Kratochvil Károly

A Múltunk wikiből

említik Kratochwillként, Kratochvillként is

Brünn, 1869. december 13. – 1946. szeptember 19.
katonatiszt, a Székely Hadosztály parancsnoka
Wikipédia
Kratochvil Károly
Kratochvil Károly

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

Kratochvil Károly erdélyi katonai parancsnok szerint december 1-én a Kolozsvárott levő fegyveres alakulatok (katonaság, nemzetőrség, csendőrség) létszáma 545 fő. Ugyanő a Kolozsvárott gyülekező székelyek létszámát – más forrásokkal egybevágóan – 1700-ra becsüli, hozzáfűzve, hogy közülük csupán 600-nak jutott puska.

Hajdu Tibor

Az intervenció megindulása

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes – miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján – már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznak cselekvési szabadságát. Kratochvil végül kénytelen volt belenyugodni a puszta fegyverletételbe, csupán az elvonulásra kötött ki feltételeket, amelyeket viszont az ellenfél nem tartott be. Míg a visszavonulás és a titkos tárgyalások folytak, Kratochvil és tisztjei, akik addig is valóságos katonai diktatúrát gyakoroltak az általuk ellenőrzött területen, nyíltan üldözték a direktóriumokat és komisszárokat, kíméletlenül viselkedtek a „kémgyanús” román lakossággal szemben, s így elérték, hogy a nagyrészt románlakta falvakban a nemzeti kérdés háttérbe szorította a szociális konfliktust, a román parasztság felszabadítóként üdvözölte a királyi hadsereget. A városi direktóriumok hiába kísérleteztek ellenállás szervezésével; erejükből végül csak arra futotta, hogy a mozgatható közvagyont és a beszolgáltatott értékeket átmentsék a Tiszán.

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással. Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra. A kerületi és üzemi tanácsok, az öntudatos munkások lelkesen fogadták a határozatot. A tanácsok katonaviselt tagjai jelentkeztek a kaszárnyákban, a többiek a következő napokban főleg a még mindig magánkézben levő világháborús fegyverek összegyűjtésével foglalkoztak, részben a várható ellenforradalmi veszély miatt, részben a hadsereg felszerelése érdekében. Április végén, amikor a Vörös Hadsereg létszáma 70 ezer fő volt, már a hadsereg jó egyharmada állt Budapest és a környék munkásaiból, tehát a legénység összetétele alapvetően megváltozott.

A munkásság hősies talpraállása azonban nem állította csatasorba a nép százezreit. A legforradalmibb paraszti vidék, a Viharsarok három megyéjében április folyamán mintegy 11 és félezer férfi jelentkezett a Vörös Hadseregbe (Csongrádból – Szeged nélkül – 2000, Csanádból 1000, Békésből mintegy 8000), ezeknek azonban már csak egy részét tudták felszerelni. Az április végén megmaradt paraszti vidékeken ennél jóval csekélyebb volt a jelentkezés aránya. Még kisebb volt a jelentkezés az értelmiség, a kispolgárság soraiból; nem mintha többségük elfordult volna a Tanácsköztársaságtól, de a márciusi békés győzelem után most a véres harc napja kelt fel.

A vagyonos osztály és a vele együttérző tisztviselők, tisztek a kiürített területeken mindenütt felléptek az 1918 előtti közigazgatás visszaállításának követelésével, sőt Debrecenben a rendőrlegénységet felbújtva ellenforradalmi lázadást kíséreltek meg; a katonai szolgálatot megtagadó rendőröket a helyi munkásság és az osztrák önkéntesek segítségével verték le. Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel – egyelőre – elég könnyen szétverte.

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak. Hamarosan kitűnt a túszszedés értelmetlensége: a kormányzótanács egyszer sem szánta el magát retorzióképpen túszok kivégzésére, tehát az ellenforradalmi kísérletek szervezőit sorsuk nem aggasztotta, viszont a módszer félelmet és ellenérzést keltett az értelmiség és a középrétegek között. Május végén, mikor a katonai helyzet valamennyire egyensúlyba került, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.

A román támadás után gyorsan – s felemás módon – megpróbálták rendezni a forradalom és az egyházak viszonyát. Április 20-án, húsvét vasárnapján hirdették ki a templomokban a Belügyi Népbiztosság rendeletét a vallás szabad gyakorlásáról, a templomok és felszerelésük sérthetetlenségéről, az önként jelentkezők hitoktatásának jogáról. A direktóriumoknak megtiltották, hogy a papokat leváltsák vagy tevékenységükben zavarják, hacsak nem követnek el bűncselekményt, amiért forradalmi törvényszék elé kell őket állítani. Egyben felszólították a papokat, hogy lépjenek ki az egyházi szolgálatból, és akkor polgári állást kapnak. A visszamaradókat (ez volt a többség) elvben nem részesítették állami támogatásban, de ideiglenesen továbbra is kapták járandóságukat. Ugyanakkor adták ki az egyházi birtokok államosításáról szóló rendeletet; ez különösen a katolikus egyházat érintette érzékenyen, de nem lehetett tovább halogatni, hiszen a latifundiumok jelentős részéről volt szó. A papok kilépésre buzdításával viszont az egyházi vezetésnek tettek szolgálatot, mivel megosztották a mindaddig igen erős egyházi reformmozgalmakat. Az ellenforradalom táborát növelte a hívők soraiban a szekularizáció is, amelyre – mivel a helyi tanácsok sokszor immel-ámmal hajtották végre – központi bizottságokat küldtek ki. Bármilyen óvatosan, szabályosan végezték ugyanis e bizottságok a leltározást, a legkisebb visszaélés, sértő szó is propagandaanyagot szolgáltatott ellenük s a Tanácsköztársaság ellen, éppúgy, mint például Csernoch hercegprímás kilakoltatása a prímási palotából.

A mozgósítás eredményei a hadseregben csak május elseje után mutatkoztak meg, hiszen a szervezéshez idő kellett. A sebtében összeállított zászlóaljakat az egyre romló helyzet miatt egyenként dobták a frontra, és így azok nagyrészt felmorzsolódtak, anélkül, hogy a helyzetet megfordíthatták volna. Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentráltak. Minden nélkülözhető egységet DebrecenNyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást.