Lónyay Menyhért

A Múltunk wikiből
Nagylónya, Bereg vármegye, 1822. január 6. – Budapest, 1884. november 3.
politikus, miniszterelnök, publicista,
a Magyar Tudományos Akadémia elnöke
Wikipédia
Lonyay Menyhert.jpg
1848. február 5.
Az országgyűlés kerületi ülése nagy vita után Horvátország szavazatával elfogadja a január 30-i királyi leiratra adandó választervet. (A válasz, az ellenzék mérsékelt szárnyához tartozó Lónyay Menyhért fogalmazásában tudomásul veszi az adminisztrátori sérelem ügyében az uralkodó által adott február 1-én felolvasott magyarázatot.)
1866. augusztus 20.—szeptember 5.
Andrássy és Lónyay bécsi tárgyalásai.
1867. január 9.
Beust és Belcredi megkezdi a kiegyezési tárgyalásokat Andrássyval, Eötvössel és Lónyayval.
1868. április 16.
Lónyay pénzügyminiszter a képviselőházban előterjeszti az első állami költségvetést.
1870. május 21.—1871. november 14.
Lónyay Menyhért közös pénzügyminiszter.
1871. november 14.—1872. december 4.
Lónyay Menyhért kormánya.
1871. november 18.
A kormány szerződést köt az Osztrák–Magyar Lloyddal a Fiuméből induló hajójáratok fenntartására.
1871. november 20.
A Monarchia szláv politikai vezetőinek bécsi értekezlete.
A GyulafehérvárMarosvásárhely vasútvonal megnyitása.
1871. november 25.—1879. február 14.
Adolf Auersperg herceg kormánya Ausztriában.
1871. december 22.
1871:LIII. tc. az 1848. évi törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból fennmaradt jog- és birtokviszonyok rendezéséről.
1871. december 28.—1872. január 6.
Lónyay Bécsben a horvát nemzeti párt vezetőivel tárgyal.
1872. május–július
Lónyay tárgyalásai a román politikai vezetőkkel.

Vörös Károly

Az országgyűlés második szakasza

István főherceg – akiben ha apja higgadt józansága kevésbé volt is meg, de kétségtelenül rendelkezett bizonyos taktikai ügyességgel és ravaszsággal – a helyzet kiélesedését elkerülendő Lónyay János beregi főispán, s annak fia, az ellenzéki Lónyay Menyhért útján, Apponyival való előzetes megbeszélés alapján azt javasolták Kossuthnak, hogy az ellenzék álljon el az adminisztrátori sérelem felvételétől –, ennek fejében a kormány kész szentesíteni a közös teherviselésről, az örökváltságról és a városok belrendezéséről készítendő törvényjavaslatokat. Kossuth azonban erre csak akkor lett volna hajlandó, ha a kormány az adminisztrátori rendszert önként elejti, s szándéka véglegességének jeleként Apponyit meneszti. Kossuth nem véletlenül követelte ezt: jól látta ugyanis, hogy a kormány e három fontos tárgyat semmiképpen sem hagyhatja már megoldás nélkül: valamilyen törvényt hoznia kell, s ezt a kényszerhelyzetet az ellenzék jól ki tudja használni. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy ha az adminisztrátori rendszer fennmaradhat (márpedig a sérelmek sorából való kihagyása a rendszer elismerését jelentette volna), az udvar mindezen törvények végrehajtását tetszése szerint irányíthatja; s végül tudta, hogy Apponyit nem fogják elejteni. Kossuth célja pedig ekkor már nem a konfliktus elsimítása, hanem végigvitele, kiélezése és így az egész rendszer felbomlasztása volt.

Ez a következetes megoldás – a helyzet végsőkig élezésével – azonban az ellenzéknek elsősorban a jómódú középbirtokosi elemeinél nem talált osztatlan egyetértésre. Az adminisztrátori rendszernek a kormány megbuktatásával egybekötött megszüntetése nekik nem látszott megérni az Ausztriához való kapcsolatnak azt a megromlását, melyet ez a lépés az udvar részéről kiválthat, arról nem is szólva, hogy az abszolutizmus olyan teljes felszámolása, mely – s ezt már Kossuth egyre magabiztosabb, önállósuló politikája is segített érzékeltetni – a hatalmat a Kossuth által elsősorban képviselt szélesebb köznemesi–értelmiségi rétegek kezére juttatná, nem is állott érdekükben. Így az első közvetítő kísérlet kudarca után az ellenzéki középbirtokosok 3 jellegzetes képviselője – Szentkirályi, Pázmándy és Lónyay Gábor – tovább folytatta a tárgyalásokat immár Kossuth és Batthyány háta mögött: a törvényjavaslatok szentesítése és egy, az adminisztrátori rendszer visszavonását, s az ország önállóságának tiszteletben tartását megígérő királyi leirat fejében vállalva az adminisztrátori sérelem elejtését.

A királyi leirat meg is érkezett, s február 1-én kihirdetésre is került. A konfliktus azonban addigra már sokkal inkább elmérgesedett, hogysem az adminisztrátori rendszer megszüntetésére vonatkozó általános ígéret lecsillapíthatta volna a szenvedélyeket. Kossuth, aki az utlsó napokban értesült az alkudozásokról, melyeknek sikere kétségtelenül az ő politikájának (és személyének) félretolását jelentette volna, ezt kihasználva elérte, hogy a február 5-i kerületi gyűlésen az ellenzék olyan választ javasolt, mely részint az adminisztrátori rendszer felszámolásának azonnali megkezdését (gyakorlatban az adminisztrátorok menesztését), részint a helytartótanács jogkörének helyreállítását, s a kormány a megyéket közvetlenül a kancellária útján irányító módszerének megszüntetését, végül a megyei közigazgatás vezetésének (a főispánnak csak felügyelete mellett) a választott funkcionáriusok kezébe való visszaadását követelte. Mivel Lónyay Menyhért ellenindítványa a királyi leiratban foglaltak elfogadását javasolta, a kérdés szavazásra került, és ez – pattanásig feszült légkörben – Lónyay javaslatának egyetlen szavazattöbbséggel történt elfogadását eredményezte.

Szabad György

Az önkényuralom válságának kezdetei

Még az olasz háború időszakában kezdődött meg egy titkos ellenállási szervezet kialakulása Magyarországon. Börtönviselt honvédtisztek, volt forradalmi kormánybiztosok, hajdani ellenzéki politikusok hozták létre a laza szervezetet és teremtettek kapcsolatot az emigrációval. Míg a csoportosulás „radikálisai” (köztük Komáromy György, Ivánka Imre, Vidats János) a Magyar Nemzeti Igazgatóság céljait vallották magukénak, addig a „mérsékeltek” megelégedtek az alkotmányos viszonyok helyreállításának programjával. Ez utóbbiak hatása érvényesült abban a Lónyay Menyhért által fogalmazott és széles körben terjesztett Tájékoztatásban; amely felkészülést ajánlott „a változás idejére”, addig pedig passzív ellenállást, beleértve az adómegtagadást és a hatóságok bojkottját.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

A hazai ellenállási mozgalom 1859-ben kialakult laza szervezetének titkos központja időközben rendszeres összeköttetést teremtett az emigrációval. Már 1860 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelés kockázatait is vállaló volt honvédtisztek, következetes függetlenségi politikusok mellett olyanok is kerültek a szervezetbe, akik ezt csak további engedmények kicsikarására akarják felhasználni. Közülük Lónyay Menyhért már a bécsi politikai változások előestéjén szakított is a szervezettel. Ez azonban korántsem jelentette valamennyi kompromisszumra törekvő kiszorulását a mozgalom vezetéséből.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A Deák körül tömörülő csoporthoz közeledtek, majd irányító politikusai közé emelkedtek a liberális nagybirtokos arisztokráciának olyan képviselői is, mint az emigrációból kegyelem biztosításával, s a magyarságra támaszkodó, alkotmányos Habsburg-monarchia nagyhatalmi hivatásának hitével hazatérő Andrássy Gyula gróf és Lónyay Menyhért, akit meggyőződésének megváltozásánál is inkább féktelen érvényesülési vágya lendített az ellenállási mozgalomból egyenesen a Deák-csoport jobbszárnyára. Mindenekelőtt ez tette őt a konzervatív befolyásolási kísérletek egyik legfőbb eszközévé is.

A konzervatívok a Diploma kibocsátása előtt azt remélték, hogy Deák csoportját a maguk uszályába vonhatják. Miután Deák elutasította a Diploma alapelveit, arra törekedtek, hogy legalább néhány kérdésben biztosítsák együttműködését. Ilyennek remélték a nemzetiségek feletti hegemónia visszaszerzésére irányuló törekvésüket és az emigráció „felforgató” tevékenységének ellensúlyozását. Deák a Diplomát elutasította ugyan, de a kialakult helyzetet olyannak ítélte, amelyből békés úton „jó fejlődhetik”. Támogatandónak ítélte a konzervatívok küzdelmét a főispáni kinevezések elfogadtatásáért „különösen… ott – amint szavai Lónyay feljegyezte –, ahol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve”,[1] és helyeselte a politikai passzivitás feladását.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Több megye, mindenekelőtt Bihar és Szabolcs bizottmánya hajdani földesurak (köztük Lónyay Menyhért) kérésére még katonaság igénybevételére is hajlandó volt az úrbéri pátens alapján foganatosított rendezés fenntartására.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Mind többen remélték Bécstől a hitelkérdés megoldását, s amint azt leginkább a kölcsönpolitika eszközeivel is céltudatosan elkötelezni kívánt nagybirtokosság és jómódú középbirtokosság egy része tapasztalhatta, időszakonként nem is reménytelenül. Az ő hiteligényeik kielégítésében jutott szerephez a kiszámított politikai hatású uralkodói kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet, amelynek irányításában a kiegyezést szorgalmazó különböző politikai erők reprezentánsai fogtak össze Dessewffy Emil gróf, Lónyay Menyhért és Csengery Antal vezetésével.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

A megyei önkormányzat helyreállításának mellőzése különösen nagy felzúdulást keltett, és nem kis zavart támasztott még Deák táborában is. A Pesti Napló csitító cikkei, köztük Lónyay Menyhértnek a kormányzat eljárását mentegető írása sem csillapította a kedélyeket. Csengery Antalnak saját fivére jelezte, hogy nem számíthat képviselővé választására, ha nem határolja el magát a megyei önkormányzaton esett sérelem palástolóitól.

Az új országgyűlés

Lónyay Menyhért is aligha a naplójába rótta csupán a választási agitáció napjaiban, hogy még „a magyarul nem tudó”, 1861 óta miniszterként fungáló Esterházy Móric gróf is ”százszorta magyarabb, mint a kozmopolitikus eszmékkel saturált Jövő-pártiak, kik csak a demagógia csillogó árnyképei után kapkodnak”[2]

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

Beustnak Deákkal, még inkább Andrássyval és a vele együtt a kiegyezést sürgető Eötvössel és Lónyayval folytatott tárgyalásain 1867 elején titkos megegyezésre került sor egyes, a tizenötös albizottság munkálatain Bécs által kívánt módosítások keresztülvitelével kapcsolatban.

Kolossa Tibor

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A középnemesség nem volt modern polgári osztálykategória, hanem még a kiegyezés idején is a rendi társadalom kereteit őrizte, több társadalmi réteget ölelt fel. Vezetői között voltak nem arisztokrata nagybirtokosok (Tisza, Lónyay), akik egyes megyékben a legnagyobb tekintélyt élvezték, és kezükben tartották a vezető pozíciókat.

A Lónyay-kormány

A teljes cikk.

Katus László

A kiegyezés és a gazdasági növekedés

„1867-ben nyílt meg előttünk az alkotás és cselekvés korszaka, … a szellemi fejlődés és az anyagi felvirágzás” lehetősége – írta Lónyay Menyhért, az első pénzügyminiszter.[3] Andrássy Gyula csak négy „rendes és békés” évet kívánt, „mert ezen idő alatt a nemzet igazolni fogja életképességét”.[4] Hasonló derűlátással nyilatkozott Gorove István kereskedelemügyi miniszter is: „Elfogadtuk a szabad kereskedelmi forgalmat és annak következményét, a szabad versenyt, s azt hittük, hogy a nemzet azokban, a mikben elmaradt, nem nyugszik addig, míg szomszédait utol nem éri.”[5]

A kiegyezést követő első évek igazolni látszottak ezt a derűlátást; „Minden arra mutat, hogy a nemzet gazdasági erői felébredtek, és mohó sietséggel akarják helyrepótolni a százados mulasztásokat.”[6] A tőkés világgazdaság nagy konjunkturális fellendülése a magyar gazdasági életet is magával ragadta. „Mindenütt a jólét és haladás jelei mutatkoznak, és az alkotmányos kormány első éve a mézeshetek boldogságával kapcsolatos” – így jellemzi ezt az időszakot a kiegyezés utáni negyedszázad magyar gazdasági fejlődésének krónikása.[7]

Az új rendszer mézeshetei azonban elmúltak, s a gazdasági élet hétköznapjai során hamarosan kiderült, hogy a korszerű tőkés gazdaság kifejlesztéséhez, a fejlett ipari országok utoléréséhez nem elég a szándék, a lelkesedés, nem elég a politikai önrendelkezés, s önmagukban nem tehetnek csodát a liberális politikai és jogi intézmények sem, ha a gazdasági növekedés bizonyos nélkülözhetetlen előfeltételei és tényezői még hiányoznak, vagy legalábbis nem állnak a kívánatos fejlettségi szinten. A túlzott reményeket hamarosan csalódás és kiábrándulás követte, mert az első évek biztató lendülete rövidesen megtört. Lónyay már 1873 végén megállapította, hogy „nagy az ellentét 7 év előtti várakozásaink és a jelenlegi helyzet közt”.[8] Egyre többen látták be, hogy „saját erőinket túlbecsültük”[9], s „mindent akartunk egyszerre”.[10]

Az államháztartás válsága és konszolidációja

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Állami bevételek és kiadások Magyarországon (1868–1913)
A kiegyezés után Magyarországnak önálló államháztartást és pénzügyigazgatást kellett létrehoznia. A kezdet nem volt túlságosan biztató, hiszen az Ausztriától való elválás és az önállósulás talán ezen a téren járt a legtöbb gyakorlati nehézséggel. Lónyay pénzügyminiszter így ír ezekről a kezdeti nehézségekről: „Az 1867-ik év elején… üresek voltak a pénztárak, a pénz ügyi igazgatásnál alkalmazott személyzet 9/10-ed része idegenekből állott, kik nem értették a hivatalos nyelvet, hazai erők pedig nem állottak és nem is állhattak rendelkezésre… Az adók az első hetek alatt csaknem egészen megszűntek befolyni, minthogy a nép nem volt hozzászokva az önkéntes fizetéshez.”[11]

Szász Zoltán

A 67-es ellenzék

A tehetségekben nem szűkölködő új pártszövetség fokozatosan feltöltődött a kormánypártból főleg személyi ellentétek miatt kilépett értelmiségiekkel, bukott politikai nagyságokkal, akik ugyancsak óvatosan mozogtak az ellenzékiség süppedékes talaján. Kezdeti tevékenységük Tisza Kálmán gyors megbuktatására irányult, s ebben intrikáltak a kívülálló Lónyay Menyhért és Bittó István, Szlávy József és Falk Miksa, de még Széll Kálmán és Horvát Boldizsár közreműködésével is.

Katus László

A nemzetiségi mozgalmak visszavonulása a politikai passzivitásba

1871-ben Ausztriában Hohenwart trialista kísérlete, majd 1872-ben Lónyay nemzetiségi tárgyalásai még ébresztettek némi reményt a nemzetiségi kérdés méltányosabb rendezése iránt.

A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma

A kompromisszumra reményt nyújtott az a körülmény, hogy az új miniszterelnök, Lónyay Menyhért a nemzetiségi és különösen a horvát képviselők megnyerésével akarta megerősíteni a kormánypárt csekély és ingatag parlamenti többségét. Ezért tárgyalásokat kezdeményezett a „horvátországi közhangulatot igen nagy részben képviselő” nemzeti párttal, s hajlandónak mutatkozott „az elégedetlenséget előidéző okokat még bizonyos koncessziók árán is eltávolítani”.[12] Az 1871–72 telén lefolyt tárgyalásokon Lónyay kilátásba helyezte a horvát kiegyezés módosítását, Horvátország pénzügyi-gazdasági autonómiájának kiszélesítését, s a szábor működésének engedélyezését, ha a nemzeti párt hajlandó ott az unionistákkal együttműködni, s kormánytámogató képviselőket küldeni a budapesti országgyűlésre. A tárgyalások nem jártak eredménnyel, mert a nemzeti párt többsége nem fogadta el azokat az engedményeket, amelyekre a Lónyayval tárgyaló jobbszárny hajlandó lett volna.

A románok

Ezért az aktivitás tábora – amelynek élén Șaguna érsek és hívei állottak – átmenetileg megerősödött, különösen midőn Lónyay miniszterelnök is felkérte az érseket, hogy vegye rá a román vezetőket a választásokon való részvételre. 1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást. A júniusi gyulafehérvári konferencia többsége viszont – nagy vita után – a passzivitás mellett szavazott. Alig egy hét múlva azonban a passzivista vezetők is részt vettek azon a balázsfalvi gyűlésen, amely – Lónyay kezdeményezésére válaszolva – kompromisszumos szellemű emlékiratot intézett a kormányhoz. A memorandumban kifejtették, hogy elfogadják a kiegyezést és a dualista rendszert és készek „a román nemzeti individualitást, mihelyt biztosítva lesz, azon rendszerhez mérten átalakítani”. Hangsúlyoztak, hogy elvben nem utasítják el Erdély és Magyarország egyesülését, csupán „az erőszakolt és feltétlen uniót” ellenzik, amely nincs tekintettel a sajátos erdélyi érdekekre és tradíciókra, s a két országot mindenben teljesen egybeolvasztja.[13] Az unió elfogadását bizonyos feltételekhez kötötték. E feltételek a románok legfontosabb nemzeti kívánságait tartalmazták: a román nyelv hivatalos használatát, Erdély új közigazgatási beosztását a három nemzetiség alapján, új választási törvényt a feudális eredetű előjogok megszüntetésével, románok alkalmazását az állami hivatalokban, román közép- és szakiskolák felállítását és román nyelvű előadásokat a kolozsvári egyetemen.

A szlovákok

Ez az irányzat – amelyet „új szlovák iskolának” neveztek – a kiegyezés után a pesti szlovák demokrata egylet körül csoportosult, Ján Bobula fiatal építész vezetésével, aki lapjukat, a Slovenské Novinyt is szerkesztette. Eleinte a magyar szélsőballal működtek együtt, később önálló nemzeti ellenzéket alkottak, bár országgyűlési képviselőjük nem volt. A nemzetiségi törvényt ők is „szűkkeblűnek” tartották, s követelték revízióját, de legalábbis az iskolákra, az anyanyelv használatára és a szlovákok állami hivatalokban való alkalmazására vonatkozó pontjainak gyakorlati végrehajtását. Több mint 60 ezer aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be Eötvös kultuszminiszterhez szlovák közép- és felsőiskolák felállítása érdekében, majd Lónyayval is tárgyaltak a szlovák nemzeti kivánságok teljesítéséről. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak, a magyar uralkodó osztályokkal való együttműködés kísérlete semmit sem hozott a szlovákok számára.

Hanák Péter

Nagybirtokos osztály – arisztokrácia

A korszak 15 miniszterelnöke közül 9 volt arisztokrata. Ez többség ugyan, de ha a frissen grófosított Deák-párti Lónyayt és Tisza Istvánt, a katonai érdemekért bárósított Fejérváryt leszámítjuk, akkor ugyanaz az arány alakul ki, mint a miniszterek között: 111 közül 38 került ki az arisztokrácia soraiból, s ezek is zömmel a szabadelvű táborból (55 miniszter volt nemesi, 18 polgári eredetű).

Lábjegyzetek

  1. Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 508.
  2. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 470.
  3. Lónyay Menyhért, Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotáról. Budapest, 1873. 1.
  4. Ugyanott 2.
  5. Az 1865. évi deczember 10-ikére hirdetett országgyűlés képviselőhazának naplója. VI. Pest, 1868. 172.
  6. (Mudrony Soma), Programmunk. Anyagi Érdekeink, 1868. október 3.
  7. Matlekovits Sándor, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. II. Budapest, 1898. 1091.
  8. Lónyay Menyhért, idézett mű 2.
  9. Ugyanott 5.
  10. (Edvi) Illés László, A magyar ipar és az iparpártolás feladata. Arad, 1880. 4.
  11. Lónyay Menyhért, Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotáról. Budapest, 1873. 8–9.
  12. Az 1872. február 3-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1872–X /1.
  13. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 301–302.

Művei