Leo Thun

A Múltunk wikiből

Leo von Thun-Hohenstein

Tetschen (ma: Děčín), Csehország, 1811. április 7. – Bécs, 1888. december 17.
osztrák politikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter, író.
Wikipédia
Leo Thun Josef Kriehuber litográfiáján, 1850
Leo Thun Josef Kriehuber litográfiáján, 1850
1854. december 16.
A Thun-féle közoktatási reform.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

A Leo Thun gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter vezetésével a magyarországi tanrendszer egészét is megújító reformmunkálat maga is a forradalmi időszak szülöttje volt. Annak a Franz Exner prágai egyetemi tanárnak az 1848 nyarán publikált tervezetén alapult, aki mind többet veszítve a kultuszminisztériumban elnyert kezdeti nagy befolyásából, politikailag képtelen volt megakadályozni, hogy koncepciója érvényesítése során ne terhelődjék, mégpedig egyre növekvő mértékben, retrográd elemekkel.

A Thun gróf műhelyéből kikerült és több fázisban végrehajtott oktatásügyi reform feltétlen pozitívuma, hogy a betűvetés tanulásától a legmagasabb képesítés megszerzéséig végre egységbe foglalta az oktatás egész rendszerét, és közügynek nyilvánítva azt, az államnak juttatta – legalábbis elvileg – a főfelügyelet jogát. Ténylegesen az egyházaknak biztosította a legnagyobb befolyást, mégpedig – a vallási egyenjogúság különösen kezdetben oly gyakori hangoztatása ellenére – korántsem részrehajlás nélkül.

Az iskolalátogatást az idevágó rendelkezés a 6–12. éves korú gyermekek számára kötelezővé és ingyenessé tette. Az alsófokú, elemi iskolák felállításának és fenntartásának költségeit a községekre hárította, az oktatás tényleges irányításának a jogát viszont az egyházakra ruházta. Ha a gyermek tanulmányait nem folytatta középiskolában, úgy ismétlő, illetve vasárnapi iskola látogatására is kötelezték. (A kevéssé megbízható és egymásnak is ellentmondó statisztikák szerint a kötelezetteknek legalább a fele, de legfeljebb a háromötöde látogatta az iskolát, faluhelyen különösen sok megszakítással. Az egykorú statisztikák szerint Magyarországon a jórészt városlakó német elem gyermekeinek iskolalátogatási aránya volt legmagasabb, ezt követte a magyaroké, tőlük is erősen elmaradva a szlovákoké s még inkább leszakadva a románoké és a szerbeké. A lánygyermekek iskolalátogatása mintegy 15–20 %-kal maradt el a fiúkétól. Az iskoláztatás alacsony hatékonyságát jól tanúsítja, hogy az 1863-ban kiállított újoncok közül Magyarországon csak 22%, Horvát-Szlavonországban csupán 9,5%, Erdélyben pedig mindössze 8,9% tudott ténylegesen írni.)

A középiskolát a reform 8 osztályossá tette, egybeolvasztva az addigi 6 osztályos gimnáziumot, az azt kiegészítő korábbi 2 éves jogakadémiai, bölcsészeti illetve más egyetemi előkészítő jellegű tanfolyamokkal. A 8 osztályos gimnázium első 4 osztályának elvégzése lehetőséget adott átlépésre a főreáliskolába is, amelybe egyébként az alreáltanodákban végzettek kerültek. A tanmenetet szigorú szabályok rögzítették. Igen nagy jelentősége volt a szaktanári rendszer és a gimnáziumi tanulmányokat lezáró, egyetemi tanulmányokra képesítő érettségi vizsga bevezetésének. Míg a kevés számú reáliskolát a városok állították és azok vegyes vallásúak voltak, a gimnáziumokat felekezeti jellegűvé tették. Iskolaállításra az egyházaknak, illetve magánszemélyeknek is lehetőségük volt belügyminiszteri engedély alapján, mindenekelőtt a politikai megbízhatóságtól függően. A nyilvánossági jogot, az érvényes vizsgabizonyítvány kiállításának a jogát azonban csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter adhatta meg, aki az iskola felügyeletéről is gondoskodott és bezáratásáról is intézkedhetett. Thun politikailag veszélyesnek tartotta a középiskolák „magas” számát Magyarországon, reformjának keresztülvitele során jónéhány intézményt összevontak, megszüntettek. Az átszervezés hátrányai leginkább a protestáns intézményeket sújtották. Jól tanúsítja ezt, hogy 1859-ben a protestáns gimnazisták közül minden 3-ik, a görögkeletiek közül minden 7-ik és a zsidók közül minden 12-ik nyilvánossági jog nélküli iskolába járt, míg a katolikusok közül csak minden 316-ik. Még a debreceni református kollégium sem számított teljes jogúnak, diákjai éveken át arra kényszerültek, hogy az érettségi vizsgát idegenben, a nagyváradi premontrei gimnáziumban tegyék le.

A felsőoktatás is rászorult a korszerűsítésre. Ezt a célt szolgálta a szakszerűség követelményeinek fokozása, a felvételnek gimnáziumi érettségihez kötése, a vizsgaszabályzat kidolgozása, a tanulmányi idő megnyújtása. A „magyar tartományok” egyetlen „teljes”, négy karral (hittudományi, bölcsészeti, jogi, orvosi) rendelkező egyetemének a pestit nyilvánították. A hallgatóságnak általában a nagyobbik fele jogot végzett. Ez nemcsak a jogászpálya hagyományos és különösen a birtokrendezéssel kapcsolatos jogügyletek nagy száma folytán megújult vonzásával magyarázható, hanem a bürokratikus államgépezet felfokozott hivatalnokszükségletével is. A diákságnak több mint a negyede volt medikus, illetve gyógyszerésznek készült, míg a teológusok és a bölcsészhallgatók együttes hányada az övékénél is majd minden évben jóval alacsonyabb maradt. Az egyetemi szintű hazai pedagógusképzést, sőt a bölcsészhallgatók létszámát is több mint egy évtizedre visszavetette, hogy középiskolai tanári képesítést csak a bécsi, innsbrucki, prágai, lembergi vagy padovai „tanárvizsgáló bizottságok” előtt tett vizsgával lehetett szerezni. 1862-ben nyert végre a pesti egyetem is jogot hasonló testület működtetésére. A professzori kar regenerálódása, a laboratóriumok és a technikai felszerelés fokozatos gyarapodása és korszerűsödése az orvosképzés színvonalának erőteljes emelkedését eredményezte. A pesti egyetem vonzóereje fokozatosan nőtt. A hallgatói létszám tekintetében a birodalom 8 egyeteme közül az 1860-as évek elején a bécsi mögött már 2-ik, Európa 112 egyeteme közt a 13-ik helyet foglalta el.

Fontos előrelépést jelentett a reformellenzék által olyannyira szorgalmazott felsőfokú műszaki képzés terén a József-ipartanoda és a bölcsészkari mérnöki intézet egyesítése (1850), majd „polytechnikummá”, ”műegyetemmé” szervezése (1856). Az új intézmény a képzés szintjén sokat emelt ugyan, de kötetlen tanrendjével, német tannyelvre kényszerítve és annak a jognak híján, hogy az állami szolgálatra képesítő végbizonyítványon kívül általános érvényű mérnöki oklevelet is adhasson (pedig ezzel a joggal elődje, a hajdani bölcsészkari mérnöki intézet rendelkezett), kevéssé bizonyult vonzónak. Csak korlátozott mértékben korszerűsödött a selmeci bányászati és erdészeti akadémia tanterve. A hagyományos keretek között folytatott erdészeti oktatás mellett alapos képzést továbbra is csak a nemes- és színesfémbányászat terén nyújtott, meglehetősen mostohán kezelve a vas- és a szénbányászat növekvő szakemberigényét. A bányagépészet és a kohászat oktatása csak 1859-től vált valamelyest is rendszeressé. Az agrárszakemberek képzésének színvonalát jelentősen emelte a magyaróvári Habsburg-uradalom gazdatisztképzőjének állami mezőgazdasági főiskolává alakítása (1850). Az elméleti stúdiumokat fokozatosan gyakorlatiakkal társító, ugyancsak kizárólag német nyelven oktató intézet azonban az adott korszakban sokkal inkább a lajtántúli, mint a hazai mezőgazdaság szakember-utánpótlását szolgálta. 1850 után másfél évtizeden át szünetelt a nyilvános oktatómunka a keszthelyi Georgiconban. Bezárt a cegléd-szőkehalmi, a nagykőrösi, a zeleméri, csak tengődött a nagyszentmiklósi közép-, illetve alsó fokú gazdasági tanintézet. Felvirágzott, viszont az 1853-ban alapított pesti kertészképző. A kapitalista fejlődés közgazdasági szakember-ellátottsága szempontjából fontosnak bizonyult a társulati összefogással létrehozott pesti kereskedelmi akadémia megnyitása (1857). Sokan sürgették a szakoktatás kiterjesztését és alaposabbá tételét, így Galgóczi Károly, Kubinyi Lajos és az éles szemű Szeremlei Sámuel református lelkész, aki szerint az „e részben ösztönszerűleg helyesen ítélő nép… a gimnáziumokon az Alföldön mindenütt zúgolódik… a polgári életre szükséges tudomány után eped”.[1]

A Thun-féle reform pozitívumainak sorába tartozott, hogy az iskolai oktatást anyanyelvi alapra helyezte. EZ elsősorban a nem magyar népek megnyugtatását célozta, noha az 1840-es évek magyarosító intézkedései korántsem mentek át annyira a gyakorlatba, hogy most nagyon sok alapfokú iskolában vált volna indokoltan szükségessé a magyar nyelvű oktatás kiiktatása. Míg az elemi iskolákban nagyjából a tanulók anyanyelvének megfelelően folyt az oktatás, a középiskolákban határozottan germanizáltak. A magyar középiskolák egész sorát nyilvánították német tannyelvűvé. Magas óraszámmal tették kötelezővé a német nyelv oktatását, sőt azt is elrendelték, hogy fokozatosan egyes közismereti tárgyakat is németül oktassanak. A latint és a görögöt például nem az anyanyelvre, hanem németre kellett fordítani. A germanizálás érdekében a tanárok alkalmazásának feltételévé tették a német nyelvtudást. A pesti egyetemen a hallgatóság ismételt tiltakozását elfojtva a hittudományt és néhány jogi, illetve bölcsészeti tárgyat latinul, a többit elegyesen németül és magyarul tanították. A szakiskolák nyelve szinte kizárólagosan a német lett.

Tartalmi vonatkozásban dinasztiahűségre, hitbuzgóságra, az adott társadalmi és politikai berendezkedés tiszteletére kellett nevelni az ifjúságot, alig leplezetten párosítva ezt a nemzeti és a polgári szabadságtörekvések elfojtása szükségességének hirdetésével. Már 1851-ben császári rendelet tette a bécsi Schulbücherverlag monopóliumává a birodalomban felhasználható valamennyi tankönyv megjelentetését és forgalomba hozatalát. Hiába sorolta a rendszer öndicsérő megnyilatkozásaiban civilizatórikus érdemei közé Magyarország bécsi tankönyvekkel való ellátását is, a kiadott tankönyvek nyelvek szerinti aránya a germanizálást, tartalmuk pedig a rendszer konzervatív tudatformáló céljainak a messzemenő érvényesítését mutatja. Nemcsak a magyar történelem és irodalom oktatása terén voltak kérlelhetetlenek minden lázító ténnyel, felszabadító gondolattal szemben, hanem az egyetemes történet és a világirodalom tanításában is. Még az ókori klasszikusokból is csak az önkényuralom politikai céljaival összhangban álló eszményekkel ismerkedhetett a gimnáziumi tanórákon a diákság. Minden eszközt felhasználtak a Habsburg-hatalom és a katolikus egyház történelmi szerepének az idealizálására és egy olyan értékrend elfogadtatására, amely az adott uralmi viszonyok fenntartásának támogatását sugallta. Az egyetemen kezdetben beérték azzal, hogy „a tisztogatások” révén, s ha kellett tanárok importjával nemcsak szakmailag, hanem, világnézetileg is megfelelő kezekben legyen az oktatás, de hamarosan továbbléptek. A tanszabadság nálunk 1848-ban tételes törvénybe iktatott és eleinte Thunék által is hirdetett alapelveitől eltérően, a rendszer kötelezettséget vállalt a vallási buzgalom felélesztésére az egyetemeken (köztük a más vallású tanárok alkalmazását kizárva ”katolikusnak” minősített pestin), hangsúlyozva a hasznos tudományokat ”különösen” a 18. század óta „fellegként homályosító tévedések” eloszlatásának szükségességét.

A nemzetiségek csalódása

Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére.

Az önkényuralom válságának kezdetei

A belső feszültség növekedéséhez hozzájárult az 1859 őszén kibocsátott „protestáns pátens” is. A Thun gróf és munkatársai által előkészített császári „nyílt parancs” az állam és a protestáns egyház viszonyát kívánta szabályozni, rendkívül szélesre tágítva az uralkodó „főfelügyelési jogát”. Nemcsak a vezető egyházi tisztségviselők, hanem a lelkészek, sőt a falusi tanítók megválasztását is a kormányhatóságok megerősítésétől tette függővé. Megígérte ugyan, hogy a zsinatokat mentesítik az „országfejedelmi biztos” jelenlététől, de megtartásuk engedélyezésének feltétele minden előterjesztendő indítvány előzetes bemutatása lett. A protestáns kézen levő iskolákat sokkal szorosabb ellenőrzés alatt kívánta tartani, mint a katolikusokat. Az uralkodónak felelős kormányzati szervekre ruházta a hittankönyvek engedélyezésének a jogát éppen úgy, mint annak eldöntését, nem kell-e bezáratni erkölcsi vagy politikai tekintetben „ártalmas jelleme” miatt valamelyik protestáns tanintézetet. Az ellenreformáció időszakából fennmaradt s immár tarthatatlan helyzetet orvosolva ugyanakkor általánossá tette Horvát-Szlavonországban és a határőrvidéken a protestánsok – addig néhány községre korlátozott – letelepedési és birtoklási jogát. Hiába minősítette Bécs az egyházi önkormányzatot biztosító intézkedésnek, a tételes magyar törvényeket is sértő pátens a közvetlenül érdekelteknél szélesebb körben váltotta ki – 1849 óta először – a nyílt tiltakozás hullámát. Az egyházi összejövetelek politikai színezetet nyertek. s közülük nem egy a katonai feloszlató parancssal is dacolni mert. Noha a pátens végrehajtását az egyházközségek zöme megtagadta, Bécs csak aggályosan nyúlt a terror korábban oly könnyedén kezelt eszközeihez. A pátens elleni küzdelem 1860 tavaszán a rendelkezés visszavonását s hamarosan Thun gróf leváltását eredményezte.

Vörös Károly

A középiskolák

A középiskolák vonatkozásában a kiegyezés a Thun-féle reformokhoz képest szervezetileg nem hozott azonnali változást: fennmaradt a 8 osztályos gimnázium és a 6 osztályos reáliskola rendszere, nyelvileg azonban túlnyomó többségüket már a 60-as években megmagyarosították.

Lábjegyzet

  1. Idézi: R. Várkonyi Ágnes, Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája. Századok, 1974. 921.

Irodalom

Az oktatásügy irányítására és Thun művelődéspolitikájára lásd: Madzsar Imre, A magyar közoktatás az abszolutizmus korában (Magyar Pedagógia, 1922); Hajdu János, Az osztrák vallás- és közoktatásügyi minisztérium szervezetének kialakulása a Bach-korszakban (In: Tanulmányok a magyar nevelés történetéből 1849–1944. Budapest, 1957); Buzinkay Géza, A Bach-korszak művelődéspolitikája Magyarországon (Bölcsészdoktori értekezés kéziratban. Budapest, 1973).