Lotharingiai Ferenc

A Múltunk wikiből

I. Ferenc német-római császár

Nancy, 1708. december 8. – Innsbruck, 1765. augusztus 18.
1729–1737-ig Lotaringia és Bar hercege, 1737–1765-ig Toszkána nagyhercege, 1745-től haláláig német-római császár
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Frans I von Habsburg
1732. április 5.
III. Károly Lotharingiai Ferenc herceget nevezi ki Magyarország királyi helytartójává.
1736. február 12.
Mária Terézia főhercegnő Bécsben házasságot köt Lotharingiai Ferenc herceggel.
1736. április 4.
Ítélet a békési parasztfelkelők elleni perben. (A vezetőket kivégzik, 68 vádlott ítélete sáncmunka.)
1736. április 21.
Bécsben meghal Savoyai Eugén herceg.
1736. május 2.
I. Mahmud szultán hadat üzen Anna orosz cárnőnek, VI. (III.) Károly szövetségesének.
1736. december 5.
Rákóczi József herceg Rodostóba érkezik, és átveszi a kuruc emigráció vezetését.
1736
Lotharingiai Ferenc herceg kartonnyomó manufaktúrát létesít Sassinban.
1740. november 21.
Mária Terézia társuralkodóként maga mellé veszi férjét, Lotharingiai Ferenc toscanai nagyherceget.
1741. szeptember 21.
Lotharingiai Ferenc társuralkodó leteszi az esküt a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek előtt.
1742. augusztus 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben becikkelyezi Lotharingiai Ferenc társuralkodóságát.
1743
Lotharingiai Ferenc Holicson (Nyitra vm.) fajanszmanufaktúrát alapít.
1745. szeptember 13.
Lotharingiai Ferenc toscanai nagyherceget, Mária Terézia férjét a Német-római Szent Birodalom császárává választják.
1745. október 4.
Majna-Frankfurtban császárrá koronázzák Lotharingiai Ferencet. (I. Ferenc néven uralkodik haláláig, 1765-ig.)
1751. augusztus 4.
Mária Terézia és férje, I. Ferenc császár látogatást tesz Budán és Pesten.
1751. augusztus 10–12.
Mária Terézia és férje, I. Ferenc császár látogatást tesz Gödöllőn Grassalkovich Antal grófnál.
1765. augusztus 18.
Meghal Mária Terézia férje, I. Ferenc császár Innsbruckban. Utóda fia, II. József császár.

Ember Győző

III. Károly második török háborúja

A török 1736-ban üzent hadat Oroszországnak, amelyhez Ausztriát 1726-ban kötött szövetségi szerződés fűzte. Ezt a szerződést a bécsi udvar 1737-ben megújította, és további balkáni területek szerzésének reményében úgy döntött, hogy megtámadja a törököt.

Savoyai Eugén, III. Károlynak nemcsak legnagyobb hadvezére, hanem legbefolyásosabb államférfia is, ekkor már nem élt. 1736-ban halt meg, hetvenhárom éves volt. A közvélemény arra számított, hogy a török elleni háborúban Pálffy János lesz a fővezér, aki mint Eugén herceg alvezére több alkalommal is bizonyította katonai erényeit. Az uralkodó azonban Lotharingiai Ferenc hercegre bízta a főparancsnokságot, aki 1736-ban vette feleségül leányát és örökösét, Mária Teréziát. A tényleges fővezér azonban nem ő lett, tulajdonképpen nem volt parancsnok, aki össze tudta volna fogni a különböző helyeken harcoló seregtesteket. Ezek egymás után szenvedték el a vereségeket. A háború kimenetelén az oroszok győzelmei sem változtattak. Az osztrák kudarcok sorozatának az 1739 szeptemberében Belgrádban kötött béke vetett véget. A török a Temesi bánság kivételével mindent visszakapott, amit huszonegy évvel korábban elveszített.

A lengyel örökösödési háború

1735-ben kötötték meg az ideiglenes, 1738-ban a végleges békét. Ausztriának le kellett mondania a Nápoly–Szicíliai Kettős Királyságról a spanyol Bourbonok egy mellékága javára, Lombardiából is át kellett engednie kisebb területeket a Szárd Királyságnak, megtartotta viszont, illetve visszakapta Pármát és Piacenzát. Toscanát Lotharingiai Ferenc kapta, akinek le kellett mondania – Falkenstein grófság kivételével – Lotharingiáról, amellyel Leszczyński Szaniszlót kárpótolták, hogy halála után Franciaországé legyen.

A hétéves háború

1763 februárjában Ausztria is megkötötte a békét Poroszországgal. Célját, amelyért hét éven át háborút viselt, nem érte el. Poroszország hatalmát megdönteni nem tudta, még Sziléziát sem sikerült visszaszereznie. Területet ugyan nem vesztett ebben a háborúban, de nem is nyert. Eredményként könyvelhette el, hogy II. Frigyes nem gördített akadályt a trónörökös József német-római császárrá történő megválasztása ellen, amire Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak (1745–1765) halála után került sor.

Erdély közjogi helyzete

A Pragmatica Sanctiót az erdélyi országgyűlés 1722 februárjában fogadta el, előbb, mint a magyarországi rendek. Ezzel biztosítva volt a Habsburg-ház mindkét ágának az örökös, azaz választástól független uralma Erdélyben, de még nem dőlt el, hogy a Habsburg uralkodók mint fejedelmek uralkodnak-e. Erre a döntésre csak az 1744-ben tartott országgyűlésen került sor. Ennek az országgyűlésnek úgynevezett novellaris articulusai tisztázták teljesen és a feudalizmus Magyarországon még hátralevő idejére véglegesen Erdély közjogi helyzetét. Kimondották, hogy az Ausztriai Ház uralkodói – a Pragmatica Sanctióban meghatározott rend szerint – Erdély örökös fejedelmei, hogy a török Portával kötött minden szerződés érvénytelen, hogy érvénytelenek a fejedelemválasztásról és a fegyveres ellenállásról szóló régebbi törvények, hogy Mária Terézia férje Erdélyben is társuralkodó.

Az 1741. évi országgyűlés

Az uralkodó azonban nem akarta, hogy a nádori méltóságot betöltsék. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országgyűlést nem hívta össze. Ha ugyanis a rendek képviselői összegyűlnek, a nádorválasztást nehezen lehetett volna elkerülni. Márpedig III. Károly trónörökös leányának, Mária Teréziának kiszemelt férjét, Lotharingiai Ferenc herceget nevezte ki Magyarország helytartójává, aki a trónörökösnőt 1736-ban feleségül is vette. Arra a megoldásra nem is gondolt az uralkodó, ami II. József halála után merült fel, amikor az uralkodóház egyik főhercege lett a. nádor, hogy tudniillik Lotharingiai Ferencet nádornak választassa meg.

III. Károly 1740. október 20-án, ötvenhat éves korában halt meg. Örököse, Mária Terézia 1741. május 14-re hívta össze a magyar országgyűlést. Az ő uralkodása idején tartott három országgyűlés színhelye is Pozsony volt, amely Buda visszafoglalása, a török teljes kiűzése után is még hosszú ideig az ország fővárosa maradt.

Az 1741. évi országgyűlés lefolyását, az ekkor hozott törvényeket döntően határozta meg a Habsburg-monarchiának az a kül- és belpolitikai helyzete, amely III. Károly halála után kialakult: az azonnal kitört örökösödési háború, az a magatartás, amelyet a birodalom országai és tartományai ebben a háborúban az uralkodóházzal szemben tanúsítottak.

Láttuk, hogy a monarchia sorsa válságosra fordult, felbomlása, részekre hullása egyáltalában nem látszott valószínűtlennek. A kritikus helyzetben nagyon sok függött attól, hogy a magyar rendek milyen álláspontra helyezkednek.

Alig harminc év telt el azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc kísérlete a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra, az állami és nemzeti önállóság visszaállítására – nem utolsósorban éppen a nemzetközi helyzet alakulása következtében – kudarccal végződött. III. Károly halála után a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Magyarország számára kecsegtető lehetőség nyílt mindannak elérésére, ami a század első évtizedében nem sikerült. A magyar rendek az elé a választás elé kerültek, hogy vagy szakítanak a Habsburg-házzal, vagy kitartanak mellette, és maguk is felveszik a harcot idegen uralkodójuk támadóival szemben, annak a birodalomnak a védelmében, amelynek részéről annyi sérelem érte őket.

Marxista történetírásunk még nem foglalkozott behatóbban III. Károly és Mária Terézia uralkodása idejének politikai történetével, így annak a kérdésnek a vizsgálatával sem, hogy a magyar rendek az osztrák örökösödési háborúban miért álltak az osztrák uralkodóház oldalára. Azzal a magyarázattal, amelyet erre vonatkozólag liberális polgári történészeink adtak, egyébként ők is alaposabb vizsgálódás nélkül, nem elégedhetünk meg: a magyarok királyhűségében, lovagiasságában vélték megtalálni a rendek magatartásának legfőbb magyarázatát. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az érzelmi motívumok mindenkori erős hatását a magyar rendekre és általában is a magyarokra, úgy véljük, feltételezhetünk egyéb magyarázatot is.

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

A sikertelenség magyarázatát helytelen lenne az idegen uralkodó tanácsosai csalárdságában vagy ravaszságában, az ország iránti rosszindulatában keresni. Kétségtelen, hogy egyes esetekben, egyes periódusokban, egyes személyeknél ezek a motívumok is megvoltak és szerepet játszottak. De nem kevésbé okolható a sikertelenségért a magyar rendiség.

A magyar rendek, miként 16. és 17. századi elődeik, valamint 19. századi utódaik is egészen 1867-ig, amikor az ország állami önállóságát, önálló kormányzatát biztosítani törekedtek, nem a tényleges helyzetből indultak ki, hanem következetesen ragaszkodtak ahhoz az ideális elgondoláshoz, hogy Magyarországnak a Habsburgok uralma alatt, a Habsburgok birodalmának részeként is ugyanolyan önállónak kell lennie, mint egy saját uralkodói által kormányzott, más országokkal közösségbe nem tartozó államnak.

A magyar rendi elgondolás akkor lett volna reális, ha a Magyarország és a Habsburg Birodalom többi országa és tartománya között már az előző két században kialakult, és a magyar pragmatica sanctio által nem megteremtett, csak elismert közjogi viszony nem reális, hanem csupán perszonális unió lett volna. Mindazok a kívánságok, amelyekkel magyar rendek az ország kormányzatát illetően 1741-ben az országgyűlésen előállottak, miként a 16. és 17. század országgyűlésein törvénybe iktatott hasonló rendi óhajok, megvalósulásuk esetén az ország közjogi viszonyát a birodalom többi országához és tartományához reális unióból perszonális unióvá alakították volna át. Ehhez pedig a Habsburg uralkodók, nem voltak hajlandók hozzájárulni, még akkor sem, ha olyan szorult helyzetbe kerültek, s annyira rászorultak a magyar rendek támogatására, mint Mária Terézia 1741-ben. Egyes kívánságokat, mint például a külön magyar haditanácsot, nyíltan elutasítottak, másokat, mint például azt, hogy a magyar ügyeket csak magyar tanácsosokkal intézzék, elködösítve, félreértelmezve teljesítettek, ismét másoknak pedig, mint például annak, hogy országgyűlést háromévenként tartsanak, a teljesítését megígérték, és azután ígéretüket nem tartották meg.

Helyes volt-e vajon a magyar rendeknek az a tényleges helyzetet figyelembe nem vevő, annak következményeit le nem vonó, hanem egy szép, de nem létező ideálhoz, a teljes állami önállósághoz ragaszkodó politikája? Nem lett volna helyesebb elfogadni a tényleges helyzetet, a reális uniót, és szabályozni a rendezetlen közjogi és kormányzati kérdéseket? Meghatározni a birodalom közös ügyeit, és nem kivonni azok közül a magyar vonatkozásúakat, megtéve őket tisztán magyar ügyeknek, amik nem voltak, egy birodalmon belül nem is lehettek, hanem meghagyni őket közöseknek, de részt kérni és kapni intézésükben, pontosan megszabva intézésük rendjét és módját? Vagyis 1867 helyett már 1723-ban, vagy 1741-ben megkötni az osztrák-magyar kiegyezést?

E kérdésekre csak a történet adhatott volna mindenki által elfogadható választ, nem a történetírás. És csak úgy, hogy kétszer történik meg. De a történetnek megvan az a különös szokása, hogy különböző változatokban nem ismétli meg önmagát.

Az 1741. évi országgyűlésnek van egy negatív bélyege is: a reformok hiánya. Már az előző, 1728–1729. évi országgyűlést is jellemezte a reformtörvények elmaradása, méginkább a Mária Terézia idejében tartott első tanácskozást, amelyen a kormányzati gravámenek domináltak.Annak a reformkorszaknak, amely közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdődött, és amelyben a főnemesség járt az élen, már [[III. Károly király|III. Károly uralkodásának második felében vége szakadt, és a rendek reformvágya nem támadt fel Mária Terézia trónra lépte után sem.

A vezető szerepet az 1741. évi országgyűlésen is a főnemesség játszotta.Az esztergomi érsek, a nádor, az országbíró még olyan ellenzéki légkörben is keresztül tudták vinni akaratukat, amilyen a társuralkodó megválasztásakor volt érezhető.

Az 1764–1765. évi országgyűlés

1765 még egy jelentős változást hozott mind az uralkodóház életében, mind pedig a Habsburg Birodalom és benne Magyarország kormányzatában: meghalt Lotharingiai Ferenc is, Mária Terézia férje és társuralkodója, 1745 óta a Német-római Birodalom császára.

Az erdélyi országgyűlések

III. Károly összesen tizenhétszer hívta össze az erdélyi rendeket, összehasonlíthatatlanul többször, mint a magyarországiakat. Ez is mutatja, hogy az erdélyi rendiség mennyivel gyengébb volt a magyarországinál. De ezt bizonyítja az is, hogy Mária Terézia atyja halála után egy hónappal egyszerűen leiratban közölte a Guberniummal. hogy férjét társuralkodóvá tette meg, Nem tartotta szükségesnek, hogy ehhez – mint Magyarországon – a rendek hozzájárulását kérje.

A Magyar Királyi Helytartótanács

Az uralkodók azonban nem mindig töltötték be a nádori méltóságot. Ilyenkor a helytartót, az országgyűlés meghallgatása nélkül, maguk nevezték ki. Ez történt 1732-ben, Pálffy Miklós gróf halála után, amikor – mint erről már szó volt – III. Károly Lotharingiai Ferenc herceget nevezte ki magyarországi helytartójává és egyben a Helytartótanács elnökévé.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Ugyancsak főúri manufaktúráknak tekintendők Ferenc lotharingiai herceg, Mária Terézia férje, vállalkozásai: a holicsi és az annál sokkal jelentősebb sassini kartonmanufaktúra (1736–1849), valamint a holicsi majolikaedény-manufaktúra (1743–1825).

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.


A polgári eredetű tőkével induló kevés számú és rövid életű vállalkozások közül a besztercebányai Sterz Gottlieb finomposztó manufaktúrája (1725–1731) tűnik a legerősebbnek.

Mindezeknek a vállalkozásoknak közös vonása a többé-kevésbé tisztázatlan jelleg; a termelőeszközök általában a mesterek tulajdonában vannak, a nyersanyag viszont a manufaktúra tulajdonosáé, akitől a mesterek megveszik, s ezáltal el is adósodnak. A manufaktúra szervezeti keretén belül felismerhető a Verlag kezdetlegesebb struktúrájának továbbélése. A manufaktúrákban foglalkoztatott mesterek és munkások legtöbbször külföldiek, Sterz szászországi bevándorlókkal dolgoztatott, Ferenc herceg Lotharingiából hozatott szakmunkásokat, Károlyi Sándor viszont Bátorkeszin és Surányban hazai, szakolcai és puchói mestereket alkalmazott.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

1765: ez az év elvitte Ferenc császárt, meghozta a fiatal, szinte még diáksorban tájékozódó Lipót toscanai uralmát, meghozta II. József társuralkodói tevékenységének kezdetét.

A német természetjogi tanítások

Grotius művével nemzetközi vitát váltott ki: Montaigne és főleg Thomas Hobbes szava volt döntő, de végtére az új állam-, jog- és valláselmélet igazi és leghatékonyabb kifejtője, a szintézis megalkotója a német lutheránus Samuel Pufendorf, akit az első protestáns német kartéziánus, a jénai Weigel hallgatói között találhatunk.

A heidelbergi professzor művének (Jus naturae et gentium) keletkezése után 80 esztendővel Lotharingiai Ferenc és felesége, Mária Terézia a kijelölt tanárokkal egyetértésben megállapítják: a trónörökös stúdiumainak gerincét ez a „közjó” fontosságát hangsúlyozó mű és a De officio hominis et civis alkossa.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Egyébként is túl élesnek tűnik az a kép, amely Mária Terézia mélységes Voltaire-ellenességéről a fiával folytatott ingerült levélváltások nyomán kialakult. A felvilágosult „despoták” nagy propagátora korszakalkotó történeti művében, a XIV. Lajos évszázadában szép emléket állított Lotharingiai Ferenc apjának. Tizennégy évig tartózkodott a lotharingiai Cirey-ben, Madame du Chátelet kastélyában, ottani impresszióit örökítette meg, amikor Lipót hercegről így írt: „Tudtára kell adni a késői nemzedékeknek, hogy Európa kis szuverénjei közül az egyik mily sok jót tett népével. Lipót Lotharingiát reménytelen, elpusztult állapotból emelte fel: benépesítette, gazdaggá tette… Alattvalói között jólétet teremtett, a nemesség alatta ismét rangossá vált… Kedvezett az iparnak, a megélénkülő forgalom új gazdagságot teremtett… Hatalmas uralkodóknak adott példát, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy fia számára a császári rang elérhetővé vált.”[1] A császár és a királynő köszönetük jeléül aranyórát és szelencét küldött Voltaire-nek, aki a Habsburg–Lotharingiai-ház ifjabb nemzedékére, de különösen a franciás műveltségű államférfiakra tartós hatást gyakorolt.

Az itáliai elmélet és gyakorlat

A rastatti béke Ausztriának juttatta Milánót. A Mediciek kihalásáig (1737) prolongálták Lotharingia és Toscana kicserélését, azután Lotharingiai Ferenc, majd második fia, II. Lipót (az olaszok számára Péter Lipót) kormányozta. A Nápoly-Szicíliai Királyság élén a gyenge IV. Ferdinánd mellett 1768-tól Mária Terézia hasonmás leánya, Mária Karolina állt. A makacs és nehezen kezelhető Mária Amáliának is Habsburg érdekeket kellett volna képviselnie 1769 óta Pármában. Mindez Bécs és Itália sokrétű kölcsönhatását biztosította. Bécs irányító, vagy – követei révén – tanácsosztó szerepet igényelt a maga számára; ezt a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia súlyával megtehette, de ugyanakkor egészen II. József kérlelhetetlen reformdiktátumáig a helyzet voltaképpen az „irányított vezető” paradoxonával jellemezhető. Bécs sokat tanult a társadalmi-gazdasági élet minden területén a birtokába jutott olasz államoktól.

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel. A mediterrán uralkodók és a Habsburgok helyzetét abban lehetne összefoglalni, hogy kapcsolatukat Rómával új szempontok szerint akarták rendezni. Mély vallásosság és a teljes szuverenitás igénye, ez jellemző a spanyol Bourbon III. Károlyra, [[Mária Terézia|Mária Teréziára és természetesen II. Józsefre is. A harcot Nápoly kezdte el. Az állam tradíciói, földrajzi helyzete diktálta az antikuriális harcot, melynek korai élharcosa Pietro Giannone, a pápaellenes Istoria civile del Regno di Napoli szerzője, aki az inkvizíció elől Bécsbe menekült. Ő már 1748-ban meghalt, de írásain olyan új nemzedék nevelődött, amely a jogi érveléseket délies temperamentummal képviselte, és főleg a cenzúra kérdését állandóan napirenden tartotta. Az antiklerikalizmus volt Nápolyban is, másutt is a kiindulási pont, s Róma, a jezsuita rend, a holtkéz problémája a főmotívumok. A katolikus izmusok, a janzenizmus, a febronianizmus, a gallikanizmus, majd kisvártatva a jozefinizmus jelszavai visszhangoznak az egész félszigeten, déltől északig. Végül XIV. Kelemen pápa enged, s a katolikus államok feloszlató rendelkezései után ő is megszünteti a jezsuita rendet. A jezsuiták kiűzésének követelésében az itáliai országok, hercegségek igen következetesek voltak, Ausztria – tudjuk – csak a kikényszerített pápai bulla után, 1773-ban oszlatta fel a rendet, szekularizálta – a közoktatásügy javára – annak vagyonát. A példastatuálás megtörtént. Szabaddá vált az út az egyes országok által feleslegesnek ítélt szerzetesrendek eltörlésére; a pápaság és császárság 18. századi, nagyon is egyenlőtlen harcának körvonalai már kibontakoztak.

A Habsburg-dinasztia a történeti múltját féltékenyen ápoló Itáliában ghibellin hagyományokra is építhetett. Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára. Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Az bizonyos: németalföldi területek nem kaptak szabadkőműves indításokat Bécstől. Ellenkezőleg: Lotharingiai Ferencet még házassága előtt, 1731-ben Hágában az angol követ házánál avatták be, majd a mesterré fogadás Angliában történt Sir Robert Walpole miniszterelnök norfolki házában.

Prága és Itália megelőzi Ausztriát. Ide is közvetlenül érkeznek az alapító szándékú angolok. Így Lord Middlesex alapítja 1732-ben vagy 1733-ban az első, nem hosszú életű firenzei páholyt, közel egy időben történik alapítás Pisában, Sienában. A Velencében a negyvenes években megjelent Enciklopédiában a szabadkőműves címszó (muratori liberi) 30 oldalt kapott. Torino központtal a Savoyai-dinasztia pártolóan támogatja a szervezetet, s Nápolyban olyan erősek a szabadkőművesek, hogy hosszú harc után a mindenható Tanuccit is meg tudják buktatni. Az olasz testvérek között a legnagyobb nemzetközi tekintély egy hercegi család fia, Beccaria mellett a humanista jogszolgáltatás leghatékonyabb harcosa: Gaetano Filangieri. Szabadkőműves volt a milánói Giuseppe Gorani gróf is, aki memoárjában megőrizte számunkra a katonapáholyok atmoszféráját. 1758-ban a hétéves háború során lett szabadkőműves. 1760-ban hadifogolyként Berlinben működött, 1762-ben Tilsitben már ő alapított tiszttársaival együtt olyan páholyt, amelybe tilsiti polgárokat is felvettek. A polgárok és különböző országokból érkezett tisztek érintkezését a páholyokban használatos francia nyelv könnyítette meg.

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Ennek az első bécsi páholynak főleg az alapításával foglalkozik a szakirodalom – azt latolgatva, milyen közel álltak Ferenc császárhoz. Az alapítók zömmel grófok, akik vagy nagy vagyonok, vagy magas hivatalok felett rendelkeztek (Hoditz gróf, Waldstein gróf, Miehna gróf). Számunkra érdekesebb az első bécsi páholy nemzetközisége, s az, hogy a tarka összetételű együttesbe azonnal bekapapcsolódnak magyarok is. Az orosz Czernichewich gróf együttműködik itt a raguzai Gondola gróffal, a szász területről repatriált Zinzendorf Lajos gróffal, aki hamarosan az osztrák gazdaságpolitika egyik megújítója, vagy legalábbis erre törekszik. Együtt van a génuai patríciusok ivadékaival, Doria márkival, az angol követség titkárával, Jean du Vigneau-val (francia neve ne zavarjon bennünket, a hugenotta üldözések óta Hollandia és Anglia bővelkedik jó képességű francia származékokban) és a skót származású francia diplomatával, Blairrel. Ez utóbbival egy napon veszik fel a páholyba az erdélyi Gubernium későbbi vezetőjét, Bruckenthal Sámuelt. Hetven nevet ismerünk: testvérek és látogatók. Ezek között tekintélyes a magyarok száma: ábécé rendben haladva: Bánóczi Ignác, Báróczy Sándor, Bethlen Gábor gróf, Kemény János és László báró, Kempelen János Kristóf, Reviczky János, Székely László gróf (a későbbi aranymachinációk botrányhőse), Szilágyi Sámuel és a horvát származék, de magyar rokonságú, s főként fia miatt, aki a magyar szabadkőműves alkotmányt kialakította, ide tartozik Draskovich János.

Akár erre az első bécsi páholyra gondolunk, mely a kétértelmű Aux trois amons nevet viselte (sokáig tévesen három ágyúnak, majd helyesen törvénynek, kánonnak fordították), akár a „Koronázott remény”-re, tény, hogy Bécsben a legelőkelőbb családok tagjai, kulcshelyeken dolgozó magas hivatalnokok olyan szervezetben beszélték meg az általános emberi és a nagyon is konkrét napi politikát érintő kérdéseket, mely szervezet Berlintől függött. Ha tekintetbe vesszük az örökösödési háború, a hétéves háború idején, de az azt követően is nagyon feszült osztrák–porosz viszonyt, világos, hogy az udvar szempontjából a helyzet enyhén szólva problematikus volt. A politikum mindinkább nyilvánvalóvá vált. Ezért is vállalt a szabadkőművességben vezető szerepet a század utolsó harmadában a német területek szinte minden kormányzó hercege, így Ferdinánd (Frater a Victoria), a braunschweigi herceg, a porosz hadsereg nagy hírű hadvezére, a szász-weimari uralkodó s kortársuk, a svéd király is.

A monarchiában azonban erre nem került sor. Lotharingiai Ferenc csak titokban tartott fenn kapcsolatot a páhollyal, melyet Mária Terézia hamarosan – viharos körülmények között – feloszlatott. De Mária Krisztina férje, a szász-tescheni Albert Kázmér, az Albertina nagy hírű alapítója szász területen lett szabadkőműves, s pozsonyi helytartóságának éveiben csendes protektorként ott állt a bécsi és északnyugat-magyarországi kezdeményezések mögött. Protektorra nagy szükség volt. Ezt tanúsítja a milánói páholy 1756. évi üldöztetése. Mintegy húsz katonatiszt, osztrákok, magyarok, svájciak vettek részt s páholy „munkáiban”, amelynek élén egy genfi protestáns órás állt. Itt találták meg az olasz szabadkőművesség első politikai manifesztumát: Flaminio Zanoni az uralkodók letételét, egy nemzetek fölötti republika megteremtését javallja as olasz utópisták merész módján. A genfi órást kiutasítják Lombardiából, két paptestvért is eltávolítanak néhány hónapra,e a tisztek csak rövid karcer-büntetést kapnak.

Lappangó szabadkőműves páholymunka továbbra is folyt Bécsben, de azt mindinkább áthatották a rózsakeresztes hatások. Christian Rosenkreutz, 15. századi német lovag legendája az, amire a rózsakeresztes rend egymást követő változatai hivatkoztak. A lovag bejárta Arábiát, Marokkót, Egyiptomot, s onnan csodás titkokkal megrakodva tért haza. A rózsakeresztesek a testvéri vallásosság tanát hirdették, de főleg alkimista és szellemidéző machinációkkal foglalkoztak és életelixíreket állítottak elő. Tanaik már korán átszivárogtak Hollandiából Angliába, de különösen a német okkultizmusra hatottak. Szász-, Porosz-, Bajorországban, Sziléziában, Mecklenburgban, de főként Prágában óriási volt az alkimista érdeklődés. Csak magában Bécsben 1760 táján a korabeli memoárok elképesztő számokat emlegetnek. Nyilvánvaló túlzással 6 ezer alkimistáról vélnek tudni. A tudomány ügyeit is irányító németalföldi van Swieten mindent elkövetett fölszámolásukra. Laboratóriumokat foglaltak le, bűnösnek talált embereket Spielbergbe záratták. Bonyolította a helyzetet, hogy a császárnak a Hofburgban volt laboratóriuma, és titkára, Jolifiot széles körű levelezést folytatott, hogy német és holland csodarecepteket kapjon.

Mária Terézia

Bár bennünket Mária Terézia főként mint magyar királynő érdekel, de nem feledhető, hogy ő önmagát elsősorban az örökös tartományok, Cseh- és Morvaország és a maradék Szilézia úrnőjének tartja, s hogy 1745 óta, amikor férjét, Lotharingiai Ferencet császárrá választják, a birodalom ügyeiben is állást foglalhat. Európai befolyása széles körű, ennek bemutatására vázoljuk tizenhat gyermeke közül (figyelemre méltó ez a „genetikai” siker) néhánynak a helyzetét.

A trónörökös József, római király, apja korai halála után ő lesz a császár. Lipót toscanai nagyherceg feleségével, Mária Lujzával, a spanyol király leányával, a felvilágosult abszolutizmus egyik első képviselője Európában. Mária Karolina is a spanyol Bourbon család tagjával házasodott össze, férje a nápolyi és szicíliai király. Miksa a Német Lovagrend nagymestere, kölni érsek és választófejedelem egy személyben. Mária Krisztina, a kedvenc leány, Szász-tescheni Albert, előbb magyarországi helytartó felesége, majd férjével Belgiumba kerül, és egészen a forradalmi válságig ott képviseli a bécsi kormányzat szempontjait. A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. ngyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[2] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldög, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[3] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[4]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[5] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglakoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[6] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[7]

Mária Terézia bölcs volt, szorgalmas, óriási munkabírással szinte halála órájáig dolgozott, de egy nyelven sem írt helyesen. Tanácsosaihoz intézett német feljegyzései hemzsegnek a hibáktól. Családtagjainak franciául irt – így dívott ez ekkor Európában, és otharingiai férje iránti tisztelete is ezt diktálta –, de persze szintén nyelvtani és ortográfiai hibákkal. Amíg fiatal volt, életét kitűnően megszervezte. A munka, a családias együttlétek és a szórakozások jó arányban váltogatták egymást. Mikor férjét elvesztette, merőben a munka és hitélete kötötte le, és a gond gyermekei, unokái sorsa felett. Uralkodói hivatását igen komolyan vette. Szerette vagy szeretni akarta a kormányzása alá tartozó népeket. Gyűlölte a háborút, amibe országai előbb őmiatta, azután már a politikai bonyodalmak miatt belesodródtak. Zokogott, amikor beleegyezett Lengyelország felosztásába. De aztán gondoskodott Galícia betagozódásáról és a kemény kormányzati módszerekről.

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Maria-Theresien-Denkmal in Wien
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró. A császárnő szerény apródjaként látható a szobor alján Haugwitz miniszter, a kormányzati rendszer újjászervezője, Martini. a nagy jogász, Sonnenfels, a közgazdász-tudós, van Swieten, a kiváló orvos, az egyetemi oktatás újjáalakítója s sok más között ott látható Gluck, Haydn s a gyermek Mozart. E látszólagos statiszták tették naggyá a főalakot: a gazdasági és a kulturális élet nagy fellendülése elsősorban nekik tulajdonítható. Bár tagadhatatlan: a történetírás joggal beszélhet teréziánus korszakról. Az ő szorgalma, sokoldalú érdeklődése s főként kitűnő ítélőképessége és emberkezelése kellett ahhoz, hogy a szétesés mélypontjából a jólét és tekintély nagyságába emelkedjék a monarchia. Van komikum is a bécsi szobormegoldásban, de van benne igazság is. A magyar teréziánus korszakról Fadrusz János egykori pozsonyi szobra ad művészi és igaz megfogalmazást.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A pozsonyi Mária Terézia szobor. Fadrusz János alkotása. A cseh légionáriusok lerombolták.
A lendületes női alak két oldalán két figura: egy dolmányos magyar nemesúr az egyik oldalon, egy bizakodó parasztember a másikon. Vagyis: Mária Terézia támaszkodott a nemességre, annak adott engedményekkel, főként a nemesi adómentesség törvénybe iktatásával tette magát kedveltté. De okulva a birodalomszerte jelentkező válságtünetekből, a súlyos csehországi parasztmozgalmakból, mintegy eléje ment a magyar parasztság problémáinak. A két mellékalak egyben a teréziánus időszak két korszakát is szimbolizálja. A rendi előjogok tiszteletben tartása, a hagyományápolás az első húsz esztendőt jellemzi. 1765-től kezdődően mindinkább a felvilágosult abszolutizmus jegyei mutathatók ki az egész uralmi rendszeren. De a korszaknak nevet adó uralkodónő öregszik, s mély vallásossága sokszor akadályozza a felvilágosult gyakorlat terjedését. Kétségbeesetten tiltakozik a felvilágosodás „cinizmusa” ellen, megtiltja közel negyvenéves fiának, hogy a „velőkig romlott” Voltaire-t meglátogassa. Ugyanakkor a felvilágosodás élgárdája erősödik Bécsben, az ő környezetében is. Szigorúan katolikus uralkodó. „A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, és bennünket minden támasztól megfosszanak… Mint politikus beszélek: nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”[8]

Kiemelt, kitüntetett protestánsokat is, ha semmi áron sem lehetett őket katolikus hitre áttéríteni, esetleg egy házasság révén, mert házassági tervekkel szenvedélyesen foglalkozott, de bízni nem bízott bennük. Magyarországon gyakran megfordult, de csak egyháznagyokat vagy teljesen megbízható katolikus híveit tisztelte meg látogatásával. A nagy protestáns területek, a Tiszántúl, Erdély nem találkozhattak vele. Özvegyen már alig mozdult ki Bécsből-Schönbrunnból.

„Férjem 56 évet, 8 hónapot, 10 napot élt” – summázta azon a kis cédulán, melyet halála után imakönyvében megtaláltak – „1765. augusztus 18_án este fél tízkor halt meg. Tehát 680 hónapot, 2598 és fél hetet élt.”[9] Aztán saját hátralévő napjait számlálta, korán öregedve, elnehezedve. De nem kímélte magát, mint ahogy Lipót Firenzéből hazalátogatva szintúgy nem kíméli anyját titkosírással írt naplójában:

„A császárnő [sic!] egészségileg elég jó állapotban van [1778-ban írja Lipót a naplót], bár kora és testes volta miatt elég nagy nehézséget okoz neki a járás. Ha jár, alig kap levegőt, s mert állapota zavarja, erőlteti a gyors járást. Így hangulata egyre rosszabb, nagyon lehangolt. Romlik emlékezőképessége is, gyakran elfelejt dolgokat, saját rendelkezéseit, megismétel dolgokat, és ebből nagy zűrzavar támad. Romlik kissé a hallása is, ez biztonságát, aktivitását veszélyezteti. A családi és állami ügyekben egyszerűen hagyja, menjenek a dolgok a maguk útján, s ezalatt folytonos imádkozással, ájtatoskodással foglalkozik. Bizalmatlan saját magával és másokkal szemben. Már semminek sem örül, folyton egyedül van, szinte melankóliába süppedve… Folyton azon panaszkodik, hogy jó törekvéseit már senki sem támogatja, hogy már nincs senki támasza, akiben megbízhatna. Így már nem tud kötelességeinek eleget tenni, így nem fog üdvözülni sem. Vissza akar vonulni, le akar mondani a kormányzásról, mert érzi, hogy már mindenkinek terhére van. De úgy gondolom, ezt sosem fogja megtenni; nem fog visszavonulni, nem mond le… Gyakran ad ki beosztottnak olyan utasítást, hogy feletteséről írjon jelentést. Az ilyen írások a szobalányok rendetlensége folytán hol a császár II József, hol más, esetleg az érintett személyek kezébe kerülnek, és az ilyesmiből igen káros zavarok támadnak. A császár és a közte levő véleménykülönbségekről mindenki tud…”[10]

Ez lett volna a vég? Aligha. Való igaz, hanyatlását ő maga is érezte, panaszkodott emiatt, a bajokat túlhangsúlyozta, hallás- és memóriazavarait emlegette, önmagát lejáratva. A bajok férje halálával kezdődtek, és az évek során nyilván rosszabbodtak.

Kaunitz kancellár

A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működhetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[11] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[12]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[13]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[14]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[15] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[16] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[17] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[18] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is.

Sonnenfels professzor

A német szerzőket általában kritikai megjegyzésekkel illeti, és ez nem véletlen. Egész más célok vezérlik őt, mint a nálánál egy-két emberöltővel korábban élő és alkotó kameralistákat. Azok még a fejedelmi fiskus gyarapítása érdekében arra tanították az uralkodót, hogyan kell „okosan” gazdálkodnia, miként vállalja magára az ország gazdasági életének felvirágoztatását. Fejlett polgárság híján a kor objektív igényei és viszonyai tükröződtek e felfogásban. Sok fejedelmi és főúri-hivatalnoki alapítású manufaktúra keletkezett ennek nyomán (úgynevezett Beamtermerkantilismus). Maga Lotharingiai Ferenc is így szerezte vagyona nagy részét.

A társuralkodó József császár

1765-ben, amikor apja meghal és ő korrégens lesz, 24 esztendős. Már egy éve római király, tehát az európai protokollban előkelő helyet foglal el. A római királlyá koronázás – emlékezzünk Johann Wolfgang Goethe szavaira a Költészet és valóságból – még a boldog szülők jelenlétében történt. A frankfurti előkészületek Európa, különösen Közép-Európa görcsös ragaszkodását jelzik a feudális rítusokhoz. A választófejedelmek pompázatos érkezésének hangulatát elhomályosította az aggodalom, hogy előjogaikon sérelem esik. „Még jobban résen voltak, mint máskor, mert tartottak Józseftől, heves vérmérsékletétől és feltehető terveitől.”[19] A magas méltóságok és a messziről is odatóduló nép eljátszotta a régi királyválasztások hagyományos színjátékát. Így az uralkodók a várostól távol felvert sátorban fogadták a hivatalos tisztelgéseket. Volt ágyúdörgés, harangzúgás, pompás díszfelvonulás. Goethe ügyes, közvetlen közelből nézi Lotharingiai Ferencet és Józsefet, „akiknek öltözete egyforma… a császár igazgyönggyel, drágakővel ékes bíborselyem ornátusa, valamint a korona, a jogar és az országalma igen tetszetősen festett, mert minden új volt, de híven és ízlésesen utánozta a régit. Ferenc császár így kényelmesen mozoghatott öltözékében, és komoly, méltóságteljes arcáról megismerszett a császár és atya. A fiatal király ellenben úgy hurcolta magán Nagy Károly óriási ruhadarabjait és klenódiumait, mint egy álruhát, elannyira, hogy maga sem állta meg mosolygás nélkül, ha néha-néha atyjára pillantott. A koronát erősen ki kellett bélelni, s úgy állt el homlokától, mint holmi eresz. A dalmatika meg stóla nem illett hozzá, akármennyire is bevarrták és ráigazították is alakjára.”[20] A középtermetű, arányosan izmos, sportokban-lovaglásban edzett fiatalember íme komikussá vált az előtt a világ előtt, melyről már készített egy-két memorandumot. A kormányzás, a feudális világ kritikáját ő már megírta, de most végigszerepelte a processzust, végignézte a tömeg közé dobott arany-ezüst érmékért és a lovaknak szórt zabért, a mészáros céh sült ökréért folyó dulakodást, a borszállítók viaskodását.

II. József ekkor négy hónapja özvegy. A himlőoltást még nem ismerik Bécsben. Felesége, Pármai Izabella, akit valóban nagyon szeretett, s aki a császári udvartól, talán férjétől is idegenkedett, de mint a Bourbon-család tagja politikai házasságot kényszerült kötni, egy leánygyermeket hagyva maga után, himlőben halt meg. Józsefet már ekkor, a koronázás idején sürgetik szülei, hogy új házasságot kössön: ezúttal nemcsak képről ismeri jövendő élettársát, maga ment menyasszonynézőbe. A bajor Mária Jozefát tekintette meg, akire bátyja halála esetén Ausztriára kedvező örökség száll. Hiába írja le, milyen előnytelen külsejű a foltos arcú, hibás fogú, tömzsi főhercegnő, azt a döntést kapja, hogy a „nép” kívánsága e házasság megkötése. Ez megtörtént, és mégsem történt meg. Klasszikus és szinte tragikus esete ez a matrimonium non consummatumnak. József még a lakosztályukat összekötő erkélyt is elfalaztatta. Egyáltalán nem volt hajlandó érintkezni a szerencsétlen és megalázott nővel. EZ is hímlőben halt meg, és József – 1770-ben elvesztette elő házasságából született kislányát – hajthatatlan maradt. Nem lehetett vele újabb házasságról még tárgyalni sem. Még beszélni sem lehetett előtte új asszonyról. Utálta a házasság állapotát – s mentesítve is érezte magát mindennemű dinasztikus kötelezettség alól, hiszen öccsének, Lipótnak évente születtek gyermekei, számuk idővel meghaladta az egy tucatot.

1765-ben apja elvesztését valóban megsínylette az ifjú császár. Gyakorlatias lénye, érintkezése a külvilággal sokkal inkább volt Lotharingiai, mint Habsburg. Lipót az őse, de József az első képviselője, megszemélyesítője ennek az új, dupla nevű dinasztiának, amely voltaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiát kialakította, majd felbomlását elősegítette. Százados előzmények és távlatok perspektívájában a fiatal Habsburg-Lotharingiai József igazán sokat ígért. Gondoskodtak erről körültekintő szülei már megtervezett és gonddal figyelt nevelése során. Társuralkodói magatartásának megértéséhez e neveltetés vázolása elengedhetetlen.

Az osztrák történészek hiányolják József neveltetésében a markáns tanáregyéniségeket. Holott nagyon alapos nyelvtudásról, a német és francia mellett latin és olasz ismeretekről jól gondoskodtak a tanárok, csakúgy, mint a humán és természettudományos ismeretek alapjairól. Az utóbbiak nem is tartoztak volna igazán a tananyagba, de Lotharingiai Ferenc híres kabinettje érdekelte a trónörököst. (Majd Mária Anna főhercegnő, a neves Born Ignác, a szabadkőműves természettudós segítségével lesz a kémiai és fizikai ismeretek-gyűjtemények igazi pártfogója.) A leendő uralkodó számára a történeti-jogi ismeretek, a kormányzati tennivalókhoz nélkülözhetetlen térképolvasási, aktaértelmezési gyakorlatok sem hiányoztak a tananyagból, amelyet Bartenstein gróf hangolt össze, és amelynek különösen József serdülőkorában legfontosabb előadója a Terezianum volt professzora, Christian August Beck. Ő állította össze – a császári házaspárral egyetértésben a Pufendorf nyomán, de a természetjog más művelőinek, így Wolffnak a munkái alapján is az állam, államvezetés nem hagyományos értelmezését. Az „Isten kegyelméből uralkodunk” tétellel szemben a trónörökös a társadalmi szerződés egy letompított tanával ismerkedett. Azzal, hogy milyen kötelességei vannak az uralkodónak a néppel szemben. Példatárt kapott: megismerkedett a különböző kormányformák jó és rossz oldalaival. A tanulságok azt sugalmazták, a dinasztia hatalma az alattvalók jólétének függvénye.

Számunkra fontos, mi állt a tananyagban Magyarország vonatkozásában. „Termékeny ország, de több hasznot hozna, ha bizonyos területein nem lenne lakossághiány.”[21] Ha a király megesküszik az alkotmányra, és esküjének nem tesz eleget, méltóságáról leváltható. Ez a jogszokás Magyarországon, Aragóniában és Lengyelországban. A tananyag közölte, mi volt az eljárás a magyar rendekkel szemben, amikor meg kellett akadályozni a szabad királyválasztást, s elemezte a Pragmatica Sanctio elfogadtatásának körülményeit.

A tananyag mindenkor hangsúlyozta a közjó követelményét, de ugyanilyen erővel mutatott rá a dinasztikus kötelezettségekre is. József társuralkodó korában, de önálló uralma idején is hű marad tanulmányainak alapvonalaihoz. Egyik 1770 táján írt feljegyzésében le is szögezi: „A Ház biztonságának fenntartása első célunk. Minden egyéb, mégoly előnyökkel kecsegtető ügy e mögé kerül. Ha a biztonságot semmi sem veszélyezteti, akkor igyekezni kell a Habsburg-dinasztia előnyeinek, gyarapításának érdekében mindent megtenni…”[22] Idézi kedves auktorát, Tacitust. Alaposan átfogalmazva, nem német fordításban, hanem latinul szólaltatja meg. Elutasítja a langyos, kétkulacsos politikát: „medium sequi inter duos quorum utrumque anceps est, deterrimum est, quia media via est quae nec amicum parit, nec inimicum tollet.”[23] József ezt az elvet gondosan betartotta. Nem választotta a kétséges ellenfelek vagy partnerek között a közbülső utat, mivelhogy az sem barátot nem szerez, sem az ellenséget nem szereli le – hanem a kiélezett helyzeteket szinte kiprovokálta.

Szerette Voltaire-t is, legalábbis az Henriade] többszöri olvasása ezt tanúsítja. De magatartásával nem az „épater”, az elképesztés volt a célja. Valószínűleg a tanulmányok, a kimutatható olvasmányok (így Muratori Della publica felicitája), a tanári hatások az alapanyagon, az ifjú József egyéniségén valamit módosíthatták, bizonyos mértékben formálhatták. De az egyéniség erőteljes vonásai adottak voltak, csakúgy, mint fivérénél Lipótnál vagy vetélytárs testvérénél, Mária Krisztinánál, aki Albert herceg feleségeként előbb Pozsonyban, majd Brüsszelben helytartóné. A Habsburg-Lotharingiai-ház ifjú nemzedéke – beleértve a kétes hírű, de semmiképpen sem jelentéktelen Marie Antoinette-et – markáns egyéniségek voltak.

És mindegyik tartott a római király, majd társuralkodó II. Józseftől, akiről nem hisszük, hogy közeli vagy távoli példaképeket keresett volna. Egyáltalán nem hisszük, hogy példaképe – ahogy ezt sok helyütt olvashatjuk – éppen Porosz Frigyes lett volna. A martiális sikerekkel szemben, a sok gondot és megaláztatást okozó ellenféllel szemben természetesen nem lehetett II. József közömbös, nyilván érdekelte. Ennek az érdeklődésnek és a külpolitikai próbálkozásoknak tulajdoníthatjuk a sokat emlegetett neissei találkozót. De már 1763-ban olyan kész, még ha naiv programot vet papírra – a sokat emlegetett Álmodozásokat –, hogy a magatartásbeli sajátságok, a jozefinus „stílus” jegyeit felesleges Potsdamban keresni.

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[24] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[25] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[26] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[27] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A fényűzéshez tartozó finom öltözet céljára nemcsak a hagyományos racka- és cigájajuhok gyapja nem felelt meg, de a morva és a német birkáé sem volt elég finom, annál inkább az, melyet Spanyolország féltve őrzött kincséről: a merinó birkáról nyírtak. Miután magyarországi birtokán férje: Ferenc császár is honosított meg néhányat ezekből, Mária Teréziának 1768-ban sikerült kieszközölnie a spanyol királytól, hogy 100 darabot gondozóikkal együtt az országba hozathasson.

Heckenast Gusztáv

A gazdaságpolitika

Mária Terézia már 17416-ban, vagyis egy évvel a Sziléziáról történt kényszerű lemondás után, életre hívta az Universal-Kommerz-Directoriumot mint összbirodalmi hatáskörrel felruházott központi hivatalt Philipp Kinsky gróf, 1749-től Rudolf Chotek gróf vezetése alatt; a tényleges irányítás azonban a többnyire jól értesült udvaroncok szerint Mária Terézia férje és uralkodótársa, a gazdasági ügyekhez érzékkel és tehetséggel bíró Lotharingiai Ferenc császár kezében volt. Mint a központi kormányszervek általában, az Universal-Kommerz-Directorium is több közigazgatási reformot élt meg, 1762-től Kommerzhofrat vagy Hofkommerzienrat néven működött, s 1776-ban beolvadt az Osztrák-cseh Udvari Kancelláriába. Feladatai: a külkereskedelem, az egyes Habsburg-országok közötti kereskedelem, a közlekedés, a manufaktúrák és általában az iparfejlesztés ügyeivel való foglalkozás és javaslattétel, az átszervezések ellenére sem módosultak lényegesen. Hatásköre Magyarországra csak fennállásának első időszakában terjedt ki, de javaslataival más központi kormányszerveken keresztül később is befolyásolni tudta az udvar magyarországi gazdaságpolitikáját; minthogy tagjai az iparfejlesztésben érdekelt osztrák és cseh arisztokraták közül kerültek ki, a Hofkommerzienrat – feladatától eltérve – általában nem összbirodalmi, hanem alsó-ausztriai, cseh- és morvaországi tartományi érdekeket képviselt, és minden tőle telhetőt elkövetett a számára nem kívánatos, többek között a magyarországi konkurencia háttérbe szorítására. Egész politikáját jellemező példa hogy csak egyetlen esetben emelt szót a magyarországi textilipar fejlesztése érdekében, amikor ( 1774-ben) ettől az ausztriai és cseh-morvaországi munkabérek leszorítását várta. Végül is a tartományi érdekeket követő egyoldalúság volt az oka, hogy a bécsi udvar gazdaságpolitikáját az Universal-Kommerz-Directorium, illetve a .Hokommerzienrat csak befolyásolta, de irányát meghatározni nem tudta.

A birodalmi iparpolitika Mária Terézia és II. József uralkodása idején két szakaszra osztható. 1770-ig ez az iparpolitika kifejezetten merkantilista jellegű volt, s az ipari termelés központi irányítására törekedett. 1770 után a merkantilista szempontok mellett fiziokrata és szabadkereskedelmi elvek is befolyáshoz jutottak, s az állami gyámkodás mértéke csökkent. Az iparpolitika végső célkitűzése, a birodalom gazdasági egységének megteremtése és autarkiájának lehető biztosítása, mindkét szakaszban változatlan maradt.

Ez a végső célkitűzés vezetett 1754-ben az ipar két szektorra osztásához. Azokkal az iparágakkal szemben, amelyek csak helyi szükségleteket elégítettek ki, az állam megelégedett a céhszabályzatok némi lazításával, s felügyeletüket a helyi közigazgatásra bízta (Polizeigewerbe). A tágabb piackörzetek vagy pláne az export számára termelő iparágak fölötti felügyeletet az Universal-Kommerz-Directorium és a tartományi Kommerz-Konsessek látták el, akár kézművescéhekről, akár manufaktúrákról volt szó (Kommerzgewerbe). A céhkötöttségeket ez utóbbi szektorban erőteljesen lazították, 1780-ban megszüntették a legények kötelező vándorlását, a textil- és a vasiparban II. József uralkodása alatt a céhkényszert is eltörölték. A Kommerzgewerbe szektorában így az is lehetővé vált, hogy némi tőkével rendelkező céhmesterek kézművesműhelyüket manufaktúrává fejlesszék (gewachsene Manufaktur).

Állami támogatásban csak a Kommerzgewerbe szektora részesült. E támogatás leghatékonyabb formái a pénzsegélyek és a behozatali tilalmak voltak. Az államkincstár az 1760-as évek közepétől évi 50–80 ezer forintot fordított iparfejlesztésre. Pénzsegélyben, legtöbbször soha vissza nem fizetett előlegek és kölcsönök formájában, főleg az udvari arisztokrácia manufaktúraalapításai részesültek. A protekcionizmusnak ez a formája számos esetben indokolt volt, de egyre több visszaélésre is alkalmat adott, úgyhogy 1770 után már csak elvétve került rá sor. Az 1770-es években és a nyolcvanas évek első felében inkább a polgári eredetű kisvállalkozókat támogatta segélyeivel az állam, ami a tőkés fejlődésnek egyrészt kiszélesítése, másrészt azonban fékezése irányában hatott. 1785-től viszont a polgári tőke nagyméretű manufaktúraalapításait ösztönözték államsegéllyel.

A behozatali tilalmak rendszere a külföldi konkurenciát kívánta kikapcsolni a hazai manufaktúrafejlődés erősítése érdekében. A tilalmak mindig olyan, pontosan körülhatárolt árucsoportokra vonatkozták, amelyek hazai gyártása már biztató kezdeti eredményeket mutathatott fel. Serkentő hatásuk különösen a textiliparban kétségtelen volt, de nem ellentmondás nélküli: egyrészt kiszolgáltatták a vásárlóközönséget a belföldi tőkésnek, másrészt szükségszerűen ösztönözték a csempészetet.

Az iparfejlesztés érdekében kidolgozott konkrét elképzelések és javaslatok összhangban álltak a birodalmi politikával: a Habsburg-állam megerősödését és egységesülését kívánták előmozdítani. Az elveszett sziléziai ipari bázis pótlására mindenekelőtt a textilipar fejlesztésére törekedtek Alsó-Ausztriában, Cseh- és Morvaországban. Az előkészítés alaposságára jellemző, hogy Ferenc császár személyesen tanulmányozta 1748-ban Csehországban a manufaktúraalapítások lehetőségét. 1749 és 1755 között Csehországban 7, Morvaországban 3, Alsó-Ausztriában 20 új manufaktúra kapott császári privilégiumot.

Az iparfejlődés

A vidéki háziipar széles bázisán szervezett vászonszövést pedig csak kivételesen lehetett manufaktúrák köré csoportosítani, mint Lotharingiai Ferenc császár potštejni üzemében, amelyet 1761-ben az addigi igazgató, Chamaré gróf vásárolt meg, s itt sem tartós eredménnyel.

Üveg- és kerámiaipar

A kerámiaiparban a 18. század második felében is az úttörő, 1743-ban Lotharingiai Ferenc által alapított, most is a császári család tulajdonát képező holicsi fajansz- és majolika-manufaktúra volt a legjelentősebb. Összbirodalmi piacra termelt. Valamennyi később létesült magyarországi kerámiai üzem vezetője itt nyerte szakmai és művészi kiképzését.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Az uralkodócsalád vállalkozásai, Lotharingiai Ferenc sassini és holicsi manufaktúrája, Mária Krisztina főhercegnő mosoni üzeme, a dinasztia magánvagyonából merítették tőkéjüket, ami részben feudális eredetre, részben a németalföldi bankházakkal fennálló, nem mindig tisztázható kapcsolatokra mutat.

Benda Kálmán

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

Lipót, Mária Terézia harmadik fia (a második fiú, Habsburg-Lotharingiai Károly József, még 1761-ben meghalt) 43 éves volt, amikor a trónt megörökölte. Az uralkodásban nem volt újonc, 1766 óta Toszkána nagyhercegeként teljes önállósággal kormányozta a kicsiny itáliai fejedelemséget. Negyedszázados uralkodása alatt az elmaradt, szegény tartományt virágzó országgá alakította. Kimagasló uralkodói egyéniség volt: nagy műveltségű, határozott ember, aki nemcsak apja praktikus észjárását, hanem anyja emberi tapintatát is örökölte.

Lábjegyzet

  1. Voltaire, Siecle de Louis XIV. Paris, év nélkül (Flammarion) I. 192.
  2. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 300–301.
  3. Ugyanott 391.
  4. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867– 1868. I. 203–204.
  5. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 320.
  6. Ugyanott, 363.
  7. Ugyanott 388.
  8. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867–1868. II. 157.
  9. Közli: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 520. (Az özvegy megszámolta azt is, hány órát élt elhunyt férje: 496992 óra az eredmény; boldog házasságának óraszáma: 258 744.) — Idézi: V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese]. Paris, 1973. 262.
  10. Közli: Wandruszka, Leopold II. WienMünchen, 1963&ndasg;1965. I. 337–339.
  11. Ugyanott, 292–293.
  12. Ugyanott.
  13. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  14. Ugyanott, 663#–664
  15. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  16. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  17. Ugyanott pag. 379.
  18. Ugyanott
  19. J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára, Budapest, 1982. 163.
  20. Ugyanott 180.
  21. Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Die Vorträge zum Unterricht des Erzherzogs Joseph im Natur- und Völkerrecht sowie im Deutschen Staats- und Lehnrecht. Herausgeber H. Conrad. KölnOpladen, 1964. 276.
  22. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammelbände Vol. 88. Anmerkungen von Seiner Majestät dem Kaiser Joseph II. über dermaligen Weltumntänden 1769–1770
  23. Tacitus, Historiae, lib. III. Caput 40. Az eredeti latin szöveg: „…utremusque inter anticipitia deterrium es dum media sequitur…”
  24. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  25. Ugyanott 155.
  26. Ugyanott 155.
  27. Ugyanott 155–156

Irodalom

Ugyanő szerette volna, ha Mária Terézia – bajor szerzemények érdekében – nem Lotharingiai Ferenccel, hanem a leendő bajor választóval, III. Miksa Józseffel kötött volna házasságot.