Kovachich Márton György

A Múltunk wikiből
Senkőc, 1744. november 9. – Buda, 1821. december 1.
jogtörténész, könyvtáros, forráskutató (diplomatikus)
Wikipédia
Kovachich Márton György-001.jpg
1786
Megindul Budán az első magyarországi tudományos folyóirat: Merkur von Ungarn, szerkeszti Kovachich Márton György.
1798
Megjelenik Kovachich Márton György Scriptores rerum Hungaricarum minores (2 kötet) című forrásgyűjteménye.

H. Balázs Éva

A középnemesség

„Mihelyt családunk két fő ágra vált, e két ág a legrégibb időktől kezdve marakodott, s három évszázadon át gyötörte egymást pörösködéssel. A rokoni vért újból és újból elárulták, és a viszálykodással elérték, hogy igen nagy javakat elvesztegettek.”[1] Így ír Berzeviczy Gergely egykori szabadkőműves „testvérének”, Kovachich Márton Györgynek, aki iratgyűjteménye számára kérte a családnak Károly Róberttől adományozott privilégium-levelét. A negatív válasz a jogászt a sárosi bárói ághoz utasítja, „akik nagy arisztokraták…, utalni kell a család régi fényére, mellyel ők büszkélkednek, s melyen én csak szomorkodom.”[2]

Kosáry Domokos

A sajtó kibontakozása

Ezt a vonalat folytatta, jozefinista szellemben, a felvilágosodás terjesztése és a külföld tájékoztatása céljából is, Kovachich Márton György Pesten indított lapja, a Merkur von Ungarn is.

Társadalomtudományok

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel. S itt kezdte működését Kovachich Márton György is, aki viszont, miután ezt az intézményt magyar jozefinista álláspontja miatt 1784-ben el kellett hagynia, mint kamarai levéltáros próbált egy új típusú szakmai bázist és korszerűbb munkatársi gárdát létrehozni. Vele állt közeli kapcsolatban a haladó szellemű piarista tanár, Koppi Károly, valamint Hajnóczy József, aki, mint tudjuk, igen komolyan foglalkozott jogtörténeti kutatásokkal és adatgyűjtéssel is, és aki, egyebek között, utolsó, sajnos elveszett jegyzeteiben elsőnek kezdte megírni Magyarországon a jobbágyság történetét. Kovachich mindenekelőtt a nagy, de szétszórt és alig hozzáférhető forrásanyagot igyekezett feltárni. De már határozottan új elvi alapon. Kovachich a felvilágosodás híveként meglehetősen kedvezőtlenül nyilatkozott Pray és Katona irányzatáról, bár hozzátette, hogy elértek bizonyos eredményeket, sőt ahhoz képest, hogy klastromba zárt, joghoz, politikához nem értő, közügyekben járatlan szerzőkről van szó, viszonylag szinte többet nyújtottak, mint tőlük várható. De mégsem nyújtottak eleget, és már Kollár is messze túlhaladta őket. Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786). Erdély államismertetését Benkő József, a polihisztor református lelkész írta meg két, máig forrásértékű kötetben (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1778). Fejlődött a helyismereti, főleg az orvosi helytörténeti irodalom is.

Az irodalom- és tudománytörténet időszakunkban is felmutatott egy összefoglaló írói lexikont, amelyet a piarista Horányi Elek állított össze, már több mint ezer hazai szerző adataival, latinul, ismét főként a külföld tájékoztatására, erősen köznemesi felfogásban (Memoria Hungarorum. 1775–1777). Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787). Magyarország első részletesebb, folyamatos elbeszélésű, összefoglaló irodalomtörténetét Wallaszky Pál, jolsvai szlovák evangélikus lelkész írta meg, felvilágosult abszolutista szellemben és érezhető szlovák öntudattal. A szépirodalom és a tudomány nála is együttes fogalom tárgya még. A historia litteraria hagyományos műfaja azonban mégis kezdett már szakmák és nemzetek szerint külön ágakra bomlani.

A felvilágosodás hazai nyelvészetét két fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy éppen az irodalomhoz kötöttsége miatt nagymértékben a praktikum szolgálatában állt. Az irodalmi nyelv gazdagítását, szabályozását, a nyelvi norma kialakítását igyekezett elősegíteni, a standardizálás most kezdődő folyamatát, amelyről az előzőekben már beszéltünk. Ez mindenekelőtt a nyelvtan- és szótárírás fellendülését hozta magával. A másik, tudománytörténeti szempontból fontosabb fő vonás a tulajdonképpeni összehasonlító és általában a történeti nyelvtudomány helyesebb mederbe terelődése, felemelkedése volt.

Az összehasonlító nyelvészet terén a 18. század derekáig annyiban történt változás, hogy a magyar nyelvet már nem elsősorban a héber rokonának, hanem általában az úgynevezett „napkeleti nyelvek” egyikének tekintették. E gyüjtőfogalomba azután tudományosan teljesen megalapozatlanul besoroltak a töröktől a mongolon és sémin át az írániig olyan nyelveket, amelyek származásilag nem álltak összefüggésben egymással. Ez a téves elképzelés nagymértékben összeötvöződött a hun származásra büszke, késő barokk nemesi tudattal. Külföldön itt-ott már korábban is felbukkant a magyar-finnugor nyelvrokonság gondolata, de általában nem megfelelően bizonyított formában. Az igazán úttörő kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződött, aki Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben a Lappföldre, Vardöbe is elkísérte. Itt jutott arra a megfigyelésre; hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltő munkája, amely először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. 1770), döntő fordulatot hozott a hazai összehasonlító nyelvészet történetében. Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve még mindig nem „bizonyította” be teljesen, hanem a maga eszközeivel csak nagymértékben valószínűsítette a magyar nyelv finnugor voltát, a finnugor nyelvészet hazai alapjait ő teremtette meg. A magyar nemesség körében visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túl nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun–szittya hagyománnyal és az egész nemesi történeti tudattal, amely nem volt hajlandó a „halzsíros” atyafiságot elfogadni. Így azután a szittya–hun ábrándokhoz a szerzők egy része tovább is konokul ragaszkodott.

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

A jogi gondolkozás korábban is igen erőteljesen érvényesült olyan kérdéskörökben, amelyek a nemesi kiváltságok és rendi előjogok védelmével vagy a pereskedéssel függtek össze. A fő változás időszakunkban e téren abban állt, hogy a jogi gondolkozás részint módosult, részint pedig kiszélesedett. Magyarországon is kezdett egy olyan laicizáltabb szemlélet érvényesülni, amely a vallás helyett éppen a jogot s az államot helyezte előtérbe, sőt ezekben kereste a társadalom és politika végső magyarázó elvét is. Európa fejlettebb részein, ahol e folyamat már korábban megindult, az új szemlélet a természetjogra, közelebbről annak olyan értelmezésére épült, amely az emelkedő burzsoáziának megfelelt. A keleti periférián, így Magyarországon, a természetjog, mit maga az egész felvilágosodás, módosulva, annak változataihoz igazodva jelentkezett. Fel lehet használni a felvilágosult abszolutizmus érdekében és hasonló szninte, ugyancsak átszűrt, átalakított formában, a felvilágosult rendiség érdekében is, hiszem még az sem polgári jogok kivívására irányult. A természetjog szűretlenül, eredeti tartalmával végül a magyar jozefinistáknál ért el Magyarországra, akik a francia államelmélet felvilágosult tanait már nem Wolff tolmácsolásában, hanem eredeti értelmükben tudták hasznosítani.

A különböző tendenciák főként a magyar közjog kérdésében csaptak össze. Ennek történeti értelmezésén úgy vitáztak, hogy közben mindegyik fél a jelen s jövő aktuális kérdéseire gondolt. A felvilágosult abszolutizmus hívei a nemesi hagyomány sokban lengyel típusú és 16-17. századi, rendi elképzelésével szemben a központi hatalom jelentőségét emelték ki visszamenőleg is. Eszerint az államalapításkor nem voltak országgyűlések és rendi előjogok. Magyarország tehát eredetileg inkább örökletes, abszolút monarchiára, mint a későbbi rendi államra hasonlított. A nemesurak a gyenge királyok idején a közjó veszedelmére kaparintották kezükbe a hatalmat, amellyel azután rendetlen országgyűléseken visszaéltek. Alapos kritikával kell tehát nézni az Aranybulla sokat emlegetett záradékát az ellenállási jogról, Werbőczy Tripartitumát és általában a rendi kiváltságokat, amelyek a jelenben is a felvilágosult fejedelem reformjainak útjában állnak. Ezt a felfogást a felvilágosult abszolutizmus elméleti szakemberei magasabb színvonalon fejtették ki, mint amit a késő barokk rendiség képviselt, de náluk sem nehéz kimutatnunk, hogy olykor önkényesen, tendenciózusan értelmezték a múltat. Ennek megfelelőjét a másik oldalon, velük szemben és velük már egy színvonalon, ugyancsak tendenciózus, de ellenkező előjelű tételekkel, azok képviselték, akik viszont a természetjogot a rendi közjogi álláspont korszerűsítésére használták fel, és a felvilágosult rendiség alkotmányjogi programját körvonalazták. Ezek az országgyűlést olyan ősi magyar intézménynek tartották, amely a királyságot is megelőzte. A krónikákban szereplő vérszerződést, az Aranybullát és a különböző uralkodói hitleveleket a társadalmi szerződés jellegével ruházták fel, amelyet persze az uralkodóval a nemesség kötött. A rendi közjogot olyan koherens, ősi alkotmánynak tüntették fel, amely a fejedelmi önkény ellensúlyaként Montesquieu előírásai szerint működött, és amelyet az angol polgári alkotmánnyal is próbáltak párhuzamba állítani, figyelmen kívül hagyva persze a két társadalmi-politikai rendszer eltéréseit és a késő feudalizmus kelet-európai sajátságait. Nyilvánvaló volt, hogy a these royale és a these nobiliaire e magyarországi kivitelben jelentkező ellentmondását csak a feudalizmuson s annak korszerűsített változatain is túllépve lehetett feloldani.

A rendi közjog és Werbőczy bírálatát a felvilágosult abszolutizmus oldaláról Kollár Ádám kezdte el már idézett jogi-történeti munkáiban. 1764–1765 konfliktusában, mint láttuk, a hagyományos nemesi és egyházi rendiség elméletileg ugyan versenyképtelennek, hatalmi pozíciói tényleges megvédelmezésében azonban annál szívósabbnak bizonyult. A szólamot ezután Benczur József evangélikus tanár, majd a jogi kar néhány új oktatója vette át. A kormányzat hivatalos szerkezetét próbálta kihasználni a kalandor Grossing Ferenc Rudolf, akinek neve alatt egy feltűnést keltő, terjedelmes politikai pamflet látott napvilágot (Jus publicum Hungariae. 1786). Ez provokatív hangjával nagy felzúdulást váltott ki a nemesség körében, ami megkönnyítette, hogy a felvilágosult rendi válaszok mellé jogos felháborodás színeit magukra öltve sorakozzanak fel olyan rég elavult, tarthatatlan és retrográd nézetek is, amelyeket a nemesi nemzeti mozgalom hullámai dobtak újra felszínre. S azt is, hogy olyan későbbi szerzők, akik Werbőczy, a rendiség és az állítólagos ősi alkotmány bármily jogos bírálatát szerették volna nemzetellenes merényletnek minősíteni, Grossing kalandorságával azonosítsák s ezzel kompromittálják a felvilágosult abszolutizmus képviselőit, akiket a reformokért küzdő Szalay László egykor még egy új korszak úttörőinek tekintett.

A visszhangban összevegyült az új, felvilágosult és az elavult, késő barokk rendi tiltakozás szólama. A magyar jozefinisták most már a felvilágosult rendi mozgalmat támogatták, bár antifeudalizmusuk túlmutatott annak elképzelésein. Kovachich Márton Györgynek a régi országgyűlésekről írt, már idézett munkája (Vestigia. 1790) egyben vitairat is volt a Grossing-féle közjog ellen, úgy, hogy anyagát felhasználhatták mind a felvilágosult rendiség hívei, mind pedig, fejlettebb fokon, az antifeudális, polgári felvilágosodás úttörői.

Képzőművészet

Az élen Pozsony haladt. Itt dolgozott 1777-től kezdve haláláig időszakunk talán legjelentősebb tehetsége, az osztrák-német származású Franz Xaver Messerschmidt, aki fiziognómiai tanulmányok alapján realisztikus karakterfejeket, kitűnő portrékat készített, immár oly polgári életű, felvilágosult tudósról is, mint Kovachich Márton György volt, a történész, akinek mellszobra (1782) a Szépművészeti Múzeumban máig mutatja, hogy a sok pátosz, mitológia, az egyházi és világi feudális nagyurak szemléletmódja után végül a viszonylag lassabban reagáló szobrászat is kezdett valami újat, a felvilágosodáshoz közelebb állót produkálni.

Benda Kálmán

A szervezkedés

Először a pesti „klubisták” beszervezésére került sor. A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt.

Arató Endre

A személyes érintkezés

A század eleji élénk magyar–román együttműködés a két nemzeti mozgalom jelentős képviselőinek személyes kapcsolatain alapult. Virág Benedekről, Széchényi Ferencről, Kovachich Márton Györgyről, valamint az erdélyi román triászról, a latin iskola megalapítóiról van elsősorban szó. Az együttmunkálkodás alapja az volt, hogy Petru Maior, Samuil Micu-Clain és Gheorghe Sincai a budai Egyetemi Nyomdában mint cenzorok működtek. A pesti tartózkodás és az Egyetemi Nyomdában végzett munka a magyarsággal s annak kulturális képviselőivel való szorosabb érintkezéssel járt. A legsokoldalúbb és a legintenzívebb kapcsolat Virág Benedekkel jött létre. A magyar író kapcsolatban állt Micu-Clainnal is, akinek kéziratban maradt szótára készítésében is közreműködött.

A harmadik jelentős román tudósnak, Sincainak is voltak magyar kapcsolatai. Ő Kovachich Márton György historikus könyvtárában kapott egy időre alkalmazást.

Vörös Károly

A tudományok

A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Codex diplomaticusának 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres összeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban. Végül, egyre inkább összefonódva a feudalizmus felszámolása felé mutató olyan törekvésekkel mint elsősorban Széchenyiéi: ő már Bentham, Ricardo, Adam Smith nézeteit is alaposan ismeri. A gazdasági fejlődés menetével együtt azután megjelennek a modern vámpolitika problémái és nyomukban a gazdaságpolitika elvi kérdései is: a kor statisztikai tudományossága itt kapcsolódik be a politikai harcba, bőven szállítva a tényanyagot. Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak. A szakkönyvek és a szélesedő horizontú publicisztika révén 1848 küszöbén a társadalom e kérdések iránt érdeklődő még szűk rétege már sokoldalúan megvilágítva láthatja az átalakulás közgazdasági problémáit is.

Történelem, irodalom, statisztika, illetve közgazdaság után a társadalomtudományok negyedik nagy, hagyományos területén, a jogtudományban a kép még erősen ellentmondásos: a dolog természeténél fogva itt a legnagyobbak az előrelépés intézményes akadályai. Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás.

Lábjegyzetek

  1. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Quart. Lat. 43. XXIV. fol. 16.
  2. Ugyanott. fol. 17.

Műve

Az 1741. évi országgyűlésről és idejéről: G. Kolinovics, Nova Ungariae periodus… Ed. M. G. Kovachich, (Budae, 1790)

Irodalom

A kor ilyen forrásgyűjtési és történetkutatási igényeinek mintegy egy személyben legjellegzetesebb megtestesítőjeként figyelmünkre kivált érdemes Kovachich Márton György munkássága: V. Windisch Éva, Kovachich Márton György és a hazai tudományszervezés első kísérletei (Századok, 1968 1–2); V. Windisch Éva, Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása (Levéltári Közlemények, 1966. 1).