Kristóffy József

A Múltunk wikiből
Makó, 1857. szeptember 7. – Budapest, 1928. március 29.
szabadelvű párti politikus,
a Fejérváry-kormány belügyminisztere
Wikipédia
Kristóffy emléktáblája szülővárosában, Makón
1905. július 27.
Kristóffy József belügyminiszter az MSZDP Bokányi Dezső által vezetett küldöttsége előtt bejelenti választójogi reformtervét.
1905. július 30.
Országszerte munkásgyűlések az általános választójogért.
1905. augusztus 10.
A koalíció „útmutatása” a vármegyei ellenállás számára.
1905. augusztus 13.
Norvégia különválása Svédországtól.
1905. augusztus 14.
Abaúj-Torna vármegye törvényhatósági bizottsága által kiküldött 30-as bizottság felhívása a megyei ellenállásra.
1905. augusztus 22.
A koronatanácsi ülésen elutasítják a választójogi program hivatalossá tételét.
1905. augusztus 26.
Az Általános Titkos Választói Jog Ligájának megalakítása.
1905. szeptember 5.
Portsmouth-i béke, az orosz–japán háború vége.
1905. szeptember 6.
A koalíció vezérlő bizottságának javaslata a kormány vád alá helyezéséről.
1905. szeptember 9.
Kristóffy németbogsányi beszéde a választójogi reformról.
1905. szeptember 12.
A Fejérváry-kormány lemondása.
1905. szeptember 15.
Vörös péntek, a budapesti munkásság első általános politikai sztrájkja és tüntetés az Országház előtt.
1905. szeptember 18.
Az osztrák keresztényszociális párt eggenburgi határozata.
1905. szeptember 22–23.
Birodalmi szociáldemokrata konferencia Bécsben.
1905. szeptember 23.
Az ötperces audiencián Ferenc József elutasítja a koalíció követeléseit.
1905. október 1.
Moszkvai nyomdászok sztrájkja, amely általános sztrájkká fejlődik.
1905. október 3.
A fiumei rezolúció.
1905. október 16.
Fejérváry másodszori miniszterelnöki kinevezése, választójogi reformprogrammal.
1905. október 17.
A szerb képviselők Zadarban csatlakoznak a fiumei rezolúcióhoz.
1905. október 29.
Fejérváry bejelenti az új kormánypárt, a Haladó Párt megalakítását.
1905. október 30.
A cár kiáltványa a polgári demokratikus szabadságjogokról.
Tahy István kinevezett Pest-Pilis—Solt-Kiskun vármegyei főispánt a megyeházára érkezésekor az ”ellenállók” becsukják.
1905. november 18.
Kristóffy beszünteti 12 vármegyei törvényhatóság állami dotációját.
Az Alkotmánypárt létrehozása.
1905. november 28.
Az ausztriai proletariátus általános választójogi sztrájkja.
1905. november
Választójogi tüntetések Bécsben, Prágában, Brünnben, Innsbruckban. Bécsben és Prágában összetűzés a rendőrséggel.
1905. december 14.
A Szlovák Néppárt megalakítása.
A budapesti ifjúmunkások nagygyűlése jóváhagyja az Ifjúmunkások Országos Szövetségének alapszabály-tervezetét.
1905. december 19.
Kristóffy beterjeszti választójogi törvényjavaslatát.
1907. május
A Kristóffy-féle Országos Radikális Párt megszervezése.

Tartalomjegyzék

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Ez utóbbi cél, az eszmei harc, a tudományos gondolkodás védelme vezette a Huszadik Század szerkesztő és írógárdáját, amikor a következő évben, 1901 januárjában megalapította a Társadalomtudományi Társaságot. Az első elnök Pulszky Ágost, a pozitivista jogbölcselet kiváló művelője lett, utána Andrássy Gyula, majd Pikler Gyula jogfilozófus és szociológus következett. A tisztikarhoz tartozott még Hegedüs Lóránt alelnök, közgazdász, hamarosan a GYOSZ vezető funkcionáriusa; Somló Bódog és Gratz Gusztáv titkárok; és a választmány tagjai: Concha Győző, Rákosi Jenő, Kristóffy József, Vészi József, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem, Ignotus, Jászi Oszkár.

Hanák Péter

A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

A szürke kabinetből az államférfiúi ambícióktól fűtött Kristóffy József belügyminiszter, volt szatmári főispán emelkedett ki.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A kilátástalannak tűnő elszigeteltségben, valamikor július elején, mint égi sugallat, világosodott meg Kristóffy belügyminiszter előtt az eszme: politikai reform, általános választójog. A metafora Kristóffytól származik, emlékirataiban csodás elemek összejátszásának, Tisza Kálmán túlvilági sugallatának tulajdonítja a merész ötlet megszületését.

Kristóffy legendisztikus elbeszélését erős kétkedéssel kezelhetjük. A választójog reformja sem új nem volt, sem csodás, hanem nagyon is kézenfekvő gondolat. A nemzeti jelszavak mellett a népjogok igéitől voltak hangosak már két évtizede a Monarchia közéleti fórumai. A századforduló Ausztriájában az általános választójog eszméje a polgári pártok között is polgárjogot nyert. És Magyarországon sem csupán a szociáldemokrata párt agitációs jelszavaként vált ismeretessé, hanem régóta szerepelt a függetlenségiek programjában is. A választójog valaminő kiterjesztése – amint láttuk – első helyen állott a koalíció feliratában, és éppen ez volt az a pont, amely az uralkodó jóváhagyását is elnyerte. Nem állítható tehát, hogy a választójogi reform akár a hazai politikában, akár a Reichsratban vagy az udvar számára merőben újszerű, idegen lett volna. Ausztriai konzervatívok, főként a keresztényszocialisták, az egy évtizede programba vett választójogi reformtól a politikai erőviszonyok átrendeződését, a nemzeti ellentétek új egyensúlyozási, illetve a szociális kérdésekkel való ellensúlyozási lehetőségét, s nem utolsósorban a magyar nacionalista vezető réteg pozíciójának gyengítését várták. A reformot tehát a konzervatív birodalmi reform eszközének tekintették. A századelőn Ferenc József még nem barátkozott meg az általános, titkos választójoggal; Ferenc Ferdinánd pedig kifejezetten ellenezte azt. Semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy Kristóffy tervezetét Bécsből sugalmazták volna, akár a Burgból, akár a trónörökös ekkortájt szerveződő Belvedere-köréből.

A demokratikus reform mint a kormányzati válság levezetésének s a dualista rendszer fenntartásának eszköze, a magyar kormánytól származott. Attól a teljesen elszigetelt, minden társadalmi és politikai támasz nélkül álló kormánytól, amely az alkotmányosság tartományában fekvő politikai kiutat keresett a válságból. Kristóffy elgondolásának jelentőségét tehát nem a választójog újdonsága, nem névértéke, hanem helyértéke adta meg, az a helyzet és az a rendeltetés, amelyben és ami végett reformtervét „föltalálta”. „Külföldi tapasztalatokból már jól ismertem a suffrage universelle óriási tömeghatását, s egy percig sem kételkedtem, hogy ez a minden tömegérdeket átfogó hatalmas eszme, ha egyszer felvettetik, …úrrá lesz a politikai viszonyok felett. Az első percben tisztában voltam, hogy megtaláltam a fegyvert a vezényszó felfújt mozgalmával szemben.”?[1] Kristóffy első memorandumát Fejérváry július közepén vitte Bécsbe, Ferenc József akkor csupán a miniszteri magánvéleményként való nyilatkozatot engedélyezte. Ezekután „üzent” Kristóffy a szocialistáknak, akikkel azonban már egy-két hete felvette a kapcsolatot. Emlékezete szerint a kezdeményező lépést ő tette meg a szocialisták rendőri felügyeletének feloldásával. Tény, hogy a pártvezetőség két tagja, Goldner Adolf és Garami Ernő már korábban bizalmas megbeszéléseket folytattak a belügyminiszterrel, de csak a királyi „nihil obstat” kimondása után, július 27-én került sor a párt ötven tagú küldöttsége előtt a választójogi reformterv kísérleti léggömbként való felröppentésére.

A belügyminisztérium nagytermében hatásosan megrendezett előadás mögött a pártvezetőséget képviselő Garami és Kristóffy eléggé konkrét megállapodása állott. A párt a rendőri felügyelet feloldása, nagyobb akciószabadság, a földmunkásszövetség engedélyezése és mindenekelőtt az általános választójog ígérete fejében felajánlotta a kormány számára a szervezett munkásság támogatását. Ilyen előzmények után a június 30-i népgyűlés már ultimátumszerűen szólította fel a koalíciót, hogy a katonai követeléseket kikapcsolva, a választójog programjával alakítson kormányt, ellenkező esetben a munkásság „a legmesszebbmenő, legélesebb fegyverekkel” fogja kivívni a nép „legszentebb, legelemibb jogát”.[2] Másnap a pártvezetőség nagyszabású országos választójogi kampány megindítását határozta el. A vezetőség és a mozgalmi törzs soha korábban annyi erőt, leleményt, harckészséget nem tanúsított, mint 1905 második felében. Augusztus–szeptemberben egymást érték a gyűlések, a tüzes röpiratok, az utcai tüntetések. A párt megszólaltatta maga mellett a II. Internacionálé tekintélyeit, megnyerte a baloldali értelmiség támogatását, gyakori röpgyűléseket tartott az üzemekben, háziagitációt indított a városi lakóterületeken, szónokok százait küldte vidékre, a falvakba.

A megvalósíthatóság reményével kecsegtető választójogi akciót a Társadalomtudományi Társaság liberális és demokratikus elemei is támogatták. A hirtelen felduzzadt tömegmozgalom egy időre megállította a társaság bomlási folyamatát, és közelebb hozta egymáshoz a választójog híveit. 1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[3]

A felhívást a magyar szellemi élet mintegy 60 kiválósága, főként a Társadalomtudományi Társaság tagjai írták alá, továbbá egyetemi tanárok, művészek, az ipar és a kereskedelmi élet egyes vezető személyiségei is. A liga megalakulásának a szociáldemokrata párt vezetői nagy jelentőséget tulajdonítottak. 1905 őszén több alkalommal rendeztek közös választójogi gyűléseket, ezek voltak a szervezett munkásság és a radikálisok közti később megszilárduló fegyverbarátság első tűzpróbái. Az alkalmi együttműködés még szélesebb volt: a ligának sikerült a függetlenségiek néhány tekintélyét, Apáthy István egyetemi tanárt, Barabás Bélát, Ugron Gábort, Vázsonyi Vilmost, Benedek Eleket is megnyernie. Így a szeptember 10-i zászlóbontó nagygyűlésen egy potenciális „ellenkoalíció” körvonalai sejlettek fel, amelyben kormánypárti újliberálisok, szocialisták, baloldali függetlenségiek foghattak volna össze. A liga azonban ekkor nem mérkőzhetett meg a nemzeti ellenállást irányító koalícióval.

Igaz, a koalíció vezérkarát is váratlanul és kellemetlenül érintette a választójogi mozgósítás. Az új jelszó hatására szemlátomást vesztettek népszerűségükből, a munkásság és a szegényparasztság hangulata számos helyen ellenük fordult. Magában a vezérlő bizottságban is ellentétek támadtak a reform pártolói és ellenzői között. A hatvanhetesek és a negyvennyolcas jobboldal azonban szilárdan tartotta a gyeplőt. A rutinos parlamenti taktikusok a fő tüzet „a beszámíthatatlanság előjogával felruházott fenegyerekre”, Kristóffyra és a kormányszocialistáknak, „burgzsandároknak” gúnyolt szociáldemokratákra irányították. Apponyi ügyes formulájával szétkürtölték, hogy ők „a népet az alkotmány sáncaiba akarják bevinni, de nem az alkotmány romjaiba”.[4] A vezérlő bizottság nem utasította el az általános választójog gondolatát, de nem volt hajlandó sem a nemzeti követeléseket „feláldozni” érte, sem az alkotmányosság helyreállítása előtt érdemben tárgyalni róla. Ez az álláspont megnyugtathatta a konzervatívokat s alkalmasint a liberális nacionalisták jó részét is, de nem tudta ellensúlyozni az új kormányprogram hatását a szocialistákat követő néptömegekben és a baloldali értelmiségben. Tény, hogy a szociáldemokrata párttal kötött megegyezés révén a Fejérváry-kormány helyzete egy hónap alatt jelentékenyen megjavult.

A Kristóffyról és Garami elkeresztelt paktum azon melegében és még hosszú évek múltán is, a mozgalmon belül, a rokonszenvező értelmiség és az ellenfelek körében szenvedélyes – s a történetírásban máig gyűrűző – polémia hullámát kavarta fel. Állásfoglalásunk kialakításánál tárgyilagosan mérlegelnünk kell a korabeli körülményeket. A koalíció jobboldali többségű, konzervatív nacionalista vezérkarától nem lehetett demokratikus reformot várni, csak újabb, alkalmasint még nyomasztóbb nemzetiségi és népelnyomást. Régebbi és friss tapasztalatok kétségtelenné tették, hogy a szociáldemokrata párt nem szövetkezhet az agrárius földbirtokosok, konzervatív hatvanhetesek és elvtagadó negyvennyolcasok vezette koalícióval, hanem küzdenie kell az álhazafias frázisokba burkolt reakció ellen. Az sem látszik kizártnak, hogy erős tömegnyomás vagy parlamenti bázis esetén a dinasztia hozzájárult volna a Kristóffytól tervezett választójogi reformhoz.

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

Miközben Kristóffy választójogi tervezetével a nyilvánosság előtt kirukkolt, a vezérkari főnökség egy kevésbé látványos ellenalternatíva kidolgozásán fáradozott. Július 19-én mutatta be a hadműveleti iroda főtisztje a „Lösung der ungarischen Krise durch Waffengewalt” (A magyarországi válság fegyveres erővel való megoldása) tervet, s egy hónap múlva, augusztus 13-án hagyta jóvá Potiorek táborszernagy, a vezérkari főnök helyettese a „Studie U” tanulmányt. Ezeknek együtt „Operationsplan für den Kriegsfall U” (A Magyarország elleni háború műveleti terve) elnevezést adták. A haditerv abból a feltételezésből indul ki, hogy a magyar nemzeti ellenállásból szervezett forradalom és fegyveres felkelés fejlődhet, ennek megelőzése, ellensúlyozása, illetve leküzdése végett elsőrendű feladat az erőviszonyok felmérése. A magyarok zöme nyilvánvalóan a felkelés mellé áll, de a nemzetiségekre sem lehet bizton számítani, bár egy részük győzelmes előrenyomulás esetén megnyerhető. A terv szerint a magyar többségű csapatokat megbízhatatlannak, a vegyes egységeket kérdésesnek kell tekinteni, az ausztriai és horvátországi csapattestek – beleértve a nemzetiségiek – dinasztiahűségére, megbízhatóságára lehet számítani. Óvatos számítás szerint teljes mozgósítás esetén a magyar oldalra álló 282 zászlóaljjal, 146 lovasszázaddal és 78 üteggel a császáriak 654 zászlóaljat, 239 lovasszázadot és 166 üteget állíthatnak szembe.

Fegyveres felkelés kitörésekor a haditerv első lépésként a megbízhatatlan csapatok lefegyverzését vagy legalábbis semlegesítését, a fegyver- és lőszerkészlet megmentését és a Magyarországon levő megbízható egységek leverésének elkerülését írta elő. Ezzel párhuzamosan kellett megkezdődnie Ausztriában, lengyel, ukrán területen és Horvátországban a mozgósításnak. A támadást négy irányból tervezték: északról a Felvidék, északkeletről a Tiszántúl, délről a Dunántúl ellen, a főerők pedig nyugatról PozsonyGyőrKomárom irányában indultak volna meg. A főcsapás iránya a főváros: Budapest nélkül a magyar ellenállás hosszabb ideig nem tartható. A haditervhez mellékelt térképvázlat világosan mutatja, hogy a Bécsből induló – a flottilla egységeitől támogatott – dunai hadseregnek s a Przemyślből és Lembergből felvonuló kárpáti hadseregnek nagy erőkkel Budapest felé kellett nyomulnia, míg a XII. hadtest Erdély határán, a XIII. hadtest a Dráva vonalán sorakozott volna fel, a VII. temesvári hadtest pedig déli irányban védte volna a Bánságot.

A részletesen kidolgozott haditerv arra vall, hogy Ferenc József és katonai tanácsadói nem bíztak eléggé a békés kibontakozás eszközeiben és lehetőségében. Az alkotmányos kibontakozást előkészítő imparlamentáris kísérlet és a Fejérváry-kormány által javasolt választójog reformtaktika mellett egy harmadik eséllyel is számoltak: Magyarország fegyveres megszállásával s a katonai igazgatás bevezetésével. Hogy ez a többé-kevésbé átgondolt „háromesélyes” taktika nem utólag, logikai úton rekonstruált következtetés, azt az 1905. augusztus 22-én Ischlben tartott koronatanács bizonyítja. A miniszteri konferencia, amelyen Ferenc József elnökölt, a magyarországi válságot és monarchiai kihatásait tárgyalta meg.

Bevezető expozéjában Fejérváry a kibontakozás három lehetőségét vázolta. Az első, a koalíciós pártokkal való megegyezés és egy kormányképes többség megalakítása csak akkor képzelhető el, ha az uralkodó a magyar katonai követeléseket illetően engedményekre hajlandó. A második lehetőség az országgyűlés esetleg megismétlődő feloszlatása lenne, ez azonban a kormány pozitív fellépését feltételezi, máskülönben a választásokon a függetlenségi párt valószínűleg többséget szerezne. A pozitív fellépésen a kormányfő olyan program meghirdetését értette, „amely a lakosság széles rétegeit kielégíti”. A harmadik lehetőség egy abszolutisztikus kormány kinevezése, ezt azonban „katonailag kellene megszervezni, ami leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”.[5] A lehetőségek exponálásából is kitűnt, hogy Fejérváry a második lehetőséget ajánlja. Evégett részletes programtervezetet mutatott be. Első helyen az általános választójog alapján megvalósítandó parlamenti reform állott. A második pont, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági kapcsolat szabályozása, lényegében az önálló vámterületet, az autonóm vámtarifát, az önálló magyar nemzeti bank felállítását és a kereskedelmi hajózás önállósítását tartalmazta azzal, hogy a két ország között megkötendő új kereskedelmi és vámszerződés biztosítaná a két ország közti szabad forgalmat.

A program megismételte a szabadelvű párt egykori kilences bizottságának katonai javaslatait, és megtoldotta őket a hadügyi igazgatás szabályozását célzó új véderőtörvénnyel. A továbbiakban otthonmentesítő (homestead) törvény megalkotását, progresszív jövedelmi adó bevezetését, az állami és vasúti alkalmazottak szolgálati szabályzatának elkészítését és egyéb szociális reformokat helyezett kilátásba.

A nemzeti és a szociális reformigényeket egyesítő program voltaképpen kívánságlista volt, ábrándozás, hogy miként lehetne egy jozefinista típusú abszolutizmust felújítani a századelő Magyarországán. A tervezetet a legélesebben az osztrák miniszterelnök opponálta. Gautsch már július 15-én terjedelmes memorandumban fejtette ki a realitásoktól jócskán elkanyarodó javaslatát: az osztrák kormány és a koalíciós pártokból ad hoc alakított ügyvivő magyar kormány közvetlen tárgyalások során állapodjék meg az 1867-es közjogi rendezés korszerű módosításáról. Gautsch valaminő új – főként a gazdasági viszony tartósabb szabályozását érintő – kiegyezésre gondolt, amelyet aztán a két parlament elé lehetne tárni. Minthogy a kiegyezés revíziójának jelszava Ausztriában is, Magyarországon is népszerű volt, Gautsch ezt a látszategyetértést akarta tárgyalási alapnak megtenni. Érthető, hogy irreálisnak és veszélyesnek tartotta Fejérváry tervezetét, ennél egyszerűbbnek és olcsóbbnak a koalícióval való megegyezést. A gazdaságpolitikai újraszabályozást, amely egyoldalúan a magyar érdekeknek kedvezően változtatná meg az 1867-es közjogi alapot, és amely a külfölddel való kapcsolatokban kivihetetlen, határozottan elutasította. A legnagyobb hevességgel a magyar kormány választójogi reformtervét ellenezte. Ennek bevezetése esetén, mondotta, azonnal hasonló követelések lépnének fel Ausztriában is, amely még nem érett az általános választójogra. Ha viszont az osztrák kormány visszautasítaná a reformot, akkor „Ausztriában olyan állapot keletkeznék, amelyhez képest a jelenlegi magyarországi viszonyok is kielégítőnek tűnnének, és olyan mélyreható erjedés indulna meg, hogy a közrendet még fegyveres erővel sem lehetne fenntartani”. „Vajon nem lenne-e kisebb rossz a Monarchia két államának egyszerű szétválása”, mint ez a rendszabály, amely az alapokat romboló, hatalmas felfordulásra vezetne?[6]

A szónoki kérdés a birodalmi egységet és a konzervatív rendet fenyegető veszélyeket dramatizálta, és nem is maradt teljesen hatástalan. Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

Igaz, a kortársak, még a beavatottabbak sem ismerték a Magyarország megszállására szánt terveket és előkészületeket, de azt a választójog demokratikus hívei is tudták, hogy a Kristóffy-programot alkalmasint csak oktrojálással lehet megvalósítani. A pártvezetőség beszédeiből és leveleiből kitűnik, hogy elfogadták az oktrojt, magyarázgatták szükségességét. Az olyan jelszóként használt formulák, mint: „hadd jöjjön az abszolutizmus, de a szuronyok hegyén jöjjön az általános választói jog”,[7] szűk látókörre vallanak. A Habsburg-monarchia újabb kori története bőven bizonyítja, hogy a szuronyok hegyén ajándékozott alkotmányt hasonlóképpen szokták visszavenni. Az adott esetben pedig csupán a szuronyok voltak valóságosak, a reform még csak ígéret, fokozatosan mérséklődő tervezet.

És ha hatalmi szóval végül is kiterjesztették volna a választójogot, ami – mint mondottuk – nem tartozott a képtelenségek közé, az ilyen reform a középrétegektől és jelentős néptömegektől támogatott nemzeti mozgalom ellen irányult, annak ellensúlyozására szolgált volna, ez pedig a nemzeti és a demokratikus erők közti szakadékot mélyítette, a hazai progresszió táborát még jobban megosztotta volna. A szociáldemokrata párt taktikájának elv- és célszerűtlensége nem abban állt, hogy helyeselte, előrelépésnek tekintette a felülről tervezett, bécsi passzussal ellátott reformot, hanem aktívan támogatta, a demokrácia jelvényeivel legitimálta azt a kormányt, amelynek abszolutisztikus tendenciája előtte is, kezdettől, nyilvánvaló volt. Az adott helyzetben, a kormány tömegmozgalommal való támogatása, illetve a koalíció hasonló támadása nem a felüllevők válságának elmélyítését, hanem gyors felszámolását, nem a választójog kikényszerítését, hanem elodázásának megkönnyítését segítette elő.

A párt, igaz, 1905 nyarán nem láthatta előre a következő év fejleményeit, amint nem látta Ady sem, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Bolgár Elek és azok a radikálisok sem, akik a Fejérváry-kormány mellé álltak és aktív hivatali szolgálatot is vállaltak. A radikális értelmiség jó részének „darabontsága” azonban különböző fokú és motivációjú volt.Jászi és néhány barátja komoly fenntartásokkal támogatta a kormány reformpolitikáját, és nem fordult szembe a nemzeti mozgalom progresszív elemeivel. Jászit korábban erősen foglalkoztatta a szocializmusnak a nemzeti eszmével való „korrigálása”. A nemzeti eszme jelentőségének érzékelése visszatartotta a kormánnyal való szoros együttműködéstől. 1905 szeptemberének forró napjaiban olyan népgyűléseket javasolt, „melyeken össze kellene forrasztani a nemzeti követeléseket és az A. T. V. J.—ot” (általános titkos választójogot).[8]Jászi és hívei távol tartották magukat Kristóffy pártszervezkedésétől, és voltaképpen a konzervatív álhazafiak leleplezésében álltak vele közös platformon.

A válság birodalmi dimenziói

Ferenc József még október elején – amikor már elfogadta a kormány reformprogramját – is azon aggódott: „…vajon az általános választójog életbeléptetése által nagyobb tért nyerő demagógia nem fogja ezen nagy dinasztikus érdekeket veszélyeztetni?”[9] Az uralkodó „jobbra” ingadozását tehát a konzervatív érdekek és a mögöttük álló jelentős erők motiválták. Ámde nemcsak a koalíciónak, a Fejérváry-kormánynak is támadtak alkalmi szövetségesei.

Nyilvánvaló, hogy az ausztriai szociáldemokrácia támogatta a választójogi reform ügyét, ámbár a kormánnyal való együttműködést illetően jóval óvatosabb volt magyarországi testvérpártjánál. Az osztrák párt, főként a nagy tekintélyű vezér, Viktor Adler, kezdettől bizalmatlanul figyelte Kristóffy választójogi programját, benne az ellenzéket gyengítő taktikai mozzanatot hangsúlyozta, és nem állt teljes mellel budapesti elvtársai kormánypárti kampánya mellé.

A koalíció behódolása

A megyék sorra-rendre megtagadták az engedelmességet. A főispánok kevés kivétellel lemondtak, átengedték a terepet az ellenállást szervező megyei tisztikarnak. Kristóffy megpróbált erélyesen fellépni, megsemmisítette az ellenállásra vonatkozó határozatokat, felfüggesztette az ellenszegülő tisztviselőket, új főispánokat nevezett ki és támogatásukra erős karhatalmat rendelt, de mindez csak olaj volt a tűzre. A megyék zöme jogtalannak és érvénytelennek nyilvánította a megsemmisítő határozatokat, folytatta az ellenállást, s a megyei tartalékokból, az alkotmányvédő bizottságokkal karöltve gyűjtött „ellenállási alapból” folyósította az elmozdított tisztviselők fizetését.

A fő tüzet a darabont tisztviselőkre irányították. A koalíció helyi hangadóitól feltüzelt közvélemény bojkott alá fogta, hazaárulónak bélyegezte és a legsúlyosabb anatémával sújtotta a hivatalvállalókat, sok helyütt a posztjukon megmaradókat is. Különösen az új főispánokon és kormánybiztosokon töltötte ki dühét. Súlyos incidensekre, összeütközésekre került sor a vezérmegye szerepét ezúttal is betöltő Pest megyében, s egyidejűleg Komáromban november végén, Ung megyében december végén. Az uralkodói önkény és az alkotmánysértés elleni jogos tiltakozás e mozgalmakban sem kapcsolódott össze a népjogokat felkaroló demokratikus követelésekkel. Az úri vezető réteg többnyire éppen a reformprogramja miatt támadta a kormányt. Pest megye novemberi viharos közgyűlésén a kormányfő bűnéül azt rótta fel Keglevich Gábor gróf, hogy „a társadalmi rend alapját képező egyházat és államot szétrobbantással fenyegető – Isten és a haza fogalmát megtagadó – nemzetköziekkel ölelkezik”.[10] A „hazátlan” szocialistákkal való szövetkezés és a reformprogram mindenütt a nemzeti akarat megtörésére szánt bűntettként szerepelt a nacionalista demagógiában. A legsúlyosabb incidensre az év végén Debrecenben került sor. Az új főispánt a pályaudvaron hatalmas tömeg, parasztok, kisiparosok, munkások fogadták, félholtra verték, majd egy halottaskocsin – ütlegek, szitkok és gúnyolódások közepette – végigvitték a városon, mígnem az úri közönség ki nem mentette a felbőszült tömeg kezéből. Ezután Rudnay, a pesti rendőrfőkapitány királyi biztosi minőségben erős katonai fedezettel megszállta és „pacifikálta” a várost.

A kormány január elején komor jelentésben számolt be az ország pénzügyi és politikai helyzetéről. A deficit aggasztóan nő, a közviszonyok teljes anarchiába jutottak, a közigazgatási apparátus az egész vonalon felmondta a szolgálatot A kormány egymaga áll, nincs pártja, nincs közege, nincs embere. Létezése csak látszólagos, mert nem ő kormányoz, hanem a koalíció. A bomlás átterjedt az összes közintézményre, sőt „itt-ott már a csendőrség is a megbízhatatlanság tüneteit szolgáltatja, ami bizonyára a vég kezdetét jelenti”. A memorandum hangsúlyozza, hogy a közviszonyok elfajulása december 19-e óta rohamossá vált. Azóta a koalíció és a közvélemény biztos a megegyezésben és a király engedékenységében. A decemberben megindított újabb „békeakció” tehát káros volt, csak az ellenzékiséget, helyenként a forradalmi ellenállást bújtotta fel. „Teljesen lehetetlen itt, Európa szívében, kultúrállamok között, ilyen zabolátlan garázdálkodást tovább tűrni, amely az országot erkölcsi, politikai és gazdasági romlásba dönti és egyben a nagyhatalmi állást és ezzel a monarchikus és dinasztikus érdekeket erősen veszélyezteti… Vétkes hiba volna, ha odáig hagynánk fejlődni a dolgokat, hogy a korona és a nemzet között a kard legyen a bíró.”[11] Ennek elkerülése végett sürgősen abba kell hagyni a céltalan béketárgyalásokat, be kell vezetni a kivételes állapotot. A diktatúrát a már novemberben ajánlott radikális reformprogrammal: a progresszív adó behozatalával, a hitbizományok megszüntetésével, az egyházi birtokok felparcellázásával, a közigazgatás államosításával és mindenekelőtt az általános, titkos választójog oktrojálásával lehetne a széles néprétegek előtt rokonszenvessé tenni. A kormány nem titkolta, hogy mindezzel félreszorítani és büntetni kívánja a rebellis arisztokráciát és a vele szövetséges intelligenciát. A vezető réteg nem földbirtokos politikusainak vaskos tévedése volt Ferenc Józsefről, Gołuchowskiról s az udvari főurakról feltételezni, hogy bosszúból földosztáshoz, a hitbizományok eltörléséhez, radikális szociális reformokhoz fognak folyamodni. A talajt és realitást vesztett kormány a tekintetben viszont nem tévedett, hogy a néptömegek országszerte radikális változásokat vártak.

A néptömegek forrongó hangulata és a várakozás feszültsége a választójogi törvényjavaslat közzététele után megnőtt. A moszkvai felkelés keltette szolidaritás 1906 januárjában az orosz forradalom kitörésének első évfordulója alkalmával rendezett gyűlések tartották ébren. Új sztrájkhullám volt emelkedőben, új erőre kapott a földmunkások szervezkedése. A január 7-én megalakult Földmunkások Országos Szövetségének gyorsan kiépültek a helyi szervezetei. Hatósági akadályokba kezdetben alig ütköztek, Kristóffy a renitens földbirtokosokat akarta ijesztgetni velük. Az új szakszervezet első tevékenysége a kedvezőbb munkabér-megállapodások, szükség esetén összehangolt sztrájkok előkészítése volt.

A felszíni hullámverés alatt működő irányító erők azonban, amint utaltunk rá, lassacskán ellanyhultak. A szociáldemokrata párt vezetősége a választójogi törvényjavaslat közzétételét saját taktikája első sikerének fogta fel. Bizonyosra vette, hogy most már vagy a sarokba szorított koalíció kapitulál, elfogadja a választójogi reformot, vagy bekövetkezik az alkotmány felfüggesztése, a reform oktrojálása. E kétesélyes, de mindenképpen kedvező kifejletre számítva, 1906 elejétől várakozó álláspontra helyezkedtek. A részletek bírálata ellenére, sajtóban, agitációban támogatták a kormányprogramot, de a vezérlő bizottságnak is tudomására hozták, hogy hasonló reform vállalása esetén egy koalíciós kormányt is elfogadnának. Garami úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a kormány és az ellenzék párharcában továbbra is a párt a mérleg nyelve, tőle függ a reform sorsa.

A vezérlő bizottság Kristóffy fenyegetéseit is, a szociáldemokraták ajánlatait is elhárítva, figyelmét az udvarral való megegyezésre összpontosította. A tárgyalások fonalát decembertől a király bizalmi embere, Lukács László gombolyította. A vezérlő bizottság jobbszárnyán ekkorra már megérlelődött az alkuvágy, a megyékben is jelentkeztek a tisztikar kifulladásának jelei. Sok helyütt anyagi eszközökben szűkölködtek, a provinciális szűklátókörűség megakadályozta a jobban rászoruló megyék támogatását, egy országos ellenállási pénztár létrehozását. Jelentős kölcsönt pedig a főúri mecénások tartózkodása miatt a pénzintézetek nem folyósítottak. A közigazgatási sztrájk gondolatát január elején a koalíció vezérei is, a megyék többsége is elvetette. Okkal merült fel a kérdés: ki tartaná el az egzisztenciájukat vesztett tisztviselőket? Nem lelkiismeretlenség-e ekkora önfeláldozást kívánni tőlük? És a főérv: nem vezet-e anarchiára a hosszú ellenállás? Egyes megyékből januárban már a vezényszó kikapcsolását, a „jogfenntartással” való megegyezés óhaját is felvetették.

Az 1906 első hónapjaiban intenzíven folyó tárgyalásokon a koalíció fokozatosan visszavonult. A magyar vezényleti nyelvre vonatkozó követelését előbb a tisztikar és a legénység közötti „érintkezési nyelvre” korlátozta, végül megelégedett volna a jogokat elvben elismerő és a jövőre fenntartó királyi nyilatkozattal is. Hajlandó lett volna elfogadni a SzéllKoerber-féle kiegyezés vámtarifáit és az ezen az alapon kötendő új külkereskedelmi szerződéseket. Feladta tehát az önálló vámterület követelését, és beérte volna az önálló jegybankkal is. A mérsékelt kívánságokat február elején Andrássy tolmácsolta az uralkodónak: programja katonai részének megvalósítását nem tűzi a kormányvállalás feltételéül, de elvileg nem is mond le róla, hanem a szélesebb alapokon megejtendő új választások eredményében megnyilvánuló „nemzeti akarattól” teszi függővé.

Ferenc József azonban nem elégedett meg az ilyen fenntartásoktól megbizonytalanított egyezséggel. Úgy látta, hogy a saját seregeiktől félő vezérek a behódolás tisztes formáját keresik, csak az elvhűség látszatának megőrzéséért tétováznak. Az uralkodó nem szakította meg az alkut, de néhány erélyes csapással kívánta meggyorsítani a megegyezést. Ezt sugallta az a megfontolás is, hogy az alkotmányos többséggel rendelkező koalíciót meg kell fosztani „ellenkormány” szerepének legalitásától, a vezérkart pedig képviselői immunitásától. Ezt sürgette az új külkereskedelmi szerződések életbeléptetésének közelgő határideje is.

A vám- és kereskedelmi szövetségnek a SzéllKoerber-féle megegyezésen alapuló meghosszabbítását és az ehhez csatolt új autonóm vámtarifát a magyar törvényhozás – amint láttuk – az obstrukció miatt nem hagyta jóvá, nem adott további törvényes felhatalmazást a kormánynak az új külkereskedelmi szerződések megkötésére sem. A legfontosabb szerződések azonban 1903 és 1905 között lejártak. A külügyminiszternek, ha nem akarta a Monarchiát vámpolitikai konfliktusoknak, gazdasági megrázkódtatásoknak kitenni, meg kellett indítania a külkereskedelmi tárgyalásokat. A Németországgal, Olaszországgal, Oroszországgal és más országokkal kötött szerződéseket 1906. március elsejéig kellett életbe léptetni. A magyar kormány – amint láttuk – már az 1905. október 16-i közös minisztertanácson vállalta, hogy parlamenti jóváhagyás híján rendeletileg lépteti életbe a szerződéseket. Ezzel azonban nehéz dilemma elé került: ha elmulasztja ezt az intézkedést, a szerződések sorát kockáztatja, ha viszont a rendeleti megoldást választja, akkor megsérti az alkotmányt. A Monarchia és a magyar uralkodó osztályok gazdasági érdekeit előnyben részesítve, a kormány az utóbbi megoldást választotta. Minthogy a szükségrendeletet a magyar alkotmányos gyakorlat nem ismerte, a rendeleti úton való életbe léptetést csak az országgyűlés szünetelése esetében lehetett valamelyest megindokolni. Ezért végül rászánták magukat az országgyűlés feloszlatására. Ferenc József a kényes feladattal a királyi biztossá kinevezett Nyiri Sándor honvéd vezérőrnagyot bízta meg.

Február 19-én katonaság szállta meg a Parlament épületét. A képviselők – tiltakozva a fegyveres erőszak ellen – néhány kivétellel elhagyták az üléstermet. Ezután bevonult a katonai parancsnok, a kongó padsorok előtt felolvasta a királyi leiratokat, végül kiüríttette az Országház épületét. A feloszlatást egy sor rendkívüli intézkedés követte. Kristóffy azonnal gyűléstilalmat rendelt el, megszigorította a cenzúrát, megvonta a még ellenálló megyék állami javadalmazását, feloszlatta az „alkotmányvédő bizottságokat”. Márciusban a megyék többsége már megadta magát, csak tízben folyt még lagymatag ellenszegülés. Az ellenállás a gomblyukakba vonult vissza: főúri hölgytársaságból ekkor indult el a „Tulipán-mozgalom”. A százezerszámra – jórészt Ausztriában és Csehországban – gyártott tulipán-jelvények jelképezték a hazafias tüntetést.

Az országgyűlés szétkergetése és az erőszakos rendszabályok nem váltottak ki különösebb háborgást a közvéleményből. A koalíció vezérkara ekkorra elvesztette jelentőségét is, maradék bátorságát is. A nemzethez intézett kiáltványa a megszokott frázisokkal bélyegezte meg az újabb „törvénytelenséget”, kárhoztatta a külkereskedelmi szerződések rendeleti életbeléptetését, a gazdasági önállóság megsértését. De harc helyett csupán arra buzdított: „égjen tovább a szent tűz a magyar hazafiság oltárán! Változzék át az alkotmány védőbástyájává minden honfi kebel, melyből a honszerelmet kiölni… a honfi dacot kiirtani ne lehessen soha!”[12]

Az események hatására a koalíció sorai megbomlottak. Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból, A bizottság többsége kész volt a „tisztes alkura”. A kiegyenlítésben a vezető szerepet Kossuth Ferenc játszotta. Kossuth az országgyűlés és a vezérlő bizottság feloszlatása után beláthatatlan következményű önkényuralmi intézkedésektől tartott. „Tekintve, hogy az ország sora (és saját magunké is) ily veszélyessé vált – a írta öccsének –, nem adtam át többé Andrássynak a tárgyalások fonalát, hanem kezeimben tartottam meg…”[13] S mihelyt hajlandónak mutatkozott a koalíciós program elejtésére, azonnal megtalálta az önkényuralomba torkolló labirintusból a paktumhoz kivezető utat. A békeszerzésben hatékonyan közreműködött Méray-Horváth Károly, a polgári radikálisokhoz közelálló szociológus és Barabás Béla, a Kossuth szűkebb köréhez tartozó képviselő. Méray-Horváth már hetek óta szorgoskodott sajátos politikai szociológiai kísérletével a kibontakozás érdekében. Március végén rábeszélte Barabást és rajta keresztül Kossuthot, hogy a függetlenségi párt vállaljon kormányt az általános választójog alapján. Április 2-án Méray-Horváth és Barabás Kossuth megbízásából békefeltételt nyújtott át Kristóffynak: a függetlenségiek három hatvanhetes politikussal együtt hajlandók átmeneti kormányt alakítani, amelynek feladata az alkotmányos rend helyreállítása, a költségvetés és az újoncjutalék megszavaztatása, az általános választójog bevezetése.

A válság mérlege

Okkal merülhet fel a kérdés, miért választotta az udvar, elsősorban Ferenc József, a megtört, szétbomló koalícióval való megegyezést, amikor a tárgyalások alatt és később, a koalíciós kormány egész időszakában élt benne a gyanakvás a volt ellenzékiek jóhiszeműsége iránt, és sohasem barátkozott meg a nyilvánvalóan népámításra szánt nemzeti szólamaikkal sem. Miért nem vitte végig a magyarországi politikai frontok erőszakos átrendezésének Kristóffytól koncipiált kísérletét? Közvetlen és legsürgősebb indítéka a parttalanul szétáradó „anarchia” volt, amin nem csupán a közigazgatási apparátus néhány ezer tisztviselőjének renitenciáját értették. A kormány már 1905 végén körkérdésben tudakolta helyi közegeitől, hogy miként reagálnak a szegényparasztok a választójogi agitációra. A helyi hatóságoktól nyert értesülések nem hatottak megnyugtatóan. Sok helyről jelentették, hogy a napszámos munkások tartózkodnak az aratási szerződések megkötésétől, és már a tavaszelőn sztrájkra készülődnek. Elgondolkoztató lehetett az a jelenség is, hogy a földmunkássszövetség szervezetei néhány hónap alatt húszezer tagot toboroztak. Februárban a földművelésügyi miniszter azzal indokolta a munkásszervezetek feloszlatására tett javaslatát, hogy „egy kiterjedtebb aratósztrájk az ország mai helyzetében végzetes szerencsétlenség lenne… és a világszerte észlelhető hasonló mozgalmakkal kapcsolatban kiindulási pontja lenne a gazdasági és társadalmi felfordulás olyan méretű mozgalmának, amelyet a mai zilált közviszonyok között az államhatalom ellensúlyozni nem lenne képes”.[14] A minisztertanács maga is úgy látta, hogy „amennyiben a közviszonyok időközben lényegesen meg nem javulnak”, s az államhatalom és a gazdatársadalom a fenyegető bajt „idejekorán el nem hárítja”, az ország „végzetessé is válható szociális veszedelem előtt áll”.[15] Ennek megfelelően már februárban kidolgozta az esetleges aratósztrájk elleni mozgósítás haditervét. A kormány tudatában volt annak is, hogy egy oktrojált választási rendszer jó ideig nem enyhítené, hanem fokozná a belső zavarokat.

És itt foghatjuk meg az „alkotmányos út” előnyben részesítésének másik indítékát. A dinasztia és a magyar földbirtokos nemesség a századok folyamán sok küzdelmet vívott egymással, de a Monarchia és az uralmi rendszer védelmében mindig össze is találkoztak. A dinasztiának olykor nem derogált a parasztokat, a nemzetiségeket kijátszani a magyar nemesség ellen, de arra sohasem gondolt, hogy parasztokkal vagy munkásokkal kormányozzon. Ferenc József alkalmasint nem nagyon szívelhette az ellenzéki magyar mágnásokat és az úrhatnám dzsentriket, de birodalmának nagyhatalmi állása mégis rájuk épült. S ha nacionalista ellenzékiségük a lefolyt évtizedben mégoly sok zavart okozott is, nem nélkülözhette őket a pillanatnyilag lojálisnak mutatkozó, de alapjában a nagybirtokos–nagytőkés rendszerrel, a dinasztia létfeltételeivel ellentétes érdekű demokratikus rétegek fékentartásában. Ezért választotta Kristóffy merész, de a pillanatnyi zavarokat is növelő, a távlataiban is bizonytalan kimenetelű kísérlete helyett a behódoló koalíciót. A végkifejlet tehát megerősíti korábbi tételünket: a dinasztia, az udvar és a magyar uralkodó osztályok szociális és politikai konzervativizmusa kölcsönösen feltételezte és erősítette egymást.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a választások. A párt 1906. évi kongresszusa.

A Népszava a Fejérváry-kormány bukása alkalmával „Kristóffy József” címen cikket jelentetett meg. A lap szerint a távozó belügyminiszter érdeme, hogy „az általános választójogot a magyar politikai élet legelsőrendű kérdésévé tette”. Még akkor is nagyok az érdemei, ha csak taktikából állt volna az általános választójog ügye mellé. A volt belügyminiszter azonban „becsülendő egyéniség”, s mint ilyen „páratlan a magyar miniszterek sorában”. Jónak látta a Népszava azt is kiemelni, hogy csak az általános választójog eszméje kötötte össze Kristóffyt a szociáldemokratákkal, akiktől egyébként „egy egész világ” választja el.[16]

A korábbi politika egyenes következményeként a párt a koalíciót kezdettől támadta. Szemére vetette elvtagadását és már a bécsi eskütételről hazaérkező miniszterektől számonkérte: „hol marad az ígéret, hol marad a vezényszó, a vámterület és a többi &riquo;nemzeti sallang&liquo;?”[17] A támadások fokozódtak akkor, amikor – amint az előre látható volt – a kormány a választójog kérdésében beérte egy általános, semmire sem kötelező, nacionalista buzgalomtól áthatott, demagóg nyilatkozattal. Érthető, hogy a szociáldemokrata párt az 1906. évi választások előtt csalással, a választójogi reform elsikkasztásával vádolta a kormányt. Közvetlenül a választások előtt magyar, német, román és szlovák nyelven, szokatlanul nagy, 500 ezres példányszámban megjelentetett röpirattal fordult az ország népéhez. A röpiratot szinte egész terjedelmében a párt 1905–1906-os politikájának igazolására irányuló törekvés hatja át.

A pártvezetőség rámutatott arra, hogy a koalíció nemzeti követelései elől az uralkodó elzárkózott ugyan, de helyette felkínálta „az általános titkos választójogot, a progresszív adót, az ingyenes népoktatást” valamint „a szabad kezet a belügyi reformok terén”. Az uralkodó javaslatainak ilyen megszépített összefoglalása után – hiszen Kristóffy csak választójogi reformot, nem pedig általános választójogot ígért – a röpirat kifejti, hogy a szociáldemokrata párt e reformok elfogadását javasolta „még a katonai követelések elhalasztása árán is, hiszen a gyönge parlament a királyi hatalommal szemben a fegyverek nélkül amúgy is tehetetlen”. Elvileg tehát a pártvezetőség nem foglalt állást a ”nemzeti követelésekkel” szemben, sőt azt állította, hogy a párt által javasolt eszközökkel ezeket – hosszabb távra – hatékonyan biztosítani lehetett volna. A negyvennyolcas vezérek hatvanhetes politikájának éles bírálata után a párt követelte „az önálló vámterületet, amelyet a mai nemzeti kormány a függetlenségiekkel együtt elejtett, mert az agrárius mágnások zsebének az érdeke a közös vámterületet teszi kívánatossá”.[18]

Az új helyzetben szükségessé vált a kormányválság miatt áprilisban elhalasztott pártkongresszus összehívása. A legfontosabb kérdést, az általános választójog ügyét még a kongresszust megelőző napon, június 3-án országos pártgyűlés tárgyalta meg. Az értekezlet egyhangú határozatban utasította a pártvezetőséget, hogy „a politikai tömegsztrájkot előkészítve, azt teljes súllyal érvényesítse abban az esetben, ha az osztályparlament nem akarja az általános, titkos választói jogot törvénybe iktatni”.[19]

Az „Állásfoglalás az új kormányrendszerrel szemben” napirendi pont előadója, Garami Ernő jónak látta, hogy felszólalása előtt demonstratív módon megerősítse ingatag helyzetét. A pártvezetőség megválasztása után váratlanul, minden indoklás nélkül lemondott pártvezetőségi tagságáról. A meglepetés erejével ható bejelentés után számos küldött indokolatlannak ítélte Garami lemondását. Garami Ernő erre visszavonta lemondását és így, pozíciójában megerősítve, tartotta meg előadói beszédét.

A pártvezetőség korábbi politikáját védelmezendő, Garami megállapította, hogy „itt Magyarországon Lassalle szava igaz volt a közelmúltban is és az abszolutizmus, amely itt legutóbb uralkodott, jobb volt a nép számára, mint az az álalkotmányosság, amely ma van”[20] Határozati javaslata szerint a kongresszus kötelességévé teszi minden szociáldemokratának, hogy „haladéktalanul hozzálássanak a szervezetek kiépítéséhez, a pártsajtó megerősítéséhez és a mai kormányzat ellen való legélesebb és legmesszebbmenő harc előkészítéséhez”.[21] Ezt a határozati javaslatot a pártgyűlés elfogadta.

Az egyhangú szavazás ellenére a kongresszuson a párt vezetőségével kapcsolatban több ellenzéki hang is elhangzott. Dániel Arnold visszatérve 1905-re megjegyezte, hogy Kristóffy csak azért engedélyezte a földmunkásszövetség megalakítását, mert így akart a földbirtokosokra pressziót gyakorolni.

Dolmányos István

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

Ferenc Ferdinánd erőteljesen – pénzzel is – támogatta bizalmi emberét, Kristóffy Józsefet, a koalíciós kormány elleni fellépésében. 1906 végén, 1907 elején a volt szabadelvű pártiak és a Fejérváry-csoport tagjai kilábaltak a koalíció hatalomra kerülését követő ijedelmükből. Az udvarban főleg Ferenc Ferdinánd sürgette a régi magyar kormánypárti irányzat restaurációját, a hatvanhetesek tömörülését. Kristóffy 1907 februárjában kelt memorandumában mert először újabb kormányt ajánlani a kabinetirodának. A trónörököshöz húzó nemzetiségi politikusokat ekkor szólították kollektíven Bécsbe, s ezzel végleg kialakult a „Grossösterreich-csoport” magyarországi együttese, Ferenc Ferdinánd „műhelye”, a Belvedere-kör fontos része, amelybe Kristóffyn és pártfogoltjain kívül Hodža szlovák, Vaida-Voevod és Popovici román, valamint Steinacker bánsági német politikus is beletartozott. Ez a kollektíva jóhiszeműen, de népeik politikai érdekeinek helytelen megítélésével, hajlandó volt az autokrata Ferenc Ferdinánd támogatására, idealizálására és többek között a magyar alkotmánybiztosítékok ellen folytatott küzdelmének segítségére. A nemzetiségi politikusok pártprogramjukat, a demokratizálást vélték szolgálni a bizalmas jellegű kollaborációval, de gyakorlatilag a leglojálisabb, legkonzervatívabb politikával érintkeztek. Szereplésük ellentmondásossága hosszú ideig körükben, sőt a későbbi nemzetiségi történetírásban is kevéssé tudatosult. 1907 márciusában Kristóffy politikai hívei még kevés sikerrel próbálkoztak egy radikális polgári párt megalakításával. Kristóffy maradandónak bizonyuló elszigeteltsége közrejátszott abban, hogy az ortodox hatvanhetes politika feltámasztásának fő hordozója Tisza szabadelvű irányzata lett.

A Tisza-csoport aknamunkája ugyancsak gyengítette a magyar kormány helyzetét. Tisza 1907 áprilisában megválasztatta magát a dunántúli református egyházkerület főgondnokává. Ugyanakkor még nem látta érettnek a helyzetet a nyílt fellépésre, tudta, hogy az veszedelmes tehertételt jelentene a visszalopakodó szabadelvű irányzat számára. Legügyesebb politikai sakkhúzásai közé tartozott átmeneti visszahúzódása, s a nála kevésbé kompromittált Khuen-Héderváry gróf előtérbe állítása. A Tisza-csoport nem járatta le magát az alkotmánybiztosítékokkal szembenálló Kristóffy módjára, hanem éppen abból csinált politikai tőkét magának, hogy tehetetlenségéért, erélytelenségéért és eredménytelenségéért gúnyolta a koalíciót.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

A szociáldemokrata párt viszont meggyőződhetett arról, hogy a koalíció sohasem fog széles körű – akár csak a Kristóffy-féle tervezethez hasonló – választójogi reformot kezdeményezni.

Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

Az opportunizmus mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a párt előbb Kristóffy, majd a koalíció manővereihez igazodott.

Dolmányos István

Negyvennyolcas parasztpártok

A függetlenségi pártban uralkodó szerepet játszó nagybirtokos és dzsentri körök ez idő tájt az urak elleni bujtogatás címén támadták Szabót, és azzal vádolták, hogy Kristóffy szubvenciójából tartja fenn lapját.

Áchim demokratikus parasztpártja

Az Áchim-mozgalom jellegzetességeihez tartozott, hogy tevékenysége a legarányosabban tükrözte az 1908 nagyobb paraszti mozgalmait életre hívó konjunkturális történelmi tényezőket: a koalíciós pártok tekintélyének megrendülését, a szocialista agrárproletár-mozgalom belső nehézségeit, a Kristóffy-irányzat koalícióellenes tömegakcióját és 1905–1906 szocialista mozgalmainak késői paraszti tudatosodását.

Áchim András parasztpártjának sikerült a függetlenségi párt vonzásköréből kiszakadnia. Az 1906 márciusában megalakult Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetségben tulajdonképpen a Várkonyi-féle parasztmozgalom és az Áchim vezette Békéscsabai Általános Népegylet egyesült. A Paraszt Újság című lapban közzétett pártprogram a radikális polgári demokratikus követelmények egész sorát állítja fel: általános választójogot, a 10 ezer kat. holdon felüli birtokok kisajátítását és kisparcellákban való bérbeadását, szociális törvényhozást. Áchim állást foglalt a mezőgazdasági munkások sztrájkjoga mellett. A parasztszövetség tagjai a szociáldemokrata partot ekkor még „testvérpártjuknak” nevezték, és együtt kivantak működni vele. A programpontok között az önálló vámterület is szerepelt. A magyar nemzeti kérdésben Áchim álláspontja nem volt hibátlan. Míg korábban, az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt tagjaként nacionalista gondolatmenet jellemezte, most, 1908&ndahs;1909-ben, amikor társadalmi vonatkozásban radikalizálódott, a magyar nemzeti problémát átmenetileg alábecsülte. A párt propagandamunkáját aránytalanul a választójog kivívására összpontosította. Eredménye: lapjából száműzte a nacionalista magyarkodást.

Amikor 1906 derekán lezárult az Áchim ellen indított sajtóper, s így – szavai szerint ”kinyílt a ketrec”: propagandahadjáratot indíthatott a koalíció uralma ellen. Ostorozta a plurális választójog tervezetét, a kvótaemelést, a „rossz kiegyezést”, tudatos árulóknak nevezte a koalició vezetőit. Velük szemben kiadta az új negyvennyolc jelszavat. Áchim ellenkoalíciót kivánt létrehozni, amely parlamenten kívüli közvetlen „népi nyomassal” nyitna utat a valóban demokratikus politikának. Nagy hatású gondolatai közé tartozott a parasztság politikai méltóságának, önálló politikai erejének hangsúlyozása. Áchim volt az, aki az addig inkább megbélyegző fogalomnak számító „ paraszt” megjelölést még Szabó István fanyalgásával szemben is megvédelmezte, és mozgalma körében dacos büszkeséggel ranggá emelte.

Ez az agitáció, amelyhez radikális agrárkövetelések párosultak, 1908-ban tovább szélesítette a parasztpárt táborát. A függetlenségi párttal elégedetlen parasztság az Alföld több pontján – főleg Békés, Bihar, Csanád és Csongrád megyében – az Áchim-mozgalom felé fordult. Megtörtént, hogy a helyi függetlenségi párti szervezetek kollektíven léptek át a parasztpártba. Tehát – a tagok eredeti pártállását tekintve – a kialakuló Áchim-pártot is részben a függetlenségi párt „bomlástermékének” lehet tekinteni. A mozgalom seregszemléjére 1908 júniusában került sor, a Békéscsabán megtartott úgynevezett pünkösdi kongresszuson. Bizalmas rendőri jelentés szerint a helyi parasztpárti tagokon kívül 30–40 község képviseltette magát, mintegy 60–80 küldöttei. Ezek a számok, bár a párt helyi jellegét mutatják, a többi parasztpárthoz viszonyítva még így is jelentős vonzerőről, politikai és szervezeti sikerről tanúskodnak.

A pünkösdi kongresszus tovább radikalizálta a párt programját. Ezúttal már nem a 10 ezer, hanem az 1000 holdon felüli birtokok kötelező parcellázását és bérbeadását követelték. A kisajátításra vonatkozó igény még ilyen formájában is elsősorban a párt széles birtokosparaszti rétege érdekeinek felelt meg. Áchim hívei között azonban igen sok agrárproletárt is találunk. A határozott, forradalmi indulatú programon kívül a gazdagparaszt pártvezér emberi tulajdonságainak és politikai képességeinek volt nagy szerepe abban, hogy közös mederben tudta tartani a birtokos parasztság és az agrárproletárok mozgalmat.

A mozgalom társadalmi bázisában mutatkozó különbségek mégis kifejezésre jutottak a gyakorlati tevékenység során. Áchim elutasította az aratási szerződések megkötése után elhatározott munkabeszüntetést. A pünkösdi kongresszuson vita alakult ki arról hogy a kormány választójogi politikája ellen rendezzenek-e tömegsztrájkot, s ha igen, mikor. Az elhalasztás álláspontját többek között Pethő Sándor országgyűlési képviselő, Áchim ügyvédje és politikájának becsületes szószólója támogatta. A haladó szellemű és őszintén demokratikus törekvésű Pethő – akarata ellenére – kettős szerepet játszott a mozgalomban. Nagy érdemeket szerzett a paraszti, benne az agrárproletár érdekek védelmezésében, de ugyanakkor bizonyos fékező hatást fejtett ki a radikális akciók során. A kongresszus túlnyomó többsége elfogadta a sztrájkjavaslatot, s kimondta, hogy a sztrájkot még 1908-ban le kell bonyolítani. A határozat később mégsem valósult meg.

A nincstelen parasztság sorsa szorosan összefüggött a szociáldemokráciával kialakított kapcsolatokkal. Az Áchim-mozgalom egész történetén mély nyomot hagyott a marxizmus, a nemzetközi munkásmozgalom hatása. A párt vezetője és lapja többször közvetlenül is hivatkozott Marxra, s kifejezte azt az óhaját, hogy Magyarországon valóra váltsa az ő céljait. Áchim magát és pártját ekkor is gyakran nevezte szocialista irányzatúnak. Zászlójuk színe a vörös volt. Az osztályharc elmélete – ha csak a parasztságra szűkítve is – a szociáldemokrácia közvetítésével és annak szóhasználatával vonult be politikai fegyvertárukba. Áchim mozgalmának nagy érdeme, hogy elvileg nem zárkózott el a munkásság és a parasztság politikai szövetsége., vagy amint vezetői kifejezték magukat, a „vörös koalíció” elől.

Mindezzel egyidejűleg olyan mozzanatok is jelentkeztek politikájukban, amelyek időről időre távolabb lökték a mozgalmat az ipari munkásság szervezkedésétől. A koalíciós kormány idején inkább a közeledés jellemezte a parasztpárt és a szociáldemokrata párt kapcsolatát. A két áramlat 1908 körül lezajlott konfliktusához rajtuk kívül eső tényezők – a kormány nyomása, taktikázása, a gazdasági helyzet alakulása – is hozzájárultak. A két párt közötti ellenségeskedést kutatóink egy része elsősorban és egyoldalúan a szociáldemokrata pártvezetőség politikájának tulajdonította, pedig a konfliktusokért – a szociáldemokrata pártvezetőség mellett – politikailag jórészt az Áchim-mozgalom volt felelős. Feltűnő, hogy 1908-ban Áchim elhagyta partja nevéből a „szocialista” jelzőt. Ez év augusztusában, amikor a nagyváradi szociáldemokraták helyi szervezete megzavarta a parasztpárt ottani nagygyűlését, Áchim kikelt a „vörös püspökök”, vagyis a szociáldemokrata párt vezetői ellen, sőt kilátásba helyezte, hogy a szociáldemokráciát ”kiirtja az Alföldről”. 1908 nyarán a két párt országos politikai orientációja is szembekerült egymással némileg: a parasztpárt joggal kifogásolta a szociáldemokraták kiváró választójogi álláspontját. Más oldalról nézve: a szociáldemokrata párt által folytatott reformkacérkodásnál nagyobb keresztje volt a parasztpártnak a Kristóffyval és a dinasztiával rokonszenvező álláspontja. 1908 őszén a szociáldemokrata párt ismét élesen bírálta a kormány választójogi tervezetét, ekkor a két párt között felújult a közeledés irányvonala, anélkül azonban, hogy az összefogás és eltávolodás rendszeresen visszatérő periódusát végül tartós együttműködés zárta volna le. Így is az Áchim-mozgalom történetéhez fűződik a századelő legkomolyabb kísérlete a munkásság és a parasztság politikai szövetségének kialakítására.

Áchim gyökeres ellenzékisége 1908 végén, 1909 elején nem fért össze a Justh-féle koalíciós ellenzék támogatásával. Amíg a negyvennyolcas parasztpártok a függetlenségi ellenzékkel szemben általában kevéssé kritikus vagy teljesen kritikátlan álláspontot foglaltak el, Áchim mozgalma ebben az irányban is hasznos, ösztönző bírálatot gyakorolt. A parasztpárt 1909-ben nem fordult szembe az önálló nemzeti bankért indított mozgalommal, de helyesen mutatott rá arra, hogy az önálló bankot, amint az önálló vámterületet is, csak sokkal radikálisabb harcmodorral lehetne kivívni. A parasztpárt ezt a bírálatot szerencsésebben egyeztette össze a mozgalom nemzeti jellegének bizonyos kidomborításával. A vörös zászlóra kötött nemzetiszínű szalag, az új negyvennyolc jelszava, a magyar haladó múlt tradícióinak eleven politikai erővé változtatása – a Dózsa- és Martinovics-kultusz – lehetővé tették, hogy Áchim kedvezőbb helyzetből utasíthassa vissza a „hazafiatlanság” szokásos úri vádpontját. Áchim pártjának is jelentős érdemei vannak abban, hogy a Justh Gyula vezetése alá kerülő függetlenségi ellenzék fokozatosan balra tolódott.

A népi radikalizmus és a hazafiság összefüggését, e fogalmak értelmezését azonban Áchim pártjának sem sikerült megnyugtató módon tisztáznia. A párt sajtója, főleg az egykori szociáldemokrata értelmiségiek hatására, többször helytelenül foglalt állást a nemzeti öntudat kérdésében. A hazafiság elítélendő érzés – írta a Paraszt Újság 1909 áprilisában. Természetesen ez a megállapítás a cikkíró értelmezésében az uralkodó osztályok sovinizmusa, álhazafias magatartása ellen irányult, de így is kifogásolható. Ehhez járult, hogy 1907–1908-ban Ferenc Ferdinánd emberei be tudtak férkőzni Áchim bizalmába. Kristóffy és Áchim között ebben az időben szoros politikai kapcsolat alakult ki. Áchim a parasztmozgalmak régi, rossz hagyományának megfelelően viszonylag hosszú ideig „királypártiságával” tüntetett, illúziókat keltett az uralkodó személye és politikája iránt. A Kristóffy-csoport háttérbe szorulása az 1909. évi kormányalakítási kísérletekben, a parasztpárt ellentéteinek ismételt kiéleződése a szociáldemokratákkal 1909 derekán válsághoz vezetett az Áchim-mozgalomban. Áchim 1909-ben nyilatkozatban határolta el magát Kristóffytól.

Hanák Péter

Az Országos Földművelő Párt

Pártalakításra – Kristóffy hathatós anyagi támogatásával és befolyása alatt – 1908 áprilisában került sor. Az Országos Földmívelő Párt április 6-án kelt kiáltványa minden baj forrásának a szervezetlenséget, a parlamenti képviselet hiányát jelölte meg, a megváltást tehát az általános választójogtól várta. A kiáltvány azzal bátorította a földműves szegénységet, hogy a király akarja a választójogot, és a hatalmasoknak engedniük kell, ha a nép kiáll az igaz ügy mellett. „Ezért mi Hajdú megye, de különösen Balmazújváros földmívelői elhatároztuk, hogy újra felvesszük a kezünkből kihullott zászlót és újra megindítjuk a független földmívelők szocialista mozgalmát.”[22]

A párt programja lényegében a Várkonyi-pártét vette alapul. Hangsúlyozta, hogy célja „a földmívelő nép érdekeit a szocializmus szellemében szolgálni, a szocialista eszmék és a legteljesebb egyéni függetlenség megvalósítására törekedni. Zászlónkra a progresszivitás, a radikalizmus és a szocializmus vannak vezérlő eszméül felírva.”[23] A program első helyen az általános titkos választójogot és egyéb szabadságjogokat, szociális reformokat, a dolgozók védelmét követelte, s csupán egyetlen pontba sürítette, hogy fontos célja mindennemű kötött birtok állami megváltása, parcellázása és a földművelő nép között haszonbérbe való kiadása. A szocialisztikus parasztmozgalmak eme hagyományos követeléseiből összeállított programot olyan nagyszabású és alapos szervezeti szabályzat követte, mintha a párt százezres tömegekkel rendelkeznék. Ez a szabályzat egyedülálló a korszak parasztpártjainál, és alighanem Kristóffy körének befolyására vezethető vissza. Egyébként a párt sajtójára és agitációjára erősen rányomta bélyegét a Ferenc Ferdinánd-műhely szellemi-politikai befolyása: a nemzeti követeléseket a mágnások, az urak népcsaló fogásának bélyegezték, és ellenük a „haladó király” illúziójával összekapcsolt demokratikus reformot állították.

Mucsi Ferenc

A Társadalomtudományi Társaság megtisztítása a konzervatív-liberális elemektől

A koalíciós kormány hatalomra kerülése után válságba jutott a Társadalomtudományi Társaság. Konzervatív-liberális beállítottságú tagjainak egy része kényelmetlenül érezte magát a darabont-kormánnyal való együttműködése folytán kompromittált szervezetben. A szakításra jó ürügyet szolgáltatott a volt belügyminiszter, Kristóffy József választmányi tagként való újraválasztása. Tiltakozásuk jeléül többen, köztük Concha Győző és Balogh Jenő kiléptek a társaságból.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

1906 tavaszán Kristóffy engedélyével a munkástanfolyamok önálló intézménnyé bővültek: megalakult a Társadalomtudományok Szabad Iskolája.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A páholy politikai tevékenységének központjában a választójogi harc állt. Ez a koalíciós kormány időszakában mindvégig abban állt, hogy igyekeztek rászorítani Andrássyt a kormányprogramban vállalt reform megvalósítására. Eközben támaszkodtak a korona demokratikus manőverére is, de Kristóffy újabb akcióitól, a „hatvanhetes radikalizmustól”, amelyet Ferenc Ferdinánd és köre mozgatott, eleve elhatárolták magukat.

Dolmányos István

Egyéb radikális irányzatok

Elsősorban a párttól eltántorodott vagy addig a politikán kívül álló kisiparosságra vetett szemet az 1907-ben megalakult Országos Polgári Radikális Párt. Létrehozását Kristóffy és a „darabontkorszak” más politikusai kezdeményezték. Felhasználva az új kiegyezés miatti csalódást, erős eszmei ködösítéssel, nagy anyagi eszközök felhasználásával rövid idő alatt valóban országos pártmozgalmat indítottak. Magukhoz kapcsolták az ez idő tájt gomba módra keletkezett helyi, városi polgári pártokat, így a soproni, pozsonyi, makói polgárpártokat.

Akcióprogramjukkal meghódították a tulajdonképpeni polgári radikális mozgalom egy csoportját, és gyakorlatilag egy időre a párt befolyása alá vonták a Pokrócz Ferenc vezette balmazújvárosi Országos Földmívelő Pártot. Megszerezték több demokratikus érzelmű nemzetiségi politikus támogatását is. A párt központi orgánuma az általános választójogot és a kötött birtok felszámolását követelte, de propagandájában legalább akkora helyet kapott a Kristóffy-féle politikus gárda tisztára mosásának igyekezete, a nép és a király természetes szövetségének hangsúlyozása, „az átkos Bécs” túlzó nacionalista frazeológiájával szemben a császárváros eszményítése.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

Tisza keményen dolgozott a túl szélesnek tartott tervezet ellen; Khuen Héderváry, Kristóffy úgyszintén. Az utóbbiak és Lukács László formálisan az általános választójog alapjáról utasították el a plurális reformot. A régi szabadelvűek e kettős választójogi hadrendje lehetővé tette számukra, hogy mintegy két oldalról karolhassak át a koalíciót. 1908 decemberében a kör bezárult: Tisza, Khuen Héderváry, Kristóffy és Andrássy egyképpen ennek a reformnak az elvetését kérték.

Erényi Tibor

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A munkapárt a Kristóffy-féle viszonylagos tolerancia és a koalíció erőszakoskodásai között a középutat választotta és a provokációs brutalitást általában kerülő politikát folytatott.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

A Kossuth-párt és a Justh-párt megegyezett egy mérsékelt, a Kristóffy-féle tervezetre emlékeztető választójogi reformprogramban.

Szabó Miklós

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A republikanizmus éles választóvonalat húzott a függetlenségi tábor dualista rendszerbe integrált mérsékeltjei és az intranzigensek közé. Ezt az ellentétet az 1905–1906-os évek eseményei a felszínen elfedték, alatta azonban mélyítették. Az ”úri középosztály” vezette nemzeti ellenállás gyatrasága, erőtlensége arra a következtetésre juttatta egy részüket, hogy az úri osztályok ezzel az elpackázott és elárult megyei ellenállással méltatlanná váltak történelmi vezető szerepükre s át kell adniuk a megvívandó új szabadságharc vezetését a ”népnek”. Másrészt viszont a szociáldemokrácia ”paktuma” Kristóffyval elzárta előlük az utat a progresszió fő osztagai felé.

Katus László

A románok

Kristóffy programja 1905 őszén kedvező visszhangra talált a román vezetők körében, érintkezésbe is léptek az általános választójogot ígérő belügyminiszterrel.

Lábjegyzetek

  1. Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 186.
  2. Népszava, 1905. augusztus 1-i beszámolója alapján idézi: Mucsi Ferenc, A Kristóffy—Garami paktum. Budapest, 1970. 62.
  3. Ugyanott, 75–76.
  4. Apponyi 1905. augusztus 21-i soproni beszédéből idézi: Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 200.
  5. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv, Gemeinsame Ministerrath-Konferenz. P. Z. 450. K. Z. 38.
  6. Ugyanott.
  7. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1906. évben. Budapest, 1907. 13.
  8. Idézi: Szűcs László, A magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának történetéhez. Századok, 1963. 6. szám 1232.
  9. Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 259.
  10. Horváth József, Az 1905/6. évi vármegyei ellenállás története. Budapest, 1907.
  11. Fejérváry levele Ferenc Józsefhez, 1906. I. 20. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  12. A koalíció vezérlő bizottságának kiáltványa az országgyűlés feloszlatásával kapcsolatban, 1906. február 27. Országos Széchényi Könyvtár, Aprónyomtatvány- és plakáttár. 1906.
  13. Kossuth Ferenc levele öccsének, Kossuth Lajosnak, 1906. április 21. Közli: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. szám 344.
  14. Országos Levéltár Földművelésügyi Minisztérium iratai, elnöki. 1127 – 1906.
  15. Országos Levéltár Miniszterelnökség. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1906. február 16.
  16. Kristóffy József. Népszava, 1906. április 10.
  17. A kormányváltozás. Ugyanott, 1906. április 10.
  18. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1906. évben. Budapest, 1907. 30–39.
  19. Ugyanott 73.
  20. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1906. 160–161.
  21. Ugyanott 98.
  22. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 345.
  23. Ugyanott, 347.

Műve

Irodalom

A KristóffyGarami-paktum történetéhez Mucsi Ferenc idézett munkáján kívül lásd: Nemes Dezső, Az 1905–1906. évi kormányzati válság és az MSZDP választójogi harca (Párttörténeti Közlemények, 1972. 1) című tanulmányát és A magyar munkásmozgalom történetéhez. Tények, viták, tanulságok (Budapest, 1974) című művét. Kristóffy beszédeit és választójogi tervezetét közli a fent idézett memoár, teljes szövegük: Országos Levéltár Daruváry-hagyaték, 25. kartonban található; értékelésére lásd: Nagyné Szegvári Katalin, Adalékok az 1905. évi választójogi törvénytervezet történetéhez (In: Jogtörténeti tanulmányok. II. Budapest, 1968) című tanulmányát.