Landerer Lajos

A Múltunk wikiből
Pozsony, 1800. május 1. – Pest, 1854. február 1.
nyomdász
Wikipédia
1867-ben készült metszet
1840. november 12.
A Magyar Udvari Kancellária engedélyezi, hogy Landerer Lajos megindítsa a Pesti Hírlapot.

Vörös Károly

A Pesti Hírlap

Ma már tudjuk, hogy a Sürgöny című rövid életű lap engedélyét átvevő pesti nyomdász és kiadó, Landerer, az udvar – a nádort és a helytartótanácsot is megkerülve érvényesített – egyetértésével alkalmazta új lapjának szerkesztőjeként a börtönét alig néhány hónapja elhagyó Kossuthot.

Kossuth és az ellenzék vezetése

Ha anyagilag – és általában mintegy intézményesen – a reformellenzék nem járult is hozzá a lap megindításához (aminek fenntartása pedig nemcsak hogy nem igényelt támogatást, sőt: Kossuthnak szerény jólétet, Landerernek pedig igen jelentős hasznot hozott), az kezdettől fogva kétségtelen volt, hogy a Pesti Hírlap nem egy ember lapja, hanem egy párté, és annak törekvéseit szolgálja.

A Védegylet

Landerer 1843 végén megtagadta a Kossuthnak a lap egyre növekvő jövedelméből járó szerkesztői részesedés felemelését; Kossuth indulatában kilépéssel fenyegetőzött, amit Landerer a kormány sugalmazására nem késett elfogadni. 1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt.

A centralisták

Ez az így formálódó, az átalakulás legpolgáribb programját ösztönösen jó munkamegosztással és igen szakszerű megalapozással hirdető csoport (melyet éppen ezért minden oldalról erős gyanakvás és még erősebb értetlenség kísér) 1844 nyarán szinte váratlanul kezébe kapja az ország legolvasottabb hírlapját. Landerer ugyanis Kossuth távozása után Szalaynak ajánlja fel a lap szerkesztését, aki azt el is fogadja, s a lapot – természetszerűen – elsősorban saját és elvbarátai eszméinek fórumává teszi. A Pesti Hírlap hasábjai így csakhamar színvonalas és alapos, szakszerű, de absztrakt tudományos értekezésekkel kezdenek megtelni, máris teljesen elütő műfajként Kossuth és köre szenvedélyes és konkrét újságírásától. De az eltérés nem marad csak műfaji szinten.

Annak ugyanis, hogy a lap olvasottsága gyorsan és riasztó mértékben csökkenni kezdett, mégsem csak a műfaji változás volt a magyarázata. Szalayék – mint arra már utaltunk – a hazai állami intézményrendszer teljes és következetes polgárosodását tűzve ki céljukként, szükségképpen ütköztek bele a megyék meglevő széles önkormányzatába, s ennek legkiáltóbb tüneteként az államhatalom központi szerveire az utasításos követküldés vagy az adminisztratív ellenállás révén gyakorolható közvetlen befolyásába. Ha ennek jelentőségét konkrétan, a számukra az abszolutizmus eszközeként nem kevésbé ellenszenves adminisztrátori rendszerrel szembeni harcban nem vitatták is – sőt éppen Eötvös egy Pest megyei beszéde emelte ki elismerően érdemüket –, azt világosan láthatták, hogy ilyen széles, a kormányhatalmat paralizálni képes autonómia, fennmaradása esetén, a polgári államban is sok gondot fog okozni, kivált erősen feudális társadalmi töltése folytán, melyet önmagában a polgári átalakulás nem tudhat felszámolni. Szalayék tehát a polgári átalakulásban a megyék politikai szerepét erőteljesen korlátozni akarták az erős, de alkotmányos, közvetlen népképviseleten alapuló parlament által ellenőrzött központi kormányhatalom javára. Ez a tulajdonképpen nagyon is radikális törekvés (melynek félig-meddig megrovó hangsúlyú „centralista” elnevezésüket is köszönhették) európai polgári mintáját a keményen centralizált francia államszervezetben találta meg (jellemzően mellőzve a konzervatívok által – igaz, rosszhiszeműen – oly sokszor emlegetett angol önkormányzati mintát), így természetesen éles visszautasításra talált a megyét (s éppen az ellenzéki orgánum jellegét továbbra is hangoztató Pesti Hírlapban) bíráló cikkek által. magát hátbatámadottnak érző reformellenzék körében. Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről. A centralizáció fenntartása, sőt erősítésének propagálása azonban programjukban alkalmas volt arra, hogy a széles és képzetlen nemesi tömegek előtt az egész reformpolitika őszinteségét megkérdőjelezze. Ehhez hozzájárult az is, hogy a centralisták programja nem érintette az országnak a birodalom egészéhez fűződő kapcsolatait; ők a polgári átalakulást a fennálló viszony keretein belül is elképzelhetőnek tartották, sőt Trefort a Védegylettel sem értett egyet, és a vámvonal eltörlésének volt a híve. Mindez együtt e csoporttal szemben az ellenzék részéről határozott fellépést követelt. Ezzel el is érték, hogy 1845 végével Szalayt Csengery váltotta fel a szerkesztői székben, a lap iránya visszaállt a Kossuth által megadottra, s a centralista csoport bejelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek hangoztatásától. Eötvös azonban, akit szinte rá kellett szorítani a megye elleni támadások abbahagyására, 1845-ben még megjelentette A falu jegyzőjét, a legkeserűbb vádiratot a megyei rendszer ellen. Azzal a Kossuthtól eltanult taktikával, melynek túlzásai nem is a rendszer teremtette tényleges helyzetet, hanem inkább a rendszer által adott lehetőségeket ábrázolják, így még lázítóbb hatást érve el.

A centralisták önálló politikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan.