Luther Márton

A Múltunk wikiből

eredetileg Martin Luder

Eisleben, 1483. november 10. – Eisleben, 1546. február 18.
a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkész, reformátor
Wikipédia
Martin Luther by Lucas Cranach der Ältere
1526
december 1. Luther Márton Vier tröstliche Psalmen című munkáját Mária királynénak ajánlja.
1696
Megjelenik Nagyszombatban a katolikus hitre tért volt gályarab, Otrokócsi Fóris Ferenc polemikus munkája: Examen reformationis Lutheri et sociorum eius.

Pach Zsigmond Pál

Reneszánsz és reformáció

  • Mindezekhez az előzményekhez – valamint a Délnyugat-Németorsz­ágban az 1470-es évek óta fel-felújuló paraszti szervezkedésekhez, mozgalmakhoz, melyeknek a Leibeigenschaft visszaállítására irányuló földesúri törekvések is tápot adtak – szorosan kapcsolódott a németországi ­reformáció: Luther Márton fellépése (1517), majd a birodalmi nemesség­(lovagságnak) a humanista Hutten Ulrik által inspirált felkelése (1523), illetve a reformációnak – elsősorban Münzer Tamás nevéhez fűződő – népi irányzata és a sváb-frank, türingiai-szász és osztrák tartom­ányokra kiterjedő nagy parasztháború (1524-1525).
  • A németországi reformáció mint korai polgári forradalom vereséget szenvedett. Luther elhatárolódása a lovagok felkelésétől – akik az egy­házi reformmal együtt birodalmi reformért: a lovagi rendre támaszkodó császári hatalom helyreállításáért, az államegység megvalósításáért száll­tak síkra – és éles szembefordulása a népi irányzattal – amely már nem­csak a feudális osztályrendet, hanem az osztályrendet általában fenyeget­te – lehetővé tette, hogy a fejedelmek leverjék a lovagi felkelést, majd vérbe fojtsák a parasztháborút, s többen közülük a lutheri („ágostai”) hitvallást a maguk céljaira sajátítsák ki: az egyházi birtokok szekulari­zá1ására, tartományúri hatalmuk megerősítésére. A parasztháború, buká­sában is eredményeként, elhárította a Leibeigenschaft visszaállításának veszélyét Délnyugat-Németországban – a „második jobbágyság”, mint erre még visszatérünk, a parasztháborútól érintetlen keletnémet fejede­lemségekben fejlődött ki. A lutheri reformáció felülkerekedése viszont nem hozott eredményt az ország politikai egyesítése dolgában, nem vitte előre a centralizációt nemzeti szinten, hanem éppen elmélyítette a politi­kai megosztottságot. Ez egyben azt jelentette, hogy a tőkés kibontakozás útja német földön is eltorlaszolódott: a korai kapitalizmus körzetei itt sem bizonyultak hosszú távon életképesnek, s a 17. századra – talán az egyetlen egykori Hanza-város, az atlanti világpiacra átváltó Hamburg kivételével - ugyancsak lehanyatlottak.

Péter Katalin

A reneszánsz érvényesülésének korlátai

Boszorkányok valóságos létezésében Luther éppen úgy hisz, mint a sok üldöző eljárást lefolytató hatósági ember vagy maguk a perbe fogottak.

A reformáció történelemszemlélete

Feltűnő azonban, hogy a reformáció történelemszemlélete – minden optimizmusa ellenére is – milyen passzív. Világosan látja az ország keserves, végromlásra jutott állapotát, mégsem késztet cselekvésre. A bizonyosan remélt jobb jövőt nem a török elleni harctól várja; az énekek nem az ellenség elleni valóságos küzdelemhez kérik Isten segítségét. Megtérésért, haragja eltávoztatásáért könyörögnek hozzá.

A jelenség annál is feltűnőbb, mert ugyanezek az ideológiaelemek nem is olyan régen már szerepeltek Magyarországon harciasan törökellenes összefüggésben. 1456-ban, Hunyadi János nándorfehérvári táborában a kor legnagyobb szónoka, Kapisztrán János, az 1514. évi keresztes hadjárat meghirdetése idején pedig más ferencesek lelkesítették velük az ellenség ellen készülődő paraszti katonaságot.

A harcias vonatkozások mellőzését a magyarországi reformációban Luther hatásának szokták tulajdonítani, akiről általában azt tartják, hogy mivel a török nála is Isten büntetése, tiltja ellene a harcot. A valóságban a nagy reformátor ezt a kétségtelenül létező, kezdeti álláspontját csak 1529-ig őrizte meg. Akkor kiadta A török elleni háborúról című röpiratát. Ebben már a leghatározottabban, gyújtó szavakkal hív fel a török ellenség megsemmisítésére.

A változás mögött munkáló eseményt nem nehéz felismerni: 1529 szeptemberében Szulejmán szultán eljutott Bécs falai alá. A török immár a Nyugatot nagyon is közvetlenül fenyegető veszéllyé vált. Luther álláspontja pedig megváltozik. Méghozzá nemcsak a törökről, de az ellene való védekezés legtermészetesebb vezéréről, a császárról kialakított, korábbi véleményét is megváltoztatja. A császár a reformáció számára kezdetben éppen úgy Antikrisztus volt, Isten büntető akaratának végrehajtója, mint a török. 1529-től azonban rohamosan változik meg a szerepe az ideológiában. Ahogy a töröktől való rettegés Nyugaton elhatalmasodik, úgy válik Luthernál mind kifejezettebben V. Károly Istentől nyert tisztévé a védelem megszervezése. 1529 után a reformáció egyes árnyalatai, különböző képviselői aszerint foglalnak állást a török történelmi szerepéről, hogy valóságos fenyegetését mennyire ítélik reálisnak. Luther hatása tehát 1529-től kezdődően már éppen nem a török passzív tűrését, hanem a törökkel szemben harcias álláspont megfogalmazását jelentené. Sőt, még a császár fivérének személyében Magyarországon megjelenő Habsburg-uralom érzelmi támogatását is eredményezhetné.

A reformáció ideológiája azonban Magyarországon nem mutat ilyen természetű változást. Maga a protestantizmus ugyan egy nagyon rövid időre mintha megbékélne az uralkodóházzal; I. Miksa főhercegsége alatt, majd uralma elején észlelhetők ilyen tünetek. Az első, ma nyomtatásban ismert protestáns prédikációk például 1558-ban neki ajánlottan jelennek meg. A közeledés jelei mögött azonban távolról sem ideológia munkál, hanem Miksának a kortársak előtt közismert reformációs hajlamai. Az 1550-es esztendők táján voltak olyan várakozások Európa-szerte, hogy a Habsburg-ház osztrák ága Miksával a protestantizmushoz csatlakozik. Nagyhatalmi szempontok miatt aztán ez a fordulat elmaradt. A reformáció képviselői pedig Magyarországon éppen úgy, mint másutt, elfordultak Miksától.

A törökkel szemben passzív és távolról sem Habsburg-párti történelemszemléletet tehát nem lehet Luther hatásának tulajdonítani. Mert éppen úgy a valóság igényei alakították, mint az ideológiákat általában.

Az első hazai reformátorok

  • A hitújítás legelső itthoni terjesztői ismeretlenek. 18. századi adat szól ugyan egy Sziléziából jött, Surdasser nevű ferences rendi barátról, aki állítólag már 1517-ben hirdette Luther tanításait Szebenben. Valószínű azonban, hogy ez éppen annyira felületes hagyomány, mint a reformációt illető 18. századiak általában.
  • A reformáció első szakaszának ma számon tartott magyarországi főszereplői kiválóan képzett egyházi férfiak. Többnyire a közép-európai humanizmus központjaiban, Bécsben és Krakkóban, esetleg Padovában tanultak. Wittenbergbe tőlünk 1522-ben mennek az első tanulók, de már a befogadói időszakban sokan fordulnak meg ott. Ehhez a társasághoz tartozik a budai Kresling János és a morva származású Conrad Cordatus, az első hazai reformátorok közül a legismertebbek. Mindketten 1521 őszén kezdenek lutheri szellemben működni. Valószínűleg Mária főhercegnő ideköltözésével lehet kapcsolatban fellépésük, aki már otthon az új tanítások támogatójának hírében állt. Kreslingék az ő segítő jóindulatára számíthatnak. Budán azonban, különösen Nándorfehérvár eleste után, annyira kiélezett a hangulat, hogy Mária saját, lutherizmussal vádolt papját sem tudja maga mellett tartani. Cordatus valószínűleg a királyi udvarból kiűzött pap, de még neki is, Kreslingnek is tekintélyes katolikus egyházi állása van Budán, amikor 1525 tavaszán elhatározzák, hogy vándorprédikátorokként mennek a bányavárosokba, a lutheri tanokat hirdetni. Úgy látszik, nagy hatású, tömegkapcsolatokat jól építő reformátorok, mert amikor az esztergomi érsek elfogatja őket, a besztercebányai bányászok nyíltan fellépnek az érdekükben. Kiszabadulásuk után mindketten külföldre mennek. Cordatus ott is marad; tizenhat éves magyarországi tevékenységét lezárva, Luther egyik közvetlen munkatársa lesz. A budai Kresling viszont visszajön Magyarországra. 1549-ben bekövetkezett halála előtt nyolc éven át igen megbecsült prédikátor Selmecbányán. Dévai Bíró Mátyás, aki mint humanista tudós lesz elszánt reformátor, valamivel Cordatusék után, 1531 legelején kezd lutheri szellemben működni, előbb Budán, majd Kassán. Ő írta az első magyar nyelvű tankönyvet; a magyar nyelvészet egyik megalapítója. Tevékenységében mégis az új hit terjesztése a döntő. A krakkói egyetem anyakönyvében a következő bejegyzés olvasható a neve mellett: „Ez a Mátyás vitte a magyarok közé Luther pestisét, a bűn embere, a veszedelem fia."[1] Az indulatos kifakadás természetesen túloz, mert Magyarországon már előtte is ismerték, magyarok és nem magyarok, Luther tanításait.

A szerveződés időszaka

  • A szerveződési időszakban a tanítások terén is egyértelmű a megállapodás tendenciája. Míg ugyanis a magyarországi hitújítás első szakasza többé-kevésbé szabadon válogatott a reformáció központjaiban rendelkezésre álló eszmékből, most a szerveződés időszakában már lelkészek gyűlései, a zsinatok állítják össze a hivatalosan hirdetendő tanokat. E tanokban a teológiatörténet nagyon sok irányból jött hatásokat állapít meg. Sem a reformáció nagy egyéniségeinek, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, sem másoknak fő nézetei nem mutathatók ki tisztán.
  • Az 1520-as években még kizárólag katolikusok az országgyűlés tagjai: kemény törvényeket hoznak a Luther tanításait követőkkel szemben.

A hazai protestantizmus sajátos képe

  • A cselekedetek megítélése a reformáció alaptételéhez kapcsolódik. Minthogy eszerint az ember „egyedül hite által”, tehát a Megváltó kereszthalálába és feltámadásába vetett hit révén nyer üdvösséget, a katolikus tanításokhoz képest elesik az „érdemszerző” jó cselekedetek, vagyis az egyház által ellenőrizhető és igazolt cselekedetek szükségessége. A probléma azonban tovább foglalkoztatja a teológusokat. A lutheri irányzat szerint az ember felebaráti szereteten alapuló tettei csupán kifejezhetik a hitét. Kálvin ezzel szemben a predestinációhoz kapcsolja a jó cselekedeteket; A katolikusoknál eredetileg megvolt oksági viszony ilyen módon – az ok és az okozat felcserélésével – visszaáll. A kálvinizmus szerint az ok a predestináció. Az „eleve elrendelés” következményei pedig a jó cselekedetek. Isten ezekkel mintegy kijelenti vagy igazolja az ember bizonyos üdvösségét. A jó cselekedetekről szóló tanítás eltérésében van a lutheri, illetve a helvét reformáció talán legélesebb különbsége. A hitújítás teológiája Magyarországon is azonnal elveti az „érdemszerző” jó cselekedetek katolikus tanítását. A tettek a hithez kapcsolódnak. És Gálszécsi István, a nagy tudású reformátor, aki az első magyar nyelvű teológiai összefoglalást 1538-ban készítette, egyenesen itt érzékeli az új tanítások lényegét. A hitből való megigazulásról szólva, minden félreértést elkerülendő, még azt is tisztázza, hogy a hit nem cselekedet: „ezt nem egy jószágos művelkedetrül kell érteni”[2] Az oksági összefüggés tétele 1559-ben, a marosvásárhelyi zsinaton jelenik meg, Valószínűleg Melius Juhász Péter debreceni prédikátor és későbbi püspök fogalmazta a szöveget, amely szerint a „hívek jótéteteményei” Krisztus testéből „származnak ránk”[3] Majd 1562-ben fogalmazza meg világosabban: a jó cselekedetek az „elválasztás” „jelei és reményei”.[4] A kálvini predestináció tételét írja le. Ettől kezdve a tanítás a magyarországi református teológiában mindig következetesen szerepel. Bármilyen hatásokat mutassanak is különböző teológusok, a zsinati határozatokban a lényeg – mely szerint a jó cselekedet okozat, és az okra semmilyen hatással nem lehet – mindig a helvét hitvallás értelmében, pontosan szerepel. A felekezetek szétválása során nálunk is ez a legtöbbet vitatott tétel. Hasonló a helyzet az úrvacsora ügyével. Itt az őskereszténység óta gyakorolt vallásos cselekmény – a gyülekezet bort és kenyeret fogyaszt együtt - szimbolikus értelméről van szó; A kereszténység története során számos változáson ment át a magyarázat. Csak a lényeg maradt következetesen azonos: a Megváltó és a tanítványok utolsó vacsorájára, valamint Krisztus feltámadására utal. A reformáció érkezésekor a római katolikus tanítás szerint a pap a mise során Jézus „valóságos” testévé és vérévé „lényegíti át” a kenyeret és a bort. Utóbbiból csak ő maga „vesz”, a testté vált kenyérből a híveknek is nyújt. A hitújítás szemmel követhető változása: a kenyér mellett a hívek is kapnak bort. A továbbiakban viszont komoly teológiai műveltség nélkül felfoghatatlan és tökéletesen érthetetlen viták folynak részben a régi egyház teológiájával, részben a protestantizmuson belül. A vita tárgya: milyen formában, illetve hol „van jelen” Krisztus teste és vére az úrvacsorában. A kérdésről minden teológus vitatkozik valamilyen módon. A híveket azonban minden jel szerint maga a cselekmény foglalkoztatja. A kenyér és a bor együttes „vétele” az úrvacsorából a hitújítás első tünetei közé tartozik: a papok különállását számolja fel, a hívek egyenjogúságát fejezi ki. Az ügy iránti lázas érdeklődést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a katolikus egyház megújításának céljával összehívott tridenti egyetemes zsinat gesztusa. A cselekményt megváltoztatják. Hosszas viták után úgy döntenek az atyák: a gyülekezet tagjai is kapjanak a katolikus szertartáson bort. Így születik a „leöblítés” gyakorlata: az „átlényegített” vért továbbra is csak a pap „veheti”, a gyülekezeti tagok viszont közönséges bort kortyolnak. Látszatra ugyanaz történik tehát a katolikus szertartásban, mint a protestánsoknál. A látszat hatásosságáról pedig sok kortárs feljegyzés szól. A cselekmény valóságos megváltoztatása nálunk is a hitújítás első tünetei közé tartozik. A tanítások alakulását viszont nem ismerhetni pontosan, mert egészen a protestantizmus belső hitvitáinak itteni kirobbanásáig, vagyis az 1550-es évek elejéig egyetlen magyarországi reformátor sem fejti ki saját véleményét a kenyér és a „test”, illetve a bor és a „vér” viszonyáról; arról, hogy mit „veszünk” az úrvacsorában. Az ügy mint személyes probléma felmerül ugyan korábban is, de azonnal kiderül, hogy már akkor különböző protestáns irányzatok nézeteltéréséről van szó. Révay Ferenc, az előkelő politikus írta meg 1538-ban az úrvacsorával kapcsolatos aggályait magának Luthernek. Az első reformátor pedig így válaszolt: „Az érveid a Zwingli érvei, aki ellen sokat írtunk.”[5] Bizonyos viszont, hogy a felekezetek szétválását kísérő heves teológiai összecsapásokban már árnyaltan szerepelnek a különböző reformátorok nézetei Magyarországon. Az akkori nézeteltérések során a katolicizmussal folytatott vitára visszautaló elem is előkerül: 1564-ben írnak a „kétféle test” -ről.[6] Márpedig ez a motívum a katolicizmus és a hitújítás eredetileg indult eszmei összecsapásában szokott szerepelni. Ilyen késői jelenléte az úrvacsoráról folyó vita tartalmi részének szabályos menetére utal. Felettébb szabálytalan viszont Magyarországon a világi hatalmasságról szóló tanok megjelenése. Mert a dolgok normális menete szerint a lutheránusoknak kellene a feltétlen engedelmességet hirdetniük, a helvét hitvallásúaknak pedig az ellenállás jogát. Az eltérés igen jellegzetesen különbözteti meg a két felekezetet. Luther külön munkában is foglalkozik a problémával: A világi hatalmasságról című, 1523. évi, sokat idézett, híres vitairatában fejti ki véleményét. Pál apostol álláspontja a hivatkozási alap. Luther nézete a bibliai hely puszta idézetéből kivehető: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.”[7] Erre a hagyomány szentelte kijelentésre építi azután Luther a „két birodalom”-ról szóló tanítását. Eszerint a keresztény ember a világban és Isten földi uralma alatt egyszerre él. Sem az isteni, sem az emberi törvények alól nem vonhatja ki magát. Mind a kettőt be kell töltenie. Luthernél a tökéletes engedelmesség mellett ebből a tanításból következik az egyház érdekei felett őrt álló világi patrónus gondolata. Az eszméit korábbi, eretnek gondolati előzményekkel a német parasztháború ideológiájává továbbfejlesztő népi reformációban viszont ebből az ellenállás joga következik. A népi reformáció érvelésében ugyanis az Isten törvényét képviselő hatalmasság eszméje az ellenkezőjére fordul. Mert ha a világi hatalmasság Isten akaratából van, neki magának is be kell töltenie az isteni törvényeket. Luther továbbfejlesztői kimondják: csak az Isten akaratát teljesítő hatalmasság követelhet az alattvalóktól engedelmességet. Münzer Tamás Dániel prófétára hivatkozva fogalmazta meg 1524-ben, a nagy német parasztháború előestéjén: közel az utolsó ítélet, mert a régi birodalom istentelen urak szövetségére épült. Ha a régi hatalmasság nem hajlandó a hivatását betölteni, a népnek, Isten kiválasztottjának kell az uralmat átvennie. Kálvin ellenállási tana viszont nem Luthertől veszi eredetét; nem a Münzerék által megfogalmazott népi értelmezést teszi a magáévá. Ott a „nép”, Kálvinnál a „néptől szervezett bizonyos felsőbbségek”[8] az ellenállási jog letéteményesei. Mert az egyes ember lázadását, még akár zsarnok uralkodó ellen is, éppen úgy elítéli, mint Luther. Az ellenállási tan népi felfogása a forradalom viszonyait tükrözi; Kálvin a svájci kantonszövetség történelmi tapasztalataira épít. Magyarországon mindezekkel szemben nem népi reformátor, nem is kálvinista, hanem az erdélyi szász lutheránus egyház megalapítója, Johannes Honterus fogalmazza meg, sőt gyakorolja először az ellenállási jogot. Logikája a népi ellenállástanokéval rokon. Azokban így szerepelt: a népnek át kell vennie az uralmat, mert a hatalmasság nem tölti be hivatását. Honterus Brassó és az egész Barcaság reformációja című 1543. évi írásában ez a gondolatmenet: a közösség vett át bizonyos feladatokat a hatalmasságtól, mert az nem tett eleget kötelességének. A kötelességmulasztás a lutheri tanítások szerint legfontosabb területeken történt, az iskolaügyben, a szegénygondozásban és az árvák gyámolításában. Honterus mégsem szociális feszültséget fejez ki. Ez már itt is sejthető: a „hatalmasság gondatlansága” a „haza” pusztulásával fenyeget.[9] Az utalás félreérthetetlenül az ország irányítóira vonatkozik. Azok fel is figyelnek, a reformátornak a gyulafehérvári püspök előtt kell tisztáznia magát. És leírja: nem akarta sem „a szent királyi felség, Izabella királynő iránti köteles engedelmességét, sem a magyar birodalom igen tisztelt és tiszteletreméltó urait megsérteni”.[10] Érvelése azonban felettébb meghökkentő; a hosszú oldalakon át folyó mentegetődzésben egyszer sem kerül a tollára a lutheri tanításokból oly logikusan következő meggondolás, miszerint nem sértette meg a hatalmasságot, mert mindenekfelett engedelmességgel tartozik. Ehelyett arról van szó, hogy nem fordult szembe, mivel „bizonyosan tudjuk, hogy a szent királyi felség, legkegyelmesebb királynőnk, magának és az övéinek a legmagasságosabb Isten iránti tiszteletéből kifolyóan sem Isten igéje ellen nem szólt, sem Jézus Krisztus rendelését vagy előírásait nem akadályozta”.[11] Isten akaratának betöltői között Izabella mellett az „övéi” is felsorakoznak, a néhai János király, János Zsigmond, a magyar urak, talán – a homályos szöveg miatt van bizonytalanság – maga Fráter György is. Honterus írása mégsem lehel meghunyászkodást. Következetesen a hatalmasság Isten iránti kötelességét hangsúlyozza. Így szinte fenyeget: addig vagyunk engedelmesek, míg az ellenkezőjére okot nem adtok. Végül le is írja, és bár a hatalmasság szót nem használja, a szövegösszefüggésből világos, hogy arról van szó. „Szent mártírok példájából és különböző bibliai helyek tanúságából tehát bizonyosan tudjuk, hogy az olyan embereknek is, akik Isten törvényeivel a vallás és a hit dolgában ellenkeznek és akadályozzák, örök kárhozat büntetése alatt nem szabad engedelmeskedni.”[12] A Luther által sokat hivatkozott bibliai helyet a „felsőbb hatalmasság”-ról egyszer sem irja le. Most Péter apostollal érvel: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embernek.”[13]
  • A lutheránusok elsősorban a papok feladataival foglalkoznak sokat, míg a helvét irányzat leszögezi, hogy a hívek alkotják ugyan a papságot, de egyesek oktalan beavatkozásáról az egyházkormányzatba, vagy esetleg laikus prédikátorok működéséről szó sem lehet.

Iskolák

  • A műveltség hordozóinak változása az iskolákban a humanista jellegű oktatás létrejöttével összegeződik. A tanítás várható nagy átalakulásának tünetei azonban már rögtön a korszak legelején érzékelhetők. Igen fontos fordulat: a kortársak tudatában megjelenik az iskolaügy. Előzőleg az oktatás problémáit elemeiben érzékelték, most elkezdenek az iskolák összességében gondolkozni. Az iskolaügy vagy tanügy a világi és egyházi hatóságokat hivatalosan foglalkoztató gonddá válik. Ez az új tudat azért nagyon fontos. mert ide nyúlnak vissza a tanítás formáját és tartalmát egységesítő újkori szabályozások gyökerei. Magát az eszmét Luther Márton fogalmazta meg, éppen úgy, ahogyan e korszak sok más és távolról sem csak a reformátorokat foglalkoztató problémáját is ő tudatosította.
  • Az oktatás átmeneti hanyatlásának jelensége nem erdélyi, nem is magyarországi sajátság, hanem az 1520-as évektől kezdődően Európa-szerte tapasztalható. Maguk a kortársak is észreveszik. Luther a nürnbergi új iskola megnyitási ünnepségén beszél róla 1530-ban, és az ördög cselének mondja azt, hogy újabban az emberek nem küldik tanulni a gyermekeket.

A királyi udvar

Habsburg Mária megjelenése új korszak kezdetét jelölhetné, ha magának és környezetének hatása nem lenne olyan rövidre szabott. A jövőt azonban még senki sem sejti, amikor a fiatalsága ellenére is nagy műveltségű és az új eszmék iránt fogékony főhercegnő 1521-ben Budára költözik. Asztalánál Erazmus és Luther tanításairól folynak eszmecserék. Férje halála után a reformátor neki ajánlott könyvvel vigasztalja. Mária - valószínűleg elsősorban politikai okból – soha nem lett protestáns. Udvari prédikátorai közül mégis többen tartoznak a lutherizmus első hirdetői közé.

A magánelmélkedésen alapuló vallásosság

Az első reformációs falragaszok hazai előfordulásáról nem tudunk, de magát az eljárást gyakorolták nálunk is: Körbler Jakab pozsonyi polgármester 1526 nyarán kiplakátoztatta, majd hivatalosan kihirdettette a lutheri tételeket.

Makkai László

Filozófiai modernizmus

Az a gondolat, hogy a reneszánsz, a reformáció nem pusztán helyreállítása, hanem meghaladása, továbbfejlesztése a „régi jó”-nak, sőt, hogy az új jobb lehet, mint a régi, a középkorias gondolkozásban merő eretnekségnek számított, s ezt az eretnekséget vallotta a karteziánus természetfilozófia alapján Apáczai.

A De studio sapientiae (A bölcsesség tanulásáról, 1653) című gyulafehérvári székfoglaló beszéde a magyar művelődéstörténet egyik nagy fordulópontjának kiemelkedő dokumentuma. Ebben hangzott el először Magyarországon az újkori optimista természet- és történetszemléletnek, egy minden korábbit felülmúló emberi fejlődésbe vetett reménységnek a meghirdetése. A bálványokká merevedett tekintélyek meghaladását, a haladás diadalát ünnepli: „Mikor pedig túlságos hiszékenység vert tanyát az emberi lélekben, és Arisztotelésznek valamiféle filozófiai mindentudóságot kezdtek tulajdonítani, az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius, Zwingli és Kálvin által való újjászületése után támasztotta nekünk az Úr a múlt században Petrus Ramust, aki segítséget hozott az akkoriban már haldokló igazi filozófiának, megtisztította azt az értéktelenebb évszázadok hulladékaitól, megcáfolta a hamis és a keresztény igazsággal ellenkező tanokat.… és pompás módszerének fényével szép rendet teremtett a filozófia káoszában … Tőle indult ki azután a reformátor-filozófusoknak az a hatalmas sora, amely e nagy vezér irányításával tudományos és hasznos magyarázatokat adott ki mind a világi, mind az egyházi írókhoz, sikeresen működve az önálló tudományos kutatás területein is éppen úgy, mint a műveik közhasznú terjesztésében . Mivel azonban egyetlen ember, sem egyetlen évszázad sem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, így akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk se legyen megfosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában, úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk, René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét … Az a gondolata támadt, el lehet-e juttatni valahogyan a filozófiát a matematikai tudományok bizonyosságáig? Nem csüggedt el, és kétségbe vont minden olyan dolgot, amelynél csak a legcsekélyebb ok is adódott a kétkedésre. Minthogy ilyen módon saját eszének mint még eközben is gondolkodó dolognak létéről semmiképpen sem kételkedhetett, arra a következtetésre jutott: lehetetlen, hogy az ne létezzék. Míg azt kutatja, fölismeri, hogy az Istennek is szükségképpen léteznie kell. Azután pedig felismeri a testet, vagyis azt a dolgot, amely kiterjed hosszúságban, szélességben és mélységben, különböző módon mozgatható és alakítható. Mivel ezek az elvek egyrészt kisszámúak, másrészt nagyon világosak, … az egész emberi bölcsesség ezekből levezethető … Legfontosabb gyümölcse ezeknek az elveknek, hogy gondos alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazságot fedezhetjük fel, amelyeket maga Descartes nem fejtett ki, és így ezekről amazokra fokozatosan haladva előre, idővel az egész filozófia tökéletes ismeretére, a bölcsesség legmagasabb fokára juthatunk el. Ez lesz az emberi bölcsesség igazán nagy s egyben legvégső korszaka.”[14]

Lábjegyzetek

  1. ETE I. 535. I. 4. j.
  2. Gálszécsi István, A keresztyéni tudományokról való rövid könyvecske. Kiadta Sólyom Jenő, Luther és Magyarország, Budapest, 1933. 179.
  3. Vásárhelyi zsinat, 1559. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 58.
  4. Debreceni hitvallás, 1562. Uo. 104.
  5. Idézi: Sólyom Jenő, Luther és Magyarország. Budapest, 1933. 189.
  6. Enyedi országos zsinat, 1564. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 424.
  7. Rómabeliekhez írott levél, 13:1.
  8. Kálvin János, A keresztyén vallás rendszere. II. Pápa, 1909-1910. 777.
  9. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. [[J. Gross, Honters Schriften. Bh. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. év nélkül 24.
  10. Johannes Honter, Die Apologie des Reformationsbüchleins 1543. Uo. 31
  11. Uo. 32.
  12. ref
  13. Uo. 34.
  14. Apáczai Csere János válogatott művei. Összeállította Orosz Lajos. Budapest, 1955. 128–131.

Irodalom