László egyeduralmának biztosítása

A Múltunk wikiből
1077
április 24. vagy 25. I. Géza halála. I. László követi a trónon. (Uralkodik 1095-ig.)
1078
pünkösd: I. László követei Rudolf német ellenkirály goslari udvarában IV. Henrik megtámadását tervezik.
1079
eleje I. László hadat küld a német határvidékre, és visszafoglalja Mosont.
1080
Lipót (Luitpold) osztrák herceg szembefordul IV. Henrikkel Salamon feladja pozsonyi különállását, és visszatér Magyarországra, ahol királyi uradalmakat és jövedelmeket kap, de hatalmat nem.

A magyar állam István király negyvenkét éves uralma alatt épült ki. István halála után közel négy évtizeden át tartott a nagy erőpróba: eléggé szilárd-e az építmény, hogy pogánylázadásnak, belháborúnak és külső támadásnak ellenálljon. Ha az épület minden megrázkódtatást kiállt, az jelentős részben a tervező művét dicséri, de legalább olyan része van benne az „alapnak”, amelyből kinőtt, és az anyagnak, amelyből felépült.

Az a gazdasági és társadalmi szervezet, amely István alatt létrejött, már eléggé fejlett volt ahhoz, hogy szilárd intézmények épüljenek rá. Az új tulajdonviszonyok, a nagycsaládi tulajdon helyébe lépő egyéni és intézményi tulajdon kiállta a próbát. Az új földtulajdonon felépülő osztálytársadalom az antagonisztikus osztályok közé rétegződött harcos jobbágyság ugyanolyan szilárd eleme lett István államának, mint amilyen erős politikai befolyást gyakorolt az utána következő válságkorszak belső mozgalmaira. Sőt mondhatni, hogy a belharcok négy évtizedében ez volt az a politikai erő, amely végső fokon eldöntötte, hogy az uralom mindig annak a kezébe csússzon át, aki a nyugati befolyással szemben a hazai hagyományokra támaszkodott. Minthogy a harcos jobbágyság a kívülről erőszakolt reformokkal szemben a belső viszonyokra való építést támogatta, és az idegen hűbéri függéssel szemben az önálló független államiságot védte, a magyar harcos jobbágyságra támaszkodó dinasztikus vonal állott a haladás irányában, nemcsak a magyar nép szemszögéből ítélve, hanem a kor megítélése szerint is.

Amikor Géza 1077. április 24-én vagy 25-én meghalt, a magyar uralkodó osztály és a vitézek a Pozsonyba szorult Salamon király és a dukátust kézben tartó rangidős László herceg közül egy akarattal Lászlót választották királlyá. László 1046 táján Lengyelországban született, amikor apja, Béla ott élt száműzetésben. 1050 körül hazatérése óta országszerte megismerték. A főurak becsülték uralkodói erényeit, amelyeket már bihari és nyitrai hercegsége idején volt alkalma megmutatni, az egyháziak támogatták páratlan bőkezűsége miatt, a vitézek pedig tisztelték harci képességeiért, amelyeket Kerlésnél, Mogyoródnál és egyéb harctereken kimutatott.

Bár egyéniségét egyházi írók emelték a szentségig, s e magasztalásban komoly része volt pazar adományainak, több forrás egymástól függetlenül bizonyítja az igazságszolgáltatásban kifejtett tevékenységét, a vallásosságban való buzgalmát és nem utolsósorban a vitézek fölé egy fejjel kimagasló királyi termetét, s így nem oktalanul nevezte őt egy Magyarországra jött Saint Gilles-i francia szerzetes „elegantissimus rex”-nek.

László megválasztásába az itthon élő családtagok[1] is belenyugodtak, annak ellenére, hogy a hercegi részek szétosztásánál László már óvakodott túlzott hatalmat juttatni öccseinek. A nyitrai dukátust és a pénzverés monopóliumát fenntartotta magának, és feltehetően csak a bihari dukátust juttatta rangidős öccsének, Lampertnek.[2] Lampert nevét e vidéken két helynév tartotta fenn, az Igfon-erdő bölényvadászainak lakhelyén, Kraszna megyében Lompért és a Felső-Tisza vidékén Lampertszásza, a mai Beregszász.[3] E Lampert által életre hívott Rajna-vidéki szász telep neve olyanféle képzés, mint Kálmán-király-csehi, a mai Kálmáncsa, amely a telepítő uralkodó nevét tartotta fenn. Salamon itt maradt öccse, Dávid[4] szerényen megelégedett a Duna bodrogi partvonalával, ahol még sokáig emlegették celláriumát, borospincéjét, és ahol Dávod falu máig őrzi nevét.[5] E tájon, Apatinban tett adományt a tihanyi apátságnak, amelybe, apja mellé kívánt temetkezni.

Géza király özvegye, a görög Szünadéné nem maradt az országban. Két kisfiának, Kálmánnak és Álmosnak 1077-ben semmi reménye nem volt arra, hogy László, Lambert, Salamon és Dávid mellett trónra kerüljön. Az özvegy királyné, aki talán egy ideig abban is reménykedett, hogy László bizánci szokás szerint feleségül veszi őt, s ebben csalódnia kellett, visszatért Bizáncba, ahol nagybátyja, III. Niképhorosz Botaneiatész rövidesen császárrá kiáltatta ki magát (1078–1081). A krónikák nem szólnak arról, hogy az asszony megvált-e két gyermekétől, de alig hihető, hogy legalább a csecsemő Álmost ne vitte volna magával.[6] Ha Álmos Bizáncban nevelkedett, akkor jobban érthetők a Szent Imre-legenda írójának eme szavai: „valaha Álmos herceg úrral Konstantinápolyban lakván (commorante)”[jegyzet 1], amit eddig nem egészen találóan Álmos 1107. évi jeruzsálemi zarándokútjával hoztak kapcsolatba. Mivel Kisázsia 1107-ben a zarándokok számára áthatolhatatlan volt, lehet, hogy ekkor Álmos Konstantinápolyt nem is érintette és a legegyszerűbb zárai tengeri utat választotta.

László megválasztása után nem koronáztatta meg magát, a krónika késői, legendás betoldása szerint azért nem, mert „égi koronára” vágyott. Valójában Géza néhány éve nyert bizánci koronájának személyi vonatkozásai olyan mértékben köztudottak voltak, hogy még nem alakulhatott ki legalizáló ereje. Bár László Bizánccal való kapcsolatai nem voltak ellenségesek, a keleti császárságban ekkor olyan elkeseredett belharcok folytak a gomba módra támadó trónkövetelők között, hogy a belső és külső összeroppanás határán álló birodalom felé való tájékozódásnak nem volt értelme.

A másik nemzetközi fórum, amely királyi koronát és elismerést adott volna, a hatalma tetőpontján álló pápaság volt. László sógora, a horvát Zelemér nemrég kapott királyi koronát, ennek azonban hűbéri fogadalom volt az előfeltétele, és a pápai hűbért László ugyanúgy nem vállalta, mint bátyja. László rögtön megválasztása után elküldte követét VII. Gergelyhez, de a pápa sem a küldött személyét, sem László ajánlatát nem találta kielégítőnek, és ezért Nehémiás esztergomi érseknek röviddel ezután írt levelében[7] azt javasolta, hogy a „választott király”, valamint a főpapok és az előkelők „az apostoli szék fennségét megillető fogadalmukat alkalmas követek által nyíltabban jelentsék ki.”[jegyzet 2] László erre egyáltalán nem küldött követeket a pápához, hanem az új, pápapárti német ellenkirállyal szövetkezett.

1077. március 28-án, midőn IV. Henrik Lombardiában tartózkodott, a német fejedelmek Rudolf sváb herceg személyében ellenkirályt választottak.[8] László hozzá küldött követeket, szövetséget ajánlott fel, és leányát, Adelhaidot feleségül kérte. A házasság létrejöttének időpontjáról nincsenek pontos értesüléseink, de 1078 pünkösdjén László követei Rudolf goslari udvarában a francia király, a flandriai és a hollandi gróf követeivel már IV. Henrik megtámadásáról tanácskoztak, és midőn 1079-ben Rudolf szövetségese, VII. Gergely pápa Lászlónak levelet írt, már nem duxnak vagy electusnak címezte, hanem rex Ungarorumnak, ami valószínűvé teszi, hogy legális megkoronázása megtörtént, talán egy olyan koronával, melyet feleségével együtt kapott. Bár László egyetlen ránk maradt viaszpecsétjéről és apró rajzú érméiről koronájának alakja nem állapítható meg, annyi bizonyosan állítható, hogy nem olyan liliomos koronát viselt, amilyennel a XIII. századtól kezdve ábrázolni szokták, hanem elődei abroncskoronájához hasonló diadémot, ami mellett több koronája is lehetett.

A német belháború ugyan a továbbiakban nem László apósa, hanem IV. Henrik javára dőlt el – Rudolf 1080 végén egy győztes csatában halálos sebet kapott –, a birodalom belső zavarai továbbra is mentesítették Magyarországot IV. Henrik beavatkozásától, s így László nekikezdhetett Salamon kiskirálysága felszámolásának.

Lászlónak kezdettől fogva kedvezett, hogy a szomszédos Bajorországban is támadtak IV. Henriknek ellenfelei. Henrik 1077–1078 telén hadjáratot vezetett ellenük, s ez azt eredményezte, hogy Ekbert formbachi és Udalrik rattelnbergi gróf családjával együtt Magyarországra menekült. Támogatásuk érdekében VII. Gergely 1079-ben levelet írt Lászlónak. Talán egy ennek nyomán szövődött házassági kapcsolat eredménye, hogy Ekbert öccsének, Henriknek leányait, Himiltrudot, a formbachi kolostor alapítóját (1095) „magyar királynénak”, és Tuotát, a subeni kolostor adományozóját a „magyar királyi nemzetség” tagjának írják.[9]

1078-ban Lipót (Luitpold) osztrák őrgóf is elfordult Henriktől, mire László alkalmasnak látta az időt a németek által megszállt Moson visszafoglalására, és 1079 elején téli hadjáratot intézett a német határvidékre.[10] Henrik félretéve sürgetőbb tennivalóit, pünkösd táján Regensburgból személyesen vonult a keleti végekre, amivel annyit elért, hogy Lipót behódolt neki, de a Lajtán inneni részt elvesztette.

Salamon mind ez ideig megmaradt Pozsony várába bezárkózva. László trónra lépésétől kezdve tárgyalásokkal óhajtotta Salamonnal való ellentétét rendezni. Nyilván nem akarta, hogy Salamon a királyi kincstár nála levő maradványait is kimenekítse az országból, de az ország biztonsága szempontjából is kedvezőbb volt, ha Salamon helyben kiskirálykodik, mintha külföldön sereget gyűjt. Salamon egy ideig még remélte, hogy sógora megsegíti, de miután 1080-ban Lipót osztrák herceg nyíltan szakított Henrikkel, s ezáltal éket vert Pozsony és Regensburg közé, megadta magát. László uralkodásának negyedik évében, 1080 derekán vagy végén elfogadta a főpapok és főurak által szerkesztett békét, mely szerint pozsonyi különállását feladva hazatér, királyi jövedelmet kap, de önálló országrészt és hatalmat nem. Jelentette pedig ez azt, hogy nem várak és ispánságok jutottak kezére, hanem erdőuradalmak, udvari gazdaságok és készpénzt biztosító vámjövedelmek. Salamon leszerelése Lászlót kiváló diplomatának mutatja be. Nem kezdett izgatott akciókat vetélytársa ellen, hanem volt türelme kivárni a megfelelő pillanatot, amikor harc nélkül megadja magát.

Salamon behódolása után rövidesen megbánta tettét. Rudolf ellenkirály váratlan halála után, 1081-ben IV. Henrik helyzete kedvezőbb lett Németországban. Nagy hadsereggel vonult Bajorországba, s a lázadó Lipót osztrák őrgróf tartományát odaadta szövetségesének, Vratiszlav cseh hercegnek. Vratiszlav ugyan 1082. évi győztes csatája után sem tudta birtokba venni Ausztriát, Salamon azonban méltán gondolhatta, hogy ha még egy fél évig kitart Pozsonyban, őt segíti sógora Ausztria birtokába. Az elszalasztott lehetőségeket látva, összeesküvést szőtt László ellen, mire a király elfogatta, és Visegrádon elzáratta. A köztudat a „Salamon tornyának”[11] nevezett lakótoronyban véli börtöne helyét, de tévesen, mert ezt IV. Béla építtette a tatárok ellen. A római erődből átépített XI. századi vár a torony mögötti Sibrik-dombon volt, bizonyára ebben állt a király tartózkodási helyéül kijelölt palota.[12]

László külpolitikai helyzetét 1079-ben gyengítette a Lengyelországban bekövetkezett belső változás. II. Boleszló ellen, aki 1076-ban VII. Gergely pápától királyi koronát kapott, összeesküdött öccse, a IV. Henrikkel cimboráló Ulászló Hermann. Boleszló az összeesküvésben részes Szaniszló krakkói püspököt 1079-ben az oltár előtt megölte,[13] s ezért menekülnie kellett. Unokaöccsénél, Lászlónál keresett menedéket, aki egy lengyel határ menti uradalmat utalt ki neki tartásra, feltehetően a sárosi erdőuradalmat.[14] Talán II. Boleszló itt-tartózkodásának halvány emlékét őrzi a zavaros Lengyel–Magyar Krónika adata, mely szerint a sárosi Sóvár I. Boleszló vadászó uradalma volt. Boleszló magyarországi száműzetésben halt meg néhány év elteltével, kisfia, Meskó pedig egy ideig itt nevelkedett László udvarában.

Ha László uralmának megerősödéséhez hozzájárultak a görög és német császárságban dúló belharcok, ugyanez keleten is segítségére volt. Oroszország a tartományúri széttagoltság állapotában senyvedt: minden városközpontban egy önállóságra törekvő Rurikida herceg ült, s a névleg felettük álló kijevi nagyfejedelem, 1078-ig Izjaszlav, utána Vszevolod, nem tudott úrrá lenni rajtuk. A helyzetet bonyolította, hogy mindig akadt köztük, aki a szomszédos nomádokat hívta segítségül.[15] 1079-ben például a Tamantarkában, a Kercsi-szoros keleti oldalán székelő Román herceg Kijev ellen vezette a kunokat, de a sikertelen akció után a kunok tették el láb alól. Utódát, Oleget még ez évben a maradék kazárok kergették a tengeren túlra, Bizáncba, 1080-ban pedig a Perejaszlavec körül letelepített úzok támadtak az oroszokra.

Hasonló volt a helyzet az Al-Duna mentén és a Balkánon is. 1078-ban, amikor Baszilaikosz dürrachioni (durazzói) dux fellázadt Niképhorosz császár ellen, és Szaloniki körzetében harcolt a császár csapataival, hívására az Al-Duna mellékén lakó besenyők a kunokkal szövetkezve rátámadtak Drinápolyra, majd megverve visszavonultak.[16] Ez volt az első eset, hogy a kománnak nevezett kunok betörtek a Balkánra,[17] és ettől kezdve mind jelentősebb szerepet játszottak a Magyarországgal szomszédos Havasalföld és Moldva történetében.[18]

A Magyarország körüli országok válságos helyzete nem csupán ahhoz járult hozzá, hogy László uralma megszilárduljon, hanem a békeállapot lehetővé tette az államszervezet reorganizálását is. Két területen maradtak az újjászervezésnek konkrét emlékei: a bíráskodásban és a királyi jövedelmek rendezésében.

Lábjegyzetek

  1. SRH II. 456
  2. Gombos II. 1085.

Irodalom

  1. Családi viszonyaira lásd Wertner Az Árpádok családi története 189. kk.;
  2. Lampertre ugyanott 174;
  3. Lampert dukátusára lásd SRH I. 126. és Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. 532;
  4. Dávidra ugyanott 134;
  5. Dávidra ugyanott 706, 717.
  6. Álmosról lásd az Imre-legendát: SRH II. 456; kronológiai értékéhez lásd Madzsar Imre, Századok 65. 1931. 53. kk.; Horváth J., Árpád-kori latin nyelvű irodalomunk stílusproblémái 153.
  7. VII. Gergely leveleit lásd Fejér, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles I. 442, 445.
  8. Rudolfra és IV. Henrikre lásd Meyer von Knonau, Jahrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. III., mely az 1077—1084. éveket tárgyalja.
  9. Himiltrudra és Tuotára lásd Wertner Az Árpádok családi története 586. kk.
  10. Az 1079. évi hadjáratra Guden oklevele, vesd össze Fejérpataky László, Oklevelek II. István korából (Budapest, 1895). 5. kk.
  11. Salamon tornyára lásd Pest megye műemlékei. Szerkesztette Dercsényi Dezső. II. (Budapest, 1958) 456. kk.;
  12. a Sibrik-dombon levő erődben feltárt 11. századi palotáról Szőke Mátyás tájékoztatott.
  13. Szent Szaniszló életét lásd Gombos III. 2577—2579.
  14. II. Boleszló és László kapcsolatát lásd Gombos I. 488—489;
  15. politikai viszonyaikra orosz vonatkozásban: Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyej Ruszi 116. kk.;
  16. Joannes Zonaras krónikájára lásd Gombos II. 1359—1360 és Moravcsik, Byzantinoturcica I2. 344. kk.;
  17. görög vonatkozásban: Ostrogorsky GBS2 285. kk.
  18. A kunok kelet-európai szerepére lásd az Orosz Évkönyveket 1078-tól;


A lovagszent uralkodása
Tartalomjegyzék László törvényhozása