Lukács Sándor

A Múltunk wikiből
Nagyvárad, 1822 – Bisanos, Franciaország, 1854. június 8.
politikus
Wikipédia

Spira György

A választások

De mire június végén lezajlottak a választások, kiderült, hogy az országgyűléshez fűzött baloldali remények túlontúl rózsásak voltak: a képviselők közé bekerült ugyan Táncsics s – Irányi Dániel, Irinyi József meg a győri Lukács Sándor személyében – három márciusi fiatal is, bekerült azután vagy harminc nemesi radikális (így többek között Teleki László, Madarász László, Patay József és Nyáry Pál, továbbá Palóczy László, Balogh János, Kállay Ödön, Madarász József, Sembery Imre és Halász Boldizsár) s – Eftimie Murgu, Sigismund Pop, Aloisiu Vlad és Alexandru Buda személyében – bekerült négy radikális nézeteket valló magyarországi román politikus is, a 426 betöltött képviselői helynek azonban a baloldal, mindent egybeszámítva is, kevesebb mint egytizedét szerezte meg.

Erőgyűjtés a hátországban

Amint a kézműipar mozgósításával a honvédek folyamatos felruházását szintén sikerült megoldania a márciusi fiatalok egyikének, Lukács Sándornak, akit a honvédelmi bizottmány január elején a honvédsereg felszerelési biztosává nevezett ki.

Mindazonáltal a nehézségeken sem Lukács, sem (a februárban tábornokká előléptetett) Lahner, sem maga a honvédelmi bizottmány nem lehetett úrrá teljesen, s ez nemcsak a hazai ipar fejletlenségéből meg az ország nyersanyagszegénységéből fakadó eredendő bajokon múlott, hanem az ellenforradalom magyarországi híveinek a tevékenységén is. Hiszen a puskacsőkészítésre berendezett ózdi vasgyár vezetői például négy ízben is megrongálták az üzem gépeit; amikor pedig a honvédelmi bizottmánynak ajánlatot tettek 30 ezer török területen elraktározott angol gyártmányú gyalogsági lőfegyver szállítására, azzal a feltétellel azonban, hogy a fegyverek vételára ércpénzben lesz fizetendő, Duschek egyszerűen eltitkolta, hogy az államkincstár még mindig rendelkezik 600 ezer forintnyi ércpénzzel és nemesfémmel, s így szépen meghiúsította ennek a forradalomra nézve életbevágóan fontos ügyletnek a nyélbeütését.

Igaz viszont, hogy a szabotázs ilyen eseteinél sokkal nagyobb számban mutatkoztak példái az odaadásnak és a fáradhatatlanságnak – kivált az üzemek munkásai körében. Mert a hadiiparban foglalkoztatott munkások általában éjt nappallá téve dolgoztak, s azok a kevesek, akik közülök szakmunkások voltak, munkájuk mellett mindent megtettek szakképzetlen társaik minél gyorsabb betanítása érdekében is. Közben pedig más szakmák munkásai szintén tömegével jelentkeztek a hadiiparba, s még külföldről is érkeztek haza vándorúton levő magyarországi céhlegények, hogy munkájukat a forradalom szolgálatába állítsák. És a munkásság jobbjai a legnagyobb veszély óráiban is kitartottak, mégpedig nemzeti hovatartozásukra való tekintet nélkül. A kicsiny prakkfalvi fegyvergyár német munkásai például az általuk készített fegyvereket titkos utakon Schlik bevonulása után is eljuttatták a honvédcsapatokhoz, mecenzéfi társaik meg a felszabadító sereg visszatértéig elrejtették a raktáron maradt szuronyokat, miközben Resica részint német, részint román nemzetiségű bányászokból alakult közel 400 főnyi nemzetőrsége a reguláris katonasággal vállvetve verte vissza a várost megtámadó román határőröket, a Garam menti bányavárosok szlovák és német dolgozói pedig ezrével léptek be a honvédzászlóaljakba és a környékükön alakult szabadcsapatokba.

A honvédelmi bizottmány is hamar felismerte hát, hogy a munkások közreműködésére lehet építeni, s ez azután kifejezésre jutott abban a figyelemben is, amellyel a bizottmány a munkások anyagi gondjai iránt viseltetett. Az állami alkalmazásban levő munkások közül így egymás után részesültek béremelésben elébb a Nagybánya környéki bányászok, majd a váradi fegyvergyár munkásai, végül pedig a felvidéki bányászok egyes csoportjai. De hasonló figyelmet fordított az egyenruházati cikkek készítésével foglalkozó céhlegények érdekeire Lukács Sándor is; megszabta például – a legényekre nézve igen kedvezően – azt az összeget, amelyet a honvédsereg számára szállítandó cikkek munkadíjából mestereik kötelesek lesznek bér fejében átengedni nékik, sőt – a céhek tiltakozása ellenére – azt is megtette, hogy közvetlenül rendelt egyenruházati cikkeket maguktól a legényektől, ha az illetők, mestereiknek hátat fordítva s egymással szövetkezve, nagyobb közös műhelyeket rendeztek be valahol.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Akik pedig továbbra is Debrecenben maradtak, azok sem mind működhettek közre az országgyűlési csatározásokban – legalábbis rendszeresen nem – mert – mint Madarász Lászlót a rendőrség vezetésével vagy Lukács Sándort a honvédek felruházásával kapcsolatos feladatok – többeket közülök idejük java részében más tennivalók kötöttek le.

A Szemere-kormány bemutatkozása

De erőfeszítéseket tett Kossuth annak érdekében is, hogy ha már minisztériumok irányítását nem bízhatja is, legalább néhány más kulcsfontosságú tisztséget ruházzon most radikálisokra, éspedig szintén még az új kormány hivatalba lépése előtt, vagyis ezen a téren is kész helyzet elé állítva Szemerééket. Pest felszabadulása után tehát a fővárosba Irányi Dánielt, Győrnek és környékének a felszabadulása után pedig ide Lukács Sándort küldte ki kormánybiztosul, s arra is gondolt, hogy a liberális főrendek egyik legkiválóbbikát, Esterházy Mihály grófot, aki a honvédelmi bizottmányon belül a hadianyaggyártás ügyeit irányította volt, a bizottmány feloszlása után ugyanezen ügyek országos biztosává tegye meg.

Irodalom

Lukács Sándor felszerelési biztosságáról pedig (ha nagyon röviden is) megemlékezik Balázs Péter, Lukács Sándor (In: Petőfi és kora). A munkások helytállásáról és bérviszonyairól előadottak forrásai: Spira, Kossuth Lajos forradalmi szövetsége; Spira, Szlovák bányászok és Csetri Elek, A Nagybánya-vidéki munkásság az 1848–49-es forradalomban (In: 1848. Arcok, eszmék, tettek). Lukács Sándor munkásvédő intézkedéseiről bővebben szól SpiraVörös.

Lukács Sándor kinevezéséről szóló április 28-i rendeletét pedig reprodukcióban közli RózsaSpira.