Lél vezér

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 09:15-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Lehel vagy Lulo vagy Lelu vagy Lélő vagy Leel

†955

Árpád leszármazottja, a kalandozó magyar hadak egyik vezére, aki Bulcsú vezérrel együtt vereséget szenvedett az augsburgi (lech mezei) csatában

Wikipédia

Fájl:Rpád leszármazottai Konstantin szerint.png
Árpád leszármazottai Konstantin szerint
955
június: Követek mennek Magyarországról a több oldalról támadott I. Ottó táborába; Ottó nem vállal adófizetést, mire bajor urak vezetésével Bulcsú harka, Lél herceg és Súr vezér serege Augsburg ellen vonul.
augusztus 10. A Lech folyó mezején I. Ottó és a szövetséges hercegek serege megveri a magyar sereget; a hazavonuló magyar vezéreket elfogják, és I. Henrik bajor herceg Regensburgban felakasztatja őket.

Györffy György

Milyen módon történt a föld felosztása?

Történetíróink általában elfogadták a magyar krónikák előadását, mely szerint a hét vezér – Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Künd, Lél, Vérbulcsú – az ország különböző vidékein ütötte fel táborát. Erről a vezérnévsorról azonban kiderült, hogy a krónikaíró állította össze a történeti mondák X. századi főszereplőiből. Így került bele például tévesen a 955-ben kivégzett Vérbulcsú és Lél neve a honfoglaló vezérek névsorába. Mivel ennek a vezérnévsornak az összeállítója a kabarok szállásterületével egyáltalán nem számolt, az általa adott összképből nem indulhatunk ki.

A családi hagyományok alapján dolgozó Anonymus hét magyar vezér (Álmos fia Árpád, Előd fia Szabolcs, Kündü fia Kurszán, Ond fia Ete, Tas fia Lél, Huba, Tétény fia Harka) mellett hét csatlakozott „kun” vezért is szerepeltet (Ed, Edemen, Et, Böngér fia Bors, Osád fia Örsúr, Vajta, Ketel fia Alaptolma). Szálláshelyüket általában ott jelöli meg, ahol a vezérektől eredő úri nemzetségek a 12. században birtokoltak, e nemzetségi szállásterületek pedig sohasem egy országrészre kiterjedő törzsterülettel, hanem többnyire egy-egy vármegye területével esnek egybe. Anonymus „hét vezérének” szálláshelyei már távolról sem mutatnak hét különböző vidéken fekvő törzsi központra. Árpád szálláshelyét a Csepel-szigeten, Előd fia Szabolcsét Fejér megyében, Kündü fia Kurszánét meg Pest-Pilis megyében jelöli meg, tehát egymáshoz igen közel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az állítólagos ötödik vezér, Tas fia Lél – akiről Anonymus nem tudja, hogy Árpád dédunokája volt – Bodrog megyében kap szálláshelyet, megállapíthatjuk, hogy az anonymusi vezérnévsorból nem indulhatunk ki e kérdés eldöntésénél.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A rabati arab forrás szerint a negyedik vezér 942-ben Basman volt; helynévi emléke, az Árpád-kori Basman falu Érsekújvár határába olvadt, s alighanem nevének szláv népetimológiával formált Basjan alakjából alakult Bossány (a Nyitra felső völgyében fekvő falu). Úgy látszik, hogy az ő Nyitra menti szállásváltó útját foglalta el 942 és 955 között Lél, mert a Komárom melletti Lél és a Nyitra menti Lelóc egy vezéri szállásváltó út két végpontjának tekinthető.

Lélt Anonymus Tas vezér fiának, tehát Árpád unokájának mondja. Eredeti szálláshelye a Duna–Tisza közti homokháton fekvő Lél falu lehetett, ez inkább az e tájakon lakott Üllőhöz és Tarhoshoz; tehát az Árpádokhoz kapcsolja őt; a Nyitra mellékére mint Üllő unokája is tarthatott igényt.


Szállásterületenként és nemzedékenként felsorolva az ott megszálló vezéreket a következő feltételezett képet kapjuk:

Nyitravidék
III. nemzedék Lél

Uralomváltás és a székelyek

A székelyek szétszórásával egyidejűleg menekülhetett a Csaba-magyara néprész a Balkánra, a Vardar vidékére. Már a Csaba-magyara név is valószínűsíti, hogy a székelyeken kívül magyar törzsbeliek is támogatták Csaba „királyfi”-t az uralomért vívott küzdelemben.

A rabati vezérnévsor néhány megfejtett neve nem teszi lehetővé, hogy segítségével a vezérek településrendjében bekövetkezett változást megállapítsuk.

Mindenesetre ekkor következhetett be, hogy Fajsz elfoglalta a vezérek szállásváltó útját, a szigetközi Fajsz falutól le a Duna menti Fajszig. Bulcsú mint harka megerősödve került ki a küzdelemből, és Basman vezér Nyitra-parti szállásai Lél kezére kerültek, jelezve, hogy Basman elbukott, az ifjú Árpád-házi Lél foglalta el partvonalát.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

Feltehetőleg Boleszlav kérésére történt, hogy júliusban, amikor a magyarok nem szoktak hadjáratot indítani, a Duna északi oldalán magyar sereg vonult a Csehországgal határos Nordgau felé. 950 augusztus 9-én, körülbelül ugyanakkor, amikor Boleszlav megadta magát, a magyarok a Luhe folyónál megsemmisítették a bajor sereget. A győzelem jelentőségét csökkenti, hogy második vonalbeli seregek csaptak össze: magyar részről a Duna északi oldalán nem a fejedelmi had, hanem valamelyik dux (Lél vagy Súr) vonult fel, bajor részről szintén nem a herceg elit hadereje, hanem az otthon maradt katonaság vette fel a harcot.


Amíg a követek távol voltak, Bulcsú újból felkészült a harcra. A harka uralma alatt levő nyugati országrész harcosain kívül az Árpád-házi Tas fia Lél nyitrai dux és Súr pozsonyi vezér kabar dukátusi serege vonult fel. Amint a követek eredménytelenül visszaérkeztek, júliusban a scheierni gróf vezetésével megindultak Bajorországon át Augsburg megvételére, ahol Ottó egyik fő támasza, Ulrik püspök székelt. Amíg a kisebb csapatok szerteszóródva pusztítottak, addig a fősereg augusztus első napjaiban Augsburggal szemben, a Lech jobb partján ütött tábort. Innen keltek át a város ostromára. Az első nagy ostromot a város Lech felőli kapuja előtt azért hagyták abba, mert egyik vezérük elesett: holttestét magukkal víve vonultak vissza. Másnap harci gépekkel kezdték támadni a falakat, de déltájban a magyarbarát Arnulf fia, Bertold hozta a hírt, hogy Ottó király serege Ulm felől közeleg, mire felhagytak az ostrommal.

Ottó Szászországból elindulva futárokat küldött hűbéruraihoz, és csatlakozásra szólította fel őket. Mire Augsburghoz ért, 8 légióból állt serege. Három bajor légiót a beteg Henrik küldött; ez lett az élcsapat. A negyediket, a frank légiót, Vörös Konrád vezette, az ötödik, számban a legnagyobb, a szász királyi sereg volt, a hatodik és hetedik, sváb légiót Burghardt herceg vezette, a nyolcadik, cseh légió Boleszlav fejedelem vezetésével a hátvédet adta, és a tábort őrízte. Egykorúak 23 000 főre teszik a sereg létszámát; ma 10 000 és 20 000 közötti létszámra becsülik.

A magyarok létszámát egyes német krónikák 100 000-nél is többre tódítják. A német gyalogoshaddal szemben a magyarok sok lovasa és vezetéklova nagyobb tömegűnek tetszhetett a ténylegesnél, de tudva azt, hogy ez a had csak alig negyedrésze volt a magyar haderőnek, bizonyos, hogy jóval 20 000 alatt volt.

955. augusztus 10-én a magyar sereg Augsburg mellett a nyugatról közelgő német haddal szemben vonult, ugyanakkor egy seregszárny a Lechen átkelve, hátulról megtámadta a német tábor felől elhelyezkedő cseh légiót. A támadást sikerült visszaverni, amit Widukind nem a cseheknek, hanem az őket megsegítő sváboknak és Konrád frankjainak tulajdonít, de a Sankt Gallen-i évkönyvek szerint a csehek verték meg Lél seregét. A megkerülő hadmozdulat a magyar taktika szerint a katonai segédnépek feladata volt, s így ez a sereg a Lél vezette kabar-székely haddal azonosítható. A német fősereg is ellenállt Bulcsú hadereje nyílzáporának, noha Konrád herceg torkán nyíltól találva halt meg, és amikor a nehéz fegyverzetű falanx megindult, a magyarok egy része futásnak eredt, amitől felbomlott a hadrend. A Lech átkelője felé siető magyar seregről az Augsburg falairól figyelők kezdetben meg sem tudták állapítani, hogy a magyarok hadmozdulatot hajtanak-e végre, avagy menekülnek. Bár a csatában és a Lech folyón való átkeléskor sokan ott pusztultak, a menekülők vesztesége ekkor még nem volt sokkal nagyobb, mint a győzteseké.

A magyar sereg megfutamítását a bajor nép felkelése változtatta megsemmisítő győzelemmé. Ottó a magyar tábor megszállása és a foglyok kiszabadítása után másnap reggel futárokat küldött a várakba és a révekhez, hogy tartóztassák fel a magyarokat. A felkelők ideje az éjjel volt, amikor a magyarok nyilaikat nem használhatták. Ahol betértek egy faluba éjjelezni, ott a falut körülfogták és felgyújtották, ahol éjjel a révekhez érkeztek, ott a magyarokat évtizedeken át kiszolgáló révészek a vízbe fordították a kompot, és a túlparton is ellenség várta őket.

A menekülés fő iránya a münchen-ebersbergi út lehetett. Valószínűleg ezen az úton, valamelyik révnél esett Bulcsú fogságba. Lél és Súr vezéreket a XIII. századi ebersbergi Krónika szerint Ebersberg vár ura, Eberhard gróf a várnál fogta el, és a magyar vezérek díszeiből 3 font aranyat és sok ezüstöt adott saját egyházának kegytárgyak készítésére. Ez a tárgyhoz fűződő hagyomány több hitelt érdemel, mint a távoli Sankt Gallen-i szerzetes feljegyzése, aki szerint „Lél királyt”]] a csehekkel vívott csatában fogták el. Mivel Boleszlav cseh fejedelem nem vett részt a magyar had üldözésében, hanem seregével az elbai szláv hadszíntérre követte Ottó királyt, valószínűbb, hogy Lél és a csehek ütközete az augsburgi csata első nagy összecsapásának emlékéből fakadt, amellyel összekapcsolták Lél elfogásának hírét.

A fogoly vezéreket Regensburgban a beteg Henrik elé vitték. A halálán levő herceg, aki néhány éve kiheréltette az aquileiai pátriárkát, és néhány hónapja megvakíttatta a salzburgi érseket, természetének szabad utat engedve, felakasztatta a magyar vezéreket.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Legfrissebben kerültek feljegyzésre az érdekelt egyházak halottas könyvébe, nekrologiumába, az öröknaptár napjához írt adatok. Sankt Gallenben 955. augusztus 10-éhez ezt vezették be: „És meghalt Bertold gróf és Konrád herceg és Ulrik és Thietpald grófok és sokan, akiket a magyarok öltek meg.”[1] A weissenburgi halottaskönyvben viszont 955. augusztus 15. alatt ez áll: Lulo, a magyarok királya”[2]


A 955-ben elfogott magyar vezérek, Bulcsú, Lél és Súr uralmi területét elég jól ismerjük, egyrészt a magyar krónikákból, másrészt a nevüket fenntartó szálláshelyekből.

Bulcsú harka, mint fentebb már szóltunk róla, a Balatontól északnyugatra uralma alatt tartotta Zala és Vas megye területét és talán a Rába vidékét. Lél herceg a krónikák szerint a nyitrai részek ura volt. Téli szállása a Duna komáromi partján fekvő Lél nevű faluban lehetett, míg nyári szállásának emlékét a Nyitra folyó felső völgyében fekvő Lelóc (Lelovci) falunév tartotta fenn.


Az igen archaikus Lehel-kürt monda az Ákos mesternek tulajdonítható V. István kori krónikában egy olyan történettel folytatódik, mely szerint egy másik, 40 000 harcost számláló magyar sereg Augsburgtól nem messze, egy szigeten táborozott, és a harcosok nagy csatákat víva hazatértek.


Kézainak az őskrónikával való vitájából az is kiderül, hogy szó volt benne Lél és Bulcsú fenyegető tiltakozásáról: Ha megölik őket, többé német fogoly nem marad életben. Halálukat 20 000 „teuton” lemészárlása követte. Az ősgesta írója még közvetett hallomásból is tudhatott Augsburg következményeiről. Bulcsú és Lél legöregebb veteránjai ugyanis az 1010–1020-as évekig élhettek, és az író még beszélhetett olyan öregemberrel, aki gyermekkorában a nagy csata utolsó résztvevőit szent borzalommal szemlélte, énekeiket hallgatta.

Anonymus a kürtös Lehel említésén kívül mellőzte az erről szóló mondákat, írott forrásainak adatait összekeverve Lél és Bulcsú pusztulását az Inn melletti vereséggel azonosította. A valótlan bosszuló hadjáratra vetette a fő súlyt, és a hazatérő seregrész vezérének Botondot tette meg. Ennek azonban aligha van alapja, Botond ugyanis egy későbbi balkáni kalandozás mondabeli vitéze volt.

Ákos mester mentette meg az utókornak a Lehel-kürt mondát, és a csatából megmenekült hétmagyar motívumát is bedolgozta a Magyar Krónikába, de tévesen: nem az augsburgi csatához, hanem egy állítólagos türingiai, eisenachi vereséghez kapcsolta.


A Lél és Súr vezette kabar–székely sereg emberanyagban bekövetkezett vesztesége sokkal mélyebben érintette e területek honfoglaló lakosságát, mert itt a nomád állattartó nagycsaládok férfi tagjai több mint felerészben elpusztulhattak, és ez a megmaradt rokon aulok összevonását, a nomád családi termelőegységek számának jelentékeny csökkenését eredményezhette. Némileg enyhítette a demográfiai következményeket a magyar és kabar–székely társadalom házassági rendje, amennyiben a többnejűség lehetősége fennállt, és ehhez e levirátus szokása járult, ami megkövetelte, hogy az özvegyek a család következő férfitagjának asszonyaivá váljanak, s így a gyermekek és az állatvagyon a családban maradjanak. Bár ez elősegítette, hogy az emberutánpótlás a 970-es évekre jelentős részben biztosított legyen, ez is csak a családok összevonása árán vált lehetségessé.


Lél, Bulcsú és az augsburgi csatában elesettek ezrei pedig a túlvilági élet folytatásához szükséges útravaló és a végtisztesség megadása nélkül mentek át a másvilágra, és ezáltal az élőket nyugtalanító bosszúálló lelkek légiójává váltak.

Ehhez járult a magyarok azon hiedelme, hogy a megölt ember a túlvilágon a gyilkos szolgája lesz. Az augsburgi csatában nemcsak a magyar sereg java lett a németek szolgája, hanem a magyarok főemberei, Bulcsú harka, Lél és Súr vezér haláluk órájától kezdve a bajor hercegnek szolgáltak a túlvilágon. Az élő és a túlvilág vélt összefüggéséből adódott az a szilárd hiedelem, hogy a németek szolgálatába kerültek a magyarok fővezérei, akik a magyarok minden titkát ismerték, és akik mint kielégítetlen, nyugtalan lények készek voltak ártani az itt maradottaknak. Ez a hiedelem válthatta ki, hogy a tényleges veszteség olyan csapássá nőjön, ami teljesen megbénította a magyarokat nyugat irányában.

Milyen ellenhatást váltott ki mindez az itthoniakban?

Bulcsú Cambrai előtt megölt öccsét, dárdahegyre tűzött fejét a foglyok lemészárolásával bosszulta meg. Valószínűleg igaz hagyományt őrzött meg a Magyar Krónika, amikor arról számol be, hogy a megmaradottak – Bulcsú és Lél halálát megbosszulandó – németek ezreit mészárolták le. Ha maradtak az Ennsen innen szolgasorba került német kolonusok, elsősorban ők szenvedték meg a vezérek kivégzését. A bosszú adott esetben nem csupán a harag és elkeseredés kegyetlen kiélése volt, hanem ezzel próbálták a nagy halottakat kiengesztelni, bosszújuk alól mentesülni. Ilyen esetekben a főemberek meghallgatták a táltos-sámánok javallatait, és többnyire eszerint cselekedtek.

A kivégzett vezérek idegen szolgaságba kerülésének bénító hiedelmét ellenpropagandával próbálták kiegyenlíteni. Minthogy Konrád herceget magyar nyíl ölte meg a csatában, és Henrik bajor herceg a kivégzések után rövidesen meghalt Regensburgban, halálukat az énekmondók Bulcsú és Lél kivégzésével kapcsolták össze, és a vezérek bosszújaként állították be. Így keletkezett a Lehel-kürt monda, mely szerint az elfogott vezéreket „Konrád császár” elé vezették, aki megkérdezte őket, hogy miért oly kegyetlenek a keresztényekhez. „Mi a legfelső Isten bosszúja vagyunk – mondták –, aki ostorul rendelt rátok. Ha mi nem üldözünk benneteket, ti öltök meg és ejtetek fogságba bennünket.” Erre a császár: „Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!” Lél így válaszolt: „Adjátok ide kürtömet, hadd fúvom meg, azután válaszolok!” Átvéve a kürtöt a császár felé lépet, és úgy vágta a kürttel homlokon, hogy a császár tüstént szörnyethalt. Lél ezt mondta neki: „Te előttem mész és engem szolgálsz a másvilágon!”[3]

Ennek a lelki nyomást enyhítő történetnek a hirdetését bizonyára a csatából hazamenekültekre bízták. Az itthon maradottak az urukat elhagyott katonai kíséret tagjait nem fogadták örömmel. Hűtlenekként kezelték őket, akik szabadságukat elvesztették, és azt a feladatot kapták, hogy házról házra járva énekeljék Lél és Bulcsú bosszújának történetét. Ha ezáltal ha a vitézek létszáma csökkent is, a lelki nyomás könnyebbedett, és meg lehetett kezdeni a védelemre való berendezkedést.

Az erőviszonyok átrendeződése

Az augsburgi vereség a belső erőviszonyok átrendeződését vonta maga után. Azoknak, akik részt vettek a vállalkozásban, és akik támogatták az akciót, nemcsak azért kellett elbukniuk, mert felelősek voltak a vereségért, hanem elsősorban azért, mert katonai kiséretük elpusztult vagy jelentősen meggyöngült, és szükségképpen az intakt seregekkel rendelkező vezérek kezébe ment át a hatalom.

Úgy tűnik, Árpád négy fiának ága közül ekkor hanyatlott le kettő, Jutasé, akinek fia Fajsz volt, és Üllőé, akitől Tas fia Lél származott, viszont megmaradt és viszonylag megerősödött Tarhosé, akinek unokája, Tormás 948-ban ifjú volt, és főként Zoltáé, akinek fia, Taksony a királyi dinasztia alapítója lett.

A 955. évi vereséggel hozható kapcsolatba Fajsz fejedelemségének megszűnése. A magyar hagyomány még nevének emlékezetét is eltörölte, s vele együtt Bulcsú és Lél vezértársáét, Súrét is, aki Fajsz-ági birtokán, Veszprémben és Somogyban rendelkezett szállásbirtokkal, sőt dukátusi részt is birtokolt, Tas fia Léllel egy sorban. Minthogy az ebersbergi Krónika Súrt rexnek mondja, és elébe helyezte Lél duxnak, nem lehetetlen, hogy Súr Fajsz fejedelem fia volt, de szállásai alapján mindenképpen a fejedelem legszűkebb köréhez sorolható. Súr bukása Fajsz katonai erejét is nagyon meggyengítette, s így a nagyfejedelemnek el kellett tűnnie. Fajsz és Súr nevének kiveszése a vezérnévsorokból és mondákból aligha a feledés rovására írandó: nevüket bizonyára azon tilalmazott nevek közé sorolták, amelyeket nem szabad emlegetni, mert bajt idéznek fel.

A magyar régiségben ismeretesek a névtabuk. Ilyenek a tulajdonságjelzővel körülírt állatnevek, mint például a szarvas, farkas, sertés, ilyen a szláv szóval nevezett medve, amit a vogulok is csak körülírva mernek megnevezni (például „nagy barnai erdei öreg”). Arra, hogy voltak tilalmazott vezérnevek is, a hun történet szolgáltat analógiát, amikor az Attila által megölt Buda nevét tilalmazott névnek mondja.

Hogy mi lett Fajsz sorsa, nem tudjuk. Rituális királygyilkosságra aligha gondolhatunk akkor, amikor a fejedelem után következő főméltóság, a gyula nemcsak bizánci patrícius, hanem buzgó keresztény is volt, és püspök működött az országban. Ha a gyula uralmi területén, ott, ahol utóbb családtagjai rendelkeztek partvonalakkal, a Kisküküllő mentén, feltűnik Fajsz falu – egy olyan szállásváltó úton, amely a böszörmények lakta Szancsaltól a parajdi „Sóvárad”-ig terjed –, arra is gondolhatunk, hogy a nagyfejedelem ide vonult vissza száműzetésbe.

Fajsz trónjának örököse a rangidős herceg, Taksony lett. Taksony 947-ben mint a nyitrai részek ura sikeres hadjáratot vezetett Itáliába, és II. Berengárt a szövetség megújítására és adófizetésre késztette. Abból a körülményből, hogy 955 előtt már Lél és Súr birtokolta a nyitrai dukátust, arra következtethetünk, hogy időközben Taksony lett a bihari részeken országló Tas utóda. Bár neve a bihari dukátusban nem maradt fenn (hacsak nem a beregi Tákos < Taks falunév őrzi nevének rövidebb alakját?), a Tisza hevesi átkelőjénél, ahol a legtöbb trónörökös neve fennmaradt, Taksonynak is volt szállása.

Mik voltak Taksony uralmának kitapintható intézkedései?

Taksony, számolva egy nyugati betörés lehetőségével, mindenekelőtt védekezésre rendezkedett be. Ennek szemléletes megnyilatkozása, hogy a Duna-jobbparti fejedelmi partvonalat, amelyet Árpád és Kurszán még a besenyő veszély miatt választott, feladta, és fejedelmi szállásváltó útját a Duna bal partján választotta meg. Ezáltal részben saját öröklött partvonalára húzódott vissza, de részben elfoglalta Tas fia Lél partvonalát is.


Apor nevét és vezérségét az igen archaikus Botond-monda tartotta fenn. Eszerint Apor volt a vezére annak a hadseregnek, amelyben Botond vitézkedett Konstantinápoly kapujánál 958-ban, Aport pedig a magyarok „közakaratból” tették meg „kapitánnyá”. „Kapitány” szóval a krónikaíró nem csupán a hét vezért jelölte, hanem Árpád fejedelemtől Bulcsú harkáig és Lél hercegig minden X. századi vezéralakot.


A szállásnevekből úgy látszik, hogy Tormás Lél szállásváltó útját kapta meg, de udvarhelyeit nem a két végponton választotta meg, hanem egyrészt Nyitravár fedezékében, Tormos falunál, ahol a Tormos-patak kiszakad, másrészt a Vág sellyei átkelőjének keleti oldalán, Tormos faluban. (A kazár Tarmacs személynévből eredő Tormocsból itt utóbb szláv népetimológiával Tornóc helynév lett, ahhoz hasonlóan, ahogy másutt magyar népetimológiával Tormás.)

Központosító harcok

István koronázásakor, amikor a főurak a kíséretükkel egybesereglettek, ki kellett derüljön, hogy kik azok, akik nem jelentek meg, és nem kiáltották: „Éljen a király!” Kik azok, akik a régi törvény alapján Koppány uralmát tartották volna jogosnak, akik a Bulcsút és Lélt felakasztó Henrik unokáját, Gizellát ősi ellenségüknek tekintették, s akik a latin papok beszédét istentelenségnek minősítették.

H. Balázs Éva

A középnemesség

A régi kötelmek továbbélését jelzik az úgynevezett nemzetségi gyűlések, melyek a familiae director elnöklete alatt tárgyalnak, például a magát Lehel vezértől származtató Máriássy család esetében.

Lábjegyzetek

  1. Gombos II. 1465.
  2. Gombos II. 1678.
  3. SRH I. 308.

Irodalom

Az augsburgi csata lefolyásának rekonstruálása igen nehéz feladat, mert a fennmaradt híradások annyira ellentmondanak egymásnak, mintha más-más ütközetről lenne szó. Részletes egykorú beszámoló nincs, és a hallomás után adott leírások egyoldalúak és irányzatosak. Legbővebben Szent Ulrik augsburgi püspök életrajza szól róla (Gombos III. 2615–2616); ezt a várost védő püspök szentté avatása előtt írták, jó két évtizeddel Augsburg ostroma és az azt követő csata után. Lényegében azt mondja el, eléggé hitelt érdemlően, amit a város falairól lehetett látni, de a csata lefolyásáról mit sem tud. A másik bő leírás a szász dinasztia 968 körül dolgozó történetírójától, Widukindtól származik (Gombos III. 2663–2664), ő azonban a dinasztikus propaganda megtestesítője; Ottó központi szerepének és dicső győzelmének, valamint a király hűségére tért Konrád herceg példamutató hősességének akar irodalmi emléket állítani, s csekély ismeretanyagát sallustiusi és biblikus kölcsönzésekkel hígítja fel. Az ostromról mit sem tud, a német had felállásáról és a csata két fő ütközetéről viszont, bizonyára résztvevők információja alapján, elég megbízhatóan tudósít. E két ütközet összhangban van a magyar taktikával, mely szerint a magyarok katonai segédnépei, azaz a kabarok, kiknek vezére Lél volt, megkerülő mozdulattal, oldalról támadva kerültek szembe a cseh sereggel és a mögöttük álló németekkel; ez Lél seregének vereségével végződött. Widukind azonban a csehekről nem tud jót mondani, és a győzelem pálmáját Konrádnak juttatja, holott Konrád a fősereg harcában lelte halálát. Az Ottó vezette fősereg döntő harca a Lechtől nyugatra (Augsburgtól szintén nyugatra?) volt, itt szenvedett vereséget a Bulcsú vezette magyar sereg, és menekült a bajorországi jobb partra, a táborba, melyet Ottó csak másnap támadott meg. A Sankt Gallen-i Évkönyv rövid és bibliai hatásról tanúskodó bejegyzése a két csatáról: Bulcsúnak Ottóval és Lélnek a csehekkel vívott ütközetéről (Gombos, I. 199) csakis a fentiekkel azonosítható, mert a csehek ugyanúgy nem üldözték a magyarokat, mint Ottó, és az ebersbergi feljegyzés Lél és Súr fogságba kerülését több hitelt érdemlően mondja el (Gombos I. 522). Ha Lélt a csehek fogták volna el, nem került volna Regensburgban Henrik elé, hanem Ottó foglya lett volna.

Bulcsú, Lél és Súr nyugat-magyarországi szállásaira és viszonylag kisebb haderejére lásd Györffy György, Archeologiai Értesítő 97. 1970. 221–224. A Lehel-kürt monda és a csatatérről hazatérők előfordulásai a magyar krónikákban: SRH I. 109–113, 167, 169–170, 307–310; II. 51. A gyászmagyarokra az európai krónikairodalomban lásd DümmlerKöpke 588–592, R. F. Kaindl, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände VI.; Sebestyén Gyula, A gyászmagyarok. Ethnographia 11. 1900. 1–11, 49–62, 111–115. A Lehel-kürt mondára lásd Sebestyén, A magyar honfoglalás mondái II. 140–152; Kristó Gyula, Ősi epikák és az Árpád-kori íráshagyomány Ethnographia 81. 1970. 113–135; Mályusz, Az V. István-kori gesta 96–101.