúi bánat mellett, de néha sokszor ellene, ott áll néhány TolsztojGorkij-embrió, a Nachtasyl-párt tipikus alakja. Ezek tüntetően elhanyagolják különben is elhanyagolt ruházatukat, néma megvetéssel haladnak el a borbélycégtáblák előtt, hajzatukat panyókára csapva. Közben éltetik a köztársaságot, s tanítani igyekezvén a félrevezetett munkáselemet, védeni iparkodván a szocializmus ellen, maguk is proletárokká süllyednek s kéjelegnek abban a tudatban, hogy ők kitaszítottak és apostolai az internacionálénak.”[167]

A függetlenségi aktivista fenti karikatúrájában feltűnik egy eszmeileg fontos mozzanat. A negyvennyolcas diákvezér republikánus. Ez bizonyos vonatkozásban új fejlemény. Kossuth halott, halálával nincsen többé negyvennyolcas emigráció. Turinnal megszűnt az archimédeszi pont, amely kívül fekszik a pecsovicsságban megrekedt magyar közélet egész világán, s integráló középpontja annak a radikalizmusnak, amely az egész labanc és álkuruc politikai világon kívül akart maradni.

Az új világ megtalálása az ősiben: Bartók, Kodály

Bartók első zenei kísérletei, amelyek még teljesen a kor Brahms-epigonságához kötődtek és a népies műzene világában igyekeztek gyökeret verni, 1902-vel lezárultak. A nacionalista korszak csúcsát jelentő Kossuth-szimfónia 1903-ban már Richard Strauss hatását tükrözi.

Hajdu Tibor

A kormányzótanács lemondása

Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.[168] Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.

Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.[169]

A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 368.
  2. Publicola, A középosztályiak. Pesti Hírlap, 1843. október 23.
  3. Kossuth Lajos összes munkái. VI. Sajtó alá rendezte Bartha István (továbbiakban: Kossuth összes munkái. VI.). VI. Budapest, 1966. 378.
  4. Kossuth összes munkái. I–V. Országgyűlési tudósítások. Sajtó alá rendezte Barta István (továbbiakban Kossuth, Országgyűlési tudósítások). III. Budapest, 1949. 719.
  5. Idézi: Kosáry Domokos, Kossuth Lajos a reformkorban]. Budapest, 1946). 183.
  6. Pesti Napló, 1885. 99. sz.
  7. Ugyanott 146.
  8. Ugyanott 146.
  9. Ugyanott 150.
  10. Victor Cherestesiu, A balázsfalvi Nemzeti Gyűlés (1848. május 15–17.). Bukarest, 1967. 144.
  11. Ugyanott 145.
  12. Szász mozgalmak. Állásunk tájékoztatása. Erdélyi Híradó, 1843. 7. sz.
  13. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 169.
  14. Írások 1843. 36. sz., II. 14.
  15. Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Szerkesztette Viszota Gyula. (Magyarország történetének újabbkori történeti forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 6/I–II.) [továbbiakban: Vita] I. Budapest, 1927. 650., 660.
  16. A cenzúra által visszavetett cikkből idézi: Kosáry Domokos, Kossuth és a Védegylet. Budapest, 1942. 88.
  17. Idézi: Vita II. Budapest, 1930. CLXVI.
  18. SzN VI. Budapest, 1937. 312.
  19. Vita II. Budapest, 1930. 778.
  20. A Nyilatkozat teljes szövegét közli: Horváth, Huszonöt év. III. Budapest, 1886. 231–239.
  21. Kossuth, Selyemkelmegyártás, Hetilap, 1845. 12. sz.
  22. Idézi: Andics Erzsébet, Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen (In: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. II.). Budapest, 1952. 42.
  23. I. Tóth Zoltán, Kossuth és a nemzetiségi kérdés 1848–1849-ben]. [Ugyanott 249–250.
  24. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. 1847–1848. Sajtó alá rendezte Barta István. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Kossuth Lajos összes munkái 11.) Budapest, 1951. 723.
  25. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 19-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 675.
  26. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 18-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 667.
  27. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 23-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 689.
  28. Kossuth Lajos, Kossuth és Széchenyi. Kossuth Lajos iratai. X. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1904. 373.
  29. Madarász László visszaemlékezései. Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények, Madarász László iratai 2.
  30. Teleki László a kormányhoz, Pest, 1948. április 30. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). I. Pest, 1868. 65–67
  31. Petőfi Sándor, Fekete-piros dal (In: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla), Budapest, 1951. 65.
  32. Vasvári Pál, A marcziusi ifjúság. Életképek, 1848/I. június 4. 25. szám 706–707
  33. Adatok Plathy István volt honvédőrnagy naplójából (In: Honvédek könyve. Szerkesztette Vahot Imre és Gánóczy Flóris. II). Pest, 1861. 40.
  34. (Ľudovít Štúr), Nový vek. Közli: Daniel Rapant, Slovenské povstanie roku 1848–49 (továbbiakban: Rapant). 1/2. Turčiansky Svätý Martin, 1937. 57.
  35. Tudósítás Kossuthnak az országgyűlés alsótábláján, az 1848. március 22-i kerületi ülésen tartott felszólalásáról. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban: Kossuth Lajos Összes Munkái). XI. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1951. 686–687.
  36. Tudósítás Kossuthnak az országgyűlés alsótábláján, az 1848. április 4-i kerületi ülésen tartott felszólalásáról. Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 726.
  37. Kostić felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. április 8-i kerületi ülésén. Közli: Thim I. Budapest, 1940. 35.
  38. Kossuth felszólalása ugyanott Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 732–734.
  39. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1847. december 11-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 382.
  40. Mindezekről (Siegfried Kapper), Die serbische Bewegung in Südungarn. Ein Beitrag zur Geschichte der ungarischen Revolution. Berlin, 1851. 57–59.
  41. Az 1848. április 12-i minisztertanács jegyzőkönyve. Kossuth Lajos Összes Munkái XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Budapest, 1957. 22–24.
  42. 34 Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 28-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos iratai. XI. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1905. 153.
  43. K(irályi) P(ál), Pest, martius 21kén. Jelenkor, 1848. március 23. 36. szám 145. (A kiemelés Királyitól).
  44. (Táncsics Mihály), Politikai hitvallásom. Munkások Ujsága, 1848. júl. 9. 15. sz. 225–226. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 317–318. sz.
  45. Törvényjavaslat az elemi oktatásról. Közölve: ugyanott 613–615.
  46. B—Y L., Pest, augusztus 3. 1848. Kossuth Hirlapja, 1848. augusztus 5. 31. szám 137. (Hogy e cikk szerzője csakugyan Batthyány, azt a cikket jegyző névbetűk természetesen nem teszik kétségtelenné, bizonyítja viszont a cikk gondolatmenete, mivel ez teljesen egybevág a következő jegyzetben idézendő – vitathatatlan hitelű – kiáltványéval. )
  47. Batthyány Lajos a dunántúli törvényhatóságokhoz, Pest, 1848. augusztus 15. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Kisnyomtatványtár. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 345. sz.
  48. A nádor a képviselőház elnökéhez, Budapest, 1848. szeptember 11. Közlöny, 1848. szeptember 13. 96. szám 488.
  49. Kossuth Lajos felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 13-i ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XII. 938.
  50. Kossuth toborzófelhívása, Budapest, 1848. szeptember 24. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1852. 31.
  51. Az uralkodó kiáltványa, Bécs, 1848. szeptember 22. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). II. Pest, 1869. 39–40.
  52. (Táncsics Mihály), Ki a mi ellenségünk? Munkások Ujsága, 1848. szeptember 14.
  53. Kossuth Lajos, A magyar katonákhoz. Kossuth Lajos Összes Munkái XII. 1014.
  54. Névtelen földmunkások Táncsicshoz, s. d. Munkások Ujsága, 1848. október 17. 6. szám 28.
  55. Erről ifj. Pázmándy Dénes elnöki bejelentése a képviselőház 1848. október 3-i ülésén. Közlöny, 1848. október 5. 117. szám 594.
  56. Lásd a honvédelmi bizottmánynak a törvényhatóságokhoz intézett körrendeletét, Budapest, 1848. október 3. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 72.
  57. Ifj. Pázmándy Dénes Csány Lászlóhoz. Pest, 1848. október 7. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 119–120.
  58. Részlet a képviselőház 1848. október 8-i ülésének jegyzőkönyvéből. Reprodukcióban közli: Negyvennyolc a kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György (továbbiakban: RózsaSpira). Budapest, év nélkül (1973). 405. szám
  59. Kossuth (az ekkor a táborban tartózkodó) ifj. Pázmándy Déneshez, Pest, 1848. október 13. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 178.
  60. A honvédelmi bizottmány a hadügyminisztéríumhoz, Budapest, 1848. október 25. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 286.
  61. Erről Szombathely Antal, Békés vármegye első alispánja Halász Boldizsár Pest megyei képviselőhöz, a Békés megyei parasztmozgalmak felszámolására kiküldött kormánybiztoshoz, Gyula, 1848. november 30. Közli: Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Összeállította Ember Győző. Budapest, 1951. 192.
  62. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. december 14-i ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 737.
  63. Kossuth Csányhoz, Szolnok, 1849. január 2. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1953. 18.
  64. Erről Windisch-Grätz az osztrák hadügyminisztériumhoz, Bicske, 1849. január 3. Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv, Zentralstellen des Heeres, Kriegsministerium, Präsidialakten 1849:78, valamint a békeküldöttség az országgyűléshez, Bicske, 1849. január 4. Közli: Pap II. 300. (Az idézet az utóbbiból).
  65. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  66. Kossuth Balogh János Bars megyei képviselőhöz, Nyitra és Trencsén vármegye népfelkelési biztosához, Pest, 1848. december 17. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban: KLÖM). XIII. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1952. 786.
  67. A honvédelmi bizottmány felhívása gerillacsapatok alakítására, Budapest, 1848. december 18. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: OL), Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: Negyvennyolc e kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György (továbbiakban: RózsaSpira). Budapest, év nélkül [1973]. 494. sz.
  68. Windisch-Grätz közleménye, Szentmiklós, 1848. december 26. Közli a Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifestumok és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott hirdetményeknek. Buda, 1849. 32.
  69. Ács Károly Pest megyei szolgabíró, a solti járás védelmi bizottmányának elnöke Kossuthhoz, Kalocsa, 1849. február 20. Országos Levéltár Az 1848–49-i minisztérium levéltára (továbbiakban: '48ML), az Országos Honvédelmi Bizottmány iratai (továbbiakban: OHB) 1849:2627.
  70. Kossuth a hadügyminisztériumhoz, Debrecen, 1849. január 26. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1953. 241.
  71. Erről Kossuth Bihar vármegyéhez, Debrecen, 1849. január 28. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 263.
  72. Erről Kossuth Ugocsa vármegyéhez, Debrecen, 1849. február 23. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 541.
  73. Kossuth a honvédelmi bizottmányhoz, Tiszafüred, 1849. március 28. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 746–747.
  74. Kossuth harmadik felszólalása a képviselőház 1849. január 13-i ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 118.
  75. Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. II. Pest, 1872. 412–413.
  76. Kemény Zsigmond, Emlékirat 1849-ből (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Szerkesztette Gyulai Pál. IX.) Budapest, 1907. 85.
  77. Táncsics, Uj alkotmány-javaslat. 8.
  78. Erről: Szemere ugyanott.
  79. Kovács Lajos, A békepárt a magyar forradalomban. Budapest, 1883. 90.
  80. Görgey Arthur, Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. II. Budapest, 1911. 306.
  81. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. március 7. Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. Budapest, 1961. 19.
  82. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. május 14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Gyűjtemények, Kossuth-gyűjtemény II. V. 1. b. 371.
  83. Erre nézve lásd : Szemerének egy Beöthyhez intézett utasítását, Budapest, 1848. november 13. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban: KLÖM). XIII. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1952. 441.
  84. Kossuth a hadügyminisztériumhoz, Debrecen, 1849. május 10. Kossuth Lajos Összes Munkái XV. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1955. 262.
  85. Magheru Kossuthhoz, Baden, 1849. március 4/ 16. Kivonatosan közli: Miron Constantinescu, Un document de mars 1849 d'une importance européenne (In: Nouvelles Études d'Histoire. IV.) Bucarest, 1970. 202.
  86. Lásd az Espatriatul 1849. március 25-i 1. számának vezércikkét (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) Hely és év nélkül, (Budapest, 1948). 161.
  87. Erről Bălcescu Ion Ghicához, Pancsova, 1849. május 12. (Bălcescu Miklós válogatott írásai (továbbiakban: BMVI) Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta I. Tóth Zoltán. Budapest, 1950. 178.
  88. Erről Bălcescunak az első balázsfalvi nemzeti gyűlés 3. évfordulóján Párizsban tartott beszéde. Kivonatosan közli: Jancsó Benedek, Szabadságharczunk és a dako-román törekvések. Budapest, 1895. 66–67.
  89. Lásd: Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 186–188.
  90. Erről: Bălcescu Ghicához. Pest, 1849. június 25. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 191.
  91. Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 187.
  92. Erről: Bălcescu Ghicához, Debrecen, 1849. május 29. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 181.
  93. Szavait idézi: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 760.
  94. Iancu Simonffy József alezredeshez, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közli: Documente la istori'a revolutiunei ungur. din an. 1848/ 9. Corespondentie relative la luptele romaniloru din Transilvani'a cu ungurii. Red. Alesandru Romanu, Transilvani'a, 1877. 54–56; illetve Iancu Ioan Gozman Bihar megyei képviselőhöz, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közölve: ugyanott 64–65. (Az idézet az előbbiből).
  95. Projet de pacification. Kossuth Lajos Összes Munkái XV. 723–725.
  96. Iancu Kossuthhoz, Topánfalva, 1849. augusztus 3. (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) 210.
  97. Közli: Kossuth demokráciája. Kiadta Ács Tivadar. Budapest, 1943. 45.
  98. Idézi: 1848–1948 Centenáris Kiállítás. Kiadta Huszti Dénes. Budapest, 1948. 93.
  99. Teleki Sándor, Emlékezzünk régiekről. Kiadta Csetri Elek. Bukarest, 1973. 393–394.
  100. Kossuth Lajos iratai. XIII. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1911. 464., 470.
  101. Sztrokay Béla, Magyarhoni korszerű eszmék. Pest, 1861. 34.
  102. Kautz Gyula, Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika. Pest, 1866. 173–174., 182–183.
  103. Ugyanott 213–214., 229.
  104. Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette Beér János. Budapest, 1954. 646.
  105. Magyar népdalok. Szerkesztette Ortutay Gyula. II. 2. kiadás Budapest, 1975. 294.
  106. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 335.
  107. Ugyanott II. 655. (Az utolsó mondat az eredetiben németül).
  108. Kossuth Lajos, Irataim az emigráczióból. II. Budapest, 1882–1882. 457–458.
  109. Idézi: Carl Graf Lónyay, Ich will Rechenschaft ablegen! Die unbewusste Selbstbiographie des Generals Benedek. LeipzigWien, 1937. 197–198. (Fordítás a német eredetiből).
  110. Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 508.
  111. Közli: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 298. (Fordítás a német eredetiből).
  112. Lukács Móricz munkái. II. Budapest, 1894. 386.
  113. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Összeállította Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 50–51.
  114. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 392
  115. Idézi: Miskolczy Ambrus, George Bariț a román–magyar szövetségért 1848-ban. Tiszatáj, 1974/6. 46.
  116. (Bariț, Geroge), Az erdélyi oláh nemzetről szólló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt. Brassó, 1861. 3.
  117. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903–1918. 1333.
  118. Dongó, 1861. július 15.
  119. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 272.
  120. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 558.
  121. (Vezerle Gyula), Viola, Korrajz az 1861–61-iki időszakról. Vácz, 1878. 16.
  122. 1847 vagy 1848? Tájékoztatásul. Kiadta Több képviselő. Debrecen, 1861. 29–30.
  123. Jövő, 1862. január 23. Idézi: D. Szemző Piroska, Heckenast és Vajda szerepe Jókai „A Hon” című lapjának megindulásában. Magyar Könyvszemle, 1969. 256.
  124. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 134.
  125. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975. 567.
  126. Országos Levéltár R. 90. Kossuth-gyűjtemény I. 4072.
  127. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 206–207.
  128. Országos Levéltár D 186. Kancellária, elnöki titkos iratok 1863–7.
  129. Idézi Lukács Lajos, Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867. Budapest, 1955; 345–346.
  130. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Kiadta Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 119–121.
  131. Kazinczy Gábor, 1860. november 23-i levele Toldy Ferenchez, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. MIL. – Kazinczy Gábor 1861. novemberi levele Görgey Artúrhoz, 1862. július 22-i levele Balássy Ferenchez és 1863. szeptember 29-i levele gróf Erdődy Istvánhoz. Egyetemi Könyvtár Kézirattára H. 89.
  132. (Vida Károly), Ausztriával-e vagy a nélkül? Második őszinte szó a magyar nemzethez. A „Restauratio vagy Revolutio” szerzőjétől. Pest, 1862. 53–55.
  133. (Kovács Lajos), A birodalom alkotmányos rendezése magyar felfogás szerint. Pest, 1862. 1.
  134. Kovács Lajos, Kísérlet a rendezési kérdések részletezett megoldására. Pest, 1863. 59–10.
  135. Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 18„ 51.
  136. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 418.
  137. Idézi: Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 388.
  138. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975.
  139. Idézi: Frank Tibor, A régi Erdély – brit szemmel. Tiszatáj, 1974. 6. szám 77.
  140. Kossuth Lajos iratai. VIII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 16.
  141. Deák Ferencz beszédei. IV. Budapest, 1903. 460.
  142. Kossuth Lajos iratai. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz (továbbiakban: Kossuth Lajos iratai) VIII. Budapest, 1900. 41–42.
  143. Deák Ferencz beszédei. V. 1867–1868. Budapest, 1898. 275–276.
  144. Ugyanott 188.
  145. Kossuth Lajos iratai. VIII. 226.
  146. Ugyanott 387.
  147. Mérei Gyula, idézett mű, 198.
  148. ”Mit óhajtunk!” Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez a magyar honi munkásegyletek részéről a képviselőházhoz benyújtott kérvények felvilágosítása és megerősítése érdekében. Kiadja Ihrlinger Antal. Pest, 1870. Az eredeti magyar nyelvű kiadás nem áll rendelkezésre. Az idézetek a Népszava, 1884. június 20-i számából valók.
  149. Ugyanott, 196., 200–201.
  150. Ugyanott, 207–208.
  151. Ugyanott, 210–212.
  152. Mocsáry Lajos nyilatkozata az 1881. évi országos értekezleten. Egyetértés, 1881. január 24. Idézi: Kemény G. Gábor, Mocsáry Lajos (In: Mocsáry Lajos válogatott írásai) 55.
  153. Kossuth Lajos iratai. IX. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz (továbbiakban: Kossuth Lajos iratai) Budapest, 1902. 149.
  154. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 117–118.
  155. Ugyanott, I. 570.
  156. Nemzet, 1889. február 18.
  157. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 320.
  158. Kossuth Lajos levele Dolinay Gyulának. Politikai Újdonságok, 1890. január. 1.
  159. Országos Levéltár (továbbiakban Országos Levéltár) Miniszterelnökség (továbbiakban: Miniszterelnökség). Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Minisztertanácsi jegyzőkönyvek) 1890. február 12.
  160. Ugyanott, 1890. február 22.
  161. Kossuth levele Helfyhez. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 401.
  162. Wilhelm Raspe, Mit óhajtunk! Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez. Kiadta Ihrlinger Antal, Pest, 1870.
  163. Gyulai D. Kálmán, Losonczy Bánffy Dezső élete. Marosvásárhely, 1913. 16.
  164. Országos Levéltár Pápay hagyaték. Karton 24. Közli: Hanák Péter, Iratok az 1894–95. évi magyar kormányválság történetéhez. Történelmi Szemle, 1959. 3–4. sz. 347–348.
  165. Ugyanott, 75–76.
  166. Idézi: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. sz. 344.
  167. Ifjúsági közélet. Egyetemi Lapok, 1904. március 19.
  168. Párttörténeti Intézet Archívum 600/3. f.
  169. Ugyanott.

Művei