Lovászy Márton

A Múltunk wikiből
Zenta, 1864. november 6. – Budakeszi, 1927. augusztus 22.
politikus, író, lapszerkesztő, újságíró,
vallás- és közoktatásügyi, illetve külügyminiszter
Wikipédia
Lovászy Márton 1910-28.JPG

Galántai József

A Károlyi-párt megalakulása

A háborúban és a tömeghangulatban bekövetkezett fordulat erősen hatott a függetlenségi párt baloldalára is. Károlyi Mihály és közvetlen környezete – Batthyány Tivadar, Holló Lajos, Lovászy Márton, Justh Gyula, Hock János – úgy látták, írja emlékirataiban Károlyi, hogy „elérkezett a perc, amikor németellenes politikánkkal demonstrálnunk kell, és meg kell mutatnunk a külföldnek, hogy van Magyarországon egy párt, amely kész a németekkel szakítani, különbékét kötni és az antant felé tájékozódni”.[1]

Siklós András

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

Az izgatott légkörű vitát különösen feszültté tette Lovászy Márton Károlyi-párti képviselő közbeszólása, aki a Károlyit antantbarátsággal vádoló Tisza-párti képviselőknek odavágta: antantbarátok vagyunk.[2]

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték. Ezenkívül a tanács tagja volt még Müller Ernőné a szociáldemokrata nőbizottság, Bédy-Schwimmer Róza a feministák részéről, Hatvany Lajos a sajtó képviseletében, a párton kívüli Fényes László és a szociáldemokrata Diner-Dénes József, utóbbiak Károlyi személyes hívei.

A kiáltvány kiadásával a Nemzeti Tanács nyíltan ellenkormányként lépett fel, mert a felhívásban „az összes külföldi népeket és kormányokat” arra szólította, hogy „minden Magyarországot érintő ügyben a mai kormányhatalom helyett … a Magyar Nemzeti Tanáccsal keressenek közvetlen kapcsolatot”.[3]

Ha a Nemzeti Tanács vezetői később emlékirataikban arról írtak, hogy „nem akartak forradalmat, hanem evolúciót”, és a Nemzeti Tanácsot sem annyira forradalmi, mint inkább a forradalom elhárítására alakult szervnek tekintették, úgy nyilván igazat mondtak. A Nemzeti Tanács megalakítása azonban a vezetők szándéka ellenére is forradalmi cselekedet volt.

Szemben a többi nemzeti tanáccsal, melyeket az október 16-i császári manifesztum után hívtak életre, a Magyar Nemzeti Tanácsnak nem volt legális alapja, és rövid idő alatt mindazok gyülekező helyévé vált, akik a fennálló rendszerrel való szakításra törekedtek. Jórészt azok is e látható központ körül tömörültek – akár akarták ezt a vezetők, akár nem –, akik a küszöbön álló átalakulást szükség esetén erőszakkal kívánták megvalósítani. A Nemzeti Tanács fedőszervül szolgált olyan forradalmi csoportok számára, amelyek céljai a vezetők elképzeléseit jóval túlhaladták.

Október 26-án, vagyis azon a napon, amelyen a Nemzeti Tanács kiáltványa megjelent, Gödöllőn tovább folytak a már korábban megindult kormányalakító tárgyalások és kihallgatások. A késő délutáni órákban váratlanul megjelent Károlyi Mihály. Károlyit azzal hívták ki nagy sietve, hogy a király hajlandó egy Károlyi-kormányt kinevezni, ha abban a balközép számára néhány fontos tárcát biztosítanak. Károlyi kihallgatása során egy pillanatra úgy látszott, hogy a sok tanácstól teljesen tanácstalanná vált uralkodó mégiscsak képes lesz dönteni és a válságot Károlyi kinevezésével megoldani. De a király, Andrássy és mások tiltakozására, a kinevezés ürügyével Bécsbe hívott Károlyit végül mégsem nevezte ki miniszterelnökké, ehelyett október 27-én József főherceget küldte Budapestre, hogy a válság megoldásáról homo regiusként (a király képviselőjeként) tovább tárgyaljon.

A kormányzati válság kirobbanása és elhúzódása lökést adott a kibontakozó tömegmozgalomnak.

Október 24-én néhány száz főiskolai hallgató, köztük szép számban tanulmányi szabadságon levő tartalékos tisztek, a Károlyi-palota elé vonultak, ahol Károlyi buzdító szavakat intézett hozzájuk, és zászlót ajándékozott a tüntetőknek.

Másnap, 25-én a diákok a Múzeum-kertben tartottak gyűlést, és onnan zárt sorokban a királyi Várba igyekeztek, hogy kívánságaikat a király vagy a minisztertanács elé terjesszék. A Lánchídnál a rendőrkordon, a Várban a katonaság átengedte a tüntetőket, a várudvarban azonban a lovas rendőrök közéjük vágtattak; sokan megsebesültek.

Az esti órákban az Országház téren, majd a Gizella téren levő Károlyi-pártkör előtt a kezdeményezés újra a baloldal kezében volt. Az Országház téri gyűlés után a Galilei-kör vezetői lelkes tömeg kíséretében az Anker közbe vonultak, és birtokukba vették a kör lezárt helyiségeit. (A Galilei-kör központját a rendőrség még 1918 januárjában, a sztrájk idején pecsételte le.)

„A napisajtó proklamálta a sajtószabadságot, a diákság proklamálta a gyülekezési szabadságot, a galileisták pedig most az egyesülési szabadságot proklamálják”[4] – jelentették és hirdették az erkélyen szónokló fiatalok a lent szorongó tömeg tapsától kísérve.

A késő esti órákban diák- és katonatanács alakult a diákok és a katonák megnyerése és megszervezése céljából. A Katonatanácsot olyan, a délelőtti tüntetésen is részt vett tartalékos tisztek hozták létre, akik közül többen nemrég tértek haza az oroszországi hadifogságból. A Nemzeti Tanács támogatására alakult két szervezet közül ez utóbbinak, a Katonatanácsnak a megalakulása jelentős esemény volt, mert az itt tömörülő tisztek hamarosan befolyásuk alá. vonták a Budapesten állomásozó katonai alakulatok jelentős részét.

További fontos mozzanat volt, hogy a Katonatanács Szántó Béla révén, aki ekkoriban tartalékos hadnagyként a honvédelmi minisztériumban teljesített szolgálatot, kapcsolatba került a szociáldemokrata baloldallal, a forradalmi szocialistákkal és az üzemekben dolgozó ellenzéki bizalmiakkal. A későbbiekben az így kialakuló laza szervezet a maga módján tudatosan készült a forradalomra, és a Nemzeti Tanács húzódozása ellenére tervet dolgozott ki a fegyveres felkelésre.

Október 27-én, vasárnap, a Nemzeti Tanács nagygyűlést tartott az Országház téren. A gyűlésen, amelyre közel százezren vonultak fel, a szónokok a Nemzeti Tanács követeléseit ismertették, és a köztársaságot éltető tömeget rendre, nyugalomra intették.

Arra a bejelentésre, hogy Károlyi Mihály az esti vonattal érkezik Bécsből, a gyűlés után óriási tömeg szállta meg a Nyugati pályaudvar környékét. Míg Károlyit óriási üdvrivalgás fogadta, József főherceget, aki ugyanazzal a vonattal érkezett, a rendőrök csak nehezen tudták egy mellékkijáraton át a pályaudvarról kiszöktetni.

A peronra lépő Károlyit a fogadó bizottság élén Lovászy Márton köszöntötte a következő szavakkal: „Ha nem lettél miniszterelnök a király bizalmából, majd azzá teszünk a nép akaratából.”[5]

A forradalom győzelme

Arra a hírre, hogy a felkeléshez csatlakozó fegyveresek és az Üllői útnál felsorakozó karhatalom közt minden pillanatban várható az összecsapás, Károlyi-párti politikusok (Fényes László, Lovászy Márton, Ábrahám Dezső), továbbá Landler Jenő, Pogány József és a Katonatanács elnöke, Csernyák Imre a helyszínre sietnek. A laktanya ellen vonuló tömeget nagy nehezen rábeszélik a visszafordulásra. De az események árját már nem lehet feltartóztatni. Miközben a Körúton elejét veszik az összeütközésnek, az Astoriához érkező katonaság megtámadja és elfoglalja a közvetlen közelben levő városparancsnokságot. Az őrség nem áll ellen, az udvaron álló karhatalmi zászlóalj a felkelőkhöz csatlakozik. Várkonyi Albert tábornokot, a városparancsnokot elfogják, és az Astoriába kísérik. A térparancsnokság bevétele után Szántó Béla két szakasz katonának a telefonközpontok elfoglalására ad parancsot. Hajnali 1/2 3-kor a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott rendőrtisztviselők birtokukba veszik a főkapitányságot. 4 órakor a tengerészek – eleget téve ígéretüknek – két monitorral a Lánchíd és az Erzsébet-híd között horgonyoznak. A Budapest felé haladó vonatok Landler utasítására leállnak, nehogy a katonai parancsnokság vidékről erősítéseket hozhasson. A Katonatanács a kora reggeli órákban egy karhatalmi zászlóalj beérkezése után csapatokat küld a hidak és a pályaudvarok biztosítására. Két szakasz megszállja az Osztrák–Magyar Bank épületét. A főposta őrsége maga kéri, hogy a Nemzeti Tanács küldjön megbízottat a hivatal átvételére.

Lukachich, Budapest katonai parancsnoka tehetetlenül áll a sikeresen kibontakozó fegyveres felkeléssel szemben.

Amikor éjjel 1/2 2-kor a városparancsnokság elfoglalását jelentik, Lukachich parancsot ad a készültségben álló bosnyák katonáknak, hogy két század azonnal induljon, és foglalja azt vissza. A kiküldött katonák azonban – látva, hogy ellenállásba ütköznek – megtagadják a parancs teljesítését, és felbomolva, kisebb csoportokban visszatérnek.

Miután Lukachich 2 órától már csak kiküldöttek és küldöncök útján tud intézkedni, 1/2 3-kor a parancsnokságon szolgálatot teljesítő Hodula Károly tábornoknak ad utasítást, hogy foglalja vissza a térparancsnokságot, valamint a józsefvárosi telefonközpontot.

A kiküldött tábornok a parancsot nem teljesíti, mert a kijelölt alakulatok nem engedelmeskednek, a feladat elvégzésére egyszerűen nem vállalkoznak.

Miután József főherceg ekkor már visszakozóban van (éppen Károlyival tárgyal telefonon), Lukachich kora reggel védekezésre kap utasítást. A budai oldal, a Vár és környéke ekkor még ellenőrzése alatt áll, több laktanya még nem csatlakozott a felkelőkhöz, a hadügyminisztérium Bécsből azonnali segítséget ígér; de ki tudja, lesz-e valami a segítségből, megérkeznek-e idejében vagy egyáltalán az ígért alakulatok?

Jelentős mozzanat ebben a helyzetben, hogy a Népszava nyomdájában a hajnali órákban egy fiatal újságíró, Gyetvai János javaslatára röpcédulák készülnek. „Kitört a forradalom” – így kezdődik a nevezetes felhívás, mely vázolva az éjszaka eseményeit, csatasorba szólítja a munkásokat. „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. … Szüntessétek be a munkát! … Ki az utcára !”[6]

A röpcédulákat kora reggel önként jelentkezők viszik az üzemekbe.

Október 31-én nem indul meg a munka, a munkások forradalmi dalokat énekelve a belvárosba vonulnak.

Miközben az utcák megelevenednek, a forradalom fegyveres alakulatai benyomulnak a még bezárt laktanyákba, és a katonák további ezreit bírják csatlakozásra.

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

A kormányon belüli jobbszárny képviselői Bartha Albert hadügyminiszter, Batthyány Tivadar belügyminiszter és Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter voltak; ugyanakkor Károlyi mindinkább a polgári radikálisokhoz és a szociáldemokratákhoz közeledett.

A függetlenségi párt egyet nem értése november végén—december elején már nyíltan jelentkezett. A jobbszárny kifogásolta, hogy a párt a főispáni, kormánybiztosi állások és más tisztségek betöltésénél háttérbe szorul. Bírálta a külügyminisztérium tevékenységét, azt állította, hogy az konzervatív vezetés mellett több eredményt tudna felmutatni. Állást foglalt a vagyonadó terve ellen, és szembefordult a földreformmal, elfogadhatatlannak tartva a radikális javaslatokat, különösképpen az 500 holdas kisajátítási határt.

E támadáshoz nemcsak Bartha Albert már tárgyalt hadseregszervezési kísérlete kapcsolódott, hanem Batthyány terve is, hogy a baloldal letörésére rendőri módszereket alkalmazzon.

Miután Bartha eltávolításakor Batthyány is beadta lemondását, a december 12-én tartott minisztertanácson Károlyi arra szólította fel a kormány megmaradt tagjait, hogy nyilatkozzanak: együtt kívánnak-e maradni még néhány hétig, a választások megtartásáig. A vita során felvetődött egy teljesen szociáldemokratákból vagy polgári politikusokból álló kormány létesítésének gondolata éppúgy, mint a koalíció további fenntartásának és balratolódásának lehetősége.

A három variáns közül december végén a polgári kormány terve került előtérbe. A miniszterelnöki tiszt várományosa Lovászy Márton lett, miután december 23-án – Barthát és Batthyányt követve – ő is lemondott miniszteri tárcájáról.

A függetlenségi párt Lovászyt támogató többsége azzal érvelt, hogy egy polgári kormány nagyobb sikerrel képviselhetné Magyarország érdekeit, mert „a kormány szélsőséges politikája” az oka, hogy „olyan kedvezőtlen a helyzet az antanttal szemben”.[7]

A Népszava viszont rámutatott arra, hogy a Magyarországgal szembeni ridegség oka az, hogy Magyarországot (ugyanúgy, mint Németországot és Német-Ausztriát) az antant legyőzött országnak tekinti. Az antant államok közvéleménye, s ezt a Magyarországra érkező újságok is bizonyítják, „sohasem azt vetette a magyar kormányzat szemére, hogy túlságosan radikális és túlságosan kevéssé soviniszta, hanem ellenkezőleg, mindig és minduntalan azzal vádolták, hogy még mindig telítve van magyar imperializmussal, még mindig a területi integritás alapján áll, még mindig nem akar lemondani a románokról, szerbekről és szlovákokról”.[8] A radikálisnak nevezett reformok, amelyeket a kormány életbe kíván léptetni, nyugaton egyébként jól ismertek: olyanok, amelyek ott már régen megvalósultak.

Kunfi a Népszavának adott december 28-i nyilatkozatában Batthyányt, Lovászyt és a „mögöttük meghúzódó nagybirtokos és nagytőkés érdekeltséget” azzal vádolta, hogy mozgalmuk „némely politikai reformmal megfejelve, a régi magyar osztályuralom feltámasztására irányul! … Furcsa – mondotta –, hogy egyesek, akik éveken keresztül a német militarizmus ellenségének vallották magukat, most hason csúsznak az antant militarizmusa előtt. A szociáldemokrata párt nem hajlandó a maga szociális és politikai követeléseit az antant nagy vezérkarainak nem is ismert politikai álláspontjától függővé tenni.”

Kunfi, a mielőbb megtartandó választásokig, átmeneti megoldásként a koalíció további fenntartását javasolta azzal, hogy abban a szociáldemokraták és a radikálisok mellett csak a Károlyival egyetértő baloldali függetlenségiek vegyenek részt.

A szociáldemokrata párton belül Kunfi véleményével szemben más nézetek is jelentkeztek. Garami nem hitt a reakciós szervezkedésről kiszivárgó híreknek, nem hitt a visszafordulás lehetőségében. Elítélte a konzervatív részről fenyegető veszély felnagyítását, az „ellenforradalom-szaglálást”, de ugyanakkor helyeselte, fontosnak tartotta a bolsevizmus elleni fellépést. Garami a szociáldemokratáknak a kormányból való kilépését fontolgatta. Úgy vélte, ha a szociáldemokraták visszavonulnak, és átengedik a teret egy „erőskezű” polgári kormánynak, akkor mint ellenzék, könnyebben felvehetik a harcot a kommunisták ellen,és nagyobb eséllyel indulhatnak a közeljövőben tartandó választásokon.

Lovászy a jobboldali fordulat érdekében a polgárságot tömörülésre, ellenállásra szólította. December legvégén létrehozta a „polgárszövetséget”, melyet a különböző polgári pártok, testületek, szervezetek központi összefogó szervének szánt.

Ugyanakkor jól tudta, hogy kormányalakító szándéka csak fegyveres erő segítségével valósítható meg, és egy polgári kormánynak csak akkor van esélye a fennmaradásra, ha az a hadsereg, a karhatalom támogatására is számíthat.

Ismerve a munkásság és a budapesti helyőrség hangulatát, Lovászy január 5-én este megjelent Vixnél, és kormányalakítási tervéhez – annak hangsúlyozásával, hogy az új polgári kormány „harcot indít a bolsevizmus ellen” – a francia katonaság közreműködését kérte. Arra a kérdésre, hogy az antant vajon kedvezőbben ítélne-e meg egy polgári kormányt, mint a jelenlegit, az alezredes válasza kitérő volt: nem illetékes nyilatkozni ilyen kimondottan politikai ügyben.

Miután Budapest megszállásának tervét Párizsban december folyamán újólag elvetették, Vix Lovászy kérését elutasította.

A Vixnél tett látogatás pontot tett a polgári kormánnyal való kísérletezés végére. A Károlyitól kapott megbízást Lovászy ezt követően visszaadta, annál is inkább, mert közben – mint erről már szó esett – a hadügyminisztériumban szőtt puccsista tervek is lelepleződtek.

Az ellenforradalom szervezkedése

A január 25-i pártértekezleten a kormány támogatói kisebbségben maradtak, és Függetlenségi Károlyi-párt néven új pártot alakítottak. A többség Lovászy vezetésével ellenzékbe vonult. A Lovászy-féle Függetlenségi Párt a továbbiakban az ellenzékhez közeledett, a jobboldallal próbált szövetségre lépni.

A belpolitikai feszültség fokozódása

A jobboldali pártok: a Keresztényszocialista Párt, az Országos Földmíves Párt, az Országos Polgári Radikális Párt, a Nemzeti Egyesülés Pártja, a Lovászy vezette Függetlenségi Párt vezetői megállapodást kötöttek, hogy a választáson szorosan együttműködnek, és közös listával indulnak. A klérus támogatását élvező, a nagybirtok és nagytőke zsoldjában álló „feketeblokk” a vallás és a haza védelmének jelszavával, féktelen demagógiával toborzott híveket reakciós céljaihoz.

Hajdu Tibor

A szocialista forradalom békés győzelme

A szélesebb polgári-középosztályi rétegek, a polgári értelmiség politikai spektrumában ekkor nem a szocializmussal való szembenállás, hanem az ellenforradalmi reakcióval szemben elfoglalt álláspont volt a meghatározó. Ezt bizonyítja, hogy már a március közepén kialakult „választási” hangulatban mindinkább elszigetelődött a BethlenLovászyHeinrich-féle jobboldali blokk. Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort. A proletárforradalom után az egyetem nem merte folytatni a Kunfi miniszter ellen megkezdett ellenállást Kunfi népbiztossal szemben, még akkor sem, mikor az felfüggesztette az egyetemi reakció központjának, a jogi karnak a működését. A hittudományi karra vonatkozóan érvényesítették az egyház és állam elválasztását. Az egyetem élére a feloszlatott tanács helyébe bizottságot neveztek ki Dienes Pál matematikus vezetésével. Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését – az új professzorok között volt [[Babits Mihály]], Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő – Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését – tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra – felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutattak be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modern irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon – novembertől júliusig – csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet – „fehérpénzért” – megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35–40 játékfilmet készítettek – ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje – Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály – kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan – Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József – a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt – Bródy Sándor, Szép Ernő – jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellért Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.[9]

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az – ekkor már – őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” – a Tanácsköztársaság papírkészletéből – megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent. a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt – mint már utaltunk rá – a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, Az új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a pártonkívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.[10] A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.

A független kommunista csoportok legjelentősebbje Kassák és Uitz Béla Ma című folyóirata köré tömörült. A Ma, amely a legmodernebb irodalmi és képzőművészeti törekvések együttes kifejezője volt, már 1918. november 9-én kiáltványt tett közzé „a kommunista köztársaságért”. Kassákék formailag nem csatlakoztak a Kommunisták Magyarországi Pártjához, de a maguk módján következetesen kiálltak mellette, majd a Tanácsköztársaság mellett is. A szervezeti elkülönülés, s pártpolitikától való függetlenségük hangsúlyozása nem tartotta őket vissza sem a szenvedélyes forradalmi megnyilatkozásoktól, sem attól, hogy a forradalmi irodalmat monopolizálva, dühös és a forradalomra ártalmas szektássággal támadják az általuk polgárinak bélyegzett írókat. A szociáldemokrata pártirodalom sokkal békésebb volt (Révész Béla, Várnai Zseni a maradandóbb értékűek).

A polgári demokratikus forradalom kormányainak nem volt irodalompolitikájuk, Lovászy és Kunfi, az irodalom teljes szabadságának alapján, csupán az érdemes írók segítésére törekedtek.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

Még a forradalom első napjaiban pártfeloszlatási határozatot hozott a radikális párt, a Lovászy-párt és a Károlyi-párt vezetősége.

Az intervenció megindulása

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt.

L. Nagy Zsuzsa

A fővezérség szerepe

Az augusztus 19-én a keresztényszocialista Haller István és Huszár Károly, a kisgazda Nagyatádi Szabó István, a liberális Lovászy Márton bevonásával újjáalakult és a korábbinál szélesebb bázisra támaszkodó, de rövid életű második Friedrich-kormány tehetetlenül tűrte a katonai csoport önállósulását.

Az erőviszonyok 1919 őszén

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett. Elfogadva az ellenforradalmat a Tanácsköztársaság reakciójaként, a politikai berendezkedésben liberális, bizonyos fokig polgári demokratikus módszerek alkalmazását szerették volna elérni. Ebben a vonatkozásban együtt léphettek fel az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, s egy ilyen minden liberális, demokrata erőt tömörítő összefogást az ellenforradalmi rendszer konzervativizmusával, fasiszta tendenciáival szemben a Garami vezette szociáldemokrata emigráció is elengedhetetlenül szükségesnek tartott.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXX. Budapest, 1917. 129.
  2. Ugyanott, 279.
  3. Megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Pesti Napló, 1918. október 26.
  4. A Galilei Kör újból megnyílt. Pesti Napló, 1918. október 26.
  5. Károlyi Mihály gróf megérkezése. Magyarország, 1918. október 29.
  6. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, (1917. november 7.—1919. március 21.) Budapest, 1956. 293.
  7. Lovászy lemondásának okai. Pesti Hírlap, 1918. december 25.
  8. A külpolitikai pletyka. Népszava, 1918. december 27.
  9. Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.
  10. A diadalmas forradalom könyve. Budapest, 1918. 98.