Lukács László

A Múltunk wikiből
Zalatna, Alsó-Fehér vármegye, 1850. november 24. – Budapest, 1932. február 23.
pénzügyminiszter, jogász, bányatulajdonos, politikus
Wikipédia
Lukács László
1907. január 12.
Lukács László tárgyal a koalícióval az új kiegyezés érdekében.
1909. december 23.
Lukács László kormányalakítási megbízatása.
1910. január 4.
Lukács László újabb miniszterelnöki megbízatása.
1910. január 11.
Lukács László lemondása.
1912. április 22.
A Khuen-Héderváry-kormány újból lemond, Lukács László kormányának kinevezése.
1912. december 28.
1912:LXVII. tc. A képviselőházi őrség felállításáról.
1912. december 29.
1912:LXVIII. és LXIX. tc. A hadiszolgáltatásokról; A lovak és járművek szolgáltatásáról.
1912. december 31.
A Lukács-féle választójogi tervezet képviselőházi beterjesztése.
1913. január 4.
Az ellenzék bejelenti a képviselőházi ülések bojkottálását.
1913. január 26.
Rendkívüli szociáldemokrata kongresszus. A politikai tömegsztrájk meghirdetése március 4-re.
1913. február 11–14.
6000 munkás sztrájkja a Weiss Manfréd tölténygyárban.
1913. március 3.
Az ellenzék lemondása a következő napi obstrukcióról, a szociáldemokrata párt visszavonja másnapra szóló sztrájkfelhívását.
1913. március 7.
A Lukács-féle választójogi törvény képviselőházi elfogadása.
1913. március 13.—április 22.
A Ganz-Danubius fiumei gyárában 500 munkást sztrájk miatt elbocsátanak.
1913. április 21.—május 18.
Az aradi vagongyár 1200 munkásának sztrájkja.
1913. április 30.
1913:XIV. tc. Az országgyűlési képviselők választásáról.
1913. április 30.—május 4.
Szkutari válság.
1913. május 27.
A DésyLukács-per kezdete.
1913. május 30.
A londoni béke.
1913. június 3.
Ítélethirdetés a DésyLukács-perben, Lukács lemondása.

Hanák Péter

A Bánffy-kormány bemutatkozása

Bánffy, ha államférfiúi képességekkel nem is büszkélkedhetett, hosszú megyei pályafutása alatt nagy közigazgatási rutint szerzett. Ezt lefelé a megyékben bevált erőszakkal, a nagypolitikában viszont a Tisza-iskola ügyes taktikázásával alkalmazta. Főispán maradt, mondották róla, a kormányfői poszton is, aki az egész országot egy nagy megyeként kezelte, de ebben a minőségben az uralkodó körök várakozását felülmúló sikerekkel debütált. Kormányát – ez rátermettségére vallott – nem fényes nevekből, hanem a szürkékből válogatta össze. Wekerlétől a legfelső bizalmat élvező honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát vette át, és néhány hónapig Festetics Andort a földművelésügy élén, ahol majd 1895 novemberében az agráriusokkal rokonszenvező Darányi Ignác váltja fel; a belügyminiszteri tárcát Perczel Dezső, a Ház alelnöke, a pénzügyminiszterit Lukács László, Wekerle közepes tehetségű államtitkára, a vallás- és közoktatásügyit egy jogász, Wlassics Gyula, az igazságügyit Erdély Sándor, a kereskedelemügyit Dániel Ernő kapta.

A koalíció behódolása

A tárgyalások fonalát decembertől a király bizalmi embere, Lukács László gombolyította.

Dolmányos István

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

Tisza keményen dolgozott a túl szélesnek tartott tervezet ellen; Khuen Héderváry, Kristóffy úgyszintén. Az utóbbiak és Lukács László formálisan az általános választójog alapjáról utasították el a plurális reformot.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Az uralkodó ultimátumszerű válasza a júniusi tárgyalásokra és a Lukácsnak adott titkos megbízatás egy hatvanhetes többségű kormány előkészítésére új minőségi elemet vitt a politikai életbe. 1909 júliusában a balpárt e fordulat hatására hirdette meg a köztársasági párt szükségességét és a „49-et”, noha helyeselte az anyapártban beállott fegyverszünetet. Justh személye ebben a történelmi pillanatban lépett jobban az előtérbe és fedte el végleg Holló alakját. 1909 szeptemberében a bankmozgalomnak – ekkor már pontosabb kifejezéssel: a Justh-irányzatú többségnek – nagyobb szerepe volt a kormány újabb lemondatásában, mint ez év áprilisában. A szociáldemokrata párt utcai tüntetéseivel szinte maga előtt tolta a parlamenti ellenzéket. De a fővárosi szocialisták nem tudták létrehozni „a világosság koalícióját”: a szeptemberi népgyűlésekre meghívott balpártiak visszautasították a részvételt. A többpárti összefogást a szocialisták kezdeményezték, ők voltak a rugalmasabbak. A visszalépni óhajtó alkotmánypárti miniszterek és Wekerle a hatvanhetes tábor irányában óhajtottak teret nyitni. Ferenc Józsefnek 1909. szeptember végén, miután már kiütötte a koalíciót a nyeregből, időelőttinek tűnt a lényegében véve hivatalnokkormány távozása, és – már csak az ellenzék nyomása miatt is – egyelőre rákényszerítette a minisztereket a maradásra.

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, § mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

A kormány 1910. január 17-én alakult meg. Khuen-Héderváry a miniszterelnökség mellett a belügy, továbbá ideiglenesen a király személye körüli és a horvát minisztérium vezetését is vállalta. Kereskedelemügyi miniszter Hieronymi Károly, Tisza régi híve lett. A pénzügyminiszteri tárcát Lukács László, a földművelésügyit gróf Serényi Béla, a honvédelmit Hazai Samu, a vallás- és közoktatásügyit valamivel később gróf Zichy János kapta, aki korábban az Alkotmánypárthoz tartozott.

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

A bizalmat és támaszait jórészt elvesztegetvén, Khuen-Héderváry a visszavonulást választotta. 1912 áprilisában lemondott, és pénzügyminiszterének, Lukács Lászlónak adta át helyét.

A Lukács-kormány bemutatkozása

A teljes cikk.

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni. Az események ez után már gyorsan peregtek. A Nemzeti Munkapárt 1912. június 2-i értekezlete vita nélkül visszautasította az ellenzék béketervét. Lukács még aznap este átnyújtotta Kossuth Ferencnek az elutasító határozatot. Június 4-én az előzetes terv szerint megteltek a munkapárti padsorok. A testőrség is elhelyezkedett az elnöki emelvény lépcsőin. Az elnöklő Tisza nem adta meg a szót az ellenzéki képviselőiknek, a munkapárti többséggel elfogadtatta a véderőjavaslatot, a tiltakozó ellenzékieket pedig kihurcoltatta az ülésteremből. A véderőjavaslat parlamenti elfogadtatása nem az 1910-ben meghirdetett ”nemzeti munka” befejezését, inkább csak a kezdetét jelentette. A munkapárt vezetősége a júniusi „parlamenti csíny” után mindenekelőtt a dualizmust fenyegető belső veszélyeken kívánt úrrá lenni. Sikere csodaeszközét elsősorban a parlamenti gépezet mechanikus működtetésében látta. Nem is gondolt arra, hogy a parlamenti élet megrekedése csupán jelezte a dualizmus társadalmi, politikai válságának elmélyülését. A tüneti kezelés emiatt inkább siettette a betegség további elhatalmasodását. Tisza házelnök 1912. június 4-e után is kivezettette az ellenzéki képviselőket, a munkapárti mentelmi bizottság pedig általában 15 napra kizárta őket a parlamentből; az ellenzék képviselőházi korlátozásával nagymértékben megsértette a házszabályokat, az 1848. IV. tc. rendelkezéseit. 1912. december 31-én az elnöki jogkör nagymértékű kiterjesztéséről s a képviselőházi őrség felállításáról hoztak törvényt; majd 1913 tavaszán képviselőházi határozattal módosították az 1848. évi házszabályokat. Az elnöki jogkör kiterjesztésével, a házőrség felállításával, valamint a házszabályok korlátozásával lezárult az obstrukció időszaka, amely több mint egy évtizeden át a parlamenti ellenzék fő fegyvere volt. Az obstrukció kétségtelenül megnehezítette a hatalmon levők törvényalkotását; különösen a háborús felkészülést gátolta. 1911-ig azonban szinte kizárólagosan a parlamenti harcra szűkült, nélkülözte a szélesebb körű társadalmi befolyást. Nyugtalanította ugyan a kormányokat, egyes vezető politikusok pozícióját olykor megingatta, a hatalmon levők uralmát azonban nem fenyegethette. Az ellenzéki obstrukció a Véderőjavaslat beterjesztése után találkozott a parlamenten kívüli polgári ellenzék harcával s a munkásmozgalommal. Az obstrukció letörése ezért nem csupán a parlamenti ellenzéki pártok hagyományos fegyverét semmisítette meg, hanem a munkásosztály kormány elleni politikai harcának kereteit is szűkítette. A kialakuló új helyzet mind a parlamenti ellenzék, mind a munkásosztály számára új feladatokat, s új harci eszközök kialakítását írta elő. Annál is inkább, mert a munkapárt az obstrukció kiiktatásával nem fejezte be a belpolitikai élet addigi formáinak, szabályainak revízióját, ellenkezőleg, csupán teljes átrendezésük feltételeit teremtette meg.

A parlamenti obstrukció letörése után a kormány nyomban támadást indított a politikai szabadságjogok ellen. A belügyminiszter 1912. június 11-én a főispánokhoz és a budapesti rendőrkapitányhoz küldött táviratában elrendelte, hogy „oly helyen, hol a tényleg megtartott gyűlésen rendzavarások fordulnak elő, újabb politikai természetű gyűlések egyáltalán nem engedélyezhetők, megtartásuk megakadályozandó”.[1] Július 11-i rendeletével újabb akadályokat állított a népgyűlések engedélyezésének útjába. „Semmi esetre sem szabad valamely népgyűlést engedélyezni, ha tárgysorozatában oly kérdés van felvéve, amelynek tárgyalása az országgyűlés által legutóbb alkotott s királyi szentesítést nyert törvények, különösen a véderővel kapcsolatos törvények kötelező erejének megtámadására irányulna, vagy a fennálló alkotmányos államformát köztársaságivá átalakításának érdekében támadna meg s ekként a büntetőtörvénykönyv által tiltott izgatás vagy más büntetendő cselekmény elkövetésére vezethetne, ha pedig valamely népgyűlésen az érintett szempontból meg nem engedhető felszólalás történnék, a gyűlést azonnal fel kell oszlatni.”[2]

A Balkán-háború kitörése után, 1912 őszén a munkapárti kormányok gazdaságpolitikájának középpontjában a hadi felkészülés állt. Az ország valamennyi gazdasági erőforrását a háborús célok szolgálatába állították. A miniszterelnök a hadügyminiszter sürgetésére 1912. november végén beterjesztette a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről s a hadiszolgáltatásokról szóló törvényjavaslatot. A kivételes intézkedésekről hozott 1912:LXIII. tc. feljogosította a kormányt, hogy már a háború fenyegető veszélyének időszakában rendkívüli eszközöket alkalmazhasson és a közigazgatási feladatok végrehajtására kormánybiztosokat nevezzen ki. A miniszterelnöknek alárendelt kormánybiztosok hatáskörébe utalta a közrend és a közbiztonság fenntartását. Kivételes hatáskörükben rendelkezhettek a megyei, a városi és a községi alkalmazotakkal, valamint a csendőrséggel és a rendőrséggel. Továbbá jogot adott a törvény a kormánynak ahhoz, hogy a csendőrséget a városokban is igénybe vehesse, felfüggeszthesse az esküdtbíróságokat, s a főtárgyalást a törvényszékek hatáskörébe utalhassa. Lehetőséget adott gyorsított bűnvádi eljárás lefolytatására is. E törvény alapján a kormány megtilthatta új egyesületek alakítását s betilthatta a gyűléseket. Egyik rendelkezése előírta, hogy a sajtótermékeket kiadóik kötelesek még a megjelenés előtt az ügyészséghez és a rendőrhatóságokhoz benyújtani. A törvény megszegőivel szemben szigorú rendszabályokat írt elő. A hadiszolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. tc. rendeltetése pedig a hadsereg háborús szükségleteinek fedezése, a gazdasági élet militarizálása volt. A törvény szerint háború esetén a hadi szempontból fontos üzemeket katonai felügyelet alá helyezhették. Előírta a törvény az igásállatok és a gépi járművek átadását, valamint az élelem és a takarmány kötelező beszolgáltatását.

Erényi Tibor

Az elhalasztott általános sztrájk

Az alapelveket tekintve Lukács nem a kormánypárt liberális csoportjának felfogását követte, hanem Tisza befolyását engedte érvényesülni. A tervezet kidolgozásánál a törvényalkotásban korábban jelentős nyugati polgári hatást tudatosan háttérbe szorította, követésre alkalmatlan, karos példának minősítette. „Mi nem indulunk idegen államok után – mondotta 1913. évi újévi beszédében –, mi a saját viszonyainkat vesszük figyelembe és nem megyünk jelszavak után, melyeknek nincs értelmük, vagy pedig hátrányos értelmük van.”[3] A javaslat a középiskolai végzettségű állampolgárok szavazati jogát a 24., a többiekét pedig a 30. életév betöltéséhez kötötte. A szavazati jognak azonban a korhatáron kívül egyéb feltételei is voltak. A népiskola hatodik osztályát végzettek a javaslat szerint csak abban az esetben kaptak szavazati jogot, ha adót fizettek, vagy önálló iparosok, kereskedők voltak. Magasabb a cenzus azok számára, akik bár tudnak magyarul írni-olvasni, de nem volt megfelelő iskolai végzettségük. Nekik legalább 20 korona adót kellett fizetniük, vagy 8 kat. hold földdel kellett rendelkezniük a választói jogosultsághoz. A javaslat az írni-olvasni nem tudók számára 40 korona adóban vagy 16 kat. hold földben szabta meg a cenzust. A szavazás a törvényhatósági városok kivételével továbbra is nyilvános lett volna.

A kormány választójogi javaslata országszerte felháborodást váltott ki. A választójogért évtizedekig harcoló munkásosztály csalódottsága elemi erővel tört felszínre. Már 1913. január elején több népgyűlést rendeztek a fővárosban. Soha ilyen türelmetlen várakozás nem kísérte még a pártvezetőség, a választójogi szövetség s a reformklub vezetőinek nyilatkozatait. A növekvő munkanélküliség, a drágaság miatti elégedetlenség, a háborúellenesség, a munkapárti kormányzás alatt felgyülemlett keserűség mind a kormány választójogi tervezete elleni harcban sűrűsödött össze. A vezetők várva várt nyilatkozatai nem is késtek sokáig. Jászi már 1913. január elején kijelentette: „a Lukács-féle javaslat még csak nem is egy osztálynak választójogi javaslata, hanem egy maffiának a választójoga”.[4] 1913. január 8-án a Budapesti Szakmai Szabad Szervezetek megbízottai, a szociáldemokrata párt bizalmi férfiai a pártvezetőséggel együtt megállapították, hogy a kormány választójogi terve a legszerényebb igényeket sem elégíti ki, ezért alkalmas pillanatban kimondják az általános politikai tömegsztrájkot. Ezt a határozatot megerősítette a január 26-i rendkívüli pártkongresszus, amelyen Justh Gyula is részt vett. A kongresszus együttes ostromra hívta föl Magyarország lakosainak minden haladó szellemű rétegét a Lukács-kormány ellen. „A pártgyűlés késznek nyilatkozik közös küzdelemre, nemcsak a parlamenti szövetkezett ellenzékkel, amelyhez a szövetség választójogi megállapodásának köteléke fűzik hanem a közös harcra hívja föl az érdekében mélyen megsértett egész polgárságot is.”[5]

Pölöskei Ferenc

A Lukács-kormány bukása

A teljes cikk.

A Tisza-kormány háború előtti belpolitikája

Lukács László lemondása után az uralkodó Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké.

Tisza István nemzetiségi politikája

A tárgyalások második, jelentősebb szakaszára Lukács miniszterelnöksége idején, 1912–1913 fordulóján került sor. Tisza ekkor már azzal a Román Nemzeti Párttal egyezkedett, amelynek 1910 őszén még feloszlatását követelte. E változás nem Tisza belpolitikai koncepciójának módosulásával függött össze, hanem mindenekelőtt a nemzetközi helyzet változásában gyökerezett. A Balkán-szövetség győzelme Törökország fölött ugyanis alaposan megtépázta a Monarchia külpolitikai tekintélyét. A szövetséges Romániában látták ekkor pozícióik visszahódításának legfontosabb eszközét. Ezért nemcsak a hármas szövetséget újították meg, hanem meghosszabbították a Romániával érvényben levő titkos szövetségi szerződést is. E szerződés értékét azonban kezdettől kétségessé tette a magyarországi románok helyzetének megoldatlansága. A német diplomácia az osztrák vezető körökkel egyetértésben 1912 őszén engedményekre ösztönözte Tiszát. A közismerten makacs, kialakított elképzeléseihez mereven ragaszkodó politikus végül is belátta: ha Ausztria-Magyarország meg akarja őrizni balkáni befolyását, nem nyithat frontot valamennyi délkelet-európai állammal szemben.

A Román Nemzeti Párt 1912. decemberi követeléseinek legfontosabb pontjai a következők voltak: „A tanszabadság elvének megfelelőleg ismertessék el a jog és adassék meg intézményileg a lehetőség arra, hogy a román nép a közoktatás minden fokán a saját nyelvén művelődhessék, úgy az állami és községi, mint a felekezeti tanintézetekben. Bocsássanak a román egyház rendelkezésére a többi egyháznak nyújtott összegekkel arányban álló segélyt; úgy egyházi, mint iskolai célokra: A hajdúdorogi egyházmegyéhez csatolt román községek csatoltassanak vissza a gyulafehérvári, fogarasi görög katolikus román egyháztartományokhoz… Biztosíttassék a sajtószabadság és szüntessék be a román sajtótermékek politikai okból való üldözését.”[6] E memorandum tehát nemcsak vallási, egyházi, iskolai, hanem fontos, a polgári szabadságjogokat is érintő kérdéseket tartalmazott. Követelte még a szabad egyesülési és gyülekezési jogot, s a Román Nemzeti Párt szervezkedési szabadságának biztosítását. A románok által tömegesen lakott vidékeken pedig a közigazgatás román nyelvének intézményes bevezetését és a közigazgatásban a románok alkalmazását kérte.

Tisza pontról pontra válaszolt a memorandumra. A kormány antidemokratikus és nacionalista politikájának ismeretében nem hat meglepetésszerűen a legtöbb román követelés elutasítása. Hogyan is ígérhette volna meg Tisza a románok számára a demokratikus választójogot, az egyesülési és gyülekezési jog tiszteletben tartását vagy a sajtószabadságot, amikor országosan éppen e szabadságjogok újabb korlátozását tűzte célul. Bizonyos egyházpolitikai reformígéretei, a közigazgatásra, a kormány gazdaságpolitikájára vonatkozó némi engedmény kilátásba helyezése pedig nem elégítette ki a követelései körét inkább szélesítő Román Nemzeti Pártot. Ezért Tisza román tárgyalásainak második szakasza is sikertelen maradt. A tárgyalások kudarcához hozzájárult az a körülmény is, hogy Románia – maga Brătianu miniszterelnök – 1913 tavaszától kezdve elsősorban Oroszországtól várta a balkáni status quo felborulásával meggyengült befolyásának helyreállítását.Brătianu – bár ajánlotta az egyezkedést – nem késztette engedményekre a Román Nemzeti Pártot. A román követelésekkel szemben ugyanakkor határozottabban és egységesebben vonultak fel a magyar uralkodó osztályok különböző csoportjai. Ezt a körülményt Tisza és Lukács sem hagyta figyelmen kívül.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár (OL). Belügyminisztérium (BM) Res. ir. 1912. 46. cs. 328. sz.
  2. Pest megye Levéltára. Főispáni bizalmas ir. 1912. 14. sz.
  3. Lukács újévi beszéde. Pesti Hírlap, 1913. január 2.
  4. Budapest a jogfosztás ellen. Pesti Napló, 1913. január 4.
  5. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/A. Budapest, 1966. 590–591.
  6. Református Egyház Központi Levéltára. Tisza-iratok. 45. csomó.

Műve

A feloszlatott szabadelvű párt újjászerveződéséről Lukács László, A Nemzeti Társaskör megalakulása, (Budapesti Hírlap, 1930. október 26),

Irodalom

A Lukács- és a Tisza-kormány egyéb retrográd intézkedéseit Pölöskei Ferenc, A belpolitikai rendszer jogi újraszabályozása Magyarországon az első világháború előtti években (Jogtudományi Közlöny, 1969. 2–3) című tanulmányában együttesen vizsgálja. Lásd még Leonard BianchiPecze Ferenc, A gyülekezési és az egyesülési jog szabályozása a dualizmus korában, különös tekintettel a munkás és nemzetiségi mozgalmakra (Jogtudományi Közlöny, 1963. 3); Leonard Bianchi, A polgári szabadságjogok Magyarországon a dualizmus korában (In:Jogtörténeti tanulmányok. II. Budapest, 1968); Csizmadia Andor, Az esküdtbíróságok Magyarországon a dualizmus korában (In: Jogtörténeti tanulmányok. I. Budapest, 1966). A korlátozó intézkedések kritikája: Jászi Oszkár, Die Krise der ungarischen Verfassung. Eine Denkschrift (Budapest, 1912).

A Lukács-kormány bukásához vezető rágalmazási perről tényszerűen Fábián Béla, A Désy&ndasah;Lukács pör okmánytára (Budapest, 1913), illetve A Désy–Lukács pör. Előszó: Andrássy Gyula. Sajtó alá rendezte Fábián Béla (Budapest, év nélkül) című kiadványok tájékoztatnak.