Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

A Múltunk wikiből
1882.
Magyar–német röpirat- és sajtóvita a magyarországi németek helyzetéről.
Bukarestben megalakul az erdélyi román egyetemi hallgatók Carpati nevű irredenta egyesülete.
Prágában megalakul a magyarországi szlovák diákok Detvan egyesülete.
Megjelenik Mikszáth Kálmán: A jó palócok című elbeszéléskötete és Tolnai Lajos: A báróné ténsasszony című regénye.
A vajdahunyadi vasmű építése (1882–85).

A kiegyezés idején Magyarország valamennyi vezető politikusa – Deák-párti és ellenzéki egyaránt – és gazdasági szakembere a szabad verseny, a szabad kereskedelem, egyszóval a gazdasági liberalizmus híve volt. A liberális felfogás szerint a gazdaságpolitika feladata nem lehet egyéb, mint hogy kedvező környezetet hozzon létre a tőkés magánvállalkozás számára, hogy a verseny akadályainak lebontásával, a polgári jogrendszer és intézmények felépítésével megfelelő kereteket és feltételeket teremtsen a szabadversenyes kapitalizmus piaci mechanizmusának érvényesüléséhez. A kiegyezést követő évtizedek magyar gazdaságpolitikai törvényhozása is ezeknek a követelményeknek igyekezett megfelelni.

A kiegyezést követő évek nagy európai konjunktúrájával azonban lezárult az a néhány évtizedes periódus, amelyet a szabadversenyes kapitalizmus klasszikus korának tekinthetünk. Az 1873-as nagy válság és az azt követő tartós depresszió sok, addig örökérvényűnek tűnő liberális illúziót szertefoszlatott. Európa-szerte antiliberális társadalmi és politikai irányzatok léptek színre, amelyek a tőkés verseny szabályozását, korlátozását követelték, elsősorban a versenyben alulmaradtak érdekében. Különösen Németországban és Ausztriában volt eléggé szembetűnő a gazdasági liberalizmussal való szakítás. A 70-es években Magyarországon is egyre többen fordultak szembe a gazdaságpolitika uralkodó liberális irányával. Elsősorban azok, akik nem tudtak vagy nem akartak a tőkés piaci és versenyviszonyokhoz alkalmazkodni, s a versenyben hátrányos helyzetbe kerültek. A kézműiparosok az iparűzés szabadságának korlátozását kívánták, s országos megmozdulást szerveztek az 1872. évi ipartörvény revíziója érdekében. A nagy- és középbirtokosok agrárius mozgalma elsősorban a szabad birtokforgalom korlátozását, az úri középbirtoknak és a paraszti kisbirtoknak az elaprózódás és a tönkrejutás elleni törvényes védelmét, valamint a tőzsde és az „ingó tőke” megrendszabályozását követelte. Az agrárius újkonzervatívizmus egyik kimagasló hazai politikai képviselője, gróf Apponyi Albert 1882-ben a képviselőházban kifejtette, hogy „a társadalmi és gazdasági erők felszabadított természetes játéka… csak annak, a ki úgy is erős, erejének még további fokozására, a gyengének elnyomására, sok esetben teljes pusztulására vezet”, ezért „az állami intézményeknek egész súlyát a társadalmilag gyengék számára és azok fenntartására kell latba vetni”. Vagyis „a társadalom jelenlegi szervezetének alapjait fenntartva, javítani annak viszásságait”.[1]

Az antiliberális erők nyomása az 1880-as évek első felében némi eredménnyel is járt. 1883-ban uzsoraellenes törvényt hoztak, s a törvényes kamatot 8%-ban maximálták (1868-ban hatályon kívül helyezték a korábbi uzsoratörvényeket), az 1884-es ipartörvény pedig szakképesítés igazolásához kötötte az iparűzést, és kötelezővé tette az ipartestületbe való belépést, bár maguk a törvényjavaslatokat beterjesztő miniszterek is kétségbe vonták azok célszerűségét és hatékonyságát. Ezekben az években „a pénzvilág aggodalommal leste a tőke ellen mindinkább ellenséges álláspontot elfoglaló közgazdasági politikának korlátozó és bénító alkotásait”, s a budapesti kamara arról panaszkodott, hogy „a korábbi szabad mozgás helyébe mindenütt és mindenben … a korlátozás és rendszabályozás” lépett.[2] Ez az aggodalom azonban erősen túlzott volt. Az említett kisebb engedményektől eltekintve a kormány határozottan visszautasította az antiliberális törekvéseket. Tisza Kálmán Apponyinak adott válaszában szembefordult „a sociális irányú állami absolutismus theoriájával”. „Ki és minő mértékkel fogja megmérni, hogy hol következett be az a percz, hogy vagy az egyik, vagy a másik kérdésre nézve a concurrentia mint regulátor nem elég erős, hanem a helyett az államnak kell a regulátor szerepét kezébe venni?… Ha amaz elvet elfogadjuk, egy a sociális életbe mélyen benyúló állami absolutismusnak kezdeményezését állítjuk fel”.[3]

Az antiliberális törekvések nálunk korántsem érvényesültek olyan mértékben az állami gazdaságpolitikában és a törvényhozásban, mint például Németországban vagy Ausztriában. A hivatalos gazdaságpolitika alapelve mindvégig a liberalizmus maradt. A nemzetgazdaság helyzete, a fejlődés nehézségei azonban szükségszerűen megkívánták az állam egyre közvetlenebb beavatkozását. Egyébként a kiegyezés körüli évek vezető magyar gazdaságpolitikusaira jelentős hatást gyakorló francia liberális gazdasági szakírók – elsősorban Michel Chevalier – is hangsúlyozták az állami kezdeményezés és közreműködés fontosságát a gazdaság egyes ágainak fejlődésében. „Államférfiaink, kik érezték, hogy századok mulasztásait kell rövid idő alatt pótolnunk, kezdettől fogva tisztában voltak vele, hogy erre a társadalom egymagában nem képes, s hogy nálunk az államra sokkal nagyobb szerep vár, mint oly államokban, melyek fejlődése normálisan folyt. Az állam tehát nem egyszerűen a törvényes jogrend s a társadalmi erők szabad mozgásának biztosítására törekedett, hanem cselekvőleg nyúlt a közgazdasági viszonyok szálai közé.”[4] Hangsúlyozták azonban az állami beavatkozás határait is: „az állam segítsen ott, hol a magános munkásság segíteni nem képes… de egyszersmind engedjen szabad fejlődést a magán munkásságnak… Az államnak kötelessége megtenni azt, ami a magántevékenység határain túlmegy, de nem mindent mindenkiért” – írta a kiegyezés követő évek állami gazdaságpolitikájának legfőbb irányítója, Lónyay Menyhért.[5]

Az állam tehát elsősorban azokat a nagy összegű és lassan megtérülő infrastrukturális beruházásokat (vasútépítés, folyószabályozás, út- és hídépítés, fiumei kikötő fejlesztése) vállalta magára, amelyek – különösen egy tőkeszegény országban – meghaladták a magánvállalkozás lehetőségeit. Ezen a téren jelentős állami támogatásban részesítette a magánvállalkozókat is (vasúti kamatgarancia, hajózási vállalatok államsegélye, ármentesítési és talajjavítási hitelek stb.). Sokat tett az állam a szakoktatás fejlesztése érdekében, kiépítette a különböző állami műszaki szolgáltatások (például a kultúrmérnöki intézmény) hálózatát, s bizonyos fokig közvetlen közreműködést vállalt a hitelrendszer fejlesztésében is (Osztrák–Magyar Bank fiókhálózata, posta-takarékpénztár, Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete stb.). A mezőgazdasági üzemek és az ipari magánvállalatok rendszeres állami támogatására az első évtizedben nem került sor, legfeljebb rendkívüli szükség esetén nyújtott segélyt a kormány.

Az iparosodás nehézségei és az európai agrárválság kibontakozása azonban az 1870-es évek végére megérlelték azt a meggyőződést, hogy a gyáripar nagyobb arányú kifejlődése és a mezőgazdaság korszerűsödése, versenyképessé válása sem lehetséges az állam aktív közreműködése, támogatása nélkül. „Nem szabad a dolgokat egyszerűen magukra hagyni. … A laissez faire elve csak addig bír jogosultsággal, a míg a természetes fejlődés lehetséges… Hátra maradt országokban a fejlődés útja elé gördülő akadályok oly nagyok, hogy azoknak elhárítása az állam tevékeny közreműködése nélkül alig képzelhető… Rendes körülmények között nálunk a magántevékenység nem igen kezdeményező, de ösztönzés mellett, vagy is ha a kezdeményezés első nehézségei leküzdettek, nálunk is tevékeny lesz a vállalkozás.”[6]

Országos társadalmi mozgalom nyomására vette kezdetét 1881-ben az állami ipartámogatás, amelynek fő formája a 20. század elejéig az ipari vállalatoknak nyújtott adó- és illetékmentesség maradt. Közvetlen pénz- vagy gépsegélyt, illetve kölcsönt eleinte csak kivételesen adtak. A 80-as évek végén alakították ki a közszállítások rendszerét, s ugyancsak ekkor vált a vasúti díjszabási politika is az állami gazdaságfejlesztés egyik hatékony eszközévé.

A mezőgazdaság állami támogatásának követelését először az 1879-es székesfehérvári gazdakongresszus fogalmazta meg programszerűen. A következő évben már a képviselőház is határozatban mondotta ki, hogy „végre is itt az ideje, hogy gazdaságunk reformálása terén hathatós módok és eszközökhöz nyúljunk; mely módok és eszközök megragadása a törvényhozás és a kormány lényeges feladatát képezik”.[7] Ettől kezdve az állam valóban növekvő szerepet vállalt a mezőgazdaság technikai korszerűsítésének előmozdításában (talajjavítások, filoxéraellenes óvintézkedések, az elpusztult szőlők újratelepítése, a szarvasmarha-állomány felújítása, mintagazdaságok és agrotechnikai kísérleti állomások létesítése, az országos állategészségügyi szolgálat megszervezése, szövetkezetek támogatása stb.).

Az állam közvetlen gazdasági tevékenysége, gazdaságfejlesztő beavatkozása tehát az 1880-as években minden téren lényegesen kiterjedt, ez azonban még korántsem jelentett teljes szakítást a liberális gazdaságpolitikával. Hiszen az állami beavatkozás az országon belül nem korlátozta a magánvállalkozók tevékenységét, hanem éppen ösztönözni, elősegíteni kívánta azt. Az állami gazdaságfejlesztő intézkedések egy része kétségkívül a hazai magánvállalkozókat igyekezett védeni, támogatni fejlettebb külföldi versenytársaikkal szemben, ez intézkedések túlnyomó része azonban valójában nem tett egyebet, mint elhárította a gazdasági környezet általános elmaradottságából származó akadályokat és nehézségeket a magánvállalkozás útjából, illetve elősegítette a korszerű termelési technika átvételét és elterjedését.

Az állam közvetlen vállalkozóként is részt vett a gazdasági életben. Kezdettől fogva jelentős mező- és erdőgazdasági, bányászati és ipari üzemek (vasművek, nyomda, dohánygyárak) voltak az állam tulajdonában. A kiegyezés után évekig vita folyt arról, hogy az állam fenntartsa-e ezeket az üzemeket, vagy pedig adja át magánvállalkozóknak. Végül is az állami üzemek további fenntartása mellett döntöttek, sőt sor került fejlesztésükre is: az állami vasműveket rekonstruálták, felépítették a korszerű diósgyőr vas- és acélgyárat, a vajdahunyadi nagyolvasztókat, létrehozták az államvasutak budapesti gépgyárát. Az 1868-ban megszületett Magyar Államvasutak pedig két évtized alatt az egész ország legnagyobb vállalatává fejlődött. Az állami beruházások összege 1868 és 1890 között meghaladta a 400 millió forintot, az ingatlan államvagyon értéke pedig ugyanezen idő alatt 326 millió forintról 1,4 milliárdra emelkedett, s ennek az összegnek 92–93%-a az állami közlekedési hálózatra és üzemekre esett.

Az, hogy az állam milyen mértékben vállalhatott szerepet a gazdaság fejlesztésében, elsősorban az államháztartás helyzetén múlott, ez pedig a kiegyezést követő két évtizedben nem alakult kedvezően. A bevételek nem tartottak lépést az új állam sokféle szükségletének és feladatának növekvő kiadásaival. Az államháztartás nehéz, egyes években szinte már válságos helyzete természetesen korlátozta az állam gazdaságfejlesztő tevékenységét.

Lábjegyzetek

  1. Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. VIII. Budapest, 1883. 168.
  2. A Budapesti kereskedelmi és iparkamara jelentése. 1882–1883. Budapest, 1884. 83.
  3. Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója. IX. Budapest, 1883. 257–258.
  4. Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Budapest, 1896. 345.
  5. Lónyay Menyhért, Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotáról. Budapest, 1873. 16., 49.
  6. Gróf Zichy Jenő, Emlékirat a magyar ipar fejlesztése érdekében. Budapest, 1880. 15–16., 32., 43.
  7. Az 1878. évi október 17-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XI. Budapest, 1880. 392.


A gazdasági fejlődés politikai feltételei
Gazdaságpolitika Tartalomjegyzék Az államháztartás válsága és konszolidációja