Kun Béla

A Múltunk wikiből

1916-ig Kohn

Lele, 1886. február 20. – Moszkva, kommunarkai kivégzőhely, 1938. augusztus 29.[1] vagy 1939. november 30.
újságíró, kommunista politikus,
a Magyarországi Tanácsköztársaság tényleges vezetője, hivatalosan külügyi és hadügyi népbiztos
Wikipédia
Bela-kun--outlawsdiary00tormuoft

Tartalomjegyzék

Erényi Tibor

Az elhalasztott általános sztrájk

Az 1913. októberi pártkongresszuson többen – közöttük a kolozsvári szocialisták küldötte, a fiatal Kun Béla – élesen támadták a pártvezetőséget és kétségbe vonták, hogy a parlamenti ellenzékkel együttműködve egyáltalában ki lehet-e bármilyen politikai eredményt vívni. Ha sok bírálat érte is a kongresszuson a sztrájk lefújásának módját, magát a tényt a küldöttek általában elfogadták, és végül ahhoz is hozzájárultak, hogy a pártvezetőség a parlamenti ellenzékkel továbbra is együttműködjék.

Felvetődik a kérdés: hogyan egyeztethető össze a választójogi küzdelem meddősége, a pártvezetőség meghátrálása miatti mind szélesebb körű felháborodás és az ezt követő bizalmi szavazás? Az ok abban lelhető meg, hogy a kritika most is jobbára a módszerekre, nem pedig az alapelvekre vonatkozott. A küldöttek maguk is elfogadták a sztrájk elhalasztásának tényét. Ebben – a parlamenti ellenzék magatartásán kívül – közrejátszott az is, hogy tudatában voltak: a párt még nem elég erős egy országos méretű, a munkásság túlnyomó többségére kiterjedő, huzamosabb ideig tartó munkabeszüntetés végigharcolásához. A „Mannlicherek és gépfegyverek” tüzétől, a legalitás veszélyeztetésétől való aggodalom is megtette a maga hatását. Az események nyomán mind a pártvezetőség, mind az ellenzék soraiban bizonyos távlatvesztés volt tapasztalható. Éppen Kun Béla mondta el a kongresszuson, hogy kritikusan szemléli ugyan a vezetőség politikáját, de maga sem tudná megmondani, hogy mit kellene tenni.

Galántai József

Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában

Március 24-én Moszkvában megalakították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (OK(b)P) Magyar Csoportját, elnökévé Kun Bélát választották. Április 23-án megjelent Moszkvában a csoport központi lapja, a Szociális Forradalom. Hasonló csoportokat alakítottak a német, az osztrák, a cseh és más nemzetiségű, kommunistává lett hadifoglyok is. Májusban létrehozták az OK(b)P Külföldi Csoportjainak Föderációját, melynek ugyancsak Kun Béla lett az elnöke. A csoportok felvilágosító agitációjának hatására sok hazatérő hadifogoly terjesztette itthon a szocialista forradalom eszméit.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

Az októberi pártprogrammal és a kongresszusi határozattal kapcsolatosan állást foglalt az oroszországi magyar kommunista csoport is, melynek lelke és vezetője Kun Béla volt.

Kun Béla a háború előtt Erdélyben vett részt a munkásmozgalomban, 1916-ban az orosz fronton hadifogságba jutva, a tomszki hadifogolytáborban szervezte a hadifoglyok forradalmi mozgalmát, és az elsők között csatlakozott – még az októberi forradalom győzelme előtt – a bolsevikokhoz. 1917 végén Pétervárra utazott, ahol személyesen is megismerkedett Leninnel. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt. [(OK(b)P] Magyar Csoportjának megalakulása (március 24.) után a szocialista hadifoglyok föderációja is elnökévé választotta. 1918 februárjában a németek ellen, később a permi fronton harcolt. Júniusban Moszkvában részt vett a baloldali eszerek lázadásának leverésében.

A kommunista hadifoglyok a szociáldemokrata párt céljait egyértelműen, egészében vetették el, és készek voltak arra, hogy bírálatukból a megfelelő következtetéseket szervezeti téren is levonják. A magyar bolsevikok rámutattak, hogy a történelmi fejlődés új jelenségei: az imperializmus, a világháború, a proletárdiktatúra megvalósulása Oroszországban a munkásmozgalom számára gyökeresen új helyzetet teremtettek, napirendre tűzték a szocialista forradalmat, a hatalom megragadásának lehetőségét. A polgári demokrácia célja ilyen körülmények között már nem a haladás és a felszabadulás útját jelenti, hanem a „fölbomló burzsoá államszervezet megmentésének eszköze a bolsevizmussal, a proletárforradalommal szemben”.[1]

A csoport hetilapja, a Szociális Forradalom, ebből az alapállásból kiindulva a szociáldemokrata párt októberi kiáltványát az árulás okmányaként bélyegezte meg, és megalkuvással, az uralkodó osztállyal való paktálással, az osztályharc feladásával vádolta a pártot.

A szociáldemokrata párt elleni éles kritikából világosan következett egy új párt létrehozásának szükségessége. Ennek előkészítéseként az OK(b)P külföldi nemzetiségű csoportjainak magyarországi tagjai október 24-én gyűlést tartottak Moszkvában.. (A nevezetes gyűlésre a Drezden szálló egyik második emeleti helyiségében került sor, ahol ez időben a magyarországi kommunista csoport központja volt.)

Kun Béla, az értekezlet előadója, többek között a következőket mondta: a szociáldemokrata párt „letért arról az útról, amelyen a szocializmus megvalósítása elérhető volna… fel kell hogy merüljön ennek következtében… a kommunista pártalakulás kérdése. Semmiféle forradalmi rajongás nem vezet engem itt. Nem hiszem azt, hogy holnap már a kezünkben lesz a hatalom, de hiszem, hogy a magyarországi proletariátus el fogja foglalni a hatalmat. S erre nekünk elő kell készülnünk…”[2]

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

A Kommunisták Magyarországi Pártja november 4-én – az akkori helyzetnek megfelelően – a magyar és nem magyar anyanyelvű magyarországi dolgozók közös szervezeteként alakult meg. Az ülés által megválasztott ideiglenes Központi Bizottságban 3 magyar (Kun Béla, Pór Ernő, Vántus Károly), 2 román (Ariton Pescariu és Emil Bozdogh), 2 szlovák (Matej Kovač és Matej Krsak) és 2 délszláv kommunista (Ivan Matuzović és Franjo Drobnik) foglalt helyet.

November első felében megkezdődött a kommunista hadifoglyok hazatérése. A hivatalos jelentés adatai szerint november végéig 80 tanfolyamot végzett aktivista és a mozgalom közel 100–120 „közkatonája” tért haza Magyarországra. Kun Béla álnéven, Sebestyén Emil ezredorvos nevére kiállított igazolvánnyal november 6-án indult negyedmagával Moszkvából és 17-én érkezett a forrongó Budapestre.

Magyarországon a forradalom eredményeként a baloldali szervezkedés fellendülőben volt. November 1-én a baloldali ellenzék szervezte a köztársaság melletti megmozdulásokat, és nem utolsósorban a baloldal sikere volt, hogy a kormány napirendre tűzte az államforma kérdését.

A szovjet kormány a november 2-i felhívás szövegét szikratávírón Budapestre is eljuttatta azzal, hogy a magyar forradalmi kormány hozza nyilvánosságra és továbbítsa Zágrábba és Prágába. A kormány e kérésnek nem tett eleget, a felhívást megpróbálta eltitkolni. A csepeli rádiótávírászok segítségével a forradalmi szocialisták azonban megszerezték a távirat szövegét, rövid tartalmát röpcédulákon kinyomtatták, és a köztársaság kikiáltásakor – november 16-án – repülőgépről az Országház téren összegyűlt ünneplő tömeg közé szórták. A vörös színű röpcédulák a „felszabadult népeknek” küldött üzenetből a „világköztársaság” gondolatát emelték ki, és azt a figyelmeztetést, hogy a forradalom „csak akkor mondható eredményesnek, ha a dolgozó nép uralmával végződik”.[3]

A forradalmat megelőzően és azt követően a baloldali csoportok közt szorosabb együttműködés alakult ki, a további teendőkre vonatkozó elképzelések azonban eltérőek voltak. A szociáldemokrata párttal való nyílt szakítást, egy önálló munkáspárt gondolatát a többség ellenezte. A régi baloldali ellenzék többsége a szociáldemokrata párttal való szakítástól azért riadt vissza, mert úgy vélte: a párt és a szakszervezetek összefonódása következtében egy külön párt alakítása aligha lesz keresztülvihető. Úgy gondolták – bár a korábbi tapasztalatok ellene szóltak –, hogy egy párton belüli zárt baloldali csoportosulás a szociáldemokrata pártot balra szoríthatja, és ez eredményesebben szolgálhatja céljaikat. A forradalmi szocialisták illegális szervezetének tagjait nem kötötték szociáldemokrata hagyományok; ők egy új párt létrehozását azért nem szorgalmazták, mert nem értették és ezért nem is értékelték kellőképpen a párt szerepét, jelentőségét. Az ellenzék egy része a baloldalnak a szociáldemokrata párton belüli összefogására Marx-kör vagy Szabó Ervin-kör létrehozását javasolta.

A baloldal vezetői november 17-én éppen erről, egy Szabó Ervin-kör létrehozásáról tanácskoztak, amikor híre jött, hogy a kommunista hadifogolycsoport vezetője, Kun Béla, Budapestre érkezett.

Kun Béla másnap, 18-án, két ízben is találkozott a baloldal vezetőivel, akik közül az első megbeszéléseken Rudas László, Vágó Béla, Szántó Béla, László Jenő, Korvin Ottó, Hirossik János vett részt. 19-én Bécsbe utazott, hogy felvegye a kapcsolatot az osztrák baloldallal, és átadja Lenin üdvözletét a börtönből szabadult Friedrich Adlernek. 20-án újra Budapesten volt, ahol a pártalakító tárgyalásokat gyors siker koronázta. November 24-én Korvin Ottó testvérének, Kelen Józsefnek Városmajor utcai lakásán tartott értekezleten megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja.

Az értekezletről jegyzőkönyv vagy írásos dokumentum nem maradt fenn. Amennyire a résztvevők későbbi visszaemlékezéseiből megállapítható, a párt első központi bizottságának tagjai a következők lettek: az oroszországi kommunista hadifoglyok közül Jancsik Ferenc, Kun Béla, Pór Ernő, Rabinovits József, Seidler Ernő, Vántus Károly; a szociáldemokrata baloldal részéről Chlepkó Ede, Fiedler Rezső, Hirossik János, László Jenő, Rudas László, Somló Dezső, Szántó Béla és Vágó Béla; a forradalmi szocialisták közül Korvin Ottó és Mikulik József.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Egyre-másra láttak napvilágot a különböző röplapok, brosúrák, köztük Kun Bélának első ízben még Szovjet-Oroszországban megjelent agitációs füzetei: „Kié a föld?”,Mi a Tanácsköztarsaság?”, „Ki fizet a háborúért?”, „Mit akarnak a kommunisták?” Először jelentek meg magyar nyelven az oroszországi forradalom vezetőinek írásai; Lenin munkái közül az áprilisi tézisek és a harmadik szovjetkongresszuson elmondott beszéd („A harc útja” gyűjtőcím alatt, Kun Béla Lenin tevékenységét méltató előszavával); majd később Rudas László fordításában az „Állam és forradalom”.

Román, délszláv, szlovák és más nem magyar dolgozók kommunista csoportjai

Kun Béla hívására a cseh baloldali vezetők január végén Budapestre küldték Antonín Janoušeket a magyarországi szlovákok közötti forradalmi munka irányítására, szlovák nyelvű újság kiadására.

Az osztályharc éleződése

Salgótarjánban a kommunista pártszervezet december 26-án alakult meg az ottani bányászok és vasmunkások csatlakozásával. A bányamunkások és vasmunkások közel 200 főt számláló összbizalmi testülete Kun Bélának és Szaton Rezsőnek, a párt küldötteinek felszólalása után 3 szavazat ellenében foglalt állást a kommunista párthoz való csatlakozás mellett. E döntést további gyűlések, újév napján több ezer főt számláló nagygyűlés szentesítette, ahol a szociáldemokrata szónokok reménytelenül próbálkoztak a hangulat megfordításával.

Január 3-án Salgótarjánban fosztogatás kezdődött, melyben a városba tóduló környékbeli lakosság játszotta a vezető szerepet. Bár az anarchikus és antiszemita jellegű megmozdulást – melyben a háborús éhezés, nyomor, elkeseredés, a leszerelt katonák kilátástalan helyzete, a háborún meggazdagodott, uzsoraárakat követelő kereskedők, a jómódú városi polgárság elleni gyűlölet tört a felszínre – feltehetően a jobboldal provokálta, a polgári sajtó és a Népszava a történtekért a kommunistákra hárította a felelősséget. A zendülés hírére a kormány Nógrád megye 3 járására azonnal statáriumot hirdetett és január 4-én a rend helyreállítására katonaságot irányított Salgótarjánba.

A megtorlásnak – a Népszava tudósítása szerint – 16 halálos áldozata volt, a letartóztatottak számát félszázra becsülték. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. igazgatóságának kérésére január 5-én a munkások „megnyugtatására és kioktatására” Salgótarjánba érkezett Peyer Károly, a bányász-szakszervezet titkára. Peyer, akit egyben kormánybiztosnak is kineveztek, a rendcsinálást a kommunista szervezkedés felszámolásával próbálta egybekötni.

A salgótarjáni eseményekkel nagyjából egybeesett a 36 órás „pozsonyi proletárdiktatúra”, a Zemplén megyei szociáldemokrata szervezetek csatlakozása a kommunistákhoz és a hatalomátvétel ezt követő kísérlete Sátoraljaújhelyen, a munkás- és katonatanácsok forradalmi fellépése az ország több helységében. Egyre-másra jöttek a hírek a kereskedőknél levő árukészletek lefoglalásáról és szétosztásáról, a gyűlölt reakciós tisztviselők rövid úton való eltávolításáról, katonatisztek és csendőrtisztek leváltásáról.

Az események alakulása szempontjából döntő mozzanat volt a budapesti helyőrség további balratolódása.

December 30-án – több hetes huzavona után – kinevezték az új hadügyminisztert a függetlenségi párti gróf Festetics Sándor személyében. Festetics ott próbálta folytatni az ellenforradalmi szervezkedést, ahol elődje, Bartha Albert abbahagyta. De amíg Bartha ellen a katonák fellépését inkább a Katonatanácsot támogató szociáldemokraták vezették, a Festetics és a körülötte csoportosuló katonatisztek elleni harcban a kommunisták jártak az élen, ők voltak a kezdeményezők.

Az új hadügyminiszter bemutatkozása egybeesett a két legfiatalabb korosztály leszerelésével. Az indoklás ezzel kapcsolatban a fegyverszünet előírására hivatkozott, ami nem hatott nagyon meggyőzően. Szó volt ezenkívül a tengerészek szélnek eresztéséről és a bizalmi rendszer felülvizsgálásáról, bár Festetics megpróbálta ez utóbbi híreket cáfolni és kimagyarázni.

A helyőrség körében a leszerelésről és a bizalmi rendszer felülvizsgálásáról keringő hírek nyugtalanságot keltettek, annál is inkább, mert egyidejűleg (december 31-én reggel) francia katonaság jött a fővárosba, és nem lehetett tudni, mi célból. Később derült ki, hogy számuk nem jelentős, és elsősorban a Fóton internált Mackensen őrizetbe vétele végett érkeztek.

A kommunista katonák december 31-én gyűlést hirdettek az 1-es és 32-es honvéd gyalogezred laktanyájában. Kun Bélát hívták előadónak, aki utalt az ellenforradalmi szervezkedésre, és az új hadügyminiszter eltávolítását követelte. Kun Béla beszédét az 1-eseknél a katonatisztek lövöldözéssel próbálták megzavarni; a 32-eseknél megkísérelték letartóztatását. A kommunista katonák az ellenforradalmi fellépésre még aznap (fegyveres tüntetéssel válaszoltak; a tengerész-laktanyában 10 pontos határozatot fogadtak el, melyben többek között a Katonatanács hatáskörének kiterjesztését, a hadügyminiszter lemondását követelték, és óvintézkedéseket sürgettek az ellenforradalmi tervek meghiúsítására.

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

Február 20-án a munkanélküliek, akik között erős volt a kommunista befolyás, a Vigadóban nagygyűlésre jöttek össze, és munkát vagy a drágaságnak megfelelő munkanélküli segélyt követeltek. A gyűlést követően a Vörös Újság szerkesztősége előtt a párt vezetői szóltak a résztvevőkhöz, és felhívták figyelmüket az ellenforradalmi veszélyre és készülődésre. Az összegyűltek egy része ezután a Conti utca felé indult, hogy a Népszava munkanélkülieket támadó cikkei ellen tüntessen. A Népszava székháza előtt lövöldözés kezdődött, aminek több halálos áldozata és sok sebesültje lett. Hogy a lövöldözést ki kezdte és ki folytatta, a nyomozás utólag nem tudta megállapítani. Valószínű – és egyes későbbi tanúvallomások is ezt látszanak megerősíteni –, hogy a Népszava védelmére kirendelt rendőrök és különböző karhatalmi alakulatok a zűrzavarban egymásra tüzeltek. Bárhogyan történt is – akár szándékos provokáció, akár véletlen okozta –, ezzel az összeütközéssel adva volt a rég várt alkalom a kommunisták elleni döntő fellépésre. A rendőrkapitány még aznap este megjelent a minisztertanácson, és javaslatot tett a kommunista vezetők letartóztatására. A kormány döntése után a már korábban előkészített névsorok alapján, a vizsgálat eredményét be sem várva, azonnal meg is kezdődtek a letartóztatások. Február 20-ról 21-re virradó éjszaka néhány kivétellel elhurcolták a kommunista párt valamennyi ismert vezetőjét, mintegy 50 embert. A párt helyiségeit bezárták, és az előállításokat még több napon át folytatták. A toloncházban a lefogottakkal brutálisan bántak. Kun Bélát a megvadult rendőrök véresre verték.

A belpolitikai feszültség fokozódása

A sajtó, különösen a szenzációra éhes lapok, a letartóztatottakkal szembeni erőszakról, egyes vezetők, így Kun Béla véresre veréséről pontosan beszámoltak. Miután a kommunisták ellen fellépő rendőrség azonos volt azzal, amely a forradalom előtt a dolgozókat ütötte-verte, a rendőri atrocitások a munkásokat a kegyetlenkedések elleni fellépésre ösztönözték. E hangulat csak erősödött, amikor ismertté vált, hogy a február végén letartóztatott Szterényit és Szurmayt viszont a ciszterciták szentgotthárdi kolostorában helyezték el, ahol kitűnő ellátásban részesültek.

A leszerelt katonák és altisztek szervezetének gyűlése már a letartóztatást követő napon állást foglalt a kommunisták mellett. Február 24-én a Nemzeti Lovardában 5000 munkanélküli vasmunkás hozott határozatot a kegyetlenkedések elkövetőinek szigorú megbüntetéséről. A szociáldemokrata párt vezetőségét egyre-másra munkásküldöttségek keresték fel, és a bántalmazások folytatódása esetére megtorlást helyeztek kilátásba.

A helyzet megváltozását mutatta, hogy a Munkástanács március 3-i ülése kénytelen volt foglalkozni a kommunista párt vezetőségének a Népszava elleni támadást követően kiadott, a rágalmakat visszautasító, az ellenforradalmi szervezkedést leleplező nyilatkozatával. A szociáldemokrata párt vezetősége és a Munkástanács ezzel kapcsolatosan olyan határozatot hozott, amely a kommunista munkásokat a szociáldemokrata pártba való újbóli belépésre hívta fel. Figyelembe véve, hogy néhány héttel korábban a Munkástanács és a pártkongresszus „az úgynevezett kommunistáknak” a pártból és a szakszervezetekből való kizárását határozta el, e felhívás – a szociáldemokrata párt újabb manővere – egyben visszakozás volt, a gyengeség beismerését jelentette.

Március elején az újságok részletesen beszámoltak a német munkásmozgalom új fellendüléséről és az ennek nyomán kibontakozó fegyveres harcokról.

Március 2-án Moszkvában összeült a Kommunista Internacionálé I. kongresszusa. A Népszava és a polgári sajtó erről ugyan mélyen hallgatott, de a munkások a Vörös Újság tudósításai és a kommunisták felvilágosító munkája nyomán az oroszországi eseményekről is tájékozódtak, és nem volt titok, hogy az Ukrajnát felszabadító Vörös Hadsereg csapatai gyors ütemben közelednek az egykori Osztrák–Magyar Monarchia határai felé. A német munkásmozgalom balratolódásáról, a szovjet hadsereg közeledéséről érkező hírek a munkásokat forradalmi cselekvésre ösztönözték, mind népszerűbbé tették az antantbarát politikával való szakítás, a Szovjet-Oroszországhoz való közeledés követelését.

Miután a rendőrség semmiféle bizonyítékot sem tudott felmutatni, hogy a Népszava elleni támadást a letartóztatott kommunista vezetők szervezték, az elfogottak egy részét szabadlábra helyezték, és Károlyi a tömeges tiltakozás hatására utasítást adott, hogy a továbbra is fogva tartottakat politikai foglyoknak kell tekinteni. Ezzel az intézkedéssel a kommunisták ellen emelt vádak alaptalansága, az üldözés politikai jellege nyilvánvalóvá vált.

A Gyűjtőfogházban, ahová a kommunistákat ezután átszállították, lehetőség nyílt az egymás közötti érintkezésre és látogatók fogadására. A munkások tüntetően tömegesen látogatták a börtönt, megbízottaik bejutottak a vezetőkhöz, akiktől útmutatást és tanácsokat kaptak. A fogház egyik melléképülete, ahol a kommunista foglyokat elhelyezték, rövid idő alatt a forradalmi munkásmozgalom központjává vált.

A kormánynak és a szociáldemokrata pártnak a kommunista szervezkedés lefejezésére irányuló terve kudarcot vallott, visszájára fordult. A párt népszerűsége, tömegbefolyása ugrásszerűen növekedett, a forradalmi hullám újra emelkedőben volt.

A szociáldemokrata párton belül nemcsak a tagság körében, hanem a felsőbb szervekben is erősödött a baloldal befolyása. Egyes vezetők – bár a Népszava a kommunistákat továbbra is támadta – kapcsolatot kerestek a bebörtönzöttekkel, és március elején arra kérték Kun Bélát, dolgozza ki az elvi alapot, amelyen elképzelhető a két munkáspárt egyesülése.

Kun Béla eleget tett e kérésnek, és március 15-én átadta Bogár Ignácnak, a nyomdász-szakszervezet egyik vezetőjének a kért platformot, mely az egyesítés feltételeit 10 pontban összegezte:

  1. Szakítás mindennemű osztály-együttműködéssel;
  2. szakítás az úgynevezett területi integritási politikával, a csehek, románok vagy szerbek elleni új háború mindenáron való megakadályozása. Forradalmi háborúhoz egy proletárpárt csak az esetben adhatja beleegyezését, ha:
    1. minden hatalom ténylegesen és kifejezetten az ipari és mezőgazdasági proletariátus kezében van;
    2. ha tényleg megszűnt minden közösség a kapitalisztikus érdekekkel;
    3. ha minden garancia megvan arra, hogy a háború nem teremt újabb nemzeti elnyomást;
  3. nem parlamenti köztársaság a cél, hanem a munkás és a földmíves szegénység küldöttei tanácsainak átmenetileg centralisztikus köztársasága;

4–8. a termelés és elosztás munkásellenőrzése, majd az államhatalom elfoglalása után a termelőeszközök köztulajdonba vétele; 9. a szociáldemokrata párt úgynevezett átmeneti programjából a munkásvédelmi követelések haladéktalan megvalósítása; 10. a szocializmus állami propagandája.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A kommunisták feltételeit egyébként már megjelölte Kun Béla Bogár Ignácnak március 1-én átadott levelében. Mikor kora délután a Gyűjtőfogházban megjelent a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tárgyaló bizottsága, a fogház és környéke már tele volt a hírekre odagyűlt kommunistákkal és baloldali szociáldemokratákkal. Jelenlétük, hangulatuk hatása alatt született a megegyezés.

A tárgyaló bizottságok tagjai által aláírt megállapodás szerint a két munkáspárt „közös vezetőségi ülésében a két párt teljes egyesülését határozta el”.[4] Az egyesült párt a munkás-, katona- és paraszttanácsok segítségével haladéktalanul megvalósítja a proletárdiktatúrát, létrehozza annak hadseregét, és szövetségre lép Szovjet-Oroszországgal.

A tárgyaláson elvetették Kunfi javaslatát, hogy a két párt őrizze meg szervezeti önállóságát, és alakítson koalíciós kormányt. A centristák csupán azt tudták elérni, hogy az egyesült párt nevéből hiányzott a „kommunista” jelző; ideiglenesen a Magyarországi Szocialista Párt nevet vette fel.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;[5] mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány – egy ellenszavazattal – jóváhagyta az immár történelmi tényt. A Kommunisták Magyarországi Pártjának nem volt hasonló, nagyobb létszámú vezető szerve, de a fővárosban tartózkodó vezető párttagok a Gyűjtőben vagy a Visegrádi utcában megvitatták és – hangot adva aggályaiknak is – jóváhagyták Kun Béla és a pártvezetőség tárgyalásait.

A magyarországi proletárforradalom és a „világforradalom” perspektívája

Kun Béla április 19-én, a Budapesti Munkás- és Katonatanács nyilvános ülésén jelentette ki: „Két világáramlatnak harca csap össze a Magyarországi Tanácsköztársaság fölött: az imperialista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus… Ez a nemzetközi osztályharc kérdése… Amikor mi megalapítottuk a proletárdiktatúrát Magyarországon, nem arra alapítottuk számításainkat, hogy mi képesek leszünk majd katonai erővel, rendszeres háborúval megbirkózni az antant csapataival. Nem hittük azt, hogy azzal a hat divízióval, amelyet a fegyverszüneti szerződés a Tanácsköztársaság számára engedélyezett, meg tudjuk állítani azt az offenzívát, amely minden oldalról fenyeget bennünket. Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk.”[6] Valóban: hasonló értelemben beszélt Garbai a Munkástanács március 21-i ülésén, hasonló módon tették a Tanácsköztársaság sorsát függővé a nemzetközi forradalomtól a kormányzótanács legelső, Mindenkihez! címzett híres kiáltványai.

Kun Béla nem frázisnak szánta a nyilvánosság előtt elmondott szavait. A Magyarországi Tanácsköztársaság értelme, célja, támasza és reménysége a nemzetközi proletárforradalom volt; nemcsak a kommunisták, a forradalom mellé állt szociáldemokraták, hanem a polgári értelemben vett demokraták szemében is.

A Tanácsköztársaság kapcsolata Szovjet-Oroszországgal

Ismeretes, hogy Leninnek kételyei is voltak a Tanácsköztársaság kikiáltásának sajátos körülményei miatt. Ugyancsak március 23-án, Kun Bélához intézett táviratában feltette a kérdést: „milyen tényleges biztosítékai vannak arra vonatkozóan, hogy az új magyar kormány valóban kommunista”, de hogy ne keltse azt a látszatot, mintha sok száz kilométer távolságból, pontos információk nélkül ítéletet akarna mondani, hozzáfűzte: „Teljesen kétségtelen, hogy a magyar forradalom sajátos feltételei között hibás lenne a mi orosz taktikánk minden részletében való puszta utánzása.”[7] A következő napok eseményei és Kun Béla optimizmustól áthatott válasza mindenesetre megnyugtatták, legalábbis a lényeget illetően: „teljes mértékben meggyőződtünk arról, hogy a magyar forradalom egyszerre, rendkívül gyorsan, kommunista vágányra állt át”.[8]

A kormányzótanács már első kiáltványában Szovjet-Oroszország szövetségesének nyilvánította a Tanácsköztársaságot. Szovjet-Oroszország, és különösen az ukrán Vörös Hadsereg vezetői minden lehetőt megtettek a Kárpátokon keresztül tervezett áttörés érdekében. A magyar forradalmárok erre számítottak is. Az antant vezérkarában ugyancsak ismerték ezeket a terveket, és siettek az Északkeleti-Kárpátok vonalát mindkét oldalon biztos katonai kordonnal lezárni és így meggátolni, hogy a „bolsevizmus bacilusai” Magyarországról kiáradhassanak.

A magyar Vörös Hadsereg számára a közös front kialakítása elsősorban nagy morális gyarapodást jelentett volna: stratégiai szempontból stabilizálta volna a Tanácsköztársaság helyzetét, megszüntette volna azt a lehetőséget amely a Tanácsköztársaság fennállása idején mindvégig fenyegetett –, hogy az antanthadseregek kivédhetetlen támadása minden irányból bármely órában megindulhat.

A szovjetköztársaságok katonai egyesülésének lehetősége valóban fennállt, ha nem is volt olyan egyszerű kérdés, mint Budapesten hitték. Miután az orosz–ukrán Vörös Hadsereg ezen a fronton néhány hónap alatt több száz kilométert nyomult előre, úgy tűnt, pár hét alatt maga mögött hagyhatja a hátralevő 200–300 kilométert. Annál is inkább, mert Nyugat-Ukrajna területén sok tekintetben a magyarországihoz hasonló volt a politikai helyzet, s számítani lehetett arra, hogy a nyugatukrán „népköztársaságban” is fölülkerekednek a baloldal hívei.

Március 21-e és az ukrán Vörös Hadsereg sikerei hatására Nyugat-Ukrajnában újra szocialista kormány alakult, amelynek politikájára nagy hatással volt több, addig kommunistaellenes partizáncsapat átállása a Vörös Hadsereghez.

Kun Béla azonnal felmérte a nyugat-ukrajnai helyzet megváltozásának jelentőségét a Tanácsköztársaság számára, hiszen a békés fordulat megnyitotta volna az utat Budapest és Kijev között. Ezért felajánlotta a Bécsbe menekült szocialista vezetőnek, Vinnicsenkónak, hogy közvetít közte és Lenin között. Bár a politikai kompromisszumot nem sikerült létrehozni, a Tanácsköztársaság számára így is megmaradt egyelőre az a remény, hogy ha az ukrán Vörös Hadsereg átlépi Kelet- és Nyugat-Ukrajna határát, a megkezdett tárgyalások megkönnyítik Petljura leverését és a békés megegyezés kiharcolását.

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

Ha Bécs csatlakozik Budapesthez, mondta Kun Béla a kormányzótanács március 27-i ülésén, a forradalmat végigvisszük a francia határig.

Hazafiság és nemzetköziség

Kun Béla a Vörös Hadsereg létrehozását magyarázva kifejtette, „nem lehet többé alkalmazni Magyarország proletariátusának a marxi jelszót, melynek így megszűnt az érvénye ránk nézve: »a proletárnak nincs hazája«”[9] Megnyilatkozásaira elsősorban mégis a proletár nemzetköziség hangoztatása a jellemző. Az óvatosságot indokolja a kispolgári nacionalizmus vonzásától való félelem: Szabó Dezső és Lendvai István a „tiszta” nemzeti érzés nevében siettek üdvözölni a Tanácsköztársaságot, a román frontot tartó székely hadosztálynál soviniszta szellem uralkodott. Kun Béla világosan látta, hogy a hazafias célok bátrabb kidomborítása talán szélesítheti a forradalom tömegbázisát, főleg azok körében, akiknek tudatában a nemzeti érzés dominált az osztályszempontok fölött; másrészt viszont mérsékelheti a nem magyar dolgozók rokonszenvét a magyar forradalom iránt, ami nélkül a Tanácsköztársaság fennmaradása elképzelhetetlen.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

Az aggodalom erősebbnek bizonyult a magyar kormánnyal való diplomáciai érintkezés tilalmánál; de Lobit március 25-én táviratilag jegyzéket intézett Kun Bélához, melyben a november 13-i fegyverszünet megsértésével vádolta, és személyesen tette felelőssé a Vix-misszió biztonságáért. Március 27-én pedig a belgrádi francia követ társaságában fogadta de Lobit Rothot, aki – miközben Troubridge dunai flottillája már Bajánál állt készenlétben – megnyugtatta őket a budapesti tanácskormány békés szándékairól. Kun jegyzékben is sietett válaszolni de Lobit-nak: elutasította a fegyverszünet megsértésének vádját, garantálta a Vix-misszió biztonságát, és kifejezte feltételek nélküli tárgyalási készségét.

A jegyzékváltás és tárgyalás de Lobit-val diplomáciai siker volt; mégis elsősorban Párizs és Budapest viszonyát kellett tisztázni, ezért Kun március 24-én hivatalos jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz: A jegyzéket a röviddel 21-e előtt Budapestre érkezett olasz diplomáciai ügyvivőnek, Borghese hercegnek adták át, akit előzőleg Ágoston és Kunfi szociáldemokrata népbiztosok meggyőztek arról, hogy ha a győztesek megértően viselkednek, a Tanácsköztársaság „mérsékelt” szocialista útra tér, ellenkező esetben a szovjet útra kényszerül. Boghese a jegyzéket eljuttatta Orlando olasz miniszterelnökhöz, aki március 29-án tette le Kun Béla üzenetét a békekonferencia asztalára.

A jegyzékben a kormányzótanács leszögezi, hogy a szocializmus alapján áll, és Szovjet-Oroszország szövetségesének tekinti magát; összeköti őket a rendszerük „azonos szerkezetén alapuló természetes barátság, amely a magyar kormány felfogása szerint semmiképpen nem hozható kapcsolatba agresszív egyesüléssel. Éppen ellenkezőleg, az új magyar köztársaságnak szilárd óhaja, hogy békében éljen minden más nemzettel.” Elismeri a Károlyi-kormány által aláírt belgrádi egyezmény érvényességét, de elutasítja a Vix-jegyzék tudomásulvételét, s ehelyett meghívja az antant delegációját Budapestre. A misszióval „késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”.[10]

Kun felismerve a békekonferencia meghökkenésében és az olasz–francia ellentét kihasználásában rejlő lehetőséget, rögtön elérte azt, amit Károlyi megkísérelni is alig mert: a „négy nagy” elé vinni javaslatait. Bármily kedvező is volt a pillanat, arról mégsem lehetett szó, hogy a győztesek érdemi tárgyalást folytassanak a Tanácsköztársasággal, de a forradalom számára még a formális diplomáciai tevékenység is az életet jelentette. Egyrészt mert amíg tárgyalnak, az antant nem támad; másrészt néhány nappal előbb határozták el a volt Osztrák–Magyar Monarchiával szemben alkalmazott háborús gazdasági blokád feloldását, s a tönkrement magyar népgazdaság számára életbevágóan fontos volt, hogy politikai diszkriminációként ne tartsák fenn továbbra is Magyarországgal szemben a behozatali tilalmat.

A békekonferencián először március 27-én vitatták meg a Magyarországi Tanácsköztársaság kérdését. Foch marsall nagyszabású tervet terjesztett elő Bécs és Budapest megszállására és a szovjetellenes intervenció kiszélesítésére. Javaslatait elutasították, elsősorban azért, mert felismerték a Szovjet-Oroszországgal szembeni külső intervenció reménytelenségét. Magyarország esetében viszont a nagyhatalmak egy percig sem tettek le a forradalom erőszakos likvidálásáról, és nem is vonták kétségbe a legagresszívebb politikát követő Franciaország prioritását a kelet-közép-európai „érdekszférában”. De a Vix-féle politika csődje, a magyar forradalom és a környező országok viszonyának bizonytalansága óvatosságra intettek. A konferencián néhány napra a franciáknál óvatosabb eljárást követő angolszász vezetők ragadták magukhoz a kezdeményezést a magyar kérdésben. Troubridge admirális azt jelentette Vix és Roth beszámolója után, hogy még meg lehet akadályozni a magyar nemzeti mozgalom bolsevistává válását, és kérte Pestre küldését; a békekonferencia április 1-i határozata azonban nála is magasabb állású megbízottat jelölt ki az útra, Smuts tábornokot, az angol hadikabinet és békedelegáció tagját.

Smuts április 4–5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-felénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellenjavaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Smuts jelentésében pártolta a Kun által tervezett konferencia összehívását, javasolta a blokád feloldását, elismerte a Tanácsköztársaság békevágyát és kifejtette: Magyarországot úgy lehet legjobban távol tartani Oroszországtól, ha szóba állnak vele és meghívják Párizsba. Útjának legfontosabb eredménye azonban annak megállapítása volt, hogy ami Magyarországon van, az valóban bolsevizmus, s nem csupán a sértett nemzeti öntudat szélsőséges megnyilvánulása.

Külpolitika és nemzetiségi politika

Kun Béla mint külügyi népbiztos a Szovjet-Oroszországgal való együttműködést tartotta a legfontosabbnak. Első teendői közé tartozott a csepeli szikratáviró segítségével felvenni a közvetlen kapcsolatot Leninnel; Csicserin szovjet külügyi népbiztossal is állandó érintkezésben volt. Csicserin révén a magyar kormány friss információkkal rendelkezett Szovjet-Oroszország belső és külső eredményeiről, jól ismerte az aktuális problémákat. A szovjet külügyi népbiztos nagyra becsülte a Tanácsköztársaság jelentőségét, információkkal, tanácsokkal látta el, lelkesítette, kitartásra buzdította Kunt. Ebben nem volt olyan megfontolt, mint Lenin, és nem vette eléggé figyelembe, hogy Kunnak sokszor inkább csillapításra, mint lelkesítésre van szüksége. Így a Tanácsköztársaság számára nagyon fontos, gyakran küldött katonai helyzetjelentések egy része illúziókat kelthetett, főleg az ukrán front helyzetéről. Csicserin és Kun arra törekedtek, hogy a Tanácsköztársaság jobb kapcsolatai révén enyhítsék Szovjet-Oroszország diplomáciai elszigeteltségét; kísérleteik azonban negatív visszhangra találtak a Kolcsak győzelmében reménykedő tőkés hatalmaknál.

A szocializálás

A kommunisták – Kun, Hevesi és mások viszont a diktatúra bázisának erősítése érdekében hibái ellenére is védték a tanácsok rendszerét; a gyakorlati meggondolásokon kívül a szocializmus átmeneti fokozatok nélküli megvalósításának perspektívájából is következett, hogy ragaszkodtak a munkástanácsokhoz mint a kommunizmus építésének elengedhetetlen elemeihez.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

Egyelőre csak Wekerlét és Kun Béla emlékezetes megveretésének két főbűnösét, két rendőrtisztet internáltak. A Berinkey-kormány polgári tagjainak többsége ünnepélyesen adta át hivatalát, az új rend támogatására szólítva fel minisztériuma munkatársait. A Magyar Nemzeti Tanács is összeült még egyszer, kimondta feloszlását, Landler és Vanczák barátságos beszédben méltatták a Nemzeti Tanács történelmi szerepét. Még a forradalom első napjaiban pártfeloszlatási határozatot hozott a radikális párt, a Lovászy-párt és a Károlyi-párt vezetősége.

Károlyi Mihályban a proletárdiktatúra hónapjai a szocializmus iránt érzett szimpátiát szocialista meggyőződéssé változtatták. Több nyilatkozatban szögezte le lojalitását a Tanácsköztársaság iránt, „öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire”,[11] mondta minisztereinek, akik búcsúztatására összejöttek. Kun kérésére Bécsbe utazott, majd visszatérve elvállalta a Hangya politikai biztosává történt kinevezését.

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái

Rögtön az egyesülés másnapján, március 22-én összehívták a kommunista bizalmiak értekezletét, majd március 26-án újra, s ekkor végre kimondták, hogy elfogadják az egyesülési határozatot. Mind őket, mind a Komintern időközben érdeklődő elnökét, Zinovjevet is megnyugtatta Kun Béla ígérete: két héten belül összehívják a pártkongresszust, amelyen napirendre tűzik a párt végleges nevének kérdését is.

A kormányzótanács újjáalakulása

Amikor például a kormány április elsejei ülésén Bokányi egy tollvonással akart szocializálni minden jótékonysági intézményt, Kun és Böhm együtt ajánlottak „lassúbb tempót”, viszont amikor Weltner ugyanott szóvá tette a tömeges házkutatásokat, amelyek során sok elrejtett élelmiszert, textíliát stb. találtak, de szép számmal történtek visszaélések is, Böhm vette védelmébe a rekvirálókat: „nem olyan veszedelmes … meg kell szidni őket, de el kell ismerni, hogy óriási értékű anyagot fedeztek fel”.[12]

Az első politikai ellentétek a főváros vezetése körül támadtak: míg a választás nélkül, forradalmi úton létrejött kerületi munkástanácsok nagy része radikális, kommunista befolyás alatt állt, a Budapest élére állított 3 tagú ideiglenes direktórium két jobboldali beállítottságú tagja április elején elhagyta hivatalát, követte őket a Vörös őrség egyik szervezője, Bíró Dezső. Így az 1917-ben választott Szakszervezeti Tanács 11 tagja közül csak Böhm vállalt továbbra is politikai funkciót.

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab. Mint az egyesülés egyik előmozdítója, kezdettől fogva a belső ellenzék szellemében szerkesztette a Népszavát, de nem értett egyet azokkal, akik a diktatúra gyors bukására spekuláltak, miután nem hitt abban, hogy vissza lehet térni oda, ahol március 21-én abbahagyták.

„Ha már rálépünk erre az útra – írta lapjában –, akkor csak vagy proletárdiktatúra, vagy kapitalista diktatúra lehet, más út nincs. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megmaradjon az a formája a harcnak, hogy a tanácsok alapján a munkások gyakorolják a hatalmat. Minden más forma azt jelenti, hogy újra a régi rabság, újra a régi szolgaság és nyomorúság lesz a magyar munkások osztályrésze.”[13] Weltner azonban egyúttal az óvatosság, a polgársággal és a forradalom más ellenségeivel szemben tanúsított „emberséges és tisztességes eljárás” szószólója is volt. Fenti szavai az egyesülés utáni első nyílt konfliktussal kapcsolatosak, amikor a kormányzótanács április 1-i ülésén Pogány hadügyi népbiztos követelte, hogy a helyi tanácsoknak tiltsák meg a beavatkozást katonai ügyekbe, s egyben javasolta a katonatanácsok feloszlatását. A többi baloldali szociáldemokratával ellentétben, Pogány nehéz helyzetbe került az egyesüléssel. Pogányt, aki egészen március közepéig a kommunisták nélkül, azokra rálicitálva akarta radikális irányba terelni pártja politikáját, elődje, Böhm, éppúgy nem szívelte, mint kommunista helyettesei, Szamuely Tibor és Szántó Béla. Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Pogány és Szamuely nyílt összecsapása következtében végül is mindkettőjüknek távozniuk kellett a hadügyből. Kun Béla azonban, nem először és nem utoljára, a válságot a kibontakozás meggyorsítására tudta felhasználni. Az aktuális személycserék lebonyolításával az egész kormányzótanácsot átalakították, a népbiztoshelyettesek is népbiztosok lettek, és így a legtöbb népbiztosság élére 2–3 tagú kollégium került. Mivel a népbiztoshelyettesek többsége kommunista volt, ezzel az arányok az ő javukra változtak meg, megszűnt tehát az eltérés a forradalom erőviszonyai és a kormány összetétele között.

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya. Kimondottan jobboldali szociáldemokratának a kormányzótanács 5-6 tagját tekinthetjük, ezek közül politikai szerepet főleg Dovcsák és a fenntartással ideszámítható Haubrich játszott, a többiek szakminiszterek, éppúgy, mint a két polgári szakember: Stefán és Ládai. A jobboldali szociáldemokrácia politikai súlya sokkal inkább a kormányzótanácson kívül – a szakszervezeti és pártapparátusban – érvényesült. Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett. Ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A tanácsválasztások

A teljes cikk.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a MáramarosszigetOdessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket – a tiszafüredi kivételével – nem sikerült megtartani. A csapatok egy része szétszéledt; a megmaradtak fegyelme a vereségek, a rémhírek és az ellenforradalmi propaganda hatására rohamosan hanyatlott, sok volt a beteg, akikről nehezen tudtak gondoskodni. Kérdéses volt, tartani tudják-e a Tisza vonalát, ha a román hadvezetés a Duna–Tisza közére is kiterjeszti a támadást.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Presan tábornok román vezérkari főnök április 28-án táviratot intézett az antant-főparancsnoksághoz, s ebben a Tanácsköztársaság egész területének megszállását, a Vörös Hadsereg megsemmisítését javasolta. Román hadosztályokat ajánlott fel Budapest elfoglalásához; ha viszont nem indul közös akció, „a román csapatok a Tisza mentén megállanak, ahol legkönnyebben állhatnak ellen a magyarok újabb támadásainak …”[14]

Párizsban haboztak. Sem Presan, sem Brown nem kapott választ, az északi és a déli front megélénkülése mindenesetre arra mutatott, hogy a katonai vezetők közös támadásra készülnek. A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és MiskolcEgerSalgótarján irányában folytatta előnyomulását. A Vörös Hadsereg északi frontja nem bomlott fel, mint a tiszántúli; védekezve vonult vissza, de tartós ellenállásra nem volt alkalmas. Kis létszámát valamennyire ellensúlyozta azonban, hogy az iparosodottabb vidék munkástanácsai, munkásai és bányászai valamivel elszántabbak, felkészültebbek voltak, mint a Tiszántúlon az intervenció első, döbbent napjaiban. A csehszlovák hadsereg harci szelleme gyengébb volt, mint a román hadseregé, ahol a tisztikar a katonákkal szemben erélyes, a lakossággal szemben kegyetlen magatartással vette elejét a nagyobb megmozdulásoknak. Ezzel még a vöröskatonákra is bizonyos elrettentő hatást gyakorolt: csak Hajdú megyéből több száz forradalmárt hurcoltak el, Békés megyében 200 magyar tisztet internáltak, napirenden voltak a botozások, sőt a kivégzések is. Rakamazon 6, Őr községben 13, Nyírmeggyesen 26 férfit lőttek agyon.

Az április végén kialakult súlyos helyzetben, amikor már-már a forradalom fővárosa is veszélybe került, a két támadó ellenséges hadsereg harapófogójában a kormányzótanács Wilsonhoz fordult, és az önrendelkezés elvére hivatkozva kérte, akadályozza meg a magyar nép legyilkolását. Biztosította őt arról, hogy a Tanácsköztársaság nem fogja háborgatni szomszédait. Választ természetesen nem kapott.

A kormányzótanácsnak a kiszámíthatatlan helyzetben minden eshetőségre fel kellett készülnie. Menedékjogot kért Ausztriától szükség esetére a népbiztosok és családtagjaik részére; a kommunisták pénzt és embereket helyeztek készenlétbe az illegális szervezkedés megindítására. A kormányzótanács nevében Kun jegyzéket intézett a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormányhoz, s azt megküldte Wilsonnak, az erdélyi Román Nemzeti Tanácsnak, Moszkvába, és az érintett országok szocialista pártjainak. A jegyzékben közölte: „Ismételten ünnepélyesen kijelentettük, hogy nem állunk a területi integritás elve alapján, és most közvetlenül is az Önök tudomására hozzuk, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök összes területi-nemzeti követeléseit. Ezzel szemben követeljük az ellenségeskedések azonnali beszüntetését, a belső ügyeinkbe való be nem avatkozást, a szabad tranzitó forgalmat, olyan gazdasági szerződések megkötését, amelyek mindkét fél gazdasági érdekeinek megfelelnek, az Önök területén maradó nemzeti kisebbségek védelmét. Ezzel Önök elérték mindazt, amire törekedtek…. Ha a háborút mégis tovább folytatják, az csak idegen érdekekért, a külföldi imperializmus érdekeiért, mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok érdekeiért történhet.”[15]

A jegyzék elküldésekor a külföldi megfigyelők bizonyosak voltak a Tanácsköztársaság bukásában, az osztrák követ engedélyt kért a hazatérésre. Kun azonban még bízott: a magyar munkásságban, az orosz segítségben, a forradalom terjedésében, az imperialista hatalmak ellentéteiben. Csicserin szovjet külügyi népbiztostól biztató célzást tartalmazó táviratot kapott: mikor a román hadvezetés Magyarországra küldte Besszarábiából kivont csapatait, úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy de facto hadiállapotban van Szovjet-Oroszországgal. S amit Kun még nem tudott akkor, mikor a jegyzéket megfogalmazta: Pichon francia külügyminiszter már közölte a román miniszterelnökkel, hogy nem léphetik át a Tiszát.

Május elseje: ünnep és krízis

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,[16] mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”[17]

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta – Landler emlékezése szerint –, hogy „parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust».[18]

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[19]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél – logikusan – továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”.[20] Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye mintegy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

A főváros és környékének vasas bizalmi-értekezletén az ezernél is több résztvevő egységesen a harc mellett szavazott. A gyári munkásezredek bizalmijainak állásfoglalása nem volt ilyen egyöntetű, de Budapest védelmére mindenesetre hajlandónak mutatkoztak. Az összkép tehát már nem volt reménytelen, és a Munkástanács esti ülésén Kun egyértelműbben foglalhatott állást, mint a kormányzótanácsban; drámai erejű szónoklata végén már nem annak eldöntését kérte, hogy folytassák-e a harcot vagy nem, hanem úgy tette fel a kérdést: hogyan védhető meg Budapest? A beszéd lendülete magával ragadta a Munkástanácsot, a kapitulánsok alig jutottak szóhoz, a tennivalók mikéntjéről elmélkedő szónokokat is türelmetlenül lehurrogták.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után

Május 5-én Kun Béla Komáromban találkozott Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Šrobárral; tárgyalásuk azonban eredménytelen maradt.

Az ellentámadás előkészítése

Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”[21]

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei – a kommunisták ellen és a PeidlPeyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében – is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép-Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen

A Budapesti Munkástanács május 24-i ülésén Böhm számolt be a miskolci győzelemről. Kun Béla ugyanekkor két fő feladatot állított a tanács elé: „küzdelem a rémhírek ellen, küzdelem az ínség ellen”[22] A két feladat összefüggött, hiszen a közélelmezés hiányai napról napra befolyásolták a hangulatot, az ellenforradalmi csoportok által mind tudatosabban röpcédulán is terjesztett rémhíreknek pedig szintén rendkívüli hatásuk volt; részben mert a nagy változások közepette természetszerűen csökkent a biztonságérzet, részben mert az egyszínűvé vált sajtó mellett az emberek más értesüléseket kerestek.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

Freeman június 2-án Bécsbe utazott referálni főnökének, Cuninghame ezredesnek, aki nem bízott a terv sikerében, mivel nem látott lehetőséget a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésére. Kun ismerte a titkos tárgyalások menetét, s Leninhez fordult, aki „Üdvözlet a magyar munkásoknak” című üzenetével meg is adta a segítséget. A május végén és június elején tartott szakszervezeti értekezletek, amelyeken Lenin üzenetét is hevesen vitatták, végül a diktatúra mellett foglaltak állást; a fővárosi vasmunkások bizalmiértekezlete június 2-án elítélte Miákitsék tárgyalásait.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A Clemenceau-jegyzék látszólag a Tanácsköztársaság győzelmei által elért status quo elismerését jelezte, a valóságban éppen az ellenkezőjéről volt szó: Párizsban elhatározták, hogy lezárják a magyar kérdést, s egyúttal véget vetnek a magyarországi forradalomnak; ezért provokálták a jegyzékkel, így biztosítva lélegzetvételnyi szünetet a csehszlovák hadseregnek. A kormányzótanács halogató választ adott Clemenceau-nak: a Károlyi-kormány ismert és önkényes álláspontjából indult ki, mely szerint Szlovákia cseh „megszállása” a belgrádi fegyverszünet megsértése volt, és ezért csak akkor vállalkozik a harc beszüntetésére, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet kérdéseinek megvitatására. Egyben elfogadta a meghívást, mert „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján”.[23]

Senki sem hihette, hogy ezt a választ Clemenceau elfogadja. A tanácskormány a várható új jegyzékváltásig rendelkezésre álló néhány napot katonai helyzete javítására igyekezett felhasználni.

Stromfeld a vezérkarban folytatott viták után átdolgozta haditervet. „Az általános helyzet megköveteli, hogy mielőtt a hadsereg zöme a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulna, a cseh hadsereggel hosszú időre leszámoljon.”[24] A terv szerint az ellenség fő erejét Léva és a Duna közötti kis területen döntő csatára kényszerítve frontális támadással kell megverni, majd elfoglalni Pozsonyt, Nagyszombatot és Trencsént. Június 15-e, amikor az új offenzíva megindult volna, a csehszlovákiai választások napja volt, Bécsben pedig e napon akart Kun teljhatalmú megbízottja, Bettelheim Ernő az osztrák kommunista párt fegyveres tüntetésével új forradalmat kiváltani.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A pártkongresszus elfogadta a Kun Béla által előterjesztett marxista–leninista pártprogramot, de az éles ellentétek már a programvitában megmutatkoztak. Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében – mely a Kominternre bízta a döntést – vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi Zsigmond és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi Zsigmond beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és – tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására – olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek. A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.[25] Kunfi Zsigmond, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi Zsigmond, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

A teljes cikk.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása

Csicserin szovjet külügyi népbiztos egyenesen felszólította Kun Bélát a szlovák nemzeti önrendelkezés megvalósítására. Kun még aznap, június 9-én azt válaszolta: „A szlovák Tanácsköztársaság kikiáltására minden előkészület megtörtént.”[26] Mire kikiáltására sor került, a helyzet nagyon megváltozott, hiszen már megfontolás tárgyát képezte a Vörös Hadsereg kivonása Szlovákiából. Kun Béla és a kommunisták azonban úgy vélték, hogy ez az eshetőség egyáltalán nem ok a Tanácsköztársaság proklamálásának elmulasztására; annál kevésbé, mert a Szlovák Tanácsköztársaság elnöke, a cseh Janoušek, eleve egy szocialista Csehszlovákia keretében képzelte el Szlovákia jövőjét, sőt ennek érdekében – nem csekély, de annál jellemzőbb naivitással – személyesen Masarykhoz fordult.

A Tanácsok Országos Gyűlése. A Tanácsköztársaság Alkotmánya.

Lenin június 18-i üzenetében óvta Kunt Párizstól: „Önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja önöket és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa önöket is, bennünket is.”[27]

Lenin üzenetének lényege a figyelmeztetés volt. Feltűnő, hogy e táviratban nem ígért – mert nem ígérhetett – segítséget, nem ecsetelte a szovjet Vörös Hadsereg győzelmeit, amit Csicserin például sohasem mulasztott el. Hallgatásában kimondatlan intés rejlett: 1919 nyarán a magyar Tanácsköztársaság csak saját erejére számíthatott, azt felmérve kellett döntenie. Lenin 6 heti hallgatás után csak július végén fordult ismét személyesen Kunhoz: „ismerjük Magyarország súlyos és veszélyes helyzetét…”[28]

A döntés nehéz volt Kun és a tanácskongresszus számára. A forradalmi háború folytatására éppoly kevés remény volt, mint a tisztességes kompromisszumra, egyetlen megoldás maradt: manőverezni, amíg lehetséges, várni, hogy talán megváltozik a helyzet. Kun beszámolójának lényege ez a manőverezés volt. Szembeszállt egyrészt Szamuelyval, Pogánnyal, akik elvi álláspontra helyezkedve, a világforradalom elárulásának tekintették az imperialistákkal való alkudozást; Pogány egyenesen azt hirdette, hogy siettetni kell a frontokon a döntést, holott Kun fő célja éppen ennek elodázása volt. Másrészt szembeszállt a kapituláció prófétáival – Kunfi Zsigmonddal és Mónus Illéssel –, akik azt hitték, hogy területek feladása árán, az új határok elfogadásával megmenthetik „a proletárforradalmat és a szocializmus uralmát”.[29] Ugyanakkor Kunfi arról beszélt, hogy Párizs nem fog tárgyalni a kormányzótanáccsal, tehát ismét napirendre tűzte, ha burkoltan is, az antant békéjét elfogadó szociáldemokrata kormány jelszavát, ezzel csatlakozva a jobboldal politikájához.

A kongresszus egyhangúan elfogadta Kun határozati javaslatát, tehát szabad kezet adott a kormányzótanácsnak.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

A legtöbb sikert még Közép-Szlovákiában érték el; mikor azonban a 8. munkásezred parancsot kapott a Branyiszkó elleni rohamra, hogy megnyissa a Szepességbe vezető utat, a roham előtt az ezred katonái gyűlést tartottak és kimondták: értelmetlennek tartják a további áldozatokat, mivel az antant már úgyis megállapította a végleges országhatárokat. Az ezred teljes rendben elhagyta helyét, és a front mögé vonult.

A munkásezredek egy részének bomlása – a harcolni nem kívánók egyszerűen hazautaztak – a hátország hangulatváltozásának következménye volt. A defetista propaganda, amely több üzem hangulatát megrontotta, a folyamatos pótlás elmaradása kételyeket keltett a munkásezredekben. Június 23-án a salgótarjáni munkásezred katonáinak feleségei a városháza előtt követelték „az ezred 24 óra alatti leszerelését, vagy pedig 18–45 évig mindenkinek azonnali besoroztatását”.[30] Kun Béla maga jelent meg Budapesten a MÁV-gépgyári asszonyok gyűlésén, amely két nappal előzte meg a gyárból bevonult 8. ezred fenti esetét.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás.

Június 24-én létrejött a fegyverszünet. Kun egyidejűleg ismételten biztosítékot kért Clemenceau-tól arra, hogy a román hadsereg kiüríti a Tiszántúlt. A Pozsonyban tárgyaló Ágoston PéterClemenceau válaszát várva – kérte a visszavonulás határidejének meghosszabbítását. Pellé tábornok, a csehszlovák hadsereg francia főparancsnoka, csak 30-ig volt hajlandó ezt meghosszabbítani, s visszautasította a Tiszántúl kérdésének megvitatását. A román kormány egyelőre még nemleges választ sem adott a hozzá intézett kérdésre, de sejteni lehetett, hogy ha engedik, a román hadsereg legalább az új termes betakarításáig a Tiszántúlon marad. (Június 23-án, míg Szamuely a dunapataji gazdákkal ütközött meg, a megszállott Apátfalván a parasztok fellázadtak a rekvirálás miatt, és 3 román katonát megöltek. A román parancsnokság példát statuált: több tucat férfit agyonlőttek, mintegy 80-at elhurcoltak.)

Június 29-én a kormányzótanács elfogadta a pártvezetőség – Kun által előterjesztett – előző napi határozatát: a csehszlovák területet a demarkációs vonalig ki kell üríteni azzal az indokolással, hogy a háborút a hadseregtől beérkezett jelentések szerint tovább folytatni nem lehet.

Mikor 30-án összeült a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, hogy a határozatot jóváhagyja, a visszavonulás már megkezdődött. Ágoston és Mittelhauser 4 kilométer szélességű semleges zónát jelölt ki. A megállapodásnak katonai jellege volt csupán, de elismerte a csehszlovák közigazgatást a kiürített területen. Kun 30-i referátumának érdekessége, hogy a külpolitikai helyzetről festett irreálisan optimista kép mellett hangsúlyozta: „…engem arra, hogy ehhez az állásponthoz csatlakozzam, nem a nemzetközi forradalom állása késztetett, hanem belső dezorganizáltságunk.”[31] Hasonlóképpen a belpolitikai indokokat tekintette elsődlegesnek a vita két kommunista szónoka: Szamuely és Pór. Kun reálisan vonta le az ellenforradalmak tanulságait, amikor megállapította: akik a kapituláció útját egyengetik, csalódni fognak a kispolgársággal együtt, mert az adott helyzetben „a legutóbbi napok eseményei megmutatták, hogy itt Magyarországon csak kettő között lehet választani: a legszilárdabb, a legszigorúbb reakció, monarchizmus és proletárdiktatúra között”.[32]

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Mint a világsajtó közölte, a bukaresti kormány elhatározta: nem válaszol Kun Béla jegyzékére, mert nem ismeri el a bolsevista rezsimet. Addig szó sem lehet csapatai kivonásáról, amíg Magyarországnak nincs a győztesek által elismert kormánya. Clemenceau június 13-i jegyzékére viszont Brătianu július 2-án csak annyit válaszolt, hogy a Vörös Hadsereg leszerelése után ürítik ki a Tiszántúlt. Egyben szokás szerint hivatkozott a Szovjet-Oroszország elleni front biztosítására, de arra a tényre is, hogy – az úri osztályok képviseletében – magyar küldöttségek keresik fel a román parancsnokságokat, és a megszállás fenntartására kérik azokat.

A kormányzótanács július első harmadában figyelemreméltó, bár elkésett reformokkal javítani igyekezett a forradalom belső helyzetén. Július 4-i ülésén Pogány és Nyisztor javasolta, hogy a falusi tömegbázis kiterjesztése céljából osszák fel az 100–200 holdas birtokok egy részét a földtelenek között. Kun kifejtette, hogy mindenáron olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek érezhetően javítják a munkásság életét: emelni kell a húsfejadagot, a ruha-, cipő- és fehérneműkészletet ki kell osztani a munkáscsaládoknak.

A tiszai offenzíva elhatározása

Rattigan bukaresti angol követ így kommentálta a támadásról szóló jelentését: „Kun Béla, úgy tűnik, realizálta, hogy a Szövetségesek végül is elhatározták, hogy elintézik őt, és nyilván elszánta magát az első ütésre…”[33]

A Tanácsköztársaság vezetői ezen túlmenően elsősorban az egyre nehezebb belső helyzet megoldását keresték a tiszai átkelésben; nem volt lényegtelen a tiszántúli termés megszerzése sem; figyelembe vehető továbbá az a pszichológiai momentum, hogy a kormánynak is, Julier-nek is elviselhetetlen volt a várakozás.

Az európai szakszervezetek július 20–21-re tiltakozó sztrájkot szerveztek Szovjet-Oroszország és a Magyarországi Tanácsköztársaság védelmére. A Komintern Végrehajtó Bizottsága felhívást intézett a világ munkásaihoz, a demonstráció támogatására kérve őket. A Tanácsköztársaság sajtójából az tűnik ki, hogy olyan méretű „világsztrájkot” remélt, amely lefogja az antant tábornokainak kezét. Bíztak a romániai forradalmi mozgalmakban is: nemrég ért véget a júniusi romániai vasutassztrájk, és napirenden voltak a parancsmegtagadások a román hadseregben is (a tiszai átkelést megelőzően lázadt fel többek között a máramarosszigeti, debreceni, gyulafehérvári román helyőrség).

Mindezek figyelembevételével is a tiszai átkelés elhatározása olyan elkeseredett lépés volt, amit csak az tett érthetővé, hogy a Tanácsköztársaságnak már nem volt sok vesztenivalója. Nagyon valószínű, hogy ha a forradalom elkerüli a tiszai átkelés kalandját, a végeredmény – egy-két héttel később – ugyanaz lesz.

97 A Vörös Hadsereg frontlétszáma a támadás kezdetén csupán kétharmada volt az ellenségének, amely jelentős tartalékokkal is rendelkezett. A csapatok nagy része nem volt felhasználható állapotban. A blokád megszigorítása után nőtt a munícióhiány; az ágyuk egyik fajtájához alig volt lőszer. A tapasztalt tisztek jelentős része elhagyta helyét. Julier mégis javasolta a támadás végrehajtását, nagyjából olyan meggondolás alapján, hogy siker esetén tovább nő a vezérkar súlya, s befolyásolhatja a politika sorsát, a vereség pedig a Tanácsköztársaság általa és társai által remélt gyors bukását vonja maga után.

Július 11-én Kun még egyszer jegyzéket intézett Clemenceau-hoz és felszólította: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Ha még lettek volna illúziói Clemenceau iránt, a kurta válasz azokat is szétfoszlatta: „Válaszul a rádiótelegramra, amelyet július 11-i keltezéssel önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést.”[34]

A fegyverszüneti szerződésre való, egyébként vitatható hivatkozás a Vörös Hadsereg leszerelésére vonatkozott. A lényeg nem ez volt; Clemenceau maga közölte szövetségeseivel, hogy „Kun Bélának a maga részéről igaza van”;[35]

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Július 21-én újabb rossz hír érkezett: a békekonferencia, korábbi döntését megváltoztatva, Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarországot. Kun Béla a kormányzótanácsnak a döntés elutasítását, népszavazás követelését javasolta.

Böhm már a támadás napjaiban levonta a nagy sztrájk viszonylagos hatástalanságának konzekvenciáját. Ekkor még az angol, amerikai és olasz misszió valóban jelentőséget tulajdonított a magyar szociáldemokratákkal való megegyezésnek, míg a franciák egyértelműen távol tartották magukat a tárgyalásoktól. Cuninghame és Böhm július 23-án abban egyeztek meg, hogy átmenetileg a BöhmGaramiÁgostonHaubrich-csoport kerül hatalomra, majd koalíció alakul a polgári pártok bevonásával, és kiírják a parlamenti választásokat. Böhm természetesen nem informálta Kunt tárgyalásai igazi céljáról, de mégsem Kun, hanem Böhm volt az, akit becsaptak: Cuninghame és az olasz megbízott, Borghese megállapodtak vele, de kormányaik és a békekonferencia tárgyalásaikat csak tájékozódásnak tekintették, ami őket semmire sem kötelezi.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”[36] Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev]] védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Az országban tovább romlott a hangulat, a Dunántúlon asszonyok tüntettek az élelemhiány miatt, a Tokajba küldött népbiztosok, élükön Garbaival, eredménytelenül tértek vissza: a III. hadtest sem akart már harcolni, de ha akart volna, akkor is a csehszlovák támadás kötötte volna le a következő napokban. A szegedi Új Nemzedék azonban hiába uszította a vöröskatonákat Budapest ellen. Horthyék álma, a hadsereg szembefordulása a Tanácsköztársasággal, minden igyekezetük ellenére sem valósult meg. A katonák nem kívánták a Tanácsköztársaság megdöntését vagy éppen a „nemzeti hadsereget”: fáradtak voltak, és békét akartak. A frontról hazatérve 1918 őszén, családjuk nyomorát látva vitték győzelemre a forradalmat, és most, a szűnni nem akaró harctól kimerülten, családjuk hívására dobták el a fegyvert.

Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait. Cegléden, az I. hadtest hadiszállásán Kun, Landler és a hadtestparancsnokok értekezletet tartottak, ahol Julier igyekezett rávenni őket a további harc feladására, hogy ezzel legalább Budapest megszállását elkerüljék. Az egybegyűltek többsége azonban az ellentámadás mellett volt, amit augusztus 1-én Szolnoktól északra indítottak volna. Az ellentámadást végrehajtó csoport magja az I. hadtest volt (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy-Bengyel Sándor, majd Werth Henrik), amelynek alárendeltek minden harcképes, még engedelmeskedő és a helyszínre szállítható egységet.

A ceglédi értekezlettel körülbelül egyidejűleg ülést tartott a Szaktanács, és Weltner jelentését meghallgatva, nagy szótöbbséggel úgy határozott, hogy a tanácskormányt lemondásra kell felszólítani. Késő este megbeszélésre jöttek össze a Tanácsköztársaság vezetői, hogy állást foglaljanak a Szaktanács határozatával kapcsolatban. Az éjszakai tárgyalás résztvevői mindnyájan tisztában voltak a reménytelen katonai helyzettel. Az antant iránt illúziókat tápláló Haubrich és Weltner a – valójában létre sem jött – bécsi megállapodás elfogadását javasolták, „hogy a románok ne vonulhassanak Budapestre, mert az ő védelmük alatt az ellenforradalom jut uralomra”. Kun ezzel szemben azt javasolta, hogy azonnal hívják össze a munkástanácsot: „rázzuk föl a munkásszervezeteket, és mindenkit azonnal küldjünk a frontra”. Szamuely erőteljesen támogatta Kun álláspontját; s végül is „az a fölfogás alakult ki, hogy még egyszer meg kell kísérelni a fegyveres ellenállást”.[37]

A kormányzótanács lemondása

Augusztus 1-én délelőtt a kormányzótanács megtartotta utolsó ülését; Kun Béla referátumában, akárcsak május 2-án, az 500-as tanács összehívását javasolta. Őszintén ismertette a hadsereg hangulatát, de kiemelte a biztató jeleket: a szolnoki támadást, a rendelkezésre álló tüzérség erejét, sőt meggyőződése ellenére úgy állította be a külpolitikai helyzetet, mintha az antant nem akarhatná Budapest román megszállását. A harc folytatását, a budapesti munkásezredek bevetését javasolta. Kunt támogatta a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többsége, de már közülük is néhányan – mint Varga Jenő – úgy vélekedtek, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”.[38] Hasonlóképpen gondolkodott a munkásság többsége. A jobboldali szociáldemokraták nem számítottak új forradalomra, s nem láttak más megoldást, mint a kapitulációt az antant előtt „a Cuninghame-mel kötött megegyezés” alapján. Ágoston, miután nem bízott az angol misszióban, olasz orientációt javasolt az új kormánynak.

Haubrich, a front helyzetére hivatkozva, megtagadta a munkásezredek szerinte hiábavaló mozgósítását, sőt azzal fenyegetőzött, hogy azonos nézetet valló társaival kimegy a gyárakba, és fellázítja a munkásságot. Ilyen körülménye-k között Kun és Szamuely nem tudták megakadályozni a kormányzótanács lemondásáról szóló határozat elfogadását. A határozatnak az 500-as tanácsban való előterjesztésével a centrista Rónai Zoltánt bízták meg.

Az ülés után Haubrich és tisztjei ragadták magukhoz a kezdeményezést. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor a budapesti hadtest két tisztje felkereste Gödöllőn Juliert, és támogatást kért a kormányzótanács elmozdításához. Az óvatos Julier közölte: szerinte erre már nincs szükség.

Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.[39] Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.

Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.[40]

A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.

Kun hibát követett el azzal, hogy megjelenésével támogatta a beterjesztett javaslatot, amikor az egyesülés már formailag is alig létezett. El kellett volna határolnia magát a javaslattól és következményeitől. Az új miniszterelnök, Peidl Gyula, nem volt hajlandó megjelenni és felszólalni a Munkástanács ülésén, amely világosabban látott volna, ha ismeri Peidl véleményét. Peidl ugyanis elhatárolta magát Rónaiéktól, saját kormánya összetételével sem értett egyet, s azt valóban csak pár naposnak szánta, még ha az utána következő polgári kormány jellegét nem is látta előre, mint Kun Béla. Tragikus hiba volt, hogy az ülés elnöke működésük folytatására szólította fel a munkástanácsokat; a kapituláció után elsősorban a direktóriumok tagjai estek áldozatul a megszállók és az ellenforradalom bosszújának.

A Vörös Hadsereg parancsot kapott a harc beszüntetésére, de parancsra már alig volt szükség. A katonák egy része szétszéledt, mások zárt alakzatban menekültek, a menekülni nem tudók fogságba estek, közülük sokat kivégeztek mint kommunistagyanúst. Fogságba esett a Szolnok körül kitartó, bekerített I. hadtest 40 ezer katonája és 1200 tisztje. A népbiztosok egy része és családjuk az osztrák kormány által biztosított menedékjog alapján menekült, mások – kommunisták és szociáldemokraták – ahogy tudtak. Szamuely Tibor a határon öngyilkossággal kerülte el, hogy osztozzon a fehérek kezére került harcostársai sorsában.

A Tanácsköztársasággal voltaképpen elbukott az őszirózsás forradalom, a magyar polgári demokrácia is. A vereség az 1919 nyarán kialakult helyzetben elkerülhetetlen volt. Nagyobb történelmi távlatból nézve azonban a küzdelem mégsem volt hiábavaló: „Ha Magyarországon egyszer, a belső osztályharc vagy külső megrázkódtatás eredményeként győzelmet arat a demokrácia, az egész világ csodálkozva fogja látni, milyen mély barázdákat szántott a forradalom a magyar rögökbe, vetésének milyen sok, ma elveszettnek tűnő magva vert gyökeret a munkások és parasztok lelkében !”[41] – írta egy évtizeddel később Kunfi, éppen akkor, amikor az ellenforradalom uralma a legszilárdabb volt.

1918–1919 forradalmainak egyik maradandó eredménye, hogy létrejött a Kommunisták Magyarországi Pártja, amely március 21-e után szervezetileg megszűnt ugyan, de híveinek többsége éppen ekkor csatlakozott hozzá. A forradalom harcai formálták ki a magyar kommunista mozgalom első nagy nemzedékét. E nemzedék kiemelkedő alakja Kun Béla, az osztrák internálótáborban írt könyvében először foglalva össze a Tanácsköztársaság többször hangsúlyozott gyengeségeit és hibáit, joggal állapította meg: a magyar munkásosztály „mégis a nemzetközi proletariátus forradalmi öntudatának volt – az oroszé mellett – legelőrehaladottabb képviselője. Bárminő is legyen a proletárforradalom magyarországi szakaszáról a történelem ítélete, kétségtelen, hogy a diktatúra 132 napja alatt – csaknem kétannyi idő, mint a forradalmi Párizs kommünjéé – a magyarországi proletariátus a nemzetközi munkásosztályért és annak nevében cselekedett.”[42]

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

Az Ausztriába került kommunista vezetők a párt újjászervezésére Ideiglenes Központi Bizottságot hoztak létre, amely irányította az illegális pártszervezetek kiépítését. Tagjai voltak: Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő, Hirossik János, Hamburger Jenő és Lukács György.

Lábjegyzetek

  1. Kun Béla, „A bolsevikiek ítélete”. Szociális Forradalom, 1918. október 23.
  2. Szamuely György, A Kommunisták Magyarországi Pártjának előkészítése. Sarló és Kalapács, 1932. 4.
  3. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, Budapest, 1956. 345.
  4. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). 5. kötet, 1917. november 7.—1919. március 21. Budapest, 1956. 688.
  5. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 197.
  6. Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. I. Budapest, 1966. 242.
  7. Ugyanott, 208.
  8. Ugyanott, 225.
  9. Kun Béla nyilatkozik. A Vörös Katona, 1919. március 30.
  10. L. Nagy Zsuzsa, A párizsi békekonferencia és Magyarország. 1918–1919. Budapest, 1965. 103.
  11. Népszava, 1919. március 25.
  12. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 601/1. f.
  13. Népszava, 1919. április 4.
  14. Breit József, A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. II. Budapest, 1929. 223.
  15. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 355.
  16. Párttörténeti Intézet Archívum 605 f. 2/28.
  17. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 195–196.
  18. Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március–április.
  19. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  20. Ugyanott, 388.
  21. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 703.
  22. Párttörténeti Intézet Archívum 600/3 f.
  23. Ugyanott
  24. A magyar Vörös Hadsereg. Szerkesztette Hetés Tibor. Budapest, 1959. 363.
  25. Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. Párttörténeti Intézet, Archívum, Szántó-gyűjtemény.)
  26. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 697.
  27. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 274.
  28. Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Budapest, 1969. 444.
  29. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 167.
  30. Ugyanott, 606.
  31. Ugyanott, 370.
  32. Ugyanott, 372.
  33. Public Record Office FO 371. Vol. 3515.
  34. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 444.
  35. A. D. Low, Soviet Hungary and the Paris Peace Conference. Philadelphia 1963. 79.
  36. Ugyanott, 545.
  37. Weltner Jakab, Forradalom, bolsevizmus, emigráció. Budapest, 1929, 251–252.
  38. Az ülésről jegyzőkönyv híján lásd Ágoston Péter jegyzeteit: [Párttörténeti Intézet Archívum, Ágoston-gyűjtemény.
  39. Párttörténeti Intézet Archívum 600/3. f.
  40. Ugyanott.
  41. Kunfi Zsigmond, A legyőzöttek. Közli: Köves RózsaErényi Tibor, Kunfi Zsigmond életútja. Budapest, 1974. 367.
  42. Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. II. Budapest, 1966. 24.

Művei

Irodalom