Lippai Balázs

A Múltunk wikiből

Makkai László

Szövetség a hajdúkkal

Október 14-én kelt a nevezetes hitlevél, amelyben Lippai Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengelegi Mihály, Szénási Mátyás és Németi Balázs esküvel kötelezik magukat „az körösztínsígnek s az mi országunknak s ídes hazánknak, legfőképpen az egy igaz hitnek megoltalmazására”, s arra, hogy hívek és igazak lesznek „az nagyságos Bocskai István úrnak minden vitézlő dologiban s ez mi ídes hazánknak megmaradásáért”.[1]

A hitlevél nem tartalmazza Bocskainak a hajdúk irányában vállalt kötelezettségeit, zsoldot vagy éppen szabad földet, amint azt a későbbiekből visszakövetkeztetni szokták. Ha volt is ellenpárja, amelyet Bocskai adott a hajdúknak, nem maradt fenn. A haza és a vallás hangsúlyos emlegetése azonban arra mutat, hogy nem közönséges zsoldosszerződésről van szó, de nem is egyenlő felek közt kötött szövetségről, hiszen a hajdúkapitányok alárendelték magukat Bocskai „vitézlő dologinak”, azaz katonai parancsnokságának. Nem az erdélyi fejedelemség várományosa toborzott itt zsoldosokat, hogy élükön trónját elfoglalja, hanem az „ország” és a „kereszténység” védelmezője hívta zászlaja alá a közös ügyben érdekelteket. Ez viszont arra mutat, hogy Bocskai közben kapcsolatba lépett a felső-magyarországi elégedetlenekkel is, összekötve saját maga Erdély ügyét a Habsburg-önkényuralom támadásától fenyegetett magyar rendiség ügyével.

Hajdúk és prédikátorok királya

Lippai Balázs, akit nyilván Bocskai nevezett ki hadai főkapitányának, megbízatását valamiféle katonai konföderáció rendi tisztségének tekintette, s ennek nevében bocsátotta ki október 28-án első ismert kiáltványait a felső-magyarországi vármegyékhez, városokhoz és várakhoz (tehát a nagyurakhoz is). Mint „az igaz hit mellett, a Magyarország mellett s az Istennek templomi mellett felfegyverkezett magyar keresztyén vitézlő rendeknek, kik mivelünk vannak, főkapitányok” közli, hogy „az igaz hitnek vallásáért kezdettük el ... a hadakozást”, hogy „frigyünk az török császárral, tatár császárral ..., vagyon”, s „hogyha mindjárást mi hozzánk nem jöttök, bizony fejenként meg kell halnotok ..., mert tartozunk az mi édes hazánknak s nemzetségünknek, hogy szabadulása legyen ez sok ínségtől”.[2] Bocskai neve elő sem fordul a kiáltványban. Néhány nappal később, október 31-én, az önként meghódoló Kassára való bevonulásuk másnapján, Lippai, Németi Balázzsal együtt már „a nagyságos Bocskai István, a szent és igaz hit legfőbb oltalmazója katonáinak kapitányai” minőségben írnak a bányavárosoknak, „kérve és kényszerítve” azokat, hogy fogjanak fegyvert mellettük, akik azért keltek fel, mert „a német sereg tisztjei ... a császár parancsolatjára azon munkálkodtak, hogy Magyarországot elpusztítsák, s még a magyar nevet is eltöröljék. De mindez világi dolog és mulandó, s talán elviselhető lett volna, ha ... Barbiano ... meg nem kezdte volna az igaz és tiszta keresztyén vallás üldözését”, majd „az egész császári sereget ellenünk és tekintetes és nagyságos Bocskai István úr, a mi kegyelmes urunk ellen fordította, hogy aztán ... a többi főurakat és az ország nemeseit annál könnyebben elnyomhassa.”[3]

Ezekből a mondatokból már kibontakozik a felkelés egész frazeológiája, de sokkal vallásosabb megfogalmazásban, mint később. A magyar „nemzetség” végromlása, mely végül is vezérszólammá vált, itt még másodsorban szerepel, a vallásüldözés mögött. Különösen jellemző a Bocskainak adott sajátos cím, a latin szövegekben defensor religionis, amely az európai protestáns egyházak történetéből jól ismert, s hozzánk legközelebb, a cseheknél is az egyház világi védelmezőjét jelentette. Csakhogy míg ez máshol választott tisztség volt, Bocskai esetében megtisztelő jelző, amelyet nem ő maga adott magának, hanem a mozgalomhoz azonnal csatlakozó kálvinista prédikátorok. Első jelentkezése ez a Bocskai személye és hivatása körüli legendaképződésnek, ama kálvini tétel Bocskaira való alkalmazásának, hogy „Isten olykor az ő szolgái közül támaszt valakit a nyilvánvaló megtorlásra és megbízza azzal, hogy bosszulja meg a bűnös uralmat és szabadítsa fel az igazságtalanul elnyomott népet. ... Így szabadította meg Isten az ő népét Mózes által."[4]

Két ország fejedelme

Egy hónap sem telt el az álmosdi csata óta, és egész Felső-Magyarország meghódolt Bocskainak, hozzá küldött követek útján: önként, mint általában a vármegyék, vagy Lippai és Németi csapatainak megjelenésére, mint az „ötváros” és a kisebb várak. A diadalmenet Alsó-Magyarország határán torpant meg egyelőre, itt Fülek és Murány álltak ellen. Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót. Füleket, Murányt, Tokajt, Szatmárt körülzárták, Váradot szemmel tartották, Makovicát, Sárost, Ecsedet, a hallgató, de nem ellenséges Rákóczi, Csáky, Báthori fészkeit pedig békén hagyták.

Lippai és Németi még mint Bocskainak, az igaz hit oltalmazójának kapitányai hívták össze a felső-magyarországi rendeket Kassára 1604. november 12-re, ahol már az erdélyi fejedelem fogadta őket, adót, élelmet, fuvart igényelve hadai számára.

Osgyán és Edelény

Vonultában Basta egyre türelmetlenebbül sürgette a pénzt, de mindvégig rendszertelenül és keveset kapott. Bocskai valamivel több katonával rendelkezett, de legfeljebb a felének volt tűzfegyvere, ritkaságszámba ment a vértezett nehézlovas, jelentéktelen volt a tábori tüzérség, és viszonylag kisszámú, ráadásul gyakorlatlan a többnyire parasztokból frissen katonának állt gyalogság. Nyílt ütközetben szinte lehetetlen volt ezeket a hátrányokat akár taktikával, akár vakmerőséggel ellensúlyozni, különösen olyan tapasztalt hadvezérrel szemben, mint Basta. Bocskai mégis megkísérelte. A Fülek felől közeledő ellenség felderítésére és nyugtalanítására előreküldte Lippait, Németit és Bornemiszát 5 ezer hajdúval. A Lippaitól is elszakadó Németi és Bornemisza ezer lovassal és ezer gyalogossal november 17-én Osgyánnál útját állták Bastának, de az egyenlőtlen harcban majdnem egész csapatuk megsemmisült.

Basta visszavonulása

Mivel ostromhoz elegendő tüzérsége nem volt, s a közeledő télben hosszas körülzárásra nem gondolhatott, Basta két nap múlva elvonult, és a városi önkormányzat meg a vallásszabadság tiszteletben tartását ígérő védlevele ellenében az eperjesiek beengedték falaik közé. Innen sürgetett pénzt és segédcsapatokat. Útnak is indítottak 80 ezer forintot zsoldfizetésre, ezt azonban hajdúk és felkelő parasztok Fülek és Szendrő közt kézre kerítették. Elküldtek néhány, spanyol és pápai segélyből újonnan felállított zászlóaljat, de alighogy elhelyezték őket a környező falvakban, Lippai rájuk csapott, s nagy részüket levágta.

A gyors győzelembe vetett hit szertefoszlott, s Basta engedélyt kapott „jóságos tárgyalások” kezdeményezésére. Bocskai már kialakította magában a követeléseknek azt a minimumát, amitől később sem állt el: erdélyi fejedelemségének, a magyarországi rendi önkormányzatnak és a protestáns vallásszabadságnak az elismertetését. Minderről azonban Prágában és Bécsben akkor még hallani sem akartak, amit viszont Bocskai sérelmezett. Látva viszont a hajdúktól rettegő urak és nemesek békevágyát, Bocskai igyekezett a mozgalom vezetését úgy átszervezni, hogy érdekeltebbé tegye őket benne. Lippait leváltotta a főkapitányságból, és helyébe három főkapitányt nevezett ki: Sennyeyt a Felső-Magyarországon Basta ellen harcoló csapatok élére, Rhédeyt a december közepén Alsó-Magyarország hódoltatására induló sereg fölé, Gyulaffy Lászlót pedig a januárban Szatmár bevételével sikeresen kezdődő erdélyi hadjárat vezetésére. Országos főkapitánynak az „ország botjával” (azaz a fővezéri jelvénnyel) Homonnai Bálintot tette, aki közvetlenül rendelkezett a vármegyei csapatokkal, a nemesi felkeléssel és az urak katonaságával. A fejedelmi testőrség parancsnoki tisztségét is nagyúr, a fiatal Széchy György kapta.

A Sennyey alvezérévé lefokozott, magát méltatlanul mellőzöttnek érző Lippai tiltakozott, s azt kívánta, hogy a vezérkar kinevezésébe a hajdúkapitányoknak is legyen beleszólása. A „vitézlő rend” politikai hatalmának azonban már nem volt jövője. 1605. január 6-án Káthay kassai szállásán a lázongó Lippait a fejedelem beleegyezésével Sennyey és Nagy Albert lekaszabolta.

A második hajdúfelkelés

1607 októberében Nagy András Debrecenben kitűzte a második hajdúfelkelés lobogóját. Ez az úri mendemonda szerint „juhok pásztorából lett farkasok pásztora”,[5] más változatban kurtanemesi származású hajdúkapitány tanult Lippai példájából, aki alatt már Osgyánnál ott harcolt.

Pázmány Péter politikai szerepe

„Azért nem szenvedjük, hogy akármely hosszú üstökű és rövid eszű kofa, akármely taknyos orrú tetves sócé, akármely nyalka szer-szem katona, vagy kapta-bűzű míves legény ítélő mester légyen a szentírás dolgában”[6] – fakad ki Pázmány, ujjal mutatva mindazokra: parasztokra, hajdúkra, kézművesekre, akik nemcsak az ősi hitet, hanem – mint arra a Dózsát és Lippai Balázst nem felejtő magyar nemesség jól emlékezik – az ősi jószágot is maguknak akarták foglalni.

Nagy Ambrus és Zólyomi Dávid

Rákóczi ráeszmélt, hogy a svédekkel való szövetkezés és a Habsburg-ellenes hadjárat Zólyomi Dávid katonai sikereit és népszerűségét fogja növelni, holott ő volt az, akitől leginkább féltette frissen megszerzett trónját. A gyulafehérvári udvarban már azt suttogták, hogy a fejedelem agyonvereti Zólyomit, mint annak idején Bocskai Lippai Balázst. A Bocskai-szabadságharc nemesi vezetése ellen küzdő, tragikus végű hajdúvezér példájának emlegetése azt mutatta, hogy Rákóczi és hívei Zólyomit a hajdúkkal és a felkelt parasztokkal való összefogással gyanúsították. Ez is közrejátszott abban, hogy Rákóczi szembefordult a parasztfelkeléssel, és elrendelte, hogy verjék szét Nagy Ambrus közeledő seregét.

R. Várkonyi Ágnes

Zrínyi programja és politikája

A magyar állampolitika némileg hasonló programját egy közvetlenül az országgyűlés után keletkezett katolikus szemléletű röpirat is felvázolta. Az ismeretlen szerző ugyancsak a katonaság reformját, az ország bányakincsei és egyéb jövedelmei kivitelének és eltékozlásának megtiltását, az adó célszerű felhasználását kívánja. A nemességtől áldozatkészséget követel. Lippay, Forgách, Batthyány és Zrínyi példájára mutat, miközben ugyancsak elítéli az értelmetlen törvényszaporítást, s a jó törvények megtartását és Hunyadi Magyarországát felidézve a török kiűzését szorgalmazza. Propagandisztikus céllal készülvén, teoretikus igény tekintetében alatta marad Zrínyi művének.

Lábjegyzetek

  1. Nagy László, A Bocskai-szabadságharc katonai története. Budapest, 1961. 381.
  2. HK 1914. 473–474.
  3. Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. Okmánytár. 69–70.
  4. Corpus Reformatorum XXXII. 1159. Magyarul: Kálvin János, A keresztyén vallás alapvonalai. Fordította Nagy Károly. Budapest, 1903. 431–432.
  5. Ugyanott, 66.
  6. Ugyanott, 339.