London

A Múltunk wikiből
az Egyesült Királyság és azon belül Anglia fővárosa, a legnagyobb városi terület az Egyesült Királyságon belül, és a legnagyobb városi terület az Európai Unión belül
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
London címere
Westminster is a district of central London within the City of Westminster lying on the River Thames' north bank. angol Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A Westminster-palota képe a London Eye-ból nézve
1626
november 30. I. Károly angol király a Westminsterben aláírja a hágai szerződés tagjainak Bethlen Gáborral kötött szövetségét.
1649
január 30. Londonban kikiáltják az angol köztársaságot. I. Károly angol királyt kivégzik.
1848. március 13.
Bécsben kitör a forradalom. Lemond Clemens Metternich államkancellár (aki Londonba menekül) és Apponyi György magyar udvari kancellár.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1850. augusztus 7.
A Londonban megalakult Európai Központi Demokrata Bizottság levele Kossuthhoz.
1864. szeptember 28.
Londonban megalakul a Nemzetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé.
1871. január 17.—március 13.
Londoni konferencia a Fekete-tenger kérdésének rendezésére.
1881. február
A magyarországi radikális ellenzéki szocialisták nyílt levele a londoni Freiheit című lapban.
1883. március 14.
Karl Marx halála Londonban.
1896. július 27.—augusztus 1.
A II. Internacionálé IV. londoni kongresszusa.
1912. december 27.
Londoni nagyköveti konferencia, határozat Albánia létrehozatalára.
1913. május 30.
A londoni béke.
1915. február 14.
Az antantországok szocialista partjainak konferenciája Londonban.
1915. április 26.
Londoni egyezmény, Olaszország csatlakozása az antanthoz.
1915. május 1.
A Jugoszláv Bizottság megalakulása Londonban Trumbić vezetésével.

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika

Amikor Colbert 1672-ben XIV. Lajosnak azt a tanácsot adta, hogy indítson háborút Hollandia ellen, így érvelt: „Ha Őfelsége a maga hatalmának veti alá az Egyesült Tartományokat, akkor kereskedelmük Őfelsége alattvalóinak kereskedelme lesz, s a továbbiakban már nincs kérdés.”[1] A fejlemények, mint tudjuk, nem igazolták Colbert várakozását: Amszterdam kereskedelme nem lett Párizsé. A jövendő inkább azt váltotta valóra, amiről az angol forradalom burzsoái, amiről Cromwell álmodott: Amszterdam helyett London lett a világkereskedelem központja.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

De az általános demográfiai növekedésen belül messze elöl járt a városi lakosság gyarapodása: Amszterdam az 1530. évi 30 ezer helyett száz év múlva 115 ezer főt számlált, Londonban 1545-ben 80, 1563-ban 93, 1580-ban 123, 1593-1595-ben 152 ezer ember élt, s ez a szám 1632-ben 317 ezerre nőtt.

Péter Katalin

Az első hazai reformátorok

Szegedi Kis István a ma számon tartott nagy magyarországi reformátorok között az utolsó, aki még a befogadás periódusában kezdte meg működését. Tevékenységének nagyobb része azonban már a szerveződés időszakára esik. Sajátos szerepe van viszont az itthoniak között, mert egyedül ő alkot a nemzetközi tudományosságban is figyelembe vett, tekintélyes teológiai műveket, melyek elsősorban Svájcban jelennek meg, de az egyiket kiadják Londonban is.

Makkai László

Az erdélyi hatalmi központosítás

Bethlen külsőségekben is igyekezett egy abszolutista fejedelem tekintélyét biztosítani. Késő reneszánszt stílusban újjáépített gyulafehérvári palotájában olasz zenekart, balettet, színházat, spanyol táncmestert, német gitárost, orvost, orgonistát, testőrséget alkalmazó, nyugati és keleti műkincsekkel pompázó udvartartása nem mérhet ugyan össze Madriddal, Londonnal, Párizzsal vagy Béccsel, de megközelítette az olasz vagy német kisfejedelmekét.

Erdély a westminsteri szövetségben

Önálló cikk.

R. Várkonyi Ágnes

A kora újkori Európa érdekellentétei között

Az új török hódítási tervekkel célba vett gazdaságpolitikai támaszpontok miatt Velence, Lengyelország, a német fejedelemségek, Franciaország politikusai ugyanúgy aggódtak, mint Moszkva, London, Hága, sőt a pápai állam politikusai.

Magyar külpolitika és az európai törökellenes koalíció

Az Erdélyi Fejedelemség nyugat-európai diplomáciai hagyományokkal rendelkező állam, s így valószínűleg részt vállalt abban, hogy megteremtse a szervezkedés francia kapcsolatait. Erre vall, hogy a tanulmányúton levő fiatal Bethlen Miklós Londonból Párizsba megy, fogadja Turenne, Franciaország első marsallja, és 1664 tavaszán XIV. Lajos levelét viszi haza Apafinak.

Népesedési válságok és változások

Korszakunkban három nagyobb pestisjárvány pusztított a királyi Magyarországon és Erdélyben: 1653–1656, 1660–1666, 1676–1678 között. Az áldozatok számát nem ismerjük, de ha meggondoljuk, hogy a korszak apokaliptikus méretű járványa, a londoni pestis (1663–1664) mintegy százezer főnyi áldozatát főképpen a város sűrűn lakott és szegényebb negyedeiből szedte, akkor a gyér népesség és a laza településhálózat előnyeivel is számolhatunk.

A három állam

A császári udvar diplomáciája jól szervezett, differenciált, hatalmas apparátus. A kor fogalmai szerint célszerű és modern. Követek, megbízottak, titkos ügynökök sorát, jól képzett és pontos hivatalnokok százait foglalkoztatják. A futárszolgálat óriási hálózata időre kiszámítottan közvetíti Bécsbe a moszkvai, madridi, konstantinápolyi, londoni politika rezdüléseit s a magyar politikusok terveit.

Makkai László

A magyar puritánok

Amesiustól Tolnai Londonba ment, ahol kilenc magyar diáktársával szövetséget kötött a magyarországi református egyház megújítására. 1683-ban hazatérve, messze néző tanügyi reformokat vezetett be Sárospatakon, s hitébresztő körútra indult.

Anyanyelv, államnyelv, birodalmi nyelv

Edward Brown angol utazó csodálkozással állapította meg 1668-ban, hogy a magyarokat „a beszédbeli közlekedés lehetetlensége más nyelvek, elsősorban a latin megtanulására kényszeríti, ez utóbbit igen sokan beszélik, különösen a nemesek és a katonák … Találkoztam kocsisokkal, révészekkel és más közönséges emberekkel, akik meg tudták magukat értetni ezen a nyelven.”[2] Ezt, az egyszerű emberek latin tudásáról szóló értesülést megerősíteni látszik a külföldjáró, s megemlítendő még Szepsi Csombor Márton hasonló elvárása Londonban: „az hol – írja – mindenek előtte a népnek deáktalanságán csudálkoztam, mert három egész utcán kalmárok, szőcsök, szabók etc. között felmenvén, sohul nem találtam egy embert, az ki velem deákul tudott volna beszélleni”.[3]

R. Várkonyi Ágnes

A háború költségei

  • A 17. század „nagy léptékű” háborúi egészen új pénzügyi technikát követeltek. Ezt Hollandia oldotta meg úgyszólván tökéletesen: a század közepe óta Amszterdam bankjainak kölcsöneiből fedezte katonai kiadásit. A törököt kiűző háború idején Európában ez a szisztéma már általános gyakorlattá kezd válni. Csakis az élénk londoni pénzpiac és a Bank of England tette lehetővé a közel 100 ezer fős angol hadsereg fenntartását.
  • A háború előrehaladtával egyre jelentősebb hadi vállalkozói és bankári tevékenységet kifejtő Oppenheimer egyrészt az udvari arisztokraták egy csoportjától, városi testületektől és más bécsi bankházaktól, nagyobbrészt azonban London, Amszterdam, Brüsszel nagy bankjaitól szerzett hiteleket az udvar számára, és hadseregszállításai lebonyolítására. Nagy teljesítménye, hogy a háború céljaira mozgósította Európa pénzforrásait, és amire az állam nem volt képes, kiépített és működtetett egy nagyon mozgékony felvásárló és szállító apparátust.

Ember Győző

Előszó

A monarchia osztrák és cseh tartományai – évszázados tradíciókat folytatva – mind gazdasági erejüket, mind társadalmi viszonyaikat tekintve fejlettebbek Magyarországnál, de ugyanezen évszázados tradíciók erejénél fogva periferikus helyzetben vannak a Rajna-vidékhez Németalföldhöz viszonyítva, amelyek pedig hovatovább Párizs és London fennsíkjára tekintenek föl.

R. Várkonyi Ágnes

Művészetek

A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

Valamikor a 18. század hatvanas éveinek közepe táján – válasszuk az 1765-ös esztendőt – egy nagy korszak érkezik el utolsó szakaszához. A földgömb átrendeződik. Londonban már kiadta a kormány a Stamp Actet, már érlelődik a feszültség az észak-amerikai gyarmatokon.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Fogadjuk el azt a kész helyzetet, amely a 18. század elejére Angliában kialakult. „Páholyok” működnek, melyek már nem a több társadalmi réteget mozgósító építészet művelőit, pártfogóit fogják össze. E páholyok érdeklődése filozófiai, természettudományos, hovatovább politikai. Az egyesült páholyok megalakítják Londonban a Világ Anyanagypáholyát, megszerkesztik az első szabadkőműves alkotmányt. Hangot kap ebben a keresztény vallások egymás közötti türelmének igénye, s az Isten előtti egyenlőség gondolatának kitágítása: az emberek is egyenlőek, legalábbis a páholyokban megszűnnek a rangkülönbségek.

Anglia fenntartotta magának – egy ideig sikerrel – azt a jogot, hogy új páholyalapításokra engedélyt csak ő adhat. A szabadság, az egyenlőség és testvériség jelszava megkezdi hódító útját Európában és Amerikában. Londonból történt az első hivatalos párizsi páholyalapítás 1725-ben, ezt követte Spanyolország 1728-ban, Hollandia 1731-ben, Svédország 1735-ben, Hamburg, Moszkva, Firenze 1737-ben, Berlinben pedig 1740-ben alapítják meg azt a filiálét, mely az angol kezdeményezések egyik legnagyobb vetélytársává válik.

Kaunitz kancellár

A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működhetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek.

Zinzendorf Károly

Ha Londonban Hume-mal vagy Franklinnal társalog, ezt működésük, műveik ismeretében teheti.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

Természetesen a londoni és az amszterdami tőzsde érzékenyen reagált a politikai változásokra: ez a monarchiában is pénzreformra vezetett.

A belga válság

A hároméves belgiumi krízis és a franciaországi események összefüggése egy történeti epizódban tetten érhető: Orléans-i Fülöp sajátos – történetírásunkban ismeretlen – akciójában. A Bastille lerombolását követően XVI. Lajos megbízhatatlan rokonát azzal akarta megnyerni és a forradalmi erőktől elvonni, hogy az elszakadásra kész Osztrák-Németalföld élére segíti. A brabanti rendek és a Versailles-ból Párizsba költözött udvar akciója lépésről lépésre kívánt haladni. Figyelő szemüket Londonra szegzik, onnan várják a támogatást. Hogy erre egyáltalán sor kerülhet, arra magyarázat a török háború és főként II. József súlyos betegsége. A francia uralkodó instrukciót ad át Orléans-i Fülöpnek, mielőtt Londonba elindítaná: „Az orléans-i herceg jól tudja, milyen száésőséges a helyzet az Osztrák-Németalföldön. A lakosság körében forradalmi a hangulat, és az intézkedések jelzik, hogy a császár hatalma alól ki akarják vonni magukat. Úgy tűnik, London és Berlin támogatja elsősorban a brabantokat…”[4] A hercegnek az a dolga Londonban, hogy tisztázza, vajon köztársaságot kívánnak létrehozni Franciaország északi szomszédságában? Ne elégedjék meg a politikai nyilatkozatokkal, hanem igyekezzék tájékozódni, történtek-e intézkedések az angol hajóhad esetleges megindítására? Persze a belgiumi eseményeken túl az is érdekli a királyt, mennyiben függnek ezek össze a franciaországi forradalmi mozgalmakkal, s hogy a „zavarokat” mennyiben támogatja az angol udvar. Ha az utóbbi vonatkozásban benyomásai megnyugtatóak, törekedjék Belgium ügyének minél kedvezőbb elintézésére. „Ha a londoni kormány úgy döntött, hogy elvonja Belgiumot Ausztria uralma alól, és hajlandó a Királlyal [mármint XVI. Lajossal] a lebonyolítás módjáról tárgyalni, ennek két feltétele van: 1. a császár [II. József] formális beleegyezése, 2. méltányos kárpótlás a császár számára azért az áldozatért, amelyet hoz.”[5] Az instrukcióból nem hiányzik a megoldásra tett javaslat sem. „Ha a belga tartományoknak más uralmi alárendelést szánnak, a Király [XVI Lajos] azt részesítené előnyben, ha külön uralkodó alá rendelnék… Elképzelhető az az eredmény, hogy a javaslat Orléans-i Fülöp javára történik… A tárgyalásokat csak akkor kell komoly formában megindítani, ha biztos sikerre lehet számítani.”[6] A monarchia londoni követe, Reviczky Károly – aki fontos, de dicstelen szerepet játszott 1772-ben, Lengyelország első felosztása idején – csak mérsékelt figyelmet fordít Orléans-i Fülöp londoni tevékenységére. Mint a többi követnek, neki is az a dolga, hogy hetenként többször is jelentéseket írjon az államkancellárnak, az agg, de e történeti helyzetben igen tevékeny Kaunitz hercegnek. Reviczky ezúttal is bizonyságot ad kivételes tehetségtelenségéről. Nem ismeri fel a belgiumi helyzet súlyos voltát, beépített informátorai révén sem tud semmit arról, hogy az orléans-i herceg nem udvariassági látogatásra, hanem a monarchiát romboló akcióra érkezett ide. Le is váltják. Ilyen gyorsan követet sem előbb, sem utóbb nem hívtak vissza posztjáról.

Kétségtelenül voltak Londonban érdemi tárgyalások a belgiumi helyzetről, de ezt a kormány a brabanti rendek küldötteivel eszközölte.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja.

Mérei Gyula

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

E gyapjúfélék áralakulását (10. táblázat) elsősorban a londoni gyapjúpiac és az ahhoz igazodó többi európai piac kereslete szabta meg. Elsőként a legfinomabb és a finom gyapjú keresletének csökkenése hatott az árakra azóta, hogy London már az 1840-es évek első felében kezdte visszafogni ennek az árufélének importját a kontinensről. Az örökös tartományok, elsősorban Bécs növekvő felvevőképessége azonban, de a boroszlói, francia, holland, svájci, olasz kereskedők vásárlásai is hamarosan kiegyenlítették ezt a hátrányt. A középminőségű kétnyíretű gyapjú kereslete változatlanul jó, és a recesszió idejét leszámítva javuló tendenciájú volt mind az örökös tartományok, mind más országok, elsősorban a francia és olasz piacok vonatkozásában.

9. táblázat
A Magyar Királyság[7] gyapjútermelése és -kivitele az örökös tartományokba (1809–1847) (ezer bécsi mázsában)[8]
Év Termelés Év Kivitel (átlag)[9]
1809 240
1831–1840 235,0
1816–1821 114[10]
1840–1847 235,2
1822–1827 165[11]
1835 400
1837 550
1841 340
1842 340
1842–1844 400[12]
1845 350 1846–1847 400[13]
10. táblázat
A gyapjú ára (1828–1847) (konvenciós forintban, bécsi mázsánként)
Időszak Spanyol gyapjú Magyar gyapjú Német gyapjú
forint krajcár index 1828–1830=100 forint krajcár index 1828–1830=100 forint krajcár index 1828–1830=100
1828–1830 66 24 100,0 24 18 100,0 39 45 100,0
1831–1841 85 32 128,8 52 34 216,3 60 85 145,5
1841–1847 72 19 108,9 51 59 213,9 53 13 133,9
Forrás: Körösi József, Adalékok az árak történetéhez (In: Pestvárosi statisztikai évkönyv). Pest, 1873. Különlenyomat. Függelék. Az átlagárakat az évenkénti pesti piaci átlagárak alapján számítottuk ki.

A belső piac alakulása

Angliában a 19. század elején – Londont nem számítva – 41 nagyobb város volt, ebből 31 minősíthető ipari városnak.

A pénzpiac és a hitelviszonyok

A külföldi biztosító intézeteknek Magyarországon neves pesti kereskedők voltak az ügynökei (a londoni Globe Életbiztosító Társaságé Liedemann Sámuel Frigyes, az Első Osztrák Tűzbiztosító Társaságé Liedemann János Sámuel, a Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaságé előbb Malvieux pesti nagykereskedő és pénzváltó, majd Kappel Frigyes).

Vörös Károly

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

A drinápolyi béke 1829-ben jelentősen megerősítette a cár politikai és stratégiai befolyását a Balkánon. Ennek ellensúlyozására 1830-ban a londoni konferencia elismerte Görögország függetlenségét egy bajor herceg királysága alatt.

Gergely András

Európa, 1830

A régi rend visszaállítása érdekében már fegyveres beavatkozásra készülő cár lendületét azonban a berlini és a bécsi udvarban is fékezni igyekeztek, Anglia és Franciaország pedig a leghatározottabban visszautasította az intervenciót. A két nyugat-európai nagyhatalom közös alapelvéül ekkor fogadta el a be nem avatkozás elvét, amelyet első ízben Belgiumra alkalmaztak. Egy londoni értekezleten azután közös megállapodás született. A nagyhatalmak együttesen garantálták Belgium örökös semlegességét.

A keleti kérdés

Az 1840 júliusában létrejött londoni szerződés szerint a négy nagyhatalom garantálta a Porta jogait Egyiptom felett. Az egy év múlva kötött kiegészítő egyezmény valamennyi ország hadihajói előtt bezárta a tengerszorosokat. Oroszország kiváltságos védnöki szerepe ezáltal megszűnt. A keleti válság megoldásában a Habsburg-monarchia kezdeményezései ellenére sem játszott érdemi szerepet. A nagyhatalmak két legnagyobbjának megegyezése esetén Metternich működése csak a tények tudomásulvételére korlátozódhatott.

Franciaország azonban hiányzott a londoni konferencia résztvevőinek sorából. Nem sikerült helyreállítani az európai „pentarchia”, az öt nagyhatalom egyetértését.

Vörös Károly

A centralisták

Többen közülük nagy utazásokat tettek Nyugat-Európában (Trefort Londontól Szentpétervárig ismeri Európát) és utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló hazai rend. tarthatatlanságát érzik meg, hanem azt is meglátják, hogy a kiút nemcsak a vármegye nemesi osztálytartalmának polgárira cserélésén át, hanem az intézmények teljesen új, polgári rendszerének megteremtésével is, sőt valójában csakis így lehetséges.

Kovács Endre

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

1849 májusában Marxot kiutasították Poroszországból, s mivel Párizsban a hatalomra került reakció következtében nem nyílt tér a forradalmi baloldal számára, Londonba költözött, ott is élt haláláig. Vezető szerepet töltött be a Kommunisták Szövetségében. Ismét közeli kapcsolatba került Engelsszel. A nélkülözés kemény évei következtek Marx életében; betegségek, pénzhiány, elszigetelődés jellemezte az 1852–53-as éveket. Angliából a német viszonyokra nem tudott hatással lenni, ami nem zárta ki azt, hogy rendkívüli erővel vesse magát az időszerű kérdésekre. Engelsszel együtt megvonta az 1848-as polgári forradalmak mérlegét, nagyszabású polemikus műben világított rá Louis NapoléonBrumaire 18-ájának” társadalmi hátterére, s itt gyökeresen eltért attól a jellemzéstől, amelyet egy Victor Hugo és egy Proudhon adtak a napóleoni államcsínyről; kimutatta, hogyan teremtett az osztályharc olyan viszonyokat Franciaországban, „amelyek egy középszerű és groteszk szereplőnek lehetővé tették a hősszerep eljátszását”. A marxi okfejtések, következtetések mögött az osztályharc történelmi jelentőségének felismerése, s egyben a jelen Franciaországának beható ismerete húzódik meg. Marx minden eseményt alaposan megvizsgált, a helyére illesztett. A kortörténeti témán próbálta ki a maga elméleti megállapításait, s erről Engels a mű harmadik kiadása előszavában, 1885-ben állapította meg, hogy a „próba fényesen sikerült”.

Az 50-es évek első felében vette fel a harcot Marx a „forradalomcsináló” kispolgári demokratákkal és polgári forradalmárokkal, Ledru-Rollin, Mazzini és társaik irányával, elsőként emelte ki az elméleti munka fontosságát, amire ő maga mutatott példát azokban az egyébként mostoha években, amikor nagyobb lélegzetű munkák nem jelentek meg tőle (inkább brosúrák, cikkek, a New York Daily Tribune-ben elhelyezett tudósítások). 1857–58-ban keletkeztek azok a nagy jelentőségű kéziratok, amelyek lerakták a marxi politikai gazdaságtan és a történeti materializmus alapjait. Az e kéziratokban kidolgozott gondolatokat foglalja össze Marxnak A politikai gazdaságtan bírálatához című 1859-ben megjelent kötete, s ezek készítették elő korszakalkotó művének, A tőké-nek a megírását. A nagy mű első kötete először 1867-ben látott napvilágot, a következő köteteket Marx már nem fejezhette be, a második és harmadik kötet az ő halála után Engels szerkesztésében jelent meg a marxi kéziratok felhasználásával (1885, 1894).

Fordulópont volt az 1864-es esztendő, amikor is Londonban megalakult a Nemzetközi Munkás Szövetség – az I. Internacionálé. Főtanácsában Marx mindvégig éreztette befolyását. Ennek történeti jelentősége pedig mérhetetlenül nagy volt. Az I. Internacionálé távolról sem tükrözött egységes irányzatot, a legkülönbözőbb felfogások találkoztak a munkásosztály első nemzetközi szervében, korántsem beszélhetünk a marxi-engelsi ideológia egyeduralmáról. Ezekben az években még tarkán keveredtek egymással a legkülönfélébb nézetek, minden ország munkásmozgalmában szóhoz jutottak a hazai hagyományok, a polgári, az utópikus szocialista, az anarchista és egyéb tanok. Az I. Internacionálé egymást követő kongresszusai a kor nagy problémáit tárgyalták: szerepelt természetesen a háború és a béke kérdése, a hadseregek problémája, a munkásosztály helyzete, a „politizálni vagy nem politizálni” alternatívája, a földtulajdon, az öröklés, a munkásszövetkezések, a burzsoá programokhoz való állásfoglalás, a nemzeti elnyomás és ennek megszüntetése, az egyház, a vallás stb. Az Internacionálé egész fennállása idején (1872-ig, illetve 1876-ig) a marxi irányzat mindig harcban állott azokkal az erőkkel, amelyek a Munkás Szövetség fellazítására, megszüntetésére irányultak, vagy amelyek mellékutakra kívánták terelni a munkás-szolidarításnak ezt a nagy összefogó szervét. 1871-ben, a Párizsi Kommün idején a viták különös jelentőséget nyertek: proudhonizmus, bakunyinizmus, blanquizmus állottak akkoriban az előtérben. Marx mindvégig ott tudhatta maga mellett a harcokban Engelst, aki maga is részt vett az I. Internacionáléban folyó vitákon, támogatva Marxot Bakunyin anarchizmusa ellenében. Engelsnek óriási szerep jutott a marxi ideológia terjesztésében. Részben az ő érdeme, hogy a marxi nézetek a sokféle torzítástól és vulgarizálástól megtisztítva jutottak el a német munkásokhoz, akik hosszú időn át nem voltak abban a helyzetben, hogy tiszta forrásból ihassanak, vagyis magát Marxot ismerjék meg hamisítatlan tartalmában. Az olyan írások, mint Engelsnek 1878-ban megjelent Anti-Dühring-je, ezt a tisztító szerepet töltötték be.

A tudományos szocializmus elmélete nehéz harcok közepette került kidolgozásra, sok akadállyal kellett megküzdenie, hiszen a múlt század 60-as éveiben a szocializmust sokféleképpen magyarázták, nem egyszer a marxi nézetektől különböző módon. Gondolnunk kell elsősorban Lassalle-ra, aki arra törekedett, hogy a munkásosztályt elválassza a burzsoá liberális pártoktól és saját pártba fogja egybe. Az általános választójogban látta azt az eszközt, amelynek segítségével a munkásosztály növekvő befolyást nyerhet az állam irányításában, megvalósíthatja céljait. A végső cél a szocialista társadalom, amelyben megszűnik a termelőeszközök magántulajdona. Nagy fontosságot tulajdonított a munkás termelő szövetkezeteknek, hogy ezzel a munkások – nem elutasítva az állam segítségét sem! – maguk is vállalkozókká alakuljanak át. Lassalle – akinek doktrínája nagy hatással volt a kezdeti munkásmozgalomra – rakta le az Általános Német Munkásegylet alapjait (1863. május 23-án alakult meg Lassalle elnökletével).

Lassalle korai halála után Bebel és Liebknecht vették kézbe a német munkásosztály szervezését. A Lassalle-párt vezetőségével kirobbant vitában (mely 1865-ben szakításhoz vezetett), Liebknecht már marxi álláspontot foglalt el. Noha szászországi tevékenységében látunk törést, hiszen az ottani Néppárthoz kapcsolódott, Marx és Engels hatása továbbra is domináló volt benne. A kisnémet, porosz szupremáciájú politikával való szembefordulás, a lassalle-i párt szigorú centralizmusának elvetése vezetett oda, hogy Liebknecht, Bebel és elvbarátaik 1869-ben Eisenachban létrehozták Németország Szociáldemokrata Munkáspártját (szemben az Általános Német Munkásegylettel), s ezzel megszületett német területen az első olyan munkáspárt, amely valóban Marx befolyását tükrözte. 1875 májusában azután bekövetkezett Gothában a két munkáspárt fúziója. Az ily módon létrejött Szocialista Munkáspárt már olyan erőt képviselt, melyet Bismarck hirhedt „szocialista” törvénye sem fojthatott el. 1878 és 1890 között August Bebel okos irányításával a német szociáldemokrácia hajója kikerülte a rá leselkedő veszélyeket, méghozzá akkora sikerrel, hogy 1890-ben – ez Bismarck távozásának éve – egy és fél millió szavazattal a német szociáldemokrata párt lett a birodalom legerősebb pártja.

A 60-as évektől a 48-as forradalmároknak az a csoportja, amelynek ugyan a marxi iránnyal nem volt kapcsolata, de azért magát szocialistának nevezte, elvesztette jelentőségét, szétszóródott. Blanc és Ledru-Rollin még feltűntek 1870 után Franciaországban, Raspail ugyancsak visszatért (1863-ban amnesztia révén), Considérant teljesen elfeledve halt meg 1869-ben Párizsban, Charles Delescluze a Párizsi Kommünben, a versailles-iak ellen vívott barikádharcban vesztette életét. Az egykori 48-as szocialisták időközben megöregedtek, s amennyiben még hangot kaptak a politikai életben, már nem a szocializmusról írtak, hanem a szövetkezeti eszméről, a bankokról. Nem tudtak lépést tartani a szocializmus fejlődésével.

A Nyugat-Európában élő oroszok közül szocialistának vallotta magát Herzen is, de ő – nem függetlenül a hazai orosz hagyományoktól és az úgynevezett szlavofil irányzat eszmei befolyásától – az orosz nép számára a szocializmusnak egy sajátos útját jelölte ki. Ennek az orosz nép testére szabott szocializmusnak az alapját a régi orosz faluközösség (az obscsina) jelentette volna. Ez az obscsina-szocializmus olyan jövőt kínált az orosz népnek, amely elkerülhetővé tenné a nyugati mintájú kapitalizmust, és a régi orosz faluközösségek fenntartásával egyenesen a szocializmusba – egy valóságos földi paradicsomba – vezetné az orosz parasztokat. Idillikus, patriarchális társadalom lebegett a nyugati kultúrában 1848-ban mélységesen csalódott nagy orosz író előtt. A program közös nevezőre hozta volna mindama délkelet-európai paraszti társadalmakat, ahol még fellelhetők voltak a falusi földközösség maradványai. Herzen jelentőségét mindamellett nem ebben az utópista elméleti konstrukcióban kell látnunk, hanem abban, hogy nemesi forradalmárként haladó demokratikus, forradalmi harcot folytatott I. Miklós és II. Sándor despota rendszere ellen, mintegy hidat alkotva az 1825. évi nemesi forradalmárok (dekabristák) és a századvégi szocialista orosz forradalmiság között. Megteremtette az első szabad orosz sajtót a Kolokol (Harang) című lapjával. Vele egyidőben az orosz forradalmiságnak igen erőteljes képviselői küzdöttek a jobbágyfelszabadítás progresszív formájáért, a cári önkény eltörléséért, Oroszország demokratikus, népi jellegéért. A nemességtől elszakadó értelmiség, az úgynevezett raznocsinyec intelligencia találta meg legbátrabb kifejezőjét Csernisevszkijben és azokban a forradalmárokban, akik a Föld és Szabadság mozgalmában vettek részt. E forradalmiság végül is beletorkollott a narodnyikok (népbarátok) mozgalmába, s noha egyes kiemelkedő képviselőik eljutottak a marxi elmélethez, s ennek szellemét terjesztették az orosz haladó társadalomban, a narodnyikizmus ideológiája végül messze eltért a tudományos szocializmus programjától. A narodnyikok folytatták az egyoldalú parasztkultuszt, nem ismerték fel a munkásosztály történelmi jelentőségét, s az egyéni terrort gyakorolták merényletek formájában. Nem annyira Herzen hatása élt tehát tovább az orosz haladó mozgalmakban, mint inkább Bakunyiné, aki már a 40-es években eljutott a „tett filozófiájához”, s ehhez hű maradt később is. A nyugat-európai politikai arénán a marxista irányzatnak különösen Bakunyinnal és a francia Proudhonnal kellett megbirkóznia.

Bakunyin már az 1848-as forradalmi időszakban magára hívta a figyelmet, júniusban részt vett a prágai barikádharcokban, majd Szászországban tervezett felkelést, ahol elfogták, s az ausztriai hatóságok kiszolgáltatták a cárnak, aki Szibériába száműzte. 1861-től – miután megszökött Szibériából és Londonba érkezett – haláláig szüntelenül az európai társadalmi mozgalmak középpontjában látjuk nyugtalan alakját.

Spira György

A kormány és az ellenforradalmi erők

Április folyamán viszont apránkint kezdett láthatóvá lenni, hogy az európai forradalmi áradat, bármilyen heves hullámverést okozott is eleinte, az európai hatalmi építmény két legfőbb sarokoszlopát, Angliát és Oroszországot már nemigen lesz képes megrendíteni. Hiszen Angliában a chartisták április 10-i londoni tömegtüntetését, jóllehet minden korábbi hasonló megmozdulásuknál nagyobb szabású volt, a rendőrségnek játszi könnyedséggel sikerült szétvernie.

A kormány külpolitikája

Amikor tehát a kormány áprilisban egy állandó angol diplomáciai megbízott Pestre küldését kérte, London a leghatározottabban elzárkózott e kérés teljesítése elől.

Külföldi támogatók keresése

Mert – annak ellenére, hogy az angol kormány már 1848 tavaszán elvetette a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolat felvételének a gondolatát – a Frankfurtból távozni kényszerült Szalay Lászlót Kossuth novemberben Londonba küldte olyan utasítással, hogy a változatosság kedvéért Angliára nézve előnyös kereskedelmi kapcsolatok kiépítését indítványozza a szigetország kormányának. Szalay azonban még kihallgatást sem kapott az angol külügyminisztertől, Palmerston lordtól. Az 1849 elején Szalay nyomdokaiba lépő Pulszky Ferenc pedig nagy nehezen elérte ugyan, hogy legalább magánemberként tárgyalhasson Palmerstonnal, érdemleges előrelépésre azonban az angol kormányt néki sem sikerült rábírnia.

Mert Anglia csakugyan hasznot húzott volna Magyarországgal való kereskedelmi forgalmának megnövekedéséből, s az angol meg a francia hatalmi törekvéseket csakugyan sértette Ausztria itáliai és Oroszország balkáni jelenlétének megszilárdulása. A Habsburg-birodalom meggyengülése azonban még inkább sértette volna az angol meg a francia uralkodó körök érdekeit, hiszen ez még akadálytalanabbá tette volna Oroszország balkáni térhódítását, s olasz vagy német földön sem angol vagy a francia hatalmi érdekek érvényesítésének, hanem a nemzeti egységtörekvések sikerre vitelének a lehetőségét növelte volna. A magyar forradalom állásainak megerősödése pedig természetszerűleg a Habsburg-birodalom meggyengülését vonta volna maga után.

A baj azonban ennek ellenére sem az volt, hogy a magyar forradalom továbbra is kísérleteket tett a Párizzsal és Londonnal való kapcsolatfelvételre, hanem hogy az ilyen irányú kapcsolatkeresés mellett az önvédelmi háború megindulását követő időszakban is második helyre szorult azoknak a kapcsolatoknak az ápolása, amelyek a magyar forradalmat többi európai forradalmi mozgalomhoz fűzték.

Szabad György

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

Szécsen Antal gróf még arra is vállalkozott, hogy Batthyány kivégzését követően személyesen utazzék Londonba, és a levert magyar forradalmat befeketítő, a cári intervenciót és a magyarországi megtorlást indokló érvekkel lássa el a Habsburg-hatalomnak a felháborodott angol közvélemény által keményen bírált mentegetőit.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Kossuth még kisázsiai internáltsága idején ismételten felszólítást kapott Giuseppe Mazzinitól, a római köztársaság száműzött elnökétől, az olasz republikánus egységmozgalom vezetőjétől, hogy csatlakozzék az általa 1850 nyarán Londonban több más polgári demokratikus forradalmárral együtt alakított Európai Központi Demokrata Bizottsághoz.

A nemzetközi helyzet változásai és az emigráció

Túl azon, hogy széles körű rokonszenvet ébresztett, s hozzájárult a vezetésével folyó emigráns szervezkedés anyagi feltételeinek biztosításához, körútjain Kossuth fontos célt ért el a magyar forradalom alapvetően antifeudális és abszolutizmusellenes jellegének elismertetésével és annak megértetésével, milyen felelősség terheli a szabadságszeretetüket hirdető kormányokat, amiért a Habsburg-elnyomást már-már lerázó Magyarországot sorsára hagyták a cári hatalom beavatkozása idején. Kossuth a londoni városházától mintegy ötszáz népgyűlésen át az amerikai kongresszus szónoki emelvényéig nem közvetlen támogatásért, hanem a „beavatkozás a benemavatkozás biztosítására” elvének elfogadtatásáért küzdött.

A mezőgazdasági termelés

Ellentétben az arató- és kaszálógéppel, a lóval működtetett cséplőjárgány, majd az 1850-es évek elején felbukkanó gőzcséplőgép (első példányát emigráns segítséggel szerezte be Londonból egy tolnai középbirtokos) viszonylag gyors ütemben terjedt el, s az 1860-as években már kibontakozóban volt fordulatot hozó szerepe a Dunántúl és az Alföld nagy- és középbirtokain.

A bányászat és az ipar fejlődése

Ganz Ábrahám budai műhelye, amelyben 1844-ben 7, 1848-ban 60 munkás dolgozott, az 1860-as évek derekára több mint 350 munkást foglalkoztató gyárra fejlődött. Mindenekelőtt 1855-ben szabadalmaztatott kéregöntésű vasúti kerekeivel érte el nagy, az 1855. évi párizsi és az 1862. évi londoni világkiállítások díjaival is öregbített sikerét.

A természettudományok

Az elkövetkező években helyet kaptak a hazai sajtóban Rónay Jácintnak, a honvédsereg száműzetésbe kényszerült tábori papjának a darwinizmusról szóló Londonból küldött tanulmányai, amelyek 1864-ben már megtöltöttek egy Pesten kiadott, testes kötetet. Mindez korántsem volt véletlen. A magyar tudományos életet természettudósok sorának felismerései készítették elő az új befogadására, kiváltva az elavuló nézetek elkötelezettjeinek heves ellenállását. A geológus Szabó József, a reformkorban az Iparegyesületben tevékenykedő Nendtvich Károly, a madártant tudományos szintre emelő Petényi Salamon és életrajzírója, vele együtt a hazai őslénytani kutatások megalapozója, Kubinyi Ferenc külföldi eredményeket is közvetítő munkássága tette képessé a magyar természettudósok legjobbjait a darwini fejlődéselmélet jelentőségének a gyors érzékelésére.

A magyar tudományos élet egykorú jellegzetes ellentmondása volt az, hogy nemcsak az értékmentő, hanem a dogmáktól tudatosan szabadulni törekvő és az újnak kaput nyitó tudósok jelentős része sem egy szakmának az elkötelezettje, hanem sokkal inkább a tudományosságnak s az általa is polgárosítani remélt nemzet felemelése ügyének „mindenese” volt. A természettudósként említettek közül például a börtönviselt Kubinyi Ferenc, aki függetlenségi nézetei miatt a tudományos közélet irányítói által üldözöttnek tekintette magát, nemcsak őslénykutatással és geológiával, sőt régészkedéssel és tudománytörténettel foglalkozott, hanem részt vett a Konstantinápolyba hurcolt Corvinák felkutatásában és visszaszerzésében is. A száműzött Rónay Jácint, aki olyan fontos szerepet játszott Darwin tanainak megismertetésében, hadmérnöki tankönyvet készített az emigráns magyar tisztek továbbképzésére, kötetnyi „jellemrajzot” írt angol színészekről, tanította Kossuth gyermekeit, és segédkezett Széchenyi Londonba csempészett kéziratának kiadásában.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

Széchenyi halála

Bach még a belügyminiszteri tárca birtokosa volt, amikor birodalomszerte terjedni kezdtek az 1859 elején Londonban kiadott Ein Blick auf den anonymen ,Rückblick'… című röpirat első példányai.

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

1864. szeptember 28-án Londonban megalakult a Nemzetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé. A tudományos szocializmus megteremtői, Karl Marx és Friedrich Engels szívesen vállaltak irányító szerepet az I. Internacionálé vezérkarában.

Az Általános Munkásegylet megalakulása

Törekvéseiket Hrabje János asztalos is támogatta. Nagy műveltségű, képzett szocialista volt, tagja az Internacionálé Főtanácsának. 1866 őszén apja halála miatt vissza kellett térnie Londonból Magyarországra. „Hrabje polgártárs, akinek a közeli időben Londonból Magyarországra kell távoznia, megbízatik – szól a Főtanács 1866. szeptember 18-i ülésén elfogadott határozat–, hogy abban az országban a Szövetség nevében tevékenykedjék.”[14] Hazatérve kapcsolatot teremtett a lassalleánus nyomdászokkal és segítséget nyújtott a szocialista munkásegylet megalakításához.

1868. február 9-én egy tágas, Üllői úti asztalosműhelyben tartották meg első gyűlésüket a szocialista munkások: főként a kisipari szakmák képviselői, nyomdászok, cipészek, asztalosok és szabók. A gyűlésen a soknemzetiségű fővárosban nagy számmal dolgozó németek és szlovákok is részt vettek. Határozatot hoztak a magyarországi munkásosztály első szocialista szervezetének, az Általános Munkásegyletnek a megalakításáról.

Az új szervezet programját a február 23-án kibocsátott Szózat körvonalazta. Bevezetője Lassalle eszméi alapján vázolta fel a munkásságnak a tőkés társadalomban elfoglalt helyét, rámutatva arra a folyamatra, amely a fejlettebb tőkés országokhoz hasonlóan Magyarországon is a dolgozó osztályok pauperizálódásához vezet. Lassalle gondolatmenetének hatása tükröződik abban is, hogy nemcsak a munkásosztály, hanem az egész magyar társadalom feladatának tekintette a tömegnyomor terjedésének megállítását, egy új, igazságosabb rendszer megteremtését. Utalva az 1848 as jobbágyfelszabadításra, amelyet a hatalmon levő nemesség kezdeményezett, rögzíti le a Szózat: „E hon polgárainak hazafiságától elvárja a munka népe, hogy saját osztályelőnyeit – mint a honi aristokratia tette – figyelmen kívül hagyva, az általánosság javához, az örök igazság koronázásához járulni fog…”

A Szózat országos jellegű szocialista szervezet létrehozását tűzte ki célul. Feladatait a munkások általános műveltségének és szakmai tudásának továbbfejlesztése mellett a következőkben határozta meg: „Az Általános Munkásegylet célja a munkásosztály szellemi és anyagi érdekeinek óvása és előmozdítása. E célt elérni törekszik…

  1. minden törvényes eszközök fölhasználása által, hogy a politikai és a polgári jogokat a munkásosztály számára megnyerje;
  2. buzdításokkal a munkásosztály anyagi helyzetének jobbítására, s a Lassalle elvei szerinti termelő-egyesületek lehetősítése által;
  3. a napi kérdések szabad megvitatása által, melyek a munkásvilágra társas horderővel bírnak…”[15]

Az Általános Munkásegylet Szózat-a tehát Lassalle programjának megfelelően hirdette meg a küzdelmet a munkásosztály politikai és gazdasági egyenjogúsításáért. A szocialista társadalom megteremtéséről nincsen szó a programban, de a politikai törekvések, a termelő társulatok szorgalmazása és a világosan kimondott elv – „A tűzoszlop, mely bennünket vezérel, Lasalle Nándor tana legyen!” nem hagy kétséget afelől, hogy az Általános Munkásegylet szocialista tanítások alapján állt.

Az Általános Munkásegylet alapszabályait 1868 júniusában dolgozták ki és az augusztus 9-én tartott első nyilvános közgyűlésen fogadták el. Egyúttal megválasztották az egylet tisztikarát is: az addigi ideiglenes elnök, Hrabje János helyére Hirsch Lipót került. Az alapszabály szövege megismétli a Szózat-ban foglalt alapelveket, feladatokat, de már olyan kitételek is olvashatók benne, amelyek az Internacionálé eszmei hatását tükrözik. Az egyik pont lerögzíti az Általános Munkásegylet jogát a nemzetközi kapcsolatok fenntartására: „Testvéries közlekedést eszközölni az idegen földön levő társakkal.”[16] Az alapszabályok az egylet nevét magyar, német és szlovák nyelven is feltüntették, az egylet pecsétje is háromnyelvű volt, jeléül annak, hogy nemcsak a magyar, hanem az ország területén élő nemzetiségi munkásokat is tömöríteni kívánja.

Az Általános Munkásegylet már megalakulásakor kapcsolatban állt a nemzetközi munkásmozgalommal, s e szálak a következő esztendőkben mind jobban megerősödtek. A Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa és a pesti szocialisták összeköttetését Hrabje János teremtette meg, aki hazatérése után levelezett Londonnal.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

Beust felmérte a helyzet súlyosságát, kereste a békés kibontakozást, és az orosz eljárást tudomásul vevő Angliához kívánt csatlakozni. Az oroszellenes magyar közvélemény nyomására azonban megváltoztatta álláspontját, és akcióba kezdett a párizsi béke által kilátásba helyezett szankciók végrehajtása érdekében. Amikor a háborús politika az angol és a porosz ellenállás következtében hajótörést szenvedett, arra tett kísérletet, hogy a fekete-tengeri kérdés rendezésére összeülő londoni konferenciával a szélsőséges osztrák–magyar álláspontot elfogadtassa. Indítványozta, hogy a Fekete-tenger semleges státusának megszüntetését csak megfelelő kompenzációk ellenében vegyék tudomásul: nyissák meg a tengerszorosokat a nagyhatalmak hadihajói előtt, tegyék lehetővé, hogy ezek korlátlan számban tartózkodhassanak a Fekete-tengeren. Az osztrák–magyar program elfogaztatására az angol közömbösség és a porosz&ndah;orosz együttműködés miatt nem volt semmi kilátás. Az aláírt szerződés a program egyetlen pontját sem tartalmazta. Ausztria–Magyarország a londoni konferencián súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

Katus László

Az államháztartás válsága és konszolidációja

A pénzszerzés korábban gyakran alkalmazott módjához, a bankópréshez – vagyis fedezetlen bank- és államjegyek kibocsátásához – a kiegyezés után a Monarchia egyik állama sem folyamodott többé, hanem úgy jutott hitelhez, hogy államkölcsönkötvényeket helyezett el a nemzetközi tőkepiacon. A kötvények elhelyezését rendszerint osztrák és nyugat-európai nagybankokból alakult konzorciumok végezték, amelyeknek 1873-tól kezdve állandó tagjai voltak a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni Rothschild-bankházak, a bécsi Creditanstalt és a Wodianer-bankház, a berlini Disconto-Gesellschaft és a Bleichrőder-bankház, a darmstadti Bank für Handel und Industrie, magyar részről pedig a budapesti Magyar Általános Hitelbank.

Szász Zoltán

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

Kevesebb kritikát váltott ki a LondonFiume járat évi támogatása, különösen amikor azt 1883-tól az Adria nevű magyar hajózási társaság kapta meg.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Frankel személyében a nemzetközi munkásmozgalom egyik képzett és sokat tapasztalt vezetője került a hazai munkásmozgalom élére. Az óbudai születésű ötvösmunkás tanulóéveit Németországban, majd Franciaországban töltötte. Párizsi tartózkodása idején egyik létrehozója és vezetője volt az Internacionálé párizsi német szekciójának, majd részt vett a Párizsi Kommün megteremtéséért indított harcban is. Bár nem volt francia, 1871 márciusában a Kommün vezető testületébe választották, majd a munka- és a kereskedelemügyi megbízott (miniszter) funkcióját ruházták rá. A munkáshatalom leverése után elmenekült Párizsból, 1871 nyarán Londonban telepedett le, ahol Marx és Engels munkatársaként az Internacionálé Főtanácsában dolgozott mint Ausztria–Magyarország levelező titkára. 1575 őszén azzal a szándékkal hagyta el Londont, hogy Bécsben telepedik le.

A Magyarországi Általános Munkáspárt

A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak. A csoport tagjai J. Most lapjának, a londoni Freiheit-nek forradalmi irányával rokonszenveztek és azt követően is kitartottak mellette, hogy a wydeni illegális pártkongresszuson, 1880 augusztusában J. Mostot a német szociáldemokrata párt kizárta tagjai közül.

A budapesti radikális pártellenzék vezetői között ott volt Práger Ármin szabósegéd, aki korábban az ausztriai szocialista mozgalomban fejtett ki aktív propaganda- és szervező tevékenységet és a radikális csoporthoz állt közel, Horváth János és Heckmann István cipészsegéd, a cipészszakegylet vezetői és két forradalmi érzelmű nyomdász: Rusz Mátyás és Schäffler Albin – az utóbbi Heckmann Istvánnal együtt az 1871–72-es hűtlenségi per vádlottja, az Internacionálé tagja.

1881 februárjában 11 ellenzéki szocialista levelet publikált a Freiheit-ben, ebben élesen bírálta a Magyarországi Általános Munkáspárt politikáját, főként a parlamenti ellenzékkel kiépített kapcsolatait és egyes vezetőknek – különösen Csillag Zsigmondnak – a kormánykörök iránt lojális, a radikális pártellenzékkel szemben viszont erőszakos magatartását. 1881 folyamán az ellentétek elmélyültek. Szeptemberben megalakult a radikális szocialista ellenzék központi irányító szerve, a Végrehajtó bizottság, amely Der Sozialist címmel hetilapot adott ki (1882. január). Ezt követően több radikális hangú, német nyelvű lap látott napvilágot (Der Kommunist, Volkswille). 1883-ban jelent meg a Radikal és a szervezet magyar nyelvű lapja, a Népakarat, amelyet a fiatal Szalay András cipészmunkás szerkesztett. A radikálisok csoportja lassanként kiépítette illegális szervezetét, amely behálózta a fővárost és élénk – szintén illegális – kapcsolatot tartott fenn az ausztriai radikális szocialistákkal. Az osztrák kivételes törvény bevezetését követően Budapest lett a radikálisok szervezeti központja. Itt jelentették meg az osztrák radikálisok lapját, a Zukunft-ot, röpcédulákat állítottak elő és illegálisan szállították Ausztriába. A kivételes állapot elrendelésekor kiutasított osztrák radikálisok is budapesti elvtársaiknál találtak menedékre.

A radikális szocialista ellenzékhez azok a forradalmi érzelmű munkások csatlakoztak, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt taktikájával és osztályharcos, önálló munkáspolitika kialakítását követelték. Úgy látták, hogy közel van a szocialista forradalom időpontja, a kormányzati terrornak rövidesen Véget lehet vetni. A radikális munkássajtóban megjelent cikkek és a gyűléseken elfogadott határozatok azt mutatják, hogy a Freiheit magyarországi tábora a szocialista munkásmozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben látta (forradalmi propaganda, illegális szervezkedés), haszontalannak tartott minden olyan törekvést, amely a tőkés társadalmi rendszer politikai intézményeinek megreformálására irányul. A csoport tagjai a londoni Freiheit befolyására anarchista jellegű nézeteket is hangoztattak. Feltétlen érdemük azonban, hogy a proletár nemzetköziség elvéhez hűek maradtak, s a munkásság soraiban ébren tartották a forradalmi eszméket.

Hanák Péter

Harc az önálló munkáspártért

Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé. A kiegyezés évében már Párizsban működik, csakhamar az Internacionálé tagja, a francia forradalmi mozgalom tevékeny harcosa lesz. Küzd a Párizsi Kommün kivívásáért, a győzelem után a munkaügyi bizottság vezetőjévé választják. A Kommün bukása után Londonban, Marx és Engels oldalán folytatja a harcot, az Internacionálé Főtanácsában Ausztria–Magyarország képviselője.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

Gołuchowski 1896 februárjában előzetes informálódás után magabiztos utasítással fordult a londoni osztrák–magyar nagykövethez. Leszögezte, hogy véleménye szerint az érdekek azonossága, amely annak idején a szerződés megkötésére vezetett, még mindig fennáll. Kifejezte az osztrák–magyar készséget a további együttműködésre, sőt még feltételeket is szabott. Arról írt, hogy a tengerszorosok védelme elsősorban Anglia érdeke lévén, a Monarchia csak abban az esetben hajlandó újra elkötelezni magát, ha ebben a tekintetben az angol együttműködésre teljes bizonyossággal számíthat. A keleti kérdésben közömbössé váló szigetországgal azonban nem lehetett ilyen magas lóról beszélni. A londoni osztrák–magyar nagykövet néhány nap múlva jelentette, hogy a szerződés megújítására irányuló kísérletek céltalanok, mert az angol kormány semmi hajlandóságot sem mutat a megállapodásban lefektetett elvek további méltánylására.

Az annexió

1908 első hónapjaiban Aehrenthal igyekezett diplomáciailag előkészíteni az annexiót. Ebben kezére játszott az orosz diplomácia is, amely ekkor hajlott egy újabb osztrák–orosz egyezkedésre. Izvolszkij, aki létrehozta az orosz–angol megállapodást, a tengerszorosok kérdésében a régi partnert kényszerült felkeresni. Tíz évvel korábban még Londonban ajánlották a Boszporusz megnyitását, most viszontszolgáltatás hiányában elzárkóztak minden orosz kezdeményezés elől. A Monarchiához intézett orosz ajánlatban a régi csereügylet felújításáról volt szó: Ausztria–Magyarország hozzájárul a tengerszorosok státusának revíziójához, Oroszország pedig tudomásul veszi Bosznia–Hercegovina annektálását. Aehrenthal két kézzel kapott az ajánlatom, elsősorban régi dédelgetett terveinek beteljesülése miatt, de azért is, mert az 1908 nyarán lezajlott ifjútörök forradalom problematikussá tette a két tartomány osztrák birtoklását. Az osztrák külügyminiszter 1908. szeptember 15-én a csehországi Buchlauban találkozott orosz kollégájával, ahol egyetértésre jutottak a dinasztikus csereügylet elvi vonatkozásaiban. Aehrenthal nyilván utalt arra, hogy az annexió a közeli jövőben esedékessé válhat, de megígérte, hogy az időpontról értesíti Izvolszkijt, aki azt kívánta, hogy azt csak Pétervárra aló visszatérte után, vagyis október második felében hajtsák végre. Hasonlóképpen formális elvi egyetértésre jutott a Monarchia külügyminisztere német és olasz kollégájával, a hármas szövetségen belüli partnereivel is, de az annexió bejelentésének pontos időpontjáról őket sem értesítette. Az annexió proklamálásával bizonyára kész helyzet elé akarta állítani a hatalmakat.

Ez a vitatható eljárás, úgy látszik, nem talált ellenzésre a Monarchia külpolitikai döntéseket hozó legfelső köreiben. Az annexió híveinek tábora meglehetősen széles volt. Ferenc József, aki nyolcvanadik évéhez közeledett, az „országgyarapító” címére már régóta pályázott. A katonai és hivatalnoki körök idestova harminc éve sürgették a bekebelezést, és ez most kivételesen a magyar kormánynál is egyetértésre talált. Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal javaslatát vitatták meg, csupán az osztrák miniszterelnök emelte fel tiltakozó szavát. Beck aggodalmát fejezte ki a várható súlyos diplomáciai bonyodalmak miatt és halasztást ajánlott, de a többség ellenkező véleménye döntött. A végrehajtás tekintetében Aehrenthal a régebbi elképzelésekhez igazodott, csak egy dologban módosított: Bosznia-Hercegovina annektálását összekapcsolta a novibazári szandzsák kiürítésével. Az evakuációval azt a benyomást kívánta kelteni, hogy a Monarchiának a Balkánon nincsenek hódító szándékai. Valójában a terjeszkedés útvonalának megváltoztatásáról volt szó. Bosznia–Hercegovina annektálása után rövidesen Szerbia egy része megszerzésének kellett következnie, és a Morava-vidékről könnyebben lehetett elérni a balkáni terjeszkedés végcélját: Szalonikit.

A dinasztikus osztozkodás kényes művelet, az egyezkedő felektől még kedvező külső körülmények esetén is nagy körültekintést és kellő mértéktartást igényel. Kedvezőtlen körülmények között – s a Balkán nemzeti ébredése a művelet szempontjából annak minősült – az óvatosság egyenesen parancsoló követelmény. Az osztrák–orosz érintkezésről Buchlau után nem lehet világos képet alkotni, de az kétségtelen, hogy a partnerét félvállról kezelő Aehrenthal nem járt el korrekt módon. Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését és nyilvánosságra hozta a novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését. Az osztrák–magyar intézkedésről Izvolszkij csak utólag és ráadásul nem is diplomáciai úton értesült. Az orosz külügyminiszter ekkor Párizsban és Londonban tárgyalt, hogy a nyugati hatalmak hozzájárulását is megszerezze a tengerszorosok státusának tervezett revíziójához. Az orosz törekvések Londonban határozott visszautasításba ütköztek.

Szabó Miklós

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

Egy Bécsben élő függetlenségi párti csoportnak 1913 decemberében Apáthy Istvánhoz írt levele tükrözi, milyen irányba fejlődtek a nemzetiségi kérdés kiéleződése hatása alatt azok a szélsőséges függetlenségi erők, amelyek az 1905–1906-os nemzeti ellenállás kudarca nyomán szembefordultak a vezetésképtelen úri osztályokkal: ”A Monarchia összeomlása előtt állunk. Erdélyben a székely és mezőségi osztály az oka annak, hogy Erdélyt elveszítjük! Az okokat másra tolják egy évszázad óta. Az erdélyi úri nép csak a szájával volt hazafias, birtokaikat elparcellázta a románoknak.”[17] A vád tehát az ”úri nép” ellen irányul, de ennek fő bűne nem a nemzeti ellenállás, hanem a nemzetiségek magyarosításában mutatott tehetetlenség. A levél más tekintetben is mutatja a félig földalatti negyvennyolcas és negyvenkilences radikalizmus politikai stílusát: új magyar emigráció kialakítását követeli Párizsban, Londonban. Ez azonban már nem a függetlenségi harc centruma volna elsősorban, hanem ellensúlyozó propagandát folytatna Nyugaton a nemzetiségek magyarellenes propagandájával szemben.

Diószegi István

A Monarchia és az első Balkán-háború

Az új külügyminiszter, miként elődje is, hivatásos diplomata volt, különböző posztokon, Párizsban és Londonban tevékenykedett, majd a pétervári nagyköveti tisztet töltötte be. Felfogásában is közel állott Aehrenthalhoz: az Oroszországgal való jó kapcsolatok fenntartását szívügyének tekintette – kinevezésénél ez a körülmény is latba esett –, és a balkáni politikában is számolt a cári nagyhatalom együttműködésével. Az osztrák–orosz összedolgozásnak véleménye szerint – és itt már a revideált Aehrenthalt követte – nem a terjeszkedésre, hanem a meglevő viszonyok biztosítására kellett irányulnia. Berchtold külpolitikai nézeteinek alakulására Ferenc Ferdinánd felfogása is befolyást gyakorolt. Az új külügyminiszter nagy jelentőséget tulajdonított az Adriának, s ebben minden kétséget kizáróan a Belvederéből kapott ösztönzést. A dualizmus külügyminiszterei nem voltak kivétel nélkül kiemelkedő államférfiak, de valami új színt mindegyikőjük vitt magával a Ballhausplatzra. Berchtoldban kevés volt az eredetiség, még az önbizalom és az ambíció is hiányzott belőle. Alkalmatlannak találta magát a magas tisztségre, és noha kötelességtudóan dolgozott, jobban érezte magát versenylovai között, mint a külügyminisztérium hivatalnokainak környezetében. Kinevezése a nehéz évek küszöbén nem volt a legszerencsésebb választás.

Az olasz–török háború az egész keleti kérdés alakulására kihatott. A háború megmutatta, hogy a török kormányzat képtelen érdemleges erőfeszítést kifejteni birodalmának megvédésére, és a világ elé tárta, az egykori világhatalom meghökkentő gyengeségét. A balkáni nemzeti államok gyorsan levonták a következtetést: elérkezett az alkalom, hogy nagyhatalmi segítség nélkül, saját erőik összefogásával kiszorítsák Európából a százados ellenséget. A helyzet a közös fellépésre annál inkább kedvező volt, mert a status quo fenntartására irányuló osztrák–orosz konzervatív szolidaritás sem működött már a régi hatékonysággal. A cári külpolitika irányítói 1912-ben nem kívánták ugyan az európai Törökország felbomlását, de a balkáni államok egymás közti közeledését jóindulattal szemlélték. Pétervárott az annexió óta az osztrák–magyar balkáni terjeszkedés felújításától tartottak, és a formálódó Balkán-szövetségben sorompót láttak az osztrák aktivitás útjában. A nemzeti ambíciók kielégítésére törő balkáni államok így nemcsak hogy nem ütköztek a konzervatív szolidaritás védfalába, hanem terveikhez Pétervárról közvetve még támogatást is kaptak. 1912 márciusában Szerbia és Bulgária között katonai egyezmény jött létre, amely fegyveres fellépést helyezett kilátásba Törökország ellen. A szerződés közvetve a Monarchia ellen is irányult, amennyiben szankciókat írt elő arra az esetre is, ha valamelyik európai hatalom török területeket ragadna magához. A megállapodáshoz rövidesen Görögország és Montenegró is csatlakozott. A Balkán-szövetség és Törökország közötti háború kirobbanása ettől kezdve csak idő kérdése volt.

A Monarchia számára a balkáni államok törökellenes szervezkedése nem volt egészen új jelenség: a század eleji szerb–bolgár vámuniós kísérlet annak idején már a teljes emancipáció irányába mutatott. Most az akkori erélyes eljárás nem látszott célszerűnek. Szerbia megfenyegetése kiszámíthatatlan bonyodalmakra vezethetett volna Oroszországgal, Bulgária favorizálásának pedig csak törökellenes tartalommal lett volna értelme, ez pedig megint csak felélesztette volna az osztrák–orosz rivalizálást. Az önálló osztrák–magyar eljárás esélyeit Németország magatartása is rontotta: az első számú szövetséges 1912 nyarán nem méltányolta kellőképpen a Monarchia balkáni különérdekeit. Berchtold számára nem maradt más Választás, mint hogy az európai hatalmak rosszallásával mérsékelje a balkáni államok aktivitását. Az erőfeszítések formálisan nem maradtak eredmény nélkül. Anglia és Franciaország nyugalmat óhajtott a Balkánon, Oroszország pedig, amely bábáskodott a Balkán-szövetség megszületésénél, korántsem kívánta a szervezet önálló működését. Belgrád és Szófia 1912 őszén kollektív nagyhatalmi jegyzéket kapott, amelyben a balkáni kormányokat a béke fenntartásának fontosságára figyelmeztették. Az európai koncertben Ausztria–Magyarország és Oroszország vitte a vezérszólamot, és a muzsika tisztára úgy szólt, ahogy tíz évvel korábban Mürzstegben megkomponálták. A balkáni politikusok éles hallása mégis kiérezte a disszonanciát. Tudták, hogy a nagy szavak mögött nincs tényleges cselekvési képesség; tudták, hogy a hatalmak sem együtt, sem külön-külön nem képesek vállalkozásuk útjába állni. 1912 októberében a Balkán-szövetség megindította a hadműveleteket Törökország ellen. A Monarchia balkáni politikája a háború küszöbén a korábbi nagyszabású tervekhez viszonyítva meglehetősen szerény keretek között mozgott. A várakozó és a diplomáciai eszközök használatára korlátozódó magatartás az ellenségeskedések megindulása után sem változott. Katonai körökben persze ismét felmerült a háború gondolata, a régi indítékokkal és módozatokkal, de ez az elképzelés a Ballhausplatzon most sem talált egyetértésre. Berchtold elvileg sem helyeselte a balkáni terjeszkedést, különben is félt attól, hogy az annexió miatt diszkreditált Monarchia minden ilyen lépése európai tiltakozásba ütközne. A preventív háborút, amelyet a délszláv veszély elhárítása céljából Szerbia ellen kellett volna folytatni, ugyancsak nem látta elkerülhetetlennek. Berchtold az osztrák–magyar diplomaták többségével együtt lehetségesnek tartotta a balkáni nemzeti átrendeződés olyan formáját, amely nem káros a Monarchia érdekeire nézve. A megerősödő Bulgária és az újjászülető Albánia közé zárt Szerbia e felfogás szerint akkor is veszélytelenné válik, ha a Monarchia nem húzza ki kardját hüvelyéből. Az Oroszország elleni háborútól pedig nemcsak konzervatív meggyőződése tartotta vissza, hanem értelmét sem látta a katonák által szorgalmazott összecsapásnak. Berchtold tisztában volt ugyan azzal, hogy az orosz diplomaták másképp beszélnek Bécsben, mint Belgrádban, de tudta, hogy a cári külpolitika aktivitásának ideje még nem érkezett el, azt pedig, hogy Oroszország a balkáni államok kedvéért rátámad a Monarchiára, teljességgel kizártnak tartotta. Ilyen megfontolások alapján 1912 októberében a Ballhausplatzon tartózkodtak minden katonai intézkedéstől és szabad folyást engedtek a balkáni eseményeknek.

Bécsben, miként a többi európai fővárosban is, kevés esélyt adtak az egykori világbirodalomnak. De ha a törökök győzelmében nem reménykedtek is, arra mindenképpen számítottak, hogy a birodalom szívósan ellenáll, és ha a Balkán-szövetség kivívja is a győzelmet, a roppant erőfeszítéstől teljesen kimerül. A súlyos veszteségeket szenvedett balkáni államok ezek után úgy fognak viselkedni a Monarchia szomszédságában, mint riadt kisdiákok a szigorú iskolamester jelenlétében. A háború megindulása után ez volt az első feltételezés, amelyben csalódniuk kellett. A balkáni török ellenállás egy hét alatt összeomlott, a Szandzsák, Albánia és Macedónia a győzők kezére került, Konstantinápolyt pedig a foglalás veszélye fenyegette.

Az osztrák és a magyar fővárosban lehangoltan fogadták a harcterekről érkező híreket, és noha nem estek pánikba, belátták, hogy a dolgok szabad folyása nem biztosítja többé a Monarchia számára kedvező alakulást. 1912. november elején úgy döntöttek, hogy a nagyhatalmak tudomására hozzák a balkáni átrendeződéssel kapcsolatos osztrák–magyar programot. A programpontok között első helyen Szerbia korlátozása állott: a szávai királyság területének megnövekedéséhez csak abban az esetben voltak hajlandók hozzájárulni, ha az szoros gazdasági kapcsolatokat épít ki a Monarchiával, és ezzel mintegy szavatolja jövendő lojalitását. Sarkalatos része volt a programnak az önálló Albánia létrehozása, amely egyszerre szolgált arra, hogy Szerbiát elzárja az Adriától és megakadályozza, hogy ott egy „idegen hatalom” – nyilvánvalóan Olaszország – megvesse a lábát. Egyéb gazdasági és politikai jellegű kikötések mellett még az a fontos követelés szerepelt, hogy Bulgária megnövekedése miatt területi kompenzációban kell részesíteni a Monarchia szövetségesét: Romániát. A követeléseket Berchtold öntötte formába, de a program nem volt egyéb, mint különféle balkánpolitikai elképzelések eklektikus összeválogatása.

A balkáni program meghirdetésével a Monarchia kilépett eddigi tartózkodó állásából, de céljai eléréséhez továbbra is csak diplomáciai eszközöket kívánt felhasználni. Ezek az eszközök a győztes és önbizalomtól duzzadó Szerbiával szemben nem sok eredményt ígértek. A szerb katonák az Adria partján állottak, a szerb külpolitika Albániával mint a jövendő nagy délszláv állam részével számolt. A bécsi követelésből és a belgrádi hajthatatlanságból éles osztrák–szerb konfliktus keletkezett. A Ballhausplatzon tudták, hogy a diplomácia csak akkor hoz eredményt, ha az osztrák–magyar nyomás az orosszal közösen nehezedik Belgrádra, ezért Pétervárhoz fordultak segítségért. Az orosz fővárosban méltányolták az osztrák–magyar balkáni érdekeket, készek voltak az albán önállóság elismerésére, de a viszonosság fejében azt kérték, hogy a Monarchia járuljon hozzá egy adriai kikötő szerb birtoklásához. Ezt az engedményt a Monarchia nem adhatta meg: a korridor gazdasági és egyben politikai függetlenséget biztosított volna Szerbiának, Oroszország viszont makacsul ragaszkodott hozzá, mert az albán önállóság elismerése miatt amúgy is kérdésessé vált szerbiai befolyása. Az orosz közvetítés nem vezetett eredményre, sőt a véleményeltérés miatt az osztrák–szerb ellentét osztrák–orosz konfliktussá bővült. 1912 novemberétől az osztrák–orosz viszony rohamosan romlott. A Monarchia Boszniában és Galíciában felemelte csapatainak létszámát, amire Oroszország a lengyel területeken próbamozgósítással felelt. December elején újra Conrad került az osztrák–magyar vezérkar élére, aki ezúttal is hangosan követelte, hogy ki kell emelkedni a diplomáciai letargiából. December közepén Londonban megnyílt ugyan a balkáni ügyek rendezésére hivatott nagyköveti konferencia, ezen azonban a Monarchia mérsékletet tanúsított.

Galántai József

Olaszország hadba lépése

Olaszország az antant képviselőivel 1915. április 26-án Londonban egyezményt kötött. Eszerint a római kormánynak egy hónapon belül be kellett lépnie a háborúba az antant oldalán. Ennek fejében az angol, a francia és az orosz kormány elismerte Olaszország jogát egész Dél-Tirolra, Triesztre és környékére, Isztriára, Dalmácia nagy részére az előtte fekvő szigetekkel és Valonára; s elismerte Olaszország protektorátusát Albánia felett. Az egyezmény megkötése után, május 4-én az olasz kormány felmondta a hármas szövetséget.

Az antant hadicéljainak első kifejtése

Az angol és a francia politika nem kívánta az elsősorban Oroszországra támaszkodó Szerbia túlságos megerősödését, ezért Olaszországnak is juttatni akart délszláv területeket. A nyugati antant-körökben Szerbia, illetve Oroszország ellensúlyozásánál arra is gondoltak, hogy Horvátországot erősítik és esetleg független státuszhoz juttatják. Mindez tükröződik az Olaszországgal kötött londoni szerződésben.

Az antant nagyhatalmi tervezgetéseitől függetlenül már ezekben a hónapokban megfogalmazódott az önálló – nemcsak túlnyomóan szerbeket tömörítő – délszláv állam létrehozásának terve. Ezt képviselte Supilo is, bár politikája nem fejezte ki a horvát burzsoázia többségének akaratát, amely ekkor – a cseh burzsoáziához hasonlóan – ausztrofil föderalista politikát folytatott. A délszláv népek önálló föderációját képviselte a Dalmáciából emigrált Trumbić, és a neves szobrász, Ivan Meštrović is.

A Monarchiából emigrált délszlávok eleinte Olaszországban gyülekeztek. Amikor Olaszország háborúba lépése után – mivel a londoni szerződéssel Róma magának igényelte a Monarchia egyes délszláv területeit is – kiéleződtek a délszláv emigráció és az olasz kormány ellentétei, London lett a délszláv emigráció központja, ahol 1915 májusában létrehozták a „Jugoszláv Bizottságot” Trumbić vezetésével.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Így az olasz politika felkarolta a román érdekeket is, és egy esetleges különbéke feltételeként nemcsak az 1915. évi londoni, hanem az 1916. évi bukaresti szerződés végrehajtását is kívánta.

Lábjegyzetek

  1. Idézi P. Goubert, Louis XIV. et vingt millions de Français. Paris, 1968. 95.
  2. E. Brown, A Brief Account of some Travels in Hungaria, Servia … Hrsg. K. Nehring. München, 1975. 13–14.
  3. Szepsi Csombor Márton összes művei.] Sajtó alá rendezte Kovács Sándor IvánKulcsár Péter. Budapest, 1968. 206.
  4. Archives des Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hr. 357. Másolata. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 9.
  5. Ugyanott pag. 8.
  6. Ugyanott pag. 9.
  7. A katonai határőrvidék nélkül
  8. 1 bécsi mázsa = 56 kg.
  9. Az 1831 és 1840 közötti évi átlagadatra, valamint az 1840 és 1845 közötti évekre vonatkozókra: Fényes Elek, Magyarország leírása. I. Pest, 1847. 96.; az 1846–1847, évire lásd ugyanott 3. jegyzet.
  10. Fényes Elek, Magyarország statisztikája. I. Pest, 1842. 264.
  11. Fényes Elek, Magyarország statisztikája. I. Pest, 1842. 264.
  12. Bárándy János, Magyarország összes statisztikai átnézete (I–X. tábla. Bécs, 1842–1844). VIII. tábla. A becslés alapjául szolgáló bázisadat éppúgy, mint Fényes 1842-ben megjelent művében szereplő is, hozzávetőlegesen az 1830-as évek végéről származott.
  13. Az 1846–1847. évi gyapjúkivitelt 200 ezer bécsi mázsában, 17 100 000 konvenciós forint értékben állapítja meg egy 1848. évi miniszteriális irat (Magyar Országos Levéltár. Az 1848/49-i minisztérium levéltára. Földművelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium. Vegyes iratok.
  14. Genyeralnij Szovjet Pervovo Intyernacionala (1866–68). Moszkva, 1963. 3, Magyarul idézi: Erényi Tibor, A magyarországi munkásmozgalom és az I. Internacionálé (In: Az I. Internacionálé és Magyarország. Szerkesztette Erényi Tibor és Kovács Endre) Budapest, 1964. 258.
  15. A munkások kérdéséhez. Arany Trombita, 1869. március 27. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) I. Összeállította Erényi Tibor. Budapest, 1951. 74.
  16. Országos Levéltár, Belügyminisztérium levéltára. Általános iratok 1870–III–4–433. (3802/1869). Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai I. 76.
  17. Ismeretlen szerző levele Apáthy Istvánhoz, 1913. december 15. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Apáthy István iratai. Fol. Hung. 1673.

Irodalom

Kiadványok

1673

1781

1850

1851

1852

1853

1857

1860

1862

1876

1878

1879

1887

1899

1908

1910

1911

1912

1913

1926

1928

1930

1936

1937

1938

1939

1942

1943

1947

  • újabban H. M. Crome—R. J. Hammond, An Economic History of Britain (London, 1947);

1950

1951

1952

1953

1954

1955

1956

1957

1958

1959

1960

1961

1962

1963

1964

1965

1966

1967

1968

1969

1970

1971

1972

1973

1974

1975

1976

1977

1978

1979

1980

1981