Lipót király

A Múltunk wikiből

németül Leopold

Bécs, 1640. június 9. – Bécs, 1705. május 5.
1655–1705 között magyar király, 1656–1705 között cseh király, 1657–1705 Ausztria uralkodó főhercege, német-római császár
Wikipédia
Német-római császár, német, magyar és cseh király
1655
június 27. II. Ferdinánd fiát, I. Lipótot Pozsonyban választás után magyar királlyá koronázzák.
1657
április 2. Bécsben meghal III. Ferdinánd császár, magyar király. Trónra lép I. Lipót. (Uralkodik 1705-ig.)
május 27. I. Lipót megújítja apja szövetségét János Kázmér lengyel királlyal.
1658
március 27. II. Rákóczi György segélykérő követet küld I. Lipót királyhoz.
június 2. Nagyszombatban katolikus nemzeti zsinat nyílik.
augusztus 14. Létrejön a rajnai szövetség XIV. Lajos francia király, a mainzi, a trieri és a kölni érsek, a pfalzi választófejedelem és a svéd király között.
1659
április 27. Zrínyi jelenti az udvarnak, hogy a horvátországi felkelőket „lecsendesítette”. (Ezzel véget ért az 1653 júniusában indult parasztfelkelés.)
július 21. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (XXVIII. tc.: a személyes felkelés évenkénti szemlét tartson; LXXII. tc.: a körmöci aranypénzt a bécsi pénz értékéhez és finomságához igazítsák.)
1661
január 1. Kemény Jánost az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választja. (Uralkodik 1662-ig.)
január 9. Az erdélyi országgyűlés értesítést kap, hogy IV. Mehmed szultán a váradi pasa fennhatósága alárendelte a Partiumot. Az országgyűlés segítséget kérő követeket küld a magyar főméltóságokhoz és a bécsi udvarba.
április 23. Erdélyi országgyűlés Besztercén. (Kemény János fejedelem javaslatára kimondja, hogy Erdély elszakad a Portától, és I. Lipót védelme alá helyezi magát.)
május 27. Ali pasa, az erdélyi hadjárat szerdárja Belgrádból támadásra indul a fejedelemség ellen.
június 14. Zrínyi Miklós megkezdi Zrínyiújvár építését a Muraközben.
június 26. I. Lipót kötelezvénye Kemény János katonai és diplomáciai támogatásáról.
június 28. Ali pasa, a török fősereg szerdárja benyomul Erdélybe.
augusztus 3. Nagybánya hódol Ali pasának.
augusztus 14. II. Rákóczi György özvegye, Báthori Zsófia, kiskorú fiával, I. Ferenccel együtt katolizál.
augusztus 30. Kemény János hada Majténynál egyesül a Montecuccoli vezette császári sereggel.
szeptember 14. Erdélyi országgyűlés Ali pasa parancsára Marosvásárhelyen. (Apafi Mihályt fejedelemmé választják. Uralkodik 1690-ig.)
szeptember 17. Kemény János Kolozsvárt felesketi a maga hűségére.
szeptember 18. Montecuccoli tábornagy ütközet nélkül kivonul Erdélyből. (Bethlenben, Szamosújvárott, Kővárban, Székelyhídon, Kolozsvárott német őrséget hagy.)
1662
február 10. I. Lipót rendelettel felemeli a bányászok munkaidejét, és három műszakot vezet be a bányákban.
május 1. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (II. tc.: a német katonaságot azonnal vigyék ki az országból; V. tc.: háború esetén a személyes felkelés mellett a jobbágyházak után is tartoznak a birtokosok katonákat állítani – a városok és a mezővárosok saját lakosaik házai után állítsanak katonát; XLVII. tc.: külföldi törvényszéken hozott ítéletet a kincstár ne hajtson végre.)
május 22. Kemény János híveinek gyűlése Szatmáron. (Követet küldenek I. Lipóthoz.)
Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott, a táborban. Követet küld I. Lipóthoz, kéri a császári helyőrségek kivonását Erdélyből. (Július 10-én nemleges választ kap.)
június 15. Apafi Mihály és a jenei bég fegyverszünete I. Lipót megbízottaival.
szeptember 2. A protestáns követek nagy része elhagyja a pozsonyi országgyűlést.
1663
április 12. Köprülü Ahmed nagyvezír elindul Drinápolyból az I. Lipót elleni hadjáratra.
június 10. Köprülü nagyvezír Belgrádban fogadja I. Lipót követeit: visszautasítja a bécsi udvar békeajánlatát.
június vége A Köprülü nagyvezír vezette török sereg Budára ér. (Július 30-án indul tovább.)
augusztus 7. Török győzelem Párkánynál.
augusztus 12. Kücsük Mehmed jenei bég elhagyja Erdélyt, majd csatlakozik a nagyvezír seregéhez.
augusztus 13. Sikertelen török támadás Zrínyi-Újvár ellen.
augusztus 16. Érsekújvárt ostromolni kezdi Köprülü Ahmed, a vár harminckilenc napi ostrom után megadja magát.
augusztus vége Pozsonynál táborba száll a császári sereg.
szeptember közepe Wesselényi Ferenc nádor megbízottja a regensburgi birodalmi gyűlésen segítséget kér a török ellen.
október 28. Köprülü nagyvezír hadával Érsekújvárról megindul Belgrádba, téli szállásra.
ősze Előbb a Rajnai Szövetség német tagjainak hadai, majd egyes német birodalmi fejedelmek csapatai, végül francia csapatok érkeznek Magyarországra a török elleni segítségül.
november 2. Léva megadja magát a töröknek,
november eleje Nógrád vára huszonhét napi ostrom után megadja magát a török seregnek.
november 27. Zrínyi Miklós szétszórja a Muraközre támadó török és tatár csapatokat.
1664
január eleje Székelyhíd német őrsége Apafi Mihály fejedelemnek fogad hűséget.
január 18. I. Lipót felfüggeszti Wesselényi Ferenc nádor helytartói és Zrínyi Miklós horvát bán főparancsnoki hatáskörét. Magyarország kormányzását biztosokra bízza.
január 21. Kolozsvár fizetetlen őrsége fellázad.
január 29. Zrínyi Miklós vezette szövetséges csapatok elfoglalják Pécs városát.
február 2. A szövetségesek felégetik a török utánpótlást biztosító eszéki Dráva-hidat.
február 12. A szövetséges hadak elfoglalják Segesdet.
február 15. A téli hadjárat lezártával Zrínyi Miklós visszaérkezik a Muraközbe.
május 7. Nyitra visszavétele a töröktől.
május 8. Köprülü Ahmed nagyvezír újabb hadjáratra indul Belgrádból Magyarország ellen.
május 12. Zrínyi Péter e napon kelt levélben Habsburg-ellenes szövetség lehetőségéről tájékozódik XIV. Lajos francia királynál. Kitérő választ kap.
június 8. Zrínyi-Újvár török ostroma. (A vár június 30-án török kézre kerül; július 7-én felrobbantják.)
július eleje A Rajnai Szövetség újabb csapatai érkeznek Magyarországra.
július 18. Kiskomárom várát a török felrobbantja.
augusztus 1. A szövetségesek győzelme Szentgotthárdnál.
augusztus 10. Béke Vasváron a szultán és I. Lipót között. (A Porta megtartja Váradot és Érsekújvárt, valamint négy felső-magyarországi vármegyét. A Bihar vármegyei Székelyhidat lerombolják. Erdélyt mind a török, mind a császári katonaság elhagyja.)
A béke országos felháborodást vált ki.
november 18. Csáktornyán meghal Zrínyi Miklós.
Itthon és külföldön számos gyászvers jelenik meg Zrínyi Miklós haláláról.
1666
március 1. I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona házassága Sárospatakon. (A lakodalom az ellenzéki politikusok találkozója.)
április 5. Wesselényi Ferenc nádor és Zrínyi Péter horvát bán politikai szövetséglevelet ír alá, melyhez július 28-án csatlakozik Nádasdy Ferenc országbíró is.
április 19. I. Lipót rendelete megtiltja a végvárakba „szökött” jobbágyok kiadását.
augusztus 23. Az ellenzéki szervezkedés első gyűlése Murány várában. (Kidolgozza a szövetség tervét a Portával.
1668
január 19. Titkos szerződés I. Lipót és XIV. Lajos között a spanyol örökség felosztásáról.
július 20. Az összeesküvők tanácskozása Stubnyán. (Portai támogatás nélkül is megindítják a fegyveres fölkelést.)
szeptember eleje Az Összeesküvők térítvényben kötelezik magukat, hogy nem keresnek önálló külpolitikai kapcsolatokat, hanem mindenben Apafi fejedelemhez igazodnak.
szeptember 9. Az erdélyi fejedelmi tanács a Magyarországon készülő fölkelés támogatása mellett dönt.
október Széchy Mária bizalmasa útján közli Rottal János királyi biztossal a szervezkedés terveit.
december 6. I. Lipót e napra megbeszélésre hívja össze a vezető magyar politikusokat Bécsbe. (Tárgya: a magyarországi helyzet rendezése.)
december A felső-magyarországi vármegyék küldöttséget indítanak Bécsbe a vallási üldözés és a katonai kihágások miatt. (1669. március 7-én kitérő választ kapnak.)
1669
április 26. Egyezség Sárospatakon I. Rákóczi Ferenc és a felső-magyarországi protestáns rendek között. (I. Rákóczi Ferenc visszaadja a protestáns egyháziak jövedelmét, megszünteti az üldözést, a protestánsok viszont támogatják az erdélyi fejedelemség megszerzésére irányuló törekvéseit.)
április 29. I. Lipót e napra részgyűlésre hívja össze a felső-magyarországi rendeket és Erdély képviselőit Eperjesre. (A személyes sérelmek tárgyalása után a helyzet rendezése nélkül oszlik el.)
július 16. A Magyar Tanács gyűlése Bécsben. (A többség az országgyűlés egybehívását és nádorválasztást sürget.)
1670
január Zrínyi Péter követe a Portán 60 ezer tallér évi adó fizetése mellett felajánlja Magyarország meghódolását. Elutasító választ kap.
március 12. Zrínyi Péter a földesúri terhek részleges eltörlésének ígéretével fölkelésre szólítja egyes birtokainak jobbágyait.
március 19. A bécsi udvari Titkos Tanács elhatározza a magyarországi ellenzéki mozgalom kíméletlen elfojtását.
április 9. A felső-magyarországi ellenzéki urak gyűlése Sárospatakon.
április 10. I. Rákóczi Ferenc elfogatja Starhemberg tokaji várparancsnokot. (Kirobban a felső-magyarországi Habsburg-ellenes felkelés.)
április 12. A felkelők megkezdik a tokaji vár ostromát, de nem érnek el eredményt.
április 13. Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Bécsbe érkezik, hogy a király előtt ártatlanságukat bizonyítsák. (Április 17-én börtönbe vetik őket.)
április közepe A felső-magyarországi vármegyék csatlakoznak I. Rákóczi Ferenc felkeléséhez.
április 23. A felkelők győzelme Gombásnál.
április vége Apafi Mihály fejedelem megtagad minden segítséget a felkelőktől.
május 1. A felkelők tállyai gyűlése elhatározza a fegyverletételt.
június eleje 10 ezer főnyi császári katonaság a felkelésben részt vett vármegyékben. Megindul a szervezett üldözés.
június 24. Sárospatak várát a császári csapatok megszállják.
június 29. Királyi elfogatóparancs az összeesküvés résztvevői ellen.
július Megkezdődik a tömeges menekülés Erdélybe.
augusztus 18. Királyi kinevezés alapján bizottság kezdi meg Lőcsén a felkelésben gyanúsíthatók pereinek előkészítését.
szeptember 3. A király parancsára letartóztatják Nádasdy Ferenc országbírót és helytartót.
szeptember 18. Bécsben megkezdik a Wesselényi-összeesküvés fő vádlottainak hűtlenségi perét.
október 18. A király Szelepcsényi György esztergomi érseket nevezi ki királyi helytartóvá.
december 3. I. Lipót bíróságot küld ki a felkelésben gyanúsított köznemesek pereinek lefolytatására. (1671. január 3-án kezd munkához.)
1671
február 21. I. Rákóczi Ferenc 400 ezer forint fejében amnesztiát kap.
március 21. I. Lipót e napon kelt pátensében Magyarországra hárítja az itt állomásozó katonaság eltartásának költségeit.
április 30. Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen, Nádasdy Ferencet Bécsben kivégzik. Pozsonyban kivégzik Bónis Ferencet.
május A Szepességben Habsburg-ellenes mozgalom indul. Résztvevői Thököly Imrére esküsznek fel.
június 6. A márciusban kivetett adó összegét a felére szállítják, s a csökkentett adó felét a földesuraktól kívánják.
augusztus Fogyasztási adó bevezetése a szeszesitalokra, a húsra és a gabona eladására.
szeptember Apafi Mihály fejedelem biztosai átadják a török megbízottaknak az 1662 óta követelt Doboka, Kolozs, Belső-Szolnok, valamint Hunyad vármegyei falvakat.
október 20. Báthori Zsófia a sárospataki református főiskola épületét és minden vagyonát a jezsuita rendnek adományozza.
november 23. A kassai evangélikus templomot lefoglalják a katolikusok számára.
december 11. I. Lipót e napon kelt pátense a végvári magyar katonaság mintegy kétharmadát elbocsátja a szolgálatból.
1672
február Fejadó kivetése a nemességre.
június Az udvar elrendeli a jobbágyporták új összeírását.
augusztus vége A Partiumban táborozó magyarországi bujdosók csapata betör a királyságba. Megszállja Kálló várát, elfoglalja Ónodot, Tokajt és Szendrőt.
szeptember 14. A bujdosok győzelme Enyickénél.
szeptember 16. Teleki Mihály kővári kapitány hadjáratra indul a bujdosókkal I. Lipót ellen.
október 2. A bujdosók elfoglalják Eperjest. (Később egész Sáros és Szepes vármegyét.)
október 10. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Felháborodását fejezi ki Teleki Mihály tudtukon kívül indított hadjárata miatt.)
október 20. Fölkelt szlovák parasztok elfoglalják Árva várát. (November 24-én a császáriak visszafoglalják a várat; a felkelés vezetőit kivégzik.)
október 26. A bujdosók veresége Györkénél.
december A bujdosók követet küldenek a Portára. (1673 januárjában a nagyvezírtől ígéretet kapnak mozgalmuk megsegítésére.)
Samuel Oppenheimer bankár megkezdi működését Bécsben.
1673
január 1. A portánkénti 40 forint adót 28 forintra csökkentik.
február 27. I. Lipót Ampringen János Gáspár elnökletével kormányzóságot állít az ország ügyeinek teljhatalmú intézésére (1681-ig).
szeptember 25. Pozsonyban protestáns prédikátorok és tanítók perbe fogására kiküldött bíróság kezd működni.
október 18. Krasznai gyűlésükön a bujdosók unióra lépnek egymással, s ún. „deputatio”-t választanak.
1677
május 27. Varsói szerződés XIV. Lajos francia király, Apafi Mihály erdélyi fejedelem és a magyarországi bujdosók között.
július 19. Portai rendelet betiltja Erdély hadjáratát I. Lipót ellen. A bujdosók ugyanakkor ígéretet kapnak a Porta támogatására.
szeptember vége 2 ezer főnyi francia segélyhad érkezik a bujdosok segítségére.
október 10. A szövetséges francia és bujdosó hadak győzelme Nyalábvárnál.
1679
január közepe Apafi fejedelem Thököly Imrét Erdélybe rendeli.
február 3. Béke Nymwegenben XIV. Lajos és I. Lipót császár között.
február XIV. Lajos visszavonja a francia segélyhadakat Magyarországról.
június vége Apafi Mihály Thököly Imrét nevezi ki a beteg Teleki Mihály helyettesének.
július 28. A bujdosók gyűlése Margitán Wesselényi Pál vezérsége mellett dönt.
szeptember Thököly Imre kiszorítja Wesselényi Pált a kuruc fővezérségből.
november 3. A bujdosok győzelmet aratnak á császáriak felett Szikszó mellett.
1680
nyara Thököly Imre kuruc hadai végigportyázzák a Vág völgyét, és beütnek Morvaországba.
augusztus 15. Thököly Imre elfoglalja Késmárkot.
augusztus 22. Thököly néhány nap után felhagy Lőcse ostromával.
október 2. Thököly Imre Szilágysomlyón megfogadja Apafi Mihály emberei előtt, hogy a bujdosók ügyeiben csak a fejedelem előzetes tudtával intézkedik.
november 15. Fegyverszünet Jolsván Thököly Imre és I. Lipót között. (Téli szállást jelöl ki a bujdosóknak Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyében.)
1681
április 18. IV. Mehmed szultán elrendeli, hogy Erdély egész haderejével segítse meg a magyarországi bujdosókat.
április 28. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Sopronba, ahol maga is megjelenik. (II. tc.: eltörli az 1673-ban létesített kormányzóságot és a helytartóságot; X. tc.: megerősíti a nemesi kiváltságokat; XII. tc.: a kivetett adó hátralékát eltörli; XXV. te: a földesurak jogainak fenntartásával megerősíti a vallás szabad gyakorlását biztosító 1608. évi törvényt; a száműzött prédikátorok és tanítók hazajöhetnek; XXVI. tc.: az elvett protestáns templomok helyébe újak építésére jelöl ki helyet; XLVI. tc.: megújítja az 1662. évi törvénycikket a hadba vonulásról.)
május 30. Thököly Imre felmondja az 1680. november 15-i fegyverszünetet.
június 10. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Az áprilisi szultáni parancs értelmében a hadjárat mellett dönt; fejedelmi utódul megválasztja Apafi Mihály idősebbik fiát, a kiskorú II. Apafi Mihályt.)
június 13. Esterházy Pált választja nádorrá a soproni országgyűlés. (Méltóságát haláláig, 1713-ig viseli.)
június 17. A nádor e napon kelt levélben meghívja a bujdosók megbízottait az országgyűlésre; visszautasítják.
augusztus 20. Apafi Mihály Szamosújvárról megindul I. Lipót elleni hadjáratára.
augusztus vége A váradi pasa hadba száll Apafi fejedelem mellett.
szeptember 7. Thököly Imre török közvetítő társaságában felkeresi Apafi fejedelmet az aranyszegi táborban.
szeptember 8. Az erdélyi fejedelmi sereg, a bujdosók és a váradi pasa csapatai egyesülnek Pocsajnál.
szeptember 12. Böszörményt beveszi az egyesült sereg.
szeptember 25. Kállót az egyesült sereg egyheti ostrom után beveszi.
szeptember 29. Thököly a bujdosókkal elválik Apafi erdélyi és török hadaitól.
október 21. Apafi fejedelem az erdélyi sereggel visszaérkezik Szamosújvárra.
november 13. Fegyverszünet Szoboszlón Thököly és I. Lipót között. (A bujdosók téli szállása: Ung, Bereg, Ugocsa, Szabolcs vármegye.)
1682
január 9. A kurucok követei Konstantinápolyban kérik a nagyvezírtől, hogy nyilvánítsa Thökölyt Magyarország fejedelmévé.
április 25. Erdélyi országgyűlés Fogarason. (A fejedelem bemutatja az Erdélyt magyarországi hadjáratra rendelő szultáni parancsot. Az országgyűlés intézkedéseket tesz a hadjárat előkészítésére.)
július 7. Thököly csapatai elfogják Herberstein kassai főkapitányt.
július 9. I. Lipót e napon kelt rendeletével a magyarországi végvárak katonai létszámát az 1671 előttire emeli.
július 26. Thököly Imre szeptemberre közfelkelést hirdet a felső-magyarországi vármegyéknek.
augusztus 5. Apafi Mihály az erdélyi sereggel Szamosújvárról magyarországi hadjáratra indul.
augusztus 14. Thököly elfoglalja Kassát. (A Szepesi Kamarát a maga fennhatósága alá rendeli.)
szeptember 10. Fülek vára az Ibrahim pasa által kezdett kéthetes ostrom után megadja magát Thökölynek.
szeptember 16. Thököly Imrét Ibrahim pasa Füleken szultáni athnáme alapján 40 ezer tallér évi adó fejében Magyarország uralkodójává nyilvánítja, és átadja a IV. Mehmedtől küldött uralkodói jelvényeket.
szeptember 19. Apafi fejedelem hazavonul Erdélybe.
szeptember vége Thököly serege elfoglalja a bányavárosokat. A fejedelem Körmöcbányán saját pénzt veret.
szeptember Thököly elkoboztatja a júliusban hirdetett közfelkeléstől távolmaradók vagyonát.
október Újra megnyílik az 1671-ben megszűnt [[Eperjes|eperjesi evangélikus főiskola.
A kassai és az ungvári jezsuita kollégiumokat Thököly bezáratja, javaikat lefoglalja.
november 19. Fegyverszünet Bécsben I. Lipót és Thököly Imre között. (Felső-Magyarország és a Dunán inneni vármegyék a Garamig Thököly kezén maradnak.)
1683
január első napjai IV. Mehmed szultán elrendeli Erdély hadbaszállását az I. Lipót ellen indítandó török háborúban.
február 11. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (Ismertetik a szultáni parancsot Erdély hadba szállására. A rendek követségben kérik a nagyvezírtől ennek elengedését.)
március 31. Szövetség Sobieski János lengyel király és I. Lipót között.
április 1. IV. Mehmed szultán Drinápolyból hadjáratra indul I. Lipót ellen.
május 13. IV. Mehmed szultán Belgrádban Kara Musztafa nagyvezírt nevezi ki az I. Lipót elleni hadjárat fővezérévé. A szultán Belgrádban marad.
június 7. Thököly Imre Eszéken Kara Musztafa nagyvezír elé járul. (Június végén tér vissza Kassára.)
június 21. Bécsben Thököly fejedelem követe felmondja az 1682. novemberi fegyverszünetet.
június vége–július eleje A török had beveszi Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát. (Július 5-én a törökök felgyújtják Győr külvárosait.)
július 1. A Rába-vonal mentén felsorakozott császári sereg Bécshez vonul.
július 5. Az Udvari Haditanács elnöke Pozsonyban átveszi a koronaőröktől a Szent Koronát.
július eleje A bányavárosokat az Udvari Haditanács utasítására átadják Thököly Imrének.
július 7. I. Lipót udvarával Bécsből Linzbe menekül.
július 8. Apafi Mihály az erdélyi hadakkal Apahidáról megindul a nagyvezír táborába.
július 14. Megkezdődik Bécs török ostroma.
július közepe Thököly a kuruc hadakkal megindul a Duna bal partján Bécs felé.
július 18. Nagyszombat hűségesküt tesz, és sarcot fizet Thökölynek.
július 25. Thököly kurucai négy napra elfoglalják Pozsonyt.
július A nyugat-dunántúli vármegyék és várak nagy része Thököly hűségére tér.
augusztus 22. A nagyvezír Apafi Mihályt és Ibrahim budai pasát a győri Rába-híd őrzésére rendeli.
augusztus 27. A nagyvezír Thökölyt a Bécs alatti táborba rendeli. Thököly nem tesz eleget a parancsnak.
szeptember 12. Sobieski János lengyel király, valamint Lotharingiai Károly vezetésével a szövetséges hadak felmentik Bécset.
szeptember 14. A Bécs alól menekülő nagyvezír Győr alá érkezik. (Szeptember 17-én továbbvonul Budára.)
október 9. A szövetségesek győzelme Párkánynál.
október 27. Esztergom a szövetségesek kezére kerül.
1684
január 12. I. Lipót ezen a napon kelt nyílt levélben az ország török alóli felszabadítására tesz ígéretet. A hűségére visszatérőknek amnesztiát hirdet.
március eleje Késmárkot Thököly hadai elfoglalják.
március 5. Sobieski János aláírja a pápa által kezdeményezett törökellenes Szent Liga okmányát (I. Lipót Linzben március 28-án, Giustiniani doge Velencében április 25-én írja alá.)
március 17. Kisszebent Thököly hadai ötnapos ostrom után elfoglalják.
március vége Thököly kiszorul Sáros vármegyéből.
április 11. Szövetségi tárgyalások kezdődnek I. Lipót és Apafi Mihály között.
június 13. Visegrádot a szövetséges haderő felszabadítja a török alól.
június 27. Vác felszabadul.
június 30. A szövetséges hadak visszafoglalják Pestet.
július 14. A Lotharingiai Károly főparancsnok vezette szövetséges sereg körülzárja Buda várát.
július 15. Velence hadat üzen a Portának. (Dalmáciában kezd hadműveleteket.)
július 19. Megkezdődik a budai vár szövetséges ostroma. (November 3-án az ostrom eredménytelenül megszakad.)
július 22. A szövetséges hadak Érdnél szétverik Musztafa pasa seregét. Verőce vára felszabadul.
szeptember 17. A kurucok vereséget szenvednek Eperjes alatt. (Thököly Regéc várába menekül.)
szeptember 28. Bártfa négynapos ostrom után megadja magát a szövetséges seregnek.
október eleje Makovica megnyitja kapuit a szövetséges sereg előtt.
december 21. Thököly Imre a nagyvezír parancsára élelmiszert szállít Érsekújvárba.
1686
február eleje Caraffa generális, felső-magyarországi főkapitány megsarcolj a Debrecent.
április 27. Negyvenhét napos hiábavaló ostrom után a császári csapatok elvonulnak a Zrínyi Ilona védte Munkács vára alól.
május eleje Szulejmán nagyvezír Konstantinápolyból magyarországi hadjáratra indul.
június 18. A Szent Liga egész Európából összejött hadseregével megkezdi Buda ostromát.
június 28. Szerződés Bécsben Erdély és a királyság viszonyáról. (I. Lipót átveszi Erdély védelmét, de az országon belüli katonaság Apafi fejedelem fennhatósága alatt marad. A szerződés titkos.)
június 30. A szövetséges sereg első ízben indul általános rohamra a budai Víziváros ellen.
július 22. Budán felrobban az egyik lőporraktár.
szeptember 2. Általános roham Buda vára ellen. Este hét órára az ország egykori fővárosa felszabadul a száznegyvenöt éves török megszállás alól.
szeptember 23. Simontornyát elfoglalják a szövetséges hadak. Szeged török őrsége huszonnégy napi ostrom után megadás magát a szövetséges hadáknak.
október 22. Pécset a szövetséges hadak visszaveszik a töröktől.
ősze Csaknem egész Szlavónia felszabadul a, török hódoltság alól. Erdélybe császári katonaságot helyeznek téli szállásra.
év vége I. Lipót létrehozza, a Budai Kamarai Felügyelőséget. Főhatósága az Udvari Kamara.
1687. október 18.
Friedrich Veterani császári tábornok ellenállás nélkül bevonul Kolozsvárra. — I. Lipót augusztus 22-én kelt meghívójával e napra hívja össze az országgyűlést Pozsonyba.
1687. október 31.
A pozsonyi országgyűlésen a királyi előterjesztés a Habsburgok fiági örökösödésének törvénybe iktatása fejében megígéri a rendi alkotmány visszaállítását.
1687. november 3.
I. Lipót elrendeli az eperjesi rendkívüli bíróság feloszlatását.
november 7.
1687. A pozsonyi országgyűlés alsótáblája elfogadja a Habsburg-ház fiági örökösödését.
1687. november 10.
A felsőtábla is elfogadja a fiági örökösödés törvényét.
1687. december 1.
I. Lipót közkegyelmet hirdet a közelmúltban hűtlenségbe esetteknek, ha időközben visszatértek hűségére; Thökölyre és még fegyverben levő társaira az amnesztia nem vonatkozik.
1687. december 9.
Pozsonyban megkoronázzák Magyarország első örökös királyát, I. Lipót idősebbik fiát, a kilencéves I. Józsefet. — A király, gróf Esterházy Pál nádornak német-római szent birodalmi hercegi címet adományoz, amely az elsőszülöttség rendjében öröklődik.
1688. január 14.
A császári seregtől ostromlott Munkács várát Zrínyi Ilona feladja Caraffa generálisnak. A várbeliek személyükre és birtokaikra nézve kegyelemben részesülnek, Zrínyi Ilonát Bécsbe internálják, a Rákóczi-árvák a király gyámsága alá kerülnek, vagyonukat megtartják. Thököly és fegyveres hívei továbbra sem nyernek amnesztiát.
1688. január 25.
I. Lipót szentesíti az 1687. évi országgyűlés törvényeit (2–4. tc.: a Habsburgok fiágon öröklik a magyar királyságot; 4. tc.: eltörli az 1222. évi Aranybulla 31. pontjának ellenállási jogot biztosító záradékát; 6–7. tc.: megszünteti az eperjesi rendkívüli törvényszéket, a kivégzettek özvegyeinek és árváinak kártalanítást ígér; 9. tc.: a főrangúaknak engedélyezi hitbizományok alakítását; 21. tc.: megújítja az 1681. évi soproni országgyűlés vallásügyi törvényeit).
1688. április 3.
Esterházy Pál nádor a király felszólítására írásba foglalja a magyar rendi elképzeléseket tükröző tervét az országnak a török hódoltság felszámolása utáni közigazgatási, pénzügyi, katonai és gazdasági berendezéséről.
1688. április 5.
I. Lipót a töröktől visszafoglalt területeket a fegyverjogra hivatkozva az Osztrák Udvari Kamara alá rendeli. A közvetlen intézkedés a budai és a csáktornyai kamarai adminisztráció kezében van.
1688. május 4.
I. Lipót a magyarországi könyvcenzúrát Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára és – vele együttműködve – az esztergomi káptalanra bízza.
1688. május 9.
Caraffa generális császári megbízott Szebenben megállapodást köt Apafi fejedelem és a rendek megbízottjával, Teleki Mihállyal: Erdély védurául fogadja el I. Lipótot és utódait, a jövőben hűtlenségnek tekinti a Portával való kapcsolatot, viszonzásul kéri az erdélyi szerződések és vallási megállapodások tiszteletben tartását.
1688. május 19.
Székesfehérvárt török őrsége szabad elvonulás fejében átadja Batthyány Ádám hadainak.
1688. június 10.
Először ül össze Kollonich Lipót bíboros, győri püspök elnökletével az uralkodó által osztrák és cseh szakemberekből válogatott bizottság, hogy kidolgozza a Magyarországon követendő új kormányzati irányelveket.
1688. únius 20.
Lippa török őrsége feladja a várat Caraffa generálisnak.
1688. július 15. után
Aeneas Sylvius Caprara tábornok elfoglalja Péterváradot.
1688. július 28.
Miksa Emánuel bajor választófejedelem Péterváradon átveszi a szövetséges hadak fővezérletét.
1688. augusztus 6.
Esterházy Pál nádor az uralkodó utasítására magyar rendi bizottságot hív össze Pozsonyba, hogy az javaslatot tegyen az ország új berendezésére.
1688. szeptember 6.
A szövetséges hadak elfoglalják Belgrádot.
1688. szeptember 24.
XIV. Lajos francia király – megszegve az 1684. augusztus 15-én húsz évre kötött fegyverszünetet – hadat indít I. Lipót császár ellen.
1688. december 9.
I. Lipót király elrendeli, hogy az 1683 után a töröktől visszafoglalt magyarországi területeken csak a birtokjog írásban történő igazolása és – fegyverváltság címén – a birtok értékének 10%-át képező összeg lefizetése után adható vissza a föld a régi tulajdonosoknak; az ügyek intézésére az Osztrák Udvari Kamarán belül felállítja az újszerzeményi bizottságot (neoacquistica commissio).
1688
Megjelenik Würzburgban Johann Nikolaus Flämitzer röpirata: Der in Böhmische Hosen ausgekleidete ungarische Libertiner…, amely a jogeljátszás elméletét alkalmazva, a rendi szabadságjogok megnyírbálását ajánlja. I. Lipót a magyar rendek megnyerése érdekében a könyvet nyilvánosan elégetteti.
1689. április 6.
I. Lipót Badeni Lajos őrgrófot nevezi ki a magyarországi hadak fővezérévé. (Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel a franciák elleni hadműveleteket vezetik a nyugati hadszíntéren.)
1690 április 20.
Az erdélyi rendek feliratban kérik I. Lipótot, hogy az 1687. október 27-i balázsfalvi szerződés értelmében ismerje el fejedelmüknek II. Apafi Mihályt.
1690 augusztus 12.
Királyi rendelet hivatallá szervezi a Magyar Királyi Kancelláriát.
1690. augusztus 21.
Az Erdélyre támadó Thököly Imre török és tatár csapatokkal Zernyestnél megveri a császáriaktól is segített erdélyi sereget. Teleki Mihály főgenerális elesik, Heissler tábornok és Doria ezredes Thököly fogságába esik. — I. Lipót Črnojević Arzén ipeki pátriárka kérésére a török ellen fölkelt szerbek jogait ünnepélyes oklevélben biztosítja: önkormányzatot és egyházi autonómiát adományoz nekik.
1690. augusztus 24.
A császárpárti erdélyi rendek országgyűlése Kolozsvárott.
1690. szeptember 8.
Bethlen Miklós erdélyi tanácsúr Bécsbe érkezik, hogy a rendek megbízásából az Erdély helyzetét szabályozó királyi diploma kiadását sürgesse.
1690. szeptember 22.
A törökpárti erdélyi rendek országgyűlése Keresztényszigeten (Szeben mellett) fejedelemmé választja Thököly Imrét.
1690. október 8.
Aspremont Ferdinánd császári altábornagy feladja Belgrádot Köprülü Musztafa nagyvezírnek.
1690.október 16.
I. Lipót kiadja az Erdély közjogi helyzetét szabályozó Diploma Leopoldinum]ot: meghagyja a fejedelmi és rendi önkormányzat addigi szervezetét, biztosítja a bevett vallások szabad gyakorlatát, meghatározza a békében, illetve háborúban fizetendő adó összegét.
1691. augusztus 20.
I. Lipót ünnepélyes oklevélben biztosítja a Črnojević Arzén pátriárka vezette szerbek jogait, egyben megerősíti 1690. augusztus 21-én kibocsátott kiváltságlevelét.
1691. december 4.
I. Lipót ünnepélyes formában (kisebb változtatásokkal) újra kiadja Erdély számára az 1690. október 16-i Diploma Leopoldinumot.
1693. április 11.
A király Debrecent szabad királyi városi rangra emeli.
1694. március 9.
I. Lipót nagykorúvá nyilvánítja a tizennyolc éves Rákóczi Ferencet.
1694. május 1.
I. Lipót elrendeli a szlavóniai, szerémségi és dél-baranyai szerbeknek a Duna–Tisza közére telepítését; a rendeletet csak részben hajtják végre.
1695. július 14.
Kollonich Lipót gróf bíboros kalocsai érseket a király esztergomi érsekké nevezi ki. (E méltóságot 1707-ben bekövetkezett haláláig viseli.)
1696. április 29.
I. Lipót gróf Rabutin de Bussy tábornokot nevezi ki Erdély katonai főparancsnokává.
1696. június 1.
I. Lipót II. Apafi Mihály választott erdélyi fejedelmet internálja Bécsben. (Miután erdélyi fejedelemségéről lemondott, német-római szent birodalmi hercegi címet és évi 10 ezer forint kegydíjat kapott, Erdélybe azonban 1713-ban bekövetkezett haláláig nem térhetett vissza.)
1696. november 1.
I. Lipót meghívására magyar világi és egyházi főméltóságok tanácskoznak Bécsben az új adórendszerről; ragaszkodnak a nemesi adómentességhez és az országgyűlés adómegajánlási jogához.
1696
Az ez évi dikális összeírás szerint kilenc dunántúli vármegyében a családok 1%-a száznál több falut birtokol, 3%-a 30–100 falut, 5%-a 11–30 falut, míg a nemesek 91%-a tíz vagy annál kevesebb falut, illetve falurészt.
1697. július 5.
I. Lipót Savoyai Eugén herceget nevezi ki a magyarországi császári hadak főparancsnokává.
1697. szeptember 20.
Rijswijkben XIV. Lajos és I. Lipót biztosai aláírják a békét.
1697
A bécsi udvar támogatásával megindul Erdélyben az uniós mozgalom. Célja az ortodox románok görög katolikus hitre térítése.
1698. február 1.
I. Lipót a töröktől visszafoglalt Pozsega,Verőce, Valkó és Szerém egykori vármegyék területén katonai határőrvidék szervezését rendeli el.
1698. szeptember 10.
I. Lipót a magyar rendek képviselőit Bécsbe hívja, hogy az adórendszer reformjáról tárgyaljanak. (Az udvar 4 millió forint adót akar kivetni, ennek egyharmadát a nemességre. A rendek képviselői szerint a kérdés megtárgyalására csak az országgyűlés illetékes.)
1698. október 18.
Fegyverszünet a törökkel.
1698. november 13.
Karlócán holland és angol közvetítéssel béketárgyalások kezdődnek a Szent Liga képviselői és a szultán biztosai között.
1698. december 24.
I. Lipót a megyékhez küldött rendeletben szabályozza az adófizetés módját. (A nemesség 250 ezer, a városok ugyancsak 250 ezer forintot fizetnek, a fennmaradó 3,5 millió forint a 8 ezer jobbágyportát terheli.)
1699 január 26.
Karlócán a Szent Liga és a Porta képviselői aláírják a békét. Magyarország (a Szerémség keleti fele és a Maros–Tisza köze kivételével) és Erdély I. Lipót uralma alá kerül, a szultán a magyar elégedetleneket a jövőben nem támogatja, Thököly Imrét és bujdosótársait a birodalom belsejében telepítik le.
1699. február 5.
A Haditanács határozatot hoz egyes magyar ezredek feloszlatásáról, a végvári katonaság elbocsátásáról, a déli határ védelmére a Tiszai és a Marosi határőrvidék megszervezéséről, továbbá az ország belsejében levő várak egy részének felrobbantásáról.
1699. február 16.
I. Lipót ünnepélyes oklevélben adja tudtul a román görög katolikus egyház megalakulását és az unitus papságnak a római katolikussal egyenlő jogokat biztosít.
1700. március 18.
A király Batthyány Ádám grófot országbíróvá nevezi ki. (Tisztségét haláláig, 1703-ig viseli.)
1700. ősze
Svédország és Dánia között háború tör ki, amelybe Lengyelország és Oroszország is bekapcsolódik. (Északi háború.)
1700. november 1.
Meghal II. Károly spanyol király; utódául XIV. Lajos francia király unokáját, Anjou Fülöpöt jelölte, de a spanyol trónra I. Lipót császár fia, Károly főherceg is igényt tart.
Rákóczi Ferenc herceg levélben kér támogatást XIV. Lajostól maga és a magyar nemzet számára.
1700. november 3.
Rákóczi XIV. Lajosnak írt levelét Francois-Joseph Longueval császári kapitány bemutatja I. Lipótnak.
1702. március 22.
I. Lipót a Jászkunságot – mint újszerzeményi területet – 500 ezer forintért eladja a Német Lovagrendnek.
1702. május 15.
I. Lipót hadat üzen XIV. Lajosnak.
1702. július 19.
XII. Károly svéd király a Varsó melletti Kliszóvnál legyőzi II. Ágost lengyel király seregét.
1702. október 8.
I. Lipót elrendeli nyolc huszár- és négy gyalogezred felállítását Magyarországon.
1702. december 9.
I. Lipót elrendeli a kóborlók kényszersorozását a felállítandó ezredekbe.
1703. október eleje
I. Lipót gróf Schlick Lipót altábornagyot kinevezi a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
Az erdélyi országgyűlés Rabutin tábornagyra bízza a kurucok elleni katonai védelem megszervezését.
1703. október 18.
Közzéteszik I. Lipót október 9-én kelt pátensét, amely bűnbocsánatot ígér a király hűségére visszatérőknek-
1703. október 23.
Buda és Pest visszanyeri szabad királyi városi rangját.
1703. október 25.
Schlick altábornagy megindítja a császári hadak ellentámadását Északnyugat-Magyarországon.
1703. november 15.
Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor Zólyomnál győzelmet arat a császári sereg felett; Schlick feladja a bányavárosokat és Pozsonyba vonul vissza.
XIV. Lajos támogatásáról biztosítja Rákóczit, harcát havi 10 ezer tallérral segíti, és megbízottat küld hozzá.
1703. december 2.
I. Lipót házitörvényben szabályozza a Habsburg-ház örökösödési rendjét (Pactum mutuae successionis).
1704. január 2.
I. Lipót megbízza Széchényi Pál kalocsai érseket, hogy kezdjen tárgyalásokat Rákóczival.
1704. január 9.
A francia-bajor sereg elfoglalja Passaut.
1704 január 11.
Károlyi Sándor generális a Csallóközből átkel a Dunántúlra.
1704. január 14.
I. Lipót Pálffy János grófot horvát bánná nevezi ki.
1704. január 22.
I. Lipót gróf Siegbert Heister tábornagyot nevezi ki a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
1704. január 27.
Rákóczi Miskolcon kelt pátensében kinyilvánítja, hogy a vallásügy rendezése az összehívandó országgyűlés feladata lesz, és ismételten megtiltja a katolikus templomok elfoglalását.
1704. január 28.
A kuruc székelyek a Holdvilág völgyében (Segesvár mellett) súlyos vereséget szenvednek Karl Tige császári. ezredestől.
1704. január vége
Rákóczi Miskolcon megalakítja az új államszervezet központi testületét, az Udvari Tanácsot.
1704. február 14.
A lengyel szejm svéd nyomásra II. Ágost helyébe Leszczyński Szaniszlót választja királlyá.
1704. február 15.
II. Rákóczi Ferenc Methodus intertentionis militiae című rendelete szerint a katonák hozzátartozói is kötelesek részt vállalni a hadélelmezésből.
1704. február–március
Károlyi Sándor sorozatos hadisikereket ér el a Dunántúlon.
Habsburg Károly főherceg spanyol ellenkirály Lisszabonba érkezik.
1704. március 13.
Tige császári ezredes csapatai felprédálják Nagyenyed városát és a református főiskolát.
1704. március 18–29.
Eredménytelen béketárgyalás Gyöngyösön I. Lipót és Rákóczi biztosai között.
1704. március 20–31.
Heister császári tábornagy ellentámadása kiszorítja a kurucokat a Dunántúlról.
1704. április 2.
Bercsényi Léván kibocsátott pátense felszabadulást ígér a hadrakelt jobbágyoknak.
1704. április 7.
Thoroczkay István tábornok és Orlay Miklós brigadéros elfoglalja Gyulafehérvárt.
1704. április 13.
A székelyek Feketehalomnál vereséget szenvednek Graven császári ezredestől.
1704. április 22.
Rákóczi közli a megyékkel és városokkal, hogy az ezüstpénz hiánya miatt réz váltópénzt bocsát ki.
1704. május 28.
Bercsényi Szomolánynál győz Ritschan császári tábornok serege felett. Maga Ritschan is fogságba esik.
1704. június 13.
Forgách Simon kuruc tábornagy Koroncónál csatát veszít Siegbert Heister ellenében.
Rákóczi teljhatalmú biztosaként Erdélybe küldi Radvánszky Jánost.
1704. június 19.
Rabutin Szebenben felségsértés vádjával elfogatja Bethlen Miklós kancellárt.
1704. július 4.
Károlyi Sándor Szentgotthárdnál legyőzi Rabatta császári generálist.
1704. július 8.
Az erdélyi kuruc rendek Gyulafehérvárott fejedelemmé választják II. Rákóczi Ferencet.
1704. július 12.
Rákóczi Feketevíznél (Bács vm.) legyőzi a rác határőröket.
1704. július 21–augusztus 13.
Rákóczi sikertelenül ostromolja Szeged várát.
1704. augusztus 13.
[[Höchstadt]g mellett a császáriak és az angolok döntő vereséget mérnek az egyesült francia–bajor seregre.
1704. augusztus 17.
Rákóczi felújítja Simontornya régi katonaszabadságát.
1704. október 21–30.
Eredménytelen béketárgyalás Selmecbányán a bécsi angol és holland követ közvetítésével I. Lipót és Rákóczi megbízottai közt.
1705. május 5.
Bécsben meghal I. Lipót császár és király. Utóda az 1687-ben megkoronázott I. József.

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Abszolutizmus és „második jobbágyság”

  • Így csak a vesztfáliai béke után, az Ausztriai Ház hatalmi súlypontja kelet felé tolódván, I. Lipót idején (1658-1705) jelent meg a bécsi abszolutizmusnak az az újabb kiadása, amely a Wesselényi vezette szövetkezés megtorlásaként ismét a nagyarányú birtokelkobzások eszközéhez nyúlhatott – anélkül azonban, hogy ez Magyarországon a Habsburg-hatalmat a svéd vagy porosz abszolutizmuséhoz fogható fiskális uradalmi bázishoz juttatta volna.
  • A határőrvidéki szervezetnek, amely majd a török kiűzése után terjedt ki, éppen II. Ferdinánd 1630. és I. Lipót 1667. évi statútuma rakta le az alapjait.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1655. évi országgyűlés. A Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma.

Kiéleződő nemzetközi ellentétek közepette kellett tehát a Habsburgok dinasztikus gondjait megoldania Magyarországon III. Ferdinándnak úgy, hogy az eredetileg a passaui püspöki székbe szánt Lipót főherceget választassa királlyá. A kor követelményeinek megfelelően el akarta érni, hogy egyszer s mindenkorra, örökletesen biztosíthassa a dinasztia számára a magyar koronát. Utódait ne a rendek válasszák királlyá, hanem a család leszármazottai örökségként nyerjék el a trónt. Ezzel együtt járt a császár szűkebb kormányzókörének, a Porcia vezette csoportnak az a szándéka, hogy a rendi államtestület legfőbb méltóságát, a nádori tisztséget ne töltsék be. Az ország főurai, miközben díszruhába öltöztetett csapataikkal övezve kísérték fel a királyi családot a négytornyú pozsonyi várba, a királyválasztást egyéni hatalmukat szolgáló feltételekhez készültek kötni.


A dinasztikus érdekre hivatkozó udvari csoport azt akarta, amit már korábban is szorgalmaztak, hogy a magyar rendek szabad királyválasztási jogukról lemondva, koronázzák meg Lipót főherceget. Porcia kezdeményezésére a magyar királyi kancellár, a római tanulmányai során nagy diplomáciai ismereteket szerzett Szelepcsényi György, az aulikus rendiség képviselője vállalta, hogy a magyar főurak körében javaslattevő csoportot alakít. Úgy döntöttek, hogy a javaslat elvi indokait röpiratban foglalják össze, s ezt a röpiratot terjesztetik el az országgyűlésen, mielőtt a kérdést a tárgyalásokon érdemben szóba hoznák. Pálfalvay János választott erdélyi püspök és szepesi prépost fogalmazta meg, miért szükséges a Magyar Királyság alkotmányát átalakítani úgy, hogy a választott királyságból örökös királyság legyen. A Modus reparandí Hungariae okfejtése szerint csakis akkor remélhetik a rendek, hogy a császár megvédi különböző privilégiumaikat, és kiűzi a törököt, ha lemondanak a szabad királyválasztási jogukról, elfogadják, hogy a Habsburg-dinasztia leszármazottai mint jogos és vitathatatlan örökségüket foglalják el ezentúl a magyar királyi trónt. Pálfalvay államelméleti és politikai képzettségét a bécsi Pázmáneumban szerezte meg, érveiben hatásosan szerkesztette össze a dinasztikus szempontokat a magyar rendek földesúri és nemesi kiváltságok védelménél messzebb nem tekintő csoportjának érdekeivel, s fűzte össze mindezt a legfőbb országos szükséggel, a török kiűzésével. Elméletére hosszú út vár még a magyar politikában. Nem sokkal később az örökös királyság itt kifejtett elméletét már úgy fogalmazzák újra, hogy Lipót császár csak mint örökös király lehet abszolút uralkodó Magyarországon. 1655-ben azonban az 1650–1652. évi törökellenes háború jó konjunktúrájának elszalasztása miatt amúgy is feszült a légkör. Az udvarnak a gazdasági kulcspozíciók elfoglalására irányuló politikája következtében pedig különösen nagy az izgatottság. Mindehhez járul, hogy a javaslat nemcsak a néhai Pálffy nádor programjával fordul szembe, hanem elveti Bethlen hagyományát, sőt szakítást követel Pázmány Péter politikai örökségével is. Hiányzott a javaslat kellő politikai előkészítése, és nem ajánlott semmi fedezetet a magyar államiság fenntartására.

A csoportérdekek részletesebb vizsgálata nyilván több okát is kimutathatná, hogy miért váltott ki az örökös királyság javaslata általános és széles körű felháborodást a legkülönbözőbb felfogású politikusok között. Egyaránt elfogadhatatlannak minősítette Wesselényi, az új nádor és Zrínyi Miklós. Elvetette az addig királyhűnek ismert Lippay György érsek és számos, az ország különböző részein birtokos főúr. Leginkább mégis a városi és vármegyei követek között okozott heves felindulást. Porcia és Szelepcsényi közös akciója ily módon visszájára fordult. Segítette, hogy egybekapcsolódjanak az addig megosztott politikai csoportok, egyetértésre jussanak az addig egymással tusakodó magyar politikusok. Szabad királyválasztási jogukról tehát nem mondtak le a rendek, de az alkotmányátalakítási javaslat visszautasítása indulatokat gyújtott ellenük a császári kormány köreiben.

A magyar politikusok országos felelősséggel áthatott csoportja Ferdinánd kormányzatának a magyarországi helyzetet reálisabban értékelő tagjaival együtt jól látta, hogy a dinasztia és a rendek kompromisszumát újra kell rendezni. Csakis így remélhető, hogy megteremtik a belső békét, összefogják az ország hadierejét, megszervezik hathatós védelmét, és nemzetközi összefogást kezdeményeznek a török ellen. Ezt szolgálta az 1655. évi országgyűlésen létrejött megállapodás.

Magyarország és Horvátország főméltóságai és rendjei elutasították az örökös királyság eszméjét. és azzal a feltétellel választották meg magyar királynak Lipót főherceget, hogy ”Őfelsége, megkeresvén a római birodalom fejedelmeit is, még a saját szerencsés uralkodása alatt mentse föl [az országot] a török járom alól”.[1] A feltételt III. Ferdinánd elfogadta, Lipót esküvel erősítette meg. Az udvari ceremóniamesternek a magyarok vélt érzékenységére figyelő különös gonddal, magyar díszruhák, magyar zászlók, díszebédek fényűző külsőségeivel kellett megrendeznie a koronázási ünnepséget.

Erdély és a német-római császárválasztás

Lipót kormányát felkészületlenül érték az erdélyi konfliktus következményei. Hadserege a lengyelek és dánok oldalán északon, a Szund-szorosért harcolt a svédek ellen. Bécsben nincs pénz, nincs hadvezér, nincs politikai egyetértés az udvari csoportok között. Ha Erdélyre kiterjeszti hatalmát a török, a Magyar Királyság és a Habsburg-országok is közvetlen veszélybe kerülnek. Viszont ha az uralkodó fegyvert ránt Erdély védelmére, háborúba bonyolódik a törökkel.


III. Ferdinánd halála (1657. április) után ugyanis a francia politika irányítója, Mazarin diplomáciai akcióba kezdett, hogy a Habsburg uralkodótól elvitassa a német-római császárságot. I. Lipót még túl fiatal, és a pápai állam a franciákhoz húzó fejedelemségekkel együtt az ellenjelöltet, Lipót Vilmos Habsburg főherceget pártolja. 1657 elején János Fülöp 15 ezer főnyi katonaságot állított fel, és 1657 őszén, az erdélyi helyzet szempontjából a legkritikusabb időben kijelentette, hogy a császárválasztáson szavazatát nem Lipótra adja. Nyilvánvalónak látszott tehát, hogy a dinasztia nyugati érdekeiben kedvező fordulatot hozhat, ha Erdélyt megsegíti, és a török ellen háborút indít a Habsburg-kormányzat.


A nemzetközi politikában ily módon az Erdélyi Fejedelemség ügye egybesodródott a császárválasztási harcokkal. II. Rákóczi György és a magyar politikusok, Zrínyi, Wesselényi, Nádasdy és Lippay érsek ennek tudatában mindent megmozgatnak, hogy a Habsburg-udvart rávegyék, adjon segítséget II. Rákóczi Györgynek, s ezzel általános, az egész keresztény világot összefogásra késztető háborút robbantsanak ki a törökkel.

Rákóczi lázas munkával maga mellé szervezte a várak őrségeit, a hajdúkat és a székelyeket. A fiskális birtokokkal s a várak, mindenekelőtt Várad és Jenő őrségével kezében tartotta az ország maradék erejét. 1658. január elején meglepte az eredetileg ellene összehívott medgyesi országgyűlést; kényszerítette a rendeket, hogy Rhédeyvel szemben ismét őt válasszák meg fejedelemnek, majd nyíltan a török ellen fordult. Országos felkelést hirdetett: a nemesség zsoldost, a jobbágyság kapuszám szerinti katonaságot köteles állítani. A gyulafehérvári országgyűlésen (1658. március 9 – április 16.) fölébe kerekedett a feltételeket szabó rendeknek, és visszanyerte fejedelmi hatalmát. Megegyezett a két román fejedelemmel, Moldva és Havasalföld kötelezettséget vállalt, hogy előkészítik a kozák szövetséget. Ugyancsak a gyulafehérvári országgyűlésről indult útnak Rákóczi hitlevelével Kövér Gábor Frankfurtba, I. Lipóthoz. Rákóczi kijelenti, ha a Habsburg-kormányzat haddal segíti, akkor ő a császárválasztás harcaiban nyíltan Lipót mellett száll síkra: közbenjár a különben már a franciák részéről is megkörnyékezett szász választónál, hogy a magyar királyra adja szavazatát. Szerencsen előzetes megállapodás jött létre Rákóczi és I. Lipót megbízottja között. Rákóczi a diplomáciai segítségen kívül, ha csapatokat kap, átengedi Szatmár és Szabolcs vármegyét.

A magyar politikai csoportok ugyancsak teljes erővel készek Lipót megválasztását segíteni, ha nemzetközi háborút szervez a török ellen, és segítséget nyújt Erdélynek. Wesselényi és Lippay György Frankfurtba küldött követének különleges feladata, hogy tudassa a választófejedelmekkel: Lipót csak úgy indíthat támadást a török ellen, ha őt választják meg német-római császárnak. A Habsburg-kormányzat súlyos belső harcok után a dinasztikus párt érdekei szerint dönt, és kötelezettséget vállalnak, hogy ha a török megtámadja Rákóczit, hadsereget küldenek segítségére. Az Udvari Kamara elnöke ugyan még óvást emel, mert a hadseregre a legszükségesebb másfél milliónyi összeg felét se tudják előteremteni. Majd háromnapi vita után döntenek: 5-6 ezer főnyi hadsereget küldenek Erdély védelmére, de oly formában, hogy a török békét ne bontsák meg. A fővezér Gonzaga, a Haditanács alelnöke lesz, és 1658 tavaszán a Csallóközben, majd Érsekújvár alatt gyülekezik a német zsoldosokból toborzott hadsereg.

Rákóczit váltig intették tanácsadói, hogy ne bízzon a Habsburg-segítségben, és inkább a törökkel igyekezzék elrendezni dolgát. Mednyánszky Jónás, az öreg Rákóczi diplomatája a családi politika tapasztalatát így fogalmazta meg: a Habsburg-miniszterek mindig is inkább olyan fejedelmet kívánnának Erdélynek, aki a magyar nemzetnek szabadságát ne segíthetné, hogy a magyar nemzetet annál jobban elnyomhassák. A fejedelem azonban a magyarországi politikusok biztatásaiból és a külföldi követjelentésekből joggal következtethet arra, hogy a keresztény Európa fegyvert fog érdekében. S ha ez illúziónak is bizonyult, különben sem volt már más választása, mint a harc. 1658 tavaszán a budai pasa hadsereget indít Erdély ellen. Viszont általános vélemény, hogy a császárválasztás után a német-római császár vezetésével megalakul a törökellenes nemzetközi liga. Komoly terv Frankfurtban, hogy Magyarország képviselői is bekerüljenek a fejedelemségek testületébe, sőt II. Rákóczi György felvétele is szóba kerül. Az érdekek mintha a gazdasági élet szférájában is találkoznának: Nádasdy közvetítésével tárgyalnak a német fejedelemségek és Erdély között kötendő kereskedelmi szerződésről, János Fülöp mainzi érsek pedig kötelezettséget vállal, hogy megsegíti Rákóczit, minden tőle telhető diplomáciai próbálkozással igyekszik Európa hatalmait mozgósítani.

Az Erdélyt is magában foglaló nemzetközi törökellenes szövetség létrehozásának ügye tehát párhuzamosan haladt I. Lipót megválasztásának előkészületeivel. Érthető, ha nagy nemzetközi visszhangot keltettek a különben jelentéktelen csaták 1658. június végén és július elején, valamint az a tény, hogy II. Rákóczi György a budai pasát Erdély határán megverte, és visszavonulásra késztette. A császárválasztás súlyos feltétele: 1658. július 18-án olyan kikötéssel adják le I. Lipótra szavazataikat a fejedelmek, hogy a német-római császár háborút indít a török ellen. Ugyanakkor megalakul a Rajnai Szövetség János Fülöp elnökletével, XIV. Lajos francia király támogatásával és azzal a bevallott céllal, hogy ellensúlyozza a Habsburg császár nyugati politikáját.

A Rajnai Szövetség elsők között Erdély ügyével foglalkozik: segítséget ajánlanak meg, és külön ülésen szándékoznak foglalkozni Rákóczi beválasztásával. Csakhogy már minden késő, I. Lipót a császárkoronázás több mint mint 3 milliót felemésztő ünnepségei után portai rezidense, Reniger Simon útján hivatalosan is közli a szultánnal: nem avatkozik Rákóczi dolgába, nem bontja meg a jó viszonyt. Konstantinápolyban tudomásul vették Lipót császár üzenetét, és azonnal hatalmas haderőt indítottak Rákóczi ellen.

A császári elhatározás híre az erdélyi rendekhez és Rákóczihoz is eljutott. A rendek megtagadták a fegyverfogás fejedelmi parancsát, az országával meghasonlott Rákóczi pedig Erdély határára vonult.

Lipót német-római császárrá választását a Habsburg-országokban tűzijátékokkal ünnepelték meg. Ugyanakkor 1658. augusztus második felében mintegy 120–140 ezer főnyi tatár, török, kozák és vajdaságbeli had tört be Erdélybe. Elfoglalják Jenő várát, Lugost, Karánsebest és a várakhoz tartozó hatalmas területeket. A kortársak úgy látják, hogy az égő erdélyi falvak és városok tüze hamarosan a királyi Magyarországot is eléri. Zrínyi, amikor latolgatja, hogyan "támogathatnánk Erdélynek dőlni készülő fáját", keserűen ír a gyatra és mozdulatlan császári hadseregről és a Habsburg-kormányzat politikusairól. „Ó jaj, már a szomszédban ég Ucalegon háza és szerencsétlenül állnak a mi dolgaink … Van, aki gyönyörködik ebben a tűzvészben, mert melegedhetik mellette.”[2]

A nagyszombati zsinat és következményei

1659 nyarán I. Lipót a királyi beiktatása céljából meghirdetett országgyűlést talpig magyar viseletben nyitotta meg. Tüntető magyarsággal különösen azért akarta megnyerni a rendeket a politikai befolyásolás fogásait már jól ismerő császári kormányzat, hogy keresztülvigye a jezsuita rend földbirtoklási jogát Magyarországon, és leszerelje az erdélyi válság és az egységes birodalmi pénzrendszer bevezetése miatti igen nagy nyugtalanságot. Zrínyi és csoportja már nem sok reményt fűzött az országgyűléshez. A bán a horvátországi katonamozgalom lecsendesítésével volt még mindig elfoglalva, a királyi megnyitásra meg sem érkezett, csak akkor jelent meg Pozsonyban, váratlanul, amikor a jezsuita rend földbirtoklási ügye miatt kirobbant, a vita. A protestáns köznemesség – a vármegyei követi utasítások szerint – a belső biztonságot és az erőszakos térítések megszüntetését török hódolással fenyegetve követelte. A katolikus párt ugyancsak belső rendet, az ország gazdasági erőinek összefogását kívánta, s hatékony politikát kért a protestánsok és a török ellen. Végül, a velencei követ és a pápai nuncius egybehangzó véleménye szerint Zrínyi csendesítette meg csoportjával a teljes meghasonlással fenyegető belső harcba merülő országgyűlést. A vezető magyar politikusoknak sikerült a hadi reformokra irányítaniok az országgyűlés figyelmét. Ismét törvénybe iktatták a rendek, hogy a király vegye igénybe a birodalmi segélyt, hajtsa be az örökös tartományokra és Csehországra régen kivetett, de mind ez ideig meg nem fizetett török adót. Draskovich püspök Érsekújvár erődműveinek renoválására tett 50 ezer forintos adományát engedje eredeti céljára felhasználni az Udvari Kamara. A kapitányságokat alkalmas magyarokra bízzák, állítsanak ki portális lovas- és gyalogosezredeket, s fordítsák valóban a végekre a félharmincadot. Törvényt hozott a rendi reform útjára lépő országgyűlés a nemességnek vagyona arányában való hadiadó-fizetési kötelességéről, a hajdúk kiváltságáról és gabonaraktárak építéséről. Törvénybe iktatták, hogy I. Lipót módosítsa a Magyarország és- az örökös tartományok közötti, magyarokra nézve hátrányos vámrendeletét. Viszont elfogadták a rendek a körmöci aranytallér új értékét. Ismét törvénybe iktatták, hogy a vallásgyakorlat mindenütt szabad maradjon, és vallásában őfelsége vagy bármely más földesúr senkit ne háborítson. A rendi sérelmek orvoslását a következő Országgyűlésre halasztották, a jezsuiták igényeit érvényesítő törvénytervezetet pedig elutasították. I. Lipót császár királyi beiktatása érdekében engedékenynek bizonyult. Jóváhagyta a német katonaság három év múltán való kivitelére, a végvárak magyar kapitányokkal és fizetett magyar őrséggel való ellátására vonatkozó törvényeket, a király és a Haditanács közvetlen irányítása alatt álló és éppen ezért némi területen kívüliséget élvező győri és a komáromi várak német őrségeinek kihágásait megfékező cikkelyeket s mindazt, ami az örökös tartományokkal szemben megerősítené a Magyar Királyság közigazgatási önállóságát.

A törvényeket azonban a Habsburg-kormányzat nem tudja, vagy nem akarja végrehajtani. A főurak, nemesek adózása ugyancsak megvalósíthatatlan. A nemesek ugyanis azzal érveltek, hogy a katonáknak nagy mennyiségű gabonát és bort szállítottak, s mivel ennek az árát máig nem kapták meg, így készpénzük sincs, az átvételi nyugtákkal kiegyenlítve tudják adótartozásaikat. A jezsuiták birtokigényeit pedig továbbra is napirenden tartotta az udvar. Az 1659. évi országgyűlés lényegében semmit nem ért el, a rendi reformszándék megfeneklett az udvar bizalmatlanságának és a földesurak, vármegyék értetlenségének vagy közönyének zátonyain. Az új, szélesebb körű európai érdekekhez kapcsolódó mozgalom pedig mintegy igazolást nyer. I. Lipót császár és magyar király nem tudta megvalósítani a rendek kérését, hogy a török elleni háborúra mozgósítsa és szövetségbe szervezze az európai államokat.

Várad veszte

1660 tavaszán pedig, mint említettük, Szejdi Ahmed pasa, Gonzaga leveléből értesülvén Lipót császár barátságos egyetértéséről, hadjáratot indított az erdélyi fejedelem ellen.


Várad ostroma nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát megrázta. A velencei útjáról éppen hazatérő Zrínyi Miklós mozgósította haderejét. Kihasználva, hogy Kanizsán tűz ütött ki, körülzárta a várat, a Haditanács engedélyét meg sem várva ostrom alá fogta. A Dunántúl legfontosabb török végvárának napjai már meg voltak számlálva, és Zrínyi úgy tervezte, hogy Batthyány dunántúli főkapitánnyal együtt Kanizsáról Váradra indul. Porcia tiltó parancsára azonban fel kellett hagynia Kanizsa ostromával. Zrínyi a hagyomány szerint földhöz vágta kardját, és Grazba ment, ahol Lipót császár elnökletével a magyar főurak, az Udvari Tanács és a Haditanács tagjai vitáztak. A Haditanács néhány tagja a császár nemzetközi jó hírét féltve ajánlotta, hogy küldjenek hadsereget Várad felmentésére. A Magyar Királyság főméltóság-viselői, Wesselényi, Nádasdy, Zrínyi, Lippayval és a vármegyékkel megegyezve, közös emlékiratban egyenesen követelték, hogy a császár küldjön csapatokat a török ellen Magyarországra, segítse meg Váradot, járuljon hozzá, hogy a nádor mint Magyarország legfőbb katonai parancsnoka általános felkelést hirdessen. A Haditanács adjon parancsot, hogy a horvát bán a dunántúli főkapitánnyal vegye ostrom alá és foglalja el Kanizsát, majd induljon a Váradot ostromló török ellen. Végül pedig Lipót császár kössön nemzetközi szövetséget a franciákkal, Velencével, Moszkvával, Lengyelországgal a törököt kiűző támadó háborúra. Leszögezték, hogy a német fejedelemségek, a Vatikán és a török alatt élő népek egyaránt készek a harcra, de ha a császár tovább halogatja a döntést, a magyarok kénytelenek lesznek maguk venni kezükbe hazájuk megmentésének ügyét, és ahogy a hajdúk idejében történt, lerázni magukról a szolgaságot. Ugyanakkor a váradi táborból Barcsay fejedelem titkos követséget küldött a császárhoz (1660. június 26.): kész közvetíteni a békére hajló török és a bécsi udvar között.

Lipót császár Trieszt megtekintését célzó útját volt kénytelen megszakítani Grazban, hogy döntsenek a török támadás ügyében. Porcia miniszter, akinek személyes érdekből is fontos Trieszt, sietteti a császárt, s a dinasztia érdekeit hangoztató tanácsosokkal együtt azzal akarja megnyugtatni a szerinte csak akadékoskodó magyarokat, hogy ha az udvar fegyvert ránt a török ellen, az elsősorban Magyarországra hozna végső romlást. A grazi tanácskozás végül formális határozatot hozott: a császár csapatokat küld a két vármegye, Szabolcs és Szatmár védelmére, de Várad és a fejedelem birtokai miatt nem keveredik háborúba a törökkel. A császári csapatok élén álló Souches tábornok felvonulásával segítheti Váradot, de tilos harci cselekményekbe bocsátkoznia, a nádor viszont engedélyt kapott bizonyos magyarországi haderők mozgósítására.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Magyarországon eközben Zrínyi szorosabbra fűzte viszonyát Lippay érsekkel, Molin velencei követ tájékoztatása szerint a protestánsok és a katolikusok, a köznemesség vezetői és a főurak a „közjó” érdekében összefogtak. Bizonyos, hogy a főméltóság-viselők több tanácskozást tartottak Bécsben és Pozsonyban. Álláspontjukat közös emlékiratban foglalták össze, a Porcia elnökletével tartott 1661. januári megbeszélésen pedig leszögezték, hogy Erdély a Magyar Királyság része, az erdélyi helyzet szorosan összefügg a királyi Magyarország és az egész keresztény világ biztonságával. Megállapították, hogy Várad elestével Magyarország utolsó erőtartalékait is célba vette a török. Veszélyben a hegyaljai borvidék és a bányavárosok, Magyarország legjobb gabonatermő vidékeiről úgyis már másfél évszázad óta a török kincstárba folyik a jövedelem. Az országot csakis a török kiűzését végrehajtó támadó háború mentheti meg, mert a több mint fél évszázados Habsburg–török béke alatt csak pusztult az ország. Már Magyarország minden lakójának kockán forog az élete, a jobbágyok fegyverrel járnak dolgozni a földekre, s a városlakók sem alhatnak nyugodtan. A világi és egyházi főurak minden értéküket felajánlják a török elleni szent háborúra, és egész Erdély fegyverre kel. Megfogadják, hogy ha Lipót császár most megragadja a kedvező alkalmat, a Habsburg-családból választanak királyt a világ végezetéig. Sem a béke, sem a helyi védekező harcok többé nem segítenek, az országban állomásozó császári katonaság ugyanúgy pusztít, mint a török. Európa népei pedig ugyancsak készülődnek: mivel a török a földközi-tengeri kereskedelmet is fenyegeti, sok ország szívesen kardot vonna ellene. Itt az idő, hogy Lipót császár, méltóan nagy elődjéhez, V. Károlyhoz, megszervezze a török elleni háború nemzetközi koalícióját – Franciaország, a német fejedelemségek, Velence, a Vatikán, Lengyelország és Magyarország összefogásával. A török kiűzése elkerülhetetlenül be kell hogy következzék, különben a török támad, és megsemmisül az ország. Felső-Magyarországon már mintegy 7 ezren állnak fegyverben, s ha nem a török, akkor a védelemre képtelen, tétlenül élősködő császári katonaság ellen indulnak. Az Opinio határozott haditervvel szolgál: több ponton kell támadást indítani, de legnagyobb erővel a horvát-szlavón végeken kezdenék meg a hadjáratot, hogy elvágják a török várak utánpótlási vonalát.

A magyar főméltóság-viselők előterjesztése a nemzetközi viszonyok ismeretében készült. Kíméletlenül bírálta az udvar politikáját, de ezzel együtt azt is követelte, hogy a magyar fő- és köznemesség rendi csoportérdekeit a közjó, a „közönséges jó” ügyének, vagyis az országos ügynek rendelje alá. Az Opinio a bécsi követjelentések szerint számottevő nemzetközi figyelmet keltett, és nem maradt hatástalan. A nemzetközi elvárások, a kelet-magyarországi jobbágymozgalmak, a magyar politikusok követelései és a tényleges veszély egyaránt cselekvésre kényszerítették a Habsburg-kormányzatot.

1661. március végén a Haditanács úgy döntött, hogy az egész császári hadsereget elindítják Magyarországra. Feltöltetik az élelmiszerraktárakat, toborzást rendelnek el, pénzt küldenek egyes magyarországi várakba zsoldra és építkezésekre. Sőt elfogadták az Opinio javasolta haditervet is. A császári haderő – Montecuccoli vezetésével mintegy 15 ezer ember – Komáromnál ver tábort, innen indít támadást Esztergom és Buda ellen. Mintegy 2-3 ezer főnyi haderő Felső-Magyarországon át Kemény segítségére vonul. A haderő harmadik része a délnyugati végeken, Horvátországban kezd támadást. A háború vezetése részben a magyarok kezében lesz. A Kemény mellé küldendő seregrészt Wesselényi nádor, a délnyugati végeken állomásozót Zrínyi Miklós parancsnoksága alá helyezik. A támadásokat azonban nem tudták összehangolni, és az egész vállalkozás közös irányítását sem sikerült kialakítani. A Magyar Kamara elnöke pedig nem tudott úrrá lenni az élelmezési nehézségeken: a nép a hegyekbe menekül, elrejti az élelmet. és nem szolgál fuvarral. Montecuccoli azonban szigorú rendeleteket ad ki a lakosság védelmére, válaszul a főméltóságok vállalják a hadélelmezést, s a császári biztos, Rottal János udvari tanácsos jelenti: 30 ezer mérő gabonát, 2 ezer hordó bort, 500 marhát ajánlottak fel, s azt, hogy a császárral egyetértésben a vármegyei nemesség részt fog vállalni a hadellátás anyagi terheiben, ha a császár támadó háborút kezd a török ellen.

Zrínyi 1661. január végén tíz ágyút öntetett saját költségére, és nagy mennyiségű lőszert, fegyvert, kézigránátot kért a Haditanácstól. Majd Csáktornyánál ezer törököt levágott, heves helyi harcok után május elején megtámadta a kanizsai élelmiszer- és lőszerszállítmányt, a 10 ezer főnyi szállítószemélyzetet, a kísérő katonaságot szétszórta, és mintegy 100 ezer tallért érő zsákmányt ejtett. A Mura partján Kanizsa ellenében várat építtet, Zrínyi-Újvárat. Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány és a nádor ugyancsak megkezdte a hadi előkészületeket. Felső-Magyarországról pedig egy főleg végváriakból álló csapat Várad alá ütött, felégette a törökök új hídját, foglyokkal, hadijelvényekkel Szatmárba vonult, s üzenetet küldött a császárnak: itt az idő az oszmán hatalom megtámadására.

Kemény János a távoli Erdélyben úgy látta, hogy a kereszténység összefog, küszöbön áll a Habsburg császár vezetésével induló általános törökellenes támadás. Az ország egyesítése érdekében mindent egyetlen lapra tesz fel. Elutasítja Ali pasa ajánlatát, lefogatja az erdélyi török párt vezetőit, Barcsayt és fivérét, majd kivégezteti őket. 1661. április 23-án a besztercei országgyűléssel kimondatja, hogy Erdély elszakad a Portától, és a magyar király hatalma alá helyezi magát. A Habsburg-udvarral történt előzetes tárgyalások megpecsételéseként a rendek követei az ország nevében kijelentik, hogy ha Lipót császár haddal segíti a fejedelmet, és konstantinápolyi követe útján elhárítja a szultán haragját, készséggel fogadnak császári őrséget több erdélyi várba.

A szultán azonban most sem tűr Erdélyben a királyi Magyarországgal egyesülni igyekvő fejedelmet: azonnal tatár csapatok zúdulnak a Székelyföldre, a temesvári pasa a szászok ellen készül, Bécsbe pedig megérkezik a tatár kán követe a negyvezír békeajánlatával: nem háborgatják a magyar király birodalmát, cserében Kemény fejét követelik, és azt kívánják, hogy a császár hagyja Váradot a szultán birodalmában.

A Habsburg-udvarban megoszlottak a vélemények. A dinasztia nemzetközi tekintélyére hivatkozva a háborús párt azzal érvelt, hogy Lipót császár a franciaországi viszonyok miatt most nyugodtan a török ellen fordulhatna. Meghalt Mazarin, Fouquet letartóztatása Párizs-szerte és a nemesség körében nagy nyugtalanságot keltett, XIV. Lajost belpolitikai bonyodalmak kötik le. Porcia és csoportja féltette a birodalom egységét, hiszen a német fejedelmek a törökadó megajánlását egyre súlyosabb feltételekhez kötötték, s a magyar politikusok terveit sem tekintették veszélytelennek a dinasztiára nézve. Végül a spanyol udvar utasítása döntött: Lipót császár csak akkor vonjon fegyvert a török ellen, ha Nyugat-Európában rendben állnak dolgai. A konstantinápolyi császári rezidens tehát sürgős utasítást kap a Habsburg–török béke megerősítése érdekében, és Bécsben elfogadják a tatár kánnal küldött szigorú nagyvezíri feltételeket. Lipót császár lemond Váradról, elejti Keményt, ezt a máris második Martinuzzinak emlegetett bajkeverőt, ha a szultán valóban hozzájárul, hogy új fejedelmet válasszanak Erdélyben a rendek. Ezt az 1661. május végén létrejött Habsburg-török megállapodást azonban a dinasztia európai tekintélye miatt egyelőre titokban kell tartani. Óvatosságra inti az udvart a felső-magyarországi vármegyék, városok és falvak nyugtalansága s a kiszámíthatatlannak ismert török politika is. A hadi készületekkel tehát nem hagynak fel, de a haditervet hirtelenül megváltoztatják.

Az 1662. évi országgyűlés

A teljes cikk.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

„Az egész világ abába öltözködni kezdett, fellebb becsülvén a Sas szárnyai alatt arnikot [árnyékot] tartó ruhájánál az hitván Abát” – írja a nádor Rottal Jánosnak, a Habsburg-kormányzatban a magyar ügyekkel foglalkozó tanácsosnak, aki Lipót császár és magyar király biztosaként van Magyarországon, és messzemenően élvezi a magyar főurak bizalmát.

„A század főnixe”

Lippay javasolta az udvarban, hogy a magyar csapatok élére Zrínyit nevezze ki Lipót. Eközben a Habsburg-kormányzat számot vetve azzal, hogy a Montecuccoli parancsnoksága alatt Magyaróvárnál lassan gyülekező mindössze 6–7 ezer főre tehető hadsereg nem elegendő a város védelmére, az uralkodó kíséretével Linzbe helyezte át székhelyét, és Bécsben kitört a pánik. A török támadás kibontakozásával párhuzamosan egyre inkább a Haditanács befolyása érvényesült a birodalmi bel- külpolitika irányításában, s akarva-akaratlan számolnia kellett az örökös tartományok védelmére a Magyarországon mozgósítható erőkkel. Zrínyi tekintélye megnövekedett az udvari körökben. Lipót császár a legmelegebb szavakkal biztosította bizalmáról: „Legyen meggyőződve és legyen biztos, hogy nem fogom elhagyni … Ezek között a szerencsétlen viszonyok között legnagyobb bizalmam az ön személyében van.”[3] A békeajánlatok meghiúsulása és a török hadjárat megindulása miatt tekintélyét vesztett Porciánál is kedvező fogadtatásra talált Lippay javaslata. Lipót császár és magyar király tehát jóváhagyta a nádor döntését, és Zrínyit a magyar csapatok főparancsnokává nevezte ki. Zrínyi Porciának beadott felterjesztése szerint csak sikeres cselekvést biztosító feltételekkel vállalta ezt a felelősségteljes tisztséget. Erre a király „authoritás”-t adott a nádornak, hogy ellátás és belső rendtartás tekintetében Felső-Magyarország, sőt az erdélyi őrségek is tőle függjenek. Mivel a császár Regensburgba indult, a kormányzást különleges testületre bízta, s itt Nádasdy képviseli a magyar ügyeket. Zrínyi helyett a horvát báni tisztséget öccse, Péter látja el.

Magyar külpolitika és az európai törökellenes koalíció

A magyar rendek – vármegyei és városi követek, főméltóság-viselő főurak – már 1652 óta ostromolták az udvart, hogy testületileg mehessenek Regensburgba a harmincéves háború során befagyott Türkenhilfe kieszközlésére. Engedélyt azonban még akkor sem kaptak, amikor a király az országgyűlés követküldési jogát megerősítette. Lipót császár a régi tilalmat, kitérő választ ismételte meg 1662-ben is: a segély ügyét maga már felkarolta, és a birodalmi gyűlésen a császári biztosok a közvédelem dolgát úgyis előbb előterjesztik, mintsem a magyar követek odaérnek; ezért fölöslegesnek véli, hogy hasztalan költséggel követeket küldjenek a rendek avégett, amit ő máris megtett. Az udvar álláspontja a centralizált államigazgatáshoz, az abszolutista hatalmi elvhez és az európai szokásokhoz igazodik: a külpolitikai ügyek mindenütt az uralkodó közvetlen jogkörébe tartoznak. Ez esetben azonban másról is szó van: a királyi Magyarország és a dinasztia érdekei nem vágnak össze.

Érthető, hogy a dinasztikus gondokkal küzdő bécsi udvar a Türkenhilfe felelevenítése ügyében mindaddig tartózkodó álláspontot képviselt, amíg a feltételeket nem látta világosan, s a magyar főurak, az erdélyi fejedelem s a francia támogatással politizáló János Fülöp Rajnai Szövetségének kapcsolatától hatalmi pozícióit féltette. De 1663-ban, a török háború kibontakozása idején ez a tartózkodás már a birodalmi érdekek szempontjából sem érthető és nem menthető. Köprülü Eszéknél táborozott, Regensburgban már ülésezett a birodalmi gyűlés, amikor a spanyol párt még mindig ragaszkodott hozzá, hogy a birodalmi segélyt csak a legvégső szükség esetén vehetik igénybe. Majd a török hadsereg közeledésére az udvar mégis kérte a segélyt, de kikötötte, hogy katonák helyett pénzt adjanak, mert a birodalmi haderőt a Haditanács állítja fel, és Montecuccoli parancsnoksága alá helyezi. A fejedelmek viszont arra hivatkoztak, hogy a pénzt, mint már megtörtént, másra költhetik, s ragaszkodtak a természetbeni segélyhez. Ezzel az ügy időrabló tárgyalások mellékvágányára siklott.


Hohenlohe tábornok, a Rajnai Szövetség csapatainak parancsnoka 1663 novemberében nemcsak katonai feladattal jött Magyarországra, hanem politikai küldetéssel is. Mivel közvetlen kapcsolatot teremtett a magyar főméltóságok és a Rajnai Liga között, egy esetleges szövetségkötési céllal természetesen sértette a Habsburg-udvart, különösen a spanyol párt politikáját keresztezte. János Fülöp ugyan leszögezte, hogy „a birodalmi erőknek gróf Zrínyi mellé kell állniok, őt kell támogatniok”, de – miként a magyarok is – a háborút csakis Lipót császár támogatásával vélték megindíthatónak. Tudták, hogy a Habsburg-kormányzat hadereje, diplomáciai súlya nem nélkülözhető; János Fülöp azonban felismerte Zrínyi különleges katonai tehetségét, Zrínyi „haditapasztalatait, becsületességét és hősiességét”[4] páratlannak mondja, leszögezi, hogy ez az elkövetkezendő vállalkozás sikerének záloga.


Amikor tehát a közvetlen veszély és még inkább az európai közvélemény követelése miatt Lipót császár 1663 késő őszén végre határozottabb lépéseket tesz, hogy az európai országoktól segítséget kérjen a török ellen, a nemzetközi szövetség körvonalaiban már készen áll. Kialakultak szervező központjai is.

Zrínyiék és János Fülöp ugyanolyan jól tudták, mint a francia király, hogy a szövetségből Lipót császár nem maradhat ki. Ugyanakkor az udvar nagyon is világosan érzékeli az önállóságra törekvő német fejedelemségekre, Magyarországra és Franciaországra épülő szövetségrendszer veszélyeit a Habsburg-dinasztiára nézve. Lipót császár 1663. november 10-én nyomtatott pátenseket küld szét Magyarországra, azt ígéri, hogy az európai uralkodóktól kért segítséggel indul a török ellen; ezután indítja el segélykérő követeit Franciaországba, Svédországba, Angliába, a spanyol udvarba és az itáliai fejedelmekhez. Végre december 22-én fényes kísérettel bevonul Regensburgba, bevallottan azért, hogy személyes jelenlétével késztesse áldozatkészségre a fejedelmeket, valójában, hogy személyes irányítása alá vonja a szövetséget. Kormányzata legfeljebb a védelmi háború terveit látta reálisan megvalósíthatónak. Ekkor azonban Regensburgban, a Rajnai Szövetség kancelláriáján már a támadó háború nyitányának szánt eszéki hadjárat előkészítéséről leveleznek.

A téli hadjárat

  • A Haditanács parancsára 1663 őszén a császári csapatok téli szálláshelyekre vonultak: Raimondo Montecuccoli hadereje a Csallóközben, Souches tábornok mintegy 9 ezer főnyi serege a bányavárosok vidékén várta, hogy régi hadiszokás szerint csak tavasszal kezdjék újra a hadműveleteket. Védekező harcoknál többre nem gondoltak, s Lipót követe, Reniger az udvar békeajánlatával a nagyvezír táborában tartózkodott. Ennek vágott elébe a téli hadjárat.
  • XIV. Lajos, miközben Bethlen Miklóssal levelet küldött Apafinak, és Regensburgon át megüzente: kész titkos szövetséggel támogatni a magyarokat, saját hadvezérét, Turenne-t szánta a birodalom erőinek főparancsnokságára. Lipót viszont a Regensburgban időző és máris halálosan megsértődött Raimondo Montecuccolit akarja a fővezéri poszton látni. Végül szerencsétlenül döntöttek: nem állítanak közös hadvezért a hadak élére, hanem az egyes országok csapatai saját hadvezéreik alatt harcolnak. A császári haderőt Raimondo Montecuccoli, a Rajnai Szövetségét Hohenlohe vezette. Lipót Vilmos badeni herceg parancsnoksága alá került a választófejedelemség hadereje, a francia csapatoknak Coligny-Saligny gróf a főparancsnoka. A magyar haderő Zrínyi keze alá került. Az egységes irányítást a szövetségesek képviselőiből külön erre a célra alakult Haditanács lenne hivatva biztosítani.

Zrínyi, Turenne, Montecuccoli

Porcia herceg 1663 decemberében félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy a császár csakis védelemre akarja a Német-Római Császárság fejedelemségeinek segítségét igénybe venni. 1663. december 31-én Pucheim gróf, a Haditanács tagja és Komárom parancsnoka pedig mint a viszonyok jó ismerője a háború elkerülését ajánlotta. Felterjesztésében török foglyok vallomására hivatkozva megerősítette a nagyvezír táborában időző Reniger jelentéseit: a török csak azért indult Bécs ellen, hogy békekötésre szorítsa a császárt, a szultáni fő haderő egyik része az oroszok, a másik Velence ellen készül. A német-római császár s magyar király azonban nem vonhatja ki magát az időközben megindult török háborúból, sőt ő a nemzetközi szövetség látható feje. Jól tudják azonban, hogy a magyar mozgalom, a Rajnai Szövetség és a francia király összefogása a török ellen: veszedelmes politika, a Habsburg-dinasztia ellen is irányul. Porcia és csoportja úgy látta, kettős érdeke az udvarnak, hogy megállítsa a háború szekerét.

Szükségszerű volt, hogy a magyar politikusok mozgalmát 1663 nyarától kezdve az udvar tudomásul vegye. A magyar külpolitika szervezeti, diplomáciai keretei a királyi és német-római császári tekintély köré épültek. Hivatalos érintkezéseikben a Rajnai Szövetség és a magyar rendi főméltóságok mindig közös uruk, a császár és király tekintélyére hivatkoztak. János Fülöp állandóan hangsúlyozta, hogy ők a császárnak segítenek, Wesselényi nádor pedig, miként az országbíró, az érsek vagy a bán sem, nem feledkezett el soha a királyt megillető köteles tiszteletről. 1663 végétől 1664 májusáig Regensburgban időzött a magyar király, sőt a magyar királyi kancellária feje és az államtanács. Okkal és törvényesen forgolódtak tehát ott a nádor, a vármegyék, a városok követei, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegyének, Báthori Zsófiának megbízottjával együtt. Wesselényi nádor óvatosan betartotta a hatalmi hierarchia követelte rendet. Értesítette János Fülöp dekrétumáról a Haditanács elnökét, Lobkowitz herceget. Beszámolt mindenről Rottal János titkos tanácsosnak, aki eleinte ugyancsak szorgalmazta a török háborút. Nyíltan folytak a tárgyalások is, a magyar kancellár, SzelepcsényiLipót bizalmas híve – tudtával és egy ideig talán közreműködésével is. Mivel a védelmet az udvar sem nélkülözhette, a hadi készületeket nem állíthatták le a háborút ellenzők, de igyekeztek elejét venni egy nagyobb szabású vállalkozás kibontakozásának.

A császár közvetlen környezete, Porcia titkársága tehát következetesen azon munkálkodott, hogy a védelmi háború érdekében az események irányítását kézbe ragadja. Nagy lehetőségekkel rendelkezett: Porciának rendszeresen megküldik a magyarok levelezését, mindenütt vannak bizalmas híveik. I. Lipót 1664. január 18-án kelt, Rottalnak küldött utasításában felfüggesztette a nádor helytartói és Zrínyi főparancsnoki hatáskörét, és Magyarország politikai és katonai ügyeit – közvetlenül az eszéki hadjárat előtt – császári és királyi biztosokra bízta. Közölte, hogy a tavaszi támadásra nem ad engedélyt, de Zrínyi nagy győzelme és nemzetközi visszhangja változást okozott. Az udvar, Porcia, sőt maga Lipót is az elismerés magas hőfokú szavaival üdvözölte az eszéki hadjárat vezetőjét, s a nádor se vette figyelembe az uralkodói határozatot. Még Montecuccoli is elismerte az eszéki vállalkozás nagy horderejét, s Esterházy János alezredesnek azt írja Bécsből 1664. február 3-án: hatoljon be mélyebben a török végvári vonalak mögé, hogy elszigetelje egymástól a török erőket, és biztosítsa Zrínyit a hátbatámadás ellen. Ugyanakkor azonban Rottal kézhez veszi teljhatalmú királyi biztosi kinevezését, és parancsot kap arra, hogy szerezzen érvényt az udvar elhatározásának. Elaltatva a nádor bizalmatlanságát – ha gyanút fogna, akkor arra hivatkozva, hogy az egész hadjárat sikere, sőt a nemzetközi segély is ezen áll vagy bukik –, vigye keresztül, hogy Souches generális vegye kezébe a teljes északnyugat-magyarországi katonai parancsnokságot. Az intézkedés heves belső ellenállást vált ki, a nemesség egy része nem fogadja el Souches parancsnokságát, a részleges nemesi felkelést hirdető királyi szó eredménytelen marad, és kiéleződnek a vallási és személyi ellentétek. Rottal nem tud vagy nem is akar eleget tenni a királyi parancsnak, s így a regensburgi tárgyalások végeztével, április 30-án újabb királyi instrukciót kap. Ha kell, fegyveres erővel hajtsa végre az uralkodó elhatározását a magyar főurakkal szemben, s az ellenállókat tartóztassa le, a vallási viszály ügyéről szót sem szabad ejtenie, de a katonaság élelmezését biztosítania kell. A királyi utasítás sok szép szava elvben igaz. Magyarország végső romlását kell megakadályozniok, és a kereszténység javát szolgálniok erőiket egyesítve, de átgondolt és a belső viszonyokkal számoló intézkedések nélkül mindez hazug pátosz. A vállalkozás katonai főparancsnoki tisztsége körül Regensburgban még folytak a viták. Európa Zrínyire tekintett. A pápa, a francia király, Velence elismerő üdvözlete, az aranygyapjas rend odaítélése mind arra vall, hogy János Fülöp elképzelése nagy helyeslésre talál. Zrínyin kívül Turenne és Montecuccoli neve merült fel továbbra is. Kanizsa sikertelen ostroma végül ürügyül szolgált, hogy a szövetséges haderő élére Montecuccoli személyében állítsanak közös főparancsnokot.

Az elfogultsággal aligha vádolható Pucheim titkos tanácsos ugyan részletesen kifejtette, hogy Montecuccoli alkalmatlan a török elleni háború vezetésére, mert az előző háborúban elvesztette népszerűségét, s jó hadvezér csak az lehet, akinek Európa népei előtt, vagyis az egész világon jó hírneve van. A Habsburg-kormányzat szempontjából érthető, hogy a dinasztia feltétlen híve, Montecuccoli fővezérségéhez ragaszkodott.

Magyarországon mindez növekvő bizalmatlanságot keltett az udvarral szemben, majd eluralkodott a félelem, a zavar, és feltámadtak a régi ellentétek. A protestáns rendek János Fülöpöt és a választófejedelmek testületét biztosítékokért ostromolták, de a vallásszabadságot és az ország jogainak sérthetetlenségét ígérő kiáltvány (április 30.) már nem nyugtat meg senkit. Montecuccoli főparancsnoksága alá a vármegyék nem akarnak katonát állítani, mert mint mondják, nem a török ellen, hanem Magyarország ellen kell majd harcolniok. A főméltóságok eddig is szükségszerűen sok konspiratív elemmel átszőtt mozgalma a törvényen kívüliség területére szorul, és 1664 nyarán már a bomlás jelei mutatkoznak. A nádor hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy egységet teremtsen. Kassára megy, nem utolsósorban Zrínyi tekintélyével megcsendesíti a felső-magyarországi vármegyéket, és Szendrőre hadimustrát hirdet. Néhány főurat Rottalnak sikerül ígéretekkel megnyugtatnia vagy leszerelnie. Nádasdy ma még nem egészen világos, hogy miként, de szorosabbra fűzi kapcsolatát az udvarral. Thököly István, Csáky, Barkóczy bizalmát veszti és visszahúzódik.

Regensburgban tudtak a Habsburg-udvar háború- és koalícióellenes érzületéről s talán tevékenységéről is. Udvarias levelek a nagy török háború lelkes előkészületeiről szólnak, ugyanakkor ellenakciók is folynak. Lipót császár 1664. május 30-án Linzből tudósítja János Fülöpöt, hogy a nagyvezír megindult Kanizsa felmentésére, tehát a birodalmi hadinép amilyen gyorsan csak lehet, érkezzék meg, de egyben közli, hogy a hadakat nem tudják élelmezni. Hevesen tiltakozik az ellen, hogy a birodalmi csapatok az osztrák örökös tartományokban a jobbágyoknak nem fizetik meg az élelem és takarmány árát, és bántalmazzák a lakosokat, de a császári hadsereget Magyarország népének ingyen kell élelmeznie, és a katonaság, hogy éhen ne haljon, szabad kezet kap. Furcsa hírekkel kikezdik XIV. Lajos bizalmát a Rajnai Szövetség elnökében, és gyilkos vádak röppennek világgá a „rendetlen” magyarok „megbízhatatlan”, titkos törökbarátságáról. János Fülöp június 11-i kiáltványában azt írja a vármegyéknek, tegyék félre a belső egyenetlenséget, működjenek együtt készségesen a királlyal, és harcoljanak a közös ellenség ellen, ugyanakkor a törökellenes koalíció ügye válságba került. Ezt a nagy jelentőségű háborút a kortársak és a kérdéssel behatóbban foglalkozó történetírók is 1683–1686 főpróbájának nevezik. Súlyos ellentmondásokkal terhelt jellegére jellemző, hogy a király tudomásul veszi, sőt méltányolja Apafi fejedelem kapcsolatát a magyar főméltóságok mozgalmával, elismeri, hogy Erdély a keresztények oldalán áll, és utasítást ad, hogy a fejedelemséggel titkosírással levelezzenek. Erdély és Havasalföld még a törököt kiűző háborúra készül, az udvarban már a békekötés szövegét fogalmazzák, de úgy, hogy sem a Haditanács, sem Montecuccoli nem tud róla.

A szentgotthárdi csata

  • A menekülő janicsárok között az a hír keltett pánikot, hogy délről Zrínyi támad. Zrínyi azonban nem vett részt a csatában. Zrínyi-Újvár eleste után Bécsbe ment, de hiába várt, hogy fogadja a király.
  • Köprülü Ahmed nagyvezír néhány napig Rába menti állásaiban maradt, s összeszedte kivérzett, széthulló haderejét. Majd Vasvárra vonult, s augusztus 10-én Reniger császári megbízottal összeállították a békeszöveget. I. Lipót császár szeptember 9-én jóváhagyta a megállapodást, amit egyelőre titokban tartottak.
  • Közben, augusztus 10-i dátummal, Porcia herceg és a nagyvezír neve alatt véglegesítették a vasvári békét. Noha némi hír már néhány héttel ezelőtt kiszivárgott, amikor Lipót császár szeptember 27-i kiáltványában a vasvári békét közzététette, általános zavar, megdöbbenés, felháborodás fogadta Európa-szerte. Diplomáciai visszhangja után ítélve is ez volt Európa legváratlanabb békekötése.

A vasvári béke

Ismert szövege szerint a béke alapját a zsitvatoroki szerződés alkotta, amelyet a vasvári megegyezés az azóta kötött szerződésekkel együtt megerősített, és néhány új ponttal egészített ki. Valamennyi bizonyos egyensúlyi helyzet fönntartására szolgált a császár és a török hatalom között. Középpontjában Erdély állt: a császár kivonja őrségét az erdélyi várakból és városokból, s a török sem tart hadat a fejedelemségben, amely régi szokások szerint választhat fejedelmet, de Rákóczi György vagy Kemény János fiának nem lehet joga Erdélyre. Székelyhíd várát lerombolják, Zrínyi-Újvárat nem építhetik újjá, viszont a császár Érsekújvár helyett Gutánál új erősséget rakathat. Szabolcs és Szatmár vármegye váraival, valamint a hajdúkerülettel a király birtokában marad, de úgy, hogy csak kis őrséget tarthat váraiban. I. Lipót és a török szultán kölcsönösen segítik egymást, vagyis egymás ellenségeit nem támogatják. Megállapodásukat 200 ezer arany értékű ajándékcserével pecsételik meg.

I. Lipót Habsburg császár és magyar király látszólag előnyösebb békét kötött, mint amilyet korábban Köprülü felajánlott: fel sem merült már, hogy évi adót kellene fizetnie. Evlia Cselebi szerint azonban a Próféta csapatai között és a helyőrségeken kihirdetett békeszövegek több előnyt tartalmaztak török részre. Párkány és Érsekújvár, továbbá Pest és Hatvan között új várakat építhet a szultán. Nemcsak Várad és Érsekújvár marad hatalmában a hozzájuk tartozó hatalmas várbirtokokkal együtt, hanem minden meghódított vagy hódoltatott terület. Ez azt jelentette, hogy a pasák mindama falvaktól követelhetnek adót, ahová Allah katonái eljutottak, vagy amelynek nevét defterbe írták. A békeszerződés nem rögzítette pontosan a határokat, így az oszmán hatalom fennhatósága alá eső terület végpontjait hol gyors tatár portyák merészebb beütései, hol a foglyokból kivert távoli falunevek szerint növelték meg. A békeszerződés pontjaihoz még hozzáfűzték a török szultán és a Habsburg császár megállapodását arról, hogy a magyaroknak nem adnak segítséget, sőt kölcsönösen tájékoztatják egymást terveikről, és kereskedelmi szerződést kötnek egymással. Végeredményben a békeszerződés történelmi súlyát mégis az adta meg mindkét fél számára, hogy rájuk nézve egyaránt előnyös fordulatot adott 1663–1664 nemzetközi méretű fejleményeinek. A török vesztésre álló főserege megmenekült a pusztulástól, a szultán pedig attól, hogy belebonyolódjék egy nagyszabású európai háborúba, amelyre sem katonailag, sem diplomáciailag nem készült fel.

Maga Lipót császár tudatában volt annak, hogy a vasvári béke sokaknak nem fog tetszeni, számos ország és nép érdekét sérti. S hogy nem tévedett, azt a békekötés visszhangja sokszorosan igazolta. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ez az udvar bizalmas köreiben is keserves, szomorú, nehéz jelzőkkel illetett béke jókora csorbát ütött a császár nemzetközi tekintélyén, és messzemenő diplomáciai és belpolitikai bonyodalmak okozója lett. Mégis, miért vállalta inkább a birodalom nemzetközi hírnevére különösen sokat adó császári udvar, hogy nyíltan hirdessék, íme beigazolódott, a Habsburg-dinasztia valójában nem akar háborút a törökkel. Súlyos külső és belső okok, a dinasztia európai hatalmi érdekei és az udvari arisztokrácia közvetlen igényei késztették rá, hogy mindenáron megállítsa a nemzetközi törökellenes koalíció nagy súlyú vállalkozását. A Habsburg-dinasztia ausztriai és spanyol ága egyaránt mindenekelőtt Franciaországgal szemben látta szükségesnek megvédeni vagy megerősíteni a vesztfáliai békével megrendült nyugati pozícióit. A még mindig erősen a spanyol kabinet befolyása alatt álló bécsi kormányzat jogos bizalmatlansággal kísérte XIV. Lajos Rajna menti politikáját s a német fejedelemségek önállósulási törekvéseit szítogató biztatásait. Érthető tehát, hogy az udvari politika mereven elzárkózott annak még a gondolatától is, hogy Franciaország tagja legyen a törökellenes európai koalíciónak. A gazdag diplomáciai hagyományokkal és nagy politikai tapasztalatokkal rendelkező Habsburg-kormányzat tisztában volt azzal is, hogy a török hatalma alatt élő területek micsoda óriási anyagi értékeket hordoznak magukban, de 1663–1664-ben még több mint bizonytalan, hogy ezek vajon a dinasztia hatalmába kerülnének-e. Az udvari arisztokrácia vállalkozó személyiségei, a Habsburg-kormányzat jól képzett császári miniszterei pedig ugyancsak tudták, hogy ha bekövetkezik, ami 1664-ben szinte hajszálon múlott, hogy a francia király, a Rajnai Szövetség és a magyar politikusok vezetésével bontakozik ki a nagy vállalkozás, Magyarország felszabadítása a török alól, az beláthatatlan politikai és anyagi veszteségekkel járhat. I. Lipót császár különben is házasodni készült, az államkincstárt kimerítette a pénzt emésztő diplomácia, a császári palotaépítés, a pazar vadaskert, általában a szükséges, de költséges nagyhatalmi reprezentáció. Az udvari arisztokrácia pedig semmi áron nem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy végre kezébe ragadhassa a török kereskedelmet. Régen készült rá; a francia–török kereskedelmi szerződés felbontása, annak ellenére, hogy a franciák továbbra is elsőrangú kedvezményeket élveztek, a trieszti kikötő kiépítése s a Belgrádba telepítgetett bécsi factorok – mind hozzájárult, hogy nagy reményekkel tekintsen a jövő elé. A kétes-vészes békekötés egyik legkényesebb okát pedig a különben nagyon óvatos Porcia fedte fel, amikor a francia király követe, Gremonville, ura elégedetlenségét és számonkérését tolmácsolva sarokba szorította. A császár a magyarok miatt kényszerült rá, hogy békét kössön a törökkel – közölte Porcia. Ez az állhatatlan nemzet robbantotta ki a háborút, de azután nem akart harcolni – fejtette ki –, s a császár nem tehetett mást, mint hogy átengedte Váradot és Érsekújvárt a töröknek, mert így sakkban tarthatja a magyarokat, megakadályozhatja, hogy elszakadjanak tőle, és más királyt válasszanak.

Francia vélemény szerint Lipót császár szégyenletes békét kötött a törökkel. A keleti végeken felszabadulásra váró népek csalódását Ghica moldvai vajda fejezte ki: „Mi is több keresztények készen voltunk őfelsége szolgálatjára az pogány ellen, de már az békesség megöl minket.”[5]

Számtalan tiltakozás, elkeseredett bírálat különböző nyelveken, de azonos gondolatkörben ítélte el Lipót császár lépését. Egyrészt: több ország összefogásával folyt a háború, a a császár mégis úgy kötött békét, hogy szövetségeseit, akik pénzt és életet áldoztak, akik további harcokra készültek, meg sem kérdezte, sőt a tárgyalásokat eltitkolta előlük. Másrészt: a meggondolatlan békekötéssel összeomlott az évtizedes fáradsággal felépített nemzetközi szövetség, befulladt a kibontakozóban levő, nagy nemzetközi erőket megmozgató háború. Harmadrészt: a békefeltételek méltatlanok az elért sikerekhez, sőt nagy és érdemtelen előnyt adnak a töröknek. Akik már az európai hatalmi egyensúly és Grotius alapján az országok nyugalmas együttélését biztosító, garanciális béke elvei szerint gondolkoztak, látszatbékének ítélték a váratlan megegyezést. Hiszen az 1663–1664. évi háború résztvevőinek távolabbi érdekeit mélyen sértette, hogy a béke húsz évre szólván, két évtizedre tartósították ismét a határ menti háború állapotát, és az oszmán hatalom európai uralmának visszaszorítása és a magyarországi viszonyok rendezésének ügye a jövőbe tolódott ki.

Sőt, úgy vélték, hogy Lipót császár nem csupán az európai törökellenes hatalmakkal való – korabeli kifejezéssel élve – keresztény szolidaritást tagadta meg, hanem dinasztikus és gazdasági érdekeinek a töröknél keresett támaszt. Magyar- és Csehország királya, a Habsburg örökös tartományok ura, a német-római császár súlya pedig még mindig nagyobb az európai politikában, semhogy nélküle háborút lehetne indítani a török ellen. A szultán hatalma a dunai országokban megszilárdult, sőt hogy Zrínyi-Újvárat lerombolták, a Muraközt, a Dráva-melléket tönkretették, útja szabaddá vált Velence felé. Beláthatatlan időre tolódott ki a balkáni népek fölszabadítása. Érthető, hogy a birodalmiak, a francia tisztek, velenceiek – ahogy Wesselényi mondta – „Minden keresztény lelkű ember contradical ez ellen az békesség ellen”.[6]

Benczédi László

A vasvári béke és a magyar politikai vezető réteg

Lipót császár ugyanis attól való félelmében, hogy a rohamosan felszaporodó földesúri követelések kielégítése szétrombolja a végvárvédelmet, 1666 áprilisában kiadott rendeletével megtiltotta a visszakövetelt jobbágykatonák kiszolgáltatását egykori földesuraiknak. S hogy ez a közbeavatkozás korántsem volt indokolatlan, azt Kálló példája mutatja a legszemléletesebben, ahol 1666 tavaszán a 200 fős őrségből néhány hét leforgása alatt mintegy 124 jobbágykatona kiadását követelték a környező földesurak.

A rendi szervezkedés kibontakozása

Amikor a „legkeresztényibb király” 1667 májusában megindította háborúját a Spanyolország kezén levő Flandria ellen, kapóra jött ugyan neki, hogy a magyarországi ellenzékiek személyében ütőkártyát tarthat a kezében I. Lipót szorongatására, de fő célja az adott helyzetben mégis a Habsburg uralkodó semlegesítése volt, s ehhez képest a magyar kapcsolatokat csupán amolyan tartalékmegoldásnak tekintette arra az esetre, ha Lipót a spanyolok oldalán mégis kísérletet tenne a beavatkozásra. Kiváló képességű bécsi követe, Gremonville ennek megfelelően kettős taktikát követett az ellenzéki magyar főrendekkel való tárgyalásai során: egyrészt várakozásra és a távolabbi jövő esélyeivel kecsegtette őket, másrészt újra meg újra kitért a szövetség tényleges megkötése elől. Miután pedig a a franci politika számítása bevált, s Lipótot végig távol tudták tartani a flandriai hadszíntértől, a párizsi udvar szemrebbenés nélkül ejtette el a magyarországi tárgyalások fonalát.

A rendi mozgalom bukása és megtorlása

  • A magyar ellenzékiek köré vont ellenséges gyűrű a francia politika állásfoglalásával vált teljessé: XIV. Lajos bécsi követe, Gremonville már 1670. március végén arról biztosította a császárt, hogy királya elítéli ezt az „elfajzott” vállalkozást, s készséggel ajánlja fel segítségét, ha a bécsi kormány erre igényt tartana. Egy későbbi beszélgetés alkalmával pedig, amikor a császár első minisztere, Lobkowitz arról elmélkedett, hogy Lipót elődei, II. és III. Ferdinánd soha nem voltak abban a helyzetben, hogy ilyen könnyen elbánjanak egy ellenük irányuló felkeléssel, Gremonville sietett is az első miniszter figyelmébe ajánlani a nagy tanulságot: a bécsi udvar, lám, ezt elsősorban annak köszönheti, hogy egyetértésre jutott Franciaországgal.[7] Így vált a francia politika, amely ekkor már Hollandia megtámadására készült, a magyar ellenzékiek titkos reménységéből a rendi mozgalom leverésének hatalmi hátvédjévé, a Habsburg-abszolutizmus nagy ellentámadásának egyfajta kezesévé.
  • A három rab főúr sorsa 1671. április 30-án a reggeli órákban teljesedett be: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc feje Bécsújhelyen, Nádasdy Ferencé Bécsben hullott a porba. Hét hónappal később Zrínyi Péter egyik stájerországi összeesküvő társa, Erasmus Tattenbach gróf követte őket a halálba, akit a belső-ausztriai legfelsőbb rendi kormányszerv, a Titkos Tanács halálos ítélete alapján Lipót 1671. december 1-én végeztetett ki Grazban.

Az abszolutista politika két fő iránya Magyarországon

El kell ismerni, hogy Lipót környezetében viszonylag gyorsan reagáltak a felső országrészekből érkező ijesztő jelzésekre. Felismerve korábbi rendelkezésük elhibázottságát, már 1671. június 6-án újabb adópátenssel igyekeztek útját állni a fenyegető földindulásnak.


Az ellenreformációnak az 1670. évi fordulat „pillanatában” a hatalmaskodásairól hírhedt váradi püspök, Bársony György Veritas toti munod declarata (Az egész világnak kihírdetettt igazság) című, nagy port felvert és számos későbbi kiadást megért röpirata adott új aktualitást. Ez a munka a rendi felkelés friss benyomásai alapján tulajdonképpen nem tett mást, mint hogy a "jogeljátszás" teóriáját a rendi nemzet egészéről a protestánsok szűkebb kollektívumára vitte át, sőt azt a protestáns vallásgyakorlatot biztosító törvények, a bécsi és linzi békébe foglalt vallásügyi artikulusok kezdettől fogva való érvénytelenségének elméletévé „fejlesztette” tovább. A lipóti abszolutizmus legfőbb államjogi igazolása, a Verwirkungstheorie e doktrína tágabb (állami) és szűkebb (vallásfelekezeti) felfogásának eredőjeként került az 1670-es évek Magyarországán alkalmazásra.


Mert a továbbra is buzgón térítő katolikus földesurak mellé 1671-ben felsorakozott a katolikus egyház egész hierarchiája, s bekapcsolódott még súlyosabb erőkkel a Magyar és a Szepesi Kamara, miközben a térítő hadjárat minden részlegét az országot megszálló császári katonaság támogatta. A cél mindenütt a protestáns templomok bezárása és elvétele volt, illetve katolikus papok bevitele a protestánsoktól elvett templomokba. Rövidesen kialakult e „furcsa háború” taktikai és stratégiai szabályzata is: a kiszemelt templomnál megjelent egy püspök, egy-két kamarai kommisszárius kíséretében, akik felmutatva megbízólevelüket, erőszakkal (baltával, csákánnyal) felnyitották a templom ajtaját, a „szentegyházat” a paplakkal együtt elfoglalták, s ha ellenállással nem találkoztak, a püspök hamarosan misét celebrált. Akadályok, nehézségek persze gyakran adódtak. Így például akkor, ha a templomhoz tóduló, hívők a megbízólevél felmutatását követelték. Ilyenkor vagy az derült ki, hogy a megbízás csupán a Magyar vagy a Szepesi Kamarától, nem pedig a királytól származik, vagy ha a királytól származott is, a mandátum nem a templom elfoglalására, hanem csak vizitációjára adott utasítást. Kiderülvén a csalárdság, a továbbiak most már azon múltak, milyen készséget tanúsít a gyülekezet az ellenállásra. Ha a tömeg a puszta fellépésre nem adta be a derekát, erőszakot alkalmaztak: a helység előtt várakozó vagy a szomszéd őrségből áthívott német katonaság egykettőre véget vetett minden ellenállásnak.

Ebben az eljárásban külön figyelmet érdemel Lipót császár és király, a bécsi udvar, az alsóbb végrehajtó szervek, valamint a magyar főpapság közötti finom munkamegosztás. Az eljárás lefolytatása ugyanis, úgy tűnik, szándékolt homályban hagyta a felső irányító szervek, mindenekelőtt I. Lipót személyes közreműködését, amiről csak ritkán lebbenti fel a fátylat egy-egy árulkodó elszólás. Az egész végrehajtást úgy szervezték meg, hogy bármilyen kényszerhelyzetben – így nem utolsósorban egyes külországi protestáns uralkodók tiltakozása esetén – a császári udvar a helyi szervek túlkapásaira háríthassa a felelősséget.

Így bontakozott ki „őfelsége akaratából” – az egyik kamarai jelentés kifejezésével élve, „eltökélt szándékából” – „német erővel” az ellenreformáció templomfoglaló háborúja.

A kuruc mozgalom előzményei

  • 1671. december 11-én látott napvilágot Lipót pátense: a szolgálatban álló mintegy 11 ezer főnyi magyar katonaságból körülbelül 7 ezer végvári katona elbocsátását rendelte el.
  • A másik háború, hosszas előkészületek után, a török Porta és Lengyelország között tört ki, s ez a magyarországi bujdosók támadási tervét annyiban befolyásolta közelebbről is, hogy csaknem bizonyosnak tekintették: Lipót katonai segítséget küld a lengyel királynak, s ezt az erőt a felső-magyarországi Habsburg-helyőrségekből emeli ki.

A Habsburg-abszolutizmus reformirányzatának elsekélyesedése

  • A lipóti politika kormányzati reformjának ez a felszínessége két szempontból is tetten érhető. Egyrészt abban, amihez ez a politika nem mert vagy nem tudott hozzányúlni, másrészt annak a szervnek a meddőségében, amit az abszolutizmus hazánkban tulajdonképpen egyedüli új hivatalként létrehozott. Mert a vármegyei autonómia megszüntetésére irányuló javaslatokkal együtt a bécsi udvar végül is jobbnak látta sorra elejteni mindazokat a reformterveket is, amelyek az abszolutizmus kezdeti lendületében a magyarországi rendiség egész jog- és hivatalrendszerének átalakítására – így többek között a perrendtartás és a Werbőczy-féle Hármaskönyv átdolgozására, a Magyar Kancellária reformjára stb. – felvetődtek. Mint ahogy a nádori tisztségem kívül épségben meghagyták és üresedés esetén gondosan betöltötték az összes többi rendi főméltóságot is, sőt de jure tulajdonképpen a nádori tisztség eltörlését sem mondották ki, hanem csupán hallgatással mellőzték. S ugyanez a felemásság, bizonytalanság mutatkozott meg a Gubernium felállításával kapcsolatos intézkedésekben is. Az új hivatalt úgy szervezték meg, hogy csak egész nagy vonalakban vonták meg a hatáskörét, miközben elmulasztották szabályozni a többi központi kormányszerv és a vármegyék közötti kapcsolatrendszerét – aminek aztán az lett a következménye, hogy a kormányzati ügyek tényleges intézése és irányítása lényegében ugyanúgy zajlott az új szerv felállítása után is, mint annak előtte.
  • Az adó- és az alkotmányreformnak ez a lefékeződése valójában azt tükrözte, hogy a Habsburg-államvezetés, alighogy belekezdett újabb abszolutista kísérletébe, máris rákényszerült a rendiség bizonyos fokú tolerálására: a „jogeljátszás” harsány homlokzata mögött érdemi kérdésekben egyre több ponton lépett kompromisszumra vele. Sőt, elmondhatjuk, hogy a magyarországi rendiség elleni csatáját a Habsburg-abszolutizmus a társadalmi haladás irányába mutató reform tekintetében már 1672-ben elvesztette; mindaz, ami az 1670-es években ezután történt, nem volt már más, mint az abszolutizmus fokozatos visszavonulása a rendiséggel s ezen belül mindenekelőtt a nagybirtokos arisztokráciával kötött politikai és osztályszövetség biztonságot ígérő partjai közé. Ezt a meghátrálást, a bécsi udvar és a magyar nagybirtokos arisztokrácia egymásra találását mi sem fejezte ki jobban, mint a lipóti politikában 1672 után végbement ellentétes mozgások másik fő összetevője, a protestánsellenesség radikalizálódása, az ellenreformáció újabb támadásának kibontakoztatása.

Az ellenreformációs irány felülkerekedése

A támadási módszereknek erre a súlypontváltására – ami persze korántsem jelent merev időbeli egymásutániságot – az első kuruc támadás okozta tanácstalanság légkörében, 1673 január–februárjában került sor. Szegedy Ferenc egri püspök, valamint a Szepesi Kamara vezetői, Otto Ferdinand Volkra kamaraelnök és Holló Zsigmond kamarai tanácsos ugyanis ekkor a kurucokkal való fogolycsere céljára letartóztatott protestáns papok példájában, illetve az ő elfogatásukat követő áttérési hullámban az egész ország számára követendő módszert véltek felfedezni a protestantizmus gyökeres kiirtására. Lipót kormánya mindenekelőtt Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök – 1672 márciusa óta a Magyar Kamara elnöke és az abszolutizmus hajlíthatatlan híve – tanácsára felkarolta a Kassáról kiinduló kezdeményezést. Így történt, hogy 1673 szeptemberében – előbb mintegy kísérletképpen – 33 protestáns lelkészt idéztek be Pozsonyba az északnyugati országrészekből, Liptó, Turóc és Zólyom vármegyékből, majd 1674 márciusára összesen mintegy 730 prédikátort rendeltek a Habsburg-kézen levő magyar országrészek egész területéről a Pozsonyban felállított rendkívüli bíróság (iudicium delegatum extraordinarium) elé.


Eszmei-politikai indokolásában az ellenreformációnak ez a prédikátorperekben csúcsosodó 1670-es évekbeli rohama a tényleges helyzet kettős vonatkozásban is meghamisított értelmezésére épült. Az egyik ilyen torzításra a prédikátorpereket közvetlenül előkészítő-megalapozó politikai érvelés egyik feltűnő ellentmondása hívja fel a figyelmet: míg az 1672. őszi vitákban az ellenreformációs irány mindenekelőtt arra hivatkozva tudta kikényszeríteni az adóztató irányzattal szembeni felülkerekedését, hogy a kuruc felkelés kitöréséért még kizárólag a bécsi udvar adópolitikáját tette felelőssé, úgy az ellenpárt felett győzelmet aratott ellenreformáció 1673 elejétől már azzal indokolta az „eretnekség” végső kiirtására megindított támadását, hogy a kuruc felkelés kirobbanásának fő okai, úgymond, a protestáns prédikátorok voltak. Vagyis az ellenreformációs irányzat a külvilágnak szánt agitációjában, önmagának is ellentmondva, az összetett valóságos helyzetnek hol az egyik, hol a másik oldalát hallgatta el, miközben egész politikáját a tények és az összefüggések sajátosan redukált látásmódjára alapozta. Ámde a valóságnak ez a megcsonkított tolmácsolása már maga is egy korábbi és átfogóbb torzítás következménye volt: az ellenreformáció vezérkara már eredetileg, a lipóti abszolutista kormányzás kezdeti szakaszában is arra alapozta hatalmi igényeit, hogy az 1670. évi rendi felkelésért a protestantizmust egyetemlegesen tette felelőssé, holott a valóságban, mint láttuk, I. Rákóczi Ferencék felkelését éppen a sárospataki valláspolitikai egyezség készítette elő, s a rendi mozgalomban a vallási hovatartozás nem játszott vízválasztó szerepet. Vagyis ha a klérus és világi szövetségesei 1673-ban az évi helyzet egyik összetevőjének a felnagyításával teremtettek maguknak politikai alapot uralmi terveik megvalósításához, úgy erre csak azért kerülhetett sor, mert az ellenreformáció nagy támadásának kibontakoztatását már 167 0-től kezdve fiktív összefüggésekre alapozták. S ha ez az egymást követő, kettős politikai-ideológiai manőver végül is hatékonynak bizonyult, úgy ennek nyitja alighanem a római Szentszék s főleg a jezsuita rend egykorú hatalmában, illetve a bécsi udvarra gyakorolt irányító befolyásában van, de talán még ennél is inkább magában az uralkodó személyében, Lipót császárban, akinek habozó és határozatlan természeténél csak vallásos bigottsága, a jezsuita gyóntatók előtt mindig fejet hajtó jámborsága volt nagyobb.

A prédikátorok ellen konstruált pert tehát mind a társadalmi meghatározottság, mind a történeti előzmények, mind a hatalom személyi összetétele pontjából a Habsburg-abszolutista kísérlet szükségszerű velejárójának, sőt az 1670-es éveket, a lipóti abszolutizmus első szakaszát tekintve e periódus betetőzésének, amolyan végkicsengésének kell tekintenünk. Mert az, ami 1673–1674-ben a kazamatákba,várfogságba, sáncmunkára vagy gályarabságba hurcolt ártatlan emberek százaival megtörtént, embrionális formában már az abszolutista politika első moccanásaiban adva volt akkor, amikor a rendi mozgalomért kiszabott büntetést az ellenreformációs irányzat nyomására konstruált összefüggések alapján vallási-felekezeti síkra terelték, s a jogeljátszás gyakorlatát a magyarországi protestantizmusra kétszeresen alkalmazták. Mint ahogy, megfordítva, ugyanez a mély összefüggés jut kifejezésre abban is, hogy a magyarországi klérus azon tagjainak, akik a rendi mozgalomba belekeveredtek (így Szelepcsényi György esztergomi érseknek, Sennyey István veszprémi püspöknek és másoknak), már eleve felmentést adtak minden számonkérés alól, mert abszolutista rendszabályaikhoz a katolikus egyház politikai támogatására kezdettől fogva és feltétlenül igényt tartottak.

Szelepcsényi és Kollonich

Az egész cikk.

A Habsburg-politika öneszmélése

Ezek a fejlemények a maguk összhatásában éppen elegendő súllyal bírtak ahhoz, hogy Lipót császár környezetét ráébresszék: végre tényleges engedményekre kell magukat elszánniok Magyarországon.

Az 1681. évi országgyűlés; az abszolutizmus meghátrálása

Amikor 1681 szeptemberében Lipót maga utasította országgyűlési biztosát, Schwarzenberg herceget, hogy a minden szempontból hajthatatlan Kollonich püspököt kapcsolja ki az érdemi tárgyalásokból, ez egyben annak a politikai szükségszerűségnek a kifejezése is volt, hogy a törvényeket – s ezen belül a vallásügyi végzéseket is – csak a szélsőséges irányzatok háttérbe szorításával és elszigetelésével lehet tető alá hozni.

A nevezetes 1681. évi vallásügyi törvények (1681: XXV. és XXVI. tc.), amelyek Lipót 1681. november 9-i leiratán alapultak, a bécsi béke és az 1608. évi törvények vallásügyi rendelkezéseinek érvényét megerősítve, elvileg a vallásgyakorlat szabadságának az álláspontjára helyezkedtek, de ugyanakkor a bécsi és a linzi békéhez képest a gyakorlatban számos korlátot állítottak e jog érvényesítése elé.


Vajon elfogadjuk-e az osztrák habsburgiánus történetírásnak azt az álláspontját, amely az egész folyamat lényegének a „rendi restaurációt” tartja, vagy pedig a jelenségcsoport másik oldalát, a lipóti abszolutizmus meghátrálását tekintsük alapvető tartalmának? Ez a kérdés viszont visszavezet egy már korábban feltett, de mindeddig lezáratlan kérdéshez, amelyre immár egy évtized történetének vázlatos áttekintése alapján kísérelhetjük meg a választ. A rendiség korábban fennállt formájának, vagyis a rendiség és a központi hatalom egymásmellettiségén alapuló, dualisztikus rendi monarchiának az alternatívájaként mit tartogatott a tarsolyában, mit adott – és adhatott – az abszolutizmus lipóti kivitelezése Magyarország társadalmának?

Korábbi áttekintésünkben meggyőződhettünk róla, hogy az „új berendezés” kezdeti időszakában a lipóti kísérlet nem nélkülözte teljességgel azokat a vonásokat, amelyek a társadalmi reform, a jobbágy termelők védelme, továbbá a társadalmi és közigazgatási viszonyok, valamint a jogszolgáltatás ésszerű szabályozása irányába mutattak; a feudális rend bizonyos modernizálási tendenciái tehát vitathatatlanul jelen voltak az 1670 után alkalmazott magyarországi Habsburg-politikában. Ám ha áttekintésünkben arról is meggyőződhettünk, hogy ezek a pozitív vonások menet közben egyre inkább elhalványultak, s hogy helyüket szinte kizárólag a feudális restaurációt megtestesítő ellenreformációs irányzatnak engedték át, úgy itt egyrészt ismét vissza kell utalnunk a kelet-európai abszolutizmusok fentebb már jelzett általános fejlődési tendenciájára, másrészt a történtek ismeretében immár a legátfogóbb összefüggéseiben kell feltennünk a kérdést: Miért nem birkózhatott meg a Habsburg-kormányzat a magyarországi rendi berendezkedés gyökeres átalakításának a feladatával, miért nem tudta ez időben az abszolutizmust még sajátos kelet-európai formájában sem meggyökereztetni hazánkban, s végül miért nem válhatott az 1670-es évek magyarországi kísérlete összmonarchiai viszonylatban is a Habsburg-abszolutizmus kifejlődésének újabb tartós lépcsőfokává?

S éppen ezek a kérdések azok, amelyek immár a lipóti kísérlet legmélyebb ellentmondására irányítják a figyelmünket, arra tudniillik, hogy Magyarország számos tényezőből eredő sajátos történeti helyzete (a török ittléte, az önálló Erdély fennállása, a Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományok mozgósító hatása, a magyar rendiség különleges szívóssága és ellenálló ereje, a köznemesség és a vármegyei szervezet társadalmi-politikai súlya stb.) gazdasági, politikai és katonai szempontból is egyaránt olyan rendkívüli erőket igényelt volna az itteni viszonyok gyökeres átalakításához, amilyenekkel a Habsburg-politika nem rendelkezett, s tegyük hozzá, adott időszakban nem is rendelkezhetett. Az itt felsorolt tényezők közül hadd emeljük ki ebben az összefüggésben külön is a magyarországi vármegyeszervezet ellenállóképességét, amely a rendi országgyűlések szünetelése idején is elegendőnek bizonyult az abszolutista kísérletek elhárítására. A több mint kéttucatnyi vármegyei kongregáció mint megannyi „fiók”-országgyűlés állított leküzdhetetlen akadályt a központi rendeletek végrehajtás elé. S éppen ezért oly figyelemre méltó, hogy már egyes egykorú külföldi megfigyelők is abban jelölték meg a magyarországi Habsburg-politika alapvető tévedését, hogy az itteni sajátosságok figyelmen kívül hagyásával erőltették a csehországi módszerek alkalmazását.

A történeti realitások mérlegelése tehát amellett szól, hogy az 1681. évi országgyűlés lefolyását, mint a lipóti abszolutizmus visszakozását, egészében előre irányuló történeti lépésnek tekintsük, még akkor is, ha részleges rendi restaurációval járt, és azt is figyelembe véve, hogy gyakorlati hasznát, jelentőségét gyorsan elmosták a rohanó események. Mert hiszen az országgyűlés valóságos súlyának a lefokozódása már azzal elkezdődött, hogy azok, akik összehívását kikényszerítették – Thököly Imre és a kuruc hadak – az országgyűlési rendek és az új nádor sűrű hívásai, felszólításai ellenére is végig távol maradtak a tárgyalásoktól. Kérdés mármost, hogy a kuruc tábor milyen megfontolások alapján adott elutasító választ az országgyűlés hívására és az abszolutizmus meghátrálására.

A kuruc mozgalom válaszúton

S hogy ez a kuruc tábor egészét átható bizalmatlanság, a bécsi udvar „lépes beszédivel” szemben táplált gyanakvás korántsem volt megalapozatlan, annak alátámasztásául elegendő, ha a soproni országgyűlés előkészítési időszakából egymás mellé állítjuk Szelepcsényi egy-két levélrészletét, akinek kétségtelenül jelentős része volt a közeledés előmozdításában, s ebben szemmel láthatólag politikusi hiúsága is vezette. Így érvelt az érsek, amikor 1680. július 6-i levelében Thökölyhez és híveihez intézte szavait: „Kegyelmetek már mennél hamarább nyúljon szerével az Őfelsége atyai kegyelmességéhez, mindenek jó karban lesznek. Oh édes fiaim és véreim l Nem tudja azt kegyelmetek, mely szent és természet szerint való kegyelmes urunk vagyon, nem hiszem, aki csak egyszer hallja is szavát, vagy felséges személyét és magával született szelídségét látja, [érte] vérét kiontani kész ne legyen. Más az – folytatja agitációját –, nem kicsiny állapot az, aki ilyen nagy monarchának és császárnak köntösét megfoghatja.”[8] Ám hogy „Őfelsége atyai kegyelmességén” az érsek mit is értett a gyakorlatban, azt egy 1680. december 3-án kelt másik leveléből tudhatjuk meg, melynek címzettje ezúttal nem a kuruc vezér, hanem – Lipót császár volt. Eszerint: „arra kell törekedni, hogy a béketárgyalás mindkét részről kiküldött biztosok útján minél hamarább meginduljon. A mi ügyünknek pedig az használna leginkább – fejtegette a főpap –, ha Thököly és Wesselényi valahová idejönnének a közelbe, s akkor az embereknek ezt a söpredéket, amely oly hitszegő módon összeforrt, zsoldbafogadás útján szétszórhatnánk olyan várakba, mint Ónod, Putnok, Szendrő, Fülek, Léva, Szered és Sellye, s ily módon ez a veszedelmes gyülekezet idővel szétoszlana.”[9]

R. Várkonyi Ágnes

A három állam

Mivel a hosszú távon érvényesülő abszolutista politika alapjait még III. Ferdinánd császár elkezdte kiépíteni, I. Lipót körül már az udvari arisztokrácia jól képzett és egyéni érdekeiket a központi hatalom szolgálatához kapcsoló tagjai tevékenykednek, mindenekelőtt Porcia herceg. Az egykori velencei követ, majd főhercegi nevelő 1655-ben az Udvari Tanács elnöki posztjára került, és az Udvari Kamara elnökével, Sinzendorf gróffal együtt az új politika csaknem teljhatalmú képviselője lett egy évtizedre.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

  • 1657-ben a Habsburg-kormányzat új pénzt bocsátott ki Magyarországon, az ausztriai 3 krajcáros formájára vert garast. III. Ferdinándnak ez az egyik utolsó rendelkezése egyben első hírnöke a Habsburg-állam új pénzügyi politikájának, amely az egész birodalomban egységes pénzrendszer megteremtését célozta. A döntő lépést I. Lipót tette meg: 1659-ben Magyarországon is új pénzrendszert vezetett be. A Habsburg-országok pénzrendszerét egységesítő rendelet Magyarországon is bevezette a krajcárrendszert. Körmöcbányán a királyi országrész többi pénzverdéjében ettől kezdve pénzláb, névérték és éremkép tekintetében az ausztriai örökös tartományokhoz igazodva vernek pénzt. Az ezüsttallér és a dukát, az aranyforint melletti 3, 2 és 1 krajcár értékű pénzeket bocsátanak ki, de ezek nemesfémtartalma kisebb, mint a bécsi és más ausztriai verdékből azonos címletben kikerülő pénzeké. Megváltozik az éremkép: Szent László alakját I. Lipót gazdagon díszített barokk portréja váltja fel. A magyar címer legtöbb esetben a cseh és az ausztriai tartományok címerképeivel egybeszerkesztve, a kétfejű sas mellére kerül. A pénzek magyar voltára a címeren kívül esetleg a régi magyar pénzek némely esetben megtartott eleme, a Madonna-kép utal. Az éremkép megváltozása a magyarországi társadalom minden rétegében szinte sokkszerű hatást váltott ki, pszichológiai következményeinek lecsapódását történeti énekek, politikai pamfletek és katonaversek őrzik.
  • A kétségkívül szükséges pénzreform azonban Magyarországon nem a pénzügyek rendezésének irányában hatott, hanem újabb zavarokat okozott. Kiderült, hogy Lipót császár országaiban nem egységes a pénzláb, és a kisebb nemesfémtartalmú magyarországi pénzek értéke csökkent.

Adó- és kereskedelempolitika

A következő években-évtizedekben I. Lipót kormányzóköre továbbment: monopolisztikus jogosítványokat adott ki az ökör, bőr, réz, higany, só, textil és más cikkek kereskedelmére. Elővásárlási jogokkal korlátozta a gabona, bor, sör, égetett bor, hal, fa, salétrom, vas forgalmát, s a központi hatalom döntésétől igyekezett függővé tenni, hogy kik kereskedhetnek a török területekkel, Lengyelországgal, Velencével és Franciaországgal. 1649-től kezdve a Burgban esetenként már külön tárgyaltak a. kereskedelemről, mint a kormányzás egyéb területeitől elkülönítendő tárgyról, s az 1665-ben létrehozott Hof-Commerz-Collegiummal a kereskedelem központi irányításának kísérletét intézményi szintre emelték. A kamarák az 1650-es években szakadatlanul szorgalmazták a kereskedelem jobb, hatóképesebb ellenőrzését, s az 1657–1659. évi pénzreform is olyan gazdaságpolitikai terv részlete volt, amelyben fontos helyet foglal el a kereskedelem ügye.

Hadsereg és társadalom

I. Lipót 1671. június 6-i pátense nemcsak arról szól, hogy az adó felét a földesurak fizessék a „szegény jobbágyok könnyebbítésére”, nemcsak az ingyenes katonatartás megszüntetését ígéri, nehogy „az országnak szegény lakosi és a jobbágyok alkalmatlanokká ne tetessenek a közjóhoz és az ország oltalmához való adózásra”, hanem szót emel a jobbágyok súlyos robotoltatása ellen is. Ha valamely jobbágy az ő földesurától fölöttébb valóval s oly kegyetlenséggel terheltetnék, mely a keresztényi hatalmassághoz nem illendő, oly nyomorultul tartatnák, hogy az úr dolga, robotoskodás és mérhetetlen rovás s adózás miatt a szegény parasztembernek és jobbágynak szántás, vetés s egyéb majorkodása akadályoztatnék és meg nehezíttetnék, olyankor minthogy a közönséges gondviselést illeti, hogy senki tulajdon javaival rosszul ne éljen, tudva legyen, hogy az mi igazságunk királyi székihez való menetelét a parasztnak senki meg ne gátolhassa, de úgy, hogy ne a földesura ellen való fölfuvalkodásból és vakmerő merészségből, hanem igaz okból és az igazságtalan nyomorgatástól indulva jüjjön, erős igazsággal panaszát megbizonyíthassa.”[10] Az uralkodó a jobbágy földesúri alávetettségéhez nem nyúl hozzá, sőt megerősíti azt. Egyedül a kizsákmányolás mértékét szándékozik korlátozni. A pátenst magyar nyelven adták ki, nyomtatott példánya maradt reánk, tehát szét kellett hogy küldjék a vármegyékbe és a falvakba. A kutatás mai állása szerint azonban úgy tudjuk, hogy az uralkodói jobbágyvédelem lényegében megvalósítatlan maradt. Kivihetetlenségének okai között vehető számba az ellentmondó császári rendelkezések sora, a jobbágypanaszfelvételi-iroda hiánya s végső soron a főúri nagybirtokra épülő államszisztéma, melyben a hivatali és katonai arisztokrácia a maga földesúri birtokain szabad kezet kapott jobbágyai felett.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

  • Körmöcbányától és Nagybányától Lipót császár a városok adósságai fejében veszi át a bányákat.
  • Lipót császár új bányarendtartása mögött ugyancsak a munkáskéz hiányának gondjai vannak. Ez az 1662. február 10-i utasítás felemeli a kohászok munkabérét, és az addigi 4 órás műszak helyett 8 órás műszakot rendelt el. Addig egy és ugyanaz a bányász dolgozott egy-egy fejtőhelyen. Most áttérnek az éjjel-nappali munkára. Vájárok, csillések, ácsok 8-8 órát dolgoznak reggel 4-től délig, 12-től 8-ig és 8-től hajnali 4-ig tartó műszakokban. A szepesi bányákban az addig 6 órás műszak helyett a század végén vezeti be a kincstár a 8 órás műszakot. Emellett a rendtartás megköveteli, hogy a bányászok munkájáról napi és személy szerinti nyilvántartást vezessenek.
  • 1680–1681-ben már nagyobb körültekintéssel próbálkozik a kormányzat: Bécsben kincstári rézkereskedelmi adminisztrációt állítanak fel, és Lipót császár híres rézkereskeskedelmi utasítása megszabja a Bécs, Regensburg, Boroszló, Trieszt központokban létesített rézlerakodó-helyek működését.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

Az Orientalische Handels-Compagnie az 1665-ben megkötött Habsburg–török kereskedelmi szerződés alapján 1667-ben kezdte meg működését. 300 ezer forintos alaptőkéjét vállalkozók és udvari arisztokraták különböző állami tranzakciókkal biztosították, részvényese volt az Udvari Kamara elnöke, Sinzendorf is. A Triangl és Lelio di Luca igazgatása alatt működő társaság célját még szellemi atyja, Becher úgy fogalmazta meg, hogy Anglia, Hollandia, Velence vállalkozóival versenybe szállva, a világkereskedelem hasznát szerezze meg Lipót császár országai javára.

Városok, nyitott kapukkal

Lipót császár és kormányzóköre viszont az államhatalom intézményeit mintegy szétteríti a különböző városokban. Bécs birodalmi főváros mellé nem óhajt új fővárost felnevelni.

A középkori város változásai

Már gyakorlatot formuláz meg I. Lipót 1696. évi rendelete, a „sörrendtartás” szerint több üzemegységből álló sörfőzdét építeni és üzemeltetni csakis kamarai engedéllyel lehet Magyarországon.

Jobbágymozgalmak

Abban a korban, amikor a legnagyobb érték a munkaerő, az úriszéken is halálra ítélik a csempészkedő jobbágycsoportok vezetőit, és I. Lipót császár és király rendelete szerint az orgazda is életével fizet.

A vitézlő rend

  • A különböző kiváltságokkal rendelkező magyar katonaközösségek megerősödését a Habsburg-kormányzat következetesen akadályozta, sőt a meglevőket igyekezett felszámolni. Ugyanakkor a magyar társadalomtól etnikailag, vallásilag elkülönülő rác és vlach katonaközösségeket tovább építette. Az alap az 1630-ban kodifikált császári diploma volt, a rác katonaparasztok kiváltságait Lipót császár még ennek jegyében erősítette meg, de 1667-ben a vlach határőrök panaszát orvosolva, kiterjesztette az 1630-ban biztosított kiváltságokat.
  • Hiába tiltja a jobbágykatonák visszavitelét az 1666-ban kiadott császári parancs. A közhatalom és a földesúri érdekellentét tiszta képlete helyett érdekellentétek bonyolult szövevénye és anarchikus viszonyok alakulnak ki. Császári tisztek, végvári vitézek Lipót rendeletének ürügyén erőszakkal hurcolnak el jobbágyokat a várakba a maguk hasznára, földesúri szolgálatra, a vármegye pedig a császári rendelettel kirótt közmunka teherviselőinek számát akarja szaporítani úgy, hogy megrabolja a végvárakat.

Főurak és köznemesek

  • Az évszázad talán egyik leglátványosabb családi felemelkedését I. Lipót császár is igazolja: 1666-ban a Thököly család érdemeit összefoglalva, visszaemlékezve a bárói címet elnyert Sebestyénre, hangsúlyozva Thököly István törökellenes harcait és azt, hogy ezer katonát állított ki nagyrészt a saját erejéből, grófi rangra emeli őt, miközben az árvai uradalom mellé Árva vármegye örökös főispánságát adományozza neki, kiskorú fiát, a máramarosi főispánságot viselő Imrét pedig az új rangokban apja örökösévé teszi.
  • Lipót kormányzata az erdélyi főurakat is igyekezett az udvarhoz vonni.

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

A teljes cikk.

A Szent Liga és Magyarország

A teljes cikk.

A hanyatló török ereje

Lotharingiai Károly herceg fővezérletével a szövetséges fősereg, mely a magyar ezredekkel és a sziléziai, valamint lengyel fegyveresekkel együtt mintegy 40 ezer főből állt, s melyet a tüzérségi teendőkre rendkívül alaposan felkészítettek, 1684. május végén igen lassan, napi 8–9 kilométeres sebességgel kezdte meg előrenyomulását. Aznap, amikor megvették Visegrádot (június 13.), Musztafa pasa 15 ezer emberrel és ágyúkkal együtt beérkezett Budára, és a budai pasát a temesvári, egri, boszniai és tatár segédcsapatokkal a szövetségesek ellen küldte. Lotharingiai Károly herceg hadvezéri zsenialitásának köszönhető, hogy Kara Mehmed pasa, Buda parancsnoka, amikor 18 ezer főnyi haderejével a szövetségesek elé vonult, hogy feltartóztassa őket, a váci csatában (június 27.) súlyos vereséget szenvedett. Károly herceg nem várta a Haditanács parancsát, hanem még mielőtt a török haderő felfejlődhetett volna, megindította a támadást, és a harcvezetés s a császári és magyar csapatok jó együttműködése legyőzte a szívós török ellenállást. Erre Kara Mehmed kiürítette Pest városát. A szövetséges csapatok pedig bevonultak a város falai közé, erős állást építettek ki Szentendre határában, s kemény harcok árán, miközben Lotharingiai Károly is életveszedelembe került, kivédték Musztafa újabb támadását. A szövetségesek, bár döntő győzelmet nem tudtak kivívni, július 14-én elérték Budát. A fővezér Musztafa pedig Érdre vonult vissza.

A császári udvar még mindig úgy vélte, könnyűszerrel megveszik a magyar királyok egykori székhelyét, és Lipót elrendelte Buda ostromát.


Felső-Magyarországon Thököly Imre tavaszi sikereit nem tudta kihasználni, sőt 1684-ben nagy területeket elvesztett. Schultz generális és Barkóczi István ezredes csapatai elfoglalták Kisszebent, szeptember 17-én Eperjesnél rajtaütöttek a kuruc táboron, s az egész felszerelés – a fejedelem kancelláriájával együtt – zsákmányul esett. Majd megadta magát Makovica, Zboró, s bár Eperjest nem tudták bevenni, a felső-magyarországi fejedelemség java része Lipót hatalmába került, és a hadsereg téli szálláshelyéül szolgált.

Miközben a szerencsétlen budai ostromot végigharcolt és a magyar katonaság fizetését állandóan sürgető Esterházy Pál nádor kétségbeesett folyamodványokkal próbálta rávenni a császárt, hogy változtassa meg rendeletét, és ne a kimerült magyarországi vármegyékbe helyezze – a lakosság szörnyű büntetésére – a szövetséges hadsereget téli szállásra, a török diplomácia támadásba lendült.

Hadseregek és haditervek

A magyar katonaság harci értékéről nehéz reális képet alkotni.

Eredetét és beosztását tekintve ez a katonaság nagyon megosztott. Hivatásos végvári katonák, toborzott parasztok, kisnemesek, szegénylegények, a nemesi felkelés töredékei és a katonai tisztségeket viselő főurak, arisztokraták részben magánerőből fizetett csapatai egyaránt megtalálhatóak köztük. Legértékesebb részét, mintegy magvát, a török háborúban edzett magyar katonaréteg, a végvárak magyar őrsége alkotta. Ez az 1650–1660-as években még hozzávetőleg 8–10 ezer főnyi katonaság ugyan az elmúlt két évtizedben rendszeressé vált ellátatlansága s állandó hadsereggé, testületté formálódásának elakadása miatt nagyon leromlott, Lipót elbocsátó rendelete pedig egyenesen megtizedelte, de Thököly hadseregében új erőre kapott, és az új hadiregulából is elsajátított valamit. Értéke és száma is növekedett a török háború első három-négy évében, tehát az ország visszafoglalásának döntő időszakában.

I. Lipót 1682-ben elrendelte a magyar végvári katonaság visszafogadását, 1683-ban pedig egymást érik a Haditanács utasításai gyalogság és lovasság toborzására; magasabb zsoldot ígérve a Thököly zászlói alól átállóknak. 1684 elején királyi nyilatkozat jelenti be a vitézlő rend reformját, 1683–1684 folyamán a magyar csapatok száma egyre növekszik. 1684-ben Barkóczy Ferenc báró, ezredes 2 ezer embert fogadott fel, ugyanakkor az uralkodó Pálffy János generálisnak ezer hajdú verbuválására adott utasítást. Az év végén Csáky István gróf, felső-magyarországi generális – jelentése szerint – 17 068 török elleni harcra jelentkező magyar katonát mustrált meg. Ebből 10 ezer főt fogadott a császári hadvezetőség szolgálatába.


A Haditanácsnak és a vezérkarnak egyaránt sok gondot okozott a hadsereg fegyelme. Hosszú vizsgálati jegyzőkönyvek tanúsítják, tehetetlenek voltak. Sok helyen kiszögezték I. Lipót magyar nyelvű parancsait: a kóborló katonákat a parasztok fogják meg.


Az újszerű várvívást Érsekújvár alatt próbálták ki, mert 1684-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Buda ostromára nem is gondolhatnak addig, amíg Érsekújvár a török kezén van. Lipót császár elég későn, 1685. június 28-án adott engedélyt a vár megvívására.


Thököly felső-magyarországi hatalmának összeomlásával a kuruc ezredek – Petneházy, Petrőczy, Szőcs ezereskapitányok vezetésével – tömegesen álltak át a szövetségesek zászlói alá. Harci értékük már 1685 őszének-telének harcaiban megmutatkozott: elfoglalták Szolnokot, az egész Tiszántúlt, majd Heisler és Mercy császári tábornokokkal és Czobor Ádám ezredével együttműködve, december 6-án Petneházy Dávid csapatai élén rohammal bevette Aradot. A császár és a pápai nuncius aranylánccal tüntette ki.

A háború költségei

XI. Ince nem származásával érdemelte ki a „bankárpápa” nevet, hanem azzal, hogy az egyház középkori pénzgazdálkodását kora új követelményeinek megfelelően szervezte újjá. Átalakította a római egyházi jövedelmek bérleti rendszerét, élt a konverziónak nevezett pénzügyi művelettel, maga köré gyűjtötte a kor gazdag pénzembereit, mozgósította a holt egyházi tőkét, és ily módon olyan pénzforrásokat nyitott meg, amelyek segítségével nemcsak az adósságokkal terhelt pápai államháztartást hozta rendbe néhány év alatt, hanem 1683–1685 között összesen 10 milliót folyósított Lipót császár és Sobieski számára, s Velencét is segélyezhette. Ez az összeg részben készpénzbevételből, adományból (kölcsönök, bérleti díjak), részben pedig különböző tranzakciók útján jött össze, javarészt az olasz, magyar, német, spanyol, svájci egyházaktól. 1683-ban például a pápa engedélyt adott Lipót császárnak, hogy országaiban félmillió forint adót vessen ki a katolikus papságra, s lefoglalta a kolostorok vagyonának egyharmadát. Nehézségeire azonban jellemző: azt már nem tudta elérni, hogy a fényűző spanyol főpapság átengedje a török háború céljaira az egyházi tizedet. A pápai pénzsegélyeket Buonvisi és Kollonich kezelte. 1685 végére azonban a háborúnak ez a pénzforrása bedugulással fenyegetett. Az udvari hivatalok élén álló arisztokraták az állami pénzeket vagy hozzá nem értéssel, vagy hűtlenül kezelték. Sinzendorf gróf, majd a feddhetetlen, de a visszaélések megfékezésére képtelen Rosenberg-Orsini viselte az Udvari Kamara elnökének nem könnyű méltóságát. Buonvisi elkeseredett jelentései szerint a háború céljaira folyósított összegeket udvari ünnepségek, nagy lakomák, vadászatok, követjárások, a császár és a főurak magánkedvtelései emésztik fel. Az éles szemű pápai követ viszonya annyira elmérgesedett az udvarral, hogy 1685 végén visszahívását kérte. Rómában ekkor komolyan mérlegelték, hogy vajon megadják-e Lipót császárnak a háború folytatásához feltétlenül szükséges 1,5 milliót, és úgy ítélték, hogy a Lengyelországnak nyújtott segély jobban megtérül a török háborúban. Emellett a pápai állam belső pénzforrásai kimerülőben vannak, a bankoktól és a kereskedőktől kell kölcsönöket felvennie. XI. Ince a nehézségeket áthidalta ugyan, joggal nevezték őt a kor pénzemberei többek között pénzügyi zseninek, legújabb életrajzírói pedig közgazdásznak, de a háború költségei jóval túlcsaptak azon a nem összegen, amit a pápai állam a maga tekintélyével, tranzakcióival nyújtani tudott.

A kutatások jelenlegi állása szerint a Habsburg-állam éppen az 1685. évi válság után vette erőteljesebben igénybe Oppenheimer Sámuel bankházának szolgálatait, s ettől kezdve az ő hadseregszállításai és hitelügyletei nélkülözhetetlenek voltak a háború vitelében.

Oppenheimer 1672 óta nyújtott kölcsönöket a Habsburg-udvarnak, 1677-től kezdve tartotta fenn – súlyos megrázkódtatásokkal dacolva – bankházát, az ostromlott Bécs védőseregének ellátását már ő szervezte a meg. Ettől kezdve ő a hadsereg legmegbízhatóbb szállítója: élelmiszertől munícióig, ruházattól hátaslovakig mindent szállít, sőt egyes katonai egységek hadszíntérre vitelét is vállalta, tevékeny része volt a dunai flottilla kiépítésében és a hidak alkatrészeinek beszerzésében. Ezzel párhuzamosan, ugyancsak Bécs felmentésétől kezdve, bankárként is közreműködött a háború költségeinek előteremtésében: hiteleket hajt fel, pénzügyleteket bonyolít le, és maga is nyújt kölcsönöket. 1685-ben ő tárgyal a császári udvar megbízásából a török háborúban való részvételt havi és évi zsoldfizetéshez kötő fejedelemségekkel – így Brandenburggal, Braunschweiggel, Kölnnel. Nagy összegek forogtak a kezén: a fejedelemségeknek fizetett subsidium egy évben 4 milliót tett ki.


Hogy a terhek kiáltóan igazságtalanul oszlanak meg Lipót császár országai között, azt a kortársak, külföldiek és magyarok nagyon világosan látták.

Hadszíntér és hátország

Debrecen, amikor Caraffa kivetette rá az adót, Lipót császárig elment, s Dietrichstein főudvarmester maga utasította Caraffát az adóösszeg mérséklésére. A dolog lényegére azonban jól rávilágít a generális elutasító válasza: „Őfelsége azokból az ezredekből, amelyeket fenn kell tartanom, helyezzen át egy párat az örökös tartományokba és azonnal könnyíteni lehet a városon.”[11]

Erdély és a nemzetközi szövetség

Ha befejezik a háborút, ígérte 1685 végén az oszmán hatalom őszinte békeszándékára hivatkozva a nagyvezír, a szövetségesek minden igényét kielégítik. Bár Lipót császár udvarában hangsúlyozták, hogy szövetségeseik nélkül nem tárgyalhatnak, az esetleges békekötés igencsak foglalkoztatta a bécsi államférfiakat. A mérlegelésre a legtöbb okot XIV. Lajos aktív keleti politikája adta, ami nemcsak a dinasztia nyugati érdekeit veszélyeztette, hanem a Szent Szövetség tagjainak belső ellentéteit is kiélezte. 1685 folyamán a pamfletírók tolla már kíméletlenül felfedi a titkos diplomáciák rejtett lapjait, és a törököt kiűző háború európai méretei először a nemzetközi politikai propagandában váltak nyilvánvalóvá. A Habsburg-érdekeket szolgáló röpiratok XIV. Lajost „keresztény-török”-nek mondják. Legkíméletlenebb talán Leibniz, a német filozófus: sem a nemzetközi jogot, sem a kereszténység érdekeit nem tiszteli a francia király – szögezi le –, ellenség a török, de még inkább ellenségek a franciák s a magyar felkelők. A visszavágások sem kíméletesek; holland, francia, angol publicisták így érveltek: Lipót császárt hódító célok vezérlik, felbomlóban az európai hatalmi egyensúly, s a jövő szempontjából kívánatos, hogy Sobieski legyen Magyarország királya, Thököly pedig Erdély fejedelme.

A Habsburg-államot ezek a baljós kilátások legalább annyira ösztönözték: gyorsan és nagy energiával folytassa a háborút, mint ahogyan a mielőbbi békekötést ajánlották azok, akik Franciaország, Lengyelország és a Porta újabb diplomáciai kísérleteit figyelték.


A pápai diplomácia leszerelte XIV. Lajos pfalzi támadási szándékát. Ily módon keresztülvitte azt is, hogy a birodalmi gyűlés megszavazza 1686-ra is a töröksegélyt: 1 millió rajnai forintot ad, további 1,75 millió forint értékben pedig katonaságot állít ki. Ugyanekkor Brandenburg választófejedelme, Frigyes Vilmos húszéves szerződést kötött Lipót császárral, s mintegy 7 ezer főnyi hadsereget küldött Magyarországra.


A szövetségesek, mindenekelőtt Sobieski és Lipót császár viszont egymástól függetlenül ugyancsak felismerték, itt a döntő pillanat, hogy Erdély saját érdekkörükbe vonják.

Apafi Mihály fejedelem és köre – a változó hatalmi viszonyok között – mindeddig többé-kevésbé sikeresen politizált. Engedelmeskedett a Porta parancsainak, titkos összeköttetést tartott Béccsel és Versailles-jal, kapcsolatban állt a lengyel királlyal, és 1681-ig támogatta a bujdosókat és Thökölyt is. Ezt a veszedelmesen sokrétű politikát nagyrészt a nemzetközi körülmények, némileg azonban a fejedelemség belső pártviszonyai határozták meg. 1684-ben a törökellenes párt javára már eldőlt a harc. Teleki Mihály, felszámolva a Thököly-pártot, a nemzetközi szövetség irányába tapogatózott. Ekkor azonban Erdély még pápai jótállással sem csatlakozott nyíltan a szövetséghez, hiszen Badeni Hermann is elismerte, hogy amíg a legfontosabb erdélyi várakban a török az úr, addig a fejedelemnek nincs szabad keze. Később sem lett könnyebb a nemzetközi szövetségbe bekapcsolódni szándékozó Apafi helyzete. A koalíciónak két diplomáciai hatalmi központja alakult ki, Bécs és Varsó. Erdélyt – a román fejedelemségekkel együtt – érdekei Lengyelországhoz vonzották, a Habsburg-uralomtól nem sok jót várt. A bécsi kormányzat viszont már korábban is igyekezett Moldvát és Havasalföldet hatalmi szférájába vonni, és a hadsereg élelmezése miatt is szerette volna bekapcsolni Erdélyt a háborúba. Lipót császár 1685. február 5-én kelt, a fejedelemhez küldött követi utasításában felajánlotta, hogy beveszi Erdélyt a nemzetközi szövetségbe, ha nyíltan elszakad a Portától. Apafi fejedelem azonban – a török miatt – ezt nem vállalta. Óvatos első lépésként Teleki Mihály – mint az erdélyi hadak főgenerálisa – 1685. április 14-én megállapodott Antidius Dunod jezsuita császári diplomatával (kercsesorai szerződés). Teleki személyi előnyök és biztosítékok fejében kötelezettséget vállalt, hogy a fejedelemség segíti a szövetségeseket a török háborúban, biztosítja a Habsburg- és az erdélyi csapatok egyesülését, a császári hadak élelmezését, esetleges átvonulását Havasalföldre. Lipót császár viszont megígéri, hogy elismeri az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Apafi a nyílt megegyezés feltételeit Lengyelország súlyával és garanciájával akarja biztosítani. Követe, Balog László, 1685. június 1-én Lengyelországon át megy Bécsbe. A fejedelem Sobieski egyértelmű segítő cselekvését várja, hangsúlyozva, hogy Erdély Lengyelország „antemuráléja”.

A Habsburg-kormányzat ezúttal gyorsan és a politikai szükségszerűséget felismerve cselekedett. Felső-Magyarországon s a Partiumban Thököly egykori híveinek visszaadta birtokait, a Kassai Főkapitányság élére magyar főurat nevezett ki Csáky István személyében, és felfüggesztette Munkács ostromát. Csapatai elfoglalták Máramarost, Kővár környékét és Hunyad vármegyét. Caprara a Várad elővárának tekinthető Szentjobb alá vonult, s a török őrség háromnapi ostrom után feladta a várat. Lipót császár pedig 1685. szeptember 17-én kelt elhatározásáról tudósította a fejedelemséget: a császári és királyi csapatok egy részét Erdélyben szándékozik teleltetni. Scherffenberg altábornagy parancsnoksága alatt, Csáky László vezetésével 1685 őszén császári haderő vonult Erdélybe.

Erdély lehetőségei tehát lényegében már eldőltek, amikor 1686 elején Haller János vezetésével újabb követség indult Bécsbe, ismét Lengyelországon át. Apafi Erdély államiságának nemzetközi elismerését és az ország belső integritását szabta feltételül. Eszerint a szövetségesek a törökkel kötendő békébe Erdélyt és a román fejedelemségeket külön foglalnák bele; a császár a fejedelemség integritását – állami önállóság, szabad fejedelemválasztás, vallásszabadság – érintetlenül hagyja, katonai és diplomáciai segítséget ad, ha török támadás éri, és hadait téli szállásra nem telepíti az országba. Ennek fejében a fejedelemség 25 ezer arannyal vagy 50 ezer tallérral, élelemmel és fuvarral járul hozzá a törökellenes háborúhoz. I. Lipót megbízottai, Badeni Hermann, a Haditanács elnöke és Strattmann udvari kancellár, azzal a kikötéssel írták alá a szerződést 1686. június 28-án, hogy a fejedelem Kolozsvárra és Dévára fogadjon be meghatározott számú császári őrséget.

Apafi vezérkarával Szebenben keresett menedéket és időt a döntésre. A város falai alatt 3 ezer székely fegyveres táborozott. Bethlen Miklós úgy vélte, legjobb elfogadni a szerződést, annak ellenére, hogy Isztambul 40 ezer főnyi haddal fenyegette a Habsburg-kormányzattal tárgyaló Erdélyt. Kolozsvár és Déva katonai megszállásával viszont az egész ország Habsburg-uralom alá kerül – érveltek a rendek, és tiltakoztak. Sobieski féltette a császártól Moldvát, és tartózkodást ajánlott, Teleki, hogy a lengyel fejleményeket kivárja, alkudozással leplezett időhúzást. Bethlen Miklós Scherffenberg újabb javaslatával ért vissza: a török megtévesztésére látszatostrommal veszi be Kolozsvárt és Dévát. Apafi a régi hagyományt folytatta, húzta az időt, s nem írta alá a szerződést – a kivárás politikájára azonban már nem nyílt lehetőség. Lipót császárnak hirtelen paranccsal Buda alá kellett rendelnie Scherffenberget. Az altábornagy hadserege, miután megtámadta és lemészárolta a székely tábort, kivonult Erdélyből. Elszalasztódott az utolsó lehetőség, hogy a fejedelemség beláthatatlan következményekkel járó kockázatot vállalva ugyan, de nyílt államközi szerződéssel kapcsolódjék be a törökellenes szövetségbe.

Buda visszavívása

  • Buda 1684. évi sikertelen ostroma óta a magyar királyok egykori székhelyét a bécsi udvarban „veszett sziklának” tekintették. S az, hogy 1686-ban végül mégis Buda megvételét tűzték ki hadműveleti célul, tulajdonképpen a béketervek meghiúsulása után az udvarban eluralkodó belső ellentéteknek volt köszönhető. A hosszú tárgyalások és diplomáciai bonyodalmak miatt a Haditanács nem tudott elég óvatos tervet kidolgozni, a tanácsosok többsége szerény, de biztos hadiakciót javasolt, s amennyire megerősítette a nemzetközi koalíciót Oroszország, mert lekötötte a krími tatárokat, olyannyira intette óvatosságra a császárt Sobieski és Péter cár külön megegyezése. A Habsburg-politikában megerősödött az a már korábban is határozott szándék, hogy mindenekelőtt keleten, Erdélyben és Moldvában kell biztos támaszpontokat szereznie.
  • Lipót császár 1686. június elején adott végre parancsot Buda ostromára. Valószínűleg azért döntött végül is így, mert Buda visszavívását sürgette a pápa s a látványos sikerre éhes európai közvélemény.

Eszmék harca

1686 elején Sobieski így utasította vissza Lipót császár szemrehányását a lengyel határon gyülekező magyar elégedetlenek pártolása miatt: „Lengyelország szabad ország, a humanitás, a nemzetközi jog és a jó szomszédság nem engedik, hogy a magyaroktól azon kedvezéseket megtagadja.”[12]

Ez a felfogás, mely Thököly megtört politikai pályáját elválasztotta a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség lakosságának ügyétől – miként a lengyel propaganda általában –, nem tudott kitörni a nemzetközi szellemi csataterekre. Ott, a Buda visszafoglalása után szövetségeseivel szemben a török háború szervezési és katonai irányítását is egyre inkább kézbe ragadó Habsburg-kormányzat hangja erősödött meg. Régi és új ideológiák valóságos arzenáljával rendelkezett.

A Habsburg-dinasztia a háború elején a középkori állameszme, a Magyar Korona történeti joga alapján jelentette be jussát szövetségeseivel szemben Bosznia, Dalmácia, Erdély elfoglalására, és igényt tartott a román fejedelemségek birtokára is. A csapatokat Starhemberg Rüdiger így biztatta harcra: „Küzdjetek vitézül a kereszténységért.”[13] 1684-ben Buda ostromára már a merkantilizmus elvei verik az indulót. Hörnigk híres gazdasági röpirata, az „Österreich über alles”, miközben azt igyekszik bizonyítani, hogy a Habsburg-birodalom gazdasági egysége csakis az érc-, arany-, ezüstbányákban, sólelőhelyekben s főleg élelmiszerkészletekben gazdag Magyarországot birtokolva valósulhat meg, az ausztriai állameszméhez kapcsolja a török kiűzését. A dinasztia köré épülő koncepció fölényesen él az antikvitás és a magyar történeti hagyományok teljes jelkép- és érvanyagával. A nagy példányszámban terjesztett képújságokon Lipót császár és magyar király római díszruhába öltözötten, török vezérek húzta harckocsin gördül be a győzelem antik jelképei alatt roskadozó diadalkapun. Másutt a Patrona Hungariae sugaras képe és a béke olajágát tartó kétfejű sas fejezi ki, hogy kit illet dicsőség Buda megszabadításáért. Latin eposzok a törökverő Lipót császárt Attila és Mátyás király utódaként ünneplik. A török győzelmekért már nem a Szent Ligát, hanem a Habsburg császárt dicsőítik. Még a hadvezérek is a második, harmadik sorba szorulnak. A „kereszténység érdeke” nemzetközi eszméjét a diadalmas ellenreformációval együtt a török kiűzésében is igyekeznek a birodalmi politika szolgálatába állítani.

Thököly nemzetközi elszigetelését nem utolsósorban az növelte, hogy 1684-ben, a legkritikusabb pillanatban felröppent Európában: Felső- Magyarország fejedelme a kereszténység ellensége. Ebben az időben Franciaországban volt leginkább államhatalmi kézben egyesítve a közvélemény irányítása, s a német fejedelemségekben volt a legsokrétűbb, mert az egyes fejedelmek, városok, egyházak, egyetemek mérkőzéseitől függött; Angliában pedig a whigek és toryk pártharcai vezették. Hatásosságában azonban a Habsburg politikai propaganda szinte felülmúlhatatlan. Ilyen körülmények között öltötte fel magára Lipót császár a „kereszténység védőbástyája” eszme súlyos méltóságú palástját. A Habsburg-udvar pedig Thököly Magyarországára a „kereszténység ellensége” bélyeget sütötte.

A Budavár üszkös romjai között régi iratok után kutató Marsigli hadmérnök a királyi palota pincéjében talált Corvinákat sürgősen Bécsbe szállította, és maga is hozzájárult a nemzetközi szövetség győzelméből Magyarország ellen vádakat kovácsoló propaganda-hadjárathoz. A török kiűzését ünneplő Európában a magyarokat „nyugtalan természetű”, „rebellis”, „rendetlen”, „barbár” jelzőkkel, a törökök szolgáiként jellemezték, akik a kereszténység elpusztítására törtek. Magyarország az oszmán hatalom legyőzőivel szemben a „kereszténységnek ellensége”. Éppen akkor hangzik fortissimóban ez a vád, amikor már bebizonyosodott, hogy a keresztény Európa egysége, miként a keresztény szolidaritás eszméje, lényegében már a letűnt világ rekvizituma lett.

A Magyarország vármegyéi, városai és falvai tájékoztatására kiadott császári körlevelek egybehangzóan úgy fogalmazták meg Buda visszavételének politikai jelentőségét, hogy Lipót császár fegyvere az ország nagy részével együtt „a Pogány ottománnak igája alól kiszabadította és azokat az ő örökös és kegyelmes urának tartozott engedelmességére diadalmasan visszahozta”.[14]

Magyarország és Erdély lakossága közül legfeljebb csak egy vékony réteg rezonált ezekre az eszmékre. A társadalom a maga nyelvileg és vallásilag is megosztott tömegeiben eszmei szétziláltságban és kellő tájékoztatás nélkül élte át történelmének e nagy jelentőségű fordulatát.

Nem tudunk róla, hogy akár csak az ország német lakóiban is visszhangra találtak volna a Lipót császárt és Savoyai Jenő herceget éltető katonadalok.


Amíg 1663–1664 nagy törökellenes vállalkozása az ország érdekeit nemzeti és nemzetközi eszmékbe kapcsoló nagy irodalmi és művészi alkotásokban csapódott le, 1683–1686 történetét mintha némán, vagy sajátos tudathasadás állapotában élte volna végig az ország. Közel húsz évvel azelőtt keletkezhetett a törökellenes háború koncepcióját kifejező nevezetes Köpenyes Madonna képe, ahol Lipót császár a magyar királyság főméltóság-viselőivel: a nádorral, az országbíróval, a horvát bánnál és az érsekkel együtt áll a Magyarország térképét tartó Patrona Hungariae palástja alatt. Most ezt a képet rejtegetni kell.

Ember Győző

Előszó

Az első alkorszak (1685–1711) vezérmotívuma két – végül meg nem valósult – tendencia harca. Egyrészt Magyarországnak maradéktalanul a birodalom alá rendeléséé, amely politikatörténeti köztudatunkban I. Lipót és Kollonich nevéhez kapcsolódik, másrészt a rendi Magyarország teljes különállásáé, akár a birodalmon belül, akár független királyságként a birodalommal szemben, a Rákóczi-szabadságharc minimális, illetve maximális programja szerint.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Ami azonban a roppant terhet valósággal elviselhetetlenné tette, a nép nyakára ültetett idegen katonaság önkényeskedése, sok visszaélése, túlkapása volt. Odáig fajult a dolog, hogy még a lojális Esterházy Pál herceg, a nádor is szükségesnek látta figyelmeztetni Lipót királyt: száz év alatt nem fizetett annyit az ország, mint legutóbb két esztendőn át az idegen katonaságnak; aligha van még egy keresztény ország, mely hasonló sanyarú sorsra jutott volna; ha ez így megy tovább, a nép egymás után otthagyja ősei földjét, s akkor a fejedelem nemsokára sivár pusztaságok és lakatlan erdők felett fog uralkodni csupán.

Belső áttelepülés

I. Lipót ugyanis a visszafoglalt részeket fegyver jogán szerzett, a maga rendelkezése alá tartozó területnek tekintette, s a nemesi bíróságok helyett az újonnan felállított neoacquistica commissióra bízta az ottani birtokjogok elbírálását. Mivel a nemesség ezt az eljárást törvénytelennek tekintette, a régi birtokosok túlélő utódainak tekintélyes része nem volt hajlandó az újszerzeményi bizottság ítéletének alávetni magát. Másoknak meg, ha nem húzódoztak is ettől, a zivataros időkben nemegyszer elvesztek a jogaikat igazoló írásaik; de ha sikerült is megőrizniük azokat, a neoacquistica commissio számos esetben nem ismerte el bizonyító erejüket. Amikor pedig, hosszadalmas procedúra után, mégis sikerült az igazolás, a birtokok visszabocsátásáért előbb súlyos fegyverváltságot (ius armorum) kellett leróni, amire főképp kis- és középnemeseknek sokszor nem nyílt módjuk.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1687–1688. évi országgyűlés

I. Lipót császár egymástól eltérő politikai és társadalmi érdekek megelőző egyeztetésének eredményeképpen hívta össze 1687 októberére Pozsonyba az országgyűlést.


1686 végén Caraffa Antal felső-magyarországi főparancsnok és főhadbiztos emlékiratban jelentette, hogy veszedelmes összeesküvést fedezett fel. Mivel hatalmas vagyonok elkobzásának lehetőségére, bírságpénzekre, tehát kamarai érdekre is hivatkozott, a kincstár pedig üres volt, megkapta Lipót császár felhatalmazását, hogy rendkívüli törvényszéket állítson fel, részben kamarai tisztviselőkből, részben a helyi hatóságok, Eperjes szabad királyi város és Sáros vármegye képviselőiből. Az 1687 februárjában Caraffa elnökletével munkába kezdő bíróság kínzásokkal kicsikart vallomásokon alapuló vádjai szerint a vádlottak az ostromzárral körülvett Munkács vár védőinek leveleket, üzeneteket közvetítettek és pénzt hiteleztek. A vallatás közben meghalt Feja Györgyöt azért vonták kínpadra, mert korábban részt vett a Thököly-mozgalomban, pedig ezért már Lipót császár amnesztiában részesítette. A felhozott vádak, ha nem minősültek is a feszült politikai helyzetben bocsánatos bűnöknek, de jóval enyhébben büntendő cselekmények voltak, mint kézcsonkítással súlyosbított fejvesztéssel, főleg pedig nem bizonyították „az egész kereszténységet végveszéllyel fenyegető”[15] hatalmas összeesküvést. Az Eperjes főterén felácsolt vérpadon kivégzett három szolgán kívül a perbe fogottak valamennyien nagyon gazdag emberek voltak, vállalkozó köznemesek, nagykereskedők, vagy olyanok, akik tisztségük révén sokat tudtak Caraffa magánügyleteiről. 1687. március 3. és május 14. között összesen 24 ártatlan ember feje hullott le, közöttük Zimmermann Zsigmond nagykereskedőé, Raucher Gáspáré, Fleischhacker Györgyé, Keczer Andrásé és fiáé, Gáboré, Bezzegh Györgyé, Medveczky Sámuelé, Radvánszky Györgyé és Weber János patikus, eperjesi bíró fiaié, Frigyesé és Dánielé. Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

Az „Eperjesi Theatrum”-nak azonban három hónap után, császári parancsra, abba kellett hagynia véres munkáját. Az udvarban az alkotmányos örökös királyság hívei győztek, és megkezdték az országgyűlés előkészületeit. Az eperjesi vértörvényszék miatt az európai közvélemény és a korra különben jellemző, gyakori (franciaországi, angliai) vértörvényszékeket elítélő társadalmi áramlatok képviselői hevesen bírálták a Habsburg-kormányzatot. Magyarország- és Erdély-szerte pedig a különben is megoszlott magyar politikusok megfélemlítve jelentek meg az 1687. október közepén megnyíló országgyűlésen.

Az alkotmánymódosítás két nagy kérdése, a választó királyság helyett az örökös királyság törvénybe iktatása és az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlése, már az országgyűlés előtt eldőlt. Az egyházi és világi főméltóságok – Esterházy Pál nádor, Széchényi György esztergomi érsek, Korompay Péter kancellár, Orbán István személynök – az 1687. augusztusi bécsi értekezleten kompromisszumos megállapodást kötöttek a császárral: támogatják az udvar szándékát; a császár viszont kötelezettséget vállalt, hegy a visszafoglalt területeket az országhoz csatolja, mérsékli az adót, megfegyelmezi a katonaságot, és tiszteletben tartja a nemesi kiváltságokat. A Habsburg-dinasztia európai diplomáciai érdekébe vágott, hogy örökös jogát a Magyar Királyságra alkotmányos úton, országgyűlés jóváhagyásával nyerje el. Ez lehetőséget nyújtott volna a magyar politikusoknak, hogy eredményesen képviseljék az országos érdekeket. Csakhogy Esterházy tehetetlen, a hangadó Orbán István királyi személynök gyűlölködő és kicsinyes ember volt, a háttérben jelentős feladatokat ellátó Szenthe Bálint alnádorról már a Wesselényi-mozgalom után kiderült, hogy elvtelen politikus. Akik pedig országos érdekbe vágó politikai terveket hoztak tarsolyukban az országgyűlésre, azok megosztottak és gyengék voltak. Az egyetlen átgondoltabb politikai terv, a Draskovich Miklós országbíró propozíciójában kifejtett elgondolás – jelenlegi ismereteink szerint – nem kapott érdemleges szót. A Kinsky-párt céltudatos politikája pedig még inkább megzavarta a magyar politikusok táborát.

A Kinsky-párt álláspontját Flämitzer hadbírónak az országgyűlés első napjaiban Der in böhmische Hosen ausgekleideter ungarischer Libertiner … címmel megjelent pamfletje ismételte meg: Lipót császár a fegyver jogán is abszolút szuverenitást élvező uralkodó. Az udvar pedig a spanyol követ kívánságára utólag a Habsburgok spanyol ága trónöröklési jogának törvénybe iktatását is megkívánta. A személynök túlbuzgón szolgálva a dinasztia érdekeit, az ezen az országgyűlésen először nagyobb számban feltűnő ifjúságot is kiutasította az ülésteremből. Hiába próbálták a rendek a Habsburg-ház örökös magyar királyságát a sérelmek orvoslásának feltételéhez kötni. Kudarcba fulladt az az elgondolásuk is, hogy az ellenállási záradék eltörlése helyett királyi hitlevéllel és koronázási esküvel biztosítsák az ország törvényeinek megtartását. Az országgyűléssel egy időben tárgyaló titkos konferencián is a Kinsky-párt ragadta magához a kezdeményezést, s elérte, hogy a király deklarációban közölte elhatározását: ősi, elsőszülöttségi trónöröklési jog alapján megkoronáztatja fiát. A kilencéves József főherceget 1687. december 9-én koronázták magyar királlyá. Az országos törvények biztosítékául szolgáló koronázási esküt Kinsky fogalmazta meg, és a királyt mindennemű törvény kötelme alól felmentő, úgynevezett revíziós záradékkal látta el. A királyi hitlevél antedatált és „hamisításnak minősíthető”, mert a szöveggel ellentétben a rendeknek nem volt alkalmuk a királynak bemutatni és vele elfogadtatni a koronázási cikkeket. Az országgyűlési törvénycikkek közül az alkotmányra vonatkozók formába öntését a rendek „kivételes buzgósággal és … könnyelműséggel teljesítették”, a többinél, az ország gazdasági, társadalmi érdekeit illetőknél, „nélkülözték a magasabb politikai gondolatot, mondhatnók komolyságot”[16] – ötletszerűen jártak el. Mindazonáltal az uralkodó, mintegy kárpótlásul, a főnemesség érdekében törvénybe iktatta a földbirtok oszthatatlanságát biztosító spanyol eredetű intézményt, a hitbizományt. A nádort az aranygyapjas renddel és német-római birodalmi hercegi címmel tüntették ki, másokat pénzzel vagy grófi címmel jutalmaztak. Az eperjesi törvényszéket megszűntnek nyilvánította a császár, és az áldozatok családjának kárpótlást ígért. Mivel a szabad királyi városok száma 32-re emelkedett, s elérte a vármegyék számát, a király szentesítette a főurak és nemesek érdekét szolgáló törvényt: az összes városokat közösen csak egy szavazat illeti meg az országgyűlésen. Megújították az 1681. évi vallási törvényeket, nagyszámú idegen főúr: német, cseh, olasz, osztrák udvari arisztokrata kapott indigenátust. Flämitzer röpiratát pedig a rendek követelésére vesztőhelyen, nyilvánosan, hóhér által elégetni rendelte a császár.

Lipót uralkodása hátralevő tizenhét évében nem hívott össze többé országgyűlést, csak korlátozott hatáskörű, úgynevezett nádori konkurzust. 1687-ben különben is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar és horvát rendek országgyűlése a Habsburg központi kormányzat akaratának végrehajtója lett. Magyarország – mint örökös királyság az abszolutizmus és az aulikus rendiség kompromisszumát megtestesítő államhatalmi rendszerben – kormányzási módszerét meg nem határozva lépett új korszakába.

A balkáni hadjárat

  • 1688. szeptember 25-én XIV. Lajos 80 ezer főnyi hadsereggel megtámadta Pfalzot, erre Hollandia, Anglia, Spanyolország szövetséget kötött I. Lipót császárral. Az Augsburgi Liga célja az európai egyensúly védelme volt az univerzális uralomra törő Franciaország ellenében; egyúttal a „nagy európai szövetség” révén a Balkán ipari és élelmezési nyersanyagot termő vidékei és a kereskedelmi utak miatt erősen érdekelt tengeri hatalmak ily módon közvetve beszálltak a török elleni háborúba, Franciaország viszont földközi-tengeri kereskedelmi érdekeit is féltve, most már nyíltan támogatta Konstantinápolyt. A török háború összeurópai háborúvá szélesedett.
  • Felkészületlenül, súlyos helyzetben érte tehát a császári hadsereget az új török nagyvezír, Köprülü Musztafa ellentámadása 1690 tavaszán. A császári udvar a balkáni felkeléssel vélte feltartóztathatónak a török ellentámadást. I. Lipót a társadalmi és vallásszabadság ígéretével szólította fegyverbe a lakosságot, de mivel Brankovics mozgalmát az előző évben a császári hatalom letörte, a nagy adókkal sújtott és a katonaság hatalmaskodásai miatt is sokat szenvedett nép inkább hitt a török ugyancsak szociális és adózási kedvezményekkel biztató ígéreteinek.
  • A 100 ezer főnyi haderejével, francia hadmérnökeivel és tüzérségével 1691 augusztusában már Zimonyig előrenyomuló nagyvezír ellen Lipót császár csak mintegy 45 ezer főnyi, császári gyalogosokból, magyar, horvát és rác lovasezredekből összeszedett sereget tudott küldeni.

Erdély: Diploma Leopoldinum

A teljes cikk.

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

Az 1687–88. évi országgyűlést követően császári parancsra három bizottság alakult, hogy kidolgozza a töröktől visszafoglalt Magyarország államhatalmi berendezkedését. A Titkos Tanács közvetlen irányítása alatt a Haditanács, az Udvari Kamara, a Cseh Udvari Kancellária vezetőiből álló főbizottság s ennek gróf Kollonich Lipót bíboros elnöklete alatt álló albizottsága hatalmas adminisztrációval, mintegy nyolcvan ülésen alakította ki tervét.

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

1696-ig évi 2 millió, 1697-től 3, majd 4. millió forint készpénzösszeget vetettek ki az országra, emellett meghatározott számú porciót, változó élelemmennyiséget, fuvart és közmunkát hajtottak be, szedték a kereskedelmi forgalmat megcsapoló accisát és egyéb adókat. A központi kormány először a főrendekkel egyetértésben úgy növelte az adózók számát, hogy az addig mentes paraszti rétegeket is fizetési kötelezettség alá vetette. Majd a kisnemeseket, az armalistákat és a kurialistákat is elérte az adó. 1698-ban pedig az adóösszeg egyötödét az egyházi és világi főurakra és köznemesekre rótták ki.

Ez az elvileg modern adórendszer csak élénk áruforgalomra, a termelés bővítésére épülhet. Az udvar azonban 1690–1703 között több alapvető fontosságú termék, így a só, a gabona, az állat, a bor stb. forgalmát monopolizálta; kiviteli és behozatali tilalmak rekesztették el a kereskedelmi utakat, és nehezítették az ipar helyzetét. Mindennemű ipartelepítést állami engedélyhez kötöttek, így a széles rétegeknek jövedelmet biztosító sörfőzést is. Az 1702. évi vámrendelet, mivel fontos ipari nyersanyagok – csont, enyv, rongy, timsó, bőr, festék – forgalmát és felvásárlását is korlátozta, megnehezítette a papírgyártók, bőrmívesek, posztókészítők helyzetét, és szűkítette az adóra kötelezett rétegek kereseti lehetőségeit. Ugyancsak megnehezítették az adó alapjául szolgáló gazdasági bázis kialakulását a különböző gazdasági tevékenységet, vagyonbírhatási jogot vallási feltételekhez kötő császári rendeletek. Az egységes és működőképes adórendszer kialakulását akadályozta továbbá, hogy több társadalmi csoport vagy réteg teljes vagy részleges adómentességi kiváltságot nyert. Így kaptak Lipót császárnak a Magyar Kancellária útján kiadott levele szerint az ország különböző területein, Buda, Eger, Várad, Komárom, Győr környékén, főleg pedig a Duna–Tisza közén megtelepedett rác és délszláv lakosok vallási és kormányzati különállásuk mellett adómentességet. Hosszabb-rövidebb időre adókedvezményekben részesültek a visszafoglalt területek idegen telepesei is. Erdélyben 1697 után az unió révén mentesültek az adó alól a görög katolikus egyház papjai.

Az új adórendszer a gyakorlatban lényegében működésképtelennek bizonyult. Lipót császár sikertelenül próbált rézpénzkibocsátással (1693) segíteni az országos pénzhiányon. Tiltotta a jobbágyköltözést, de nem hozott hathatós jobbágyvédelmi intézkedéseket.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

Mint I. Lipót nagy hadvezérei, Hermann és Lajos badeni őrgrófok, Károly lotharingiai herceg vagy Savoyai Eugén, mint a Habsburgok szolgálatába szegődött annyi kiváló spanyol és birodalmi német államférfi és diplomata, a születőben lévő nagyhatalom kiemelkedő közgazdászai is idegenek voltak, akik német birodalmi szülőföldjüket elhagyva, Ausztriát választották hazájuknak, és többnyire idegenek, franciák, svájciak, birodalmi németek, olaszok voltak azok a vállalkozók és szakmunkások is, akik a kor legfontosabb iparágait meghonosították a Habsburgok országaiban.


A szükségszerűen jelentkező kezdeti nehézségekkel, az Udvari Kamara bizalmatlan. maradiságával, Sinzendorf kamaraelnök rosszindulatával és a Tabor konkurenciájától tartó bécsi céhek ellenállásával végül is Becher – bár I. Lipót kedvelte alkimista kísérleteiért – nem tudott megküzdeni; 1676 végén elhagyta Ausztriát.

A kameralista szempontok képviseletét és egyben a tabori mintaüzem vezetését Wilhelm von Schröder (1640–1688) vette át. A gothai kancellár fia ugyancsak színes és ellentmondásos egyéniség volt. 1673 óta állt I. Lipót szolgálatában, éveket töltött Angliában, ahol a textilipart tanulmányozta. Tudományos érdeklődése a nagy angol fizikus, Robert Boyle barátságát, alkimista próbálkozása Lipót császár rokonszenvét biztosította számára.

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

Az Andrássyak és a Rákócziak ugyan 1669-ben valamnennyi birtokukra bányászati privilégiumot szereztek I. Lipóttól, de a bányászat föllendítése érdekében ők sem sokat tettek. Az udvar viszont nagyon is tisztában volt a bányászat fontosságával, s mindent elkövetett a bányaművelés jövedelmezőségének fokozására. Annál is inkább ezt kellett tennie, mert az 1695 és 1703 közt különböző németalföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai és az újonnan Habsburg-uralom alá jutott erdélyi higanybányák termelését kötötte le, kötelezettséget vállalva évi 6 ezer mázsa (azaz 360 t) réz és 3 ezer mázsa (azaz 180 t) higany Amszterdamba szállítására.

R. Várkonyi Ágnes

A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegység

A Habsburg Birodalom országai a 17. század végén gazdasági-társadalmi fejlettség tekintetében szembetűnően elütöttek egymástól. Az államhatalom a különböző országok udvari arisztokratáira, a hivatali, katonai és vállalkozói nemesi csoportokra támaszkodott, de már nem nélkülözhette a polgári világ értékeit sem. Ezek a döntő mértékben a nyugat-európai polgárság erőfeszítéseiből származó értékek nagy áttételekkel jutottak el az udvarba. Az első években a pápai állam az európai pénzembereket mozgósítva tudott több milliónyi segélyt nyújtani a háború céljaira, 1689 után egyre inkább az egész európai hitelszervezetet átfogni képes, nagy tranzakciókkal dolgozó Oppenheimer-bankház adott rendszeres kölcsönöket. A századfordulón pedig angol és holland bankházak a tiroli, a magyarországi és az erdélyi rézre és higanyra folyósítottak kölcsönöket. Lipót császár amellett, hogy új hitelforrásokat nyitott, és hatalmas adópréssel növelte bevételeit, kihasználta a század utolsó évtizedének konjunktúráját.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

I. Lipót tudatosan igyekszik a magyar arisztokráciát magához láncolni. Mert, mint Apor István grófi diplomájában (1696) mondja, „miként az ég harmatát, a nap pedig fényét és ragyogását az útjába eső tárgyaktól megtagadni nem tudja, ellenkezőleg ajándékait velük megosztja”,[17] olyképpen ő is az érdemek dicséretét és a megtisztelések fényét árasztja rá alattvalóinak tapasztalt erényeire.

1687–1700 között sokkal több indigenátust nyert osztrák, cseh, olasz főúr kapott az országban bárói, grófi címet, mint magyar. A kilencvenes évek végére a magyar nemességnek a kisebb rendi méltóságokon is osztoznia kellett az országot elárasztó hivatalnokokkal és császári főtisztekkel. Az egyházi főméltóságokba is idegenek kerültek. A magyar klérusra nézve pedig az Udvari Kamarával kötött 1702–1703. évi egyezmény elég kedvezőtlen volt: a magyar főpapok ezentúl csak hagyatékuk egyharmadával rendelkezhettek szabadon, a második harmad az egyházat, a harmadik pedig az Udvari Kamarát illette.

A Habsburg-állam udvari arisztokráciájának első vonalában magyarok már nem kapnak helyet. Az 1650-es években még vannak a Titkos Tanácsban magyar főurak, most a bizalmi, diplomáciai és a miniszteriális pálya már nem nyílik meg előttük. A századfordulóra a hazai főhivatalokból is kezdenek kiszorulni. Rendre elesnek az udvari vállalkozásoktól, beleütköznek a kincstári érdek vagy a kincstári érdeket kisajátító udvari arisztokratacsoportok gátjaiba, s 1698–1702 között Lipót országos vám-, só-, adó-, sör- és más rendeletei a főúri vállalkozásokat is bekerítik.

Változások a városfalak mögött

Több részleges siker után 1703. október 23-án 20 ezer forint fegyverjogmegváltás befizetése ellenében Lipót császár aláírta Buda és Pest szabad királyi városi kiváltságlevelét.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

Lipót császár a lakosság érdekében többször szabályozta a hadélelmezést és katonaellátást.

A végvári katonaság végnapjai

1686–1690 között emelkedett a végvári és a csapatszolgálatot ellátó magyar katonaság létszáma, 1690 és 1699 között a források ellentmondó adatai szerint hullámzó tendenciát mutatott, de Lipót császár még 1694-ben és 1696-ban is toboroztatott magyar ezredeket.

A Határőrvidék katonaparasztsága

Lipót császár a keresztény seregek balkáni előnyomulása idején fegyverbe szólította a török uralom alatt élő délszlávokat vallási és társadalmi szabadságuk visszaszerzéséért. E felkelők közül az 1690. évi nagy török ellentámadás idején Csernovics (Črnojević) Arzén ipeki pátriárka vezetésével nagyobb szerb, rác csoportok menekültek Magyarországra. A császár nekik, mint az ország ideiglenes jövevényeinek, a magyar rendek egyetértésével 1691. augusztus 20-án kibocsátott privilégiumában szabad letelepedést biztosított, megerősítve egy évvel korábbi kiváltságukat, amely – még eredeti hazájukban – széles körű önkormányzattal, politikai és egyházi önállósággal ruházta fel őket. A beköltözöttek a magyarországitól eltérő termelési szokásaik, vallásuk és életmódjuk miatt sorozatosan összeütköztek a helyi lakossággal és a vármegyei hatóságokkal. Veszélyes társadalmi feszültséget vezetett le tehát a császári udvar, amikor szabad földadomány fejében katonai szolgálatba fogadta őket, bár ez az eljárás újabb országos feszültségek okozója lett.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A vármegyék és a bécsi kormánykörök már 1697 tavaszán érzékelték az általános nyugtalanságot, és Lipót császár elrendelte, hogy szedjék össze a parasztságnál található fegyvereket. Megerősítették a vármegyei katonaságot, Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán pedig közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet. A Tiszaháton tehát elmaradt a hegyaljaival összehangolva tervezett támadás. Tokaji Ferenc nevét kevesen ismerték, a vármegyék és a hajdúvárosok elzárkóztak a hegyaljaiak hívása elől, sőt fegyverkeztek ellenük.

Miközben a hegyaljaí felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidékí főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott. Vaudemont Patakon a magukat kegyelemre megadó felkelőket minden vizsgálat nélkül felakasztatta vagy karóba húzatta. Így végezte életét a nemesek közül Somlyai Szabó István, Csobádi György, Aranyosi István, a jobbágyok közül Tomán György, Késcsináló János, Botos János és Késmíves Tóbiás. A szabad rablásra engedett, lerészegedett császári katonák sem a környék falvait, sem a mezővárosok otthon maradt lakosságát nem kímélték. Felégetett házak, felprédált vagyonok, kardélre hányt asszonyok, öregek, gyermekek emlékével menekültek százak és százak a hegyekbe. Tokaji Ferenc, akinek fejére 1000 tallért tűztek ki, fogságba esett. Nigrelli a súlyos helyzetre hivatkozva megtagadta a közeledő török sereggel szemben csapatösszevonásokat sürgető Savoyai utasításának végrehajtását, és visszatartotta a Hegyalján Vaudemont haderejét. A császár pedig teljes amnesztiát ígért a megtérő felkelőknek, legyenek akár nemesek, jobbágyok vagy Thököly katonái.

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba. A tőlük kapott tájékoztatásnak nyilván része volt abban, hogy Thököly javaslatára a nagyvezír megváltoztatta haditervét. Miután Titelt elfoglalta, Szeged felé indult, hogy azután a Maroson átkelve Felső-Magyarországra törjön. Nigrellinek a Haditanácshoz küldött jelentése szerint a felkelők megkapták volna a nagyvezír várható hadmozdulatainak tervét. A válságosnak ítélt helyzetben a Haditanács Savoyait óvatosságra intette, nem engedélyezte, hegy csatába keveredjen a török haderővel. Savoyai viszont ismerte a mérhetetlen távolságot a tanácsosi szobák és a harcterek között, s nem bontotta fel a Haditanács fekete pecsétes levelét. 1697. szeptember 11-én, értesülve róla, hogy a török hadsereg Zentánál átkelőben van a Tiszán, összevonta haderejét, és délután 5 órakor megindította a támadást. A balszárny parancsnoka, Starhemberg Guido lovasaival a hídfőig tört előre, s a bekerített janicsárezredek elkeseredett kézitusában elvéreztek. A nagyvezír mintegy 20 ezer katonájával holtan maradt a csatatéren, a szultán Temesvárra menekült, Thököly a holttetemek közt rejtőzködve várta meg, míg az éjszakai sötétségben átúsztathatott a Tiszán.

Ezután a Habsburg-kormányzat – bízva a szeptember 20-án megkötött rijswijki béke következtében nyugaton felszabaduló haderejében – újra megkísérelte, hogy a Balkánra is kiterjessze hatalmát, de a boszniai hadjárat megint kudarcba fulladt. Zentai győzelmével a hegyaljai felkelést is lezárhatta Savoyai, mert a hegyek között Thökölyre várakozó felkelők átvágták magukat Moldvába és Havasalföldére, de nyugalmat nem teremtett.

A hegyaljai felkelés már egy új országos mozgalom csíráját hordozta magában, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Habsburg-kormány realista politikusai a török háború mielőbbi lezárását szorgalmazzák. 1698-ban megkezdték a fegyverszünet előkészítését.

Karlócán 1699. január végén a szövetséges hatalmak – I. Lipót császár, Velence és Lengyelország – képviselői Anglia és Hollandia mediációjával és garanciájával huszonöt évre fegyverszünetet kötöttek a Portával. (Az orosz–török békét külön kötötték meg 1700-ban Konstantinápolyban.) A Habsburg–török szerződés a pillanatnyi hadihelyzet alapján jelölte ki a határokat: Magyarországból a Szerémség délkeleti része és a Maros–Tisza köze török uralom alatt maradt. A békeszöveg biztosította a kölcsönös szabad kereskedést s a katolikus vallás terjesztését a török területeken.

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

A Habsburg-kormányzat 1698-ban az aktívabb nyugati politika érdekében radikális gazdasági intézkedésekkel kívánt segíteni az államkincstár katasztrofális helyzetén. Magyarországra évi 4 millió forint adót vetettek ki. Mivel pedig ez az előző évi adó kétszerese volt, és a felkelés miatt a Hegyalján és a Felső-Tisza vidékén kiesett a teljes évi termés és jövedelem, s a jobbágyság eljutott teherbiró képességének végső határáig, az uralkodó az adó egyharmadát az egyházi és világi főuraktól és a köznemesi rendtől kívánta, A nemesség adómentességét a gyakorlatban a hadi viszonyok már alaposan kikezdték. 1698. szeptember 10-én a bécsi tárgyaláson a magyar főurak közül többen az adóösszeg felemelését és a nemesi rend adómentességének elvi megszüntetését olyan súlyos döntésnek ítélték, hogy csak úgy látták elfogadhatónak, ha a központi hatalom engedményeket ad. Mivel az évi 4 millió az egész birodalom összes adójának, 12 millió forintnak egyharmadát tette ki, egyrészt az örökös tartományokéhoz hasonló gazdasági-politikai kedvezményeket kívántak Magyarország számára is, másrészt pedig az államfenntartás költségeinek csökkentésére tettek javaslatot. A vélemények azonban nagyon megoszlottak. A nádor terjedelmes beadványaiban a kiváltságos rétegekre kivetett összeg teljesíthetetlenül magas voltát fejtegette, hangsúlyozva, hogy Magyarországon a föld nagy része a parasztság kezén van, a főurak és nemesek pedig annyira eladósodtak, hogy jövedelmeikből kamatra is alig futja. Mások csupán egyes rétegeket, csoportokat mentesítő kedvezményeket akartak elérni. Többen pedig országgyűlés Összehívását követelték. A Kollonich elnökletével ülésező tanácskozás végül dolgavégezetlenül és teljes belső meghasonlásban oszlott fel. Lipót császár pedig 1698. december 24-i körlevelében rendeletileg vetette ki Magyarországra a felemelt adót, de a terhek arányosabb elosztása céljából – Esterházy és csoportja kérésének engedve – csak az összeg egynyolcadát hárította a főúri és nemesi rendre.

A magyar főurak kis csoportja, amely részesült az udvari monopóliumokban, miként Esterházy vagy más, a kincstárnak kölcsönt nyújtó és ezért nagyobb bérletekhez jutó nemesek, a katonai nemességgel együtt elviselhetőnek vélte az adókérdés formális megoldását úgy, hogy a kiváltságosok, az egyházi és a főrend a nemesi rendekkel együtt részt vállalnak némileg az országos terhekben. Az északkeleti országrészen azonban a hegyaljai felkelést és közvetlen következményeit tapasztalva sokan felismerték, hogy országos változásra van szükség. Északkelet-Magyarország zömmel protestáns nemességének különösen elevenébe vágtak a Habsburg-berendezkedés súlyos gazdasági és politikai következményei: kiszorulva az országos politikából és a hivatalokból, gazdaságában korlátozva, vallása miatt üldözve, szabadságjogaiban megsértve, kiváltságait az országgal, az államisággal együtt végső veszélyben tudva kereste a Habsburg hatalmi rendszer megváltoztatásának lehetőségeit. Sérelmeiket Bercsényi Miklós az 1690-es évek elején többször megfogalmazta.

Bercsényi Miklós gróf személyiségében az új arisztokrácia minden jellemvonása egybeötvöződött. Pályája Esterházy Pál nádor segítségével ívelt fel a sellyeí várkapitányi tisztségből, majd a mezőszegedi kapitányságon át az ország első főméltóságai közé. Vagyonát, tekintélyét, grófi címét a török háborúnak, jó házasságának, valamint annak köszönhette, hogy sikeresen, kihasználta az 1680–1690-es évek gazdasági lehotőségeit. Mint Ung vármegye főispánja és országos főhadbizos megkövetelte, hogy az adót pontosan, hajtsák be. Több emlékiratban foglalta össze az északkeleti országrész gazdasági-társadalmi bajait, javaslataival Lipót császár elé is eljutott, a tizenhárom vármegye főúri elöljárójának ismerte el. Ugyanakkor a nyugat-magyarországiak között visszatetszést keltett, hogy az adó elosztásában Felső-Magyarország számára kedvezőbb helyzetet vívott ki az ország más területeinek rovására. A hegyaljai felkelés leverése után lemondott felső-magyarországi főhadbiztosi hivataláról, mert az országrész katonai főparancsnoki tisztségét szerette volna elnyerni. Esterházy politikai csoportjától eltávolodott, s birtokaik szomszédosak lévén, Rákóczi Ferenccel került egyre szorosabb kapcsolatba.

Rákóczi Ferencet kiskorában uralkodásra nevelték, a Zrínyi család és az erdélyi fejedelmi hagyományok szellemében. Munkács kapitulációja után, tizenkét évesen Bécsbe vitték, anyjától elszakították, s a jezsuiták neuhausi kollégiumában, majd a prágai egyetemen az udvari arisztokrácia fiait az abszolutista állam főhivatalaira felkészítő képzettséget kapott, bár az oktatás konzervatív és formalitások közé zárt szelleme — amint Vallomásaiban írja – sem természettudományos érdeklődését, sem a matematika, később pedig a csillagászat, geometria, haditechnika újdonságai iránti vonzódását nem elégítette ki. Legfogékonyabb éveiben Bécsben sógora, Aspremont császári generális révén az udvari arisztokrácia franciás műveltségű köre, főleg pedig Strattmann kancellár veje, Batthyány Ádám horvát bán hatott rá. Megismerte a török háború nyereségeit élvező császárváros édes életét, s amikor a korabeli főúri ifjak neveltetését befejező itáliai utazása után megnősült, és feleségével, Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnővel és német-római szent birodalmi hercegi méltóságához illő nagy udvartartásával hazatért, idegen volt számára a magyar világ, s itthon őt is idegennek tekintették. Új divatú, „német” ruhában járt, magyarul keveset beszélt, az Esterházy Pál körül csoportosulóktól távol tartotta magát, az aulikus rendi politikát a reménytelen próbálkozások közé utalta, mondván, hogy jobban ismeri a Habsburg-kormányköröket, mint maga a nádor. 1697-ben megpróbálta magyarországi birtokait német birodalombeliekre elcserélni. Mivel kívánságát az udvar elutasította, visszatért Magyarországra. Birtokait a hegyaljai felkelést megtorló katonaság letarolta, s Rákóczi az újjáépítés és korszerűsítés gazdasági tennivalóiba mélyedt, s államelméleti tanulmányokkal foglalkozott. 1698 őszén pedig, miután Bercsényi szorosabb kapcsolatot teremtett közte és a tizenhárom vármegye köznemesi politikusai között, szervezkedésbe kezdett. A protestáns köznemesség, amely eddig bizalmatlan volt iránta német felesége, viselete, udvartartása, külföldi neveltetése és katolikus vallása miatt, örömmel ismerte fel benne az erdélyi fejedelmek leszármazottjában és római szent birodalmi hercegben a Habsburg-hatalom ellenében szóba jöhető autoritást, akit nemzetközi kapcsolatai képessé tesznek országos politikai mozgalom szervezésére és vezetésére.

Az új politika terveit – a Vallomások szerint – Rákóczi közölte Bercsényivel, de a beavatandókat Bercsényi nyerte meg. A szervezkedés egyik legfőbb mozgatója, Szirmay Miklós, egykor Thököly híve, mint Bercsényi és Rákóczi jószágkormányzója intézte az ügyeket. Vay Ádám Nógrádtól Szabolcsig a református, Okolicsányi Pál az északnyugati országrész evangélikus, tekintélyes és művelt köznemeseit képviselte. Szirmay István nádori ítélőmester az aulikus rendi politikai táborban eltöltött hosszú idő ismereteit, Szirmay András Thököly mellett szerzett politikai, Sándor Gáspár francia diplomáciai tapasztalatait vitte a szervezkedésbe.

Rákóczit mélyen áthatotta az országért érzett felelősségtudat, s meggyőződött róla, hogy a panaszok, kérések mind hiábavalóak, az iga lerázásáról kell gondolkozniok, a felszólalások és könyörgések semmit nem érnek, fegyveres felkelést kell indítaniok. Fejedelmi elhivatottsága, a nép iránti szeretete s az a tudat késztette a veszélyes vállalkozásra, hogy igaz ügyért, az ország alkotmányának védelméért fog fegyvert. Rákóczi a felkelést csak jól felszerelt, rendesen fizetett, hivatásos katonákból álló hadsereggel látta érdemesnek megindítani. Hazai erőforrásokból – mint jó katonaanyagra – főleg a volt végvári vitézekre és a rác határőrökre számítottak. Társadalmi-gazdasági reformgondolatokat hiába keresünk a szervezkedés gyér és mindmáig hiányosan feltárt dokumentumaiban. Főleg az európai politikai változásoktól, a külföldi hatalmaktól vártak segítséget.

Rákóczi kivételes diplomáciai, udvari összeköttetései és nem mindennapi irodalmi tájékozottsága révén a mozgalom széles körű külpolitikai terveit alakította ki, s a szervezkedést az ország rendi főméltóságainak bevonásával kívánta országos méretűvé tágítani. Erdély politikusait is igyekezett megnyerni. Számolt vele, hogy a várhatóan hamarosan megüresedő spanyol trón miatt újabb háború robban ki Európa hatalmai között.

1790 nyarán, amikor Rákóczi hazatért Felső-Magyarországra, elhatározta, hogy közli a magyar rendek felkelési szándékát a francia királlyal, és segítségét kéri. Óvatosságból nem a bécsi vagy a konstantinápolyi francia követen át kereste az összeköttetést, hanem egy liege-i vagy lotharingiai származású, a Badeni-ezredben szolgáló tiszt, Longueval százados felajánlott szolgálatát vette igénybe, aki Patak környéki állomásozása idején megnyerte bizalmát, s aki éppen szabadságra készült Franciaországba. Rákóczi 1700. november 1-jén, véletlenül éppen a spanyol király halála napján írta meg levelét XIV. Lajos királynak. Hangsúlyozta, hogy „a nemzet érdekeivel mindig végzetesen ellenkező vallási háborúságok és családi viszálykodások elsimultak vagy megszűntek, és a három rend, a három vallással együtt, semmi mást nem kíván, mint egy szívvel-lélekkel állani a közösség szolgálatára”,[18] s kérte a király jóindulatú támogatását. Longueval a levelet Bécsben bemutatta a császárnak, majd folytatta útját. Párizsban nem jutott a francia király elé, s csak Barbesieux hadügyi államtitkár üzenetével tért vissza: Rákóczi küldjön a magyar rendek nevében, a főméltóságok aláírásával meghatalmazást, hogy nem magánemberként kéri a király segítségét; ez esetben a király hajlandó a felkelés kirobbantása alkalmával egy összegben 2 millió livre-t, majd havonta 200 ezer tallér támogatást küldeni. A szervezkedők azonban az 1701 februárjában Bercsényi ungvári kastélyában tartott tanácskozásukon az írott kötelezettség kockázatát nem vállalták. A szövetséglevél kiállítását maga Bercsényi is időszerűtlennek találta. Ily módon Rákóczi csupán magánlevélben tudatta a királlyal: még korai lenne, hogy a magyar rendek és főurak szorosabban elkötelezzék neki magukat, s kérte további jóindulatát. A messzire nem jutott főúri-nemesi szervezkedés története ezzel le is zárult volna, ha a császári udvar nem tud róla. Így azonban Rákóczit 1701. április 18-ra virradóra letartóztatták, és a bécsújhelyi tömlöcbe hurcolták, hogy felségsértés vádjával külön törvényszék elé állítsák. A mozgalom számos résztvevőjét – az ellentmondó források szerint mintegy 60–70 személyt –, többek között Vay Ádámot és testvéreit, Mihályt és Lászlót, Sándor Gáspárt, Szirmay Istvánt ugyancsak elfogták. Bercsényi Szirmay Miklóssal idejében Lengyelországba menekült. A főúri-nemesi szervezkedés ügye tehát Bercsényire maradt, s 1701 feszült nemzetközi légkörében új irányt kapott.

II. Ágost lengyel király, bár a balti-tengeri kereskedelem biztosításáért az előző évben koalíciót kötött Dániával és Oroszországgal, s harcba szállt XII. Károly svéd király ellen, még folytathatónak vélte Sobieski délkeleti orientációját is, ha ehhez elnyeri Franciaország támogatását. A lengyelországi francia követ, Du Héron pedig számolt azzal, hogy Lipót császár támadására XIV. Lajos már fegyvert bontott az unokája, V. Fülöp által elfoglalt spanyol trón védelmében, de a Habsburg–angol–holland–porosz szövetségi tárgyalások még nem fejeződtek be. Így országa érdekében hasznosnak vélte, ha Lengyelország és Magyarország is bekapcsolódik az elodázhatatlanul kirobbanó háborúba.

Bercsényi két emlékiratban vázolta fel a megindítandó magyarországi háború tervét. Mindkettő eredetileg a lengyel király számára készült, másolataikat juttatta el Du Héron Franciaországba. Ezek e tervek a főúri-nemesi szervezkedés eredeti elképzeléseiből indultak ki, de a külpolitikai koncepciót két lényeges vonatkozásban módosították. Bercsényi Magyarország ügyét egészen szorosan Lengyelországgal kapcsolta össze. Javaslata szerint II. Ágost lengyel főnemesekkel, francia pénzen toborzott és felszerelt 6–8 ezreddel törne be Magyarországra, megnyerné Sziléziát, Morvaországot és a Thököly csapataival birtokba vett Erdély segítségét, a magyar főurak és a vármegyei nemesség pedig királyukká választanák őt. A Habsburg-hatalom kötelékéből ily módon kiszabadult országok szövetkeznek egymással, s ez Lengyelországra nézve előnyös kereskedelmi szerződéssel járna.

Bercsényi vészesen túlértékelte a francia politika lengyel bázisát és II. Ágost lehetőségeit. Emlékiratai bőven tartalmaztak hagyományos és a korabeli hasonló tervekre általában jellemző, téves helyzetfelismerésre valló elemeket, a magyarországi mozgalom nemesi-rendi vonásait hangsúlyozták, Magyarország ügyét a franciabarát lengyel főnemesség érdekeivel túlontúl szorosan egybeszövődöttnek vázolták. Ez a lengyelországi Viszonyok gyors változása miatt a magyar ügyre nézve is hátrányos következményekkel járt.

A magyarországi főúri-nemesi szervezkedést azonban a Habsburg-kormányzat nem tudta felgöngyölíteni. A résztvevők példásan összetartottak, Rákóczi pedig hazai és külföldi segítséggel megszökött a börtönből. 1701. november 24-én a varsói francia misszió lazarísta rendházában talált rá Bercsényire. Ekkor azonban a különben sem teherbíró lengyel nemesi konföderáció egyfelől a Habsburg, másfelől a svéd hatalmi törekvések súlya alatt már összeomlott; svéd csapatok hatoltak az országba, a lengyel nemesség pártokra szakadt, és a franciabarát főurak megfogyott tábora illegalitásba szorult. II. Ágost lengyel király Habsburg-szövetségbe kényszerült, 1702. július 19-én Kliszóvnál csatát vesztett, s a győztes svéd király, XII. Károly csapatai megszállták Varsót és Krakkót. A harcok dúlta Lengyelországban Rákóczi és Bercsényi a franciabarát főuraknál, először Mecinski minszki kastélyában, majd a magyar határhoz közelebb, Breznában, Sieniawski belzi palatinus biztonságos várában kapott menedéket. Sieniawski, a francia párt legtekintélyesebb tagja, közben a nagyhetmáni méltóságot is elnyerve átállt II. Ágost táborába, de felesége, Sieniawska Ilona Erzsébet mint titkos francia ágens változatlanul a lengyel királyi trónhoz vezető utat egyengette férje számára, a magyar főurakat nagy ügybuzgalommal, de a lengyel pártharcok érdekében segítette. Du Héron eközben elérte, hogy XIV. Lajos személyi jellegű segélyként összesen 20 ezer livre-t utalt ki a bujdosó főurak számára, és érdeklődött a rendelkezésükre álló eszközök, hazai kapcsolataik s szándékuk őszintesége felől.

Rákóczi a király kérdéseire adott válaszában és 1702. április 8-án kelt levelében már elhatárolta Magyarország ügyét a lengyel viszonyoktól. Hangsúlyozta, hogy egyedül Franciaországtól várnak segítséget, pénzt, tábornokot és egyes lengyel főuraknál lévő francia összegek átadására utasítást. Magyarországon számíthatnak az egész népre és az összes rendekre, de háborút csakis toborzott és rendesen fizetett csapatokkal kezdhetnek. A vállalkozás súlyát Rákóczi fejedelmi rangjával és családja egykori nemzetközi jelentőségével igyekezett érzékeltetni.

Közben Lipót császár 1702. május 15-i hadüzenetével nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyol örökségért Savoyai Eugén lombardiai győzelmeivel már 1701 tavaszán elkezdődött háború európai méretű küzdelem lesz, s ez a körülmény amennyire segítette, annyira nehezítette is Rákóczi szándékát.

A népi kurucság mozgalmai (1702–1703)

Esze Tamás, a vállalkozó mezővárosi jobbágy széles látókörű, kiváló politikai tehetséggel rendelkező típusát testesítette meg. A hegyaljai felkelés után, kiszabadulván a tömlöcből, sókereskedésből élt. Tiszaújlakról Debrecenbe szállított sót az ottani kereskedőtársaságnak, a „debreceni sósok”-nak, majd amikor a tiszaújlaki sótisztek tiltott sókereskedés miatt minden marháját elhajtották, kiállt a hegyekbe a bujdosók közé. 1702 őszén társaival megtámadta az újlaki sóházat és pénztárát elvitte. A császár elfogatóparancsot adott ki ellene, de nem tudták kézre keríteni. Közben a hegyaljai felkelés után sokáig a váradi börtönben raboskodó Kis Albert is csatlakozott hozzá.

Valószínűleg 1702 őszén határozta el Esze Tamás és köre, hogy megindítják az országos felkelést. Szándékuk megvalósítására kedvező alkalom nyílt azzal, hogy Lipót a spanyol örökösödési háború harctereire három magyar ezred kiállítását rendelte el, s a nyugatra induló ezredekbe beálló bujdosóknak, predóknak, tolvajoknak kegyelmet hirdetett. Esze Tamás és Kis Albert Bereg vármegyében vállalták a toborzást, de császári ezredgyűjtés ürügyén országos felkelésre szervezték maguk köré a népet, majd 1703 márciusában híveikkel kiálltak a hegyekbe. A hegyaljai felkelésből megtanulták, hogy csakis országos támadással, nemzetközileg is jelentős személyiség zászlói alatt remélhetnek sikert.

Rákóczi Ferencet keménykezű, birtoképítő földesúrnak ismerték meg jobbágyai, de mert a kamarai igazgatás zűrzavara után rendet és nyugalmat teremtett birtokain, védelmet, igazságos elbírálást nyújtott a hatalmaskodókkal szemben, szerették és becsülték. A választott erdélyi fejedelem fiát, uralkodó családok rokonát, a Német-római Birodalom hercegét tisztelték benne. Letartóztatása, fogsága és szökése pedig nemcsak részvétet ébresztett iránta, hanem karizmatikus jegyekkel ruházta fel személyét számukra. A szervezkedő szegénylegények, egykori kuruc hadnagyok között sokan mégis inkább Thökölybe vetették reményüket. Délen a pasáknál, a határszéleken, s mélyebben bent Moldvában több száz főnyi bujdosó várta, mikor jöhet haza.

Minden bizonnyal Esze Tamás tudatos és átgondolt politikája fordította Rákóczi felé a tiszaháti bujdosók figyelmét. Thököly nemzetközi tekintélye lejárt, a török pártfogás kétes értékéről a hegyaljai felkelők szolgáltak szomorú tapasztalattal. Nagy biztonsággal állítható, hogy régi hívei közül is sokan csalódtak Thökölyben, elpártoltak tőle, a császári seregben harcoltak ellene. A végvárak körül letelepedett vitézek, a hajdúk, a jobbágysorba süllyedt régi katonák, a földesúri hatalom árnyékában nehezen, de viszonylagos biztonságban élő jobbágyok vagy az államhatalom és a katolikus egyház pártfogásában bízó nincstelenek nagy tömegeit pedig már sem a nyereség reménye, sem a rendi-nemzeti szabadság gondolata nem tudta volna többet fegyverfogásra kényszeríteni. Csakis az országos érdekkel összekapcsolódó társadalmi szabadság, a jobbágysorból való felemelkedés lehetősége mozgathatta meg őket. Foglalkozása révén szerzett tapasztalatok tudatosították Esze Tamásban – és talán a felkelők néhány más vezetőjében is –, hogy az ország szabadsága és a jobbágyi osztály, a nemesi kiváltságon kívül élő rétegek társadalmi szabadsága szoros összefüggésbe hozható egymással. S e felismerés politikus megfogalmazása azt jelentette, hogy a felkelés vezetője csakis az lehet, aki örökös szabadságot adhat a fegyvert fogó jobbágyoknak, vagyis uralkodói hatalommal rendelkező személyiség. Ilyen vezetőt ismert fel Rákóczi személyében Esze Tamás, minden bizonnyal történelmi hagyományok alapján. Szülőfaluja, Tarpa, maga is kapott a Rákóczi családtól a jobbágyi kötelezettségek alól felmentő kiváltságokat. A népi mozgalmak szervezeti gócaiban pedig mindenütt olyanok éltek, akik az utóbbi évtizedben vesztették el korábbi, nemegyszer vérrel megszolgált mentességüket. Mégis nehezen, az erdei gyűlések hosszú tanácskozásai után és súlyos meghasonlás árán indult el a két követ, a tiszaháti népi mozgalom két kisnemes tagja, Bige György és Pap Mihály, hogy megkeressék Rákóczit Lengyelországban.

„Mikor beszédemről rám ismertek, szívbéli örömükben sírva és kiáltozva lábamhoz borultak és akadozó szavakkal köszöntöttek” – számol be Rákóczi Vallomásaiban arról a kora tavaszi napról, amikor a követek rátaláltak Breznában. „Aztán baltát kértek, kettéhasították paraszt módra kezükben tartott botjukat, s előadták a küldetésükről szóló levelet.”[19] Beszámoltak róla, hogy a spanyol háború miatt a császári ezredek elhagyják az országot, de nincs sok vesztegetni való idő, mert Lipót császár újabb 12 ezer embert toboroztat, s ha késnek, német és itáliai harcterekre viszik az ország férfilakosságát. Mégis kétszer fordultak a követek, amíg Esze Tamás a tiszaháti felkelők nevében Brezna várában megállapodott Rákóczival.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

1703. június 6-án Lipót császár utasította a vármegyéket, hogy csendesítsék le a felkelést, és a Montecuccoli-ezredet visszarendelte Munkácsra.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná.

Magyarország és az európai háborúk

De a Hágai Szövetséget súlyos belső érdekellentétek terhelték. A koalíció „bankárai”, a tengeri hatalmak nemcsak Franciaország keleti terjeszkedését és spanyolországi hatalmát akarták megakadályozni, hanem igyekeztek kisajátítani a földközi-tengeri és a spanyol újvilággal folytatott kereskedelmet. A protestáns angolokat és hollandokat taszította Lipót császár hierarchikus rendszere, valláspolitikáját elítélték, s féltették is az európai hatalmi egyensúlyt a Habsburg Birodalomtól. Hollandia a háború alatt állandóan kereskedett Franciaországgal, s mindketten támogatták a német fejedelemségek önállósulási törekvéseit.

Franciaország csaknem egyedül szállt harcba, szövetségesei, mint Miksa Emánuel bajor választó s a kölni érsek kevéssé számottevőek. Mégis, XIV. Lajos a családi kötelékkel hozzáfűzött Spanyolországgal hatalmas tényező, és potenciális támaszpontjai sem lebecsülendők, mint a német fejedelemségek önállósulási igényekkel áthatott csoportja, a Nördlingeni Szövetség. XIV. Lajos a magyarországi támadás sikeres kibontakozásának hatására havi 10 ezer tallér segélyt folyósított Rákóczinak, s elküldte hozzá megbízottját. Kormánya 1704 januárjában lépéseket tett, hogy a bajorok felvegyék Rákóczival a diplomáciai kapcsolatot, a francia hadak pedig a közvetlen összeköttetést. Rákóczi is úgy tervezte, hogy seregei a bajor választó hadaival Alsó-Ausztriában és Morvaországban találkozzanak. Kiáltványokban tájékoztatta Alsó-Ausztriát, Morvaországot, Sziléziát, Stájerországot és Horvátországot a szabadságharc okairól, céljairól, konföderációt ajánlott, hogy közösen harcoljanak a Habsburg-hatalom ellen.

A Habsburg-birodalom súlyos helyzetbe került. Alsó-Ausztriában és Morvaországban parasztmegmozdulások kezdődtek, Horvátország rendjei gyűlést hívtak össze, hogy döntsenek, a császárnak vagy Rákóczinak ajánlják-e fel fegyvereiket. A rácok régi vezére, Brankovícs a császár foglya volt Prágában, s a Dráva melléki, szerémségi és bácskai rác határőrök követeket küldtek Károlyihoz Sümegre és Bercsényihez Somorjára: készek rá, hogy letegyék a hűségesküt, és 5 ezer fegyveressel csatlakozzanak. Hellebronth ezereskapitány már a megkötendő szövetséggel számolva indult a Drávántúlra. Eközben a bajor választó elfoglalta Augsburgot, Passaut, Linzet. A császárvárosban fogytán volt a pénz és az élelem, s a lakosság védelmi körsáncot épített.

A császárnak nyújtott kölcsönei magyarországi fedezetét féltő Anglia már 1703 decemberében utasította bécsi követét, érje el, hogy a tengeri hatalmak közvetítésével, méltányos megegyezéssel csendesítsék le a magyarországi háborút. A szorult helyzetben levő udvar nem zárkózott el Anglia kezdeményezése elől, Rákóczi pedig a régi magyar politikai hagyományoknak megfelelően állami szintű és külső hatalmak garanciájával megkötendő megegyezéshez ragaszkodott.

Az országa jövőjét az európai háborúkba kapcsolódva biztosítani remélő fejedelem 1703–1704 fordulóján lép kiáltványával a világ népei elé, feltárva a magyarországi háború okait és céljait. A Recrudescunt vulnera… („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei…”) kezdetű, eredetileg latinul, majd magyarul, németül, franciául, hollandul is megjelenő kiáltvány dátuma és kiadási helye (1703. június 7., Munkács) költött, szövegét Ráday Pál fogalmazta, és Rákóczi öntötte végleges formába. Huszonegy pontban elrendezett érvanyaga államelméleti szinten foglalja össze Magyarország minden társadalmi osztályának és rétegének sérelmeit. Egyszerre lehetett harci program és tárgyalási alap. A régi és az új törvények semmibevétele, az elviselhetetlenül súlyos adók, a kereskedelem akadályozása, a só árának felemelése, a vallásszabadság hiánya, a hatalmasok magánérdekeinek érvényesülése az országos érdekkel szemben – ismerős érvek a nemzetállam, nemzetgazdaság, nemzeti nyelv, lelkiismereti szabadság elveiért harcoló Európa közvéleményében.

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása. Miksa Emánuel hosszú időt vesztegetett el Tirolban, így a kuruc hadsereg nem egyesülhetett a bajor és francia hadakkal. A Habsburg-állam időt nyert, és azt – Savoyai zsenialitásának köszönhetően – eredményesen használta ki. Az itáliai és a nyugati harctérről több csapatot átvezényeltek Magyarországra. Leváltották az alkalmatlannak bizonyult Schlick altábornagyot, s Siegbert Heister táborszernagyra bízták a magyarországi hadműveletek irányítását. Savoyai utasította e rác határőrök főparancsnokait. Löffelholz tábornokot és Popovics Tököli ezredest, hogy aki Rákóczival tárgyal, azt végeztessék ki, jószágait kobozzák el, s mindenképpen vegyék elejét, hogy a rácok a magyarokkal megegyezzenek. Lipót császár pedig megújította a rácok privilégiumait, megerősítette Sopron és Horvátország kiváltságait. Válaszul a horvát rendek varasdi gyűlésükön 15 ezer katonát ajánlottak fel a császárnak. Megkezdte munkáját a Habsburg-diplomácia és az udvari propaganda, a Recrudescunt ellen cáfoló kiáltvány jelent meg, és a császár követe lépéseket tett a Portán, hogy a török támadja hátba Rákóczit. A magyar társadalmat úgy próbálták megnyerni, hogy elengedték a porciót, megígérték az országgyűlés összehívását, és általános amnesztiát hirdettek. Esterházy Pál nádor útján és a holland követtel tudtára adták a felkelés vezetőinek, hogy biztosítják egyéni érdekeiket. A Széchényi Pál kalocsai érsek javaslatára kezdett fegyverszüneti tárgyalások azonban 1704. március 17–29 között Gyöngyösön eredmény nélkül zajlottak le.

1704 elején a nemzetközi visszhangot keltő sikerek ellenére Rákóczinak súlyos nehézségekkel is szembe kellett néznie. Az eredeti haditerv, hogy hadai gyorsan eljutnak a nyugati határra, s egyesülve a francia és a bajor csapatokkal ostrom alá veszik a császárvárost, hiú reménynek bizonyult. A Habsburg-kormányzat pedig időveszteség nélkül és sikeresen szervezte meg a védelmet.

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült orokos magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Az első konföderáció és az Udvari Tanács

Európa államai háborús kiadásaikat ebben az időben egytől egyig kölcsönökből fedezték. Rákóczi számottevő külföldi kölcsönre nem számíthatott, mert a magyar- és erdélyországi réz- és híganybányák, valamint az adók a Lipót császárnak nyújtott kölcsönök fejében Hollandiának, Angliának és az Oppenheimer-bankház örököseinek voltak lekötve. Gyakorlatilag csak lengyel főurak jöhettek szóba mint külföldi hitelezők. Magyarországon néhány főúr, köznemes, város és mezőváros adott az új magyar államnak kisebb-nagyobb kölcsönöket. Mindez természetesen kevés volt. 1704 elején Rákóczi és köre felmérte, hogy a katonai kiadásokra évi 4 millió forint volna szükséges. Az ország gazdasági erőinek összefogására törekedő Rákóczi egyelőre nem vethetett ki rendszeres adót. A Habsburg-adórendszer elvitte a tartalékokat is, a monópoliumok rendszere pedig éppen az adókötelesek előtt torlaszolta el a készpénzjövedelem-szerzés útját. Azzal is számolni kellett, hogy a Magyarországon adóra kötelezett osztály, a parasztság számottevő része a hadseregben szolgál, s az otthonmaradottakra több teher hárul. A hagyományos, a porták szerint kivetett, csak a jobbágyságra építő adórendszer elavult. Korszerű adószisztéma kialakítása államgazdasági, társadalmi reformokat, erős központi hatalmat és mindenekelőtt időt kívánt.

Rákóczi reálisan számolva a viszonyokkal, áthidaló megoldásokkal próbálkozott. Esetenként beszedette az 1702–1703. évi adóhátralékot, azt viszont, hogy a vármegye egyedül a jobbágyra vessen készpénz közterheket, szigorúan tiltotta. A természetbeni adóról nem mondhatott le, nem tudta volna különben hadait ellátni. A legsúlyosabb tétel az élelmiszeradó volt: először 1704. február 15-én, majd országos érvénnyel Forgách Simon tervezete alapján módosítva, az 1704. november 13-i fejedelmi rendelet szerint portánként vetették ki és havonként szedték. Az élelmiszeradót a katonák hozzátartozóitól is megkövetelték. Fuvar, közmunka, a katonaság téli kvártélya viszont egyedül a termelő parasztságot terhelte,

Rákóczi 1704. április 20-án országos levélben jelentette be a vármegyéknek és a városoknak, hogy rézpénzt bocsát ki. A rézmonétákat rövidesen nemesfém pénzre váltják majd be.

Európában ekkor már jó ideje fizetési eszközül használták a rézpénzt. Magyarországon Lipót császár 1693-tól veretett rézpénzt.

Diplomácia és hadsereg

A magyar külpolitikát Európa-szerte nagymértékben megnehezítette, hogy a koronás királya ellen háborút viselő ország nem rendelkezett megfelelő alkotmányos formával. A korabeli Európa a magyarországi háborút nehezen tudta elhelyezni a kor fogalmai szerint szabályszerű vallási, polgári vagy nemzeti mozgalmak között. Rákóczi Erdély fejedelmévé történt megválasztása új helyzetet teremtett.

A Habsburg-udvar az erdélyi helyzetváltozásra fegyverszüneti ajánlattal felelt. Rákóczi azonnal megragadta az ország önálló államiságának rendezésére kínálkozó tárgyalási lehetőséget, és a tapogatódzásnak számító második gyöngyösi értekezlet után elküldte megbízottait a Selmecbányán 1704. október 7-én meginduló béketárgyalásokra. Egész Európában nagy visszhangot keltett, hogy Lord Stepney, Anglia, és Hamel-Bruyninx, Németalföld bécsi követei mint mediátorok közvetítettek a két fél között. A mediáció – mint az államhatalmi szintű tárgyalásokhoz vezető úton az első lépés – nemcsak a magyar konföderáció vagy az ellentéteket tárgyalásokkal megoldhatónak vélő angol és holland politika sikerét dicsérte. Azt bizonyította, hogy a Habsburg-kormányzaton belül megerősödött a fegyver erejével szemben a tárgyalásokat előnyben részesítő párt, amely számíthatott a magyar udvari arisztokrácia némely jelentős személyiségére is. A tárgyalások azonban, Stepney szerint Bécs hibájából, zátonyra futottak. Közben ugyanis a Habsburg-udvar Konstantinápolyban már az új fejedelem elleni török támadás érdekében tapogatódzott, megállapodást kötött II. Ágost lengyel királlyal a Szászországban állomásozó hadak magyarországi bevetéséről, és az előzetes fegyvernyugvás ellenére Heister támadásokat hajtott végre.

A gyorsan változó nemzetközi erőviszonyok között Rákóczi nem alakított ki külön erdélyi diplomáciát. XI. Kelemen pápától diplomáciai segítséget kért. Törökországba követséget küldött, hogy bejelentse fejedelemmé választását, de leszögezte, hogy nem kíván mást, mint semlegességet és lehetőséget, hogy az Oszmán Birodalom területéről egészíthesse ki toborzással hadseregét.

1704. augusztus 9-én, hat nappal azután, hogy az angolok elfoglalták Gibraltárt, XIV. Lajos értesült Rákóczi fejedelemmé választásáról, és felemelte a francia segély összegét. 1705 tavaszán megérkezett Rákóczi egri udvarába a király megbízottja, Des Alleurs márki. A francia király ígéretét hozta: közbenjár, hogy Erdély fejedelmének követei részt vehessenek az európai béketárgyalásokon. Mivel azonban május 5-én meghalt Lipót császár, s a Habsburg kormányváltozás a diplomáciai feltételeket is befolyásolja, XIV. Lajos a nyílt szövetségkötésről csak úgy tárgyalhat, ha rendezik az ország alkotmányát.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A szövetségeseivel feszült viszonyba került I. József császár tehát a Habsburg-kormányzat reálpolitikai igényekkel áthatott tagjainak szorgalmazására, engedve a Bécsben élő magyar főméltóságviselők és más aulikus magyar főurak ösztönzésének is, miután már I. Lipót elfogadta Anglia és Hollandia mediációját, elküldte megbízottait, hogy Rákóczi államával tárgyalásokon rendezzék a dinasztia és Magyarország viszonyát.

Wellmann Imre

A szabadságharc mezőgazdasági erőforrásai

S mikor végül pénzbeli adót kellett kivetni, Rákóczi már eleve hangoztatta: „… a gazdag, akitől kívánjuk …, ne hogy szokás szerint a szegény paraszt és nemes ember nyakába vesse, hanem a magáéból és ne a jobbágyéból fizessen.”[20] Utóbb mégis azt kellett megállapítania, hogy „az nemes vármegyék tisztei” számos esetben „magok haszna keresésével nyomorgattyák a szegénységet”,[21] ennek elnyomására használva ki az adóbehajtást, ahogy az I. Lipót alatt a porciók beszedése során történt.

R. Várkonyi Ágnes

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

1700-ban I. Lipót udvara elutasította Leibniz tervét a Habsburg Birodalmat egységesen összefogó tudományos akadémia megszervezéséről.

A katolikus klérus feladatai megnövekedtek. El kellett látnia a visszafoglalt országrészeket és a görögkeletiek uniójával a katolikus egyházszervezethez csatlakozott szerb (1687), kárpátukrán (1689), román (1697, 1700) lakta területeket is. Az egyház erre sem szervezetileg, sem anyagilag nem volt felkészülve. Az alsópapság műveltségi és anyagi körülményeiről maguk a püspöki jelentések rajzolnak megdöbbentő képet. Az államhatalom a művelődés anyagi alapjait egyházi és rendi forrásokból biztosította, különböző tranzakciókkal. A munkácsi püspökség javára létesített alapítvány összege például 5483 forint volt; ezt az összeget Kollonich a két Rákóczi-árvától gyámi működéséért követelte, de 5% kamatfizetési kötelezettség fejében az árváknál hagyta úgy, hogy a kamatok a püspökséget illetik. A magyar klérus és az Udvari Kamara között 1102–1703-ban Kollonich javaslata alapján, császári parancsra megkötött egyezmény, amely szerint a főpapi hagyatékok egyharmada az egyházra száll, és csupán egyharmada fordítható templomok, papneveldék és plébániák javára, csak kevéssé szolgálta a nagy anyagi különbségek kiegyenlítését a fő- és az alsópapság között.

I. Lipót császár 1688. május 4-én kiadott királyi pátensével a magyarországi könyvnyomtatás ellenőrzését a jezsuita Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára bízta. Majd a cenzúrát az ország érsekének jogává nyilvánító pápai edictumra való tekintettel a cenzúra jogát és feladatát az esztergomi káptalanra és Szentiványi Mártonra ruházta, aki az állami könyvcenzúra szélesebb körű szervezeti kiépítését 1700-ban kezdte meg.

Dráma, próza, vers

Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott a császártól, hogy a királyságban és Erdélyben magyar és latin nyelven tisztességes és komikotragédiákat adjon elő, az ész kiművelésére és a lélek felvidítására. A Kalocsai komédiát (1670–1700) a társadalmi visszásságokat bíráló hang jellemezte. Első ismert betlehemes játékunkat, vidám népi bemondásokkal, tánccal fellépő pásztorokkal, 1684–1694 közt jegyezték le.

Kolozsvárott, a jezsuita Academia Claudiopolitanán az 1702. július 6-án bemutatott A tisztelet házassága, avagy Korvin Mátyás fogolyból Csehország királyának veje lesz című latin „theatrum”-nak egyetlen női szerepét az akkor tizenkét éves Mikes Kelemen játszotta. Az előadások nyelve még többnyire latin volt, de már számítottak a különböző rendű magyar, német és szlovák nézőkre. A magyar nyelvű Kinizsi-drámát (1699–1700) az epilógus szerint világi nézőközönség előtt játszották. A Nagyenyeden előadott magyar Cyrus drámában Miskolci Csulyak Zsigmond rendezői utasításai szerint a színész a városok népére tekintett (1698). Az unitáriusok Kolozsvárott 1694–1700-ban az előkelő közönségnek rendezett latin darabokat a város közrendű népének magyarul ismételték meg. Pápai Páriz magyarul írta meg az enyedi kollégiumban többször előadott Izsák és Rebeka házasságát (1703). Missovitz Mihálynak Rozsnyón az evangélikus kollégium diákjaival előadott Mátyás-drámáját magyar prológus vezette be.

1688-ban húsvétkor a trencséni jezsuiták Lipót császárt Magyarország szabadítójának ábrázolva, hosszú latin drámával ünnepelték. Pozsonyban 1689-ben a törökön és a huszitákon győzedelmeskedő Mátyás királyról előadott drámát ugyancsak Lipót császárt magasztaló dinasztikus történetszemlélet hatotta át. Hasonlóképpen a Habsburg császár uralmát dicsőítő drámával, a Rediviva Ungaria előadásával fogadták Neuhausban a gyermek Rákóczit.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A szatmári békekötés utáni Habsburg-abszolutizmus egészen más volt, mint I. Lipóté, amely Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát kiváltotta. Sokkal enyhébb, sokkal józanabb.

III. Károly trónra lépte

I. József, I. Lipótnak idősebbik fia, aki a Habsburgok osztrák ágának országait 1705-ben örökölte atyjától, 1711. április 17-én halt meg. A Habsburgok spanyol ágának örökségéért még folyt a háború Károlynak, I. Lipót fiatalabb fiának, valamint Fülöpnek, XIV. Lajos unokájának támogatói között. A spanyolok egy része által királynak elismert Károly érdekében Anglia, Hollandia, Portugália és Poroszország segítette Ausztriát; Fülöpöt Franciaország támogatta. Károly 1704 óta Spanyolországban tartózkodott, és váltakozó sikerrel harcolt.

I. József halála döntő fordulatot hozott a spanyol örökösödési háborúban. Utóda és örököse I. Lipótnak és fiainak 1703-ban kötött örökösödési megállapodása, családi szerződése értelmében Károly lett.

A Habsburg örökösödés

Az osztrák ág örökösödési jogának kiterjesztését a spanyol ág birtokaira 1700 után I. Lipót kísérelte meg, miután II. Károlyban a spanyol férfiág kihalt. Erről azonban rövidesen le kellett mondania, nem annyira Franciaország igényei, inkább Anglia egyensúlyi politikája miatt. 1703-ban két oklevélbe foglalt családi szerződés jött létre közte és fiai: József és Károly között. E szerződésben József, Károly javára, lemondott a spanyol birtokokat illető minden jogáról. Kimondták a szerződésben, hogy az osztrák birtokokat József, a spanyolokat pedig Károly férfiutódai öröklik az elsőszülöttség alapján. Kimondották továbbá azt is, hogy valamelyik férfiág kihalta esetén a másik férfiágra száll az öröklés joga. Végül abban is megállapodtak, hogy amennyiben mindkét férfiág kihal, a leányág örököl, mégpedig elsősorban Józsefnek, azután Károlynak a leányági leszármazottai, ugyancsak az elsőszülöttségalapján.

Az 1703-ban kötött családi szerződést nevezték a kölcsönös örökösödésre vonatkozó megállapodásnak, pactum mutuae successionisnak.

A szerződésről csak néhány tanácsos tudott, egészen 1713-ig titokban tartották.

1713-ra a Habsburg-birodalmak helyzete gyökeresen megváltozott. I. József, két leányutódot hagyva hátra, meghalt. Utóda az osztrák birodalomban Károly lett, aki a spanyol örökségből csak részeket kapott, a spanyol trónról ellenben – ekkor még csak de facto – le kellett mondania. Gyermekei még nem voltak. Szükségesnek tartotta, hogy családi törvénnyel újra szabályozza a birtoklás és az örökösödés kérdését.

1713. április 19-én bécsi udvarában összehívta tanácsosait, élükön Savoyai Eugén herceggel, köztük gróf Pálffy Miklós országbíróval, gróf Illésházy Miklós kancellárral, gróf Kornis erdélyi alkancellárral. Felolvasta előttük az addig titokban tartott 1703-i szerződést tartalmazó okleveleket, az egyiket teljes egészében, a másiknak csak bevezető és befejező részeit. Ezekre hivatkozva megállapította, hogy bátyjának, I. Józsefnek férfi utódok nélkül történt halálával annak minden országa reá szállott, és az elsőszülöttség alapján, oszthatatlanul az ő törvényes férfi örököseinél marad, amíg ilyenek lesznek. Ha pedig férfi örökösei nem lennének, minden országa, ugyancsak oszthatatlanul, az ő törvényes leányaira száll, az elsőszülöttség rendjének megfelelően. Ha pedig neki sem férfi-, sem leányági ivadéka nem lenne, bátyjának leányági törvényes leszármazottai örökölnek. S ha a józsefi ág is kihalna, akkor az ő nővéreinek, tehát I. Lipót leányági utódainak nyílik joga az öröklésre, nemkülönben az elsőszülöttség alapján. E rendelkezéseit írásba foglaltatta – ez az irat a Pragmatica Sanctio.

A területi integritás sérelme

Azzal, hogy egy Mohács előtti területeit visszanyert Magyarország milyen adottságokkal és lehetőségekkel rendelkezik, nyilván tisztában voltak a Habsburg Birodalom vezetői I. Lipót udvarában ugyanúgy, mint III. Károlyéban, majd Mária Teréziáéban. Politikájuk azonban hosszú ideig arra irányult, hogy ezeket az adottságokat és lehetőségeket a birodalom javára anélkül használják ki, hogy Magyarország az általuk megengedhetőnek tartottnál jobban megerősödjék, hogy a saját lábán is megálljon, s elszakadjon a birodalomtól.

Erdély és a Partium különállása

Magyarország területi integritásán a legnagyobb sérelem a Habsburgok részéről még a 17. században, I. Lipót idejében esett azáltal, hogy Erdélyt nem egyesítették az anyaországgal, hanem meghagyták különálló fejedelemségnek, felvéve és viselve az Erdély fejedelme címet.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

Az uralkodó már 1711-ben végrendeletet irt, és ebben úgy módosította a kölcsönös örökösödés ügyében még atyja életében, 1703-ban létrejött családi megállapodást, a pactum mutuae successionist, hogy amennyiben fiú örökös nélkül halna meg, saját leányai lesznek az utódai, nem pedig Józseféi és Lipótéi.

A Carolina Resolutio

Ezen a rendeleten, amely egyes pontjaiban I. Lipót 1691. április 2-án kelt rendelkezését újította meg, alapult a protestánsok vallásgyakorlata az ezután következő évtizedekben, egészen II. József türelmi rendeletéig.

Az erdélyi országgyűlések

Az alapvető kormányzati reformokra már I. Lipót idejében sor került, ezeket III. Károly és Mária Terézia folyamatosan kibővítette.

A Gubernium

Amikor a török kiűzése során a Habsburgok Erdélyt elfoglalták, I. Apafi Mihály halála után I. Lipót az országgyűlésen választott kormányzót (gubernator) állított Erdély élére, aki mellé 1691-ben tanácsot szervezett, amelyet Államtanácsnak (consilium status) neveztek.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Osztrák történészek megítélése szerint I. Lipót gazdaságpolitikája eredményesebb volt, mint a fiaié. Szívesen idézik I. József császár kaján megjegyzését, hogy tudniillik legeredményesebb gazdasági intézkedése a bécsi zálogház létesítése volt, VI. Károly gazdasági terveit pedig, éppúgy, mint politikáját, mértéket nem ismerő, irreális voltuk miatt marasztalják el.

Kosáry Domokos

Görögkeletiek és unitusok

A bécsi udvar I. Lipót diplomáiban (1692, 1699, 1701) a siker kedvéért többet ígért, mint amennyit végül meg tudott tartani. Kilátásba helyezte, hogy a papok mentességet kapnak a jobbágysors alól, sőt azt is, hogy az uniált románok, a világiak is, „hozzászámlálódnak”[22] a katolikus rendhez, és a hazának így nemcsak megtűrt, hanem a többi rendekhez hasonló szabadságokkal bíró fiai lesznek. Ezt azonban az erdélyi rendek megakadályozták. A fő ellenállást a magyar nemesség fejtette ki, saját kiváltságos pozícióját védve a románok ellen, akiknek növekvő számbeli súlyával pontos statisztikai adatok nélkül is tisztában volt. A Lipót-féle diplomák azonban mégis bizonyos alapot nyújtottak a román törekvések felújításához. Klein püspök, akiről fent már szó esett, 1730–1744 közt huszonkét petícióban fordult az udvarhoz és a rendekhez a lipóti diplomák ígéreteinek beváltása, illetve az ötödik vallás és negyedik nemzet elismertetése, a románság felemelése érdekében, amely szerinte csak az unitus egység alapján volt elképzelhető.

H. Balázs Éva

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

A merkantilizmus nagy múltra tekintett vissza Bécsben. Már Colbert életében javallták alkalmazását Lipót császár kameralistái – s fél évszázad után a rendszer beért, kimunkálva, pontosan működött.

Benda Kálmán

Az erdélyi országgyűlés

Az országgyűlés mindenekelőtt újra törvénybe iktatta I. Lipót 1691. évi diplomáját: a három nemzet és a négy bevett vallás rendszerét, kiegészítve azt a görögkeletiek szabad vallásgyakorlatával.

Arató Endre

A szerb ortodox egyház és a modern nemzeti öntudat

Ezek a 17. század végén I. Lipóttól nyert kiváltságok a pravoszláv egyház számára önkormányzatot biztosítottak, ami lehetővé tette az egyházi kongresszusok rendszeres összehívását.

Lábjegyzetek

  1. CIH 1655:IV. tc.
  2. Zrínyi levelei Ruchich János zágrábi alispánnak, 1658. december és kelet nélkül. Zrínyi Miklós összes művei. II. Sajtó alá rendezte Csapodi CsabaKlaniczay Tibor. Budapest, 1958. 281, 283.
  3. M. Forstall, Stemmatographia Mavortiae familiae Comitum de Zrin, 1664. StA Hungarica, fasc. 280.
  4. János Fülöp levele Hohenlohénak, Regensburg, 1663. december 29. StA Mainzer Erzkanzlerarchiv, Rtga fasc. 219.
  5. Gregorius Ghica vajda Rottalnak, 1664. november. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, fasc. 17.
  6. Wesselényi Rottalnak, Murányalja, 1664. október 28. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, No 466.
  7. A hivatkozott francia álláspontra: Gremonville levele XIV. Lajosnak, 1670. április 13., szeptember 11. V. Bogišić, Acta coniurationem Petri a Zrinio et Francisci de Frankopan, nec non Francisci Nádasdy illustrantia (1663–1671). Monumenta spectantia historiam slavorum meridionalium. XIX. Zágráb, 1888. 138–143, 171–174.
  8. EKK Kaprinay gyűjtemény XII/61.
  9. EKK Kaprinay-gyűjtemény XIL/64.
  10. Lipót császár nyomtatott adórendelete, Bécs, 1671. június 6. MTAKK Ráth Károly gyűjtemény 316.
  11. TH[ALLOÓCZ]Y LAJOS, Caraffa levelezése Dietrichstein herceggel. TT 1895. 598–599.
  12. Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól. Budapest, 1888. 174.
  13. Sutoris János naplója XVII. század legvégéről. Közli: Gömöry (Gusztáv), HK 1896. 154.
  14. Báró Beck János budai parancsnok rendelete a Buda környéki községekhez, 1686. november 12. Közli; Hornyik János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 390.
  15. Caraffa emlékirata. Idézi: Szalay László, Magyarország története. VI. Pest, 1866. 392.
  16. Fraknói Vilmos, A Habsburg-ház trónöröklési jogának megállapítása az 1687–8. évi országgyűlésen, Budapest, 1922. 47.
  17. Idézi: Bíró Vencel, Altorjai báró Apor István és kora. (Cluj) 1935. 27,
  18. II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1958. 41
  19. Confessio Peccatoris. II. Rákóczi Ferenc Önéletrajza. Budapest, 1876. 141.
  20. Idézi: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában. Zalaegerszeg, 1941, 262.
  21. Idézi: Wellmann Imre, Az 1707. évi kassai gyűlés tárgyalásai. Levéltári Közlemények 1935. 50.
  22. J. Fiedler, Die Union de Walachen in Siebenbürgen unter Kaiser Leopold I. Sitzungberichte de Kaiselichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historische Klasse. 27. Wien, 1858. 376–380.

Művei

Irodalom

Lipót trieszti útjáról és Porciáról: A. Levison, Nuntiaturberichte vom Kaiserhofe Leopolds I. (Archív für österreichische Geschichte 1918. 768). Újabban: G. Probszt-Ohstorff, Die Porcia (Klagenfurt, 1971. 142–143).

Lipót 1677. decemberi véleménykérését, a magyar egyházi vezetők tanácsait és az 1678. tavaszi bécsi tanácskozásokat – mint a magyarországi politika változásának előhírnökeit – részletesen ismerteti: Horváth Mihály, Magyarország történelme VI (Pest, 1872. 86–88); Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 159–164); O. Redlich, Österreichs Grossmachtbildung in der Zeit Kaiser Leopolds I, (Gotha, 1921. 289–291).

I. Lipót magyar király és Habsburg császár jobbágyvédelmi intézkedése nyomtatott magyar nyelvű adórendeletében: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára Ráth Károly-gyűjtemény 316.

A Caraffa-deklaráció és a Lipót-féle Diploma kiadásának eseménytörténete mindmáig nincs monografikus szinten feldolgozva. A Diploma értékelését az egyoldalú, a császári elnyomás alapokmányának tekintő megítélésekkel szemben (legutóbb: Erdély története. Bukarest, 1964. 222) a magam korábbi álláspontját (Magyarország története. Budapest, 1964) is módosítva, először a Diploma Leopoldinum kereskedelmi pontját értékelve (R. Várkonyi Ágnes, A Habsburg-abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII. század fordulóján. Századok, 1965. 714), majd a Caraffa-nyilatkozat körülményeit elemezve, [[Bethlen Miklós|Bethlen] Önéletírására s az 1690 utáni viszonyok forrásaira támaszkodva alakítottam ki.