Linder Béla

A Múltunk wikiből
Budapest, 1876. február 10. – Belgrád, 1962. április 15.
katonatiszt (tüzérkari ezredes),
a Károlyi Mihály-kormány hadügyminisztere,
a Berinkey-kormány tárca nélküli minisztere,
a Tanácsköztársaság bécsi katonai megbízottja, majd
a délszláv csapatok által megszállt Pécs polgármestere
Wikipédia
Arcképe a Vasárnapi Ujságban (1918)

Siklós András

A forradalom győzelme

A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A kormány tagjai az esti órákban leteszik az esküt József főherceg kezébe. Ezt követően – már fent a Várban, a miniszterelnökségen – összeül az első minisztertanács, amelyen Károlyi a következő pontokba foglalja össze programját: „Függetlenségi törvények alkotása. Választójog. (Törvényhatóságokban és községekben is.) Azonnali katonai és polgári amnesztia. Idegen internáltak azonnali elbocsátása. Sajtószabadság. Esküdtszék. Gyülekezési és egyesülési jog. A háború és béke feletti döntés az országgyűlés joga. Munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítása. A nép nagy tömegeit földhöz juttató radikális birtokpolitika. Magyar külügyminiszter azonnali kinevezése, illetve a miniszterelnöknek a magyar külügyminisztérium vezetésével való megbízása. Törvényjavaslat elkészítése az önálló magyar külügyminisztérium felállításáról.” Károlyi ezekhez a pontokhoz még azt is hozzátette, hogy a mai „túlizgatott hangulatra, és az általánosan mutatkozó köztársasági áramlatra való tekintettel a perszonáluniónak a kormányprogramban való nyilvános említése veszedelmes lehet … de őfelsége számára kijelentjük, hogy őfelsége nekünk királyunk és nincs kifogásunk az ellen, hogy kívülünk más országoknak is uralkodója legyen, de Magyarország teljes függetlenségének sérelme nélkül…”[1]

Az utca október 31-én mámoros örömmel ünnepli a forradalom győzelmét. A főútvonalakon katonai teherautók, rekvirált személyautók, társzekerek dübörögnek, zsúfolva a forradalmat éltető és a levegőbe lövöldöző katonákkal, civilekkel. Nemcsak a sapkarózsákat távolítják el, levágják a tisztek rangjelzését is. A letépett rozetták helyére őszirózsa vagy nemzeti színű szalag kerül. A villamosközlekedés leáll, zárva tartanak az üzletek, zárva vannak a hivatalok is. A börtönök és a fogházak előtt fegyveres katonák jelennek meg, és a Nemzeti Tanács utasítására hivatkozva kiszabadítják a politikai foglyokat.

Ugyanakkor riasztó hírek is érkeznek arról, és részben igaznak is bizonyulnak, hogy katonák és civilek széthordják a katonai raktárak készleteit, megtámadják a pályaudvarokat, feltörik az áruval telt vagonokat. A karhatalom és a rendőrség közbelép, s ez számos áldozatot követel.

Tisza István Hermina úti villájában a délutáni órákban fegyveres katonák jelennek meg, elzavarják a villa őrzésére kirendelt csendőröket és Tiszát rövid szóváltás után agyonlövik.

A budapesti események nyomán az izgatott hangulatú vidéki városokban egyes helyeken már 31-én a délutáni és az esti órákban heves tüntetések robbannak ki. A munkások sztrájkba lépnek, munkások, diákok, polgárok vonulnak [fel az utcákon a Nemzeti Tanácsot éltetve.

A forradalom hírét a Budapestről érkező katonák hozzák. A Magyarországon éppen áthaladó szerelvények, a frontra irányított vagy onnan jövő alakulatok legénysége gyorsan csatlakozik: a forradalom úgy terjed, ahogy a lövöldöző katonákkal telt vonatok befutnak az állomásokra. A katonák és a velük tartó lakosság feltöri az áruval, felszereléssel megrakott tehervagonokat, széthordja a katonai raktárak készleteit. A csendőrség tehetetlen. A népharag elől a reakciós tisztviselők, polgármesterek, rendőrkapitányok sok helyütt be sem várva leváltásukat, elmenekülnek. A megrémült törvényhatóságok sietve bejelentik csatlakozásukat a Nemzeti Tanácshoz, melynek helyi szervei mindenütt megalakulnak.

A forradalom a városokból továbbgyűrűzik a falvakba. A falusi szegénység megrohanja a földbirtokosok kastélyait, feltöri a magtárakat, elhajtja az állatokat. A háborúban meggazdagodott falusi kereskedők és vendéglősök üzleteit kifosztják, a háború alatt hatalmukkal visszaélő jegyzőket, szolgabírákat elkergetik, egyes helyeken a plébánost is megtámadják, és a plébánia épületét sem kímélik. A parasztság megmozdulásai az egész országra kiterjednek, igen hevesek az Alföldön, még inkább a nemzetiségi vidékeken.

November 1-én Budapesten a Tisza Kálmán téren nagygyűlés követeli a köztársaság azonnali kikiáltását, és több nagyüzem munkássága hoz egyidejűleg ilyen értelmű határozatot.

A Budapestről, még inkább a vidékről érkező nyugtalanító hírek hatására a kormány a délelőtti minisztertanácson – mérlegelve a köztársasági mozgalmat, az ország vigasztalan állapotát és az izgatott közhangulatot – úgy dönt, hogy felmentését kéri az előző napon letett eskü alól. Egyben bejelenti lemondását arra az esetre, ha kérését nem teljesítenek. A király némi huzavona után, több izgatott hangú telefonbeszélgetés eredményeként beleegyezik a lemondásba.

A kormány tagjai új esküt tesznek, most már a Nemzeti Tanácsnak, Hock János kezébe, aki a tanács elnöki tisztét Károlyitól átveszi. Az államforma kérdésében a minisztertanács álláspontja az, hogy arról hat héten belül alkotmányozó gyűlés döntsön, és az általános, titkon választójog alapján válasszák meg.

A minisztertanács november 1-én még egy fontos döntést hoz: felhatalmazza a hadügyminisztert, hogy rendelje el a magyar csapatok azonnali fegyverletételét. Linder a kormány elhatározását proklamációban tudatja a lakossággal, és még az éjszaka folyamán eljuttatja az erre vonatkozó rendeletet a hadsereg-főparancsnoksághoz, valamint a különböző hadseregcsoport-parancsnokságokhoz.

Az ellenforradalom által, ha nem is ekkor, de később hevesen bírált fegyverletételi parancs célja: rábírni a még mindig vonakodó és alkudozó hadsereg-főparancsnokságot a fegyverszünet haladéktalan megkötésére. A kormány úgy véli, hogy a további harc, az értelmetlen vérontás azonnali beszüntetése a megnyugvás, a felkavart szenvedélyek lecsillapításának legfontosabb feltétele. A fegyverletételre vonatkozó határozat ugyanakkor távolabbi célokat is követ: megakadályozni, hogy a fegyveresen hazatérő katonák a már amúgy is megingott „belső rendet teljesen felborítsák”, és ezzel a forradalmat nem kívánt irányba tereljék. Megakadályozni egyben azt is, hogy egyes még ép alakulatokat, melyek azonban ellenforradalmi beállítottságú tisztek vezetése alatt állnak, a kormány megdöntésére lehessen felhasználni. A kormány végül úgy gondolja, hogy a békeszándék, az addigi háborús politikával való szakítás azonnali kinyilvánítása az új Magyarország számára külpolitikailag is jó hatású lesz.

A hadsereg-főparancsnokság a magyar csapatok fegyverletételére vonatkozó parancsot nem hajtja végre. A parancs kiadása és Linder állandó sürgetése azonban hozzájárul ahhoz, hogy a hadsereg-főparancsnokság, mely ugyancsak fél a front teljes felbomlásának következményeitől, a vezetése alól kicsúszott katonák fegyveres hazatérésétől, november 3-án hajnalban 1 óra 30-kor, vagyis még a fegyverszünet aláírása előtt, maga rendeli el az ellenségeskedések azonnali beszüntetését általában –, tehát nemcsak a magyar alakulatokra vonatkozóan.

„Rendcsinálás” és megtorlás

A hadügyminiszter november 4-én kiadott rendelete megtiltotta, hogy a katonák poggyászát ellenőrizzék, de ugyanakkor szigorúan előírta a fegyver és a lőszer elvételét. A budapesti rendőrség a hazatérők ügyében úgy intézkedett, hogy a vonatokat már a főváros környékén feltartóztatja, a fegyvereket már itt elkobozza, és Budapestre a lefegyverzett katonák közül is csak azokat engedi be, akik igazolni tudják, hogy helybeli lakosok.

Az „illetéktelenek” és a hazatérők lefegyverzésével párhuzamosan haladt a rendfenntartó erők szervezése és megerősítése. A kormány mozgósította a még megmaradt karhatalmat. A belügyminisztérium november 2-án a csendőrség toborzás útján való kiegészítését rendelte el és e célra 1 millió koronát folyósított. A rendőrség részére november 4-én 50%-os fizetésemelést engedélyeztek, és lehetővé tették a létszám másfél ezer fővel való felemelését. Toborzás folyt felemelt zsold ígérete mellett a határ- és a katonarendőrségbe is.

Tekintettel arra, hogy a régi rendszer többé-kevésbé szétzilált, a nép szemében gyűlöletes karhatalmi szervei egyes feladatok ellátására alkalmatlannak látszottak, a belügyminisztérium és a hadügyminisztérium új rendfenntartó alakulatok felállítását is szükségesnek tartotta.

Ilyen volt a népőrség, melyet az Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az szakszervezetek hívtak életre a munkások soraiból; tagjai szolgálatukat a rendes napi munka elvégzése után látták el, egyenruha és külön díjazás nélkül. A nemzetőrség is önkéntes jelentkezőkből állt, a nemzetőrök karhatalmi tevékenységükért azonban magas napidíjat kaptak. A Védőrség elnevezésű alakulatok tagjait továbbszolgáló altisztekből és tisztekből toborozták, ezek pótdíjban részesültek. A vasúti nemzetőrséget a pályaudvarok védelmére és a vasúti forgalom biztosítására szervezték. Tagjainak nemcsak ellátást és magas zsoldot ígértek, hanem földet vagy állást a szolgálat megszűnése után. A felsoroltakon kívül az első napok zűrzavarában még egy sor egyéb – rövid életű – rendfenntartó alakulat is tevékenykedett: polgár-, önkéntes-, diák-, ház- és üzemi őrség stb.

A hatóságok ott, ahol elegendő karhatalom állt rendelkezésükre, kíméletlenül léptek fel. Vidéken, különösen a nemzetiségi területeken, a „rendcsinálás” nem egy esetben véres megtorlássá fajult.

A kormány a november eleji megmozdulások során a statárium kihirdetése elől elzárkózott. Az illetékes miniszterek az ilyen irányú, sűrűn érkező kéréseket általában elutasították, és amennyiben egyes helyi szervek a rögtönítélő eljárást ennek ellenére is elrendelték, ez ellen óvást emeltek. Ugyanakkor nemcsak engedélyezték, hanem elő is írták más erélyes eszközök alkalmazását. A hadügyminiszter a budapesti karhatalmi parancsnokság katonáinak a nemzeti kormány első vezérelvét abban a „hazafias kötelességben” jelölte meg, hogy tartsák fenn és ahol szükséges, „minden eszközzel állítsák helyre a törvényes rendet, a személy- és vagyonbiztonságot”.[2]

Kísérlet a tanácsok visszaszorítására, a népi szervek tevékenységének korlátozására

A Katonatanácsot illetően a hadügyminiszter annak feloszlatását; a belügyminiszter pedig vezetői egy részének letartóztatását javasolta. Linder a minisztertanács november 4-i ülésén azzal érvelt, hogy a „rendet a pacifista propagandának a katonák közötti terjesztésével Katonatanács nélkül is biztosítani lehet … A katonákat haza kell küldeni, és meg kell szervezni a nemzetőrséget. Ha nincs katonaság, nem kell Katonatanács.„ Kunfi és a vele egyetértő Károlyi ezt az érvelést és a feloszlatásra vonatkozó követelést nem fogadta el, a Katonatanács átformálását, megszelídítését javasolta.

A fegyverszünet bonyodalmai

A kiküldendő delegációt az eredeti tervek szerint miniszteri szinten kívánták megszervezni. Amikor azonban Linder beszámolt a budapesti német főkonzullal folytatott tárgyalásairól, és utalt a németekkel szembeni fellépésről kínálkozó előnyökre („mi adhatjuk meg a hatalmas lökést a német imperializmus teljes bukásához … megadásra kényszerítjük őket … amit a békekonferencia bizonyára honorálni fog”), valamint a létfontosságú szénszállítás körüli bonyodalmakra és ellentétekre, melyeket „csak Belgrád útján lehet kiegyenlíteni”, a vélemény megváltozott. A minisztertanács, „tekintettel a döntő fontosságú kérdésekre”,[3] úgy döntött, hogy Franchet-hez Károlyi és Jászi vezetésével magas szintű politikai delegációt küld.

A belgrádi katonai egyezmény

A kormány megbízásából most már Linder utazott Belgrádba. Linder november 13-án írta alá az egyezményt. Az aláíráskor Budapest azonnali megszállásának terve is felmerült. Francia források szerint Linder erre nézve úgy nyilatkozott, hogy a francia csapatok „lelkes fogadtatásra számíthatnak”.

Szlovákia

November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[4]

Harc a hadsereg leszerelése és újjászervezése körül

Linder elgondolása – „a régi militarisztikusan fegyelmezett hadsereg” helyett átmenetileg nemzetőrséget, majd később önkéntesekből „köztársasági gárdát”, új „védősereget” szervezni – gyorsan hajótörést szenvedett, mert elképzelése nemcsak az aktív tisztek ellenállásába ütközött, hanem a Katonatanácséba is, hiszen a hadsereg megszüntetésére irányuló tervek e forradalmi szervezet létjogosultságát is kérdésessé tették.

November elején a hadügyminisztériumban irányelveket dolgoztak ki a leszerelésre. Az ezzel kapcsolatos utasítás többek között úgy szólt, hogy az 5 legfiatalabb (az 1896-os és ennél későbbi születésű) évfolyam nem bocsátandó el, egyelőre visszamarad a hadügyminisztérium rendelkezésére. Az 5 korosztály visszatartásának terve ellentétben állt Linder elgondolásával, annak értelmi szerzője Friedrich István volt, aki Károlyi ajánlására került október 31-én – a forradalom zűrzavarában – a hadügyminisztériumba államtitkárnak.

Linder tiltakozott Friedrich tevékenysége ellen, és a minisztertanács ülésén előadta, hogy a rendelkezést az ő megkerülésével adták ki. Utalt arra, hogy az 5 korosztályt visszatartó rendelet szerint 300 ezer embert tartanának fegyverben, ami nem csak a fegyverszüneti szerződéssel ellentétes, de a kormányra is veszélyes lehet. Ezenfelül a bevonultatás ” karhatalom hiányában – végre sem hajtható. Miután a minisztertanács Lindert Friedrich szemben csak elvben támogatta, a hadügyminiszter november 9-én benyújtotta lemondását.

Linder utóda a hadügyminiszteri székben Bartha Albert alezredes lett, aki október végén a temesvári hadtestparancsnokság vezérkari főnöki tisztét töltötte be, és október 31-én részt vett a bánáti néptanács és az úgynevezett Bánáti Köztársaság létrehozásában.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott, 299.
  2. Schönwald Pál, A magyarországi 1918–1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései. Budapest, 1969. 348.
  3. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. november 4.
  4. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.