Leopold von Berchtold

A Múltunk wikiből

teljes német nevén Graf Leopold Anton Johann Sigismund Josef Korsinus Ferdinand Berchtold von und zu Ungarschütz, Frättling, und Püllütz, magyarul: Gróf Berchtold Lipót,' csehül: Leopold hrabě Berchtold z Uherčic

Bécs, 1863. április 18. – Peresznye, 1942. november 21.
osztrák nagybirtokos, diplomata,
az első világháború kitörése idején az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere
Wikipédia
Leopold Graf Berchtold - Project Gutenberg eText 16331
1912. február 17.
Leopold Berchtold a Monarchia új külügyminisztere.
1915. január 13.
Leopold Berchtoldot Burián István váltja fel a közös külügyminiszteri poszton.

Hanák Péter

Nagybirtokos osztály – arisztokrácia

Mágnáshoz illő, keresett pályának számított továbbra is a diplomáciai szolgálat; a háború előtt a Monarchia diplomáciai karának 73 magyar honos tisztségviselőjéből 41 volt arisztokrata, éspedig többen magas beosztásban, még ha Berchtold külügyminisztert csak félig számítjuk is a magyarok közé. A túlsúlyt csupán az csökkenti, hogy közülük nyolcat a korszak folyamán bárósítottak.

Diószegi István

A Monarchia és az első Balkán-háború

A teljes cikk.

Az erőviszonyok eltolódása a második Balkán-háború idején

Az újabb háborút sem Pétervárott, sem Bécsben nem kívánták. Az orosz fővárosban együtt akarták tartani a Balkán-szövetséget, mert annak a cári külpolitika későbbi szakaszaiban is szerepet szántak; Ausztriában pedig az újabb bonyodalmaktól féltek. Berchtold különösen attól tartott, hogy bolgár győzelem esetén a Monarchia Románia megvédésére kényszerül, román győzelem esetén viszont a keleti szomszéd osztrák–magyar segítség nélkül is eléri a kívánt területi gyarapodást. A két nagyhatalom fővárosából, miként 1912 őszén, türelemre intették a szemben álló feleket: az orosz cár nyílt üzenet formájában, az osztrák–magyar külügyminiszter pedig a diplomácia csatornáin keresztül. Egyik figyelmeztetés sem használt. Bulgária 1913. június végén rátámadt Szerbiára és Görögországra. A háborúba rövidesen Románia, sőt a korábbi közös ellenség, Törökország is beavatkozott.

A második Balkán-háború megindulása a nagyhatalmi presztízspolitika súlyos sérelme volt, praktikus meggondolásokból Bécsben mégis szabad folyást engedtek az eseményeknek. A háború mindenképpen darabokra törte a Balkán-szövetséget; a délszlávok Ausztria elleni összefogása belátható időn belül nem jöhetett szóba. Ez önmagában is nagy nyereség volt. Az összecsapás ezen túl Bulgária nagyarányú katonai győzelmét ígérte, ami megszabadíthatta a Monarchiát a szerb lidércnyomástól. A második Balkán-háborúhoz fűzött reményekben azonban éppúgy csalódniuk kellett, mint az elsővel kapcsolatos feltételezésekben. A négy fronton harcoló bolgár hadsereg egy hét leforgása alatt teljes vereséget szenvedett. Szerbia az osztrák tiltakozás ellenére újabb jelentékeny területeket ragadott magához, és a délszláv egység megteremtőjének igazi várományosává lépett elő. Románia önerőből kétszer akkora területet szerzett, mint amilyent az osztrák közvetítés kilátásba helyezett számára. A sikerrel feloldottnak érezte magát mindenféle lekötelezettség alól, és azt kívánta, hogy a jövőben vele mint önálló tényezővel számoljanak. Bulgária, amelynek földjét egyszerre négy ellenséges hadsereg taposta, Bécshez és Pétervárhoz fordult kétségbeesett segélykiáltással.

A váratlan fordulat miatt Bécsben is fejvesztettség lett úrrá. Berchtold nem látott semmiféle kibontakozást és – hivatalba lépése után ki tudja hányadszor – újra benyújtotta lemondását. Az uralkodó azonban ragaszkodott a külügyminiszter személyéhez, rajta keresztül még mindig a román–bolgár viszonylat rendezésében reménykedett. Berchtold leváltása különben is a gyengeség nyílt bevallása lett volna. Az első napok izgalma után mindenki úgy vélte, hogy a zavart erélyességgel kell leplezni. Bulgária katonai segítése látszott erre legalkalmasabbnak, tekintélyi és praktikus szempontból egyaránt. A magához tért és újabb szélsőségekbe eső Berchtold Szerbiába akart masírozni, Tisza István – június óta a magyar kormány elnöke – pedig a külpolitikai tradíciók mélyéről előhalászta a Törökország elleni közös osztrák–orosz háború gondolatát. Addig vitáztak azonban a megoldáson, amíg közben fegyverszünetre, majd augusztus elején a békeszerződés megkötésére is sor került.

Galántai József

Háborús döntés Bécsben

A vezérkar főnöke, Conrad a. merényletben alkalmat látott Szerbia megtámadására. Felfogása szerint – mivel a merényletet Szerbia hadüzeneteként kell értelmezni – minden diplomáciai előkészítés nélkül, azonnal mozgósítani és támadni kell.

Berchtold külügyminiszter álláspontja némileg eltért ettől. Ö is úgy vélte, hogy a merényletre Szerbia elleni háborúval kell reagálni, de fontosnak tartotta a jogi megalapozást s a diplomáciai előkészítést a Szerbia elleni fellépéshez. Berchtold nézetét az uralkodó is osztotta. Az uralkodó és a külügyminiszter mindenekelőtt meg akarta szerezni a németek előzetes hozzájárulását és támogatását. Az osztrák miniszterelnök, Stürgkh gróf is a háború mellett nyilatkozott ezekben a napokban. Érvelésében belpolitikai okokra hivatkozott: a Monarchián belüli szláv népek kapcsolatait a Monarchián kívüli délszláv mozgalommal most már csak a Szerbia elleni háborúval lehet elvágni, s ha ezt nem teszik, számolni kell a belső bomlással.

Tisza István állásfoglalása lényegesen eltért a bécsiekétől. Nem emelt kifogást a szerb háború ellen, de az adott helyzetet erre alkalmatlannak ítélte. A csak egy évvel korábban lezárult Balkán-háborúkban nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Romániára, noha formálisan szövetséges, nem lehet többé számítani, ellenkezőleg, ha a Monarchia háborúba bonyolódik, Románia erdélyi betörésétől lehet tartani. E veszély elhárítása végett a magyar kormány román nemzetiségi politikájának enyhítésével is próbálta csökkenteni a Monarchia és Románia közti feszültséget, de rendkívül mérsékelt engedményeivel nem ért el sikert. A Romániával kapcsolatos politika súlypontját nem is erre helyezte, hanem egy külpolitikai kombinációra: kössenek szövetséget Bulgáriával, és Romániát így sakkban tartva akadályozzák meg erdélyi támadását. Tisza ezt az új balkáni politikát – a szövetségkötést Bulgáriával – már hónapok óta sürgette. 1914 kora nyarán elérte, hogy a Monarchia vezetői elfogadták ezt a koncepciót, és a júniusi konopisti találkozón Vilmos császárral szemben Ferenc Ferdinánd is ezt képviselte. A németek azonban nem tették még magukévá, és Románia megtartása érdekében az erdélyi nemzetiségi politika további enyhítését kívánták, amit viszont Tisza utasított el. Ilyen körülmények között a bulgarofil politika elfogadtatásához még idő kellett. Ezért nem akarta Tisza a Szerbia elleni háború idő előtti kiprovokálását. „Rendkívül kedvezőtlennek tartom ezt az időpontot – írta az uralkodóhoz intézett július 1-i memorandumában –, hiszen Romániát már elveszítettnek kell számítanunk s pótolni még nem tudtuk. Az egyetlen állam, amelyre számíthatunk, Bulgária, ki van merülve. A jelenlegi Balkán helyzete olyan, hogy alkalmas casus belli találása a legcsekélyebb gondot sem okozza. Ha majd eljön a rajtaütés ideje, a legkülönbözőbb kérdésekből kialakíthatjuk az okot a háborúra.”[1]

Berchtold és az uralkodó Tisza előterjesztése ellenére folytatta az előkészítést. A balkáni politikára vonatkozó – még a merénylet előtt elkészített – emlékiratot Ferenc József kísérőlevelével együtt elküldték Vilmos császárnak; Hoyos gróf, a külügyminisztérium egyik vezető embere személyesen vitte Berlinbe. A levélben az uralkodó utalt Románia eltávolodására az utóbbi időben, s a Bulgáriával kötendő szövetséget a balkáni politika alapjaként emelte ki. Végül hangsúlyozta: „A Szerbiát tőlünk elválasztó ellentét kiegyenlítésére többé gondolni sem lehet.”[2]

Németország állásfoglalása

Friedrich Naumann, a német birodalmi gyűlés liberális képviselője, aki június 25-a óta Bécsben tartózkodott, a merényletről értesülve jobban mérte fel a várható német álláspontot. Július elsején magánbeszélgetésben Hoyos grófnak kifejtette: véleménye szerint a német vezetők most egy Oroszország elleni „preventív háború” ideáját nem fogják elutasítani úgy, mint egy évvel előbb, s ezért ha Bécs a merényletet Szerbia megtörésére akarja kiaknázni, ezt támogatni fogják. Hasonlóan nyilatkozott közvetlenül e beszélgetés után Berchtold előtt is.

Tisza István és a háború

Berchtold megelégedéssel jelenthette az uralkodónak: „a Szerbiával szemben támasztandó követelések tekintetében teljes megegyezés jött létre… A Belgrádhoz intézendő jegyzék ma megállapított szövege olyan, hogy egy háborús döntés valószínűségével számolni kell.”[3]

Háború a Monarchia és Szerbia között

Wladimir Giesl báró, a Monarchia belgrádi követe július 23-án délután 6 órakor adta át a szerb kormánynak az ultimátumot. Közölte, hogy a választ 48 órán belül meg kell kapnia, s ha nincs válasz vagy az nem kielégítő, a követség személyzetével együtt azonnal elhagyja Belgrádot. A jegyzék – miután azzal vádolta a szerb kormányt, hogy megtűrte és táplálta a nagyszerb mozgalmat, amelynek következménye volt a június 28-i merénylet is – azt kívánta, hogy a szerb kormány hivatalos nyilatkozatban ítélje el ezt a mozgalmat, és a benne résztvevőket nyilvánítsa vétkesnek. A jegyzék ezen kívül tíz követelést terjesztett elő, köztük olyanokat is, amelyeket szuverén állam nem fogadhatott el. Az 5. és 6. pont azt igényelte, hogy a Monarchia közegei Szerbia területén elnyomhassák a nagyszerb mozgalmat, és a merénylettel kapcsolatos nyomozást Szerbia területén folytathassák. Berchtold egyszersmind utasította a követet, hogy csak „fenntartás nélkül hozzájáruló” választ fogadhat el. Nyilvánvaló, hogy a jegyzék „fenntartás nélküli” értelmében eleve elfogadhatatlan volt.

A szerb kormány akkor szerette volna elkerülni a háborút. Hadseregét kimerítette a két Balkán-háború és az újonnan nyert területek megszervezése is folyamatban volt még; emellett a Bulgáriával kialakult rossz viszony a kétfrontos háború veszélyével járhatott. Ilyen körülmények között a szerb válasz engedékeny volt. A követelések nagy részét elfogadta, és az el nem fogadottakkal kapcsolatban is engedékenységet tanúsított.

Július 25-én délután 6 óra előtt néhány perccel maga Pašić miniszterelnök vitte el a választ. Giesl elolvasván a válaszjegyzéket, megállapította, hogy ez nem ”fenntartás nélküli”. Azonnali jegyzékben közölte Pašićcsal: „A Szerbia és Ausztria-Magyarország közötti diplomáciai viszony megszakítása ténnyé vált.”[4] A követség tagjai elhagyták Belgrádot. Aznap este Bécsben kiadták a Szerbia elleni – tehát részleges – mozgósítási parancsot, azzal, hogy az első mozgósítási nap: július 28. Ekkor még arra számítottak, hogy e három nap alatt eldől, beavatkozik-e Oroszország vagy sem, s ha igen, akkor általános mozgósításra kerül sor. Ez a számítás azonban nem vált be. Oroszország magatartása nem tisztázódott, de Bécs nem akart tovább várni. Július 28-án Berchtold táviratilag közölte a szerb kormánnyal: ”Ausztria-Magyarország e pillanattól fogva hadiállapotban levőnek tekinti magát Szerbiával.”[5]

Olaszország és Románia semlegesítése

Szeptember 7-én Czernin, a bukaresti követ azt táviratozta Bécsbe, hogy komoly ajánlatot kapott romániai vezető emberektől: ha Erdély politikai autonómiáját garantálják és Bukovina egy részét a – Suceavát és környékét – átengedik, akkor Románia nem lép föl Oroszország mellett, sőt aktívan támogatja a Monarchiát. Tiszát azonnal értesítették, s ő nyomban válaszolt Czerninnek: ilyen messzemenő koncessziókat a hadi helyzet nem indokol, „ki fogunk tartani, amíg nagyobb német haderők érkeznek erre a harctérre”.[6] Ekkor Conrad is hasonlóan gondolkodott, s ellenezte a pozitív választ. A hadi helyzet azonban ezt követően szinte óráról órára rosszabbodott az orosz fronton, s már három nappal később, szeptember 10-én Tisza táviratot küldött Berchtoldnak és Conradnak: beleegyezik Suceava átadásába, ha Románia aktívan fellép a központi hatalmak mellett. Ez az engedmény – amelyet Conrad is támogatott – kevés volt Románia megnyeréséhez, ezért különösen német részről ostromolni kezdték Tiszát az Erdéllyel kapcsolatos koncessziós lépésekért. Ilyen körülmények között került napirendre a szeptember 20-i közös minisztertanácson a román kérdés. Tisza ezúttal is ellenezte a további területátadást, sőt a magyarországi románságnak adandó autonómiát is. Amint mondotta, egyházi és iskolai vonatkozásban hajlandó engedményre, s erről kész a román király és kormány által kiküldendő bizalmi emberrel Budapesten tanácskozni. Ekkor – amint láttuk – koncessziókat nyilvánosan is kilátásba helyezett az erdélyi román nemzetiségi politika terén.

Közben a német nyomás egyre erősödött, s Czernin is sürgette az Erdéllyel kapcsolatos lépéseket. A német nagykövet, Tschirschky, november 4-én éles hangú levelet intézett Berchtoldhoz. Szemrehányást tett a „különálló magyar politika” miatt, amely megakadályozza Románia bevonását, s ezzel veszélyezteti az egész közös háború sikerét. A levelet Berchtold azonnal továbbította Tiszához. A magyar miniszterelnök ekkor közvetlenül Tschirschkynek válaszolt: a Szerbia elleni háborút – írta – a német kormány „közvetlen buzdítására” kezdtük meg, mivel kijelentette, hogy az időpont alkalmas. Ezért a felelősség Németországot terheli. Ami pedig az erdélyi románoknak teendő engedményeket illeti, ő bizonyos lépéseket tesz „a német kormány kívánságára”, de sokat nem vár tőlük; meg kell verni az oroszokat, csakis ez hat Romániára. Néhány nap múlva nyilvánosságra hozta levélváltását a metropolitával, majd Németországba utazott, személyes eszmecserére. A november 19-e és 23-a közötti látogatáson – saját jelentése szerint – elérte célját: álláspontját a német kormány vezetői megértették és tudomásul vették. Ilyen értelemben tájékoztatta Czernint is november 26-i levelében: sikerült azonos felfogásra jutni, s remélhetőleg a további koncessziók ideájával nem kell már foglalkozni. A román probléma átmenetileg valóban lekerült a napirendről. Ebben szerepe volt annak is, hogy Törökország november 12-én belépett a háborúba, s emellett a Szerbia elleni második offenzíva ekkor még sikert ígért. Mindez egyelőre Romániát is óvatosabbá tette.

A Szerbia elleni újabb offenzíva kudarca s a változatlanul súlyos helyzet a keleti hadszíntéren az olasz és román semlegesítés kérdését december végén ismét, még nehezebb körülmények között, előtérbe állította. A németek nyomására, és különösen a katonai kudarcok hatása alatt Berchtold már hajlott arra, hogy Olaszország és Románia semlegesítését – vagy esetleg a központi hatalmak melletti hadba lépését – bizonyos területek átengedésével biztosítsák. Elsősorban a Dél-Tirolhoz tartozó Trentóról, illetve román viszonylatban Bukovináról volt szó, de felvetődött a tárgyalások során egész Dél-Tirol és Isztria is.

Tisza a legerélyesebben fellépett Berchtold „ingadozásával” szemben. Sürgette, hogy bármilyen áldozatok árán is gyors katonai sikert érjenek el, és ezzel akadályozzák meg Olaszország és Románia – ki nem elégítésük esetén várható – beavatkozását. Conrad és Tisza vitte keresztül, engedmények helyett, a téli hadjárat tervét, és ők buktatták meg 1915. január elején Berchtoldot.

Lábjegyzetek

  1. Österreich-Ungarns Außenpolitik von der bosnischen Krise 1908 bis zum Kriegsausbruch 1914 (továbbiakban: Österreich-Ungarns Außenpolitik). VIII. Wien, 1930. 248.
  2. Ugyanott, 252.
  3. Ugyanott, 447–448.
  4. A világháború okiratai. VI. A szerb kékkönyv. Budapest, év nélkül 47.
  5. Ugyanott, 50.
  6. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 126.

Irodalom

A külügyminisztereket már sokkal mostohábban kezelte a történetírás. Közülük csupán Berchtoldról készült részletes életrajz: Hugo Hantsch, Leopold Graf Berchtold. Grandseigneur und Staatsmann. I–II. (Graz, 1963).