Lukachich Géza

A Múltunk wikiből

született Lukachich Géza Ákos Dezső, tévesen olykor Lukacsics

Kassa, 1865. március 29. – Budapest, 1943. december 25.
császári és királyi altábornagy, katonai szakíró
Wikipédia

Galántai József

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A Bárczy-kormány pénzügyminiszterének szánt Krausz Simon írja: „Vagy jönnie kell Hadiknak a »vaskezű«-nek, Lukachich tábornokkal (a fegyveressel) vagy pedig jöjjön a megegyezés a szocialistákkal, Károlyiékkal, a radikálisokkal.”[1]

A Magyar Nemzeti Tanács

A Magyar Nemzeti Tanács megalakítása és ellenkormányként való proklamálása, bárhogyan tervezték is a továbbiakban vezetői, forradalmi jellegű lépés volt. Az egyidejűleg megszerveződő katonatanács pedig, amelyet a forradalmi szellemű katonatisztek hoztak létre, tudatosan a fennálló hatalom forradalmi megdöntésére készült. A katonatanáccsal együttműködött az a forradalmi tömörülés is, amely ezekben a napokban alakult meg a különböző baloldali szocialista csoportokból. A kormánykörök jól látták a veszélyt. A nemzeti tanács proklamációját közlő lapokat elkobozták, és Lukachich altábornagyot – aki korábban a magyarországi karhatalom parancsnoka volt és kegyetlenségével hírhedtté vált – a budapesti katonai kerület parancsnokává kinevezték, de a nemzeti tanáccsal való fegyveres összecsapást kiprovokálni, erő híján, nem merték.

Andrássy különbékekérése

Amikor híre ment, hogy az uralkodó nem nevezte ki Károlyit miniszterelnöknek, október 28-án hatalmas tömegtüntetés követelte a Magyar Nemzeti Tanács kormányának megalakulását. A forradalmi tömeg a Várba akart vonulni, hogy követeléseit József főherceg tudomására hozza. A Bécsbe visszatért király ugyanis a főherceget, akit néhány nappal előbb tábornaggyá léptetett elő, küldte Budapestre, hogy nevében „homo regiusként” folytassa a kormányalakítási tárgyalásokat. Lukachich katonasága nem teljesítette az altábornagy parancsát és utat nyitott a Vár felé nyomuló tüntető tömeg előtt. A rendőrség azonban a Lánchídon belelőtt a felvonulókba és lovasrohamot intézett a sűrű sorok ellen. Mintegy 70 sebesültje és 3 halottja volt az összecsapásnak. A „lánchídi csata” a forradalom előjátéka volt.

Másnap, október 29-én József főherceg a király megbízásából Hadikot nevezte ki miniszterelnöknek. Hadik a még teljesen le nem járatott pártokból keresett embereket, bevette alakuló kormányába Nagyatádi Szabó Istvánt is. Programjában – kisajátítva Károlyiét – előtérbe akarta állítani az önálló magyar hadsereg azonnali megszervezését. Legfőbb feladata azonban a rendcsinálás volt, erős kézzel, főként Lukachich fegyvereire támaszkodva. Ilyen körülmények között a nemzeti tanácsot csak a forradalom juttathatta hatalomra.

Forradalom Magyarországon

Lukachichnak nem volt katonasága, amely engedelmeskedett volna. Az ellenforradalmi céllal Budapestre Összpontosított csapatok a forradalom oldalán álltak. „A legjobb csapatok – írja emlékiratában Lukachich – fellázadtak és nem voltak hajlandók fegyvert használni.”[2]

Siklós András

A forradalom győzelme

Semmit sem javított a helyzeten, hogy október 26-án Lukachich Géza személyében fiatal, erőskezűnek vélt tábornokot neveztek ki budapesti katonai parancsnokká, akinek nevét a katonaszökevényekre kirótt halálos ítéletek tették gyűlöltté és rettegetté. Az új parancsnok olyan beosztásba került, amellyel az események felgyorsulása következtében alaposabban már nem tudott megismerkedni.

Tovább rontotta a megalakuló kormány kilátásait a rendőrség már ismertetett magatartása, többségének csatlakozása a Nemzeti Tanácshoz. A rendőrség átállása azért volt döntő jelentőségű, mert egy esetleges kormányellenes megmozdulás elfojtására a rendőrség lett volna elsősorban hivatott.

A hatalmon levők egyre rosszabbra forduló helyzete, az új kormány elszigetelődése egyben a Nemzeti Tanács növekvő erejét és az itt tömörülő forradalmi erők előretörését is jelezte. Október 30-án már a lakosság nagy többsége a Nemzeti Tanács mögött sorakozott fel. A Nemzeti Tanácsot támogatta a szervezett munkásság, melynek egy része fegyveresen várt a jeladásra. (A fegyverrel rendelkező munkások számát az egykorú források 30 ezerre becsülik.) Itt tömörültek a szökött katonák, akik számára a rendszerváltozás élet vagy halál kérdése volt. (Sándor László főkapitánynak későbbi, a Tisza-perben tett vallomása szerint a szökött katonák száma 40–50 ezer körül mozgott.) A több tízezres létszámból fakadt, hogy a szökött katonák a végén már nemcsak szervezetlenül avatkoztak be az események menetébe, hanem a Katonatanács irányításával szervezetten is.

A forradalomra készülő erők táborában fontos szerepet töltöttek be a tengerészek. A részben szabadságon, részben szökésben levő vagy megbízhatatlanként Budapestre hozott matrózokat a szerb nemzetiségű Horváth (Horvatsanovics) Sándor szervezte, aki ezt megelőzően a cattarói és a pécsi felkelésekben vett részt.

Október 30-án a Nemzeti Tanács felhívására a telefonkezelőnők is bejelentették csatlakozásukat. A telefonos kisasszonyok csatlakozása (a telefonközpontokban már két éve folyt a szervezkedés) azt jelentette, hogy a Nemzeti Tanács a telefonbeszélgetések lehallgatása révén egyrészt előre értesülhetett a kormány és a katonai parancsnokságok terveiről, másrészt a döntő pillanatban megbéníthatta e szervek egymás közti érintkezését.

A helyőrségből és a katonai alakulatokból az egykorú források szerint 80–90 század állt október 30-án a Katonatanács rendelkezésére. Egyes történészek ezeket az adatokat túlzottaknak tartják, de a lényeg az, hogy a vázolt helyzetben, az adott hangulat mellett (figyelembe véve a munkásság várható megmozdulását, a nyíltan még nem csatlakozott katonaság jóindulatú semlegességét, a rendőrség átállását stb.), e századok töredéke is kétségkívül elegendő volt ahhoz, hogy sikerrel robbantson ki fegyveres felkelést.

Október 30-án a délelőtti órákban a budapesti utca képe látszólag nyugodt volt. A gyárakban megindult a munka, csupán a déli ebédszünetben került sor rögtönzött gyűlésekre. E gyűléseken a szociáldemokrata párt szónokai a „Wekerle&ndsah;Tisza maffia” ellen foglaltak állást, és munkástanács megalakítását javasolták.

A munkástanács felállítására vonatkozó javaslat a pártvezetőség részéről a baloldalnak tett engedményt jelentett, hisz az október 13-i pártkongresszuson még az volt a hivatalos nézet, hogy egy ilyen szerv tulajdonképpen felesleges, mert a párt bizalmi testülete alapjában véve azonos a munkástanáccsal. Arra nézve, hogy a mindezek után mégiscsak felállításra kerülő új szervnek mi is lesz a feladata, a határozati javaslat és a hozzá fűzött kommentár egyelőre csak annyit közölt, hogy a munkástanács az eddigi szervezetek kiegészítésére és összefogására fog szolgálni, „a harcban álló munkásságnak belső szervező kapcsolata lesz, és mint ilyen a Nemzeti Tanács mellett fog működni”.[3] Az előre elkészített határozati javaslat a gyár bizalmi testületét utasította a munkástanács tagjainak megválasztására.

Viszonylagos nyugalom után az utca a délutáni órákban megélénkül, tüntető csoportokat látni, röpcédulákat osztogatnak. Az egyik röpcédula, mely a laktanyákba már a kora reggeli órákban eljutott, a Katonatanács üzenetét tartalmazza: „Katonák! … a Nemzeti Tanács és a Katonatanács fölold benneteket a régi eskü alól. Ezentúl a Katonatanács parancsainak tartoztok engedelmeskedni. … A Katonatanács azt parancsolja, gyertek!”[4] Más röpcédulákon (ezek a Népszava nyomdájában készültek) magyarul és német fordításban Várnai Zseni Katonafiamnak című, gyújtó hatású verse olvasható. Lelkes tisztek sorra járják a kávéházakat és a vendéglőket, mindenkit csatlakozásra szólítanak. Az Astoria Szálloda elől szerény tüntető menet indul a Rákóczi út irányába; mire a körúton és az Andrássy úton át a Gizella térre ér, mindent elsöprő áradattá nő. Itt, a Károlyi-párt központja előtt katonák, tisztek, matrózok gyülekeznek, ember ember hátán szorong. Ide tartanak a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott postások és zárt menetben, négyes sorokban a rendőrök is. A Gizella térről a tömeg 9 óra után a Körúton és az Andrássy úton át újra az Astoriához vonul piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt, forradalmi dalokat énekelve.

A Múzeum körúton ekkor már leáll a közlekedés, a kocsik és a villamosok az egyre sűrűbbé váló sokezres tömegbe szorulnak. A Nemzeti Tanács vezetői a Gizella téren és az Astoria-szálló előtt az egyre izgatottabbá váló, tetteket követelő tömeg megnyugtatására törekednek. A szónokok arról beszélnek, hogy nincs szükség erőszakra, felesleges vérontásra, a hatalom egy-két napon belül enélkül is a Nemzeti Tanács kezében lesz Amikor híre jön, hogy a tömeg a letartóztatott katonák kiszabadítására indul, azonnal bejelentik: a foglyokat a hadosztálybíróság Conti utcai fogházából már szabadon engedték. A tiszteket, akik csákójukról már eltávolították a sapkarózsákat, újra és újra felesketik. A tömeg tapsol, éljenez, de ismételt felszólítás ellenére sem oszlik fel. A kocsik tetejéről vagy lámpaoszlopokra kapaszkodva alkalmi szónokok beszélnek. Egyszerű katonák, munkások ösztönöznek cselekvésre, leszámolásra, és nagyobb sikert aratnak, mint az erkélyen megjelenő hivatásos szónokok.

Az Astoria ezen az éjszakán a forradalom központja. Nemcsak azért, mert itt, a szálló első emeletén találhatók a Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának és Irodájának zsúfolásig telt helyiségei, hanem azért is, mert az esti órákban ide teszik át főhadiszállásukat a Katonatanács és a forradalmi baloldal képviselői.

A Nemzeti Tanácsnak és a Katonatanácsnak már korábban jelentették, hogy a katonai parancsnokság utasítást adott egyes megbízhatatlan alakulatok Budapestről való elszállítására. Szántó, aki ezen az éjszakán „a forradalom vezérkari főnökeként” magához ragadja a felkelés irányítását, a szálloda erkélyéről rövid beszéd kíséretében arra hívja fel a tüntetőket: induljanak a pályaudvarra, akadályozzák meg a menetszázadok elszállítását. Vagy 10 ezer ember indul el erre a Rákóczi úton, Korvin Ottónak és a Katonatanács néhány tisztjének vezetésével. A pályaudvar csekély létszámú őrsége kísérletet sem tesz az ellenállásra. A lezárt kapukat benyomják, a pályaudvaron levő katonák csatlakoznak, a tömeg feltöri a fegyvert és muníciót szállító vagonokat. A felkeléshez csatlakozó katonák, fegyveres civilektől kísérve, ezután visszafelé indulnak. A Nemzeti Színháznál egy részük a Körútra kanyarodik, hogy az Üllői úti laktanyában levő katonákat csatlakozásra bírja, és az ott fogva tartottakat kiszabadítsa.

A Nemzeti Tanács vezetői ekkor közbelépnek, az események menetének más irányt próbálnak adni, megkísérlik a kibontakozó felkelés leállítását. Arra a hírre, hogy a felkeléshez csatlakozó fegyveresek és az Üllői útnál felsorakozó karhatalom közt minden pillanatban várható az összecsapás, Károlyi-párti politikusok (Fényes László, Lovászy Márton, Ábrahám Dezső), továbbá Landler Jenő, Pogány József és a Katonatanács elnöke, Csernyák Imre a helyszínre sietnek. A laktanya ellen vonuló tömeget nagy nehezen rábeszélik a visszafordulásra. De az események árját már nem lehet feltartóztatni. Miközben a Körúton elejét veszik az összeütközésnek, az Astoriához érkező katonaság megtámadja és elfoglalja a közvetlen közelben levő városparancsnokságot. Az őrség nem áll ellen, az udvaron álló karhatalmi zászlóalj a felkelőkhöz csatlakozik. Várkonyi Albert tábornokot, a városparancsnokot elfogják, és az Astoriába kísérik. A térparancsnokság bevétele után Szántó Béla két szakasz katonának a telefonközpontok elfoglalására ad parancsot. Hajnali 1/2 3-kor a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott rendőrtisztviselők birtokukba veszik a főkapitányságot. 4 órakor a tengerészek – eleget téve ígéretüknek – két monitorral a Lánchíd és az Erzsébet-híd között horgonyoznak. A Budapest felé haladó vonatok Landler utasítására leállnak, nehogy a katonai parancsnokság vidékről erősítéseket hozhasson. A Katonatanács a kora reggeli órákban egy karhatalmi zászlóalj beérkezése után csapatokat küld a hidak és a pályaudvarok biztosítására. Két szakasz megszállja az Osztrák–Magyar Bank épületét. A főposta őrsége maga kéri, hogy a Nemzeti Tanács küldjön megbízottat a hivatal átvételére.

Lukachich, Budapest katonai parancsnoka tehetetlenül áll a sikeresen kibontakozó fegyveres felkeléssel szemben.

Amikor éjjel 1/2 2-kor a városparancsnokság elfoglalását jelentik, Lukachich parancsot ad a készültségben álló bosnyák katonáknak, hogy két század azonnal induljon, és foglalja azt vissza. A kiküldött katonák azonban – látva, hogy ellenállásba ütköznek – megtagadják a parancs teljesítését, és felbomolva, kisebb csoportokban visszatérnek.

Miután Lukachich 2 órától már csak kiküldöttek és küldöncök útján tud intézkedni, 1/2 3-kor a parancsnokságon szolgálatot teljesítő Hodula Károly tábornoknak ad utasítást, hogy foglalja vissza a térparancsnokságot, valamint a józsefvárosi telefonközpontot.

A kiküldött tábornok a parancsot nem teljesíti, mert a kijelölt alakulatok nem engedelmeskednek, a feladat elvégzésére egyszerűen nem vállalkoznak.

Miután József főherceg ekkor már visszakozóban van (éppen Károlyival tárgyal telefonon), Lukachich kora reggel védekezésre kap utasítást. A budai oldal, a Vár és környéke ekkor még ellenőrzése alatt áll, több laktanya még nem csatlakozott a felkelőkhöz, a hadügyminisztérium Bécsből azonnali segítséget ígér; de ki tudja, lesz-e valami a segítségből, megérkeznek-e idejében vagy egyáltalán az ígért alakulatok?

Jelentős mozzanat ebben a helyzetben, hogy a Népszava nyomdájában a hajnali órákban egy fiatal újságíró, Gyetvai János javaslatára röpcédulák készülnek. „Kitört a forradalom” – így kezdődik a nevezetes felhívás, mely vázolva az éjszaka eseményeit, csatasorba szólítja a munkásokat. „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. … Szüntessétek be a munkát! … Ki az utcára !”[5]

A röpcédulákat kora reggel önként jelentkezők viszik az üzemekbe.

Október 31-én nem indul meg a munka, a munkások forradalmi dalokat énekelve a belvárosba vonulnak.

Miközben az utcák megelevenednek, a forradalom fegyveres alakulatai benyomulnak a még bezárt laktanyákba, és a katonák további ezreit bírják csatlakozásra.

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

Lábjegyzetek

  1. Krausz Simon, Életem. Budapest, 1937, 273.
  2. Lukachich Géza, Magyarország megcsonkításának okai. Budapest, 1932. 131.
  3. Megalakult a Munkástanács. Népszava, 1918. október 31.
  4. Sztanykovszky Tibor, A katonatanácsról. (Nagy idők tanúi emlékeznek (1918–1919) Budapest, 1958. 89).
  5. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, (1917. november 7.—1919. március 21.) Budapest, 1956. 293.

Műve