Ignaz Lederer

A Múltunk wikiből
(Lederer Ignác szócikkből átirányítva)

Ignaz Ludwig Paul Freiherr von Lederer

 wurde den 25. August 1769 zu Wien geboren
k. k. Feldmarschall
német Wikisource
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.

Spira György

A forradalmi baloldal állásainak megerősítése

Mert a császári hadsereg illetékes főhadparancsnokától, a magyarországi katonai kerület élén álló Ignaz Lederer báró lovassági tábornoktól mi sem állott ugyan távolabb, mint a rebellisek helyzetének megszilárdítására irányuló készség, de hiába: a középponti választmány és a pesti tömegek nyomására végül maga is több ezer fegyvert volt kénytelen kiszolgáltatni.

Az udvar első támadó próbálkozása

Sőt most már valóban felhangzott a köztársasági államforma bevezetésének a jelszava is, méghozzá olyan erővel, hogy a Habsburgok érdekeinek legfőbb helybeli képviselője, Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács helyettes elnöke kötelességének érezte figyelmeztetni Bécset: ha az udvar nem nyugszik bele a miniszteriális törvénytervezet szentesítésébe, akkor a legrosszabbakra is felkészülhet. S ezt a figyelmeztetést Lederer is sietett megtoldani azzal, hogy a rendelkezésére álló fegyveres erővel képtelen volna meggátolni a magyar köztársaság kikiáltását.

Amikor pedig 30-án este Pesten is ismeretessé lett a 28-i királyi kéziratok tartalma, perceken belül viharos tömegtüntetés robbant ki a városháza előtti téren, majd másnap a középponti választmány felhívást intézett a hasonló vidéki testületekhez, ebben arra kérve őket, haladéktalanul küldjék el képviselőiket Pestre, hogy a küldötteikből és a középponti választmány tagjaiból alakítandó nemzeti konvent mielőbb átvehesse a teljhatalmat. Ezekről a fejleményekről az udvari körök már csak utólag értesülhettek ugyan, Zichy és Lederer tudósításait azonban még idejében kézhez kapták, az pedig, ami ezekben állott, egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy Bécsnek perdöntő indítékot adjon a sürgős fegyverletételre.

A kormány és a baloldal

A márciusi fiatalok vezető lapja, a Pálfi Albert szerkesztésében március 19-e óta megjelenő Marczius Tizenötödike pedig az utolsó rendi országgyűlés berekesztése után cikkek sorozatában fejtegette, hogy megbocsáthatatlan bűn volna felülni az udvar pillanatnyi engedékenységének, mert ez „csak addig tarthat, míg eljöttnek hiszi a pillanatot, mellyben a régi rendszert legkönnyebben visszaállíthatja”.[1] Ha tehát „a ministerium a haza fenmaradásával nem akar könnyelműen játszani”, akkor ne alkudozni próbáljon az udvarral, hanem mindenekelőtt távolítsa el helyükről a Lederer tábornokhoz hasonló ellenforradalmárokat, azután pedig „lépjen elő bátran s, ha pokolból is, szerkesszen össze a lehető legrövidebb idő alatt egy magyar hadsereget”,[2] méghozzá nem is 10, de legalább 50 ezer emberből.

És ilyen hangok április 11-e után már nem is csak a márciusi fiatalok soraiból hangzottak fel. Az utolsó rendi országgyűlés liberális követi csoportjának balszélén elhelyezkedő Madarász László, Somogy megye követe például a diéta berekesztésekor maga is azzal búcsúzott Kossuthtól: „… Legyetek ti, minden magyar ministerek, valóságos arkangyalok, titeket az osztrákok meg akarnak csalni, és félek, hogy meg is csalnak.”[3] A korábbi főrendi ellenzék egyik kiemelkedő alakja, Teleki László gróf pedig, aki az udvar részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyt ekkor talán nem érzékelte még, Jellačić horvátországi készületeinek ellenforradalmi mivoltával viszont kezdettől fogva tisztában volt, ezektől a készületektől indíttatva, már április végén keresztülvitte, hogy az elnöklete alatt álló Ellenzéki Kör (amely nevét nem sokkal előbb Radikál Körre változtatta) írásos beadvánnyal forduljon a kormányhoz s ebben szintén követelje (mégpedig a Marczius Tizenötödikénél is hamarabb) egy „országos toborzás útján önkénytesekből” alakítandó magyar hadsereg sürgős megszervezését.[4]

Az efféle javaslatok és figyelmeztetések azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le Batthyányékról, akik nemcsak rendületlenül hittek, hanem – mivel a maguk állásait a Habsburgokéinál sokkal gyengébbeknek ítélvén, abban a meggyőződéseben voltak, hogy Magyarország polgári átalakulásának ügyét kizárólag a Habsburgok jóindulatú együttműködésének biztosítása esetén lesznek képesek sikerre vinni &nash; erőnek erejével is hinni akartak az udvar színlelt tárgyalókészségének őszinteségében, akik minthogy ennek az alapállásuknak megfelelően teljességgel kételkedtek a radikálisok által emlegetett ellenforradalmi veszély valódiságában, erélyesebb eszközök esetleges igénybevételét nemcsak szükségtelennek, de egyenesen ártalmasnak vélték, attól tartván, hogy az udvart éppen az s csakis az taszítaná az ellenforradalom útjára, ha ők erélyesebb eszközökhöz folyamodnának. És ez a gyanútlanság a józanul gondolkodó radikálisokat hovatovább teljes kétségbeesésbe kergette, úgy hogy például Petőfi néhány hét elteltével már azon kezdett tépelődni,

Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja![5]

Arra azonban, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a kormánnyal, Petőfi és társai továbbra sem gondoltak – és éppen azért nem, mert ők maguk bizonyosra vették, hogy Magyarországnak előbb-utóbb mindenképpen szembe kell majd néznie az ellenforradalom támadásával. Abban a meggyőződésben voltak ugyanis, hogy ilyen körülmények között a forradalom táborán belüli ellentétek elmélyülése csak az ellenforradalom malmára hajtaná a vizet, hogy „ha mi – mint Vasvári írta – egymás között birkoznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének”.[6]

De ha Petőfiék elszánták volna magukat a kormánnyal való kenyértörésre, sikert akkor sem arathattak volna, mivel a kormány megbuktatásához és egy baloldalibb kormány hatalomra segítéséhez szükséges erővel nem rendelkeztek s egyre kevésbé rendelkeztek – még a Madarász Lászlóhoz vagy Teleki Lászlóhoz hasonló liberálisok fokozatos radikalizálódása ellenére sem. Hiszen – mint láttuk – már április elején eltávolodott tőlük a márciusi fiatalok egy csoportja, amely ekkor maga is áldozatává lett annak a hitnek, hogy a Habsburgok végérvényesen meghajoltak a magyar forradalom alapkövetelései előtt. A mögöttük álló tömegek pedig április–május folyamán ugyancsak megfogyatkoztak. Mert őmögöttük március 15-én még sokezer pesti munkás sorakozott fel az általános polgári szabadságjogok kivívására. Április első felében viszont ezek a munkások már felléptek a maguk sajátos munkásköveteléseivel is, s ezeknek a követeléseknek ők szintén Petőfiék vezetésével kívántak ugyan érvényt szerezni, Petőfiék azonban a munkások felkínálta vezető szerepet határozottan elhárították maguktól, s ennek következtében azután a munkásokkal való kapcsolataik rohamosan meglazultak. És ezt a vérveszteséget paraszti tömegek megnyerésével sem ellensúlyozhatták. Április folyamán ugyanis már a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó parasztkövetelések is kezdtek felhangzani, ők azonban ezekkel sem azonosították magukat, sőt a pozsonyi országgyűlés berekesztése után már azokat a jobbágyfelszabadítás továbbvitelére irányuló követeléseket sem ismételték meg többé, amelyeket az országgyűlés berekesztése előtt még maga a Pest megyei forradalmi választmány vetett fel. S másként nem is cselekedhettek – bármennyire rokonszenveztek is a munkások és a parasztok törekvéseivel –, ha egyszer abban a meggyőződésben éltek, hogy az ellenforradalmi erők majdani támadásával szemben a forradalom tábora csak akkor lesz képes helytállni, ha sorait nem bontják meg belső egyenetlenségek.

Így viszont Petőfiék, akárhogy fokozódtak is aggodalmaik, folyvást fékezni kényszerültek magukat, s csak annyit tehettek, hogy sajtójukban újra meg újra hangot adtak ezeknek az aggodalmaknak. Mértéktartásuk pedig azzal a következménnyel járt, hogy táboruk még tovább szűkült: hogy amint április elején eltávolodtak tőlük azok a márciusi fiatalok, akik akkor hajlamosak voltak túlértékelni az udvar pillanatnyi meghátrálását, úgy most, április Vége és május eleje körül eltávolodtak tőlük – a másik oldalon – az ellenforradalmi veszéllyel hozzájuk hasonlóan tisztában levő márciusi fiatalok közül is számosan olyanok, akik nem rendelkeztek akkora önuralommal, amekkorával ők, s akik ezért azt vallották, hogy az ellenforradalmi veszély a baloldaltól korántsem a forradalom táborán belüli ellentétek tompítgatását, hanem éppen „a kedélyek folytonos ingerültségben tartásá”-t[7] követeli meg. És Petőfiék, hogy elejét vegyék táboruk teljes felmorzsolódásának, május 8-án sietve megalakították ugyan a márciusi fiatalok összességének tömörítésére hivatott Marcziusi Clubbot, célt azonban már nem értek, mert a mértéktartásukkal elégedetlen fiatalok nem csatlakoztak a klubhoz, hanem a Demokrácia Klubja néven Oroszhegyi Józsa vezetésével egyidejűleg létrehozták a maguk külön szervezetét.

A Demokrácia Klubjának a tagjai pedig mindjárt munkához is láttak: május 7-étől kezdve sorozatos tüntetéseket rendeztek a fővárosban élő ismert ellenforradalmárok ellen, majd mikor 10-én köztudomásra jutott, hogy az uralkodó a magyar kormány iránti engedelmességre utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, joggal tartva attól, hogy a kormány ebből a papirosrendszabályból tökéletes megnyugvást fog meríteni, s ezek után még annyira sem fog gondolni az udvarhű főparancsnokok elmozdítására, mint eddig, Lederer tábornok ellen is tüntetést rendeztek Budán, hogy ilyen módon mégis kikényszerítsék legalább ennek a kulcshelyzetben levő ellenforradalmárnak a távozását. S minthogy Lederer a fegyvertelenül felvonuló tömeget katonáival irgalom nélkül szétverette, a kormány pedig tehetetlenül volt kénytelen nézni a helyőrség önkényeskedését: a történtek csakugyan fel is rázhatták mindazokat, akiket nem vakított el teljesen az ancien régime képviselőinek eddigi tettetett barátságossága.

A kormánypolitika tehát Pest megye újonnan létrejött ideiglenes megyebizottmányának éppen folyamatban levő alakuló ülésén már a budai vérengzést követő reggelen szenvedélyes bírálatban részesült – s nem is pusztán Nyáry Páltól, akit mérhetetlen hatalomvágy fűtött, akit ezért mérhetetlen haraggal töltött el, hogy áprilisban nem kapott miniszteri tárcát, csupán a vezérmegye első alispánjává emelkedett, de szenvedélyes bírálatban részesült ez a politika a volt nemesi ellenzék olyan feddhetetlen jellemű és a kormány tagjaival egyébként jó viszonyban levő híveinek oldaláról is, amilyen például Teleki László vagy Patay József, a Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke volt; Telekiék, akiket az elmúlt éjszaka eseményei a jelek szerint egyszeriben rádöbbentettek arra, hogy a magyar forradalmat mégsem egyedül s nem is elsőserban Horvátországból fenyegeti veszély, ezen az ülésen már nencsak az önálló magyar hadsereg mielőbbi létrehozásának a követelését újították meg, hanem maguk is elengedhetetlennek nyilvánították Lederer azonnali elmozdítását, s kijelentették, hogy ha mostani fellépésük hatástalan lesz, akkor támogatásukat egyszer s mindenkorra meg fogják vonni a kormánytól. Pálfi Albert pedig, aki Nyáry kormányellenességét – úgy látszik – kész volt elvi megfontolásokból eredeztetni, még tovább ment: a Marczius Tizenötödike következő számában egyenesen Batthyányék lemondását követelte, s azt a véleményét juttatta kifejezésre, hogy az ország kormányrúdját most Nyárynak és az eddigi kormány legbaloldalibb tagjának, Kossuthnak a kezébe kellene adni.

Most már Petőfi és Vasvári is idejét látta a határozottabb fellépésnek. Ők tehát 12-ére népgyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum piacára, s itt kíméletlen bírálatnak vetették alá a hivatalos kormánypolitikát, mint amely puhaságával nem hogy nem fékező, hanem éppen bátorító hatást gyakorol az ellenforradalmi törekvésekre. Mivel azonban vélük a május 10-én történtek sem feledtették, hogy Batthyányék mögött sokszorta többen állnak, mint őmögöttük, Petőfiék a kormány lemondását még ekkor sem követelték, csupán az önálló magyar hadsereg létrehozásának a követelését ismételték meg maguk is, s ezt a jelszót még azzal egészítették ki, hogy a kormány további tevékenységének szigorú ellenőrzése céljából haladéktalanul meg kellene alakítani az 1848:III. törvénycikkben előírt népképviseleti országgyűlést is.

Csakhogy a kormányt egyelőre az ellenzéki hangok ilyetén felerősödése sem bírta irányváltoztatásra. Mert Lederer 11-én lóhalálában Bécsbe menekült ugyan, s ezzel hallgatólagosan maga is elismerte bűnösségét, Batthyányék azonban az ő viselt dolgaiban még mindig nem voltak hajlandóak az ellenforradalmi törekvések megnyilvánulásait látni, csupán egyéni rosszakaratot olvastak ki belőlük. A kormány tagjai tehát nemcsak hogy kereken elutasították a radikális részről felhangzó követeléseket, hanem – kifejezésre juttatandó, hogy ezentúl is együtt akarnak működni a császári hadsereg tisztikarával – a magyarországi főhadparancsnokság élére Lederer távozása után a nála semmivel sem különb, de a néki alárendelt tisztek közül rangban legidősebb budai hadosztályparancsnokot, Moritz Heinrich Boineburg báró altábornagyot állították.

Lábjegyzetek

  1. Marczius Tizenötödike, 1848. május 11. 49. szám 195.
  2. Marczius Tizenötödike, 1848. május 4. 43. szám 170.
  3. Madarász László visszaemlékezései. Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények, Madarász László iratai 2.
  4. Teleki László a kormányhoz, Pest, 1948. április 30. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). I. Pest, 1868. 65–67
  5. Petőfi Sándor, Fekete-piros dal (In: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla), Budapest, 1951. 65.
  6. Vasvári Pál, A marcziusi ifjúság. Életképek, 1848/I. június 4. 25. szám 706–707
  7. Adatok Plathy István volt honvédőrnagy naplójából (In: Honvédek könyve. Szerkesztette Vahot Imre és Gánóczy Flóris. II). Pest, 1861. 40.