Lukács György

A Múltunk wikiből

1890-ig Löwinger György Bernát

Budapest, 1885. április 13. – Budapest, 1971. június 5.
filozófus, esztéta, egyetemi tanár, marxista gondolkodó, kommunista politikus
Wikipédia
Lukács György.jpg
1910.
Lukács György: A lélek és a formák.

Hanák Péter

Előszó

A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20. századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

Szabó Miklós

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Az 1910-es évekre az új művészeti törekvések talaján ellenhatás jelentkezett az impresszionista kritika relativizmusával szemben. Megjelent a kötött formákban új művészeti szubsztanciát kereső törekvés, amely mértékét és módszereit nem magából az átélt és bírált műből merítette, hanem filozófiai megalapozásra törekedett. Képviselője a pályakezdő Lukács György volt, elsősorban az 1910-ben megjelent „A lélek és a formák” című esszékötetének kritikai tanulmányaival.

A filozófia

Amint az ódivatú pozitivizmust és az ódivatú természettudományos determinizmust meghaladni kívánó törekvések áramában Palágyi a szélsőséges relativizmus követője lett, úgy egy kis csoport – szintén német filozófiai orientációjú – ifjú filozófus éppen a relativizmustól riadt vissza a pozitivizmusban, s új kötöttséget, szilárd pozíciót keresett. Ide tartozott az első világháború éveiben egymásra talált Lukács György, Fogarasi Béla, Mannheim Károly. A relativizmusból elsősorban Simmel nyomdokain haladva fellelni vélt kivezető ösvény első szakasza maga is a relativizmus bozótján haladt át. Simmel kultúrkritikájának tengelyében a kultúrahordozó értékek kibékíthetetlen ellentétessége állott. Aki egy értéket elfogad, csupán mások kizárásával teheti ezt. Aki az esztétikus magatartást választja életelvéül, elveti a moralitást, aki az erkölcsös magatartást választja, lemond az esztétikus magatartásról, a megformált „szép életről”. Kiutat az értékek relativitásából nem adhat egyik érték objektív magasabbrendűsége sem, csupán a szubjektív elkötelezettség, amely aszketikusan választ és elkötelezi magát valamely életelv mellett a többi rovására. A döntés aktusának középpontba kerülése már nem Simmel kultúrkritikájából jött, hanem Kirkegaard eszméiből.

Lukács, Fogarasi, Mannheim szemlélete az eszmetörténeti viszonyításrendszerben jobboldali, s nem baloldali kritikája volt a pozitivizmusnak. Az a közeg azonban, amelyben Magyarországon működtek, a kulturális forradalom világa. Reájuk mindenkinél jobban vonatkozik „a szellem baloldalon áll” tétele. A helyzetüket megalapozó döntés a dolgok pszichológiája alapján csak szélsőséges lehetett. A Heidelbergben átfogó esztétikáján dolgozó Lukács, Max Weber tanítványa, Troeltsch és Thomas Mann vitapartnere a két pólus – az újkonzervativizmus és a szocializmus – közötti feszültség erőterében éli át a háború előtti két évet. Ekkor formálja róla Mann – megalapozottnak látszó vélemények szerint – Naphta páter alakját. A magyar irodalmi forradalom közege azonban gyakorlatilag csak a baloldali, méghozzá a radikális baloldali döntést tette járhatóvá Lukács és budapesti barátai számara. A háborús időszak szellemi erjedésében elkészült mű, a tervezett – és haláláig töredékes kéziratban maradt – esztétikai összegezés első, alapozó része, a „Theorie des Romans” már a baloldali pozíció felé tendál. Módszeréről később Lukács azt írja, hogy „jobboldali módszer, de baloldali etika” jellemezte.

A Thália

1903-ban vetette fel az akkor még egyetemi hallgató Lukács György egy színművészegyüttes gondolatát, amely célul tűzné ki a csak szórakoztató műveket bemutató színházak műsoráról kiszoruló modern külföldi drámai törekvések rendszeres megismertetését a magyar közönséggel. Az ötletet felkapta Benedek Marcell és Bánóczi László egyetemi hallgató is, csatlakozott hozzájuk a Nemzeti Színház tehetséges fiatal rendezője, Hevesi Sándor. 1904-ben meg is alakítják a Thália társulatot.

Siklós András

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

A kommunista párthoz csatlakozott később az úgynevezett mérnökcsoport (a Gyárközi Bizottság egykori vezetői: Hevesi Gyula, Helfgott Ármin, Kelen József) és egy kisebb értelmiségi kör. Ez utóbbiaknak, akiket később „etikusokna ” neveztek, Lukács György volt a vezetője.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A késő délután Lukács György előadásán nagy számban megjelent kommunistákat az egyenesen a Gyűjtőfogházból érkező Szamuely Tibor informálta a győzelemről.

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Mikor a Budapesti Munkástanács március 21-én este 7-kor, lelkes és izgatott hangulatban összeült, hogy határozzon a munkásosztály nevében, a döntés végrehajtása már biztosítva volt. Míg az ülés folyt, a Visegrádi utcai kommunista pártközpontban a földalatti kommunista szervezetek vezetői, Szamuely Tibor, Lukács György, Illés Artur és társaik az odasereglő kommunisták segítségével gondoskodtak a bankok, raktárak védelméről, őrjáratokat küldtek ki a közrend biztosítására.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

(Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését – tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra – felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutattak be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modern irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon – novembertől júliusig – csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet – „fehérpénzért” – megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35–40 játékfilmet készítettek – ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje – Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály – kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan – Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József – a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt – Bródy Sándor, Szép Ernő – jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellért Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.[1]

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az – ekkor már – őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” – a Tanácsköztársaság papírkészletéből – megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent. a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt – mint már utaltunk rá – a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, Az új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a pártonkívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.[2] A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.

A független kommunista csoportok legjelentősebbje Kassák és Uitz Béla Ma című folyóirata köré tömörült. A Ma, amely a legmodernebb irodalmi és képzőművészeti törekvések együttes kifejezője volt, már 1918. november 9-én kiáltványt tett közzé „a kommunista köztársaságért”. Kassákék formailag nem csatlakoztak a Kommunisták Magyarországi Pártjához, de a maguk módján következetesen kiálltak mellette, majd a Tanácsköztársaság mellett is. A szervezeti elkülönülés, s pártpolitikától való függetlenségük hangsúlyozása nem tartotta őket vissza sem a szenvedélyes forradalmi megnyilatkozásoktól, sem attól, hogy a forradalmi irodalmat monopolizálva, dühös és a forradalomra ártalmas szektássággal támadják az általuk polgárinak bélyegzett írókat. A szociáldemokrata pártirodalom sokkal békésebb volt (Révész Béla, Várnai Zseni a maradandóbb értékűek).

A polgári demokratikus forradalom kormányainak nem volt irodalompolitikájuk, Lovászy és Kunfi, az irodalom teljes szabadságának alapján, csupán az érdemes írók segítésére törekedtek. A Tanácsköztársaság művészeti politikájának alapja a modern művészeti irányzatok támogatása volt, annál is inkább, mert az adott műveltségi viszonyok között ezeknek volt a legnagyobb szükségük anyagi és egyéb támogatásra; ez azonban nem más művészeti iskolák rovására történt, hiszen minden valamirevaló művészről az állam gondoskodott. Lukács György – akinek egyénisége sokkal inkább rányomta bélyegét a Közoktatásügyi Népbiztosságra, mint a politikai vezetésben elfoglalt Kunfié – állapítja meg: „A proletárdiktatúra távol tartotta magát attól, hogy akár egy elmúlt, akár egy meglevő áramlatot hivatalos áramlatnak tekintsen. Ehelyett a műveltség kiterjesztésével a dolgozó népet akarta arra a fokra eljuttatni, hogy maga döntse el: a jelen és a múlt művészetéből, kultúrájából mire van és mire nincs szüksége.”[3]

A kormányzótanács újjáalakulása

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya. Kimondottan jobboldali szociáldemokratának a kormányzótanács 5-6 tagját tekinthetjük, ezek közül politikai szerepet főleg Dovcsák és a fenntartással ideszámítható Haubrich játszott, a többiek szakminiszterek, éppúgy, mint a két polgári szakember: Stefán és Ládai. A jobboldali szociáldemokrácia politikai súlya sokkal inkább a kormányzótanácson kívül – a szakszervezeti és pártapparátusban – érvényesült. Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett. Ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9–10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya.

Az intervenció megindulása

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással.

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

Az Ausztriába került kommunista vezetők a párt újjászervezésére Ideiglenes Központi Bizottságot hoztak létre, amely irányította az illegális pártszervezetek kiépítését. Tagjai voltak: Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő, Hirossik János, Hamburger Jenő és Lukács György.

Lábjegyzetek

  1. Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.
  2. A diadalmas forradalom könyve. Budapest, 1918. 98.
  3. Lukács György nyilatkozata. Társadalmi Szemle, 1969. március.

Művei