Lányi Pál

A Múltunk wikiből
Mikulik József: Bánya- és vasipar története Dobsinán
1705. április 29.
Lányi Pál országos salétrom-monopóliumot kap.
1722
Dobsinán megkezdi működését Lányi Pál szászországi mintára épített nagyolvasztója.

R. Várkonyi Ágnes

A tőkés ipar csírái

Hasonló, bár részleteiben kevésbé ismert pályát futott be az eredetileg mészáros Lányi Pál, aki már korábban nemességet nyert rozsnyói polgárlányt véve feleségül, századunk utolsó évtizedében már rézbánya-résztulajdonos, majd vashámort nyit, és az egyik legjelentősebb vasfeldolgozó vállalkozó lesz.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

A vállalkozó köznemesek tipikus képviselői voltak a hegyaljai borkereskedelemből élő Keczerek, Kapyak, Szirmayak, a Gömörben bánya- és hámortulajdonos Lányi Pál.

Változások a városfalak mögött

  • Az 1696-ban nemességet szerző Lányi Pál, a sajógömöri mészáros fia, megyei szolgálattal és vasipari vállalkozásaival emelkedik egy országos jelentőségű politikusi csoport tagjává.
  • A rozsnyói patríciuscsaládból nősülő Lányi Pál mint a dobsinai rézbányák társtulajdonosa és betléri vashámoros a fémipar sok vállalkozót csábító, de sokat el is véreztető pályáján tört előre.
  • De nem mentesek az átmeneti rétegek jellegzetes vonásaitól, mint földesurak kemények, megkövetelik a robotot, s a kiváltság fegyverét sem vetik meg, miként e Janus-arcú réteg tipikus alakja, Lányi Pál.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Az államhatalom fontos pozícióját kézben tartó Ráday Pállal szoros kapcsolatban levő udvari tanácsosok köréhez tartozott az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora, Hellenbach báró és a vállalkozó szellemű, jó gazdasági érzékkel rendelkező köznemesek több jellegzetes alakja, mint Platthy Sándor, Kajali Pál, Kálmáncsay István, Lányi Pál, Lónyay Ferenc és mások.

Fejedelmi jobbágypolitika, bányászmozgalmak

1707. szeptember 3-án Rákóczi bizottságot küldött ki a bányák összes termelési, technikai és jövedelmezőségi kérdésének megvizsgálására. A Csáky István, Jánoky, Gerhard, Radvánszky, Sréter, Spáczay, Lányi részvételével kiszálló bizottság azonban még el sem kezdte az érdemi munkát, amikor szeptember 23-án a szivattyúk több aknánál leálltak, majd 26-án Szélaknáról a bányászok nagy csapatban bevonultak Selmecbányára, elvitték a bányabírótól a zászlót, dobokat és fegyvereket, s azt követelték, hogy ezüstpénzzel fizessék őket, vagy adjanak nekik élelmiszert, posztót, vásznat. Ezek után magukhoz vették a társpénztárt és a társládát, visszamentek Szélaknára, s ott a bányászfelkelések hagyományos szokása szerin a nyitott társláda mellett három napig tanácskoztak, majd 30-án száztagú küldöttséget indítottak a fejedelemhez. A küldöttséget azonban Zólyom vármegye parancsából egy parasztcsapat visszafordulásra kényszerítette. Közben a vágatokban, aknákban emelkedő víz az egész bányaüzemet pusztulással fenyegette. Hellenbach kérésére Esterházy Antal generális egy csapat katonát küldött Neumann ezredes vezetésével, aki kétnapi hiábavaló rábeszélés után a szélaknai vájárháznál összegyűlt, kövekkel védekező bányászokra lövetett – 11 bányász meghalt, 20 megsebesült. Rákóczit a selmeci sortűz híre nagyon megrázta, bár a bányászok mozgalmát – amely jóval korábban elkezdődött, hosszabb távú folyamatba illeszkedett, és amelyet a többségükben katolikus szlovák és német bányászoknak az evangélikus tisztviselőkkel kiéleződött felekezeti ellentétei is átszíneztek – „temeraria conspiratio”-nak, „vakmerő összeesküvés”-nek[1] nevezte, de mindent megtett, hogy a feszültségeket levezesse, a bányászok igényeit kielégítse.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

Lányi Pál országos vasinspektor a szabadságharc előtt mint a betléri vashámor tulajdonosa s Gömör vármegye pénztárosa és főhadbiztosa szerezhetett gazdasági ismereteket. Bizonyosra vehetjük, hogy a szabadságharc kitörése előtt egyiküknek sem volt alkalma gazdasági problémákról az állami gazdaságpolitika szintjén gondolkodni. Gazdasági intézkedéseikben csakis abból indulhattak ki, amit a Habsburg-államgépezet gazdasági tevékenységéből alacsonyabb vagy magasabb közigazgatási szinten megismertek. A legújabb kutatások ugyan kimutatták, hogy Rákóczi és munkatársai éppen a legnagyobb horderejű pénzügyi és külkereskedelmi döntéseikben Becher, Hörnigk és Schröder tanácsai szerint jártak el, gazdaságpolitikájukat azonban ez nem tette hatékonyabbá.

Az önálló Magyarország gazdasági életének központi problémája az volt, hogy Rákóczi állama nem rendelkezett a szükséges arany- és ezüstpénzmennyiséggel. Kapóra jöhetett ebben a helyzetben Schröder ötlete a réz váltópénz bevezetéséről: „ha … van rézpénzem, mindent vehetek rajta, amint ez látható Svédországban, Hollandiában, Angliában és másutt, és ha nincs rézpénzem, akkor helyette ezüstpénzt kell kiadnom; így a rézpénz egyenlő jogot nyer az ezüsttel és arannyal.”[2] Ezért a meglevő nemesfém pénzt elsősorban külföldi vásárlásokra fordították, s a belföldi forgalom számára rézpénzt verettek, 20, 10, 4 és 1 polturás, valamint dénár váltópénzt, soha nem tallért vagy forintot. Rákóczi és munkatársai nem vették figyelembe, hogy egy ország teljes belföldi pénzforgalmát nem lehet váltópénzzel lebonyolítani, és ragaszkodtak a mérték nélkül szaporított rézpénz és a belföldi forgalomból szinte teljesen eltűnt ezüstpénz „egyenlő jogához”, azonos árfolyamához; a rézpénz inflációja által előidézett drágaságot és áruhiányt pedig a mindenféle rendű és rangú árutermelők és kereskedők hazafiatlanságának tulajdonították.

Ugyancsak a kameralista elmélet hatása mutatható ki a külkereskedelem megszervezésére irányuló kísérletekben. Az ország kereskedőinek 1705 júniusában Egerbe összehívott tanácskozásán Rákóczi Bechernek az állami irányítással működő kereskedőtársaságokról kifejtett nézetével egybehangzóan kívánta szabályozni a külkereskedelmet. Az ekkor kibocsátott fejedelmi rendelet szerint a külföldi áruk behozatalát meghatározott helyen, Besztercebánya és Lőcse városában, az ország részéről kijelölt, tehát állami ellenőrzés alatt álló kereskedőknek vagy állami támogatással működő kereskedőtársaságoknak kellett volna lebonyolítaniok; az importüzletekből mind a többi belföldi, mind a külföldi kereskedők ki lettek volna zárva. Az exportot bátorította ugyan a fejedelem, de megkívánta, hogy a külföldön eladott áruért kapott ezüstpénzt behozzák az országba. Mindez azonban naiv elképzelésnek bizonyult. 1706-tól kezdve valóban működött Hellenbach irányítása alatt egy államilag ellenőrzött külkereskedő társaság, amely – Hörnigk tanácsát követve – szarvasmarhát és rezet cserélt az erre kijelölt vásárhelyeken, Kőszegen és Szakolcán, elsősorban posztóra, de sem a külkereskedelem egészének állami ellenőrzése, sem a külföldi kereskedőknek a belföldi piacról való kiszorítása nem bizonyult megvalósíthatónak.

A bányászat helyzetében, a bányák állapotában a szabadságharc alatt nem történt lényeges változás. Továbbra is megoldatlanok maradtak a víz okozta technikai problémák. A rézpénzinfláció következtében 1706 elejétől kibontakozó válság a nemesfémtermelés hanyatlásához vezetett, bányaigazgatás és bányamunkásság osztályellentétét felekezeti ellentétek még jobban kiélezték, s a bányászok bérköveteléseinek elutasítása 1707–1708-ban a Garam menti városokban és Szomolnokon ismételten is zendüléseket váltott ki. A legnagyobb bányászmegmozdulást, 1707. szeptember végén — október elején Selmecbányán, a kuruc katonaság verte le. Rákóczi hanyatló állama a bányászatban is meghátrálásra kényszerült a rendi erőkkel szemben: 1709-ben táblai ítélet alapján a szomolnoki rézbányákat visszaadták Csáky Istvánnak.

A vastermelésre a háború eleinte ösztönzően hatott, néhány új hámor is épült, s a konjunktúra kihasználásával emelkedett a Gömör vármegyei köznemességbe az 1696-ban nemesített Lányi Pál vagy az 1699-ben armálist vásárló Sturman István. A rézpénzinfláció azonban itt is termelési és értékesítési válságot okozott, s a kuruc gazdaságpolitika ezzel szemben csupán az ármaximálás és az áruelkobzás eszközeihez tudott folyamodni.

Kétségtelen eredményeket ért el viszont Rákóczi a hadiüzemek fejlesztésében. A kuruc tüzérség ellátására Sréter János brigadéros irányítása alatt ágyúöntő műhely létesült Besztercebányán és [[Kassa|Kassán]g, bombaöntésre és lőszergyártásra specializálódott a libetbányai és a tiszolci vashámor. Nem sikerült ezzel szemben, vagy csak rövid életű kísérletnek bizonyult, Rákóczinak az a törekvése, hogy a munkácsi uradalomban ipari centrumot alakítson ki. Pedig már 1704-től kezdve toboroztatott posztómetszőket Turóc, Árva és Liptó vármegyében, hámormunkásokat Gömörben; a Munkácsra telepített mesteremberek azonban ismételten hazaszöktek, a posztómanufaktúra termelése talán meg se indult, a vashámor pedig nem élte túl a szabadságharc bukását. Az iparfejlesztés ott járt eredménnyel, ahol meglevő kezdemények kibontakoztatásáról volt szó; a más vidékről áttelepített mesteremberek helyhez kötésére rövid volt az idő. (A nagykállói salétromfőző műhely példájából tudjuk, hogy az idegenből jött munkások csak akkor nem álltak odébb, ha helyben nősültek.)

A kuruc hadbiztosi szervezet tiszteletre méltó eredményeket ért el a sereg puskával, karddal, egyenruhával való ellátásában, de a szükségletet kielégíteni nem tudta. Elsősorban céhes iparosokkal, de szükség esetén kontárokkal is dolgoztatott, meg tudta szervezni az egyes gyártmányok több mester műhelyén, nemegyszer több városon át vezető útját, de az egyszerű kézművességnél termelékenyebb üzemi formák meghonosítását meg sem kísérelte.

A szabadságharc folyamán két ízben találkozunk a kuruc állami protekcionizmus jeleivel, mindkét esetben Lányi Pál személyével kapcsolatban. Protekcionista színezete volt annak a bérleti szerződésnek, amellyel Lányi 1705-ben bérbe vette az ország összes salétromfőző műhelyét. A bérlet alaposabb vizsgálata ugyanis azt mutatja, hogy nem a bérlő fizetett a fiskusnak, hanem a fiskus folyósított elszámolásra Verlagot a bérlőnek, aki az így rendelkezésére bocsátott ellátmányból kibővítette a nagykállói állami salétromfőző műhelyt, és gondoskodott az üzem szakszerű vezetéséről. Teljesen protekcionista jellege volt Lányi dobsinai vashámor-építkezésének 1707-ben, amikor is az országos vasinspektor állami pénzen építette fel a névleg az ő tulajdonáben levő hámort, az üzem vezetőjét az állami gabonadikából fizette, a vasércet a gömöri jobbágyok állami fuvarozó robotmunkájával hordatta oda, s a hámorban termelt hadianyagot a kuruc tüzérségnek adta el. Tekintettel Rákóczi államának egyre növekvő pénzügyi nehézségeire, a hámor üzemben tartásához Lányi nyilván saját pénzével is hozzájárult, de ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy az állami protekcionizmus ilyen szélsőséges esetére az osztrák-cseh tartományokból nem ismerünk példát.

A szabadságharc gazdaságpolitikájának értékelését megnehezíti, hogy Rákóczi önálló államának bukása intézkedéseit hatályon kívül helyezte, létesítményeinek nagy részét elsodorta. A Rákóczi alapította üzemek közül csak kettő élte túl a szatmári békét, a tiszolci vashámor, amelyet a Kamara vett kezelésbe, és a dobsinai vashámor, amely Lányi Pál tulajdona lett. Az kétségtelen, hogy a Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendeje alatt a magyarországi ipar fejlesztése érdekében több kezdeményezés történt, mint a szabadságharcot megelőző két évtizedben, a kuruc gazdaságpolitika tehát legalábbis mozgékonyabb volt, mint előzőleg a császári kormányzat. Ha pedig a Habsburg-udvarnak az osztrák-cseh tartományokban folytatott iparfejlesztéséhez mérjük Rákóczi tevékenységét, azt kell mondanunk, hogy Magyarország elmaradottsága a gazdaságpolitikában nem volt akkora, mint a termelőerők állapotában. A kuruc gazdasági vezetés gyakorlatában ugyanis kimutathatók helyenként modern, merkantilista vonások: manufaktúraalapítási kísérletek, protekcionizmus; a rézpénz bevezetése és a külkereskedelem állami irányítására tett kísérletek pedig azt sejtetik, hogy voltak Rákóczi gazdasági tanácsadói között, akik olvasmányaikból, de legalábbis hallomásból ismerték az osztrák kameralisták egyes javaslatait.

Nem tudhatjuk, nem is feladatunk kutatni, hogy milyen irányt vett volna a gazdasági élet fejlődése a Rákóczi-szabadságharc győzelme esetén. A szatmári békét követő évtizedek magyarországi iparfejlesztésének két markáns személyisége, a textilmanufaktúrát alapító Károlyi Sándor és a nagyolvasztót építő Lányi Pál mindenesetre Rákóczi környezetében ismerkedett meg az egész ország gazdasági életének problémáival.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Az önálló államiság rövid ideje a nemesség egy vékony vállalkozó rétegének kedvezett. Kiemelkedő alakjai voltak e rétegnek a kora kapitalista vállalkozó típusának megtestesítői: Lónyay Ferenc, Hellenbach János Gottfried, Lányi Pál, Szontagh Gáspár. Hellenbach ugyancsak gyarapodó vagyonából állami és magánkölcsönökre, kereskedelmi vállalkozások befektetéseire is futotta; Lónyay és Lányi is befektette saját tőkéjét.

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Az önálló magyar állam megteremtéséért harcot indító II. Rákóczi Ferenc tisztában volt vele, hogy az ország gazdasága lakói képzettségén, a tudományok fejlettségén múlik. Már nevelői is a lakosság értelmi színvonaláért felelős uralkodót állították elé példaképül. Kíméletlenül ostorozta az elmaradottságot és a rossz szokásokat, a tétlenséget, a részegeskedést, de világosan látta az államhatalom felelősségét is: „Melyik ausztriai király alapított kollégiumokat, ahol az ifjúságba csiszoltabb erkölcsöt oltottak volna? Melyik állított akadémiákat, ahol ez a nemzet a tudományban és a szépművészetben művelhette volna magát?”[3] Terveit kormányzókörének segítségével kezdte megvalósítani. Ráday Pál, Radvánszky János, Jánoky Zsigmond, Platthy Sándor, Lányi Pál, Hellenbach János, Brenner Domokos, Kray Jakab és mások művelődési elgondolásait karteziánus és pietista elvek hatották át.

A művelődéspolitika tengelyét az oktatás ügye alkotta. 1704. január 27-én és augusztus 12-én kiadott pátenseiben Rákóczi leszögezte, hogy a templomokat és az iskolákat egyik felekezet sem foglalhatja el a másiktól, s elrendelte, hogy bármely egyház bárhol állíthat kollégiumot és falusi iskolát. Ily módon az ország minden nemzetisége előtt szélesre tárulhatott az anyanyelvi képzés útja.

A protestáns iskolákban ismét megindult az oktatás: visszaköltözött otthonába a sárospataki kollégium, megkezdődött a tanítás Rozsnyón és Eperjesen. A fejedelem 1704. február 13-i rendeletében védelmébe vette a jezsuiták iskoláit. Ugyanebben az évben kezdték meg akadémiájuk építését a kolozsvári jezsuiták. A szécsényi országgyűlésen az oktatás ügyét is mérlegelve hoztak toleráns vallásügyi törvényt. A kiküldött bizottságok az iskolákat és a templomokat annak az egyháznak ítélték, amelynek hívei a lakosság többségét alkották. De a kisebbséget sem hagyták iskola nélkül; előfordult, hogy Rákóczi maga nyújtott segítséget.

Mivel az ausztriai rendfőnökséghez tartozó jezsuita rend tagjai nem esküdtek fel a konföderációra, a kormányzat úgy döntött, hogy el kell hagyniok az országot. A tanítás érdekében azonban halasztották a döntés végrehajtását. Végül a rozsnyói tanácsülés 1706 végén úgy rendelkezett, hogy a nagyszombati egyetem és a kassai kollégium jezsuita tanárai helyükön maradhatnak, munkájukat világi papokként folytathatják, és ellátásukat az államkincstárból kapják. A szervezetileg egyházi keretek között folyó oktatásban az evangélikusok újítottak a legmerészebben: elrendelték, hogy akinek két-három gyermeke van, az az egyiket pénzbüntetés terhe alatt tartozik iskolába járatni.

Garmadányi rendelet tiltatta, hogy a katonák iskolákat verjenek fel, vagy beszállásolással terheljenek. Az iskolák így is sokat szenvedtek. A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét, Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette. A központi kormányzat politikusai és vállalkozói - Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban.

Művészetek

Rozsnyói mester munkája a Lányi Pál nevével, virág- és gyümölcs-vésettel díszített, aranyozott ezüst gyümölcsöscsésze (1703).

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Ezeket követi Lányi Pál szászországi mintára készült dobsinai (1722), egy besztercebányai polgárokból alakult társaság ugyancsak szászországi mintára épült libetbányai (1726) és pojniki (1730), ismeretlen vállalkozó sziléziai mintára épült pilai (1735) nagyolvasztója, s 1740-ben üzembe helyezik a Garam menti bányavidéken az első kamarai nagyolvasztót Rhónicon, morvaországi mintára. Az új technikát Szászországból, Cseh-Morvaországból és Sziléziából bevándorolt vagy ott kiképzett hazai szakemberek honosítják meg, de az indirekt eljárás szélesebb körben való elterjedése ebben az iparágban is csak az 1760-as évektől kezdve következik be.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Heckenast Gusztáv, Az 1706–1708 évi bányászmozgalmakról. Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980. 83.
  2. Az eredeti német szöveg: „Wenn ich … dieses kupfergeld habe, so werde ich alles dafür kaufen können, wie ín Schweden, Holland, England und andern orten zu sehen, und wenn ioh dieses kupfergeld nicht habe, so muss ich silbergeld dafür brauchen; also bekommt das kupfergeld gleiches recht mit dem silber und gold”. W. Schröder, Fürstliche Schatz- und Rentkammer. 1686. XXXI. fejezet. Idézi: Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája. Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 192.
  3. AR: III. I. 322.

Irodalom

Lányi Pál életrajza, gazdasági és vasipari tevékenysége: Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959, főleg 107–109); Heckenast Gusztáv, Lányi Pál. A magyarországi korai kapitalizmus történetéhez Történelmik Szemle 1962); Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati főhadbiztos válogatott iratai. Szerkesztette Bánkúti Imre (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980).