Kossuth a cél előtt

A Múltunk wikiből
1847. január 12.
Az erdélyi országgyűlésen megkezdődik az úrbér vitája.
1847. január 13.
Meghal József nádor.
1847. január 15.
V. Ferdinánd István főherceget Magyarország királyi helytartójává nevezi ki.
Az erdélyi országgyűlés elvben elfogadja az örökváltságot.
1847. január 24.
Megalakul az Ellenzéki Kör.
1847. február 23.
Megjelenik Széchenyi Politikai programtöredékek című munkája.
1847. március 4.
Letartóztatják Táncsics Mihályt.
1847. március 15.
Az ellenzék pesti nagygyűlese kidolgozza az ellenzéki program alapelveit.
A Konzervatív Párt gyűlése módosítja 1846. november 14-i programját.
1847. április 20.
Kossuth Szentirmay Izidor álnéven a Jelenkorban válaszol Széchenyi Politikai programtöredékek című röpiratára.
1847. június 7.
Az ellenzék nagygyűlése jóváhagyja az Ellenzéki Nyilatkozatot.
1847. június 29.
1847. augusztus 3.
Az erdélyi országgyűlés felirata az úrbér ügyében.
1847. augusztus 30.
István királyi helytartó átveszi a helytartótanács elnökletét.
1847. szeptember 2–4.
Pest vármegye jóváhagyja követutasítását.
1847. szeptember 23.
V. Ferdinánd gyakorlatilag elfogadja az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényjavaslatát.
1847. szeptember 29.
V. Ferdinánd utasítást ad az országgyűlési titkosrendőrség megszervezésére.
1847. október 8.
Az erdélyi országgyűlés először küld magyar nyelvű feliratot.
1847. október 18.
Pest vármegye Kossuthot országgyűlési követté választja.
1847. október 23.
A horvát tartománygyűlés kéri, hogy a király hagyja jóvá a tartománygyűlés és a Zágráb megyei közgyűlés rendezéséről szóló javaslatokat, s engedélyezze belügyeikben a nemzeti nyelv használatát.
1847. október 31.
V. Ferdinánd felmenti tisztségéből Mailáth Antal magyar kancellárt.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. november 10.
Berekesztik az erdélyi országgyűlést.

Az országgyűlésre készülődő Magyar Királyságban azonban a politikai és társadalmi átalakulás problémái ekkor már másként jelennek meg, mint a nagyfejedelemség egészében még elmaradottabb viszonyai között. A kormány befolyása az adminisztrátorokon keresztül kétségtelenül megerősödött és az ellenzék sorai megrendültek. Ennek ellenére éppen ekkorra vált világossá, hogy a kormány alapjában véve védekezésbe szorult, defenzívában van: politikájának céljai (mint 1839–1840 óta szakadatlanul) most is és egyre inkább az ellenzék kihívásaira válaszolnak. Ám az adminisztrátori rendszer e válaszok sorában már éppen úgy nem volt alkalmas arra, hogy e kihívásra ahhoz hasonló színvonalú választ adjon, amint – ahogy láthattuk – maga a konzervatív program (melynek sikerét pedig éppen az adminisztrátoroknak kellett volna biztosítaniuk) sem volt képes arra, hogy az ellenzék programjától elszakadva mutasson valamely új, erőszakos adminisztratív módszereit igazoló utat a kor problémáinak megoldásában. Ez persze akkor már objektíve sem volt lehetséges: a gazdasági és társadalmi viszonyok fejlődése a továbblépés lehetőségeit már rendkívül beszűkítette: az ellenzék politikájának talaját alkotó társadalmi és politikai válságból az egyetlen kiút már csak az egész feudális formáció és a vele szorosan összefüggő abszolutizmus felszámolásán át vezethetett tovább.

Abban azonban, hogy ezt, az adott helyzetből kivezető egyetlen utat az ellenzék már elfoglalhatta a kormány elől, és ezáltal ő mutathatta a kiutat, ő szabhatta meg a továbbhaladás ütemét is – kétségtelenül Kossuth az érdem és most az is egyre világosabbá lesz, hogy miért.A magyarázatot Kossuth tevékenységének az 1840-es évek elejéig visszatekintő vizsgálata adja meg: most és innen, 1847-ből már meglátható lévén az a minőségileg új elem, melyet ezekben az években Kossuth a hazai politikába hozott. Kortársaitól eltérően ő ugyanis az ellenzéki politika alapjában antiabszolutista végcélját már az 1840-es évek kezdetétől kívül – illetve túl – helyezte a feudális rendnek (sőt perspektívájában talán már a Pragmatica Sanctiónak is) határain, jól érezve meg, hogy a feudális rend természetéből következőleg mindaddig, míg az fennáll, a fenntartásában érdekeltek között az abszolutizmus meg fogja találni a maga támaszait. Politikájának ilyen célkitűzésével – ha ezt persze sokáig nyíltan még nem is nevezhette nevén – Kossuth az ellenzéki politikát lassan, szinte észrevétlenül, taktikából stratégiává változtatta – mégpedig rendkívül rugalmas, és céljainak érdekében minden kínálkozó eszközt megragadó stratégiává. Ennek lett köszönhető, hogy a kezdeményezés végül is szinte természetszerűen egyre inkább e politika kezébe jutott, ahonnan az erejének tudatában sokáig magabiztos és csak későn felébredt kormány (mely a stratégiát sokáig Metternich aforizmáival, majd az adminisztratív intézkedésekkel vélte pótolhatni) már többé nem is tudta visszaszerezni azt – a kormány stratégiájának hiányát már megérző újkonzervatívok minden erőfeszítése és programja segítségével sem. Mert az, amit a korábbiakban Kossuth befolyásának állandó növekedéséről mondottunk, ugyancsak ebben leli a magyarázatát: e stratégia – érzékelhetővé, láttuk milyen konkrét esetekben váló – kibontakozásának és érvényesülésének ütemében egyre jobban, akarva, nem akarva, ragadta magával az egész ellenzéket, és növelte ennek körében egyre nagyobbra e stratégia kidolgozójának és képviselőjének súlyát és tekintélyét.

E mostanra a maga teljességében felismerhetővé lett végcélnak szemszögéből találjuk meg a magyarázatot az 1840-es évek Deákjának és Széchenyijének e stratégiához való viszonyára – de ezáltal mindkettejük egész politikai magatartására is. A kortársak közül ugyanis ők ketten voltak, akik – maguk is effajta, már stratégiai célt tűzve maguk elé – kétségtelenül gyorsan felismerték Kossuth politizálásanak minőségileg új vonásait – ha nem is azonos mértékben és módon. A világos pillantású, fegyelmezett és logikus Deák a sikert illetőleg bizonyos kételkedéssel nézte ugyan e stratégia túl szélesnek érzett sávban végbemenő kibontakozását, de alapjában egyetértett annak antiabszolutista és polgárosodó végcéljával, és mikor szükségesnek látta, nem is vonta meg támogatását tőle. Ő maga azonban a politizálást mindvégig elsősorban a már fennálló intézmények kereteiben kívánta koncentrálni, ezeknek egyre felismerhetőbb ideológiai és gyakorlati repedéseit feszegetve-tágítva – de még visszavonulva akkor, ha erre egyelőre nem látott lehetőséget. Deákkal ellentétben a szenvedélyes Széchenyi láthatólag nem tudta pontosan felismerni, meghatározni e stratégiát, de igen jól megérezte ennek megjelenését és (kétségtelenül, Deáknál is jobban) rendkívüli hatékonyságát. Most és így lesz világossá az is, hogy a „modor”, amit Széchenyi az 1840-es évek eleje óta állandóan Kossuth szemére hányt, az ő számára végül is e stratégiának volt a megjelenési formája: olyan valami, ami joggal döbbentette meg a kormány és ellenzék kicsinyes taktikázását ugyan mélyen lenéző grófot, de akinek 1830 óta kialakuló, műveiben jól tükröződő saját polgárosodási stratégiája, amely az átalakulást csak a kormánnyal együtt, sőt csak annak közreműködésével látta lehetségesnek – anélkül viszont kivihetetlennek és ennek megfelelően értelmetlennek, sőt veszélyesnek is –, Kossuth stratégiájával összemérve eleve is egyre reménytelenebbnek látszott. A lehetetlen helyzetekben átmenetileg visszavonulni is kész Deákkal ellentétben a hasonló helyzetbe jutott Széchenyi erre a kormány mellé állt. E lépésének – várakozásaihoz képest – azonban végül is csak mérsékelt eredménye és annak felismerése, hogy a kormány nem hajlandó veszélyeztetni a feudalizmus pozícióit, egyaránt magyarázni fogja növekvő bizonytalanságát egyrészt, és a hasonló korlátoktól eleve független Kossuth sikerei feletti elkeseredését másrészt.

Hogy Kossuthot tőlük eltérőleg az intézményes formákon túlnyúló, illetve a kormánnyal szembekerülő ilyen, egyre határozottabban és nyíltabban antifeudális stratégiájának kialakításában és alkalmazásában objektíve milyen nagy mértékben segítette teljes – és általunk a korábbiakban sem ok nélkül hangsúlyozott – vagyontalansága, a megélhetésnek polgári-értelmiségi úton való biztosítása és kivált a feudalizmus fennmaradásában teljes érdektelensége, azt indokolatlan lenne tagadni vagy elhallgatni. Ezen túl mégis az egyén – már sokszor bebizonyított és így ezért ugyancsak nem elhallgatható – különleges képességei voltak azok, melyek alkalmassá tették őt a feudalizmus válságára utaló minden tényező azonnali meglátására és felhasználására gazdaságban, politikában és kultúrában egyaránt.

1847 nyarának kisarkított viszonyai között a korábban még homályos jelenségek és magatartások így kezdenek magyarázatot kapni és lelepleződni, a magyar feudalizmus válságának drámájában a közelgő és – most már egyértelműen látszik – végül is a kossuthi stratégia jegyében megoldódó végkifejlet előjeleiként.


Az arcvonalak végleges kialakulása
Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés Tartalomjegyzék