Lukács esztergomi érsek

A Múltunk wikiből

Gutkeled nembeli Lukács vagy Bánfi Lukács vagy Bánffy Lukács

1120 k. – 1181
esztergomi érsek
Wikipédia
Chronicon Pictum P121 III. István koronázása
1158
A Párizsban tanult Lukács lesz az esztergomi érsek (1181-ig).
1161
tavasz: II. Géza, Lukács esztergomi érsek hatására, III. Sándor pápát támogatja.
nyár: III. Sándor pápa követe engedélyezi, hogy II. Géza adja át az érseki palliumot Lukácsnak; egyházi kérdésekben megegyezés születik a pápa és a király között.
1162
március 31. II. Géza meghal, Székesfehérvárott temetik el.
nyár: Megkoronázzák II. Géza fiát, III. Istvánt. (Uralkodik 1172-ig.)
I. Mánuel katonai erővel betör Magyarországra, hogy István herceget királlyá tegye. A magyar főurak ezt ellenzik, ugyanakkor hajlandók elismerni királynak László herceget. III. István Ausztriába menekül, majd Pozsonyban építi ki központját. II. Lászlót (1162–1163) Mikó kalocsai érsek koronázza meg, mivel Lukács esztergomi érsek ezt megtagadta. II. László ezért bebörtönzi az érseket. István herceg az ország harmadát kapja meg.
december 25. III. Sándor pápa közbenjárására kiszabadul Lukács esztergomi érsek. II. László azonban újra börtönbe veti, mert nem hajlandó feloldani az általa kimondott interdiktumot.
1163
január 14. II. László meghal, Székesfehérvárott temetik el.
Lukács esztergomi érsek kiszabadul fogságából.
január 27. Mikó kalocsai érsek IV. István néven királlyá koronázza István herceget. Lukács érsek ellenzi ezt, és kiközösíti a királyt.
június 19. III. István Fehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt. Lukács érsek közbenjárására azonban szabadon engedi, de száműzi az országból.
1169
III. Sándor pápa követe, Manfréd bíboros Magyarországra érkezik, hogy megszüntesse a III. István és Lukács esztergomi érsek közötti ellentétet. Lukács érsek ugyanis az egyházi birtokok eltékozlása miatt kiközösítette a királyt. A bíboros közvetítésével megegyezés jön létre a király és az egyház között, Lukács érsek is visszavonja a kiközösítést.
1172
március 4. III. István meghal, Esztergomban temetik el. A király halálakor itt tartózkodik zarándokként Oroszlán Henrik bajor és szász herceg, valamint II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg.
március 4. után: Lukács esztergomi érsek és a főurak Béla–Alexioszt választják királlyá, s követséget küldenek érte. I. Mánuel katonai erővel támogatja Bélát, aki ígéretet tesz, hogy királyként nem támad Bizáncra.
Lukács érsek szimóniával vádolja meg Bélát, ezért nem koronázza meg. III. Sándor pápa engedélyezi, hogy a kalocsai érsek koronázza meg III. Bélát, aki oklevelet ad ki, hogy ez nem csorbíthatja az esztergomi érsek koronázási jogát.
1173
január 13. A kalocsai érsek megkoronázza III. Bélát. (Uralkodik 1196-ig.)
1179
Lukács esztergomi érsek és III. Béla kibékülnek.
1181
Meghal Lukács esztergomi érsek.

Kristó Gyula

Egyházi társadalom

  • Csak kevés főpapot ismerünk valamennyire is életközelből. Ezek közé tartozik Lukács érsek a XII. század második, illetve Róbert érsek a XIII. század első felében. Lukács Párizsban tanult, egykori párizsi iskolatársa, az angol Gaulterus Mapes szerint jól képzett férfiú volt, aki asztalát megosztotta a szegényekkel. Lukács 1156–1157-ben egri püspökké lett, majd 1158-tól kezdve egészen 1181-ig az esztergomi érseki méltóságot töltötte be. Szélsőségesen gregoriánus eszméi, következetes kiállása elvei mellett a XII. századi magyar egyházi társadalom legmarkánsabb alakjának mutatják, aki kitörölhetetlen nyomokat hagyott a XII. századi Magyarország történetében. Egy testvérét ismerjük, Apát, aki a XII. század közepén az ország egyik vezető világi tisztségviselője volt. 1148–1158 között szerepel forrásainkban, kezdetben comes, a bodrogi comitatus irányítója, később pedig bán volt, a király, II. Géza szűk tanácsadó testületének tagja. Jellemző, hogy az uralkodó mindkét 1158. évi, a spalatói egyházat megadományozó oklevelében csak két főméltóság szerepel a jelenlevők sorában név szerint megnevezve: Lukács érsek és Appa bán. Az ő példájuk nem egyedi eset a korban, s megint annak a XI. században gyökeret vert magyarországi gyakorlatnak a XII. századi folytatását mutatja, hogy azonos nagybirtokosi család egyes tagjai az egyházi, mások a világi társadalom vezető pozícióit sajátították ki a maguk, a családjuk, illetve érdekkörük számára.
  • A szimónia elleni harcra maga Lukács érsek mutatott példát. Amikor 1161-ben III. Sándor pápa követeket küldött Magyarországra Lukács érsekhez, hogy őt méltóságában erősítsék meg, és a palliumot adják át neki, Lukácsot a lelkiismeret és az önvád marcangolta, hogy nem követett-e el szimóniát, mivel testvére, Apa bán az egyik követnek lovat adott. Később maga a pápa nyugtatta meg az aggályoskodó Lukácsot.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

A magyar király álláspontjának kialakításában komoly szerepe volt az előkelő családból származó Lukács érseknek. Lukács testvére volt annak az Apának, aki 1158-ban az Istvánnal együtt elmenekült Belos bán funkcióját vette át. Ez önmagában is a család hűségére mutat. Lukács, aki 1158 óta esztergomi érsek, kezdettől fogva szilárdan III. Sándor oldalán állt, s igen jó kapcsolatok fűzték Eberhard salzburgi érsekhez. Maga III. Sándor 1161 júliusában érseki pallium küldésével juttatta kifejezésre elégedettségét Lukács állásfoglalásával kapcsolatban.

Magyarországnak III. Sándorhoz történt csatlakozása nem kevesebbet jelentett, mint a század közepén újra fellángolt invesztitúraharcban a császári aspirációkkal szemben a pápa oldalára állni. Ez az állásfoglalás javára szolgált az országnak, hiszen 1160 körül a két hatalom közül a vitathatatlanul kisebb veszélyt a nehéz helyzetben levő, elismertetéséért küzdő III. Sándor-féle pápai tábor jelentette a hatalma teljében levő, komoly vazallusi hátországgal rendelkező császári táborral szemben. A magyar király III. Sándor pápa melletti állásfoglalása megteremtette a lehetőséget arra, hogy Magyarország és a pápai kúria, az 1106. évi guastallai zsinat óta első ízben, rendezze a köztük levő és alkalmasint az idők során vitássá vált egyházi kérdéseket. Az 1161 nyarán kötött egyezményben II. Géza lemondott a püspökök pápai engedély nélküli letételéről és áthelyezéséről, vagyis az invesztitúra, a püspöki beiktatás alapvető kérdésében a pápai állásponthoz igazodott. Ezzel szemben a megállapodás egy sor kérdésben beleszólást biztosított a magyar királynak országa egyházi ügyeibe. Így a magyar egyháziak csak a király beleegyezésével fellebezhetnek a pápához, a pápa a király hozzájárulásával küldhet legátusokat az országba, s még az érseki palliumok átadásánál is kapott bizonyos jogkört a király. A III. Sándor és II. Géza közti kompromisszumos megállapodás abba a sorba illik, amelynek nyitánya a dél-itáliai normannok 1156. évi egyezménye a pápával, s további fejleményét pedig az 1146. évi angol clarendoni határozatok jelentik. Az egyezményekben megmutatkozó rokon vonások azzal magyarázhatók, hogy az érdekelt uralkodók, köztük II. Géza, ügyesen használták ki a pápaság, elsősorban III. Sándor szorult helyzetét egyházi természetű engedmények elnyerésére.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

III. Istvánt röviddel atyja halála után koronázta meg Lukács érsek, de uralma egyelőre alig hat hétre korlátozódott.


A bizánci támadástól félő magyarok végül is kompromisszumos megoldásra kényszerültek: a szintén Mánuel támogatását élvező Lászlót ismerték el királynak, aki Istvánnál kevésbé kompromittálta magát a bizánci érdekek képviselőjeként, mint ezt éppen a bizánci házassági ajánlat visszautasításában tükröződő magatartása bizonyította. Lukács érsek azonban nem volt hajlandó megkoronázni Lászlót, akit így 1162 júliusának közepén a kalocsai érsek koronázott királlyá. III. István nem tudott ellenállni a bizánci támogatást élvező trónkövetelőknek, s Ausztriába menekült, de oda vezető útjában még az ország nyugati kapujában, Kapuvárnál fegyveresen meg kellett vívnia azon hűtlenekkel, akik szembefordultak vele. A trónját vesztett király azonban hamarosan visszatért az osztrák hercegségből, s Pozsonyban épített ki hídfőállást.

A bizánci támogatással koronához jutó László rövid uralkodásáról alig vannak adataink. Lukács érsek elzárkózása László koronázástól jól mutatja, hogy a felső klérus egy része egyházpolitikai megfontolásokból, a bizánci skizma magyarországi térnyerésétől való féltében szemben állt Lászlóval. Bizonyosra vehető, hogy a világi előkelők nyugati orientációjú csoportja sem mutatott egyetértést László királyságával. E csoportok aktivizálódását mutatja, hogy Lukács átkot mondott Lászlóra, aki viszont elfogta, és börtönbe vetette az esztergomi főpapot. László azonban nem bizonyult ebben a kérdésben hajthatatlanul makacsnak, hiszen III. Sándor közbenjárására szabadon bocsátotta az érseket. Miután Lukács nem szűnt meg továbbra sem László ellenében fellépni, László ismét fogságba vetette.

László királyságának legfőbb bázisát Bizánc, illetve a bizánci fegyverektől megfélemlített magyar előkelők alkották. A bizánci érdekek nyílt érvényesülését szolgálta, hogy László felújította a XI. századi királyi hercegség Kálmán korában megszűnt intézményét, s az ország harmadrészét öccse, István kormányzása alá bocsátotta. Ezzel István jelentős hatalom birtokába jutott. Az is Bizánc malmára hajtotta a vizet, hogy László Istvánt nyilvánította trónutódának. László mindössze fél évig ült Magyarország trónján. 1163. január 14-én meghalt, Székesfehérvárott temették el. Halálát Lukács átkával hozta egy krónikás kapcsolatba; az érsek állítólag kiszabadulása után, 1162 karácsonyán megjövendölte László pusztulását 40 napon belül, ha politikáján nem változtat.

László halála után néhány nappal, 1163. január 27-én öccse, István — e néven a negyedik — került az ország trónjára. Bizonyosra vehető, hogy Lukács az ő megkoronázásától is elzárkózott, s így a bács-kalocsai érsek helyezte fejére a koronát. Lukács ellenkezését István királyságával szemben jól mutatja, hogy az esztergomi érsek Istvánra is kimondta az egyházi átkot.


A magyar társadalom széles rétegei sorakoztak fel III. István mögött. Élvezte mindazon egyháziak támogatását, élükön Lukács érsekkel, akik a görög szkizmától féltették Magyarországot.


III. István kellően megerősödve 1163 nyarán támadást indított az Esztergomot is kezében tartó nagybátyja ellen. A döntő ütközetre a bizánci határoktól távol, Székesfehérvár közelében került sor. Az 1163. június 19-én megvívott csatában a közvetlen bizánci támogatást nélkülöző IV. István vereséget szenvedett, s unokaöccse fogságába esett. III. István azonban Lukács érsek tanácsára szabadon bocsátotta nagybátyját azzal a feltétellel, hogy többé ne jöjjön az országba.

III. István konszolidációs kísérlete

A Magyarország ellen irányuló közvetlen fenyegetés elmúltával mind a pápának, mind III. Istvánnak érdeke lehetett a viszony rendezése. III. Sándor helyzete az 1160-as évek végére jelentősen javult, s joggal gondolhatott arra, hogy a Magyarországon meglazult gregoriánus egyházi fegyelmet szigorítsa, III. István konszolidációs politikájába pedig szervesen beleillett a megerősödő pápai hatalommal a kapcsolatok javítása. Ugyanez lehetett az érdeke a magyarországi egyháziaknak, akiknek élén Lukács esztergomi érsek, a gregoriánus eszmék hajthatatlan és tulzó képviselője állt. Lukácsnak az eszmékhez dogmatikus módon való ragaszkodása mutatkozott meg abban, hogy amikor II. László börtönében sínylődött, s III. Sándor pápa levél útján emelt szót az érdekében, Lukács nem fizette ki a pápa leveléért a szokásos összeget, mert nem akart szimónia útján szabadulni. Lukács merevsége mit sem változott az 1160-as évek végére. Egészen jelentéktelen ügy miatt megvonta ekkortájt az áldást III. István királytól és anyjától, Eufrozina királynétól. Makacsul ellenszegült Lukács annak a pápai parancsnak is, hogy András választott győri püspököt szentelje fel és iktassa be. Hasonlóan megtagadta ezt akkor is, amikor Manfréd pápai legátus szólította fel erre. A magyarországi egyháziak közül mégis elsősorban Lukács érdeme volt, hogy Magyarország és a pápaság kapcsolatai normalizálódtak.

Erre 1169-ben került sor, amikor több éves szünet után Manfréd bíboros személyében pápai legátust érkezett az országba. Önmagában ez a körülmény a magyar–pápai kapcsolatokat hosszú időre befagyasztó jég olvadását jelezte. Manfréd kardinális buzgósága nem csekély szerepet játszott abban, hogy III István király és a pápaság új megállapodást hoztak létre. A magyar király mindenekelőtt a III. Sándor pápa és II. Géza közti 1161. évi egyezmény ama pontját igérte teljesíteni, amelyet korábban megsértett, s amely az invesztitúrajog lényegét képezte, hogy tudniillik a püspökök letételét és áthelyezését pápai beleegyezés nélkül nem gyakorolja, a jogot a pápának tartja fenn. Új mozzanat az 1169. évi megállapodásban, hogy III. István lemondott a királyi prépostok és apátok általa eddig eszközölt kivenezéséről. Ez az intézkedés a királyi magánegyházak rendszere ellen irányult, miként III. Sándor pápa egyik központi törekvése volt Európa-szerte a magánegyházakat kivenni a világiak kezéből, csak bizonyos kisebb rendű jogokat hagyva meg az alapító családjának (ius patronatus). Arra nézve is igéretet tett III. István, hogy a püspökök elhunytával a püspöki javakba nem világiakat, hanem klerikusokat ültet, akik nem saját élvezetükre, hanem a megélhetés szüksége szerint szerényen vesznek el az egyházi javakból, illetve hogy a hátrahagyott vagyont egyházi célokra, épületek újjáépítésére, a szegények, özvegyek, árvák támogatására tartalékolja. Konkrét ügy kapcsán fogadhatta meg a király, hogy a saját hasznára sem fog elvenni ezekből a javakból, eltekintve attól az esetől, ha erős sereggel ellensége támadása érné az országot, de még akkor sem cselekszik a püspökök beleegyezése nélkül. III. István engedménye továbbment annál az engedménynél, amit II. Géza 1161-ben III. Sándornak tett. A különbség részben a pápai hatalom erőgyarapodásával, részint a magar állam teherbíró képességének csökkenésével, konszolidációra törkevő politikai vonalvezetésével magyarázható.

Nem zárható ki, hogy közvetlenül az 1169. évi magyar–pápai konkordátumot követően fordult III. Sándor pápa az esztergomi és kalocsai érsekhez levéllel, amelyben a cölibátus kérdéséről fejtette ki álláspontját, s az egységes gyakorlat követésére utasította a magyarországi egyházat. A pápa arról rendelkezett, hogy házas férfi csak akkor léphet szerzetbe, ha felesége is hasonlóan cselekszik. Tételesen megtiltotta a magyarországi érsekeknek, hogy házas férfit püspökké merészeljenek szentelni. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a leendő püspök felesége előbb megtartóztatást fogad, s maga is egyházi öltözéket vesz magára. Ezek az utasítások arról tanúskodnak, hogy Magyarország még távol állt attól, hogy — akár csak a felső klérus körében is — maradéktalanul megvalósultak volna a gregoriánus eszmék.

III. István 1167–1172 között nem kis eredményeket tudott felmutatni uralma konszolidálásában, a bizánci háborúk következtében meggyengült ország megerősítésében. Ha volt is az országban ellenzéke, viszonylag szilárd belső bázisra támaszkodhatott, amelynek gerincét az 1162 óta funkcionáló világi előkelők és a Lukács érsek vezette felső klérus alkotta. Sikerült rendeznie Magyarország kapcsolatait Velencével és a megerősödő pápasággal, dinasztikus kötelékkel megpecsételt szövetség fűzte a királyt Barbarossa Frigyes birodalmának keleti vazallusaihoz, az osztrák és a cseh uralkodóhoz. Maga III. István 1172-ben alig huszonöt éves volt. Felesége, Ágnes újra gyermeket várt, a születendő csecsemő talán megoldhatta volna III. István trónöröklési gondjait. S noha Lukács állítólag már 1171-ben megjósolta a magyar király egy év múlva bekövetkező halálát, ez akkor hihetetlennek tűnt. A jóslat azonban beteljesült: 1172. március 4-én III. István meghalt.

III. Béla konszolidációja

Ily módon érthető, hogy III. Sándor megparancsolta Lukács érseknek: koronázza meg Bélát. Lukács, aki korábban maga is hajlott Béla elfogadására, s alkalmasint része volt Béla Magyarországra hozatalában, a döntő pillanatban megtagadta a koronázást. Lukács félt a görög szkizmától, s alapvetően ezért állt el a koronázástól. Szerepet játszott ebben az a körülmény is, hogy Béla Lukács egy hírnökének adta át a palliumot. Részint a pallium Béla általi adományozása, részint annak módja sértette Lukács túlzó gregoriánus eszméit, s hiába kapta a parancsokat III. Sándortól, makacsul kitartott elhatározása mellett, nem helyezte Béla fejére a koronát. Így a pápa a kalocsai érseket hatalmazta fel a koronázás végrehajtására. Az idő közben múlt, s több mint tíz hónappal III. István halála után, 1173. január 13-án nyerte csak el Béla a koronát, s vált III. Béla néven Magyarország királyává. A frissen hatalomhoz jutott Béla békülni kívánt Lukáccsal. Koronázását követően oklevelet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a kalocsai érsek általi végrehajtott koronázása nem az esztergomi egyház rovására történt, s hogy a jövendő magyar királyok az esztergomi érsektől nyerjék el a felszentelést.


Lettek hívei Gézának III. István egykori vezető tisztviselői között is, így például az a Lőrinc, aki III. István bizalmi embere, udvarispánja volt, és Lukács érsek elzárkózása Béla megkoronázása elől ugyancsak Géza malmára hajtotta a vizet. Azt nem tudjuk, hogy Lukács már 1172–1173-ban, vagy csak később került-e (de mindenképpen 1179 előtt) azonos táborba Eufrozinával, mindenesetre III. Sándor pápa 1179-ben szemére hányta Lukácsnak, hogy a kiközösítéssel sújtott anyakirálynét az érsek nyilvánosan mentesnek nyílvánította az egyházi fenyítéktől.


III. Béla és a kalocsai érsek ellentétének különös nyomatékot adott, hogy Lukács érsek régóta, hihetően személyes indítékoktól is vezérelve, szemben állt Andrással, s már akkor megtagadta tőle a támogatást, amikor András még csak választott győri püspök volt. Tovább fokozódott a két főpap ellentéte akkor, amikor András a kalocsai érseki székbe emelkedett, s fennhatóságot akart gyakorolni az esztergomi érsek bizonyos klerikusai felett. Lukács érsek Andrást az ördög cimborájának minősítette, esküszegéssel vádolta meg, és kettős kiközösítés fenyítékével sújtotta. A vitában a pápa a kalocsai érsek oldalára állt, Andrást felmentette a Lukács által rárótt egyházi büntetés alól, s kilátásba helyezte Lukács ellenében, hogy megfosztja suffraganeus püspökeit, prépostjait és apátjait a Lukáccsal szembeni engedelmesség kötelezettségétől. III. Sándor pápa maga is terhesnek tartván Lukács merev és hajlékonyságra képtelen magatartását, hevesen kikelt az esztergomi érsek ellen: túlságosan visszaél türelmével, nem habozik vele szembeszállni, holott a pápai rendelkezéseknek alázatosan engedelmeskedni tartoznék. Közvetlen levéllel is fordult a pápa Lukácshoz, szemére vetette, hogy a Szentszék kárára cselekszik, amikor szembefordul a kalocsai érsekkel, ahelyett, hogy mindenben híven követné a pápa álláspontját. Ha Lukács nem változtat a kalocsai érsekkel szembeni magatartásán, III. Sándor a kiközösítést helyezte kilátásba.

A kalocsai érsek személye egy táborba vitte III. Bélát és Lukácsot. Úgy tűnik, hogy 1180 táján Lukács újra szerepet kapott a magyarországi politikai életben, ami a király és az esztergomi érsek kiengesztelődésére mutat. Halálukig (1188) megmaradhatott viszont a feszültség III. Sándor és Lukács között.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

  • Nagy szerepe van III. Bélának a királyi kancellária létrehozásában, vagyis a tulajdonképpeni kancellária és a királyi kápolna szétválasztásában. Emögött többfajta megfontolás húzódott meg. Amíg a kápolnaispán feladata volt a királyi udvarban folyó írásos munkák irányítása és ellenőrzése, addig erős egyházi befolyás érvényesült, lévén a kápolnaispán a mindenkori esztergomi érsek hű embere. Jól látszott ez az 1170-es évek közepén. Az 1172–1176 közötti fél évtizedből mindössze két királyi oklevél szövege maradt fenn. Ezekben az években hűvös volt a viszony Lukács érsek és III. Béla között, a főpap visszavonult a közügyektől, s nyilván követte őt a királyi kápolna egy része, vagyis a királynak nem álltak rendelkezésére művelt, oklevelezéshez értő udvari papok.
  • 1181-ben Lukács érseket Miklós váltotta fel az esztergomi főpapi székben. Miklós évtizedekkel korábban, II. Géza alatt kápolnaispán volt, közvetlen ismerője tehát az oklevelezésnek. Lukács halálával együtt távozott Vaska notarius is, és helyébe Kalán lépett. Kalán 1181–1183 között viselte a kancellári címet, méghozzá következetesen használta ezt a titulust, s elsőként nevezte magát hites oklevélben a királyi udvar kancellárjának (aule regie cancellarius). Nagy hatalmú nemzetség szülötte volt, a Bár-Kalánok tagja, ahonnan Bánk bán is származott. Valószínű, hogy Franciaországban tanult. 1183-ban megszakadt a Kalánnal indult fejlődés, a kancellár, illetve a protonotarius Saul lett, az oklevelezésben újra szerephez jutott a királyi kápolna elöljárója. Könnyen lehet, hogy a Lukács és Miklós közötti érsekváltást III. Béla arra használta fel, hogy Kalán tisztségbe ültetésével végbevigye a kancelláriai reformot, s Miklós csak 1183-ban tehetett lépéseket egy olyan helyzet visszaállítására, amilyen II. Géza alatt, saját kápolnaispánsága alatt létezett.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

  • Nem lehet véletlen, hogy az esztergomi főpap és suffraganeusai éppen ekkortájt kez­de­mé­nyez­ték a pápánál Lukács érsek szentté avatását, akinek kanonizálása által a világi hatalommal szem­beszálló főpap eszméinek pro­pa­gá­lását kívánták szolgálni.
  • Eljárt Pecorari Jakab püspöki kinevezés dolgában, Lukács érsek szentté avatási ügyében, és fellebbezés foly­tán foglalkozni volt kénytelen a pan­non­halmi egyház és népei közti viszállyal.

Iskolaügy

Az előkelő családból származó Lukács az 1150-es évek­ben tanult Párizsban, ő az első név szerint ismert a franciaországi fel­ső­fokú kép­zésben részt vevő magyarok közül.

Írásbeliség

Az 1116–1196 közti időszakból 21 levél maradt fenn, ahol a partnerek egyike vagy ritkán mind­egyike magyarországi személy. A külföldi fél 12 esetben a pápa, további néhány esetben érsek, illetve apát. A magyarországi levelezők sorában a királyok, Géza, III. Béla mellett érsekeket találunk, így Lukács esztergomi és Absolon spalatói főpa­pot.

Irodalom

Lukács érsekről eltérő portrét vázolt fel Győry, Gesta regum gesta nobilium és Lederer, Az egyház szerepe az Árpádkori Magyarországon.

III. István egyházpolitikájára és Lukács érsek pályájára vonatkozóan Györffy György Becket Tamás és Magyarország (Filológiai Közlöny 1970. 11- 2) című tanulmánya áll rendelkezésünkre.