Liszt Ferenc

A Múltunk wikiből

németül Franz Liszt

Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.
a 19. századi romantika legjelentősebb magyar zeneszerzője 
karmester és zenetanár
Wikipédia
Liszt Ferenc 1856-ban (Wilhelm von Kaulbach festménye)
1846. április 30.
Liszt Ferenc Pesten koncertezik.
1865. augusztus 15.
Liszt Ferenc: Szent Erzsébet legendája című oratóriumának bemutatója.

Vörös Károly

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

1840-ben és 1846-ban Liszt Ferencet nemcsak Budán, hanem a Dunántúlon, a Dél-Alföldön és Erdélyben is műértő közönség és lelkes tömegek ünneplik.

A magyarországi németek művelődése

Ezekben a szférákban pedig eltűnvén – helyesebben: fel sem is állván – a német és nem német magyarországi etnikumok és kultúrák közötti határvonal (amit nemcsak Liszt, hanem például a festő Weber Henrik vagy a szobrász Huber József, vagy az építészek: Pollack vagy Hild esetén is nehéz lenne meghatározni), érthető lesz, ha a magyarországi sajátlag német művelődés vizsgálatát a továbbiakban az irodalomra és a színészetre korlátozzuk.

Szabad György

A művészetek

Ugyanakkor a gordonkaművészetéért nagyra értékelt Fátyol Károly, az 1849-ben honvédhadnaggyá kinevezett Sárközi Ferenc, a külföldre is szerződtetett Patikárius Ferkó és más cigánymuzsikusok tovább is fejlesztették a verbunkos zenét magyar népi elemekkel is vegyítő műzenét. Jellegéről az azt tévesen cigány népzenének minősítő Liszt Ferenc munkája (A cigányokról és a cigányzenéről – franciául 1859, magyarul 1861) nyomán sok előítéletet is felszínre hozó vita kerekedett. A zsidó népzenészből előadóművésszé fejlődött Reményi Ede, aki száműzöttként az angol udvarit és az amerikai közönséget is meghódította, majd hazai hangversenyein a Petőfi-szobor alapjának java részét „hegedülte össze”, virtuóz átirataival (Repülj fecském, Ezt a kerek erdőt stb.) aratta legnagyobb – Arany János értelmezése szerint – a nemzet élniakarását is tanúsító sikereit.

A zenei élet a reformkori bázison fejlődött tovább. A Pest-budai Hangászegylet és az 1853-ban alakult Filharmonikusok Egyesülete rendezte a hangversenyeket a Lloyd—épületben, a Nemzeti Múzeumban, majd az 1860-as években felépült Vigadóban. Mozart és Beethoven mellett nagy közkedveltségnek örvendtek a romantikusok, elsősorban a magyarként számon tartott Liszt, a Rákóczi-induló miatt is igen népszerű Berlioz, s viszonylag igen korán műsorra kerültek a Wagner-zeneművek is.LisztRákóczi-indulójánál (XV. rapszódia, 1853) és a magyarság mellett hitet tevő, de mereven programszerű Hungaria (1854) című szimfonikus költeményénél sokkal inkább a Les Préludesdel (1848–50), illetve a Dante- és Faust-szimfóniákkal (1855–57 ) adott hangot annak az érzelmi viharzásnak, amely a régi világ újjáformálódását kísérte. Népszerűek voltak Mosonyi Mihály őszinte érzésektől áthatott kantátái (A tisztulás ünnepe az Ungnál 886-ik esztendőben, 1859 stb.) és operái, mindenekelőtt a Szép Ilonka (1860), de nagyobb siker koronázta Erkel újrajelentkezését. Reformkori művének, az 1850-es években csak megcsonkítva előadható Hunyadi Lászlónak a bemutatója után tizenhét esztendővel, 1861-ben állította színpadra újabb operáját, a Bánk bánt. Az 1860-ban alapított Zenészeti Lapok szerkesztője, Ábrányi Kornél emlékeit felidézve némi túlzással azt írta róla, hogy a „hazafiság, kitartás, s lelkesedés” ébrentartójaként „hatalmasan pótolta az erőszakosan… elnémított politikai szónoklatokat”.[1] Az olasz és magyar stíluselemeket pompás egységbe ötvöző zenedrámát le is szorítottak az operaszínpadról, ahová, évek múltán térhetett csak vissza, s akkor is csak alkalmi vendégként, Erkel korszakot záró operája, a Szigligeti Ede szövegkönyvére komponált Dózsa György (1867) viszont sok hajdani híve számára is ünneprontónak bűnt a koronázás fényes esztendejében. Hivatalos elismerésre mindenesetre sokkal inkább számíthattakLiszt nagy énekkari művei, az 1865-ben bemutatott Szent Erzsébet oratórium és a Koronázási mise (1867) amelyekben a zenei romantika gátszakító ereje patetikus szárnyalásra váltott át.

Vörös Károly

A felsőoktatás

A magyarországi felsőoktatás kiterjedő intézményhálózatát kiegészítették a művészeti felsőoktatás intézményei: az 1875-ben Liszt Ferenc elnökletével és Erkel igazgatása alatt létrehozott Országos Zeneakadémia, a még 1866-ban alapított Országos Színészeti Tanoda (mely azonban csak miután Liszt halála után, 1888-ban összevonták a Zeneakadémiával, jutott el a valódi főiskolai, akadémiai rangra), és az 1872-ben alapított Mintarajziskola és Rajztanárképző.

A kultúra új jelenségei

Ebben kétségtelenül jelentős szerepe volt a társadalom polgárosodásával – elsősorban Budapesten és néhány nagyobb vidéki városban kibontakozó – hangversenyéletnek, ugyancsak Budapesten az önálló Operaház megnyitásának (1884), valamint Liszt a hazai zenei életre gyakorolt, hosszas budapesti tartózkodásai által kivált erősített közvetlen hatásának. A Zeneakadémia megalapítása és Liszt művészeti irányítása alá helyezése az új zenei nyelvnek nemcsak intézményes elismerését, hanem egyúttal a hazai magas zenei kultúrában kizárólagosságának és folyamatosságának biztosítását is jelentette.

A sajátosan nemzeti zenei nyelv megteremtésére tett kísérletek persze nem szűntek meg. Maga Liszt is idős- és öregkori műveiben (az 1880-es évekből a 1619. magyar rapszódiában, a Magyar történeti arcképekben, a Csárdásokban) alkalmazott magyar elemeket, méghozzá már inkább a hangszeres, mint a műdalos népies hatás után indulva, sőt éppenséggel maga is komponál ilyen fordulatokat vagy témákat.

Hanák Péter

A Millenium

Ezeken kívül színpompás és frázisdús ünnepségek követték egymást: hálaadó istentisztelet a Mátyás-templomban, Liszt koronázási miséjével, a hercegprímás ünnepi beszédével.

Szabó Miklós

A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A századvég feladatának a Liszt és Brahms nyomdokain haladó magyaros szimfonikus zene megteremtése tűnt. Példát a magyar rapszódiák és Brahms magyar táncai adtak, de a figyelem hatósugara már befogta a posztromantika szimfonikus törekvéseit is: Mahler és Richard Strauss szimfonikus kompozícióit. Az irányadó, akinek szelleme a századvég zenei képzésének műhelyében, az 1887–1919 között Michalovich Ödön igazgatta Zeneakadémián uralkodott, mégis elsősorban Brahms volt, akinek kultusza ekkor Bécsben is zenitjén állt.

A magyaros zenei hagyományban gyökerező szimfonikus zene megteremtésének első próbálkozásai előadóművészek nevéhez fűződnek: az elsősorban hegedűművész Hubay Jenő „csárda jelenetei”, szimfóniái és hegedűversenye, a zongoraművész Dohnányi Ernő Millenniumra írt Zrínyi-nyitánya és szimfóniája tartoznak ebbe a sorba.

A Petőfit és Aranyt követő epigon költészet a harmóniaelv rigorózus érvényesítésével, a költészeti újításnak egy álszent moralitás nevében való megbéklyózásával, a századfordulóra gyermekeknek szánt képeskönyv-verseléssé silányult. Ide jutott Szabolcska Mihály, Pósa Lajos pedig eleve ide szorult és meg sem tudott szólalni másként, mint gyermekvers-szerzőként.

A népszínmű Szigligeti Ede kezében még rangos irodalmi műfaj, a színházi előadások sorában az operett mellé került, a szórakoztató színdarab alantasabb változatává vált. Még alacsonyabb rangsorba kerül a népies műdal, közkeletű nevén a cigányzene. Ez a muzsika egy emberöltővel korábban még megihlette a romantikus zene nagyjait: Lisztet, Berliozt, Brahmsot, még helye volt a hangversenypódiumon mint a romantikus dalkultúra sajátos magyar változatának.

Az új világ megtalálása az ősiben: Bartók, Kodály

A századvégi magyar zenei életben az újat keresők nem fordultak szembe a népi-nemzeti zenekultúra hivatalosan is hirdetett központi feladatával: a sajátos magyar színezetű szimfonikus zene megteremtésének programjával. A hivatalos zenei élet kevéssé zárkózott el a verbunkost és a csárdást koncertzenévé átfogalmazók újítók kísérleteitől. Liszt hasonló kísérletei és Brahms hasonló munkássága toleranciát sugalmazott. A fiatal Bartók Béla, amikor szenvedélyes függetlenségi patriótaként a magyar zene megteremtésének szolgálatába kívánta állítani művészetét, ezt a hivatalos zene begyöpösödöttsége elleni harcnak is érezhette, hiszen a régivágású zene fellegvárának, a Zeneakadémiának német volt az oktatási nyelve, benne valóban az osztrák-német hatás uralkodott, s ezért a nacionalista közvélemény korifeusai részéről gyakran érte támadás. Bartók első zenei kísérletei, amelyek még teljesen a kor Brahms-epigonságához kötődtek és a népies műzene világában igyekeztek gyökeret verni, 1902-vel lezárultak. A nacionalista korszak csúcsát jelentő Kossuth-szimfónia 1903-ban már Richard Strauss hatását tükrözi.

Bartók modern törekvéseinek első jelentkezései is Richard Strausshoz kapcsolódnak: az I]. és II. zenekari szvit. Mindkettő már tudatos szembefordulás a zenei és nem csupán a zenei elmaradottsággal. Csáth Géza kritikája nem alaptalanul lát bennük a nyárspolgárisággal szembeforduló tiltakozást és nem alaptalanul észleli ennek a tiltakozó „szecessziónak” hangsúlyozott „csak azért is” magyarságát. A második szvitről Csáth egyenesen ezt írja: titkos címe „Szerenád a filisztereknek”. A két mű világát pedig így értelmezi: „Különös hangulatvilágban érezzük magunkat. Borgőzök, sikoltozó mámor, izmos férfikarok, sok meleg és rikító szín. Cikornyás káromkodások repülnek a levegőben, fokosok csillognak és az asztal alá kiömlött borhoz vér keveredik. Hasonlít ez a fantázia birodalom az Ady Endrééhez. Csakhogy Bartók vidámabb, egészségesebb. Az ő sarkazmusa derültebb.”[2] Ne vegyük rossz néven a programtartalmak belevetítését, amelyekre az író-kritikust impresszionista gondolatvilága ragadtatta, figyelmünket inkább a racionális magot képező utolsó mondatokra irányítsuk. Amit Csáth Bartók ekkori műveiben észlelt, az indítékában rokon is azzal, ami Csontváryt és Gulácsyt mozgatta, és egyúttal az ellentéte is művészetüknek. Bartók nem a menekülés, hanem a szembefordulás külön világát akarja kiépíteni. Ennek közvetlen motívuma az irónia, a szarkazmus. Ez azonban tartós szembefordulásra nem igen adhat erőt. A szembefordulás világának szilárdabb alapokra van szüksége, mint az alkotó magányos kívülhelyezkedése. Itt Bartók támaszt kap másik mozgatójától: a nemzeti zene megújításának törekvésétől. Az ő műveiben válik ekkor, 1905–1906-ban közös törekvéssé a magyar zenekultúra olyan elementáris rétegének felfedezése, amely stilizáló elve lehetett a szembefordulás külön művészi világának, s új tradíciót teremtett a nemzeti kultúra számára az életképtelenné vált, tartalmát vesztett tradícióval szemben.

1906-ban Kodály doktori disszertációja ismertette fel vele, hogy az új világ, amelyet keres, a magyar népdal – tehát éppen nem a népies műdal – világa. Még ebben az évben megtette első fonográfos népdalgyűjtő körútját, és az év decemberében Kodállyal együtt közreadta külön-külön végzett gyűjtésük legjavát: a „Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel” című füzetet. A kottafüzet ugyanúgy egyik szimbolikus nyitóaktusa a századelő művészeti forradalmának, mint AdyÚj versek” kötete. Előszavában koncepciószerűen megfogalmazódik a tradícióból való megújulás programja: „A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dolgok közelebb férkőzzenek szívéhez.”.[3] Ettől kezdve a magyar népzene világa, a felfedezett pentatónia központi tényezője lett Bartók művészi világának. A népzene ihleti alkotópályája következő periódusának főműveit: „Tizennégy bagatell”, „Tíz könnyű zongoradarab”, „Gyermekeknek III–IV.” (1908-1909). Ekkor már a magyar népdal világa mellett a szlovák és a román népdalét is ismeri. Fő gyűjtőterülete Erdély.

Még nem szakadt el az impresszionista zenétől, sőt Kodály párizsi tapasztalatai nyomán ekkor fedezi fel ő is a maga számára az impresszionista zene legnagyobb mesterét: Debussyt. Debussy-ihlette korszakáról azt mondhatjuk el, amit a Nyugat költői szecessziós törekvéseiről. Debussy hatást mutató művei: az 1910-es „Két kép” és „A kékszakállú herceg vára” (1911) már a századforduló szimbolikájának stilizált világa.

A pentatónia felfedezése nem csupán a tradíció zenei megújításához vezeti el, hanem a avantgarde zenetörekvésekhez is. A zenében a tízes években ugyanúgy bekövetkezik a hosszú előkészületi stádium érlelte reakció az impresszionizmusnak a kompozícióoldó, zeneiség-felszabadító újítása és a század eleji posztromantika stilizációs törekvései ellen, mint a festészetben és a költészetben. Az új strukturáló elvek, az új kompozíciólehetőségek, az zenei formálás természettörvényeinek keresése kerül itt is a középpontba. Az előzményeket Szabolcsi Bence így körvonalazza: „Az összhangzásnak új meg új kombinációi, a hagyományos hangnemeken belül is gyors, csapongó hangnemváltozások, nyugtalanul szökellő harmóniák váltak lehetővé… annyi lett az átmenet, hogy végül minden átmenetté vált; feltűntek új egzotikus hangnemek is, főleg a pentatónia.”.[4] A korlátlan szabadság kialakult gyakorlatának folytatása is, ellentétbe csapása is a harmónia és a tonalitás újraértelmezésének követelménye. A kiindulás felszabadító, a mottó Liszttől ered: minden hangzat minden hangzattal összeköthető.

Lábjegyzet

  1. id. Ábrányi Kornél, Erkel Ferenc élete és működése. Kultúrtörténelmi korrajz. Budapest, 1895. 121.
  2. Csáth Géza, Éjszakai esztétizálás. Budapest, 1971. 212–213.
  3. Bartók BélaKodály Zoltán, Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel. Budapest, 1906.
  4. Szabolcsi Bence, A zenei köznyelv problémái. A romantika felbomlása. Budapest, 1968. 83–84.

Műve

Liszt Ferenc válogatott írásai. I–II. Kiadta Hankiss János (Budapest, 1959);

Irodalom

Tóth Aladár, Liszt Ferenc a magyar zene útján (Budapest, 1940);