Kunfi Zsigmond

A Múltunk wikiből

teljes nevén Kunfi Zsigmond Oszkár, tévesen olykor Kúnfi

Nagykanizsa, 1879. április 28. – Bécs, 1929. november 18.
politikus, irodalomtörténész, lapszerkesztő, újságíró, fordító,
közoktatási népbiztos
Wikipédia
Kunfi Zsigmond
1913. október 13–21.
Az MSZDP XX. kongresszusa. Kunfi Zsigmond előadói beszéde „A külügyi politika és a szociáldemokrata párt”.
1914. március 23.
Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond és társaik amerikai útjának kezdete.

Tartalomjegyzék

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

Az ausztromarxisták egyes magyar pártvezetőkre – mindenekelőtt Kunfira – is hatottak, bár a hatás csak 1914 után erősödött fel.

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

A teljes cikk.

Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre

Szabó Ervin jelentősége azonban messze túlnő a „forradalmi szocialisták” kis csoportjának irányításán. Ő új irányban, új módszerrel kereste a szociáldemokrata reformizmus zsákutcájából kivezető utat. A magyar mozgalomban mindenki másnál érzékenyebben ismerte fel és mélyebben ragadta meg a centralizáció elfajulásának, a bürokratizmusnak, az etatizmusnak a veszélyét, a kollektivitás és az egyéniség viszonyának tényleges problémáit. Szindikalizmusa nem volt ortodox, hiszen a magyar viszonyok között, a polgári demokratikus reformokért vívott küzdelemben elismerte a szociáldemokrata párt létjogosultságát, és a párt egyes vezetőivel – elsősorban Kunfival – sohasem szakította meg kapcsolatait.

Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

Az Alpári-ügyet a pártvezetőség az 1910. áprilisi kongresszus elé terjesztette azzal az indokkal, hogy Alpári különböző németországi szociáldemokrata újságokban rendszeresen támadja a párt politikáját. A pártvezetőség Alpári viszonylag mérsékelt kritikai felszólalása ellenére kizárási javaslatot tett, amelyet a kongresszus 101 szavazattal 56 ellenében elfogadott. A döntéssel nemcsak a küldöttek jelentős része, hanem Kunfi sem értett egyet.

A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék

A pártvezetőség radikális hangvétele, az általa szervezett nagy szocialista tömegakciókat követő hatósági megtorló intézkedések miatt a párt bázisát alkotó szervezett munkásság túlnyomó többsége az 1906 és 1912 közötti időszakban nem tartotta reálisnak az alkalmazottól elvileg eltérő, valóban új utakat nyitó szociáldemokrata politikát. Ugyanakkor tanúja volt annak is, hogy a pártvezetőség is képes a fejlődésre, és a korábbi irányvonal megjavításán fáradozik. Ezt bizonyította a Justh-párttal való összefogás csakúgy, mint az ideológiai problémákkal, a forradalomelmélettel, az agrár-kérdéssel, a nemzeti kérdéssel, a kultúrával való – a korábbinál behatóbb – foglalkozás, egyszóval mindaz, amit ezekben az években Kunfi Zsigmond, Varga Jenő, Pogány József és a hozzájuk közel állók munkássága jelzett.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

A kiéleződő választójogi küzdelmek idején a pártvezetőség az egész kérdést csak a választójogi harc szempontjából ítélte meg. „Ki a falvakba !” – adta ki 1909-ben a jelszót Kunfi Zsigmond. Ki a falvakba, de mi célból? Azért, hogy a szociáldemokrata ipari munkások meggyőzzék a mezőgazdasági munkásokat és szegényparasztságot a választójogi küzdelem jelentőségéről: „Magyarországon agrár- és aratási sztrájk nélkül igazi politikai eredményeket nem lehet elérni”[1] – mondotta Kunfi. „Igazi” politikai eredményeken azonban ugyancsak a választójogi küzdelmet értette. Márpedig a paraszttömegeket a politikai jogokért, mindenekelőtt az általános választójogért folytatott küzdelem távlatai önmagukban nem elégítették ki.

Az agrárkérdésben a soron következő polgári demokratikus átalakulás és a szocialista végcél követelményeinek összeegyeztetése nem volt könnyű feladat. E tekintetben az első világháborút megelőző években sem alakult ki egységes álláspont a nemzetközi munkásmozgalomban. Sőt, javában folyt a vita Kautsky és Eduard David hívei között. Kautsky – lényegében Marx és Engels tanításaihoz ragaszkodva – azt javasolta, hogy a nagybirtokokat vegyék állami tulajdonba, és adják földmunkás-szervezetek kezére. A paraszti birtokok államosításának kimondását ugyancsak szükségesnek tartotta. Ez esetben a birtokos paraszt bent maradhatott volna ugyan a gazdaságban, de nem mint tulajdonos, hanem mint állami bérlő. David ezzel szemben tagadta a nagybirtok gazdasági előnyeit; azt kívánta, hogy a szociáldemokraták támogassák a kisbirtokosokat és az önálló parasztgazdaságok létrehozására – tehát földreformra, parcellázásokra – irányuló törekvéseket. David ilyenformán az alapvető marxi állásponttal ellentétes polgári demokratikus nézeteket vallott. A Lenin vezette bolsevik párt a végső célokat. a mezőgazdasági termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét, a szocialista mezőgazdasági nagyüzem létrehozását illetően Kautsky nézeteit osztotta. Az 1905–1906. évi oroszországi parasztmozgalmak tanulságait levonva azonban minden erővel támogatta a parasztságnak az úri nagybirtok elkobzására irányuló forradalmi demokratikus küzdelmét. Azt vallotta, hogy a feudalizmus maradványainak maradéktalan széttörése után maguknak a parasztság küldötteinek kell majd dönteniük a köztulajdonba vett föld birtoklásáról.

A szociáldemokrata párt általános politikai irányvonalának megfelelően a földkérdést nem a forradalmi fejlődés, hanem a demokratikus reformok kivívását célzó szervezkedés szempontjából ítélte meg. Ilyen szempontból folyt a vita arról, hogy nagyüzem vagy kisüzem, Kautsky vagy David; a megírandó agrárprogram a mezőgazdasági proletariátus vagy a kisbirtokosság kérdéseivel foglalkozzék-e elsősorban. Az agrárprogram ügye 1910-ben ismét napirendre került. 1911 januárjában – Ladányiés mások sürgetésére – a pártvezetőség néhány szociáldemokrata funkcionáriust megbízott a program kidolgozásával. A küldöttek azonban nem tudtak megbirkózni feladatukkal. Az 1911 tavaszán a sajtóban közölt tervezetek az 1908. évihez képest visszalépést jelentettek. Csizmadia Sándor tervezete elhagyta a program átmeneti jellegének leszögezését és az egyéni bérlet formájában való birtoklás lehetőségét; Ágoston Péter is a közvetlen szocializálás mellett szállt síkra. Új elem csak Jócsák Kálmán tervezetében jelentkezett. Azt javasolta ugyanis, hogy államosítsák a kötött birtokokat és adják örökbérletként a tíz holdon aluli birtokosokból alakítandó termelőszövetkezeteknek. Ezek a tervezetek azonban nem is kerültek az 1911. évi pártkongresszus elé.

Csődöt mondott az új bizottság is, amelyet az 1911. évi kongresszus küldött ki a program megalkotására. A párt vezetői szinte teljesen lemondtak a birtokos parasztságról. Kunfi Zsigmond a munkás-paraszt szövetség fogalmát – a régi szociáldemokrata tradíciónak megfelelően – lényegében az ipari munkásság és az agrárproletariátus együttműködésére szűkítette.

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

Ugyancsak az 1910-es évektől magában a pártban is megnőtt az értelmiség szerepe. Kunfi Zsigmond tanáron kívül ebben az időszakban jutott vezető szerephez Landler Jenő, Pogány József, Vágó Béla, László Jenő, Czóbel Ernő, Varga Jenő, akik ugyancsak egyetemi diplomával rendelkeztek.

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Méray-Horváth Károly és Pikler Gyula előadásai alapján több mint 30 résztvevővel vitatták meg a középiskolák helyzetét, a szükséges reformokat; Kunfi Zsigmond, Zigány Zoltán, Balassa József az iskolarendszer s az egész magyar közoktatás válságát és fejlődésének perspektíváit, „a jövő iskolája” kiépítésének lehetőségeit és feladatait tárták fel.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A Martinovics-páholynak lett tagja 1912-ben Ady Endre, Bányai Elemér (Zuboly), Nagy Endre, Bölöni György; a szocialisták közül pedig Kunfi Zsigmond, Ormos Ede, Rónai Zoltán, Beck Salamon, Diner-Dénes József, Czóber Ernő, Pogány József, Varga Jenő és Varjas Sándor.

A Galilei Kör

A kör tagjaira nagy hatással volt Jászi Oszkár; előadói között előkelő helyet foglalt el Kunfi Zsigmond és Szabó Ervin is.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Kunfi már 1909 végén felvetette, hogy a munkásságnak a népjogok melletti kiállásra kell kényszerítenie a Justh-pártot. Justhéknak azt a tanácsot adta, hogy a kormányképességre való törekvés helyett inkább vállalják az általános, titkos választójogért vívandó küzdelmet. „Mert csak az ország demokratizálásával szüntethetjük meg Magyarország gyarmati helyzetét és vethetünk gátat az osztrák tőke folytonos kiszipolyozásának.”[2] A népgyűlés által elfogadott határozat – Kunfi érvelése nyomán – felszólította a Justh-pártot, hogy „minden kicsinyes mellékszempontot félretéve az általános, titkos, egyenlő választójogot tegye saját kormányprogramjává”. Kinyilvánította a népgyűlés egyúttal azt is, „hogy ez esetben e kérdésben a munkásság éppen olyan messzemenően melléje fog állni, mint amilyen messzemenően és elkeseredetten ellene fordul, ha az ellenkezője fog történni”.[3]

Az új orientációval kapcsolatosak azok az állásfoglalások, amelyek a korábbiaknál nagyobb megértést tanúsítanak a tradicionális függetlenségi követelések iránt. Felvetődik a kérdés, mennyi ezekben a megnyilatkozásokban a komoly meggyőződés és mennyi a taktikai elem? Való igaz, hogy a párt „hivatalosan” sohasem ellenezte az úgynevezett nemzeti követeléseket. Az ezekkel kapcsolatos állásfoglalást azonban – gondoljunk az önálló vámterület vagy az 1903-as pártprogram vitájára – mindig bizonyos határozatlanság jellemezte. Ott kifejtettük, hogy ez a bizonytalanság is közrejátszott a párt 1905-ös taktikájának, s a választójog elsőbbségének kialakulásában. 1910 elején is nyilvánvaló volt, hogy a párt végül is azon oldal felé fog fordulni, amely a választójogi küzdelem szempontjából ígéretesebb szövetségesnek látszik. Khuen-Héderváry kinevezése keltett bizonyos reményeket. Az új kormányfő 1910. január 24-i beszédében kijelentette, hogy az Andrássy-féle plurális választójogi javaslatot elejti, és a reformot az általános választójog elvei alapján véli megalkotandónak. A szociáldemokrata pártvezetőség várakozással fogadta Khuen-Héderváryt és &ndasah; a baloldal bírálata ellenére – egyezkedni próbált vele. Csakhamar kitűnt azonban, hogy kompromisszum ezúttal sem lehetséges. A választójog kérdésében végül is Tisza intrazigens felfogása bizonyult mérvadónak.

A párt a Tisza vezetésével felülkerekedő reakció elleni küzdelemben igyekezett a polgári baloldal körében szövetségesekre szert tenni. Ebbéli törekvései egybeestek a munkapárttal szembenálló polgári baloldal 1910 tavaszán kibontakozó tömörülésével. A koalíció bukása után, az új kormányzati rendszer kiforratlansága idején a haladó szabadkőműves szervezetekben befolyásos radikálisok elérkezettnek látták az időt arra, hogy olyan – egyelőre nem pártjellegű – társadalmi szervezetet hozzanak létre, amely összefogva a pártokon kívül álló haladó polgári erőket, eredményesen vehetné fel a harcot a választójogi reformért, a demokratikus átalakulás legfőbb feltételéért. Ebből a meggondolásból jött létre 1910. április 21-én a választójogi reform különféle híveit tömörítő szervezet: a Választójog Országos Szövetsége. Elnöke, Bánffy Dezső a szervezetet a maga konzervatív politikájának álcázására kívánta felhasználni. Bánffy alig leplezett nacionalizmusa és taktikázása erőteljesen fékezte a szövetség tevékenységét, annak ellenére, hogy munkájába bekapcsolódott a szociáldemokrata párt is. Bánffy halála után, 1911 májusában Justh Gyulát választották elnökké. Ettől fogva a szövetség egyik fontos összefogó s igen aktív szervezete lett a szocialista és radikális polgári erőknek. Tevékenysége mindenekelőtt a választójogi népgyűlések, tüntetések szervezésére irányult; emellett a választójogi propaganda szervezeteként is tevékenykedett.

Néhány héttel a választójogi szövetség létrejötte előtt jelent meg a magyarországi szabadkőművesség lapja: a Világ. A Bálint Lajos, majd Purjesz Lajos szerkesztésében megjelenő napilap kiadása, amely valójában a baloldali szabadkőműves csoportok, mindenekelőtt a polgári radikálisok szócsöve és politikai nézeteinek propagálója volt, nagy jelentőségű lépés volt a polgári radikalizmus önálló politikai irányzattá válásának útján. A szerkesztőség tagja volt Jászi Oszkár is; a lap iránya elválaszthatatlan az ő nevétől. 1913-ban bekapcsolódott Bíró Lajos, aki harcos publicisztikájával nagy szolgálatokat tett a polgári radikalizmusnak. A Világ hamarosan a klerikális és a munkapárti lapok támadásainak kereszttüzébe került.

Az 1910. júniusi választásokon a szociáldemokrata párt azokat a jelölteket támogatta, akik hitet tettek az általános választójog mellett. Ez a gyakorlatban főleg Justhék támogatását jelentette, a Függetlenségi és 48-as Párt ugyanis már február 27-i manifesztumában elkötelezte magát az általános választójog mellett. A szociáldemokrata választási agitáció a korábbi pártgyűléseken elhangzott bírálatokat figyelembe véve ezúttal nagyobb gondot fordított a paraszti szavazókra. Az idevágó kongresszusi határozat megállapította: „A választási küzdelem kiterjesztendő a falusi kerületekre is, amelyekben a földnélküli mezőgazdasági proletárok és kisgazdák figyelmét arra kell felhívni, hogy a demokratikus választójog a leghatározottabb eszköz arra, hogy a papi javak és a világi latifundiumok a dolgozó népmilliók kezébe jussanak.”[4]

A választások ismét csalódást okoztak. Nem azért, mert a párt ezúttal sem szerzett mandátumot – erre komolyan nem is számított –, hanem azért, mert a Justh-párt előretöréséhez fűzött remények nem valósultak meg. Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

A választások utáni hónapokat továbbra is a választójogi küzdelem töltötte ki. November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását.

Pölöskei Ferenc

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

Mindezt azonban Justh Gyula, akinek oly nagy szerepe volt a baloldali irányzatok szövetségének megalapozásában, már nem érhette meg. 1917 októberében bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy a világháború utolsó éveiben tevékenyen részt vegyen a reakció és a progresszió közti, egyre hevesebbé váló összecsapásokban. Nem volt forradalmár, céljai nem terjeszkedtek ki a polgári demokratikus forradalom több alapkérdésére, de fokozatosan bővültek és túlhaladták a liberalizmust. A kormányzati rendszerrel szembeni elszántsága, a szociáldemokrata párttal és a polgári radikálisokkal együtt folytatott harca a demokrácia irányába mutatott. Emiatt válhatott egy „bomló korszak bomlasztójává és hősévé”, és egyben a polgári demokratikus forradalom előkészítőjévé. Temetésén szinte az egész magyar progresszió vezérkara részt vett. Hock János, Kunfi Zsigmond, Nagy György mondták a búcsúbeszédeket. A Népszava kiemelte: „Szokatlan jelenség volt, hogy egy polgári politikus ravatalánál és sírjánál ott állottak a proletárképviselők.”[5]

Erényi Tibor

Változások a szociáldemokrata párt politikájában

Árnyaltabban írt ugyanerről a témáról éppen a kongresszus időszakában Kunfi a Szocializmus hasábjain. Elismerte, hogy Magyarországon az utolsó évtized folyamán jelentősen előrehaladt a kapitalizmus fejlődése. „A magyar gazdasági és társadalmi élet feudális formái és az ország kapitalisztikus terhei: ez az a nagy ellentét – írta –, amely mindannyiunknál nagyobb erővel és biztosabb eredménnyel hajtja az országot vagy a hajótörés, vagy a demokratikus átalakulás felé.”[6]

A demokratikus átalakuláson Kunfi is, akárcsak Garami, a polgári demokráciát értette. A polgári demokratikus perspektíva és a szocialista célkitűzések kapcsolatának egyes kérdései 1910–1911-ben vitát váltottak ki a pártban. Diner-Dénes József azt javasolta, hogy a pártnak – átmenetileg – mérsékelni kellene a munkásság jobb munkaviszonyok elérésére törő gazdasági küzdelmét, hogy ezzel barátságosabb álláspontra hangolja a burzsoáziát. A javaslatot a pártvezetőség egyértelműen elutasította. Kunfi rámutatott arra, hogy a burzsoázia a polgári demokratikus viszonyok kivívása esetén megszabadul az agrárius gyámkodástól, mind gazdaságilag, mind politikailag sokkal kedvezőbb helyzetbe kerül. Ennek fejében kénytelen lesz viszont fokozott mértékben számolni a munkásmozgalom erejével. A párt feladata többek között éppen abban áll, hogy meggyőzze a burzsoáziát: saját érdeke, hogy erőteljesen fellépjen az agrárizmus ellen, és a választójogi küzdelemben szövetkezzék a szociáldemokráciával. A helyzet tehát az – állapította meg végül Kunfi –, hogy „Diner-Dénes elvtárs a polgári érdekek lobogóját bontja ki a mi táborunkban, mi pedig a proletár érdekek lobogóját bontjuk ki az ellenfél táborában; a Reform klubban, a választójogi szövetségben – s egynehányan a szabadkőművességben is – a munkások érdekeinek szolgálatára akarjuk rávenni a polgárságot, nem pedig, amint Diner-Dénes elvtárs teszi e cikkében, polgári érdekek szolgálatára a szociáldemokrata pártot”.[7]

A proletárérdekek lobogójának kibontásán a pártvezetőség ezúttal is szinte kizárólag a választójogi küzdelmet értette. Az 1911. évi kongresszuson Garami megkísérelte a választójogi küzdelem elméleti kérdéseinek összefoglalását is. Lényegében Kautsky és Viktor Adler gondolatmenetét követve rámutatott arra, hogy az általános választójog „nem specifikusan szocialista követelés”, hanem olyan cél, amely még a kapitalista termelési viszonyok között megvalósítható. „Mindenütt azt mondottuk és hirdettük magunk is, testvérpártjaink is… – hangsúlyozta Garami –, hogy az általános választójog és a szociáldemokráciának parlamenti harca eszköze, de csak eszköze annak a törekvésünknek, hogy a munkásság anyagi és szellemi helyzetét javítsuk, erősítsük, hogy a végcél felé való küzdelemre képessé tegyük… A munkásosztály felszabadítása csak a munkásosztály műve lehet, de az általános választójog nem jelenti a munkásosztály felszabadítását.”[8]

Garami – Akárcsak KautskyDer Weg zur Macht” 1909-ben megjelent művében – nem foglalt állást atekintetben, hogy milyen eszközökkel lehet megvalósítani az 1903. évi pártprogram fő követelését: a politikai hatalom meghódítását, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét. Garami elvileg nem zárta ki a forradalmi módszerek alkalmazásának lehetőségét, sőt sejttette, hogy ezek legjelentősebbjét a tömegsztrájkban látja. Politikai nyelvre fordítva azonban az elméleti megállapításokat, ő is az általános választójog kivívásában jelölte meg a legfontosabb közvetlen feladatot.

A pártvezetőség mindig is ügyelt arra, hogy a politikai küzdelmet a lehetőséghez képest összekapcsolja a munkásság mindennapi, gazdasági követeléseivel. Kunfi – éppen Diner-Dénessel vitatkozva – állapította meg a Szocializmus hasábjain: „A szociáldemokrácia számára az általános választójog is elsősorban gazdasági munkásérdekek előmozdítására való eszköz, olyan eszköz, amellyel nem egyenesen, hanem kerülő úton a munkaviszony minden vonatkozású föltételeit javítani, a munkások munkabérére és a munkaidőre vonatkozó követeléseit elősegíteni, az értük való harcot könnyebben és kevesebb áldozattal megvívhatóvá tenni lehet.”[9] Ez az értelmezés is hozzájárult ahhoz, hogy az általános, titkos választójog jelszavával a szociáldemokrata párt az első világháborút megelőző években százezres munkástömegeket mozgósíthatott. 1911 folyamán ezek a tömegakciók kifejezetten a Justh-párt parlamenti küzdelmének támogatása jegyében zajlottak le. Már május 23-án, amikor a honvédelmi miniszter beterjesztette a képviselőházban a véderőjavaslatot, a karzatról szociáldemokrata röpcédulákat dobtak az ülésterembe, tiltakozásul az ellen, hogy választójogi reform helyett újabb pénz- és véráldozatot kérnek a néptől. A két párt közös akciói az év folyamán erősödtek és szinte az ország egész területére kiterjedtek.

1911 végén a nemzetközi helyzet kiéleződése a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot is háborúellenes kiállásra késztette. Az imperialista kormányok külpolitikájának bírálata, a fegyverkezési verseny kárhoztatása nem volt újdonság. 1911 őszétől azonban a párt behatóbban és konkrétabban foglalkozott azokkal a tényezőkkel, amelyek háborúra vezethetnek. Az olasz–török háború kitörése után jelent meg a Szocializmusban Kunfi cikke az imperializmusról. Kunfi – akinek megállapításai Rudolf Hilferding szociáldemokrata teoretikusnak, Kautsky és Adler barátjának „A finánctőke” című művén alapultak – az imperializmust a kapitalizmus fejlődésének legújabb korszakaként értékelte. „Ennek a fejlődésnek – írta – két mozzanata van különösen szoros okozati kapcsolatban a gyarmatpolitikával. Az egyik a pénztőkének: a bankoknak az uralma az iparban és az államban. A másik a védővám, amely a kartellek és trösztök létrehozásával megteremtette a bankok hatalmát és gyökeresen átalakította a termelést, főképpen a gazdasági munka megoszlását.” Rámutatott arra, hogy az imperializmus kibontakozása nemzetközi méretekben fokozza a háborús veszélyt, a gyarmatokért, a nyersanyagot, a munkaerőt biztosító területekért való küzdelmet. Ugyanakkor a fejlett ipari országokban kiélezi az osztályharcot és a gyarmatokon létrehozza a bennszülöttek nacionalizmusát. „A világ fejlődése nem egyenletes – írta Kunfi –, némely államok és népek előbbre haladott fokán vannak a fejlődésnek, mások még messzebb járnak. Azonfölül a nemzeti sajátságok, a különös történelmi és földrajzi körülmények egyéni színt adnak annak a folyamatnak, amely mivoltát és legbensőbb fejlődési rugóit tekintve ugyanaz.” Kunfi utalt arra, hogy az imperializmus megerősíti a politikai reakciót, de nem foglalkozott azzal, hogy a szocialista mozgalomnak a kapitalizmus új korszakából milyen következtetéseket kell levonni. Beérte a figyelmeztetéssel: „A tripoliszi kaland ragadóssá lehet, s ilyen körülmények között kétszeres szükség nálunk is felvilágosítani a világpolitika dolgai iránt nem igen érdeklődő közvéleményt az imperializmus veszélyeiről és pusztító hatásáról.”[10]

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

Kunfi a Szocializmus lapjain arról írt, hogy a magyarországi nemzetiségi elnyomás, az agrárius uralom növeli nagyra a délszláv nacionalizmust. „Ugyanaz az államhatalom – írta –, amely elnyomja a saját határai között a délszlávokat, tette tönkre határain túl a délszláv parasztokat és akarta kiszipolyozni bankjai révén a délszláv államot.”[11] Ám itt is kicsendül az a vélemény, hogy amennyire riasztja az antidemokratikus Monarchia a balkáni népeket, annyira vonzaná őket egy demokratizált Ausztria-Magyarország.

Az elhalasztott általános sztrájk

Kunfi a Szocializmusban arról írt, hogy többen nyíltan árulással vádolták a pártvezetőséget.

A munkásmozgalom 1913-ban

November 2-án mintegy négyezren tiltakoztak a sajtóról, valamint az esküdtbírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvényjavaslatok ellen. A gyűlésen többek között Károlyi, Kunfi, Jászi, Vázsonyi és a galileista Polányi Károly szólalt fel.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

A Martinovics-páholyban 1913 őszétől kezdve viták sorozatában próbálták tisztázni az új párt politikai és szervezeti kérdéseit, s egyáltalán: a pártalakulás aktualitását. Kunfi a Martinovics-páholyban kifejtette, hogy az új pártalakítás sikerét csak akkor látná biztosítottnak, ha sikerülne megnyernie a parasztságot s a polgári rétegeket; ezt azonban felette problematikusnak tartotta. Ha a munkásság nem tudott a falvakba kimenni – mondotta Kunfi –, akkor a polgárság sem fog tudni kimenni. Emellett – Pogány Józseffel egyetértésben – azt hangoztatta, hogy az új párt megnehezíti majd a szociáldemokrata párt helyzetét, amennyiben az értelmiség egy részét elvonja tőle.

Szabó Miklós

A magyar munkásmozgalom ideológiája

Az önálló marxista elméleti eredmények közé sorolhatjuk Varga Jenő cikksorozatát a magyar kartellekről, amely utóbb könyv alakban is napvilágot látott, s amely a magyarországi finánctőke sajátosságait, az agrártőkével való összefonódottságát mutatja ki nagy adatbázison. Ide sorolhatók Kunfi tanulmányai, amelyeket – jórészt Hilferding – nyomán az imperializmus új jelenségeiről felvázolt.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Károlyi a háború kitörésekor érkezett vissza Európába. Franciaországban mint ellenséges ország állampolgárát egy időre internálták. Kunfi, aki Károlyival együtt volt az Amerikai Egyesült Államokban, a semleges Hollandiában szállt partra, így azonnal tovább utazhatott, és már augusztusban hazaért.

A pacifizmus és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

A magyar párt és a szakszervezetek részéről hattagú küldöttség (Garami, Weltner, Kunfi, Jászai, Buchinger, Bokányi) utazott ki Stockholmba május végén. Az előkészítő bizottságnak átadott memorandum a párt akkori irányvonalának fontos dokumentuma: „A számtalan sebből vérző népek nem folytathatják a háborút addig, amíg a proletárság a hatalmat mindenütt magához ragadhatná… A népeknek a mielőbbi békére van szükségük. Nem követelhetnek tehát olyan békét, amely a nemzetközi szociáldemokrácia alapelveit teljesen megvalósítja, hanem arra kell szorítaniok a kormányokat, hogy mielőbb békét kössenek még akkor is, ha az ez idő szerinti hatalmi viszonyok alapján lehetséges békének a tartalma messze mögötte maradna a nemzetközi szociáldemokrácia követeléseinek, és a népek önrendelkezési jogát semmiképpen sem valósítaná meg.”[12]

A magyar pártok nemzetiségi programja

A nemzetiségi program demokratizmusát tekintve 1918 októberében a szociáldemokrata párt jutott el legmesszebbre. Október 8-i kiáltványa a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának biztosítását kívánta, és ”az egyenjogú, szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” kialakítását.[13] A párt október 13-i rendkívüli kongresszusa tudomásul vette a kiáltvány Kunfi által adott értelmezését. Kunfi félreérthetetlenül megmondta, hogy az önrendelkezés jogába beleérti az elszakadás jogát is. „Mi a nemzetiségekkel szemben nyíltan és világosan elismerjük a nemzetek önrendelkező jogát, annak minden konzekvenciájával… A Magyarországi Szociáldemokrata Párt sem most, sem a jövőben nem fog olyan politikát támogatni, amely a fegyverek erejével, kényszereszközökkel itt tart olyan népeket, amelyek itt maradni nem akarnak.”[14] A demokratikus átalakulás vonzerejétől várta Kunfi a föderalisztikus Magyarország megmaradását.

A Magyar Nemzeti Tanács

A szociáldemokrata párt vezetésében most már Kunfinak volt a legnagyobb súlya, aki egyrészt eloszlatta a baloldaliak aggályait a polgári pártokkal való újabb alárendelt szövetkezés miatt, másrészt kizárta Garami lavírozásait Vázsonyi és Andrássy felé.

Andrássy különbékekérése

A király ingadozott. 27-én ismét fogadta Károlyit és az ő kérésére Jászit, Garamit és Kunfit. Akkor hajlott is Károlyi kinevezésére, mégis döntés nélkül utazott Bécsbe.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A cárizmust megdöntő februári forradalmat követően – egyidejűleg a német függetlenek fellépésével – a magyar párton belül is kitapinthatóvá vált egy centrista irányzat, melynek leginkább a kitűnő szónoki képességekkel rendelkező Kunfi Zsigmond lett a hangadója.

Az Októberi Forradalom erőt adott a párton belüli régi baloldali ellenzék (Szántó Béla, Vágó Béla) szervezkedésének, és ösztönzést jelentett új baloldali irányzatok kialakulásához. A régi baloldal mellett 1918 elején kirajzolódtak egy új baloldal körvonalai (Landler Jenő, Hamburger Jenő, Nyisztor György, Varga Jenő). A szakszervezetekbe özönlő új munkás- és alkalmazotti rétegek a baloldal bázisát szélesítették, lehetővé tették új szervezetek, szervezeti formák (Gyárközi Bizottság) létrehozását. A mozgalmon belüli erőviszonyok alakulására nem maradt hatás nélkül az illegálisan szervezkedő forradalmi szocialisták éles hangú agitációja. E csoport tagjai – galileista diákok, ellenzéki munkások – röpirataikban forradalomra, az orosz példa követésére szólítottak. 1918 nyarán és őszén az oroszországi kommunista hadifoglyok kiadványai, a Szociális Forradalom című hetilap, a Kommunista Könyvtár füzetei is mindinkább ismertté váltak Magyarországon. Az oroszországi kommunista szervezet megalakulása, kiadványainak felbukkanása jelentős esemény volt, bármennyire szűkszavúan tudósított is erről a hivatalos pártsajtó.

A munkásság 1918. januári, márciusi, áprilisi és júniusi viharos erejű megmozdulásai után 1918 nyarán viszonylag csend uralkodott. A látszólagos csendet a bolgár front összeomlásáról és a Németországban bekövetkezett politikai fordulatról érkező hírek törték meg. A mozdulatlanság után most egyszerre mozgás, „lázas remegés” jellemezte a helyzetet.

A Népszava október 1-én az „új utakra térő” Németországra hivatkozva éles hangú vezércikkben sürgette Wekerle, Tisza és Burián távozását, radikális szakítást követelt az eddigi osztályuralmi rendszerrel.

A pártlap október 3-án részletesen ismertette az ausztriai német szociáldemokraták békefeltételeit, október 5-én pedig a német-osztrák szociáldemokrata képviselők nyilatkozatát a nemzetek önrendelkezési jogáról,

Ez utóbbi állásfoglalást méltatva a Népszava a magyarországi nemzetiségek egyenjogúságáért szállt síkra, és azt fejtegette, hogy ezen a területen, „ahol a különböző népek olyan összevisszaságban élnek, mint sehol másutt a világon, … a régi szocialista megoldás, a Monarchia és a Balkán népeknek hatalmas föderációja” az egyedüli kivezető út. „Minden más megoldás új irredentákat, új elnyomott és elszakadni vágyó kisebbségeket eredményezne.”[15]

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a pártlap október első napjaiban nem foglalt egyértelműen állást. Nemcsak Károlyi és Jászi, hanem Andrássy és Vázsonyi beszédeit, nyilatkozatait is ismertette. Az idő előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Vázsonyi aligha versenyezhet Károlyi egyre növekvő népszerűségével. Vázsonyi korábbi, a baloldalt eltaposással fenyegető kirohanásai miatt a munkásság szemében kompromittált politikus volt. Nacionalista nézeteit sem lehetett az adott helyzetben összeegyeztetni a nemzetiségi kérdésben kialakuló szociáldemokrata állásfoglalással.

1918 sokat ígérő, reményeket gyújtó őszének kezdetén halt meg Szabó Ervin, a századelő szocialista mozgalmának kiemelkedő teoretikusa. Az idők változását mutatta, hogy a Népszava, mely néhány hónappal azelőtt egy vita során Szabó Ervint még légüres térben mozgó szobatudósnak nevezte, halála alkalmából elismerően emlékezett meg tevékenységéről, és érdemeit a nagy embereknek kijáró megbecsülés hangján méltatta. Temetése jelentős társadalmi-politikai eseménnyé vált, a szociáldemokrata párt és a radikális ellenzék összefogásának útját egyengette. Sírja felett Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott búcsúztatót, a gyászolók sűrű tömegéből kimagaslott Károlyi Mihály alakja.

1918. október 8-án a Népszavában „Magyarország népéhez” címmel kiáltvány jelent meg, mely a legsürgősebb teendőket 10 pontban foglalta össze. Az első pont „az ország összes demokratikus osztályainak” és „valamennyi nemzetnek” küldötteiből álló új kormányt követelt. A második a képviselőház feloszlatását és új országgyűlés összehívását javasolta az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választójog alapján. A további pontok az új kormány teendőit részletezték: béke, az orosz forradalom és Wilson elvei alapján; a közigazgatás teljes demokratizálása; egyesülési, gyülekezési és szervezkedési szabadság; mélyreható és gyökeres agrárreform; az egyéni vezetés alól kinőtt üzemek szocializálása; igazságos adópolitika; munkásvédelmi, népjóléti intézkedések, a 8 órás munkaidő bevezetésének előkészítése; a hazatérő katonák, rokkantak, özvegyek, árvák kártalanítása. A nemzetiségi kérdést illetően a kiáltvány egyrészt a nemzeti elnyomás eddigi rendszerének megszüntetése és az anyanyelv korlátlan használata mellett foglalt állást, másrészt kilátásba helyezte az „egyenlő jogú szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” megteremtését.

Október 13-án, néhány nappal a kiáltvány megjelenése után összeült a párt rendkívüli kongresszusa. A kongresszus összehívásával a pártvezetőség két alapvető cél elérésére törekedett:

  1. .megváltoztatni, hatályon kívül helyezni azt a februári határozatot, mely megtiltotta a polgári pártokkal való szövetkezést;
  2. a párt politikája melletti határozott, egyértelmű állásfoglalásra bírni a nemzetiségi bizottságokat.

A pártgyűlés előadója, Kunfi Zsigmond, lendületes beszédében kifejtette, hogy a külső körülmények megdöntötték a fennálló rendszer két külső pillérét: a dualizmust és a német szövetséget, megmaradt azonban a két belső pillér, a nemzetiségi elnyomás és az osztályelnyomás. Ezek megdöntése a történelmi feladat. Leszögezte, hogy nem állnak a perszonális unió alapján – a királyi hatalom gyengének bizonyult; az államforma kérdését Magyarország jövendő alkotmányozó nemzetgyűlése határozza meg.

A nemzetiségi kérdésről szólva azt hangsúlyozta, hogy elismerik a nemzetek önrendelkezési jogát, annak minden következményével. A párt olyan népeket, amelyek maradni nem akarnak, nem kíván fegyverrel, kényszerrel itt tartani, de reméli, hogy amennyiben Magyarország „föderalisztikus, szabad összműködésen alapuló népállam” lesz, úgy az elszakadásra nem kerül sor.

A polgári pártokkal való együttműködés kérdésében azzal érvelt a szövetség szükségessége mellett, hogy a munkásság a kitűzött programot egyedül keresztülvinni nem tudja, nem elég erős ahhoz, hogy egymaga vegye át a politikai hatalmat. Az együttműködés tartalmát illetően igyekezett eloszlatni a kételyeket. Nem a mérsékelt ellenzékkel. (Vázsonyival) kívánnak szövetkezni. hanem azokkal akarnak együtthaladni, akik a párt akcióprogramját magukévá teszik.

Kunfi előadói beszéde után a nemzetiségi bizottságok képviselői szólaltak fel, akik ez alkalommal, eltérően az addigi gyakorlattól, a kongresszus elnökségében is helyet foglaltak.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A három párt elhatározását kiáltványban hozta az ország tudomására, mely október 26-án – a cenzúrával már nem törődő budapesti napilapokban – teljes terjedelmében meg is jelent. E felhívás (Jászi fogalmazta, Kunfi revideálta) részletes programot adott. A 12 pontba sűrített célok – helyenként enyhébb, elmosódottabb fogalmazásban – megismételték mindazt, ami a szociáldemokrata párt október 8-i kiáltványában már olvasható volt (a kormány eltávolítása; a képviselőház feloszlatása; általános, egyenlő, titkos választójog; nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok; önrendelkezési jog; „egyenrangú népek testvéri szövetsége”; a területi integritás fenntartása nem erőszakkal, hanem a józan belátás, a közös gazdasági és földrajzi összetartozás elismerése alapján). A deklaráció a szociáldemokrata programot ugyanakkor kiegészítette a Károlyi-párt és a radikálisok néhány sarkalatos követelésével, valamint néhány időközben felmerült tennivalóval (Magyarország teljes függetlensége; a magyarországi seregek visszahívása; a német szövetség felbontása; a breszti és bukaresti békék érvénytelenítése; a háború azonnali befejezése; demokratikus politikusok kiküldése a béketárgyalásokra; ha lehet, gazdasági és politikai szövetség kialakítása az ukrán, lengyel, cseh, délszláv, német-osztrák nemzeti államokkal; általános amnesztia a politikai elítélteknek; egyesülési, gyülekezési szabadság, a cenzúra eltörlése).

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték.

A forradalom győzelme

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli.

„Rendcsinálás” és megtorlás

Azon a városházi gyűlésen, mely a kormány állásfoglalását az államforma kérdésében november 1-én jóváhagyta, a szociáldemokrata párt nevében felszólaló Kunfi Zsigmond szenvedélyes hangú beszédét azzal fejezte be, hogy a végső döntés meghozataláig, vagyis „hat hétig nem kívánnak élni az osztályharc és az osztálygyűlölet fegyverével”.[16]

Kísérlet a tanácsok visszaszorítására, a népi szervek tevékenységének korlátozására

A forradalom győzelme után a Budapesti Munkástanács hivatalosan november 2-án alakult meg. Az Újvárosháza közgyűlési termében tartott alakuló gyűlésen, melyen főleg párt- és szakszervezeti funkcionáriusok vettek részt, megválasztották a tanács elnökét és alelnökét. (Elnökké a jobboldali beállítottságú Preusz Mórt, alelnökké az ugyancsak jobboldali Vanczák Jánost választották.) Azt, hogy a pártvezetőség a Munkástanácsot lényegében nem tekinti másnak, mint kibővített pártválasztmánynak, jól mutatta, hogy az alakuló ülés többek közt olyan kérdésekkel is foglalkozott, hogy ki legyen a Népszava új szerkesztője, hogy Garami és Kunfi vállalhat-e miniszteri tárcát, és ha igen, úgy a miniszteri kinevezés összeegyeztethető-e a pártvezetőségi tagsággal.

Az első ülés után – a következő ülésre csak november 13-án került sor – a Népszava november 5-i számában megjelent a Budapesti Munkástanács szervezeti szabályzata. Ezt a pártvezetőség, a Szaktanács és a pártválasztmány dolgozta ki azzal, hogy alapelvei a vidéki munkástanácsok számára is irányadók. A szabályzat szerint a Budapesti Munkástanács 365 tagja közül 126-ot nem választottak, hanem delegáltak. A Munkástanács tagja lett hivatalból a pártvezetőség, a Szakszervezeti Tanács és a pártválasztmány végrehajtó bizottsága. Delegálási joga volt egy sor pártszervnek és intézménynek, küldötteket jelölhettek az országos szabadszervezeti vezetőségek. A nem delegált tagokat a szakszervezetek taglétszáma alapján, a szakszervezeti központok irányításával választották, legalább 3/4 részben az üzemi munkások közül. A Munkástanács Központi Végrehajtó Bizottságát a 126 delegált tag alkotta.

A Katonatanácsot illetően a hadügyminiszter annak feloszlatását; a belügyminiszter pedig vezetői egy részének letartóztatását javasolta. Linder a minisztertanács november 4-i ülésén azzal érvelt, hogy a „rendet a pacifista propagandának a katonák közötti terjesztésével Katonatanács nélkül is biztosítani lehet … A katonákat haza kell küldeni, és meg kell szervezni a nemzetőrséget. Ha nincs katonaság, nem kell Katonatanács.„ Kunfi és a vele egyetértő Károlyi ezt az érvelést és a feloszlatásra vonatkozó követelést nem fogadta el, a Katonatanács átformálását, megszelídítését javasolta. Kunfi állást foglalt egy „tisztességes elemekből álló”, a hadsereg körében „oktató, nevelő, demokratikus szervező munkát” végző katonatanács mellett. Károlyinak az volt a véleménye, hogy jelentéktelen, „önképzőköri hatáskört kell a katonatanácsoknál hagyni”.[17] Kunfi javaslatára – az általa kifejtett meggondolások jegyében – nevezték ki már november 1-én Pogány Józsefet a katonatanácsok kormánybiztosává.

Gazdaságpolitikai és szociálpolitikai intézkedések

Szociálpolitikai téren a kormány a szociáldemokrata programot, a szociáldemokrata párt régi – 1918 októberében csak megismételt – követeléseit kívánta megvalósítani. Az 1918. évi IV. néptörvénnyel életre hívott munkaügyi és népjóléti minisztérium élére e szándék bizonyságául Kunfi Zsigmond személyében szociáldemokrata miniszter került. Kinevezése után, december 10-én Kunfi nyilatkozatot adott a Népszavának, amelyben az alábbiakban részletezte a minisztérium előtt álló feladatokat: a mezőgazdasági munkásvédelem megteremtése, az 1898. II. és az 1907. XLV. tc. eltörlése, „amelyek a mezőgazdasági proletárság szolgaságának és kizsákmányolásának legszégyenletesebb dokumentumai”; a mezőgazdasági és ipari munkásság közös követelése a rokkantság és aggkor esetére való biztosítás, „ennek megvalósítása a magyar népköztársaságnak egyik legelső és becsületbeli feladata”; a gyermekmunka korhatárának felemelése, a fiatalkorúak és a nők fokozottabb védelme; a 8 órás munkanapra való átmenet támogatása; új bányatörvény megalkotása az 1854-es helyett; a bányatársládák helyett a munkások autonómiáján alapuló munkásbiztosítás megteremtése; a szociális biztosítás kiterjesztése a kisiparosokra, a közalkalmazottakra, a háztartási munkásnőkre, a táppénz egyidejű felemelése; a hadirokkantak, özvegyek és árvák gondozásának államosítása, a rokkantügy új módon, a rokkantak bevonásával történő intézése; a közegészségügy államosítása és az egészségügyi igazgatás decentralizálása.[18]

A földkérdés megoldatlansága

A 9 napon át zajló tanácskozás befejeződése után a földreform ügye december 8-án a minisztertanács elé került. Ez nem a készülő néptörvény tervezetével foglalkozott, hanem azzal a 28 kérdőponttal, melyet a földművelésügyi minisztérium állított össze, és a szakértői értekezlet már megtárgyalt. A vita során Buza Barna 1000 holdas birtokhatárt és a kisajátított földekért kártérítést javasolt. (Ellenérték az 1913. évi és az átvételt megelőző időpontban érvényben levő forgalmi érték átlaga.) Károlyi azt fejtegette, hogy helytelen lenne egyes intenzíven gazdálkodó, haltenyésztéssel, szeszgyártással, cukorrépa-termeléssel foglalkozó nagybirtokokat felosztani. Ezeket szövetkezetekké kell átalakítani, „a részvények egy részét bírja a birtok tulajdonosa, a másik részét az állam, harmadik részét a munkások”. Hozzáfűzte: ezt az elvet az iparvállalatokra és a bányákra is ki kell terjeszteni, mert különben az a mezőgazdaságnál sem fogadható el. Kunfi is állást foglalt a mindenáron való felosztás ellen. A földreformmal együtt intézkedéseket kell tenni – fejtegette –, hogy „a produktivitás szempontjából fontos nagybirtokok nagy részét más politikai szerkezetben munkások és földmívesek szövetkezeti alapon megtarthassák”. Jászi a kisajátítási határ megváltoztatását indítványozta, az 1000 holdat magasnak találta. A megváltást illetően Kunfi nézete az volt, hogy az egyházi javakért nem jár kártérítés, azok az állam tulajdonát képezi, „minden rekompenzáció nélkül visszaveendők”. Buza Barna kitérő válasza után kijelentette, hogy „ha erről a kérdésről nem lesz szó, akkor a kormány szocialista tagjai, egy óráig sem maradhatnak a helyükön”. Kunfi azt is ellenezte, hogy az állam által kisajátított latifundiumokért „állandó ellenérték adassék”.[19]

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

Kunfi a Népszavának adott december 28-i nyilatkozatában Batthyányt, Lovászyt és a „mögöttük meghúzódó nagybirtokos és nagytőkés érdekeltséget” azzal vádolta, hogy mozgalmuk „némely politikai reformmal megfejelve, a régi magyar osztályuralom feltámasztására irányul! … Furcsa – mondotta –, hogy egyesek, akik éveken keresztül a német militarizmus ellenségének vallották magukat, most hason csúsznak az antant militarizmusa előtt. A szociáldemokrata párt nem hajlandó a maga szociális és politikai követeléseit az antant nagy vezérkarainak nem is ismert politikai álláspontjától függővé tenni.”

Kunfi, a mielőbb megtartandó választásokig, átmeneti megoldásként a koalíció további fenntartását javasolta azzal, hogy abban a szociáldemokraták és a radikálisok mellett csak a Károlyival egyetértő baloldali függetlenségiek vegyenek részt.

A szociáldemokrata párton belül Kunfi véleményével szemben más nézetek is jelentkeztek. Garami nem hitt a reakciós szervezkedésről kiszivárgó híreknek, nem hitt a visszafordulás lehetőségében. Elítélte a konzervatív részről fenyegető veszély felnagyítását, az „ellenforradalom-szaglálást”, de ugyanakkor helyeselte, fontosnak tartotta a bolsevizmus elleni fellépést. Garami a szociáldemokratáknak a kormányból való kilépését fontolgatta. Úgy vélte, ha a szociáldemokraták visszavonulnak, és átengedik a teret egy „erőskezű” polgári kormánynak, akkor mint ellenzék, könnyebben felvehetik a harcot a kommunisták ellen,és nagyobb eséllyel indulhatnak a közeljövőben tartandó választásokon.

Lovászy a jobboldali fordulat érdekében a polgárságot tömörülésre, ellenállásra szólította. December legvégén létrehozta a „polgárszövetséget”, melyet a különböző polgári pártok, testületek, szervezetek központi összefogó szervének szánt.

Ugyanakkor jól tudta, hogy kormányalakító szándéka csak fegyveres erő segítségével valósítható meg, és egy polgári kormánynak csak akkor van esélye a fennmaradásra, ha az a hadsereg, a karhatalom támogatására is számíthat.

Ismerve a munkásság és a budapesti helyőrség hangulatát, Lovászy január 5-én este megjelent Vixnél, és kormányalakítási tervéhez – annak hangsúlyozásával, hogy az új polgári kormány „harcot indít a bolsevizmus ellen” – a francia katonaság közreműködését kérte. Arra a kérdésre, hogy az antant vajon kedvezőbben ítélne-e meg egy polgári kormányt, mint a jelenlegit, az alezredes válasza kitérő volt: nem illetékes nyilatkozni ilyen kimondottan politikai ügyben.

Miután Budapest megszállásának tervét Párizsban december folyamán újólag elvetették, Vix Lovászy kérését elutasította.

A Vixnél tett látogatás pontot tett a polgári kormánnyal való kísérletezés végére. A Károlyitól kapott megbízást Lovászy ezt követően visszaadta, annál is inkább, mert közben – mint erről már szó esett – a hadügyminisztériumban szőtt puccsista tervek is lelepleződtek.

Károlyi ilyen körülmények között jelent meg január 7-én a szociáldemokrata pártválasztmány ülésén, és a szociáldemokrata pártot további együttműködésre és a kormányban való maradásra szólította fel. A pártválasztmány véglegesen nem tudott dönteni; a kormányban való maradás vagy kilépés ügyét ezért a Munkástanács elé vitte.

A Munkástanács január 8-i ülésén háromféle javaslat került megvitatásra. Garbai tiszta szociáldemokrata kormány létrehozása mellett foglalt állást, mert szerinte a párt csak így, régi programjának haladéktalan megvalósításával tarthatja meg a kommunisták felé hajló munkástömegeket. Garami a kormányból való kivonulásra irányuló javaslatot ismételte meg, Kunfi viszont kitartott a december végén kifejtettek mellett: ellenezte a kormányból való kivonulást, mert az ellenforradalmat jelentene, de nem helyeselte a kormány átvételét sem, mert arra szerinte a helyzet nem érett meg. Közvetítő javaslatának lényege az volt: maradjon meg a koalíciós kabinet, de a szociáldemokrata párt követeljen nagyobb részt a kormányzatból.

A Munkástanács többsége a tiszta szociáldemokrata kormány álláspontja felé hajlott, de végül is – heves vita és többszöri szavazás után – Kunfi közvetítő indítványát sikerült elfogadtatni.

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

Az 1919. február 3-án összeülő berni szocialista konferenciára, melyen a nemzetközi munkásmozgalom jobbszárnyának és centrumának képviselői jelentek meg, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is delegációt küldött. E nemzetközi találkozóra, melyhez Magyarországon nagy reményeket fűztek, a kormány közoktatásügyi minisztere, Kunfi Zsigmond is Bernbe utazott, hogy az ott összegyűlt, az antant országaiban nem lebecsülendő befolyással bíró szociáldemokrata vezetőket informálja, és egyben tőlük is információkat szerezzen.

Kunfi útjáról hazatérve memorandumot készített. Rámutatott, hogy a Magyarország iránt legnagyobb rokonszenvvel viseltető pártok képviselői is „a háború magától értetődő és már megvitatásra nem is szoruló következményének tekintik a cseh, tót, román és jugoszláv nemzeti államok kialakulását, és hogy rokonszenvükre és támogatásukra csak az a Magyarország számíthat, amely nem ugyan katonai hódítás és demarkációs vonalak alapján, de az etnográfiai tények alapján »magyar« Magyarország akar maradni”. Javasolta, hogy „külső politikánk nyugat felé fordított képén a területi integritás vonását az önrendelkező jog és a népszavazás előtérbe tolásával kissé el kellene halványítani és a területi integritásért való harcot a »magyar« Magyarország politikai és szociális álláspontjának minél erősebb radikalizálásával kell tovább folytatni”.

Kunfi arra is rámutatott, hogy helytelen lenne a berni konferencia Magyarországra nézve kedvező, az előzetes katonai megszállást elítélő, a népszavazás elvét valló határozatait túlbecsülni, tekintve, hogy Párizsban „egyelőre az imperialista irány vezet”. Erről a helyzetről, ez utóbbi irányzatról ugyanakkor úgy vélekedett, hogy annak ellenhatásaként „ha az antant államok belső politikája gyökeresen át nem alakul… egy orosz–magyar–német blokk fog automatikusan kialakulni”.

A memorandumban előadott legfőbb tanács az volt, hogy a kormány helyzetének megszilárdítása érdekében mielőbb meg kell tartani a nemzetgyűlési választásokat. „Kellő parlamenti fedezet nélkül a kormány nem lesz abban a helyzetben, hogy akár aláírja a békeszerződést, akár megtagadja annak aláírását.”[20]

Kunfi fejtegetéseivel Károlyi messzemenően egyetértett. Miután Budapestre más forrásból is olyan hírek érkeztek, hogy rövidesen várható a kormány meghívása a békekonferenciára, a minisztertanács a választások ügyét újból elővette. Február 26-án hozzájárult azok megtartásához, és február 28-án elfogadta az erről szóló néptörvényt, mely belga mintára a választást lajstromos szavazással, arányos képviseleti rendszer alapján kívánta lebonyolítani. Március 17-én a választás időpontját is kitűzték: április 13-ára.

A béke előkészítésének jegyében jelent meg ezekben a napokban a „Tótország – Slovenska Krajina – önkormányzatáról” szóló néptörvény. Törvény készült ) bár kiadására már nem került sor – a román nép önrendelkezési jogáról is. E törvények – melyek az ukrán és a német autonómiák rendszerét kívánták továbbfejleszteni – célja az volt, hogy az állami berendezkedés egész szervezete készen legyen addigra, amikor a békekonferenciának módjában lesz dönteni.

Károlyi a vázolt terv realitásában bízva február végén—március elején Kunfival együtt a koalíció további fenntartásán fáradozott.

A belpolitikai feszültség fokozódása

A Munkástanács március 10-i és 11-i ülésén Kunfi már csak nagy erőfeszítések árán tudta a koalíció fenntartását és a választások mielőbbi megtartását célzó javaslatát elfogadtatni. Kunfi ismert érveit adta elő: a küszöbön álló béketárgyalásokra, a „legalitás” fontosságára, a választás eredményeként kialakuló konszolidáció előnyeire hivatkozott. Az ellenzéki felszólalók Viszont azt kérdezték: mi a biztosíték arra, hogy a szociáldemokrata párt a jelenlegi helyzetben megkapja a többséget? Helyes-e belemenni a választásba mindaddig, míg a győzelem kivívásához szükséges előfeltételek (szocialista kormány, szocialista kormánybiztosok, a megyei közigazgatás kicserélése, tényleges hatalom a helyi tanácsok kezében) hiányoznak? Szabad-e kockára tenni egy választással a már elért eredményeket?

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A délutáni minisztertanácson Károlyi a jegyzék elutasítása mellett foglalt állást. Előadta, hogy Vix többször is nyomatékosan hangsúlyozta, „a jegyzékben megszabott demarkációs vonalat kimondottan politikai határnak tekintik”, de nem említette, hogy az átadott jegyzék ilyen megállapítást vagy utalást nem tartalmaz. Politikája eddig (várva a békekonferenciára szóló meghívást, bízva egy elfogadható békeszerződés lehetőségében) a koalíció fenntartására és a nemzetgyűlési választások megtartására irányult, de nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem. A jegyzéket illetően a végső érv ezért úgy hangzott, hogy az azért sem teljesíthető, mert „lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni, miután közbeékelődnek a franciák”. Károlyi, tovább folytatva fejtegetéseit, kijelentette: a jegyzék egyben arról tanúskodik, hogy a békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket. Ezért „új orientációra van szükség a bel- és külpolitikában”. A kormány mondjon le, hisz a koalíció „a termelés rendjét sem tudja már biztosítani… Hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék”, alakuljon egy tiszta szociáldemokrata kormány. Ez megtagadhatja az antant követelését. Úgy vélte, az adott helyzetben, „ha az antant tényleg hadat üzenne”, egy szociáldemokrata kormány a polgári pártok és a kommunisták támogatására egyaránt számíthat. Ő megmarad köztársasági elnöknek. „A válasz átadása után, holnap kinevezi az új miniszterelnököt, aki majd előterjeszti a szociáldemokrata kormány névsorát.”[21]

A minisztertanács ülésén egyedül Kunfi szólalt fel Károlyi javaslata ellen. Kunfi ragaszkodott addigi nézeteihez, a koalíció fenntartásához, a berni memorandumban javasoltakhoz. Tudta, a koalíció és a választások ügyének elejtése, az addig képviselt politika feladása lehetetlen helyzetbe hozza. A hirtelen fordulat eredménye a szociáldemokrata szervezetekben nem lehet más, mint baloldali földcsuszamlás, az ellenzék felülkerekedése. „Vixnek azt kellene válaszolni – mondta –, ha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány és jön egy szocialista kormány … ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmushoz.” Javaslata szerint kérni kell az egész ügy felfüggesztését. „… amíg Párizsból válasz nem érkezik, a kormány maradjon a helyén, vezesse az ügyeket.”[22]

Kunfi javaslatával magára maradt; a március 20-i minisztertanács a kormány lemondása mellett foglalt állást.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A tárgyaláson elvetették Kunfi javaslatát, hogy a két párt őrizze meg szervezeti önállóságát, és alakítson koalíciós kormányt. A centristák csupán azt tudták elérni, hogy az egyesült párt nevéből hiányzott a „kommunista” jelző; ideiglenesen a Magyarországi Szocialista Párt nevet vette fel.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;[23] mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány – egy ellenszavazattal – jóváhagyta az immár történelmi tényt.

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Délután 4 órakor került sor a minisztertanács utolsó ülésére, melyen maga Károlyi elnökölt. A jobboldali szociáldemokrata miniszterek – Garami és Peidl – a délelőtti vezetőségi ülés után már nem vettek részt a párt tevékenységében; Böhm hadügyminiszter, aki már órákkal előbb parancsban szólította fel a hadsereget az új, szocialista kormány támogatására, hallgatott. Kunfi, aki 3/4 6 körül érkezett meg a pártválasztmány üléséről, röviden bejelentette: a szociáldemokrata párt vállalja az új kormány megalakítását, s ennek névsorát a Munkástanácsban az éjszaka folyamán összeállítják. Utalt arra is, hogy megegyeznek a kommunistákkal, de részleteket nem közölt, mindenesetre kérte a kommunista foglyok azonnali szabadon bocsátását.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

A jegyzékváltás és tárgyalás de Lobit-val diplomáciai siker volt; mégis elsősorban Párizs és Budapest viszonyát kellett tisztázni, ezért Kun március 24-én hivatalos jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz: A jegyzéket a röviddel 21-e előtt Budapestre érkezett olasz diplomáciai ügyvivőnek, Borghese hercegnek adták át, akit előzőleg Ágoston és Kunfi szociáldemokrata népbiztosok meggyőztek arról, hogy ha a győztesek megértően viselkednek, a Tanácsköztársaság „mérsékelt” szocialista útra tér, ellenkező esetben a szovjet útra kényszerül. Boghese a jegyzéket eljuttatta Orlando olasz miniszterelnökhöz, aki március 29-án tette le Kun Béla üzenetét a békekonferencia asztalára.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az Magyarországi Szociáldemokrata Párt választási programpontja lett. A különböző egyházak ellenforradalmi színezetű „vallásvédelmi szövetséget” alakítottak, mely nem fukarkodott a demagóg jelszavakkal. Március elején Prohászka püspök kompromisszumot ajánlott – a fakultatív hitoktatás bevezetését –, s ezt Kunfi miniszter, mint a legsimább megoldást, elvben el is fogadta.

Március 21-e után a radikális megoldás került napirendre: államosították az összes iskolát és tanintézetet, melyek túlnyomó többsége addig egyházi tulajdonban volt. Egyben kimondták az állam és egyház szétválasztását, de az iskolai hitoktatás eltörlésében a helyi tanácsokra bízták a döntést. A fővárosban és elég sok vidéki iskolában a tanács eltörölte a hittant; a forradalom szelleme ezt diktálta, bár a forradalom nehéz helyzetét csak bonyolította a hitoktatás kérdésének kiélezése. Az egyházakra, elsősorban a katolikus egyházra, amúgy is nagy csapást mért a forradalom földbirtokaik, iskoláik és más, nem vallási célt szolgáló vagyonuk kisajátításával, de ebben számíthatott a nép túlnyomó többsége és az érdekelt pedagógusok helyeslésére. A hitoktatás megszüntetése viszont a szülők többségéből rossz érzést váltott ki, más túlzásokkal együtt megkönnyítette az ellenforradalom kispolgári tömegbázisának gyors kialakítását.

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort. A proletárforradalom után az egyetem nem merte folytatni a Kunfi miniszter ellen megkezdett ellenállást Kunfi népbiztossal szemben, még akkor sem, mikor az felfüggesztette az egyetemi reakció központjának, a jogi karnak a működését. A hittudományi karra vonatkozóan érvényesítették az egyház és állam elválasztását. Az egyetem élére a feloszlatott tanács helyébe bizottságot neveztek ki Dienes Pál matematikus vezetésével. Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését – az új professzorok között volt [[Babits Mihály]], Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő – Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését – tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra – felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutattak be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modern irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon – novembertől júliusig – csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet – „fehérpénzért” – megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35–40 játékfilmet készítettek – ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje – Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály – kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan – Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József – a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt – Bródy Sándor, Szép Ernő – jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellért Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.[24]

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az – ekkor már – őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” – a Tanácsköztársaság papírkészletéből – megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent. a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt – mint már utaltunk rá – a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, Az új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a pártonkívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.[25] A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.

A független kommunista csoportok legjelentősebbje Kassák és Uitz Béla Ma című folyóirata köré tömörült. A Ma, amely a legmodernebb irodalmi és képzőművészeti törekvések együttes kifejezője volt, már 1918. november 9-én kiáltványt tett közzé „a kommunista köztársaságért”. Kassákék formailag nem csatlakoztak a Kommunisták Magyarországi Pártjához, de a maguk módján következetesen kiálltak mellette, majd a Tanácsköztársaság mellett is. A szervezeti elkülönülés, s pártpolitikától való függetlenségük hangsúlyozása nem tartotta őket vissza sem a szenvedélyes forradalmi megnyilatkozásoktól, sem attól, hogy a forradalmi irodalmat monopolizálva, dühös és a forradalomra ártalmas szektássággal támadják az általuk polgárinak bélyegzett írókat. A szociáldemokrata pártirodalom sokkal békésebb volt (Révész Béla, Várnai Zseni a maradandóbb értékűek).

A polgári demokratikus forradalom kormányainak nem volt irodalompolitikájuk, Lovászy és Kunfi, az irodalom teljes szabadságának alapján, csupán az érdemes írók segítésére törekedtek. A Tanácsköztársaság művészeti politikájának alapja a modern művészeti irányzatok támogatása volt, annál is inkább, mert az adott műveltségi viszonyok között ezeknek volt a legnagyobb szükségük anyagi és egyéb támogatásra; ez azonban nem más művészeti iskolák rovására történt, hiszen minden valamirevaló művészről az állam gondoskodott. Lukács György – akinek egyénisége sokkal inkább rányomta bélyegét a Közoktatásügyi Népbiztosságra, mint a politikai vezetésben elfoglalt Kunfié – állapítja meg: „A proletárdiktatúra távol tartotta magát attól, hogy akár egy elmúlt, akár egy meglevő áramlatot hivatalos áramlatnak tekintsen. Ehelyett a műveltség kiterjesztésével a dolgozó népet akarta arra a fokra eljuttatni, hogy maga döntse el: a jelen és a múlt művészetéből, kultúrájából mire van és mire nincs szüksége.”[26]

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái

Április közepéig úgy tűnt, hogy a centristák, élükön Garbaival, Kunfival és Böhmmel szintén egyértelműen támogatják a proletárdiktatúrát.

A kormányzótanács újjáalakulása

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya.

A tanácsválasztások

A teljes cikk.

Az intervenció megindulása

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással. Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel.

Május elseje: ünnep és krízis

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[27]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi Zsigmond viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz. Nem csoda, hogy Weltner és Kunfi Zsigmond is találva érezték magukat az Üdvözlet ismert soraitól: „Legyetek szilárdak. Ha ingadozást tapasztaltok a szocialisták között, akik tegnap hozzátok, a proletárdiktatúrához csatlakoztak, vagy a kispolgárság között, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés – ez a gyáva jogos sorsa a háborúban.”[28]

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A pártkongresszus elfogadta a Kun Béla által előterjesztett marxista–leninista pártprogramot, de az éles ellentétek már a programvitában megmutatkoztak. Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében – mely a Kominternre bízta a döntést – vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi Zsigmond és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi Zsigmond beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és – tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására – olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek. A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.[29] Kunfi Zsigmond, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi Zsigmond, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

Az éppen megválasztott pártvezetőség összeült, hogy döntsön a Clemenceau-nak adandó válaszról. Az ülésről jegyzőkönyv híján csak egymásnak ellentmondó visszaemlékezések tájékoztatnak. Tény, hogy Kunfiék ekkor már értelmetlennek látták a harcot, és az ő problémájuk a kivezető út megtalálása volt.

A Tanácsok Országos Gyűlése. A Tanácsköztársaság Alkotmánya.

A döntés nehéz volt Kun és a tanácskongresszus számára. A forradalmi háború folytatására éppoly kevés remény volt, mint a tisztességes kompromisszumra, egyetlen megoldás maradt: manőverezni, amíg lehetséges, várni, hogy talán megváltozik a helyzet. Kun beszámolójának lényege ez a manőverezés volt. Szembeszállt egyrészt Szamuelyval, Pogánnyal, akik elvi álláspontra helyezkedve, a világforradalom elárulásának tekintették az imperialistákkal való alkudozást; Pogány egyenesen azt hirdette, hogy siettetni kell a frontokon a döntést, holott Kun fő célja éppen ennek elodázása volt. Másrészt szembeszállt a kapituláció prófétáival – Kunfi Zsigmonddal és Mónus Illéssel –, akik azt hitték, hogy területek feladása árán, az új határok elfogadásával megmenthetik „a proletárforradalmat és a szocializmus uralmát”.[30] Ugyanakkor Kunfi arról beszélt, hogy Párizs nem fog tárgyalni a kormányzótanáccsal, tehát ismét napirendre tűzte, ha burkoltan is, az antant békéjét elfogadó szociáldemokrata kormány jelszavát, ezzel csatlakozva a jobboldal politikájához.

A kongresszus egyhangúan elfogadta Kun határozati javaslatát, tehát szabad kezet adott a kormányzótanácsnak. A tanácskongresszus politikai hangulata egyébként egyértelműbb, forradalmibb volt, mint a pártkongresszusé. Erre mutat, hogy Kunfi, aki a felháborodás célpontja lett, kimaradt az új kormányzótanácsból, a magyar munkásmozgalomban többé nem vállalt vezető szerepet. A mozgalom régi aktivistáinak elég széles rétege követte ezen az úton, azok, akik nem hittek a polgári demokráciában, de a proletárdiktatúrát sem tudták következetesen vállalni. Visszavonulásuk jelentőségét és tragikumát az adta meg, hogy a szervezett munkásság nem csekély részének hangulatát fejezte ki.

A Tanácsok Országos Gyűlése hosszú és alapos vitát folytatott a szocializmus megvalósításának tapasztalatairól, Varga igen színvonalas gazdasági beszámolójáról. A felszólalók számos hasznos javaslatot tettek: követelték a gazdagparasztok erélyesebb kezelését, terményfeleslegük rekvirálását, a szesztilalom megszüntetését, fellépést a karrieristák és az ellenforradalmárok ellen, a differenciáltabb parasztpolitikát, a saját birtokukra termelési biztosnak kinevezett földesurak leváltását, a községi adó visszaállítását, a centralizált-bürokratikus közellátási hálózat egyszerűsítését, a kisipar fokozott támogatását, a vallásellenes agitáció mérséklését stb.

A politikai ellentétek leginkább a külpolitikai vitában éleződtek ki; a jobboldal nyílt fellépése egy-két nemtetszéssel fogadott beszédre korlátozódott. A Tanácsok Országos Gyűlése a külpolitikai és katonai vita után tüzetesen megvitatta és elfogadta a Rónai Zoltán irányításával elkészített alkotmánytervezetet, a világtörténelem második szocialista alkotmányát. Az Alkotmány leszögezte a proletárhatalom és a termelőeszközök köztulajdonának alapelveit, a dolgozók jogait és kötelességeit, többek között az általános munkakötelezettséget és a munkához, a munkaképtelenek ellátásához való jogot. Az Alkotmány részletesen szabályozta a tanácsrendszeren alapuló szocialista állam szervezetét, a nemzetek önrendelkezési jogát. Az Alkotmány a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság elnevezést vezette be, így jelezve, hogy a Tanácsköztársaság minden újabb szocialista köztársasággal államszövetségre kíván lépni, a nemzetközi tanácsköztársaság keretében.

A tanácskongresszus évente kétszer gyűlt volna össze: jogait két ülésszak között a Szövetséges Központi Intéző Bizottság volt hivatva gyakorolni. A megválasztott 150 tagú testület tagjainak mintegy fele volt munkás, illetve szakszervezeti funkcionárius, egyharmada értelmiségi és tisztviselő; s bár mintegy harmada vidéki volt, néhány iparos és egyéb foglalkozású mellett aránylag csekély volt a parasztok száma. Az intéző bizottság első ülésén, június 24-én megválasztotta az új kormányzótanácsot, amelynek elnöke Garbai maradt.

Az új kormány a kompromisszum jegyében született: kimaradt belőle Kunfi, de kimaradt Szamuely is.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

A kormányzótanács nehéz döntés előtt állt, hiszen a tisztek pontosan az ellenkezőjét kérték annak, amit Kunfi javasolt. Ha a Tanácsköztársaság, miután a világforradalomra nem számíthat, nacionalista alapra helyezkedik, és a jobb határokért veti latba erejét, úgy ismét támogatást találhat a tisztikarban és a középrétegeknél, de képtelen feladatra vállalkozik. Ha megmarad a nemzetköziség platformján, és nem vállalja az amúgy is kilátástalannak tűnő harcot, akkor bizonyosan elveszti a tisztikar támogatását. Nem maradt más hátra: kitartani a megkezdett úton.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

A centrista szociáldemokraták (Kunfi) és a Károlyi-párti baloldali demokraták távozása mellett hatásában még számottevőbb volt a liberális-demokrata értelmiség és kispolgárság elfordulása a Tanácsköztársaságtól, amelynek helyzetét egyre reménytelenebbnek látták.

A kormányzótanács lemondása

Nagyobb történelmi távlatból nézve azonban a küzdelem mégsem volt hiábavaló: „Ha Magyarországon egyszer, a belső osztályharc vagy külső megrázkódtatás eredményeként győzelmet arat a demokrácia, az egész világ csodálkozva fogja látni, milyen mély barázdákat szántott a forradalom a magyar rögökbe, vetésének milyen sok, ma elveszettnek tűnő magva vert gyökeret a munkások és parasztok lelkében !”[31] – írta egy évtizeddel később Kunfi, éppen akkor, amikor az ellenforradalom uralma a legszilárdabb volt.

Lábjegyzetek

  1. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVI. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1909. 145.
  2. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1909. évben. Budapest, 1910. 38.
  3. Ugyanott, 39.
  4. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1910. 65–66.
  5. Justh Gyula utolsó útja. Népszava, 1917. október 13.
  6. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 112.
  7. Ugyanott, 112–113.
  8. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 145–146., 148.
  9. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 109.
  10. Kunfi Zsigmond, Az imperializmus. Ugyanott, 1910–1911. 12. szám, 538.
  11. Kunfi Zsigmond, Szocializmus, háború és a békés polgár. Szocializmus, 1912–1913. 1. sz. 7.
  12. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. I. Budapest, 1946. 238.
  13. Magyarország népéhez! Népszava, 1918. október 8.; A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 244–245.
  14. A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/B. Budapest, 1969. 470–471.
  15. Merre visz az út. Népszava, 1918. október 5.
  16. Kunfi elvtárs beszéde. Népszava, 1918. november 2.
  17. Országos Levéltár K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek), 1918. november 4;
  18. A munkaügyi és népjóléti minisztérium. Népszava, 1918. december 10.
  19. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 8.
  20. Székely Vera, Kunfi Zsigmond 1919. februári memoranduma Magyarország külpolitikai helyzetéről. Levéltári Közlemények, 1969. 2. 353–363.
  21. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. március 20.
  22. Ugyanott.
  23. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 197.
  24. Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.
  25. A diadalmas forradalom könyve. Budapest, 1918. 98.
  26. Lukács György nyilatkozata. Társadalmi Szemle, 1969. március.
  27. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  28. Lenin Összes Művei. 38. kötet, Budapest, 1973. 2. kiadás, 377.
  29. Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. Párttörténeti Intézet, Archívum, Szántó-gyűjtemény.)
  30. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 167.
  31. Kunfi Zsigmond, A legyőzöttek. Közli: Köves RózsaErényi Tibor, Kunfi Zsigmond életútja. Budapest, 1974. 367.

Művei

Irodalom