Laczkovics János

A Múltunk wikiből
Szentlőrinckáta, 1754. január 13. – Buda, 1795. május 20.
huszárkapitány, a magyar jakobinus mozgalom egyik vezetője, a XVIII. századi magyar irodalom jeles képviselője
Wikipédia
Laczkovics Janos 1754 1795.jpg
1794. augusztus 16.
Sándor Lipót nádor elfogatja Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet.
1794. augusztus 25.
Pest vármegye közgyűlése elítéli a nádor által végrehajtott törvénytelen elfogatásokat.
1794. augusztus 26.
Elfogják Sigray Jakabot.
1794. augusztus 30.
Sándor Lipót nádor elfogatja Szolártsik Sándort.
1794. szeptember 10.
Sándor Lipót nádor elfogatja Batsányi Jánost.
1794. szeptember 17.
A bécsi udvari vizsgáló bizottság összefoglaló jelentése az elfogottak perbe fogását s további letartóztatásokat javasol.
1794. október 3.
I. Ferenc rendreutasítja az elfogatásokat elítélő Pest megyét.
1794. október 10.
Az elveszett maciejowicei ütközetben elbukik a lengyel felkelés.
1794. október 20.
I. Ferenc utasitja Ürményi József személynököt a hűtlenségi per megindítására.
1794. október 30.
I. Ferenc megállapítja a hűtlenségi per – vádlottak védekezési jogát korlátozó – titkos alapelveit.
1794. november 24–28.
Bécsből Budára szállítják a jakobinus per vádlottait.
1794. december 1.
Németh János királyi jogügyigazgató javaslatára a királyi tábla kimondja, hogy mindenki perbe fogandó, aki tudott a szervezkedés létéről.
1794. december 10–15.
Letartóztatják a magyar jakobinus szervezkedés résztvevőit, a hűtlenségi per gyanúsítottjait.
1794. december 15.
Hajnóczy József kihallgatásával megkezdődik a per a királyi táblánál.
1795. április 27.
A királyi tábla meghozza első ítéleteit.
1795. május 11.
I. Ferenc elutasítja Martinovics Ignác és az igazgatók kegyelmi kérvényét.
1795. május 20.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.

Benda Kálmán

A koronázási hitlevél

Felkarolták Viszont a Graeven-huszárezred tisztjeinek beadványát. Az ezred tisztikarának egy része (Festetics György gróf alezredes, Laczkovics János kapitány, Szily Ádám hadnagy és mások) ugyanis július elején kérvénnyel fordult az országgyűléshez: a magyar ezredek számára magyar tiszteket és magyar vezényleti nyelvet kértek, s azt, hogy Magyarországon állomásozzanak. Amikor híre ment, hogy Lipót király engedélyezte a szerb nemzeti kongresszus összehívását, egyszerre felcsattant az országgyűlés hangja. Az udvar eljárása felszította az amúgy is izzó hangulatot, a vezetést teljesen a radikális rendi-nacionalisták vették át.

Július 12-én Jacobi bécsi porosz követ azt jelentette, hogy a magyarok titkos küldöttsége járt nála, s azt kérdezték, nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király katonai támogatására. Ha igen, készek a jogilag a magyar koronához tartozó Galíciát átengedni Poroszországnak. Július 19-én az alsótáblán Domokos Lajos azt javasolta, hogy az országgyűlés küldjön követeket a porosz királlyal és a törökkel folyó béketárgyalásokra; utóbbit a rendek el is fogadták, és határozatban mondták ki.

Lipót király, bár figyelemmel kísérte az országgyűlési vitákat, mindeddig nem nyilatkozott. Tudta, hogy mindenekelőtt a porosszal kell békét kötnie. Megbízottja, Spielmann báró június 26—án kezdte meg a tárgyalásokat a sziléziai Reichenbachban. Hertzberg porosz miniszter királya nevében a következő feltételeket terjesztette elő: Lipót visszaad minden a töröktől elhódított területet, és felmondja az orosz szövetséget. Ha Ausztria elfogadja a status quo ante visszaállítását, Poroszország is lemond sziléziai területi követeléseiről. Spielmann &ndasdh; a neki adott utasítás értelmében – legalább Orsovát mint hídfőállást akarta megmenteni Ausztriának, az orosszal való szakítást pedig elutasította. Július közepén a poroszok újabb feltétellel jöttek : a megegyezésbe vegyék be a magyar alkotmány garantálását. A tárgyalások elakadtak, Spielmann újabb utasítást kért Bécstől.

Lipót július 20—án értesült arról, hogy a magyar országgyűlés a porosz királyhoz akar fordulni. Azonnal határozott: gyorsfutárral utasította Spielmannt, hogy mindenben fogadja el a porosz feltételeket, kivéve a Magyarországra vonatkozó garanciát. A magyar rendek nyomása oly nagy volt, s az uralkodó kezében egyelőre annyira nem volt fegyver, hogy pár nappal később, július 24-én Lipót kénytelen volt hozzájárulni, hogy a törökkel való béketárgyalásokon Magyarország külön követtel képviseltesse magát. Július 27-én azonban aláírták a porosz–osztrák reichenbachi egyezményt. Frigyes Vilmos király a számára jelentős nemzetközi presztízsnyereséget nem kockáztatta az egyébként is csak zsarolásként felhasznált magyar garanciáért; az egyezségben egy szó sincs a magyarokról. Lipót így tudósította testvérét, Mária Krisztinát a megegyezésről : „Jobb feltételeket nem lehetett elérni a magyarok hűtlensége miatt, akik általános felkeléssel fenyegettek, fegyvert fogtak, a porosszal szoros összeköttetésben álltak és mindent megtettek a Monarchia szétrombolására.”[1]

Az egyezmény híre augusztus 3-án ért Budára, s hatása leverő volt: a rendek biztonságérzete megingott. A kokárdát, az elszánt küzdelem jelvényét egyre többen vették le ruhájukról; akik eddig hangosak voltak, egyszerre elnémultak. Gvadányi az országgyűlésről írt verses beszámolójában így jellemezte a hirtelen hangulatváltozást:

De hogy békességrül vettek bizonyos hírt;
Egy fej le'ütvo járt, más a szegletbe sírt.
Sok szív szorultába magával alig bírt,
Látván, sebeikre már nem kaphatnak írt.[2]

A hatás lemérhető a vegyes bizottság néhány nap múlva beterjesztett diplomatervezetén: az új alkotmány lényegét fenntartották ugyan, de milyen más a hangja ezeknek a javaslatoknak, mint volt a kerületeké. Immár nincs szó az örökösödés megakadályozásáról, a kétoldalú szerződés József által történt megszegéséről, elmaradt az ellenállás joga, megelégszenek háromévenkénti diétával, s háromszori vétót engedélyeznek ugyanabban az ügyben az uralkodónak. Hadüzenet és békekötés esetében csak a magyar tanács meghallgatását kérik, a külföldi garancia pedig említésre sem kerül. A két tábla együttes ülése augusztus 15-én elfogadta a tervezetet.

Lipót király most már nyeregben érezte magát s megindította a támadást az országgyűlés ellen. Augusztus 20-án közölte a diplomatervvel Bécsbe érkező küldöttséggel, hogy kész III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelének aláírására és pontos megtartására, mást nem fogad el. A további kívánságokat kész meghallgatni, de csak a koronázás után. A rendek magatartásától teszi függővé, hogy még a császárrá koronázása előtt sort keríthet-e magyar királlyá koronázására.

Az már nyilvánvaló volt, hogy a rendek nem kényszeríthetik a királyt, de az még kérdéses volt, tudja-e a király kényszeríteni a rendeket.

Augusztus 21-én Lipót utasította a magyar kancelláriát, hogy készítse elő a hűtlenségi pert mindazok ellen, akik a porosz udvarral kapcsolatban voltak; Budán pedig elterjesztette, hogy a poroszok kiszolgáltatták neki „a hűtlenek” listáját (ami egyébként nem volt igaz). Szeptember 2-án megértő hangú levélben válaszolt a temesvári szerb kongresszus szeparatista törekvéseket hangoztató feliratára, s ugyanezekben a napokban megjelentek Budán a sziléziai határról odarendelt első császári ezredek. Ezzel egyidejűleg Hoffmann professzor utasítást kapott akciója folytatására: a városok országgyűlési képviseletet kérő instanciájának minél szélesebb körben történő aláíratására. Szalkay készenlétben állt. Családját minden eshetőségre számítva már előbb Bécsbe vitette, zsebében ott volt az uralkodói utasítás : a császári katonaság bárhol és bármikor köteles őt segíteni, ha kéri. A parasztok mozgósításával azonban még várt a király.

Mindezek az intézkedések néhány hét alatt felőrölték a nemesi ellenzék erejét és ellenállását. Augusztus 12-én, arra a hírre, hogy az uralkodó haditörvényszék elé állíttatta a Graeven-ezred tisztjeit, az alsótábla viharos szónoklatokban kelt védelmükre és tiltakozott a rendelkezés ellen. Aztán váratlanul hamar beletörődtek, hogy a király az erősebb, nem tudják az országgyűléshez folyamodott tiszteket megvédeni.

A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból

Az elkeseredés és a csalódottság legszenvedélyesebben azokból tört elő, akik 1790-es kiállásukkal elvágták maguk mögött a visszavonulás útját. Közöttük van Laczkovics János, a Graeven-huszárezred kapitánya, a patrióták jellegzetes képviselője, akinek a nemesség megalkuvása egyéni életpályáját is derékba törte. Laczkovics egyik értelmi szerzője volt annak a kérvénynek, amelyben a Graeven—ezred tisztikara az országgyűléshez fordult, magyar vezényleti nyelvet, magyar csapatokhoz magyar tiszteket kívánt. Az országgyűlés felkarolta az ügyet, amikor azonban a hatalmi helyzetében megerősödött uralkodó a kérvényt aláíró tiszteket haditörvényszék elé állította, kezdeti fogadkozások után teljesen sorsukra hagyta őket. Laczkovicsot német ezredbe való áthelyezésre ítélték, ő azonban inkább – nem utolsósorban azért, mert bízott abban, hogy a rendek révén rehabilitálást nyerhet – lemondott rangjáról. Meg is próbált mindent, de hiába. Amikor látta, hogy ügyét elejtették, mert még felemlítése is zavarná a királlyal készülő megegyezést, szenvedélyes és féktelen természete teljes erejével a rendek ellen fordult. Mind csak a maga javát nézi – írta volt tiszttársának, Szily Ádámnak –, s ha azt egyszer biztosítva látja, semmi mással nem törődik. A magyar nemes olyan, mint a gyermek vagy a vénember: mágnás, főpap előtt kétrét görnyed, királyát istennek véli, címért, kitüntetésért barátját, családját, az országot is hajlandó eladni, ugyanakkor a parasztban csak robotoló teherhordó állatot lát. Maró szatírában rajzolta meg a magyar nemes kiváltságaihoz görcsösen ragaszkodó, műveletlen típusát, „ki a ködöt párolgó Werbőczyt pipafüstje között szomorúan olvassa, … privilégiumjait, nemességét hányja-veti, mint megőrült dühödött ember széles kardját forgatja, mint Donkisot a szélmalmokkal viaskodik, arany hegyeket ígér, s kijózanodása után tökmaggal fizet”.[3] Erre a nemességre nincs már mit számítani, összegezte véleményét, „hasonlítani lehet az olyan gyümölcshöz, mely az igen elérés végett rothadásnak indul s a földre lehull, hogy más, fiatalabb gyümölcsnek helyt adjon”.[4]

Laczkovics szenvedélyes álláspontja kifejezte mindazok kiábrándultságát, akik a nemzeti vagy polgári, vagy mindkét irányú reform ügyének diadalra juttatását várták az országgyűléstől és általában a köznemességtől.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Magyarországon az 1790-es Hoffmann-féle akciót a nemesség meghátrálása után azonnal leállította az uralkodó. Egy évvel később azonban, amikor már a törökkel is megkötötte Szisztovóban a békét, s az országban helyreállt a teljes nyugalom, felújította a mozgalmat, most már az előzőnél szélesebb fronton. Az akciót itt is irodalmi előkészítés előzte meg. A leghatásosabb munkát az időközben Lipót titkos emberei közé került Laczkovics János írta, akiben, ahogy láttuk, az egyéni elkeseredés is tüzelt a magyar nemesség ellen. Barátja, Martinovics Ignác 1790-ben írt munkáját, az Oratio ad procerest fordította magyarra A Magyarország gyűlésiben egyben-gyűlt… nemes rendekhez… beszéd címen. Nem is fordította, átdolgozta. Az eredeti szöveg monarchiaellenes részeit II. Lipót felmagasztalásával helyettesítette, arisztokrataellenes kifakadásait kiegészítette a maradi magyar nemesről rajzolt maróan szatirikus, sőt rosszindulatú torzképekkel. Az uralkodó 100 arannyal jutalmazta Laczkovicsot munkájáért, amely persze név nélkül jelent meg, ugyanúgy, ahogy Martinovics II. Lipót személyét és politikáját védelmező, sőt magasztaló műve, az Oratio pro Leopoldo rege.

Az elégedetlenek egymásra találása

1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Martinovics Ignác

1793 őszén az a hír járta, hogy az uralkodó összehívja a magyar országgyűlést. Martinovics maga akart az ellenzéki nemesek élére állni: régi barátjával, Laczkovics Jánossal megszövegezte az új magyar alkotmányt.

Az alkotmányterv a patrióta ellenzéki program és a francia polgári alkotmány elveinek sebtében összecsapott ötvözete. Benne hol Hajnóczy elgondolásaira, hol az 1790-es rendi követelésekre, hol Montesquieu, Rousseau vagy a girondisták elképzeléseire ismerünk, de Martinovics saját gondolatai is előbukkannak. Polgári jellegű változtatásai – lehet, hogy taktikai okokból – elmaradnak Hajnóczy és a radikális értelmiség követelései mögött, ahogy a függetlenség kérdésében sem jut el a nemzeti királyságig. Általában minden irányban félmegoldások jellemzik. Meghagyja a királyság intézményét, s elismeri a Habsburgok jogát a trónhoz, de az 1791-es francia alkotmány mintájára az uralkodói hatalom korlátozására törekszik. A törvényhozást a kétkamarás országgyűlés kezébe adja: az elsőben a nemesség, a másikban a nép, a „harmadik rend” megbízottal tanácskoznának. Az országot különben nemzetiségenként tartományokra osztja, ezek: az északnyugati megyékből alakult Slavonica, a déli részek, Dalmáciával és Horvátországgal együtt Illirica, a Bánság és Erdély egy része Valachica néven. A tartományok autonóm módon, saját nyelvükön intéznék belső ügyeiket, a központi országgyűlés nyelve azonban a magyar. Az arisztokrácia és a főpapság előjogait megszünteti, és a nemesi kiváltságokat érvényben hagyja; földbirtoka csak nemesnek lehet, a tisztségek betöltésénél előnyben részesülnek, adót nem fizetnek. A rendi végrehajtó szervek, a kancellária és a helytartótanáes helyébe a minisztériumok lépnek. Az országos méltóságokat a diéta választja. A hadsereg nemzeti lesz, magyar tisztek vezetése alatt, Magyarországon állomásozik. Törvényes ítélet nélkül senki nem fogható el, a törvény előtt mindenki egyenlő. Az egyházi, tanulmányi és kamarai javakból nemzeti alap létesül, ez biztosítja pénzügyileg a nemzet politikai létét.[5]

A diétát azonban a megyék hangulata miatt nem merték egybehívni, így aztán az alkotmányterv sem került felhasználásra.

A szervezkedés

A szervezkedés gyakorlati megvalósítására Martinovics igazgatókat nevezett ki. A Szabadság és Egyenlőség Társasága élére Hajnóczyt, Laczkovicsot és Szentmarjayt, a Reformátorok Társasága vezetésére pedig Sigray Jakab grófot, ez utóbbit inkább nevéért, mintsem egyéni értékeiért. Sigray nem tartozott a vezérkarhoz, a polgári forradalom tervéről nem is tudott.

Az igazgatók nagy lelkesedéssel fogadták Martinovics tervét, bár először meghökkentette őket a forradalom megvalósításának kimondása, amire eddig konkrétan aligha gondoltak. Szentmarjay egyenes gondolkodása fellázadt a kettős terv „csalafintasága” ellen, Martinovics azonban meggyőzte őt annak taktikai szükségességéről. A többieknek is voltak aggályai: hogyan teremtik elő a szükséges anyagiakat, hogyan állhatnak meg a birodalom szervezett erejével szemben. Martinovics megnyugtatta őket, hogy a francia Konventtől titkos támogatást kapnak, sőt általánosságban célzott arra is, hogy a pénz már útban van. Hivatkozott vezető jakobinusokkal való kapcsolataira, s a Konventtól kapott megbízatására. Hozzátette ehhez, hogy a magyar mozgalom korántsem áll egyedül: Ausztriában megindult a szervezkedés, a stájerek csak azt várják, hogy fegyveresen a magyarok mellé állhassanak, s a lengyelek sem fognak késlekedni összefogni velük. Ma már tudjuk, hogy mindebből semmi sem volt igaz. Robespierre-rel vagy a Konventtel Martinovics nem volt kapcsolatban, s a birodalom népeinek szervezkedéséről mondottak is túlzottak voltak. Nincs nyoma annak, hogy Stájerország népe fegyveres felkelésre készült volna a Habsburgok ellen, s az osztrák radikális értelmiségiek szervezkedése mögött sem állt tömegerő. A lengyel szabadságharc pedig már nem volt abban a helyzetben, hogy egy magyarországi mozgalomnak segítséget nyújthasson. Martinovics tehát mindjárt az induláskor becsapta és félrevezette legközvetlenebb munkatársait. Azok talán nem is vállalták volna a forradalmi szervezkedésnek ezt a formáját, ha a francia támogatás és az európai segítség hazug meséjével nem kelti bennük azt a reményt, hogy az eddig izolált, saját erejére hagyatott magyar mozgalom egy nemzetközi akció szerves része. Martinovics azzal, hogy reális lehetőségek helyett illúziókra alapozta a szervezkedést, akarva-akaratlan politikai kalandba sodorta a radikálisokat.

Az igazgatók azonban hittek Martinovicsnak, s a kezdeti aggályokat egykettőre elnyomta a lelkesedés. 1794. nyár elején Martinovics visszament Bécsbe, itthon pedig az igazgatók vezetésével megindult a szervezkedés. Hogy kik legyenek a tagok, azt csak általánosságban rögzítették, de arra ügyeltek, hogy „mágnás, gazdag nemes, kereskedő és a maga vallásában bigott ne légyen”.[6] Viszont kimondták, hogy „mindenféle elöljárókat, prédikátorokat, falusi nótáriusokat, békétlen szerzeteseket és más egyéb, maga sorsával meg nem elégedetteket” igyekezni kell megnyerni.[7] A tagok fölvétele négyszemközt történt. Kézbe kapták és lemásolták a kátét – illetve a radikálisok a kátékat – s esküvel fogadták meg a titoktartást, és hogy a „szabadság és egyenlőség principiumait minden kitehető módon alattomban előmozdítani és segélleni fogják”.[8] Minden tag két új tag felvételére kötelezte magát. A szervezkedés sejtszerűen haladt, mindenki csak az őt beszervező és az általa felvett tagokról tudott, valamennyi beszervezett nevét csak az igazgatók ismerték.

Először a pesti „klubisták” beszervezésére került sor. A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt. Aztán jöttek a többiek, tanárok, kamarai, helytartósági és bírósági tisztviselők, ügyvédek (köztük Őz Pál), orvosok, színészek, szerzetesek, prédikátorok és főleg a jurátus és egyetemi ifjúság (csak közülük 13 került bíróság elé), akiket Hajnóczy unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Verhovszky Sámuel és Szolártsik Sándor, az Abaffy fiúk nevelője hoztak. A fővárosban beszervezettek teljes számát megállapítani szinte lehetetlen, bíróság elé harmincan kerültek közülük, de tényleges számuk jóval nagyobb lehetett.

A szervezés azonban korántsem akadt el a főváros falainál. Hajnóczy rábeszélésére Verseghy átültette magyarra a Marseillaise-t, Abaffy ugyanezt szlovákra és latinra fordította le, s németül is terjesztették. Alig néhány hét múlva már Nagyváradon, Debrecenben és Egerben fogták el a „forradalmi versek” másolatait. Zágrábban szabadságfát állítottak, az arra kifüggesztett horvát verset ugyancsak Verseghy fordításában körözték, amely az intervenciós háború ellen izgatott. Névtelen röpiratokat fogtak el mindenfelé. A Nagyváradon terjesztett azt hirdette: „szükség egy kis francia világnak lenni nálunk is”.[9] Egy másikat Miskolcon köröztek, ez már egészen radikális volt: „Öljük meg az urakat. A királybúl semmi sincsen többé, egy csöpp vére sem. Ezeren vagyunk és fegyverünk vagyon. Kereszt és akasztófa elég van.”[10] Sokak kezébe eljutottak ezek a röpiratok, olyanokéba is, akikhez a szervezkedés talán el sem ért.

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben.

Az elfogatások

A katonai főparancsnok arról értesült, hogy Laczkovics János több ember előtt kijelentette: „Már későn történt Martinovicsnak megfogattatása, és a Monarchiának, mely úgy is subsistálni nem fog, nem használhat. Nem adok egy vagy két hónapokat, úgy lövöldözzük a hercegeket, grófokat és bárókat, mint a nyulakat.”[11] Nagyváradon már augusztus 10-én úgy hírlett: Bécsben kiütött a forradalom. Zemplén és Abaúj vidékén pedig nem sokkal utóbb azt is tudni vélték, hogy a császárvárosban megismétlődtek a francia forradalom kezdetének ismert párizsi és versailles-i jelenetei: az elfogatások hírére megmozdult a bécsi nép, s a foglyok szabadon eresztését követelte. Az udvar katonai fedezettel Laxenburgba költözött, de a tömeg oda is utánament, s fenyegető magatartása elől Ferenc király Budára akart szökni.

Míg Kazinczy és barátai bizakodva várták a talán már győztes forradalomról a híreket, az uralkodó a szervezkedés szálainak felfejtésére udvari vizsgáló bizottságot hívott életre. Elnöke a rendőrminiszter, tagjai az osztrák rendőrség és bíróság képviselőiből kerültek ki. Azt, hogy az ausztriai mozgalom a Habsburg-birodalom más államaiban élő elégedetlenekkel kapcsolatot tartott, a rendőrség sejtette, de azt, hogy Magyarországon a bécsinél jóval komolyabb szervezkedés folyik, nem tudta. Az első kihallgatásokkal egyidejűleg Magyarországról érkezett bizalmas jelentések azonban felkeltették a bizottság gyanúját. Augusztus 13-án Martinovics részletes vallomásban felfedte a magyarországi szervezkedés adatait. Ismertette a forradalmi mozgalom célját, megnevezte az igazgatókat, s hogy személyének fontos voltát megmutassa és elismerést keltsen maga iránt, több százezres szervezett tömegről beszélt.

Martinovics viselkedését jórészt idegállapotának ekkortájt fellépő gyors romlása magyarázza. A benne kezdettől fogva meglevő belső feszültség szinte a végsőkig fokozódott, miközben egészségi állapota is romlott: gerincfájdalmak gyötörték, gerincoszlopa mind ferdébb lett, szinte már púpos volt, bár ezt nagy akaraterővel igyekezett leplezni. Ez időbeli írásain már kiütköznek az esetleges örökölt terheltségéből is következhető, egyre súlyosbodó idegbajára valló tünetek. Úgy érzi, nyaka körül szorul a hurok, de nem adja meg magát, viszi előre a szenvedély. Egyre kevésbé ura önmagának, korábbi éleslátása cserbenhagyja, elhatalmasodik rajta az egészségesek, a mindenki iránti rosszindulat és vak bosszúvágy. Mániákussága hovatovább dühkitörésekbe torkollik, és a végén eluralkodik rajta a paranoiás skizofrénia.

A rendőrminiszter, Martinovics vallomása alapján, az igazgatók elfogatását és országos nyomozás megindítását javasolta, Ferenc király azonban, mielőtt döntött volna az ügyben, öccse, a nádor véleményét akarta hallani. A vizsgáló bizottság előadóját gyorspostával Budára küldte, hogy tájékoztassa Magyarország első közjogi méltóságát. A nádor azonnal határozott: augusztus 16-án éjjel, saját felelősségére elfogatta Budán és Pesten Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet, s katonai kísérettel még ugyanazon éjjel mindhármukat Bécsbe küldte. Néhány nap múlva a Kőszegen tartózkodó Sigray Jakab gróf is erre a sorsra jutott.

Az elfogatások országszerte nagy megütközést keltettek. Azok, akik kapcsolatban voltak a mozgalommal, ijedten húzódtak vissza, s igyekeztek minden áruló nyomot eltüntetni; közülük néhányan bűnvalló beismeréssel siettek a hatalom lábához borulni. A nemesség felháborodva tárgyalta a sérelmet: nemes emberek ítélet nélküli elfogatását és idegenbe hurcolását. Pest megye rendjei viharos gyűlésen tiltakoztak a törvénysértés ellen, s magyarázatot kértek az uralkodótól. Példájukat 15 megye követte. Amikor azonban Ferenc király a nádor javaslatára kemény hangú leiratban rendreutasította őket, és tudomásukra hozta, hogy az elfogottak a nemesi kiváltságok eltörlésére, a szabadság és egyenlőség elvének megvalósítására törekedtek, és hogy a törvényen nem esik sérelem, mert a kihallgatás és a szembesítés után tettükért majd magyar bíróság előtt felelnek, a forrongó megyei hangulat megcsendesedett.

A magyar vádlottak különben szintén az udvari vizsgáló bizottság elé kerültek, ezt rájuk való tekintettel az uralkodó két magyar kancelláriai tanácsossal egészítette ki. Az igazgatók részletes beismerő vallomást tettek, s az általuk beszervezettek legtöbbjét is megnevezték. Időközben – részben a vallomások, részben kívülről érkezett följelentések alapján – a nádor elfogatta és Bécsbe küldte Batsányi Jánost és Szolártsik Sándort is.

Az udvari vizsgáló bizottság szeptember 17-i összefoglaló jelentése a magyarországi jakobinus mozgalmat igen veszélyesnek ítélte, s javasolta, hogy haladéktalanul vonják perbe nemcsak a már elfogottakat, hanem mindazokat, akik neve a titkos társaságokkal kapcsolatban fölmerült.

A per a királyi kúrián

1795. május 20-án a budai Vérmezőn a bakó pallossal vágta le Martinovics és a négy igazgató fejét; június 4-én követte őket a halálba a két ifjú, Szolártsik Sándor juratus és Őz Pál, a fiatal értelmiség egyik legnagyobb ígérete, talán az egész szervezkedés legrokonszenvesebb alakja, akiben a hazafias érzés és a nyugatias műveltség népe sorsáért érzett őszinte felelősségérzettel és gerinces jellemességgel párosult. A vérpadra hurcoltak halála méltó volt életükhöz, Sigrayt kivéve valamennyien bátran haltak meg. Szentmarjay és Laczkovics szilaj bátorsága, Szolártsik csendes belenyugvása, Hajnóczy és Őz megrendíthetetlen helytállása, a kivégzés előtti papi degradálás megrázó és megalázó szertartásain önérzetre ébredt Martinovics méltóságteljes viselkedése a kormányzat embereit is megdöbbentette.

Lábjegyzetek

  1. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 189.
  2. Gvadányi József, A mostan folyó ország gyűlésének satyricocritice való leírása (továbbiakban: Gvadányi, A mostan folyó…). Lipsia (Pozsony), 1791.
  3. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 152–153.
  4. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 36.
  5. Ugyanott 497. s következők
  6. Ugyanott I. Budapest, 1957. 1037.
  7. Ugyanott
  8. Ugyanott 1038.
  9. Ugyanott III. Budapest, 1952. 25–26.
  10. Ugyanott 47. 2. jegyzet
  11. A magyar jakobinusok iratai. II. Budapest, 1952. 67.

Irodalom

A Kabinettsarchiv sokak által használt anyagai a Vertrauliche Akten; itt találhatók a szabadkőműves iratok, a rendőrségi bizalmas iratok (köztük Martinovics Ignác és Laczkovics János Gotthardihoz, már a kilencvenes években írott levelei).

Bogdanov szerint Martinovics, Hajnóczy és Laczkovics is horvát volt, s a magyar jakobinus mozgalmat mint horvát népi megmozdulást értékeli.