Dunaújváros

A Múltunk wikiből
(Koszider szócikkből átirányítva)

latinul Intercisa, 1951 előtt Dunapentele, 1951-1961 között Sztálinváros

megyei jogú város Fejér megye délkeleti részén, a Duna jobb partján
Wikipédia
HUN Dunaújváros COA.jpg

Dunaújváros része a Koszider-telep vagy Koszider-padlás. A Koszider bronzkori temetője – Vincze Magolna (szerző)

i.e. 1700/1600; középső bronzkor
Vatyai kultúra; a mészbetétes edények kultúrája; gyulavarsándi csoport; füzesabonyi csoport; vattinai csoport; halomsíros kultúra; szeremlei, felsőszőcsi és hajdúbagosi csoport; bodrogszerdahelyi csoport; koszideri időszak.

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Másrészt állandónak vehető az északról délre vezető mederszakaszok folyamatos oldalirányú eltolódása, mivel a földforgás kitérítő hatására mindig a jobb partjukat mossák alá. Sajátos erővel mutatkozik meg ez a törvényszerűség a Duna Buda alatti, a Dráva-torkolatig terjedő szakaszán, ahol a magaspartok nem engedik olyan nagy kanyarulatokat kialakítani a folyót, mint a Tisza menti süllyedékek, de laza anyagukat mégis könnyen pusztítja a folyó eróziója. Hatására a közel 2000 év előtti római limes erődjeinek egy része ma a folyó medrében fekszik, mint Dunaújvárosnál is, mivel a meder a római kor óta több száz métert hátrált nyugat felé.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A korai bronzkor

Népi és művelődési szempontból a déli beáramlás a legjelentősebb. Elsőnek a kelet-thraciai, dél-macedoniai korai bronzkori telepek népe hatolt északra. Kénytelenek voltak menekülni, telepeiket Kisázsia és talán a Kelet-Balkán felől érkező támadók pusztították el (i. e. XIX. század). Csoportjaik települnek meg a Drina folyó mentén, Szlavóniában (a vučedoli tellek egy részét tovább használó vinkovci kultúra) és a Dunántúlon (somogyvári csoport), kivéve a mai Fejér megyét és Tolna megye északi területét. E déli bevándorlók nem érezték biztonságban magukat új hazájukban, telepeik — talán az egykori tellek emlékére — magaslatokon -, dombok ormain fekszenek. Idegen voltukra utalnak hátukra fektetett és zsugorított csontvázas temetkezéseik. Anyagi kultúrájuk meglepő a Közép-Duna medencében, szinte készen ültették át az égei korai bronzkort északra. Uralmuk, hatásuk a Dunántúlon nem bizonyult tartósnak, csakhamar nyomtalanul beleolvadnak a különböző új, kora bronzkori csoportokba. Hasonló sorsra jutott e népesség Erdély délkeleti csücskében megtelepült ága is (schneckenbergi csoport).

Ugyanezzel a déli mozgalommal egy időben alakult ki a Kárpát-medence szívében az első nagy bronzkori egység, a nagyrévi kultúra. Kialakítói közeli rokonai voltak a somogyvárschneckenbergi népcsoportnak, amiről nemcsak anyagi kultúrájuk megegyező elemei, hanem mindenekelőtt sajátos égei–balkáni életmódjuk tanúskodik. A Duna mellett (Tolna, Fejér, Pest megye) és a Tisza középső folyása mentén a nagyrévi lakosság alapítja a magyarországi bronzkor híres, nagyméretű tell-telepeit (Gerjen, Bölcske, Baracs, Dunaújváros, Tószeg, Nagyrév, Tiszaug stb.), ezek körül jelenik meg újra, a neolitikumnál sokkal fejlettebb gazdagságban a déli, balkáni típusú talajváltó földművelés. Az 1–3 méter vastag rétegekben – 3–9 ízben megújított lakószinteken — jól épített, cölöpvázas, döngölt és meszelt falú házak találhatók. Fazekasaik valósággal ontották a tetszetős alakú, korábban ismeretlen technikai színvonalú, fényezett felületű edényeket. A nagyobb telepeken a bronzöntő műhelyek már háromrészes öntőmintákkal dolgoztak. Fejlett állattartásukban nagy szerepet játszott a ló is.

A középső bronzkor

A legerősebb halotthamvasztásos népesség a következetesen urnákban temetkező vatyai kultúra volt. Nagyrévi alapokból továbbfejlődő Duna menti telepein virágzott az élet, egyes telepeken nagyszámú lakosság élt együtt. Pásztorcsoportjaik a történelem során első ízben népesítették be a Duna–Tisza köze homokbuckás vidékét, urnatemetőik sokfelé megtalálhatók. A mozgékony vatyai csoportok sikeresen terjeszkedtek az egész középső bronzkor idején. A hatvani kultúra katasztrófája idején megszállták a Tápió menti erődített hatvani telepeket, ezáltal szilárd határt alkottak a füzesabonyi kultúra felé. Dél felé szabad volt az útjuk. Hatalmukat rákényszerítik a Duna menti gerjeni csoportra, majd a Duna–Tisza közén egészen a Bácskáig (nagyjából a mai jugoszláv határig) nyomulnak előre, előőrseik közvetlenül a szőregi csoportig hatolnak.

A sikeres keleti és déli terjeszkedés ára dunántúli területveszteség, majd a védekezés volt. Már a középső bronzkor első harmadában a Velencei-tó–Sió–Sárvíz vonalra szorítja vissza őket a dunántúli mészbetétes edények népe. E korántsem barátságos „rokonok” elleni védekezés során építik ki a vatyai erődrendszert, a magyarországi bronzkor „Maginot-vonalát”. A budai hegyektől a Sió torkolatáig, 15–20 kilométerenként követik egymást a több részre tagolt (külső és belső vár, akropolisz) tagolt, sáncokkal, árkokkal kitűnően megerősített vatyai erődtelepek (Pákozd-vár, Lovasberény, Sárbogárd-Bolondvár stb.) A külső erődláncolaton belül földsáncokkal veszik körül a Duna jobb partján fekvő központi vatyai telepeket, a politikai hatalom, a földművelés, a kereskedelem és a bronzművesség központjait (Dunaújváros–Koszider-padlás, Adony, Bölcske, Baracs stb.).

A halomsíros nép támadása

A halomsíros uralom alá került vatyai nép is csakhamar elnyeli a hódítókat, a halomsíros és vatyai elemek keveredéséből keletkezett új színezetű művelődést legjellemzőbb lelőhelyéről és központjáról koszideri kultúrának nevezik. Halomsíros és helyi bronzokban gazdag Duna menti változata a rákospalotai csoport, Tisza menti konzervatív tömbje pedig az alpári csoport. Ismét általánossá válik az urnatemetkezés, már a hódítók utódait is elhamvasztják.

Önálló, tiszta halomsíros csoportokkal a Tisza–Maros vidékén kívül a Dunántúl nyugati és déli felében számolhatunk, a hamvasztás fokozatos átvétele azonban még ezeken a területeken is a helyi elemek hatását mutatja.

A rendkívüli átalakulásból az egykori középső bronzkor eleji hamvasztásos tömb népe került ki győztesen. Ők szervezik meg a megmaradt területek védelmét, még ott is, ahol korábban alávetett helyzetben éltek. Ők olvasztják lassan, de biztosan magukba a hódítókat. Az új törzsi és kulturális mozaik alól azonban csakhamar újból előbukkannak a régi hagyományok: a megmaradt telltelepeken ismét virágzásnak indul az élet (Dunaújváros–Koszider, Baracs, Tószeg, Jászdózsa), sőt egyes késő vatyai telepek virágkora éppen erre az időszakra esik (Alpár, Mende, Lovasberény), művelődésük külső máza is „balkánivá” válik. Az egyetlen kivétel a bronzművesség. Az egész Kárpát-medencében – népektől és törzsektől függetlenül – a régi középső bronzkori és az új halomsíros (közép-európai) elemeket összeötvöző „nemzetközi” bronzművesség bontakozik ki, amelyben egyéni színezete csak a középső bronzkori műhelyhagyományokat közvetlenül megőrző Észak-Tiszántúlnak és az Al-Duna vidékének van. Ilyenfajta ipari, technikai, formai egységre a Kárpát-medence bronzkorában eddig nem volt példa (koszideri típusú bronzok).

A középső duna-medencei bronzkor katasztrófája

Az újólag helyreállt viszonylagos nyugalomnak, mondhatnók másodvirágzásnak, az i.e. XIII. században az előbbinél sokkal súlyosabb támadás vetett véget. A régészet számára nehezen megfejthető irányokból érkező támadók szinte egy csapásra véget vetnek a 800 éves bronzkor addigi valamennyi hagyományának. Az egymással szorosan összefüggő koszideri típusú bronz- és aranykincsek egységesen és nagyjából egy időben kerültek föld alá Zalától Beregig, a Csallóköztől az Erdélyi-középhegységig, az Ipolytól a Marosig és a Szerémségig. A katasztrófa egyaránt sújtotta a dunántúli halomsíros elemeket, a magyarádi, koszideri, szeremlei, felsőszőcsi, hajdúbagosi és egyeki csoportokat. A sok évszázados állandó megtelepülés következtében 5–6 méter magasra növekedett telltelepek örökre elpusztultak, az őskor folyamán többé nem települt meg rajtuk ember. A lakosok kincseiket elásták (koszideri típusú kincsek), de nem volt módjuk többé előkeresni őket. A temetők a telepekkel együtt szűntek meg. Ennél egyetemesebb katasztrófát nem lehet kimutatni Magyarország őskori történetében. Egyelőre felderíthetetlen, mi történt.

A késő bronzkor

A katasztrófát egyetlen népesség vészelte át viszonylag zökkenőmentesen, az Észak-Magyarország hegyei közt élő lakosság. A pilinyi kultúra népe magas, hegyi várakba zárkózott. A várakban évszázadokon át folyt az élet, szomszédságukban ismét több ezer síros hamvasztásos temetők (Zagyvapálfalva, Nagybátony stb.) keletkeztek. A pilinyi nép valóságos megkövesült magyarországi bronzkor. Átmenti a késő bronzkorra a középső bronzkori temetkezési formát, a keramika számos díszítőelemét és a koszideri korszak fémművességét, amelyet önállóan és igen magas színvonalon fejleszt tovább (rimaszombati típusú bronzok).

Mócsy András

A severusi virágkor

Egyes keleti csapatok már Marcus korában Pannonia limesére kerültek, mert a lovas jazigok ellen a lovas íjász szírek taktikáját akarták alkalmazni. Intercisa (Dunaújváros) a Hemesából (Homs) sorozott íjászok tábora lett, és egy, szinte kizárólag szírekből álló, meglepően gazdag kis település magját alkotta.

Bóna István

Régészeti emlékek

Belső-ázsiai eredetűek a hunok idején elterjedt, nagyméretű réz áldozati üstök, az egyetlen tárgytípus, amely az Ázsiától a Duna-vidékig, sőt a mauriacumi csatamezőig vezető (troyes-i üsttöredék) hun mozgalomhoz köthető; ilyenek nálunk a Törtelen, Hőgyészen, Dunaújváros–Intercisában és Várpalotán (?) talált üstök.

A középavar kori átalakulás

A Sió mentén és a Mezőségben, azelőtt korai avaroktól lakott területen, 679-től új fejedelmi központ tűnik fel. Az Ozora–Tótipusztán talált fejedelmi családi sír ékszerei (köztük aranykeresztjei) meglepő rokonságot mutatnak az imént említett onogur-bolgár leletekkel. A „fejedelem” rokonai vagy családtagjai a szomszédos Igar területén temetkeztek, hasonló ékszerekkel, fegyverekkel és pompával.

Az újonnan jöttek harcosai és asszonyai viseletre, fegyverzetre, temetkezési szokásaikra nézve különböztek az avaroktól. A férfiviseletben először tűnik fel a fémszorítókkal díszített hosszú kettős varkocs, a mellékszíjak nélküli fegyveröv, a lapos talpú csizma. Még eltérőbb a fegyverzetük: ívelt pengéjű szablyák, széles csontborítású nagy teljesítményű íjak, döfésre használt hosszú pengéjű lándzsák, hosszú tőrök. Más a lószerszámuk — a nomád legfontosabb ismertetőjegye: oldalpálcás zablák, falerák, lapos talpú kengyelek. Az új jövevények a keleti sztyeppeken végbement fejlődés új eredményeit honosítják meg az avar birodalomban. Nagyon fontos, hogy más asszonyaik viselete is. Mindezekhez nemcsak új temetkezési szokások járulnak, hanem gyakran új temetők is, s mint Dunaújvárosban megfigyelhető volt, új telepek, másféle fazekassággal.

Az avar kor gazdasági alapjai

A VII. századi avar megtelepülés folyamatának egyik emléke az 1966-ban feltárt dunaújvárosi telep. VII. századi avar telepre utaló nyomok azóta egyre gyakrabban bukkannak elő (Fadd, Dunapataj, Káloz–Nagyhörcsök, Tatabánya, Szekszárd — ma már a legnagyobb a jóval több mint 100 építményt tartalmazó Kölked–Feketekapu VI–VII. századi telepe). Az első állandó téli szállás a VII. század elején mutatható ki a dunaújvárosi fennsíkon, Intercisa castrumától alig pár száz méterre.

Legalább egy évtized telt el, amíg újabb, ezúttal nagyszámú avar csoport jelent meg a dunaújvárosi Öreghegyen. Telepüket a magas löszfennsík két nagy szakadéka közt létesítették. A telepen sorokban, illetve sakktáblaszerű elrendezésben követték egymást a házak. A félig földbe mélyített házakat, valamint a házak közötti üres területeket négyszögletes árokrendszerrel vették körül, az árkok határolják is, osztják is a telepet.

A településmód alapján arra következtethetünk, hogy a családi-nagycsaládi tulajdonviszonyok a korai avaroknál feltűnően fejlettek voltak, fejlettebbek és bonyolultabbak, mint a késő avar korszakban. Ez a fejlettség a VI. század végi, VII. század eleji zsákmányoló hadjáratok nyomán aligha véletlen. A telepen ugyanazok a prefeudális gazdasági jelenségek figyelhetők meg, amelyek a korai avar temetők elemzésénél feltárultak.

A házak – putrik – kivétel nélkül földbe mélyítettek, tetőzetüket cölöpök tartották, a belső tér északkeleti sarkában kő tűzhelyet létesítettek. Ennek az úgynevezett kelet-európai házformának nincs etnikai jelentősége. A második dunaújvárosi avar telep szintén elsősorban nagyállattartó pásztorok téli szállása volt. Állandó megtelepedésre utal a házakban talált bőséges és sokféle edénymaradvány, mécses, a fonáshoz használt nagyszámú orsógomb, a megtelepült emberek mindennapi háztartásáról és foglalatosságáról valló tárgyak. Félig paraszt életmódra utalnak a telepen talált sertés- és szárnyascsontok.

A második telepet körülbelül másfél évtizednyi fennállás után váratlanul hagyták el lakosai. Lehetséges, hogy elköltözésük az avar birodalom 630 körüli belső politikai küzdelmeivel függ össze.

Néhány év múlva ismét újabb avarok települtek meg ugyanazon a helyen. Ők már védőárkot húztak a telep köré. E harmadik csoportban néhány nagyállattartó nagycsalád szállására ismerhetünk. Földműveléssel elsősorban veteményeskertekben foglalkozhattak. Mindez arra figyelmeztet, hogy az avar birodalom belsejében még a VII. század középső harmadában is számolhatunk a megtelepült állattartó-földművelő közösségek mellett élő nagyállattartó pásztorokkal.

A harmadik korai avar falu a 669–670 körüli középavar átalakulásnak esett áldozatul, a TótipusztaIgar-körhöz tartozó egyik nemesi család és kísérete elűzte őket a kilátást és védelmet biztosító fennsíkról. Az előkelő középavar családot kísérő harcosok és családtagjaik nem költöztek a régi korai avar telepre, hanem tőle néhány száz méterre nyugatra települtek meg. Házaik, kemencéik hasonlítanak a korai avarokéira, annál kevésbé településük szerkezete. Egymástól 50–100 méterre fekvő tanyákban laktak.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Dunaújváros I–IV X X

Kristó Gyula

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név falu
Dunaújváros–Öreghegy X

Egyházi társadalom

Számos helyen még a tatárjárást is megélték a görög szerzetesek, így az oroszlámosi Szent György-kolostorban, valamint a mai Dunaújváros területén állott Szent Pantaleon-monostorban.

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

A Buda alatt létesített Érd, Ercsi, Adony és Pentele palánkjaihoz még magyar települések csatlakoztak, de Dunaföldvár, Paks, Fadd, Tolna, Szék, Mohács, Baranyavár, a Duna-vonaltól befelé pedig Pécs, Simontornya, Törökkoppány, Szekszárd, Ozora, Dombóvár, Döbrököz, Kaposvár, Sásd, Szentlőrinc, Mecseknádasd várainak, illetve palánkjainak külvárosaiban már vegyesen éltek magyarok s görögkeleti vagy katolikus rácok, amire az Alföldön csak a legritkább esetben került sor.

Hajdu Tibor

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

Időközben, június 18. és 24. között új ellenforradalmi felkeléssorozat zajlott le, ezúttal nem a Dunántúlon, hanem a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. A lázadások fő bázisa a birtokos parasztság volt, vezetői a Vörös őrségben meghagyott volt csendőrök. A lázadások sajátossága itt a rendkívüli kegyetlenség volt. A helyi direktóriumok és a Vörös Őrségek elkeseredetten védekeztek.

Irodalom