Mária Terézia

A Múltunk wikiből

Erzherzogin Maria Theresia Amalia Walpurga von Österreich

Bécs, 1717. május 13. – Bécs, 1780. november 29.
1740–1780 között magyar és cseh királynő, I. Ferenc német-római császár felesége
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Kaiserin Maria Theresia (HRR)
1736. február 12.
Mária Terézia főhercegnő Bécsben házasságot köt Lotharingiai Ferenc herceggel.
1738
Franciaország, Spanyolország és a Szárd Királyság elismeri Mária Terézia trónöröklési jogát.
1740. október 20.
Meghal VI. (III.) Károly császár-király, a Habsburg-ház utolsó férfisarja.
1740. október 22.
Mária Terézia kihirdeti trónralépését. (Uralkodik 1780. november 29-ig.)
1740. november 21.
Mária Terézia társuralkodóként maga mellé veszi férjét, Lotharingiai Ferenc toscanai nagyherceget.
1740. december 16.
II. Frigyes porosz király benyomul Sziléziába; az osztrák örökösödési háború kezdete.
1740
Az Udvari Kamara nagyolvasztót helyez üzembe a Zólyom megyei rhónici vasműben.
A Haditanács Országos Főhadparancsnokságokat szervez Buda, Temesvár, Pétervárad, Zágráb, Nagyszeben székhellyel.
1741. január 26.
Pálffy János gróf országbíró körlevélben szólítja fegyverbe a nemességet a poroszok ellen.
1741. február 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben; az erdélyi rendek hódolnak Mária Teréziának.
1741. március 13.
Megszületik Mária Terézia első fiúgyermeke, a későbbi II. József császár-király.
1741. április 10.
II. Frigyes porosz király Mollwitznál legyőzi az osztrák sereget és elfoglalja Sziléziát.
1741. május 14.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1741. május 18.
Megkezdődnek az országgyűlési tanácskozások.
1741. június 22.
Az országgyűlés nádorrá választja gróf Pálffy János országbírót. (Tisztségét 1751-ig, haláláig viseli.)
1741. június 24.
Mária Terézia leiratban biztosítja a rendeket szabadságjogaik megtartásáról, és beleegyezik ennek törvénybe foglalásába.
1741. június 25.
Pozsonyban Mária Teréziát Magyarország királyává koronázzák.
1741. július 31.
Károly Albert bajor választófejedelem elfoglalja Passaut, és ünnepélyesen tiltakozik Mária Terézia magyar királlyá koronázása ellen.
1741. szeptember 11.
Pozsonyban az országgyűlésen a magyar rendek életüket és vérüket (vitam et sanguinem) ajánlják fel Mária Terézia trónjának védelmére.
1741. szeptember 21.
Lotharingiai Ferenc társuralkodó leteszi az esküt a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek előtt.
1741. október 9.
Fegyverszünet II. Frigyes és Mária Terézia között.
1741. október 29.
Mária Terézia berekeszti az országgyűlést és szentesíti a törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 7.: a királynő megígéri, hogy ha teheti, Magyarországon fog lakni; 8.: biztosítja a nemesi föld adómentességét (ne onus publicum fundo quoquo modo inhaereat); 11.: a magyar ügyeket magyarokkal fogja intéztetni; 12–14.: a tárnoki hivatal, a Magyar Kancellária és a Magyar Kamara függetlenek a központi hatóságoktól; 16–18.: megígéri a Partium és a délvidéki területek visszacsatolását; 27.: engedélyezi a szarvasmarha-kivitelt az osztrák tartományokon keresztül Velencébe és a Német Birodalomba; 63.: elrendeli 13 új gyalog- és 15 új lovasezred felállítását, a nemességnek pedig személyes felkelést hirdet)
1741. november 26.
Károly Albert bajor választófejedelem elfoglalja Prágát.
1741. december 29.
A cseh rendek Károly Albertet Prágában Csehország királyává koronázzák.
1741
Mária Terézia Esterházy József grófot országbíróvá nevezi ki. (Tisztségét l748-ig viseli.)
Kőszeg szabad királyi város protestáns árvaházat alapít Nemescsó (Vas vármegye) artikuláris helyen.
1742. január 24.
A német birodalmi gyűlés Majna-Frankfurtban császárrá választja Károly Albert bajor választófejedelmet. (VII. Károly néven uralkodik haláláig, 1745-ig.)
1742. február 12.
Az osztrák és magyar csapatok megszállják Münchent, VII. Károly székhelyét.
1742. május 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben. (Elrendeli két gyalog- és egy huszárezred felállítását.)
1742. június 11.
Mária Terézia és II. Frigyes megbízottai a sziléziai Boroszlóban békét kötnek; Mária Terézia lemond Szilézia nagy részéről.
1742. július 20.
Mária Terézia megerősíti Erdély szabadságjogait, a kiváltságos rendek közé sorolva a görög katolikus (unitus) vallásúakat is.
1742. augusztus 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben becikkelyezi Lotharingiai Ferenc társuralkodóságát.
1742. november 5.
Mária Terézia Batthyány Károly grófot horvát bánná nevezi ki. (Tisztségét 1752-ig, lemondásáig viseli.)
1742. december 6.
Mária Terézia seregei visszafoglalják Prágát.
1742. december 24.
Mária Terézia elrendeli a protestánsok jogállását szabályozó 1731. márciusi Carolina Resolutio végrehajtását.
1742
Megszűnik az 1738 óta pusztító pestisjárvány.
Bécsben megalakul az első szabadkőműves-páholy, tagjai között több magyar főúr és köznemes is van.
1743. február 16.
Mária Terézia elrendeli, hogy a jobbágyoknak földesuraik, ezek tisztjei vagy bárki más ellen benyújtott panaszait ideiglenesen is orvosolják és nekik igazságot szolgáltassanak.
1743. április 18.
Mária Terézia megerősíti a magyarországi szerbek 1691-ben kapott kiváltságait.
1743. május 12.
Prágában Mária Teréziát Csehország királyává koronázzák.
1743. július 7.
A debreceni református egyházi főhatóság megtiltja, hogy a diákok az istentiszteleten több szólamban énekeljenek.
1743. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1743. szeptember 13.
Mária Terézia megbízottai Wormsban szövetségi szerződést írnak alá Anglia, Hollandia és a Szárd Királyság megbízottaival. (A szerződő felek elismerik Mária Terézia uralkodói jogait a Habsburg-Birodalomban.)
1743. december 16.
Mária Terézia a csapatai által megszállt Bajorország kormányzójává gróf Batthyány Károly tábornagy, horvát bánt nevezi ki.
1743
Megkezdődik a Tiszai és Marosi katonai határorvidék beolvasztása a szomszédos vármegyékbe. (Szerb lakosságuk egy része a, következő években kivándorol Oroszországba.)
Lotharingiai Ferenc Holicson (Nyitra vm.) fajanszmanufaktúrát alapít.
1744. március közepétől
Vissarion görögkeleti szerzetes kezdeményezésére mozgalom indul az erdélyi románok között a Rómával való unió (a görög katolikus egyház) ellen.
1744. július 1.
A magyar sereg gróf Nádasdy Ferenc tábornok vezetésével Strassburgtól északra átkel a Rajnán, és elfoglalja az elzászi Lauterburg sáncait.
1744. július 6.
Inochentie Micu-Klein fogarasi görög katolikus püspök zsinatot hív össze Balázsfalvára, hogy tiltakozzék az 1743–1744. évi erdélyi országgyűlésnek a románokról alkotott törvényei ellen.
1744. augusztus 7.
Mária Terézia szentesíti az 1743–1744. évi erdélyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 1.: eltörli a Habsburg-ház örökös uralmának ellentmondó korábbi törvényeket; 2.: eltörli a fejedelemválasztás szabadságát; 3.: törvénybe iktatja az 1722-ben elfogadott Pragmatica Sanctiót ; 6.: kimondja, hogy az 1742. július 20-i királyi rendeletben biztosított kiváltság nem vonatkozik a román közrendűekre, eltörli a három nemzet 1437-ben kötött unióját, a négy bevett vallás szabadságának fenntartásával; 7.: eltörli a latin, illetve a görög szertartású katolikus vallásgyakorlatot akadályozó törvényeket.)
1744. augusztus 7.
II. Frigyes porosz király ismét hadat indít Mária Terézia ellen, Szászországon keresztül benyomul Csehországba.
1744. szeptember 16.
II. Frigyes elfoglalja Prágát.
1744. november 16.
Rendkívüli udvari bizottság hallgatja ki az erdélyi országgyűlés törvényei ellen tiltakozást szervező Inochentie Micu-Klein román görög katolikus püspököt.
1744. december 9.
Inochentie Micu-Klein püspök Rómába menekül.
1744, az év végén
Mária Terézia hadai kiszorítják II. Frigyest Csehországból.
Szerb „kongresszus” Karlócán.
1745. február 10.
Udvari konferencia Bécsben. (Engedélyezi, hogy a Német Lovagrendnek 1702-ben eladott jászkunok saját erejükből 500 ezer forintért megváltsák magukat.)
1745. február 16.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1745. április 15.
Gróf Batthyány Károly tábornagy Pfaffenhofennél legyőzi a bajor sereget, ismét elfoglalja Bajorországot.
1745. április 22.
Mária Terézia és III. Miksa bajor választófejedelem megbízottai békét kötnek Füssenben.
1745. május 6.
Mária Terézia szabad parasztoknak nyilvánítja a Német Lovagrend földesúri hatósága alól magukat kiváltó jászkunokat. (Jászkun Redemptio.)
1745. június 4.
II. Frigyes a sziléziai Hohenfriedbergnél legyőzi a Lotharingiai Károly herceg vezette osztrák–magyar és szász sereget.
1745. július 24.
Mária Terézia a bánsági, illír és erdélyi ügyekkel foglalkozó külön bizottságot állít fel Bécsben Ferdinand Kollowrat-Krakowsky gróf elnökletével.
1745. szeptember 13.
Lotharingiai Ferenc toscanai nagyherceget, Mária Terézia férjét a Német-római Szent Birodalom császárává választják.
1745. október 4.
Majna-Frankfurtban császárrá koronázzák Lotharingiai Ferencet. (I. Ferenc néven uralkodik haláláig, 1765-ig.)
1745. november
Megnyitja kapuit Bécsben a Terezianum (Collegium Theresianum), a nemesifjak számára alapított középfokú akadémia.
1745. december 25.
Mária Terézia és II. Frigyes megbízottai Drezdában békét kötnek, újból megerősítve Poroszországot Szilézia birtokában.
1746. április 6.
Mária Terézia létrehozza Bécsben az Universal-Kommerzdirektoriumot a Habsburg-országok kereskedelmi ügyeinek egységes intézésére.
1746. június 1.
Mária Terézia és Erzsébet cárnő megbízottai Pétervárott szövetséget kötnek Poroszország ellen.
1747. június 19.
Mária Terézia szentesíti az erdélyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 1. a bányászattal kapcsolatos ügyekben a bányabíróság az elsőfokú hatóság; 4. szökött jobbágyok nem állhatnak bányásznak; 7. a földesúrral kötött egyezség alapján a jobbágyok is művelhetnek bányát; 14. a bányabíróságtól a kincstartósághoz lehet fellebbezni.)
1748. május 13.
Mária Terézia Erdődy György grófot nevezi ki országbíróvá. (Tisztségét haláláig, 1759-ig viseli.)
1748. május 15.
Az erdélyi román görög katolikus papság kérvényt terjeszt Mária Terézia elé a románság politikai helyzetének rendezése ügyében.
1748. augusztus 20.
Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott.
1748. október 18.
Az 1740-ben kezdődött osztrák örökösödési háborúban részt vett hatalmak megbízottai Aachenben aláírják a békét. (Mária Terézia lemond Szilézia nagy részéről, Pármáról, Piacenzáról, de visszakapja Osztrák-Németalföldet, és elismerteti a Pragmatica Sanctioban körülírt uralkodói jogait).
1748. október 18.
Batthyány Károly gróf tábornagy, horvát bán, mint József főherceg nevelője leteszi a hivatali esküt.
1749. március 17.
Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott.
1749. május 2.
Mária Terézia rendeletben szabályozza a Habsburg-monarchia központi hatóságainak szervezetét és ügyvitelét. (Haugwitz-féle közigazgatási reform, a közigazgatás és igazságszolgáltatás különválasztása.)
1749 május 13.
Újrakezdődik a budai királyi palota újjáépítése, Jean-Nicolas Jadot tervei alapján, Oraschek Ignác, majd Franz Anton Hillebrandt vezetésével.
1749. augusztus 3.
A katolikusok által elfoglalt győri protestáns templom ügyében Mária Terézia fogadja evangélikus és református főurak küldöttségét.
1749. december 30.
Mária Terézia a bécsi Terezianumban alapítványt létesít tíz magyar nemesi növendék ingyenes tanítására.
1751. január 11.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1751. április 18.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1751. május 10.
Mária Terézia személyesen adja elő az országgyűlésen a királyi előterjesztést.
1751. május 11.
Az országgyűlés Batthyány Lajos grófot választja nádorrá. (Tisztségét 1765-ig, haláláig viseli.)
1751. július 30.
Mária Terézia Csáky Miklós kalocsai érseket nevezi ki esztergomi érsekké. (Méltóságát haláláig, 1757-ig viseli.)
1751. augusztus 4.
Mária Terézia és férje, I. Ferenc császár látogatást tesz Budán és Pesten.
1751. augusztus 10–12.
Mária Terézia és férje, I. Ferenc császár látogatást tesz Gödöllőn Grassalkovich Antal grófnál.
1751. augusztus 19.
Mária Terézia rendelete az aposztázia büntetéséről és a vegyes házasság szabályozásáról.
1751. szeptember 13.
Az Erdélyi Udvari Kancellária átveszi a Hofdeputation in Banaticis, Transylvanicis et Illyricistől az erdélyi ügyek legfelsőbb irányítását.
1751. szeptember 27.
Mária Terézia szentesíti az ez évi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 23. Az 1748-ban helyreállított alsó-szlavóniai vármegyék (Szerém, Pozsega és Verőce) Horvátországhoz csatolásáról; 27. Győr, Komárom, Újvidék és Zombor szabad királyi városi rangra emeléséről.)
1751. november 1.
Mária Terézia új katonai szabályzatot (Regulamentum militare) ad ki a hadsereg elhelyezéséről és a katonaság részére járó természetbeni szolgáltatásokról; eltörli a jobbágyok ingyenes katonai fuvarkötelezettségét.
1752. március 15.
Batthyány Károly gróf horvát bán lemond tisztségéről.
1752 május 18.
Mária Terézia utasításban szabályozza a főispánok hatáskörét.
1752. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1752. október 26.
Mária Terézia rendeletben írja elő, hogy minden megyében legalább egy fizetett állandó orvos és sebész legyen.
1753. tavasza
Hódmezővásárhelyen és környékén (főleg Túron) a parasztok között a kuruc szabadságharcokra hivatkozó szervezkedés kezdődik, Törő Pál, Bujdosó György és Pető Ferenc vezetésével.
1753. június eleje
A Hódmezővásárhelyen kirobbant fegyveres felkelést a megyei hatóságok katonasággal elnyomják.
1753. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1753. augusztus 30.
Mária Terézia rendeletben szólítja fel a katolikus megyéspüspököket, hogy igehirdetéssel és oktatással, ne pedig erőszakos eszközökkel térítsék katolikus vallásra a protestánsokat.
1753. november 11.
Budán Batthyány Imre gróf elnöklete alatt rendkívüli bíróság ítélkezik a hódmezővásárhelyi parasztfelkelés vezetői felett. (A 106 vádlottból 45-öt halálra ítélnek.)
1754. január 28.
Mária Terézia mérsékli a rendkívüli bíróság 1753. november 11-i ítéletét a hódmezővásárhelyi parasztfelkelés résztvevőivel szemben: a három vezető halálos ítéletét helybenhagyja, a többiekét kényszermunkára, illetve külföldi katonáskodásra változtatja.
1754. február 16.
Mária Terézia rendeletben szabályozza a külkereskedelmi vámokat: a minden árura egységes harmincadot megszünteti, az árucikkeket csoportosítja, és becsértékük 5–20%-ában egyenként állapítja meg a vámot. .
1754. augusztus 12.
Erdélyben új adózási rendszert vezetnek be. A rendelet a pénzforgalom szerint három osztályra, a föld termékenysége szerint négy kerületre osztja Erdélyt.
1754.augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1754. október 1.
Életbe lép az 1754. február 16-án kiadott vámrendelet (Vectigal des Königreichs Hungarn).
1755. január 4.
Mária Terézia újabb vámrendeletet ad ki. (A magyar kereskedő által külföldről behozott árut 30%-os vám terheli, kivéve a török árukat és a lengyel vásznat; ha osztrák kereskedő ad el külföldi árut Magyarországon, a behozatalkor fizetett vámot visszakapja.)
1755
A szlavóniai kőrösi határőrezred katonái és Kőrös megye parasztjai Ljubojević határőrkapitány és Matej Kušić raveni jobbágy vezetésével felkelést indítanak. A megyei nemesi felkelés leveri a több tízezer főnyi tömeget, és véres megtorlást alkalmaz.
A Hofdeputation in Banaticis et Illyricis hatásköréből kiveszik a bánsági ügyeket, a továbbiakban csak a magyarországi görögkeleti szerbek ügyeit intézi.
Az erdélyi Balázsfalván román görög katolikus gimnázium és papnevelde kezdi meg működését.
1756. március 15.
Mária Terézia úrbéri rendelete Szerém, Verőce és Pozsega megyék számára; az egésztelkes jobbágy robotját évi 24 napban szabja meg.
1756. május 1.
Mária Terézia és XV. Lajos francia király megbízottai Versailles-ban szövetséglevelet írnak alá. A szövetség éle II. Frigyes porosz király ellen irányul.
1756. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1756. augusztus 29.
II. Frigyes benyomul seregével Szászországba és megszállja Drezdát. (A hétéves háború kezdete.)
1756. szeptember 26.
Mária Terézia Nádasdy Ferenc grófot horvát bánná nevezi ki. (Tisztségét 1783-ig viseli.)
1756. október 1.
II. Frigyes a csehországi Lobositznál legyőzi a. szászok segítségére vonuló Habsburg-sereget és betör Csehországba.
1757. május 13.
Mária Terézia megalapítja a katonai Mária Terézia-rendet.
1757. június 18.
Mária Terézia serege a Prága melletti Kolínnál legyőzi II. Frigyes hadait.
1757. augusztus 29.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1757. október 16.
Hadik András altábornagy ötezer főnyi sereggel (főleg huszársággal) a porosz sereg háta mögött megsarcolja Berlint.
1757. december 5.
II. Frigyes a sziléziai Leuthennél legyőzi a Habsburg-sereget.
1758. június 3.
Mária Terézia először használja, a „Magyarország apostoli királya” címet. (XIII. Kelemen pápa augusztus 14-i brévéjével elismeri.)
1758 október 14.
A Habsburg-sereg a szászországi Hochkirchnél csatát nyer II. Frigyes ellen, de azután mégis visszaszorul Csehországba.
1759. március 12.
Mária Terézia behozatali tilalmat rendel el a nürnbergi fémárukra.
1759. augusztus 13.
Az egyesült Habsburg- és orosz sereg Odera-Frankfurt mellett, Kunersdorfnál legyőzi II. Frigyes seregét.
1759. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben; Ebesfalva és Szamosújvár szabad királyi városi rangot kap;
1759. ősze
Erdélyben Sofronie kalugyer vezetésével mozgalom indul a románok között a görög katolikus egyház és a földesúri hatalom ellen.
1759
Selmecbányán és Körmöcbányán a bányatárspénztár pamutfonalfonó manufaktúrát létesít.
1760 augusztus 10.
Sofronie kalugyer e napra gyűlésbe hívja a fölkelt román parasztokat Zalatnára. A gyűlés emlékiratot intéz Mária Teréziához.
1760. szeptember 11.
Mária Terézia megalapítja Bécsben a Magyar Nemesi Testőrséget.
1760. december 10.
Mária Terézia megalakítja az Államtanácsot (Staatsraat), az uralkodó legfelső tanácsadó szervét.
1761. március 10.
Adolf Nicolaus Buccow báró lovassági tábornok kap kinevezést az erdélyi katonai főparancsnokságra.
1761. április 5.
Buccow tábornok katonasággal Nagyszebenbe érkezik.
1761. május 13.
Mária Terézia Barkóczy Ferenc gróf egri püspököt kinevezi esztergomi érsekké. (Méltóságát 1765-ig, haláláig viseli.)
1761. tavasza
Buccow tábornok katonasággal leveri a Sofronie-féle erdélyi román parasztmozgalmat.
1761. szeptember 7.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1761. ősze
Buccow tábornok megkezdi az erdélyi románok között a határőrség szervezését.
1761
Mária Terézia rendeletére az év folyamán összeírják Erdélyben a görögkeleti, illetve görög katolikus vallásúakat.
Mária Terézia rendeletben kötelezi a céheket új, királyi céhlevél kiváltására; ezzel a céhprivilégium adományozása felségjog lett.
1762. május 7.
Mária Terézia Buccow tábornokot királyi biztosi minőségben megbízza az erdélyi Gubernium elnökségével. (Tisztségét 1763-ig viseli.)
1762. június 24.
Buccow tábornok rendeletére a kiküldött biztosok Gyergyószékben megkezdik a székely határőrség szervezését.
1762. szeptember 17.
Udvarhelyszék népe a szombatfalvi gyűlésből a székely határőrség szervezése ellen tiltakozó emlékiratot küld Buccow tábornoknak. (A tábornok az emlékiratot nem veszi át, Udvarhelyt katonaság szállja meg.)
1762. november 8.
Mária Terézia elrendeli a székelyföldi katonai határőrség minden körülmények közt való felállítását.
1763. február 15.
Mária Terézia és II. Frigyes megbízottai békét kötnek Hubertusburgban. (Ezzel befejeződik az 1756-ban megindult hétéves háború; Szilézia továbbra is Poroszország birtokában marad.)
1763. március
Elkezdődik az egri líceum építkezése.
1763. május
Mária Terézia leváltja Buccow generálist, és az erdélyi Gubernium elnökségét Bajtai József Antal báró erdélyi római katolikus püspökre bízza.
1763. június 4.
Az erdélyi határőrséget szervező bizottság szerint a határőr szolgálat ellen tiltakozó székelyekből már több százan Moldvába vándoroltak.
1763. június 9.
A selmecbányai bányatisztképző iskolán felállítják az ásványtani és vegytani tanszéket.
1763. június 28.
Nagy földrengés a Duna mentén, főleg Komáromban és Budán keletkeznek károk.
1763. július közepe
A Gubernium a határőrszolgálat ellen tiltakozó udvarhelyszéki székelyek három vezetőjét törvény elé állíttatja. (Öt-öt évi börtönt kapnak.)
1763. július 21.
Létrehozzák az első állami árvaházat Esterházy Ferenc gróf tallósi (Pozsony vm.) kastélyában.
1763. október 8.
Mária Terézia újabb rendeletet ad ki az erdélyi határőrség felállítására (2 székely és 2 román gyalogezred, egy román dragonyos ezred és egy székely huszárezred, összesen 15 ezer fő).
1763. november 29.
A Székelyföldön kihirdetik a királynő október 8-i rendeletét, és katonai segédlettel megkezdik a határőrsorozást.
1763
Szempcen (Pozsony vm.) kamerális gazdasági iskola (Collegium Oeconomicum) létesül, a piaristák vezetésével.
1764. január 7.
A madéfalvi vérengzés: Siskovicz altábornagy vezetésével katonaság rohanja meg kora hajnalban a Madéfalván egybegyűlt, a határőrsorozás ellen tiltakozó csíki székelyeket. Sokan meghalnak. Ezt követően megindul a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába.
1764. április 3.
Mária Terézia legidősebb fiát, József trónörököst Majna-Frankfurtban római királlyá koronázzák.
1764. május 5.
Mária Terézia megalapítja a Szent István-rendet.
1764 tavasza
Megjelenik Bécsben Kollár Ádám De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sarcra című jogtörténeti munkája, amely a királyi hatalom korlátlansága, a papi rend és a nemesség megadóztatása mellett száll síkra.
1764. június 17.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1764. július 5.
Mária Terézia személyesen adja elő a királyi előterjesztést.
1764. július 14.
Megjelenik Pozsonyban Karl Gottlieb Windisch szerkesztésében a Pressburger Zeitung című újság.
1764. augusztus 1.
Mária Terézia az országgyűlés felháborodása miatt tilalom alá veszi Kollár Ádám De originibus… című munkáját.
1764. augusztus 31.
Mária Terézia látogatást tesz Vácott Migazzi Kristóf bíboros, bécsi hercegérseknél, a váci püspökség adminisztrátoránál.
1764
Látogatása emlékére diadalív épül Vácott Isidore Canevale tervei szerint.
1765. február 18.
Mária Terézia utasítására Pozsony piacán nyilvánosan elégetik a kéziratban terjesztett, a nemesség alkotmányjogi követeléseit szélsőségesen megfogalmazó Vexatio dat intellectum című anonim röpirat (szerzője Richwaldsky György kanonok) elkobzott példányait.
1765. március 19.
Mária Terézia szentesíti az 1764–1765. évi pozsonyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 2.: az országgyűlést időnként Budán tartsák; 6.: a Magyar Nemesi Testőrség kapitánya a zászlósurak közé számít; 24.: a királynő hozzájárul, hogy a magyar katonaság ruházatát az országban készítsék, ha ez nem kerül többe, mint a cseh-osztrák tartományokban.)
1765. március 20.
Mária Terézia megbízza Festetics Pál udvari és kancelláriai tanácsost egy úrbéri tervezet kidolgozásával.
1765. március 22.
Mária Terézia az elnyomásukról panaszkodó Vas megyei parasztok kérelmeit kivizsgálásra megküldi a Magyar Kancelláriának.
1765. augusztus 18.
Meghal Mária Terézia férje, I. Ferenc császár Innsbruckban. Utóda fia, II. József császár.
1765. augusztus 26.
Mária Terézia elrendeli, hogy egy katonai és egy polgári személyből álló bizottság menjen Vas megyébe a parasztok zavargásainak lecsillapítására; a Magyar Kancellária két hónapon belül dolgozzon ki egy mintául szolgáló urbáriumot.
1765. augusztus 27.
Mária Terézia Pálffy Miklós grófot országbíróvá nevezi ki. (Tisztségét 1773-ig, haláláig viseli.)
1765. szeptember 21.
Mária Terézia körlevélben tudatja birodalma országaival, hogy elsőszülött fiát, II. József császárt társuralkodóvá fogadja.
1765. október 26.
Meghal Batthyány Lajos gróf nádor.
1765. október 31.
Mária Terézia elrendeli, hogy a Helytartótanácsban a jobbágypanaszok felülvizsgálatának meggyorsítására úrbéri bizottságot állítsanak fel; elrendeli továbbá, hogy a jövőben az úriszéki ítéleteket minden esetben a megyei ítélőszéken, a Helytartótanácson és a Kancellárián keresztül terjesszék eléje.
1765. november 2.
Mária Terézia Erdélyt nagyfejedelemséggé nyilvánítja.
1765. november 11.
Mária Terézia a nádori méltóságot betöltetlenül hagyva, vejét, Albert szász-tescheni herceget helytartóvá nevezi ki.
1766. január 16.
Bruckenthal Sámuel bárót erdélyi kancellárrá nevezik ki. (Tisztségét 1777-ig viseli.)
1766. január 17.
Mária Terézia a parasztok mozgalmainak lecsillapítására Brunsvick Antal udvari tanácsost küldi királyi biztosként Vas megyébe.
1766. július
Mária Terézia a parasztok mozgalmainak lecsillapítására királyi biztosokat küld Somogy, Baranya, Tolna és Veszprém megyébe, a Vas megyébe küldött királyi biztos megbízatását pedig Sopron megyére is kiterjeszti.
1767. január 23.
Mária Terézia Úrbéri pátense országosan szabályozza a földesúri szolgáltatásokat.
1767. május 21.
II. József német-római császár uralkodói engedélyhez köti a. pápai bullák kihirdetését a templomokban. (A rendeletet Magyarországon is alkalmazzák.)
1767
A Királyi Nemesi Teréz Akadémia megkezdi működését Vácott, 10 magyarországi és 4–4 horvátországi, illetve erdélyi nemesifjú számára ingyenes hellyel.
1768. április 17–június 11.
II. József magyarországi utazása.
1768 augusztus 8.
Mária Terézia elrendeli, hogy a kincstári birtokokon szervezzék meg az ipari növények termesztését; utasítja a Magyar Kamarát a manufaktúraalapítások előmozdítására.
1768. december 31.
Constitutio criminalis Theresiana néven új büntetőjogi kódex lép életbe a Habsburg-monarchia osztrák-cseh tartományaiban. (A törvénykönyvet Magyarországon is használják.)
1768
Mária Terézia elrendeli, hogy boszorkányságért csak kétségbevonhatatlan bizonyítékok alapján ítélhető el bárki.
1769. április
Kihasználva a lengyelországi belső zavarokat, a Habsburg-monarchia csapatai megszálljak az 1412-ben Lengyelországnak elzálogosított szepesi városokat.
1769. május 1.
Az erdélyi mezőgazdaság föllendítésének céljával Nagyszebenben kormánytámogatással megalakul a Societas Agriculturae.
1769. május 4.
Összeül Karlócán a második szerb nemzeti „kongresszus”.
1769. július 17.
Mária Terézia a nagyszombati jezsuita egyetemet királyi oltalom és igazgatás alá veszi.
1769. november 9.
Mária Terézia utasítja a Magyar Kancelláriát az elhanyagolt népoktatás megjavítására.
1769. november 11.
Erdélyben a Bizonyos Punctumok címen kiadott rendelet a telek nagyságától függetlenül szabályozza a robot nagyságát.
1769. december 14.
A Helytartótanács közzéteszi Mária Terézia november 7-i rendeletét a nagyszombati egyetem orvostudományi karának felállításáról.
1771. január 4.
A Raguzai Köztársaság felajánlja Mária Teréziának az ottani domonkosoktól előzőleg már megváltott Szent István-ereklyét, a Szent Jobbot.
1771. február 6.
Mária Terézia Joseph Auersperg grófot nevezi ki erdélyi gubernátorrá. (Tisztségét 1773-ig viseli.)
1771. június 21.
A Mária Terézia által kiváltott Szent Jobbot ünnepélyesen átadják Budán az angolkisasszonyok szerzetének megőrzésre; a királynő elrendeli Szent István napjának, augusztus 20-ának megünneplését.
1771. július 20.
Mária Terézia kibocsátja a magyarországi szerbek jogállását rendező Illir regulamentumot. (Megszünteti a karlócai pátriárka világi hatalmát.)
1771
A bánsági Resicán az Udvari Kamara vasművet helyez üzembe két nagyolvasztóval.
Mária Terézia újjászervezi a munkácsi görög katolikus püspökséget és az esztergomi érseknek rendeli alá.
1772. január 4.
Mária Terézia elrendeli a könyvek előzetes cenzúráját.
1772. március
Első olvasztás a Fazola Henrik által alapított diósgyőr-ómassai nagyolvasztóban.
1772. augusztus 5.
Pétervárott II. Katalin cárnő, II. Frigyes porosz király és Mária Terézia megbízottai aláírják a Lengyelország első felosztásáról szóló szerződést.
1772. szeptember 1.
Mária Terézia hadserege megszállja Galíciát.
1772. szeptember 7.
A Helytartótanács elrendeli, hogy a nagyszombati. egyetemen vallási különbségre való tekintet nélkül kell megadni az orvosdoktori fokozatot.
1772. november 5.
Mária Terézia az 1412-ben Lengyelországnak elzálogosított 16 szepesi várost visszacsatolja Magyarországhoz.
1773. február 12.
Mária Terézia elrendeli a cigányügy rendezését.
1773. február 15.
Mária Terézia Fekete György grófot országbíróvá nevezi ki. (Tisztségét 1783-ig viseli.)
1773. április 1.
Kincstári dologház létesül Szencen (Pozsony vm.) a csavargók és munkakerülők foglalkoztatására.
1773. április 3.
Mária Terézia a Habsburg-monarchia egész területén eltiltja a kuruzslók működését.
1773. május 26.
II. József két hónapos utazásra indul Magyarországra és Erdélybe.
1773. szeptember 21.
Mária Terézia kihirdetteti a jezsuita rend feloszlatását elrendelő július 21-i pápai bullát. (A rend kisajátított vagyonából létesül a Tanulmányi Alap.)
1773. november
Mária Terézia a Helytartótanácson belül tanulmányi bizottságot létesít az új tanulmányi rend kidolgozására.
1774. július 6.
Mária Terézia Bruckenthal Sámuel bárót nevezi ki erdélyi főkormányszéki elnökké.
1774. július 21.
II. Katalin cárnő és I. Abdul Hamid szultán megbízottai Kücsük-Kajnardzsiban békét kötnek. (Ezzel lezárul az 1768-ban indult orosz-török háború.)
1774. augusztus
A Habsburg-monarchia. hadserege megszállja Bukovinát.
1775. június 15.
Mária Terézia a Habsburg-monarchia osztrák-cseh tartományait – Tirol, Vorarlberg és a tengerpart, valamint Galícia kivételével – egységes vámterületté nyilvánítja; Magyarország vámkülföldnek számít.
1775. október 12.
Mária Terézia kiadja az egész Habsburg-monarchia számára szegényügyi rendeletét: a csavargók munkára nevelésével és szegényházak építésével bízza meg a helyi kormányzati szerveket.
1775
Pozsonyban állami tanítóképző és gyakorló elemi iskola kezdi meg működését.
1776. január 15.
Mária Terézia Batthyány József gróf kalocsai érseket kinevezi esztergomi érsekké. (Méltóságát 1799-ig, haláláig viseli.)
1776. január 15.
Mária Terézia felállítja az esztergomi érseki főegyházmegyéből kiszakított besztercebányai, szepesi és rozsnyói püspökségeket.
1776. március 22.
Mária Terézia rendeletet ad ki a kínvallatás eltörléséről.
1776. augusztus 5.
Mária Terézia Ürményi József kancelláriai tanácsos tervezete alapján kilenc tankerületet állít fel az országban (Magyarországon nyolc, Horvátországban egy).
1776. augusztus 9.
Mária Terézia az addig Belső-Ausztriához tartozó Fiumét a magyar korona tartozékává nyilvánítja, és Horvátországhoz csatolja; egyúttal Trieszthez hasonló szabadkikötői kiváltságokkal ruházza fel.
1776. október 31.
A Helytartótanács elrendeli, hogy Pesten a közbiztonság érdekében utcai lámpákat állítsanak fel.
1776. november 2.
Mária Terézia elrendeli, hogy minden önálló görögkeleti egyházközség iskolát állítson.
1777. január 2.
Mária Terézia kiadja a második illír regulamentumot a magyarországi szerbek helyzetének szabályozására.
1777. február 17.
Mária Terézia elrendeli a szombathelyi és a székesfehérvári római katolikus püspökség felállítását.
1777. július 16.
Mária Terézia Bruckenthal Sámuel bárót kinevezi erdélyi gubernátorrá. (Tisztségét 1787-ig viseli.)
1777. augusztus 22.
Mária Terézia kiadja az oktatásügyet szabályozó rendeletét. (Ratio Educationia.)
1777. szeptember 26.
Mária Terézia elrendeli a nagyszombati egyetem Budára, a királyi várba való áthelyezését.
1777. november 13.
Megkezdődik az egyetem első tanéve Budán.
1778. március 13.
A Habsburg-monarchia és Poroszország között kitör a bajor örökösödési háború.
1778. június 6.
Mária Terézia a Bánságot visszacsatolja Magyarországhoz. A Bánság területén kialakítják Torontál, Temes és Krassó vármegyét.
1778
Az egri líceumban korszerű csillagvizsgáló obszervatórium kezd működni.
1779. április 23.
Mária Terézia Fiumét kerületével együtt, mint a Magyar Koronához tartozó külön testet, Magyarországhoz csatolja.
1779. május 13.
Mária Terézia és II. Frigyes porosz király megbízottai megkötik a bajor örökösödési háborút lezáró tescheni békét.
1779. július 12.
A Bessenyei György, Ányos Pál, Kreskay Imre és Horányi Elek által létrehozott Hazafiúi Magyar Társaság első ülését tartja.
1779. július 16.
Mária Terézia kiadja a magyarországi szerbek ügyét végleg rendező rendeletét (Declaratorium Illyricum).
1780. március 25.
Mária Terézia megalapítja a budai Nemesi Akadémiát, a Teréziánumot.
1780. augusztus 10.
A Helytartótanács rendelete alapján az Egyetemi Könyvtár kötelespéldányra kap jogot.
1780. november 29.
Meghal Bécsben Mária Terézia királynő. Utóda II. József. (Uralkodik 1790. február 20-ig.)
1790. augusztus 20.
II. Lipót az országgyűlés küldöttségével közlendő levelet intéz Pálffy Károly kancellárhoz, melyben kijelenti, hogy csak III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelére hajlandó megesküdni.
1790. szeptember 5.
Az országgyűlés felirata felterjeszti Mária Terézia új kívánságokkal kiegészített hitlevelét, az ország jogait biztosítani hivatott úgynevezett koronázás előtti törvények tervezetét, s a kerületi ülésekben kidolgozott vallásügyi munkálatokat.
1790. október 5.
Az országgyűlés felirata közli az uralkodóval, hogy a változtatás elvi joga fenntartásával a két tábla elfogadta Mária Terézia hitlevelét.

Tartalomjegyzék

Ember Győző

Előszó

A másik alkorszakhatár mindenképpen ketté kellett hogy vágja Mária Terézia hosszú uralkodását, hiszen bármely részterületét nézzük is a történeti élet teljességének, nyilvánvaló, hogy az 1740-es és az 1770-es évek között nagyobbak a különbségek, semhogy egy alkorszakba foghassuk össze őket. 1765 mellett elsősorban a fölülről végrehajtott politikai rendszerváltozás szól: az országgyűlés mellőzése, a nádori szék be nem töltése, de szervesen ide kapcsolódik az ekkor elhatározott úrbérrendezés (1767), és aligha véletlen, hogy ekkor indul meg a manufakturális fejlődés is Magyarországon. Nem láttuk viszont indokoltnak, hogy – mint még egy emberöltővel ezelőtt is – alkorszakhatárrá emeljük ki az 1754. évi vámrendelet kibocsátását, és éppen az utolsó emberöltő kutatásai mutatták ki, mennyi szál kapcsolja össze Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizedét II. József kilencesztendős uralmával, így 1780 kiemelésétől is eltekintettünk.

Wellmann Imre

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

Nem jártak számottevő népességfogyasztó következményekkel Mária Terézia külső háborúi s a belső mozgalmak: a parasztfölkelések sem.

Önkéntes bevándorlás

Amint Mária Terézia kinyilatkoztatta: „Valahányszor nyugtalanság tört ki magyar földön, mindannyiszor megmutatkozott, milyen hasznos, szükséges, sőt nélkülözhetetlen e nép a megzavart nyugalom helyreállítására”[1] (holott a szerb Peróhoz kapcsolódó parasztfölkelés másról tanúskodott).

Külföldiek betelepítése

Utóbb azonban az Udvari Kamara álláspontja kerekedett fölül, mely népesebb, több teher hordozására képes helységek helyett 30–40 házból álló, csupán a szükséges földterülettel ellátott falvak létrehozását sürgette. Így az 1760-as évek utolsó harmadában a hézagoknak kevésbé megválogatott telepesekkel való kitöltésére került sor, s miközben 1763-tól 1771-ig 2548 német család érkezett a Bácskába, a termőföld pusztákon való kiterjesztése fokozatosan háttérbe szorult. Majd 1771-ben, miután Apatinban technikai és értékesítési nehézségek mutatkoztak, s Bécsben különben sem nézték jó szemmel önálló magyarországi textilipari létesítmények kifejlődését, az apatini üzemet is föloszlatták. Ugyanakkor a Bácska betelepítésének Mária Terézia-kori, utolsó idejében már kevesebb sikert fölmutató szakasza is lezárult.


A kudarc Mária Teréziát, kinek az osztrák örökösödési háború amúgy is elég anyagi gondot okozott, arra indította, hogy felhagyjon az addig évi 10 ezer forint költséggel járt telepítéssel s általában a Bánság előző gazdasági fejlesztésével. A Maros és a Duna köze két évtizedre részben büntető kolóniává változott: megbízhatatlan elemeket, utcalányokat, sőt bűnözőket ezrével toloncoltak oda Ausztriából, s ott számottevő részüket szélnek eresztették, szaporítva a csavargók számát a különben is ingatag közbiztonság további romlására. Dél-németországi zendülő parasztok kényszertelepítésére is sor került, s az ötvenes években az erdélyi szászok közé is áttettek mintegy 5200 ausztriai protestánst. Az igazi cél itt nem a népesség növelése volt, hanem hogy a Habsburgok törzsországai a „keleti tartomány” rovására megszabaduljanak a nemkívánatos elemektől. De 1744-től fogva rendszeres toborzás útján is hívtak be németeket a Felső-Rajna vidékéről, ígérve nekik földön kívül igásállatokat, gazdasági fölszerelést is, ám a hívó szóra mindössze 299 család hallgatott. Általában meglevő falvak megüresedett telkeire telepítették őket, holott a csatornázás előrehaladásával puszta területek is benépesítésre kínálkoztak. De Bécsben, a „megszállításukkal” járó befektetéstől húzódozva, úgy döntöttek: több hasznot hajt, ha azokat marhakereskedő társaságoknak adják bérbe legelőnek, extenzív göbölyhizlalás céljára. Így a bánsági németek száma 1763-ig 24 ezernél alig volt többre becsülhető.

A hétéves háború után többfelől versengés indult a Német Birodalomból szerezhető telepesekért; emiatt, bár nagyobb kedvezmények birtokában, kevésbé alkalmas, részben a kezdeti nehézségekkel megbirkózni alig tudó jövevények érkeztek a Bánságba. Közben azonban Mária Teréziában az állami telepítésnek ígéretesebb módszerei érlelődtek. A magánföldesuraknak is példát akart adni, hogy a kamarai birtokok előre fölmért pusztáin és kiszárítandó mocsarai helyén megfelelő föltételek biztosítása s a telepesek iránt tanúsított enyhe bánásmód révén milyen hasznos eredményeket lehet elérni a benépesítés során. A Kempelen Farkas által szerkesztett bánsági telepítési utasításban a puszták benépesítése külön hangsúlyt kapott. Három nyomásra osztva, egész telkes telepesnek 13,81 ha szántóföld és 3,45 ha rét járt, s legelőnek kiosztatlanul maradt föld is; a szántó egyik nyomását a Dunán 6 forint útiköltséggel ellátva érkező telepesek számára már az előző őszön fel kellett törni és bevetni. Ugyancsak előkészítették a szabályos, kereszt vagy kör alaprajzú falu telkein építendő házak anyagát; a középső, négyszögű téren később építendő templomnak, plébániának, iskolának, kocsmának, helyenként kórháznak is hagytak helyet, sőt 10–12 házat, kocsmát, sütőkemencéket, kutakat már előre is létesítettek. Kapott a német telepes élelemre gabonát, illetőleg lisztet, vasrészes (legszükségesebb) gazdasági és házi eszközöket, megtérítés fejében fejős- és igásállatot, vetőmagot is. Az elrendelt messzemenő segítség és sokoldalú gondoskodás azonban számos helyen csorbát szenvedett a gyakorlati végrehajtás során. A földek kihasítása sok esetben váratott magára, a más népből való környékbeli parasztok késtek a megműveléssel, hanyag építőmunkájuk következtében nem kevés ház bedűlt, legtöbbször nem is két, hanem egy szobából és konyhából állt, a telepítés intézőinek háziállatokból és eszközökből nem állt elég a rendelkezésükre, élelem és vetőmag biztosításában is adódott fennakadás. Volt idő, amikor kellő fölkészülés hiányában a nagyszabású bánsági telepítés kis híján katasztrófába fulladt. A Felső-Rajna-vidék megélhetési gondokkal küszködő néprétege ugyanis annyira kapott az alkalmon, hogy ingyen földhöz juthat a bőven termő Bánságban, hogy volt esztendő, amikor 3276 család érkezett, s aztán egy részük megfelelő elhelyezés és ellátás híján súlyos nélkülözésre jutott. Nem lehetett kitérni a bebocsátás korlátozása elől; útlevelet tovább már csak azok kaptak, kik a szállítás s az új berendezkedés költségét vállalni tudták. Így a Bánságban is apály állt be a Mária Terézia-kori telepítésben. Mindamellett az 1763-ban ott számlált 32 981 katolikussal szemben negyedszázad múlva már 143 201 nyugatról betelepültet tartottak nyilván, mindkét esetben legnagyobbrészt németeket, akik közül az eredeti tervtől eltérően csupán 19,08%-nak volt egész telke.

II. József nagyszabású telepítései

  • A helyszínen személyes tapasztalatokat is szerzett II. József még nagyobb fölkészültséggel indította meg németek betelepítését 1782-ben. A megyékhez intézett felszólítása, hogy mennyi telepesre van szükségük, alig járt ugyan eredménnyel, de ő enélkül is a Kamara, a vallás- és tanulmányalap birtokai, elsősorban a Bácska és a Bánság még szükséges benépesítését tűzte leginkább céljául. A korábbiaknál még nagyobb kedvezményeket kívánt nyújtani a jelentkezőknek: egész telkes gazdának három nyomásban, de ezeken belül mindössze hat darabban 13,61–16,4O ha szántóföldet, 7,12 ha rétet, közreműködésükkel épülő 39,71-szor 10,80 m alapterületű házat, tulajdonukba átmenő egy pár ökröt vagy lovat, egy tehenet, egy szekeret, egy ekét, egy boronát, három év alatt megtéríteni kívánt élelmet (felnőttnek havonta 27, tíz éven aluli gyermeknek 13,5 liter lisztet), 11,95 hl vetőmagot, nem kevesebb, mint 47 darabból álló gazdasági és házi fölszerelést, állami és földesúri terhektől tízévi mentességet, továbbá – Mária Teréziától eltérően – szabad vallásgyakorlatot, papot, tanítót, imaházat és iskolát teljes fölszereléssel, ami protestánsokat is beköltözésre bírt, a legidősebb fiúnak katonai szolgálat alól való mentességet, kórházat is majdnem minden településben.
  • Valójában a németek betelepítése legalább 7,5 millió forint költséget okozott az államnak, hiszen egy-egy családra átlagosan körülbelül 300 forintot fordítottak Mária Terézia, s 500-nál is többet II. József idején.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

A kameralista szempontok képviseletét és egyben a tabori mintaüzem vezetését Wilhelm von Schröder (1640–1688) vette át. A gothai kancellár fia ugyancsak színes és ellentmondásos egyéniség volt. 1673 óta állt I. Lipót szolgálatában, éveket töltött Angliában, ahol a textilipart tanulmányozta. Tudományos érdeklődése a nagy angol fizikus, Robert Boyle barátságát, alkimista próbálkozása Lipót császár rokonszenvét biztosította számára. Mint elméleti közgazdász az angol merkantilista Thomas Mun (1571–1641) műveiből tanult, Fürstliche Schatz- und Rent-Kammer (1686) című munkájában a felvilágosult abszolutizmus előfutáraként az abszolút uralkodó és a nép valódi érdekeinek egybeesését akarta kimutatni. Felismerte az iparstatisztika (a Mária Terézia idejében megvalósított manufaktúratabellák) gazdaságpolitikai fontosságát és a bankhitel szerepét az ipar finanszírozásában.

R. Várkonyi Ágnes

Életmód, testkultúra, egészségügy

Az első ismert, boszorkánypert betiltó rendelkezés csaknem fél évszázaddal előzve meg Mária Terézia orvosának, van Swietennek korszakalkotó javaslatát, erdélyi orvost dicsér: Andreas Teutsch, az Utrechtben és Wittenbergben tanult szász kormányzótanácsi tag Királyföldön mindennemű boszorkánypert betiltott.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A Habsburg-abszolutizmus magyarországi politikája, viszonya a magyar rendiséghez, Mária Terézia uralkodásának első felében lényegében olyan maradt, amilyen III. Károly idejében volt. Gyökeresen megváltozott azonban az 1760-as évek elején: azt a jelleget öltötte, amelyet a történetírás „felvilágosult”-nak nevez.

A felvilágosult abszolutizmus kezdetét a magyar történelemben, noha előzményei korábbra nyúlnak vissza, 1765-re tettük. Ekkor fejeződött be a Mária Terézia által összehívott utolsó országgyűlés.

A magyar rendiség 1711 és 1765 között

Még ha alaposabban nem vizsgáljuk is ezt a kérdést, a magyar rendiség és a haladás viszonyának alakulását, hanem csak a rendiség legfőbb fórumának, az országgyűlésnek a tárgyalásait nézzük, csak a III. Károly idejében alkotott törvényeket hasonlítjuk össze azokkal, amelyeket a Mária Terézia uralkodása alatt tartott országgyűlések hoztak, lehetetlen észre nem venni a lényeges különbséget közöttük, mégpedig az előbbiek javára.

Az 1715-ben és 1723-ban szentesített törvényekben is megtaláljuk a nemesi jogok és kiváltságok biztosítását, de számos törvénycikk foglalkozik az ország gazdasági és kormányzati kérdéseivel is. 1715-ben külön bizottságokat küldött ki az országgyűlés az ország helyzetének tanulmányozására és sokirányú reformjavaslatok kidolgozására. Mária Terézia országgyűlésein a közérdekű, országos ügyek fokozatosan háttérbe szorultak, a nemesi jogok és kiváltságok ismételt megerősítése mellett a rendi sérelmek panaszlása és orvoslása töltötte meg az artikulusokat, az általános jellegű ügyek mellett egyre több volt az egyedi eset, amelyek elintézésének nem is a törvényhozás, hanem az igazgatási szervek hatáskörébe kellett volna tartoznia.

Minden jel arra mutat, hogy a magyar rendiséget ekkor már csak egy dolog érdekelte, az, hogy kiváltságos helyzetét sértetlenül megőrizze. Az uralkodó által előterjesztett reformok elől makacs hajthatatlansággal elzárkózott, maga nem vetett fel reformjavaslatokat.

Az, akinek alkalma volt darabról darabra átolvasni az uralkodó államtanácsosainak az 1760-as években magyar ügyekben írt, nem a nyilvánosságnak szánt és így nyilván őszinte véleményeit és javaslatait, és összevetni azokat az 1764–1765. évi országgyűlés tárgyalási irataival, igazán nem tud sem csodálkozni, sem megütközni azon, hogy Mária Terézia és fia nem hívta többé országos gyűlésre a magyar rendeket, hogy a felvilágosulttá vált abszolutizmust a rendiségre korlátozott alkotmányosságnak még a látszatával sem tartotta szükségesnek takargatni.

III. Károly és Mária Terézia háborúi

A teljes fejezet.

III. Károly első török háborúja

A teljes cikk.

III. Károly második török háborúja

A teljes cikk.

A lengyel örökösödési háború

A teljes cikk.

A Habsburg örökösödés

A teljes cikk.

Az osztrák örökösödési háború

A teljes cikk.

A hétéves háború

A teljes cikk.

A területi integritás sérelme

A teljes cikk.

A Horvát-dalmát-szlavón Királyság közjogi helyzete

A háromegy királyság képviselői a III. Károly, illetve Mária Terézia által összehívott magyar országgyűléseken rendszeresen részt vettek.

Erdély közjogi helyzete

A Pragmatica Sanctiót az erdélyi országgyűlés 1722 februárjában fogadta el, előbb, mint a magyarországi rendek. Ezzel biztosítva volt a Habsburg-ház mindkét ágának az örökös, azaz választástól független uralma Erdélyben, de még nem dőlt el, hogy a Habsburg uralkodók mint fejedelmek uralkodnak-e. Erre a döntésre csak az 1744-ben tartott országgyűlésen került sor. Ennek az országgyűlésnek úgynevezett novellaris articulusai tisztázták teljesen és a feudalizmus Magyarországon még hátralevő idejére véglegesen Erdély közjogi helyzetét. Kimondották, hogy az Ausztriai Ház uralkodói – a Pragmatica Sanctióban meghatározott rend szerint – Erdély örökös fejedelmei, hogy a török Portával kötött minden szerződés érvénytelen, hogy érvénytelenek a fejedelemválasztásról és a fegyveres ellenállásról szóló régebbi törvények, hogy Mária Terézia férje Erdélyben is társuralkodó.

Arról, hogy az Ausztriai Ház uralkodói mint Magyarország királyai a Szent Korona jogán fejedelmei Erdélynek, szó sem volt ezekben az artikulusokban, annak ellenére, hogy a három évvel korábban tartott pozsonyi országgyűlésen a magyarországi rendek a királynő hozzájárulásával, külön törvénycikkben szögezték ezt le. De nem volt szó Erdélynek Magyarországgal való bármilyen közjogi kapcsolatáról abban az oklevélben sem, amelyben Mária Terézia az Erdélyi Fejedelemséget 1765. november 2-án a nagyfejedelemség – magnus principatus – rangjára emelte. Sőt, ez az oklevél azt hangsúlyozta, hogy Erdély semmilyen más országgal sincsen bármilyen alárendeltségi kapcsolatban, egyedül nagyfejedelmétől függ, saját törvényei szerint saját hatóságai kormányozzák. Az uralkodó jogcíme Erdélyre az oklevél szerint a „summum imperii ius”, az uralom legfőbb joga, amit azáltal szerzett, hogy Erdély elismerte uralkodójának. Azt talán felesleges is mondani, hogy az 1765-i oklevelet nem a Magyar Udvari Kancellárián, de még nem is az erdélyin, hanem az uralkodó Államkancelláriáján állították ki, s Mária Terézia aláírását Kaunitz Vencel herceg államkancellár ellenjegyezte.

Az 1728–1729. évi országgyűlés

A szatmári békekötés után feléledt reformmozgalom, amelynek kezdeményezői egyes főnemesek voltak, és amelyet bizonyos határokig az uralkodó is támogatott, bár nem mindenben a rendi elgondolásoknak megfelelően, az 1720-as évek végére ellanyhult, sőt nyugodtan mondhatjuk: kihunyt. Ez nem azt jelentette, hogy teljesen megszűntek a reformtörekvések, hogy újabb reformokat a kormányzat különböző területein nem vezettek be. De nem olyan alapvetőeket, mint amilyen például az állandó hadsereg felállítása, vagy a Helytartótanács, a kerületi táblák megszervezése stb. volt. S nem az országgyűlésen, hanem az uralkodói kormányhatóságokban születtek ezek a kisebb horderejű, de összességükben az állampolgárok életét mégis gyökeresen átformáló reformok. Már III. Károly idejében és Mária Terézia uralkodásának első két évtizedében is ez a jellemző, de különösen attól kezdve, hogy az uralkodói abszolutizmust a felvilágosodás eszméi termékenyítették meg.

Mária Terézia országgyűlései

A teljes fejezet.

Az 1741. évi országgyűlés

A teljes cikk.

Az 1751. évi országgyűlés

A teljes cikk.

Az 1764–1765. évi országgyűlés

A teljes cikk.

Az erdélyi országgyűlések

III. Károly és Mária Terézia személyesen nem jelentek meg az erdélyi országgyűléseken, hanem teljhatalmú királyi biztos (regius commissarius plenipotentiarius) által képviseltették magukat. Ezek olvasták fel a fejedelmi előterjesztéseket, közvetítették az udvarból érkező leiratokat. Az üléseken – a megnyitót és a zárót kivéve – nem vettek részt, de állandó kapcsolatot tartottak a karokkal és rendekkel.

Volt az erdélyi országgyűlésnek egy olyan, igazgatási jellegű funkciója, amilyennel a magyarországi nem rendelkezett: a jelölés különböző kormányzati tisztségekre, amelyek betöltése a fejedelem hatáskörébe tartozott. Az országgyűlésnek ez a funkciója, mondhatjuk azt is, hogy joga, még a nemzeti fejedelmek idején alakult ki, a Habsburgok sem változtattak rajta, mert Erdély sajátos közjogi viszonyaiban gyökerezett. Erdély nemcsak soknemzetiségű, hanem egyben sokvallású állam is volt, három bevett nemzete mellett négy bevett vallása is volt. Az államkormányzat különböző tisztségein a bevett nemzetek és vallások tagjai, illetve hívei osztoztak, gondosan és pontosan meghatározott arányban. Ezt az osztozkodást a fejedelem is kénytelen volt tiszteletben tartani; evvel volt összefüggésben az országgyűlési jelölés alapján történő fejedelmi kinevezés.

Tévednénk azonban, ha az országgyűlés jelölési jogából azt a következtetést vonnánk le, hogy az erdélyi rendiség a fejedelmi hatalommal szemben erősebb volt, nagyobb befolyással bírt, mint a magyarországi rendiség a királyi hatalommal szemben. Éppen fordított volt a helyzet.

Az erdélyi rendiség viszonylagos gyengeségének a rendi dualizmus erdélyi változatában több oka volt. A leglényegesebbnek az egyházi és világi nagybirtoknak ha nem is teljes hiányát, de viszonylagos jelentéktelenségét tekinthetjük. Erdély nemzeti fejedelmei közül a Báthoriak, a Rákócziak Erdélyen kívüli birtokaikra támaszkodva építették ki abszolút uralkodói hatalmukat, szoktatták hozzá a rendeket az engedelmességhez. Ennek hatása a Habsburgok uralma alatt sem szűnt meg. A soknemzetűség, a sokféle valláshoz tartozás is gyengítette a rendiséget. Kétségtelen, hogy a Habsburg uralkodóknak sokkal könnyebb dolguk volt az erdélyi, mint a magyarországi rendekkel.

Az erdélyi országgyűléseken tárgyalt ügyek – ugyanúgy, mint Magyarországon – két nagy kategóriára oszlottak; az egyikbe az uralkodói előterjesztések, a másikba a rendek sérelmei, a gravámenek tartoztak. Az ügyek tárgyát tekintve, az adó kérdése foglalkoztatta leginkább a megjelenteket. Közigazgatási, jogszolgálatatási, gazdasági és vallási ügyek egyaránt szerepeltek a gyűlések napirendjén. Az indigenák honfiúsítása Erdélyben is az országgyűlés hatáskörébe tartozott.

III. Károly összesen tizenhétszer hívta össze az erdélyi rendeket, összehasonlíthatatlanul többször, mint a magyarországiakat. Ez is mutatja, hogy az erdélyi rendiség mennyivel gyengébb volt a magyarországinál. De ezt bizonyítja az is, hogy Mária Terézia atyja halála után egy hónappal egyszerűen leiratban közölte a Guberniummal. hogy férjét támuralkodóvá tette meg, Nem tartotta szükségesnek, hogy ehhez – mint Magyarországon – a rendek hozzájárulását kérje.

Az 1744 januárjában Szebenbe összehívott országgyűlés volt a legjelentősebb III. Károly és Mária Terézia valamennyi erdélyi országgyűlése közül. Ekkor újra. törvényekbe, úgynevezett novellaris articulusokba foglalták a III. Károly idejében hozott közjogi jellegű országgyűlési végzéseket, újabbakkal is kiegészítve azokat. Ezek a törvények lettek a Habsburg-uralom alá került Erdély alaptörvényei.

1761-ben jelent meg Erdélyben Adolf Buccow báró mint katonai parancsnok. 1762-ben ő lett a Gubernium elnöke. Az ő idejéhez fűződik a székelyek véres felkelése, amelyet a határőrszervezet erőszakolása váltott ki 1764-ben. Működésével a fejedelmi abszolutizmusnak új szakasza kezdődött Erdélyben, aminek egyik velejárója volt, hogy 1761-től kezdve Mária Terézia nem hívta többé össze az országgyűlést.

Uralkodásának első húsz évében Mária Terézia közel annyi országgyűlést tartott, mint atyja huszonkilenc év alatt. De nem csupán sűrűségükben, jelentőségükben sem sokban különböztek az ő országgyűlései az atyja idejében ülésezettektől. Kivétel csupán a már említett 1744. évi volt.

A Habsburgok alatti Erdélynek a novellaris articulusokba foglalt közjogi alapjai azonban semmivel sem voltak szilárdabbak, mint a magyarországiak. Az országnak és rendjeinek az idegen uralkodóházhoz való viszonya itt is tisztázott volt, és lényegében megegyezett Magyarország és a magyar rendek viszonyával a Habsburg uralkodókhoz. Hasonlóképpen tisztázott volt a rendiség helyzete az országon belül, a rendi jogok és kiváltságok mibenléte, annak ellenére, hogy az erdélyi rendiség összetétele – három bevett nemzet, négy törvényesen elismert vallás – sokkal szövevényesebb volt, mint a magyarországié. Tisztázott volt az uralkodó osztályok viszonya is a jogokkal és kiváltságokkal nem vagy csak erősen korlátozottan rendelkező osztályokhoz, bár ez a viszony is sokkal bonyolultabb volt, mint magyarországi megfelelője. Ami nem volt kellőképpen tisztázva, az Erdélyben is az idegen uralkodó birodalmának többi országához és tartományához fűző közjogi kapcsolat, a perszonálison túlmenő reális unió tartalma és formája volt. Mert az, hogy a fennálló unió nem csupán perszonális, hanem egyben reális is, Erdély esetében még kevésbé volt vitatható, mint Magyarországéban.

Abban, ahogyan a magyar és az erdélyi rendek a Habsburg Birodalom országai és tartományai között ténylegesen meglévő reális unióhoz viszonyultak, volt bizonyos egyezés és bizonyos különbség.

Az egyezés abban állott, hogy mind a magyar, mind az erdélyi rendek elmulasztották a reális unió reális következményeit levonni, elmulasztották pontosan meghatározni helyzetüket a birodalomban, viszonyukat a birodalom többi országához és tartományához. Elmulasztották tisztázni, hogy mik a közös birodalom közös ügyei, és elmulasztották biztosítani részvételüket a közös ügyek intézésében.

A különbség pedig a két rendiség viszonyulásában a birodalmon belüli reális unióhoz abban mutatkozott meg, hogy a magyar rendek ragaszkodtak a teljes állami függetlenség és kormányzati önállóság fikciójához, az erdélyiek pedig nem. Erdély rendjei belenyugodtak abba, hogy az idegen uralkodónak vannak idegen államférfiai és idegen kormányszervei, akik és amelyek az erdélyi ügyekkel ugyanúgy foglalkoznak, mint a birodalom más országainak és tartományainak ügyeivel. Az erdélyi országgyűlés végzéseiben nincs nyoma annak, hogy az erdélyi rendek fejében felmerült volna a gondolat, hogy a Habsburg uralkodó Erdélybe tegye át székhelyét, hiszen még az országgyűlések megnyitására vagy bezárására sem jelent meg körükben. Olyan határozattal sem találkozunk, hogy Erdély ügyeit csak erdélyiekkel intéztetheti az uralkodó, vagy hogy az Erdélyi Kincstartóság nincsen alárendelve az Udvari Kamarának.

Ez a különbség az erdélyi rendiség múltjából és gyengeségéből következett; múltját is gyengesége határozta meg. Az igazi nagybirtoknak, a magyarországihoz hasonló főnemességnek a hiánya volt a gyengeség legfőbb oka. Erdélynek is volt főnemessége, az országgyűléseken jelentős szerepet is játszott, de nem annyira kiemelkedőt, mint a magyarországi. Már csak azért sem, mert nemcsak a magyar köznemességgel osztozott a politikai szerepben, hanem a székely nemességgel és a szász polgársággal is.

Az erdélyi rendiség általános viszonylagos gyengeségében, különösen pedig az erdélyi főnemesség sajátos viszonylagos gyengeségében találjuk meg a magyarázatát annak, hogy olyan reformmozgalmakat, olyan reformországgyűléseket, mint Magyarországon az 1710-es és 1720-as években, Erdélyben nem találunk.

Erdélyben a reformok kezdeményezője és megvalósítója kezdettől fogva, már a nemzeti fejedelmek idejében, az uralkodó volt, nem pedig. a rendiség. Az uralkodó pedig itt is, mint Magyarországon, kormányhatóságai révén folytatta a reformpolitikát. Az alapvető kormányzati reformokra már I. Lipót idejében sor került, ezeket III. Károly és Mária Terézia folyamatosan kibővítette. A gazdasági, szociális és művelődésügyi reformokat ugyanők lényegében ugyanúgy alkalmazták Erdélyben, mint Magyarországon. Így érthető, hogy miért volt Erdélyben 1711 és 1761 között oly sok országgyűlés, és miért történt tanácskozásain érdemleges oly kevés.

A horvát-szlavón-dalmát tartományi gyűlések

Mutatja a hasonlóságot a tartományi gyűlések és a megyei közgyűlések között az is, hogy voltak évek, amikor nem is egy, hanem két, három, sőt négy tartományi gyűlést is tartottak. Voltak viszont olyan évek, amelyekből tartományi gyűlések emlékeit nem ismerjük, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is tartottak ilyeneket. III. Károly uralkodása idejéből sokkal többről van tudomásunk, mint Mária Terézia korából.

Az is mutatja, hogy a tartományi gyűlések nem országgyűlések voltak, hogy 1765, illetve 1761 után is tartottak ilyeneket, amikor Magyarországon és Erdélyben Mária Terézia már nem hívta össze a rendek képviselőit.

Az Államtanács

A III. Károly idejében és Mária Terézia uralkodásának első felében tanácsadó testületekként, különböző néven működő konferenciák, melyeknek rendszerint a különböző udvari hatóságok és hivatalok vezetői voltak a résztvevői, legfontosabb feladatukat, a sok részből összetett birodalom egységes kormányzatát egyre kevésbé tudták megoldani. Ezt a tényt legvilágosabban Kaunitz Vencel államkancellár ismerte fel a hétéves háború során, és a következményeket még a háború vége előtt levonta.

Kaunitz herceg abból indult ki, hogy a birodalomnak a háborút meg kellett volna nyernie, szervezete azonban nem tette lehetővé, hogy teljes erejét uralkodója rendelkezésére bocsássa. Ha a jövőben hasonló kudarcot el akarnak kerülni, ha a birodalom továbbra is nagyhatalom akar maradni, szervezetét át kell alakítani. A legnagyobb szervi hibát pedig abban látta, hogy a vezetésből hiányzik az egység. A különböző ügyeket az udvarban különböző hatóságok intézik, mindegyik a maga elgondolása szerint, anélkül, hogy az összefüggéseket tisztán látná, és intézkedéseit magasabb, egységes szempontoknak rendelné alá. Ez a feladat így az uralkodóra hárul, aki azonban egymaga nem tudja megoldani, tanácsosokra van szüksége. Tanácsosai eddig a főbb udvari hatóságok vezetői voltak, ők azonban nem tudtak hatóságuk szűk látókörén fölülemelkedni. tanácsaikat egyéni vagy tartományi, olykor rendi érdek sugalmazta, nem az egész birodalom lebegett a szemük előtt. Olyan tanácsadó testületre van szükség, amely fölötte áll minden rendi, tartományi vagy egyéni érdeknek, amelynek tagjai semmilyen más feladatot nem vállalnak, feladatuk egyedül a birodalom egységes vezetése, segítik az uralkodót abban, amit munkabírásának emberi végessége miatt egymaga elvégezni nem tud. Ezt a tanácsadó testületet Mária Terézia Kaunitzcal folytatott megbeszélései eredményeképpen az Államtanács (Staatsrat) formájában 1761 januárjában életre is szólította.

Az Államtanács tagjainak számát Mária Terézia hatban állapította meg. Hárman, köztük Kaunitz, államminiszteri címet kaptak, hárman pedig államtanácsosok lettek. Rajtuk kívül csak egy referendarius és néhány írnok tartozott az új kormányszerv első tisztviselői közé. Lényeges változáson szervezete 1765-ig nem ment keresztül.

Az a körülmény, hogy az Államtanács formailag nem intézkedett, hogy nem hatóság volt, hanem csak tanácsadó szerv, lehetővé tette, hogy a magyar ügyeket is kezébe vegye, mert formailag ennek semmi nyoma sem maradt. Hogy az Államtanács magyar ügyekkel is foglalkozni fog, felállításának első percétől kezdve kétségtelen volt, ez rendeltetéséből következett. A felállítására vonatkozó tárgyalások iratai mégis azt mutatják, hogy hatáskörét formailag csak az osztrák–cseh örökös tartományokra terjesztették ki. Ennek magyarázatát abban leljük, hogy a magyar törvények határozottan tiltották, hogy a király a magyar ügyeket nem magyar tanácsosokkal intéztesse. Ha tehát nyíltan kimondották volna, hogy Magyarország is az Államtanács illetékessége alá tartozik, magyar tanácsost is ki kellett volna nevezni tagjai közé. Ezt pedig mindenáron el akarták kerülni. Az Államtanácsban a legbizalmasabb kérdések merültek fel, éppen Magyarországgal kapcsolatban. Nem akarták, hogy ezek tárgyalásában magyar ember is részt vegyen. Mária Terézia életében ezt az elvet meg is tartották.

Az első miniszterek és tanácsosok kinevezésekor a magyar hatóságok nem is emeltek kifogást az ellen, hogy magyar tagot nem neveztek ki, hiszen nem voltak biztosak abban, hogy az Államtanács magyar ügyekkel is foglalkozik majd. A tanácskozások megkezdése után azonban nem maradhatott titokban a való. A Magyar Kancellária kötelességének tartotta, hogy tiltakozzék. Jellemző módon azonban nem az ellen tiltakozott, hogy az Államtanácsnak nincs magyar tagja, hanem az ellen, hogy magyar ügyekkel is foglalkozik. A birodalmi unió realitása elől ugyanolyan struccpolitikával zárkózott el, mint a rendeknek az országgyűlésen háborgó követei tették. Eredményt persze nem ért el, ha csak eredménynek nem tekintjük, hogy a kancellárt rövidesen leváltották.

E sorok írójának, darabról darabra átnézve – amikor még megvoltak – az Államtanács 1761 és 1765 közötti iratait, lehetősége volt megállapítani, hogy Mária Terézia 1761 óta minden magyar ügyben, amelyet elébe terjesztettek, az Államtanács meghallgatása után s majdnem mindig javaslatának megfelelően döntött. Ez a tény a magyar állami függetlenség, a kormányzati önállóság sérelmét jelentette, még abban az esetben is, ha az idegen tanácsosok valóban csak az egész birodalom érdekét tartották szem előtt, és az osztrák–cseh tartományokat Magyarországgal szemben nem részesítették előnyben. Ezt pedig csak igen kevésről mondhatjuk el közülük, az Államtanács első tagjai közül egyedül Borié Egyed báróról. A többiek Magyarországot, még ha akaratlanul is, másképp nézték, mint a birodalom osztrák–cseh tartományait, azok javára téve különbséget. Ebből az ország fejlődésére káros következmények származtak. De ha elfogulatlanul akarunk ítéletet mondani az Államtanács magyar politikájáról, nem tagadhatjuk, hogy az ország érdekét szolgáló javaslatai is voltak, nem is csekély számban. Ha pedig az egész Habsburg Birodalom szempontjából nézzük működését, igen magasra kell értékelnünk. Mindazoknak a reformoknak, amelyek Mária Terézia uralkodásának második, felvilágosult felében születtek, az Államtanács volt a szülőhelye.

Az udvari kancelláriák

A teljes cikk.

A Directorium in publicis et cameralibus

E cél érdekében sikerült Haugwitznak Mária Teréziát az Osztrák és a Cseh Kancellária felesleges voltáról meggyőznie. A, két kancellária hatáskörének közigazgatási részét a Directorium in publicis et cameralibus néven szervezett új hatóság vette át, az igazságszolgáltatásit pedig az ugyancsak újonnan szervezett Oberste Justizstelle, amely egyben – mint láttuk – a Revisorium örökébe is lépett, és a cseh–osztrák tartományok közös udvari igazságszolgáltatási hatósága lett.

A. felsőfokú közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztása a cseh–osztrák tartományokban így immár teljesen megvalósult, és e fontos államkormányzati elvet akkor sem adták fel, amikor a Directorium bukása után a kancelláriákat újból felállították.

A Directorium a partikuláris rendi befolyás kiküszöbölése melletti másik fő célját, a Habsburg Birodalom kormányzatának egységét, nem tudta elérni. Nemcsak azért nem, mert hatásköre nem az egész birodalomra, hanem csak a cseh–osztrák tartományokra terjedt ki, hanem azért sem, mert e tartományok belügyi kormányzatának is csak két ágát, a szűkebb közigazgatást és a pénzügyigazgatást (pontosabban: a kamarai igazgatást) egyesítette. Ez az egyesítés sem felelt meg az államkormányzat fejlődési irányának, amely – éppen ellenkezőleg – az egyes ágak különválása felé mutatott. A szűkebb közigazgatás és a kamarai (pénzügyi) igazgatás az osztrák tartományokban már I. Miksa korában, a monarchia központi igazgatásában pedig I. Ferdinánd Udvari Kamarájának a megszervezésekor elvált egymástól. A Directorium tehát, bármilyen különösnek hangzik is, lényegükben középkori államkormányzati elvekhez való visszatérést jelentett, aminek csődje az 1750-es években bebizonyosodott.

A következményeket a csődből, Kaunitz elgondolásának megfelelően, Mária Terézia 1761-ben a Directorium megszüntetésével, az Osztrák és a Cseh kancelláriák visszaállításával, azaz a cseh–osztrák tartományok szűkebb közigazgatásának és pénzügyi (kamarai) igazgatásának szétválasztásával vonta le.

A pénzügyi udvari hatóságok

Az Udvari Kamara működését és fejlődési irányát a 18. század első felében, egészen Mária Terézia uralkodásáig, az államadósságok nyomasztó terhétől való szabadulásra, az államkincstár hitelének biztosítására, e hitel alapján újabb és újabb pénzforrások fakasztására irányuló törekvések határozták meg.

Az Udvari Kamara

Mária Terézia uralkodása nem kevésbé volt mozgalmas a Habsburg Birodalom központi pénzügyi kormányzatának történetében, mint III. Károlyé. A változások gyors ütemben követték egymást, arról tanúskodva, hogy az udvar az államháztartás egyensúlyát az osztrák örökösödési, majd a hétéves háború idején éppoly nehezen tudta biztosítani, mint a. 18. század első harmadában. A nehézségeken a fiatal uralkodónő ugyanúgy próbált úrrá lenni, mint ahogy atyja cselekedett, s ahogyan előttük is, utánuk is az államok vezetői hasonló helyzetben mindenütt és mindenkor tettek és tesznek: reformokkal. Az egymást gyors ütemben követő reformok közül azonban egyik sem bizonyult annak a csodálatos hatású átalakító erőnek, aminek elgondolói és megvalósítói hitték.

A Pénzverési és Bányaigazgatóság

A teljes cikk.

Az Udvari Haditanács és a Főhadbiztosság

Az igazságszolgáltatás azután Mária Terézia idején különvált az egyéb ügyektől, az 1745-i utasítás szerint külön bíróság foglalkozott vele, amelyet csak a közös elnök személye kapcsolt össze a tanáccsal.

A Főhadbiztosság 1746-ban emelkedett az önálló udvari hatóságok sorába, addig katonai ügyekben az Udvari Haditanácsnak, pénzügyekben pedig az Udvari Kamarának volt alárendelve. Hatáskörébe a kato-naság ellátásával kapcsolatos kérdések, az úgynevezett commissariatica tartoztak. Élén a főhadbiztos állott. A katonaság anyagi vonatkozású ügyeit intéző legkülönbözőbb szervek mind a főhadbiztosnak voltak alárendelve.

A hadipénztárakba befolyó hadiadót 1746-tól kezdve mind az osztrák–cseh örökös tartományokban, mind pedig a magyar területeken a Főhadbiztosság kezelte. 1749-ben az osztrák–cseh örökös tartományok adóigazgatását az akkor felállított Directorium in publicis et cameralibus hatáskörébe utalták, a magyar hadipénztárak megmaradtak a Főhadbiztosság hatáskörében 1757-ig. Ekkor ezt is átvette a Directorium, s 1758 elején maga a Főhadbiztosság is beleolvadt a Directoriumba.

1762_ben újból megszervezték a Főhadbiztosságot, mégpedig 1746 előtti formájában, vagyis az Udvari Haditanács keretében, katonai ügyekben ennek, pénzügyekben pedig az Udvari Kamarának, a főpénztárnak és a számvevő kamarának alárendelve.

A katonai igazságszolgáltatást 1753-ban teljesen különválasztották az Udvari Haditanácstól, majd 1762-ben a Főhadbiztossággal együtt a katonai igazságszolgáltatást is visszautalták az Udvari Haditanács hatáskörébe. Az Udvari Haditanácsnak így három nagy ügyosztálya lett: az egyik a tisztán katonai, a katonai igazgatással kapcsolatos ügyekkel foglalkozott, a másik a katonai igazságszolgáltatással, a harmadik pedig a katonaságot érintő gazdasági kérdésekkel. Valószínű, hogy a három nagy ügyosztály részben területi, részben tárgyi alapon kisebb részlegekre oszlott, s a magyar ügyeket feltehetőleg mindhárom ügyosztályban külön tanácsos adta elő.

Az Udvari Haditanácsnál 1762 után, Mária Terézia idejében további változásra már nem került sor.

A Magyar Királyi Udvari Kancellária

Az 1760-as években, amikor a Habsburg-abszolutizmus – más eszközökkel és módszerekkel ugyan, mint 1749-ben a cseh–osztrák tartományokban tette – a magyar rendiség ellen is frontális támadást indított, e támadás irányító központjában, az Államtanácsban, a Magyar Kancelláriával nem mint az abszolutizmus megbízható eszközével, hanem inkább mint a magyar rendiség támaszával számoltak. Az Államtanács az abszolutizmus felvilágosult reformjainak legfőbb ellenzékét Magyarországon – nem alaptalanul – a főnemességben látta, a Magyar Kancelláriában pedig a főnemesi tanácsosok kezében volt a hivatali hatalom, az ő állásfoglalásuk határozta meg a kormányszerv működését, helyét a rendi dualizmus élesedő harcában egymással szemben álló felek között. Ezen a helyzeten az uralkodó, Mária Terézia nem tudott, nem is akart változtatni, a magyar főnemességnek annyira lekötelezettje volt. Azt még megtette, hogy egy Pálffy grófot az Államtanács kívánságára leváltott a kancellári tisztségből, de helyére egy Esterházy grófot nevezett ki, aki kisebb merevséget tanúsított az abszolutista célkitűzésekkel szemben, de azok készséges szolgálatára ő sem vállalkozott. Az uralkodó, illetve az Államtanács a felvilágosult abszolutizmus szolgálatára vállalkozó magyar államférfiakat nem a Magyar Kancellária tanácsosaiban kereshette és találhatta meg. Legfeljebb annyit tehetett, hogy egyet-kettőt az ilyenek közül bejuttatott a tanácsba, amitől azonban az nem változott meg.

A Magyar Királyi Kamara

Mielőtt a Magyar Királyi Helytartótanácsot az 1722–1723. évi országgyűlésen törvénybe iktattak, majd 1724-ben életbe léptették, a szűkebb Magyarországnak egyetlen központi közigazgatási kormányhatósága az I. Ferdinánd által – nem sokkal trónra lépte után – felállított Magyar Királyi Kamara volt. Rövidesen csak Magyar Kamarának vagy Pozsonyi Kamarának nevezték, székhelyét ugyanis felállítása után hamarosan Budáról Pozsonyba tették át. III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt is állandóan ott működött.

Területi illetékessége kezdetben a Habsburgok uralma alá került egész Magyarországra kiterjedt, az ország kapcsolt részeire: Horvátországra, Szlavóniára és Dalmáciára is. A török hódítás, az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása az illetékessége alá tartozó területet erősen lecsökkentette.

A török kiűzése és Erdélynek Habsburg-uralom alá kerülése után lehetőség nyílt arra, hogy a Magyar Kamara területi illetékességét az ország visszafoglalt részeire is kiterjesszék. Ez azonban részben egyáltalában nem, részben pedig nem azonnal, hanem csak fokozatosan történt meg, a visszacsatolással (reincorporatio) kapcsolatosan.

Erdély visszacsatolására, mint már volt szó róla, 1848 előtt nem került sor. A Partium csak átmenetileg került vissza a magyarországi kormányszervek illetékessége alá. A töröktől visszafoglalt szűkebb magyarországi, nemkülönben horvát-szlavón-dalmát területeket rövidebb-hosszabb ideig nem bocsátották a Magyar Kamara igazgatása alá, hanem kamarai kormányzatukkal különböző újonnan szervezett hatóságokat bíztak meg, amelyeket közvetlenül a bécsi Udvari Kamarának rendeltek alá.

A neoacquistica területek kivonásának a Magyar Kamara illetékessége alól elsősorban pénzügyi oka volt: e területek mindenféle kincstári bevételét az uralkodó nem az országban, hanem bécsi udvarában kívánta felhasználni. Ezt egyszerűbben és könnyebben megtehette új kamarai szervekkel, mint a Magyar Kamarával, amelynek jövedelmei általában az országban kerültek felhasználásra.

Felső-Magyarország kamarai hatósága, a Szepesi Kamara, illetve kamarai adminisztráció a Rákóczi-szabadságharc végéig közvetlenül a bécsi Udvari Kamarának volt alárendelve. 1712 után ez a helyzet megváltozott, a szepesi adminisztrációt a Magyar Kamara hatósága alá helyezték, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve a Magyar Kamara területi illetékessége Felső-Magyarországra is kiterjedt.

A Magyar Kamara hatásköre nem kisebb változásokon ment át, mint területi illetékessége. Csorbítatlan ez a hatáskör sohasem volt, de a hatáskörön már a korábbi századokban esett sérelmek inkább csökkenő, mint növekvő tendenciát mutattak, hasonlóan a területi illetékesség sérelmeihez.

A kamarai hatáskörbe tartozó ügyek köre (camerale) lényegesen nem módosult 1711 és 1765 között. A legjelentősebb változás e tekintetben – a hadiadó ügyének, a contributionalénak az elválása a cameralétól – már a 17. század második felében megtörtént. Időszakunkban a hadiadó kivetése és behajtása, továbbá pénztári kezelése és felhasználása már nem tartozott a kamarák feladatai közé. A kamarai hatáskör ezáltal kétségtelenül egyöntetűbb, egységesebb lett.

A kamarai igazgatás minden területének, a kamarák által kezelt minden jószágnak és jövedelemnek az alapja a királyi felségjog (ius regale) lett. Az ország minden földjének, a földben rejlő minden kincsnek a tulajdonjoga a királyt illette meg. Ezt az alapelvet olyan formában is megfogalmazták, hogy a tulajdonjog tulajdonképpen a Szent Koronáé, és a király mint a korona hordozója élvezi és gyakorolja azt. A király a tulajdonjogot eladományozhatta, ha azonban az adományosnak magva szakadt vagy pedig a koronás királyhoz hűtlennek bizonyult, a tulajdonjog visszaháramlott a Koronára, illetve annak hordozójára, a királyra.

A magvaszakadáson és a hűtlenségen kívül a török kiűzése után egy harmadik jogcímen kerültek óriási birtokok a Korona, illetve a király tulajdonába: a fegyver, a visszafoglalás jogán.

Az uralkodó a különböző jogcímeken tulajdonába került birtokok igazgatását a kincstárát kezelő kamarákra bízta, mégpedig arra a kamarára, amelynek illetékessége alá a kérdéses terület tartozott.

A kamarák a kincstári birtokoknak csak elenyészően kis részén vezették be a saját gazdálkodást a török kiűzését, illetve a szatmári békét követő első évtizedekben. Az uralkodó a kamarai igazgatás alá került birtokok túlnyomó részét rövidesen újra eladományozta. A töröktől visszafoglalt, úgynevezett újszerzeményi (neoacquistica) területeken a régi birtokosok egy része, ha a birtokhoz való jogát igazolni tudta, és azt hűtlenség miatt nem veszítette el, javait visszakapta. A birtokjog igazolása nem volt könnyű, a különböző neoacquistiea commissiók vagy a rendes bíróságok előtt folyt pörökben sokan szenvedtek sérelmeket, mivel a kincstár érdeke azt kívánta, hogy minél kevesebb birtok kerüljön vissza, illetve hogy a kincstár maga minél több birtokot használhasson fel egyéb célokra, az uralkodóház iránti hűség jutalmazására és a kincstár tartozásainak kiegyenlítésére. E két címen sokan és könnyen kaptak birtokadományokat, magyarok és külföldiek egyaránt. Más kérdés azután, hogy mit csináltak az adományul kapott birtokokkal.

Az az időszak, amelyben a kincstár inkább a birtokok eladományozásával és elárusításával foglalkozott, nem pedig a gazdálkodással, III. Károly uralkodásával ért véget. Mária Terézia idejében a kamarák már megtartották azokat az uradalmakat, amelyek valamilyen jogcímen a koronára háramlottak.

Ami a kincstári birtokokon folyó gazdálkodást illeti, a Magyar Kamara hosszú ideig inkább az extenzív művelés felé hajlott, nem utolsósorban azért, mert az sokkal egyszerűbb és kényelmesebb volt, és a marhatartás révén jövedelmezőnek is bizonyult. A földnek jelentős hányadát legelőnek hagyták meg, ridegen nevelték a marhacsordákat, amelyeket azután a nyugati vásárokra hajtottak. Az 1760-as években a bécsi udvarban, elsősorban az Államtanácsban nem voltak már megelégedve a Magyar Kamara extenzív gazdálkodásával. Egyrészt nagyobb arányú telepítésekkel az intenzív műveléshez szükséges munkaerőt kívánták biztosítani, másrészt olyan művelési ágak, például ipari növények bevezetését szorgalmazták, amelyek mind a mezőgazdaságot, mind pedig az ipart és a kereskedelmet hivatva lettek volna fellendíteni, természetesen nem csupán Magyarországnak sajátos, hanem az egész Habsburg Birodalomnak egyetemes érdekeit tartva szem előtt.

A kamarai birtokgazdálkodás szorosan összefüggött az országban állomásozó katonaság élelemmel, elsősorban gabonával való ellátásának kérdésével. Az ellátás elsősorban elszállásolás és a lakosság által nyújtott élelmezés útján történt, de szerepet játszottak benne a központilag fenntartott uralkodói gabonatárak (domus annonaria) is, hasonlóan a szórványosan épülő kaszárnyákhoz. Az állandó hadsereg megszervezése után a katonai élelmezésügy (res annonaria) jelentősége megnövekedett. Ennek intézésében katonai és kamarai szerveknek egyaránt szerepük volt. Az élelem szállításában pedig a kincstári birtokok termése jött elsősorban számításba.

A király nem csupán a Koronára háramlott birtokoknak, a kincstári uradalmaknak volt a földesura, hanem a szabad királyi és bányavárosoknak is. Földesúri jogát e városok fölött ugyanúgy kamarái útján gyakorolta, mint azt a kincstári uradalmakban tette.

A Magyar Kamarának e téren legfontosabb feladata annak biztosítása volt, hogy a kétféle adót, a cenzust és a taxát a városok meg tudják fizetni. Ennek érdekében, minthogy a városi vezetőség hanyagsága vagy visszaélései következtében a legtöbb város eladósodott, a városi gazdálkodás és igazgatás kérdéseivel is foglalkoznia kellett, mindkét vonatkozásban irányítva és ellenőrizve a városi hatóságokat.

Irányító és ellenőrző jogát a városi hatóságok fölött a Magyar Kamara általában úgy gyakorolta, hogy biztosokat küldött a városokba. Egyes esetekben ez már 1690 előtt is előfordult, 1691-től kezdve azután ez a gyakorlat rendszeressé vált, minden városi tisztújításon királyi biztos vett részt, akit a Magyar Kancellária és a Magyar Kamara közösen küldött ki, és aki rendszerint kamarai tisztviselő volt.

A felségjog alapján befolyó királyi jövedelmek között mindig az elsők között szerepelt, sokszor a legelső volt a külkereskedelmi forgalom vámja, amelyet Magyarországon évszázadok óta harmincadnak, Erdélyben pedig huszadnak neveztek. Az erdélyi elnevezés már abból az időből származott, amikor általában az áruk értékének huszadrészét, azaz 5%-át szedték külkereskedelmi vámként. A harmincad is már évszázadok üta általában huszadot, azaz 5%-ot jelentett, a régi, a megváltozott tartifát már nem tükröző kifejezést azonban megtartották.

A harmincadnak – Erdélyben huszadnak – nevezett külkereskedelmi vámot az illetékes udvari hatóságok által kidolgozott és az uralkodó által jóváhagyott vámtarifa (vectigal) alapján szedték az úgynevezett harmincadhelyeken, és ahhoz a kamarához szolgáltatták be, amelynek illetékességi területén a kérdéses harmincadhely feküdt.

Amikor a 17. század közepén, 1656-ban a vámtarifát újonnan megállapították, ebben a munkában az 1655. évi országgyűlés által kiküldött bizottság is részt vett. Ez a vectigal, bizonyos módosításokkal, majdnem száz éven át érvényben maradt. Megújításának szükségessége többször felmerült, az új vámtarifát azonban csak 1754-ben adta ki az uralkodó, ekkor már az országgyűlés, a rendek közreműködése nélkül.

Az 1754. évi új vámtarifa elkészítésében a főszerepet a bécsi Kereskedelmi Igazgatóság játszotta. Bevonták a munkába a Magyar Udvari Kancelláriát, meghallgatták a Magyar Kamara véleményét is. Grassalkovich kamaraelnök és Weidinger kamarai tanácsos, a harmincadügyi departamentum igazgatója vett részt a Bécsben folyó tárgyalásokon, írásban is megtéve észrevételeiket az új vectigal tervezetére.

Történelmi irodalmunk egyes művei elmarasztalják a Magyar Kamarát, nemkülönben a Magyar Udvari Kancelláriát is, amiért nem tiltakoztak a magyar gazdasági élet fejlődését szerintük döntően és károsan befolyásoló új vámtarifa ellen. Szemére vetik a Magyar Udvari Kancelláriának, hogy csak a nemesség és a városi polgárság vámmentességével törődött, a Magyar Kamarának pedig azt, hogy csak a maga önállóságát és jövedelmeit tartotta szem előtt, az ország érdekeit pedig mindkét hatóság figyelmen kívül hagyta. Súlyos vádak ezek, igazolásuk az 1754. évi vámtarifa hatásának alaposabb vizsgálatát kívánja meg, mint amilyenre hangoztatóik vállalkoztak. Az új vámtarifa bevezetésének évét, 1754-et, éppen ezért ma már nem tartjuk periódushatárnak Magyarország 18. századi történetében, mint ahogyan az 1950-es évek elején, az egyetemi tankönyvek írásakor tettük.

Noha a Magyar Kamara hatásköre Mária Terézia uralkodásának első évtizedében, az osztrák örökösödési háború idején jelentősen bővült, teljessé mégsem vált. A kincstári jövedelmek jelentős részét továbbra sem a Kamara kezelte, a kezelő szervezetet és személyzetet nem a Kamara irányította és ellenőrizte. Ilyenek voltak elsősorban a bányászatból származó jövedelmek.

E jövedelmeknek két csoportját különböztethetjük meg: egyrészt a sóbányászatból és sókereskedelemből származókat, másrészt a nemesércek (arany, ezüst) és a réz bányászatával és értékesítésével összefüggőeket. E kétféle jövedelemcsoport kezelése nem azonos módon volt, illetve maradt kivéve a Magyar Kamara hatásköréből. A sójövedelmek kezelése alakult kedvezőbben, amikor az 1741. évi országgyűlés 14. artikulusában hozott határozatnak megfelelően a magyarországi sóügyek igazgatása a Magyar Kamara hatáskörébe került.

A magyarországi sóügyi igazgatás átadásáról, illetve átvételéről a bécsi udvari Kamarától Mária Terézia 1743. március 15-én kelt rendelete intézkedett.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A magyarországi katonai kormányzat legfontosabb országos kormányszerve a Főhadparancsnokság (suprema armorum praefectura, General-Commando) volt, amelyet elég későn, Mária Terézia uralkodásának első évében, 1740-ben állítottak fel.

Az 1752. évi főispáni utasítás

E kísérlet indítékait, eszközeit és módjait legvilágosabban és legtanulságosabban az az utasítás tükrözi, amelyet Mária Terézia 1752. április 28-án adott ki az ország valamennyi főispánja számára.

Az uralkodó az utasítás bevezetésében hangsúlyozza, hogy különösen kedves örökös országának, Magyarországnak a megőrzéséről, az adózó népnek a megmaradásáról és az igazság szolgáltatásáról kíván gondoskodni, ami a legnagyobb mértékben függ attól, hogy milyen a megyék belső kormányzata. Ha a megyéket jól kormányozzák, ha az adózó népet minden sérelemtől megóvják, akkor biztosítani tudják az egész ország közös jólétét (commune bonum), amelyre az uralkodói abszolutizmus, még mielőtt felvilágosult szakaszába érkezett volna, mint az államkormányzat legfőbb céljára és egyben legelső argumentumára állandóan hivatkozott.

Rámutatott az utasítás bevezetése arra, hogy a megyék belső kormányzatából hiányzik az egyöntetűség, aminek az a legfőbb oka, hogy a törvényeket és az uralkodói rendeleteket egyrészt különbözőképpen értelmezik, másrészt figyelembe sem veszik, nem hajtják végre. Ezért határozta el az uralkodó, hogy a megyei kormányzatot, a főispáni utasításban foglaltak alapján egységessé teszi, az ország törvényeit, a méltányosságot és a közösség javát (bonum publicum) tartva szem előtt.

Az utasítás záró része még egyszer összefoglalta azokat az elveket, amelyeket a főispánoknak működésükben szem előtt kellett tartaniok. Valóban szép elvek voltak ezek, már ekkor a kibontakozó felvilágosult abszolutizmus szellemét sugározták. Az adózó nép védelme, a köz érdekének a magánérdekek elé helyezése, ami az egész utasítás vezérlő motívuma volt, még akkor is elismerést érdemel, haladó jellegűnek minősül, ha tudjuk, hogy az adózókat olyan közösség érdekében védték, amely Magyarországnál nagyobb, idegen uralkodó által kormányzott birodalom volt, amelyben az ország sajátos érdeke nem mindig egyezett e nagyobb birodaloméval.

A főispáni utasítás jelentőségét elsősorban abban látjuk, hogy az uralkodói abszolutizmus jellegére, célkitűzésére világít rá, mégpedig abban az időszakában, amely felvilágosult periódusát közvetlenül megelőzte, s annak haladó vonásait már jórészt magán viselte. Más kérdés, hogy ez az utasítás kitűzött célját, a főispánoknak az uralkodói abszolutizmus szolgálatába állítását, elérte-e. Erre a kérdésre inkább nemmel válaszolhatunk, mint igennel. Tudjuk, hogy az uralkodói abszolutizmus legerősebb és leghajlíthatatlanabb ellenzéke Mária Terézia és II. József uralkodása idejében éppen az a főnemesség volt, amelyből a megyei főispánok kikerültek. Ezt a főnemességet egy főispáni utasítással megváltoztatni, az uralkodói abszolutizmus hívévé tenni aligha lehetett.

Az Erdélyi Udvari Kancellária

Történetírásunk még nem foglalkozott az Erdélyi Udvari Kancellária történetével, így további fejlődésének állomásait pontosan nem ismerjük. Annyit azonban így is tudunk, hogy III. Károly uralkodásának évtizedeiben a Guberniumi Kancellária fontossága egyre csökkent, az Udvari Kancelláriáé egyre nőtt, s Mária Terézia uralkodásának kezdetére az Erdélyi Udvari Kancellária is olyan kormányhatóság lett, mint az uralkodó udvarában működő többi kancellária. Az 1740-es években már szó sem volt arról, hogy az Udvari Kancellária vezetője akár csak formailag is alá lenne rendelve a Guberniumi, illetve az Országos vagy Tartományi Kancelláriának.

Míg egyfelől az Erdélyi Udvari Kancellária, ha formailag nem is, de lényegében az egész Gubernium fölöttes hatósága lett, addig másfelől hatáskörének jelentékeny részeit kénytelen volt hosszabb-rövidebb időre átengedni más, nem testületi, hanem tárgyi alapon működő udvari hatóságoknak.

Amíg története felderítetlen, nem tudunk határozott választ adni arra a kérdésre sem, vajon az Erdélyi Udvari Kancellária az uralkodói abszolutizmus és a rendiség között folyó küzdelemben melyik oldalon állott, pontosabban: melyikhez állott közelebb? Uralkodói hatóság volt, de vezető tisztviselőinek magatartását nem annyira ez a tény, hanem inkább rendi osztályhelyzetük, osztályérdekük határozta meg. Abból a tényből, hogy az uralkodónő az Erdélyi Kancellária hatásköréből nemcsak olyan ügyeket vont el, amelyeknek intézésére az udvarnak szakhatóságai voltak, hanem az általános jellegű erdélyi ügyek intézésére is – habár csak átmenetileg – külön udvari hatóságot szervezett, továbbá, hogy egyes nem erdélyi udvari tisztségviselőit, mint „erdélyi miniszter”-eket a kancellária fölé helyezett, arra következtethetünk, hogy Erdély udvari kormányszervével nem túlságosan volt elégedett.

Az Országos Számvevőség

A teljes cikk.

A horvát-szlavón-dalmát bán

A bánnak időszakunkban csak az igazgatás katonai ágazatában volt szerepe, a politikaiban és a kamaraiban nem. A katonai igazgatásban betöltött szerepe több részből tevődött össze. Valamikor a teljes katonai igazgatás az ő hatáskörébe tartozott országos szinten. Erre a helyzetre utalt főkapitányi címe, amit időszakunkban már nem az uralkodótól kapott, hanem a tartományi gyűléstől, választás révén. A címmel azonban tényleges hatalom a Határőrvidéken, kivéve a báni ezredeket, nem járt együtt, és amikor Mária Terézia uralkodása elején a főhadparancsnokságot a háromegy királyságban, Zágrábban is megszervezték, a báni hatalom megszűnt az országban állomásozó, a határőri szervezeten kívül álló zsoldos katonaság fölött is.

Magyarország gazdasági jelentősége a Habsburg Birodalom egészében

A Helytartótanács működéséből – amelyről a kereskedelem és a közlekedés vonatkozásában még lesz szó – az állapítható meg, hogy III. Károly idejében az uralkodói gazdaságpolitika Magyarországon, miként a birodalom más részeiben is, még a város- és a territoriális gazdaság szintjén maradt, az egész birodalmat felölelő nemzetgazdaság kialakítására, abban Magyarország helyének meghatározására nem törekedett. Magyarország gazdasági jelentőségét a birodalom számára még nem ismerte fel.

E felismerésre csak Mária Terézia uralkodása idején jutott az uralkodói gazdaságpolitika, három tényező hatására.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává. A tengelyen való szállítás nehézségei fokozták a vízi utak jelentőségét. Különösen a Duna felsőbb szakasza volt fontos a kivitel szempontjából, s még inkább az lett volna, ha a rajta iparcikkeket hozó Bécsi kereskedők hajóikat agrártermelvényekkel megrakva visszavontatták volna. Ám silány dereglyéket használtak, melyekért nem volt kár, ha a célnál hagyták őket, úgyhogy a magyar rész feladata maradt, hajókon a szállítmányokat Bécs felé ár ellen vontatni, ehhez megfelelő part menti útról, vontató lovakról,esetleg emberekről s ezeknek szakaszonként való felváltásáról gondoskodni, továbbá arra ügyelni, hogy hajómalmok, a part mentén épített vízimalmoknak a mederbe nyúló gátjai és a vízbe dűlt fatörzsek ne akadályozzák a hajózást, s kárt ne tegyenek.

A közlekedés állapota nemcsak azt tette rendkívül nehézzé, hogy rossz termés idején távoli hegyvidék szükséget szenvedő lakosságán a mezőségi táj fölöslegeivel segítsenek, hanem annyiban is kihatott a mezőgazdaság egy-egy termelvényére, hogy korlátokat szabott abban: melyik mekkora. távolságra juthat el, s ezáltal kelendőségük mértékét is jelentős fokig meghatározta. Legelőnyösebb helyzetben azok a parasztok voltak, kik lábasjószágot, elsősorban vágómarhát kívántak értékesíteni, ez ugyanis, kivált a szürke magyar fajtájú, a maga lábán hajtva s menet közben legeltetve, délnémet és észak-itáliai városok messzi piacaira is számottevő súlyveszteség nélkül eljutott. Vasabroncsos hordóba töltve, jó bor is megtett tetemes távolságot, annál is inkább, mert tekintélyes egységára hosszabb szállítást is kifizetődővé tett. De ha gyöngébb volt is a bora, s neki hordajára pusztán vesszőből való abroncsra futotta, akkor sem kellett búsulnia a parasztnak, mert fél- vagy legalább negyedéven át elkelt az a falu kocsmáján vagy a házak során, esetenként a magafőzte pálinkával együtt (igaz, az értük kapott pénz jobbára a földesúr kezéhez folyt az esztendő többi részében). Nehezebben ment a gabona fuvarozása, épp ezért vevőre szűkebb sugarú körben számíthatott csupán. Kisebb jelentőségű termelvényeket: baromfit, zöldséget, kenyeret csak nagyobb városok hetipiacain tudott a környező falvaknak elsősorban szegény népe pénzzé tenni.

Belföldön tulajdonképp a városoknak kellett volna a vidék terményfölöslegeit fölszívniuk. Ám, ami épp a szállítás nehézségei miatt ment ilyen szereplésük rovására, nagyon egyenetlenül helyezkedtek el az országban (túl a Tiszán például Debrecentől le Szegedig, vagy a Dunántúl délnyugati negyedében egy sem terült el közülük). Egyébként is megvolt mindegyiknek a maga – az agrárcikkek szállíthatóságának megfelelően tágabb vagy szűkebb – vonzáskörzete, melynek körülhatároltsága az ott uralkodó sajátos mértékekben és forgalomban levő pénznemekben is kifejezésre jutott, távolabbról jövő eladóknak megnehezítve az ottani árusításba kapcsolódást. De a legtöbb szabad királyi város még e vonzási területére sem sugárzott ki mezőgazdasági termelvények iránt jelentékeny keresletet, minthogy híjával volt az igazi városi jellegnek. Nemcsak szőlőheggyel rendelkeztek határukban s kertekkel a házak szomszédságán kívül is, hanem réttel s gyakran legelővel, mert lakóik közül sokan tartottak tehenet, egyesek lovat, sőt „városmajor” s vele szántóföld is előfordult, vagy pedig neki szolgáló jobbágyfalvakkal bírt a város. Polgárainak jövedelmei között fontos hely illette a szőlőjük termésének eladásából befolyó összegeket, vagyonukat pedig előszeretettel fektették földbe. A környező falvak borterméséből így úgyszólván semmi sem talált náluk vevőre, egyéb termelvényeikből sem sok, kivált hogy gyakorta korlátozták azok felhozatalát. Pesten például a kertészek céhbe tömörültek, s csak miután végeztek a maguk termésének árusításával, engedték meg azt kevés eladnivalójukat kisebb-nagyobb távolságról hozó parasztoknak.

Szerte az országban katonai éléstárakat is állítottak fel, főképp a helyőrségek ellátására, ezeket azonban döntően uradalmak töltötték fel élelemmel. Az országhatáron belül elsősorban itt mutatkozott meg a nagyobb kínálattal jelentkező földesuraságnak a paraszti árutermelést visszaszorító hatása. Mária Teréziának külön el kellett rendelnie, hogy a katonai magazinok a jelentkező jobbágyoknak felkínált fölöslegeit se utasítsák vissza.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Hogy Mária Terézia birodalma fennmaradt, gazdasági ereje, ipari potenciálja Szilézia elveszítése ellenére is megnövekedett, nem utolsósorban a magyarországi ezüstbányászat felvirágzásának következménye volt.

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A Selmecbányai Kamara Sternbach kamaragrófsága idején havi 20 ezer, a következő főkamaragróf, Mittrovszky báró alatt 1735-től 1743-ig, tehát nyolc év alatt összesen 2 millió forintot, ezután pedig rendszeresen havi 80–100 ezer forintot küldött fel nyereségéből Bécsbe. Az ezüstnek ez a hatalmas áradása tette lehetővé Mária Terézia kormánya számára – a külföldi kölcsönök mellett – az osztrák örökösödési háború költségeinek viselését, s ezzel a Habsburg Birodalom fennmaradásához a Selmec vidéki bányászat jelentős segítséget nyújtott.

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

A céhek korlátozásában a döntő lépést Mária Terézia 1761-ben tette meg, kötelezve minden céhet királyi kiváltságlevél váltására, illetve régi királyi privilégiumának megújítására. Ezzel a céhprivilégiumok kibocsátása Magyarországon is felségjog lett, s a Királyi Kancellária útján kiadott új céhlevelek már szabvány privilégiumok voltak, amelyek egyöntetűen szabályozták a vallási kötelezettségeket, a céhek belső életét és önkormányzatát, az inasfelvételt, a mesterjog elnyerését, a remeklést stb. Mária Terézia céhreformjának célja a lakosság olcsó és rendezett áruellátásának biztosítása volt, s ezt a célt, bár az általános céhrendeletet csak vontatottan hajtották végre, lényegében elérte. A királynő azonban nem tudta megtagadni bigott anyai lelkületét, s a céhprivilégiumok eszközét is felhasználta a katolikus vallás terjesztésére, rákényszerítve a protestáns mestereket a katolikus egyházi szertartásokon való részvételre, és lehetővé téve a katolikus mestereknek, hogy protestáns társaikkal fennálló üzleti ellentéteiket felekezeti viszállyá lényegítsék át.

A céhes ipar a század hatvanas éveire általában ki tudta már elégíteni a lakosság vele szemben támasztott igényeit, minthogy ezek az igények nem voltak nagyok. A legények szakmai ismereteiket hagyományos módon, vándoréveik során sajátították el, mesterré általában apjuk vagy feleségük jogán lettek. Hagyományosak, tehát korszerűtlenek voltak a kézművesek munkaeszközei is, amint ezt újabban régészeti leletek is tanúsítják. Az ipari termelés Magyarországon a szatmári béke utáni évtizedekben zömében a hagyományos keretek között folyt; az iparfejlődés viszont nálunk is a céhes kereteken kívül keresett utat magának.

A megelőző évtizedek szórványos próbálkozásai után az 1710-es évek második felétől kezdve sűrűsödnek a manufaktúraalapítási kísérletek. Kincstári, egyházi, főúri és polgári vállalkozások nyomára bukkanunk a forrásokban, de a ránk maradt gyér adatokból csak nagyon bizonytalan ismereteket szerezhetünk róluk. Mivel legtöbbször nem vagyunk abban a helyzetben, hogy e vállalkozások méreteit és jellegét pontosabban megismerhessük, gazdaságtörténeti irodalmunk bizonyos leegyszerűsítéssel manufaktúráról beszél akkor is, amikor a valóságban talán csak egyszerű tőkés kooperációról vagy a Verlag egyszerűbb formáiról volt szó. E korai manufaktúrák vagy manufaktúraszerű képződmények élettartama általában néhány esztendőre korlátozódott; a 18. század első felében keletkezett manufaktúrák közül csak egy-kettő érte meg a 19. századot. Az 1730-as évek végén a manufaktúraalapitások e korai hulláma – egyelőre nem tudjuk megmondani, miért – elapadt, és csak az 1760-as évek elején indult meg újra.

Korai manufaktúráink sorában jellegzetes helyet foglalnak el a Bánság kincstári vállalkozásai, amelyek Claudius Florimond Mercy tábornoknak köszönhetik létrejöttüket. 1723 és 1733 között Temesvárott aba-, posztó-; selyem, harisnya-, kalap-, arany- és ezüstfonál-, paszomány-, kelmefestő manufaktúra, szöggyártó hámor, lőpor- és salétromműhely, olajsajtó, szappanfőzde, papírmalom, bőrmanufaktúra, sörfőzde, pálinkafőző működött, részben a kincstár saját kezelésében, részben polgári bérlők kezén. Legtöbbjük életképtelennek bizonyult, mert a vidék szegénysége miatt termékeinek nem talált piacot. Hasonló okból bukott el Mercy Tolna megyei, hőgyészi birtokán Schmettau gróf textilmanufaktúrája (1729–1732) is.

A ferencesek esztergomi posztógyártó üzeme a magyarországi rendtartomány barátcsuha- és pokrócszükségletének kielégítésére létesült 1717-ben, és még az 1780-as évek elején is fennállt. Minthogy termékeit nem hozta forgalomba a piacon, aligha tekinthető manufaktúrának, bár bérmunkásokat foglalkoztatott.

Első főúri textilmanufaktúráink merkantilista gazdaságpolitikára törekvő arisztokraták alapításai voltak. Károlyi Sándor gróf Nyitra megyei bátorkeszi (1722–1725), illetve surányi (1735–1743) birtokán, Pálffy János gróf a Pozsony megyei Malackán (1725–1728) létesített posztómanufaktúrát. Esterházy Ferenc és József gróf az 1720-as évek végén a hadsereg ellátását célzó manufaktúrák részvénytársasági alapon történő szervezésére hívta fel Károlyit és Pálffyt, a vállalkozáshoz szükséges tőkét Abraham Spitz, a linzi posztómanufaktúra 1710-es évekbeli zsidó Verlegere folyósította volna számukra; a terv Pálffy és Károlyi tartózkodásán meghiúsult, és az Esterházyak 1729-ben Tatán alapítottak posztómanufaktúrát, amely valószínűleg 1750-ig működött. Ugyancsak főúri manufaktúráknak tekintendők Ferenc lotharingiai herceg, Mária Terézia férje, vállalkozásai: a holicsi és az annál sokkal jelentősebb sassini kartonmanufaktúra (1736–1849), valamint a holicsi majolikaedény-manufaktúra (1743–1825).

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.

A polgári eredetű tőkével induló kevés számú és rövid életű vállalkozások közül a besztercebányai Sterz Gottlieb finomposztó manufaktúrája (1725–1731) tűnik a legerősebbnek.

Mindezeknek a vállalkozásoknak közös vonása a többé-kevésbé tisztázatlan jelleg; a termelőeszközök általában a mesterek tulajdonában vannak, a nyersanyag viszont a manufaktúra tulajdonosáé, akitől a mesterek megveszik, s ezáltal el is adósodnak. A manufaktúra szervezeti keretén belül felismerhető a Verlag kezdetlegesebb struktúrájának továbbélése. A manufaktúrákban foglalkoztatott mesterek és munkások legtöbbször külföldiek, Sterz szászországi bevándorlókkal dolgoztatott, Ferenc herceg Lotharingiából hozatott szakmunkásokat, Károlyi Sándor viszont Bátorkeszin és Surányban hazai, szakolcai és puchói mestereket alkalmazott.

A textilmanufaktúrákéval párhuzamosnak látszik ezekben az évtizedekben a vaskohászat fejlődése. Kropf 1692-es libetbányai próbálkozása után a 18. század első felében fölépülnek Magyarország első, huzamos időn át működő nagyolvasztói. Az 1710-es évek derekán helyezik üzembe az „igen bányász-ember”[2] Steinville tábornok kezdeményezésére a Hunyad megyei Sebeshelyen Erdély első nagyolvasztóját. Ennek csehországi német építőmestere építi fel 1721-ben a bánsági Bogsán nagyolvasztóját is. Ezeket követi Lányi Pál szászországi mintára készült dobsinai (1722), egy besztercebányai polgárokból alakult társaság ugyancsak szászországi mintára épült libetbányai (1726) és pojniki (1730), ismeretlen vállalkozó sziléziai mintára épült pilai (1735) nagyolvasztója, s 1740-ben üzembe helyezik a Garam menti bányavidéken az első kamarai nagyolvasztót Rhónicon, morvaországi mintára. Az új technikát Szászországból, Cseh-Morvaországból és Sziléziából bevándorolt vagy ott kiképzett hazai szakemberek honosítják meg, de az indirekt eljárás szélesebb körben való elterjedése ebben az iparágban is csak az 1760-as évektől kezdve következik be.

A szatmári béke utáni fél századba nyúlnak vissza a magyarországi vegyipar kezdetei. A hazai salétromfőzés története a már érintett nyírségi salétromos parasztoktól eltekintve még feldolgozatlan, de úgy látszik, jelentős méretű idényipar volt: 1760 körül nyaranta tescheni (Osztrák-Szilézia) salétromfőző mesterek járták legényeikkel az országot, salétromot ástak és főztek, és beszolgáltatták a legközelebbi királyi fegyvertárba.Speciális kutatások híján nem tudjuk, hogy ez a hétéves háború kísérőjelensége volt-e csupán, vagy évtizedeken át érvényesülő rendszer. Ugyancsak a 18. század első felében indult meg a kultúrigényeket is kielégítő üveggyártás. A Zempléni-hegységben a regéci (1698 óta) és a füzéri (1742 előtt) uradalmi üveghuta, a Partiumban a Károlyi Sándor alapította száldobágyi üveghuta (1722-től a harmincas évek végéig) ablak- és táblaüveg mellett már palackokat, üvegtányérokat állított elő. Végül európai jelentőségre tett szert a magyarországi hamuzsírfőzés. A fahamuból nyert hamuzsír (K2CO3==káliumkarbonát) a szappan- és üveggyártás, valamint a textiliparban a fehérítés és a különböző festési eljárások egyik legfontosabb nyersanyaga volt. A magyarországi erdőségek látták el, mint láttuk, hamuzsírral a Habsburg Birodalom többi országait, és jelentős volt a N yugat-Európába irányuló export is. A hamuzsírfőzés következtében alig száz év alatt 4 millió hold erdőt irtottak ki Magyarországon. A hamuzsírfőzés súlypontja a 18. század első felében a Dunántúlon volt, 1756-ban itt 40, a Felvidéken még csak 8 huta működött, a 18. század második felében viszont már a Felvidék, 1800 után Erdély erdőségei kerültek sorra.

Nyilvánvaló az elmondottakból, hogy Magyarország iparában az 1710-es évek végétől az 1730-as évek végéig bizonyos fejlődés és fellendülés jelei mutatkoztak. Ez a fejlődés azonban mind méreteit, mind intenzitását tekintve elmaradt az osztrák és cseh tartományok egyidejű ipari fejlődése mögött. Így amikor Mária Terézia uralkodása idején megkezdődött az osztrák és a cseh ipar manufaktúra-korszaka, Magyarország manufaktúrái eleve rosszabb gazdasági pozícióból indultak a kialakuló kora kapitalista versenyben.

Ember Győző

Görög kereskedők

A török kereskedők kereskedésének szabályozása azzal az eredménnyel járt, hogy sok közülük felvette a magyar állampolgárságot. Jelentőségük az ország kereskedelmében, a bel- és külforgalomban egyaránt, Mária Terézia uralkodása idején még fokozódott; a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet további szakaszaiban is nagy szerepük volt abban, hegy Magyarországon kereskedelmi tőke halmozódott fel.

A Habsburg Birodalom kísérlete a tengeri kereskedelembe való bekapcsolódásra

Ostendében, a Habsburgoknak jutott Belga-Németalföldön, az angol és holland vállalkozások mintájára, jelentékeny összegű tőkével államilag támogatott részvénytársaságot alapítottak, az Osztrák–Belga Keletindiai Társaságot. Ez a társaság az 1720-as években a spanyol gyarmatokkal folytatott kereskedelemben Spanyolországtól olyan kiváltságokat kapott, amilyeneket addig csak Anglia és Hollandia élvezett. Gyors virágzásnak indult, az angol és holland társaságok komoly vetélytársának bizonyult. Anglia és Hollandia mindent elkövetett, hogy megbuktassa. Gazdaságilag ez nem sikerült, de a diplomáciai akció eredménnyel járt. A Habsburgok nőági örökösödésének elismerését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy Károly a társaságot szüntesse meg. Leánya utódlásának biztosítása érdekében a császár ezt 1731-ben meg is tette. Ezzel az osztrák Habsburgok birodalma kiszorult a távol-keleti kereskedelemből.

Hitelügyletek

Csak Mária Terézia uralkodásának második felében sikerült a kincstárnak a városokat adósságaik rendezésére kényszerítenie, ha nem is teljes sikerrel.

Vörös Károly

A főnemesség

A sort Mária Teréziának az abszolutizmus immár felvilágosodott politikáját már az 1750-es évektől, többek között az úrbérrendezésben is energikusan és színvonalasan képviselő köznemesi (s már életkoruknál fogva is az új viszonyok között felnőtt) hivatalnokai részére már korszakunk végén túl adományozott grófi rangok zárják le: Niczky 1765-ben, Festetics 1766-ban, Balogh 1773-ban, Brunswick 1775-ben, Török 1774-ben lesz gróf.

Az értelmiség

A Helytartótanács már 1741-ben, majd 1745-ben készít – Mária Terézia által egyelőre még el nem fogadott – javaslatokat a nem nemesi ifjak tanulási lehetőségeinek korlátozásáról, és ha ekkor még elnézik is a diákok kolduló adománygyűjtését, az 1750-es évektől az ösztöndíjak korlátozásával megindul a gimnáziumi tanulók számának tudatos csökkentése, erősen a katolikus iskolákban, kevésbé – és inkább csak szándékban – a protestánsoknál, ahol később még egy újabb fellendülés is megfigyelhető: 1765/66-ban például Sárospatakon 320-an vannak a papi pályára készülő tógátus diákok.

Székelyek, szászok

Tulajdonképpen nem mutatott sokkal kedvezőbb képet a szász székek társadalmában végbemenő mozgás sem. E társadalom kevésbé volt differenciált, mint a székely, legalábbis rendi kategóriák szerint. A nemesség szinte teljesen, a birtokos nemesség pedig teljesen hiányzott belőle, s a néhány (Mária Terézia korára is csak mintegy 40) nemes szász család sem bírt tényleges nemesi előjogokkal a városi polgárok között.

Konfliktusok a vallás szférájában

A protestánsok diszkriminációja a társadalmat nemcsak a rendi tagozódás teljes szélességében vágta ketté, hanem nemzetiségi vonatkozásban is, egy táborba zárva nem csupán a protestáns birtokos nemességet, hanem az ellenállásra sokkal kevésbé képes kisnemességet és parasztságot is, magyarokat, németeket, szlovákokat, nemzetiségükre való tekintet nélkül. Ez a politika a szűkebb értelemben vett Magyarországon a Carolina Resolutiónak a protestánsok hivatalviselését lehetetlenné tevő, elsősorban a birtokos nemességet érintő szabályozásán túl, az egész protestáns népességgel, elsősorban a parasztsággal és a mezővárosi polgársággal szemben az artikuláris helyek számának csökkentésében, templomok visszavételében – csupán Mária Terézia uralkodásának első felében körülbelül 200 templomot és iskolát foglaltak el erőszakkal a protestánsoktól –, a vallásgyakorlat korlátozásában, a protestáns papság tevékenységi körének beszűkítésében jelentkezett, a protestantizmus hatókörét legalábbis annak a Rákóczi-mozgalom előtti színvonalára kívánva leszállítani.

Persze az udvart – kivált az első évtizedekben – kétségtelenül nyugtalaníthatta, hogy az országban jelentős tömegek élnek, melyeknek hozzá való viszonyából nemcsak a hatalmat alattvalóihoz fűzni alkalmas kapcsolatrendszer egyik legfontosabb eleme, a vallás azonossága hiányzik, de amelyek ezen felül meg kívánják tartani korábbi intézményes, a hatalomtól független s a Rákóczi-szabadságharc alatt jelentősen ki is bővített sajátos autonóm szervezetüket. Ez a protestánsok politikai intézményesülésének minden lehetőségétől, mintegy rendi kategóriává, státussá válásától tartó aggodalom az oka, hogy csupán 1741-ben engedélyezik a protestáns szuperintendenciák új területi beosztását, és még azután is minden eszközzel gátolni igyekeznek a szuperintendensek látogatásait gyülekezeteikben, s hogy az udvar már 1715-ben és korszakunkon végig visszautasítja a vallásügyben testületek vagy intézmények által kollektív állásfoglalást kifejezve benyújtott kérelmeknek, panaszoknak még elfogadását is.

Á probléma azonban nem volt annyira egysíkú, hogy pusztán ilyen módszerekkel megoldható lett volna. Az udvar ugyanis mindenképpen szükségesnek tartotta a vallásos értékrend és világnézet fenntartását a tömegekben; az így kiélezett felekezeti ellentét, a minden eszközzel propagált áttérést többnyire makacsul visszautasító protestánsok számára korlátozottá tett vallásgyakorlat viszont a vallásos értékrend és világnézet hanyatlásával vagy éppen aberrációjával fenyegetett. Ezzel szemben azonban az udvar már nem tudott járható utat találni. Politikája így végül is sajátos kettősséggel érvényesült: míg mindent elkövetett a protestantizmus szervezett politikai erővé válásának korlátozására, de nem teljes felszámolására, addig előbb-utóbb ő maga kényszerült fékezni a szatmári béke utáni helyzetet a protestantizmus teljes felszámolására kihasználni akaró, részint a jezsuiták és a magas klérus, részint a katolikus rendek aulikus csoportjai által képviselt és hangoztatott törekvéseket. E politika kétarcúságára jellemző, hogy a Carolina Resolutio ötödik pontja biztosítja ugyan a protestánsok házassági ügyeiben a katolikus szentszékek illetékességét, de előírja, hogy azok ilyen esetekben protestáns elvek szerint ítélkezzenek.

Erdélyben némileg más volt a helyzet. Itt ugyanis – mint már említettük – a protestáns vallásgyakorlatnak a Diploma biztosította szabadságát a néptömegek szintjén többé-kevésbé fenn is tartották. A katolicizmusnak az államapparátus minél teljesebb befolyásolására és a nem katolikusok hivatalviselésének korlátozására tett, már említett kísérletei itt is elsősorban a birtokos nemességet érintették, mint ahogy a hol társadalmi-hivatali-rangbeli emelkedéssel, hol brutális kényszerítéssel elért áttérések is (mint például az anyjától és protestáns vőlegényétől katonai karhatalommal elragadott, majd Bécsben Mária Terézia személyes közreműködésével katolizáltatott katolikus férjhez adott Bánffy Ágnes esetében) inkább a vezető rétegeket érintették.

Mindezek ellenére azonban csakhamar világossá vált, hogy eredményt ezen az úton nem lehet elérni, sőt mindez csak a belső feszültség értelmetlen fokozásához vezet. Nemcsak a nemességet nem sikerült tartósan megosztani, hiszen 1764–1765-ben az országgyűlésen katolikus követek és mágnások buktatják el az udvarnak a nemesség megadóztatására irányuló terveit, de a széles köznépi tömegekben sem sikerült olyan légkört teremteni, mely a katolikusok és protestánsok szembeállításához vagy jelentősebb számú áttéréshez vezetett volna; egyes városok céhes polgárságának a vallási diszkriminációt is felhasználó konkurenciaharcán túl, s kivált paraszti tömegek esetében a társadalom tényleges megosztásáról nincsenek adataink. A katolikus-protestáns ellentét az abszolutizmus alakulásával, illetve a gazdasági fejlődés előrehaladtával a század közepére gyakorlatilag elvesztette azt a jelentőségét, melyet a korábbi századokban játszott. A társadalom útjának formálását más, a fentiekben már említett reális erők és igények veszik át.

A vallási szférában kialakult társadalmi konfliktus másik ágát az országban lakó ortodoxoknak a római katolicizmussal való uniáltatása, tehát elsősorban a római pápa egyházfőségének elismerésére késztetése jelentette. Az akció a katolicizmusnak és ezáltal a Habsburgok politikai befolyásának erősítését célozta, kivált a politikai nemzeteit tekintve túlnyomórészt protestáns Erdélyi Fejedelemségben, de hátterében külpolitikai megfontolások is meghúzódtak, mint az ortodox tömegeknek Oroszország növekvő befolyása alóli kivonása.

A kárpátukránok uniáltatása a 17. század végén indult meg, s nagyobb ellenállás nélkül ment végbe. A másik nagy ortodox tömb, a szerb ellenben a Határőrvidék felállításával egyidejűleg megindított uniáltatási kísérleteket határozottan visszautasította, azoknak megújításakor pedig az 1740-es években nagy tömegeik inkább Oroszországba vándoroltak, ahol a cári kormány a Bug és a Dnyeper alsó folyása mentén telepítette le őket. A tömeges kivándorlás azonban a Határőrvidék meggyengülésével fenyegetett, s az udvar végül is felhagyott szerb uniós kísérleteivel, sőt hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a szerb ortodox pátriárka egyházi főhatóságát lassan a román ortodoxia fölé is kiterjeszti.

A harmadik nagy ortodox tömb, a románság uniáltatása, mely az elsősorban a román papság megnyerésére tartott 1697. évi gyulafehérvári zsinaton indult meg, már a legelején ugyancsak nehézségekbe ütközött. A rendi társadalomban hagyományosan elnyomott, többnyire éppenséggel jobbágysorban élő román papság 1698-ban elvállalta ugyan az uniót, illetve ennek előfeltételeként elfogadta az 1439. évi firenzei zsinat négy pontját, ennek fejében viszont többek között nemcsak a római katolikus és protestáns papsággal való egyenjogúsítását, a világi hatóságoktól való függetlenítését, s az ortodox liturgia és egyházi törvénykönyv fenntartását követelte, hanem azt is, hogy az uniált egyház és tagjai ugyanazokban a jogokban részesüljenek, mint a római katolikus egyház és annak tagjai, s ne megtűrteknek, hanem a „haza bevett fiainak” tekintessenek, hivatalviselési egyenjogúsítással. Az udvar azonban 1698-ban az uniót ennél szűkebb, az uniált egyháziak emelkedési igényének elfogadásán túl nem menő értelemben erősítette meg: az uniált egyházakat és egyházi személyeket felruházta mindazon jogokkal és kiváltságokkal, amelyeket a római katolikusok élveztek, ezen túl az unitus papokat felmentette minden dézsmától, robottól és szolgáltatástól, az egész románság politikai és társadalmi emelkedési igényeire azonban nem reflektált.

Az 1701-ben Athanasius püspök kérésére kiadott újabb megfogalmazás ennél már messzebbre ment; többek között 3. pontjában nemcsak az egyháziakat, hanem a világiakat, sőt a közrendűeket is hozzászámolta a katolikus rendhez, ha szabályosan felveszik az uniót, s akkor többé nem megtűrtnek, hanem a többi rendhez hasonló jogú hazafiaknak tekintendők. Ugyanekkor azonban az új diploma az uniált püspök mellé, annak mintegy kánonjogi ellenőrzésére egy, az esztergomi érsek által kinevezendő jezsuita úgynevezett teológust állított, akinek tudta és beleegyezése nélkül a püspök semmi hittani és lelki gondozási ügyben nem intézkedhetett.

E második diploma egészében soha életbe nem lépett. A 3. pont – melynek végrehajtása esetén az itteni románság az egész erdélyi társadalomszerkezet felforgatásával mintegy negyedik nemzetté lépett volna elő –, végiggondolva, az erdélyi urakat éppúgy megriasztotta, mint végül a bécsieket is, s így már a diploma kihirdetésekor sem került szóba. Létezésének emléke – mert maga az eredeti diploma is „eltűn ” – azonban fennmaradt, s több mint harminc év után, 1735-ben a nagy koncepciójú unitus Inochentie Micu-Klein püspök az unió nyújtotta (vagy nyújtani vélt) társadalmi és politikai lehetőségeket kihasználni akarván, immár a román nemzet mint olyan guberniumi képviseletét igényelte, arra is hivatkozván, hogy az Erdélyben végpusztulásra jutott katolicizmust az unió által a románság mentette meg. Ugyanakkor a románoknak as ország rendjei közé való befogadását, 1742-ben pedig már egyenesen negyedik politikai nemzetként való elismerését kérte, ezt a kérést az adózó nép robotterheinek enyhítésével, a magyarországihoz hasonlóan heti két napra vádé leszállításával is összekötve. A választ minderre az 1744. évi erdélyi országgyűles adta meg, mely lehetővé tette ugyan az egyházi és nemesi előjogokkal élő unitusoknak ahhoz a nemzethez való hozzászámítását, melyek területén laknak, de az uniált köznépet továbbra is eddigi státusában hagyta, kívül rekesztve a rendi struktúra keretein. És ha a románság – s ezáltal az egész erdélyi társadalom – mozgásának szempontjából már ez is előrelépést jelentett, egyértelműen kiváltságolva a románság ekkori intellektuális elitjét képező unitus papságot, s ezzel feudális formája ellenére is egyfajta jogkiterjesztést hozva a megmerevedett vagy éppenséggel hanyatló erdélyi társadalomba a nem feudális elemek számára – a románság egészének rangemelését, natióként való elismerését meggátolta. Ez pedig az uniós törekvések súlyos és helyre nem hozható vereségét jelentette még azok szemében is, akik legalább nemzeti vonalon vártak tőle valamit.

Mert ha az unió kezdeményezésével, az uniáltak társadalmi és politikai jogainak tágítása által az udvar kiélezte is az erdélyi társadalomban a három nemzet és a románság között lappangó ellentéteket, ugyanakkor az egész románságon belül új konfliktus is kibontakozott: az uniáltak és az ortodoxok konfliktusa. Az uniálás ugyanis elsősorban, s az 1744. évi törvények után immár kizárólagosan, az uniált papság és egy vékony, a kispolgárosodás-értelmiséggé válás felé lépni képes szűk réteg számára nyújtott előnyöket (ám ez a Balázsfalva körül alakulni kezdő egyházi értelmiségi réteg az, mely 1748-ban még egyszer visszatér az egész románság bizonyos politikai-társadalmi jogainak kérelmezéséhez), az elmaradott széles tömegek számára azonban semmiféle emelkedéssel vagy könnyítéssel nem járt, viszont évszázados hagyományok, szokások megsértését vagy elhagyását követelte. Hogy mennyi része volt ennek tudatosításában a Havasalföldi Fejedelemség, az orosz udvar vagy az ortodoxia egyik magyarországi fejeként a románok fölött is egyházi főséget gyakorolni kívánó karlócai szerb pátriárka mesterkedéseinek vagy akár az uniáltak társadalmi törekvéseitől és ennek érdekében az abszolutizmust kiszolgáló készségétől tartó erdélyi rendek az ortodoxiát támogató magatartásának, nem lehet pontosan lemérni. Kétségtelen azonban, hogy az unió az azt kényszerből vagy emelkedési vágyból elfogadó román papságban sem volt népszerű. Így lesz érthető, hogy 1744-ben Dél-Erdélyben egy románul nem is tudó szerb szerzetes, Vissarion primitív agitációja rövid idő alatt meg tudta semmisíteni az unió eredményeit. És ezen Vissarionnak a császári hatóságok általi „eltüntetése” már éppúgy nem segíthetett, mint Micu-Klein püspök megbékítési kísérletei, majd utódainak az uniót éveken át visszaállítani akaró lépései vagy az udvar olyan adminisztratív intézkedései, mint Mária Teréziának 1760-ban kibocsátott, az ortodoxok által elfoglalt 158 templomot az unitusoknak visszaadni rendelő parancsa. Ám az 1759–1761-ben az ugyancsak Karlócáról érkező Sophronius nevű, immár román kalugyer agitációjára kibontakozó utolsó, minden előzőnél nagyobb unióellenes hullám hatása alatt (melynek végül a katonai karhatalom felvonultatása békésen vet véget) az udvar nemhogy kénytelen volt belátni: az évtizedeken át egészében uniáltnak hitt románság legnagyobb tömegeiben cserbenhagyta – vagy még inkább soha el sem is fogadta – az uniót, s visszatért az ortodoxiára, hanem az uralkodói befolyásnak legalább maradványait megőrzendő s biztosítandó, Mária Terézia maga volt kénytelen ortodox püspökség szervezéséről gondoskodni.

A város és a mezőváros

Az uralkodói hatalom konszolidálni, a megbékített országban uralmát stabilizálni törekvő politikájának megfelelően már az 1715. évi 73. törvénycikk elrendeli, hogy a megyék a megszilárduló új államrend új területi közigazgatási központjaiban állandó székházat építsenek maguknak, ahol a megyei levéltár is megfelelő őrzőhelyre talál. A megyék azonban még sokáig nem rendelkeznek megfelelő anyagi fedezettel, a Helytartótanács pedig nem engedélyezi az adózók e célra való külön megterhelését, így a törvénycikk teljes végrehajtására majd csak Mária Terézia 1768. évi főispáni utasítása nyomán kerül sor.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A váci püspökség 1717–1756 közt egymás után két Althan gróf kezén volt. Az ilyen eset azonban már elég kivételes lett, mióta a rendek óhajára Mária Terézia az 1741. évi 15. törvénycikkben ígéretet tett arra, hogy a főpapi javadalmakat csak magyar honos egyházi férfiaknak adja.

A protestáns egyházak

Midőn Padányi Bíró Márton veszprémi püspök, a katolikus expanzió újabb szakaszának e különösen elszánt és erőszakos képviselője ismét az egész hazai protestantizmus fizikai megsemmisítésének gondolatát vetette fel (Enchiridion de fide. 1750), Mária Terézia a nemzetközi visszatetszésre és főleg a porosz közbelépésre tekintettel a könyvet betiltotta. Egyébként azonban hagyta, hogy Bíró folytassa a protestánsok zaklatását. S midőn ugyancsak 1751-ben a vadosfai evangélikusok és a kápolnaszentelésre közéjük vonult katolikusok összetűztek, a nagy visszhangot keltő eset a protestánsok megbüntetésével, Fábry Gergely szuperintendens elmozdításával végződött. A Helytartótanács egyházi bizottsága, élén katolikus főpapokkal, Mária Terézia helyeslése mellett, rendeleti úton folytatta a visszaszorítás politikáját mindenütt, ahol ez túl nagy skandalummal nem fenyegetett. Szigorú figyelemmel, nagy ügyként kezelte rozoga, sárral tapasztott falusi templomok renoválásának engedélyezését, és fogsággal, testi büntetéssel fenyegette az előírások megszegőit. Az elnyomás elkerülhetetlenül torzulást idézett elő mindegyik oldalon, a hatalommal visszaélőkén és az általuk szorongatottakén egyaránt.

Görögkeletiek és unitusok

Az országgyűlés végül 1744-ben Mária Terézia határozott óhajára eltörölte az unitus egyház „megtűrt” jellegét, a pópák egyházi javait kiváltságokkal ruházta fel, de ennél tovább nem akart elmenni, és külön kikötötte, hogy a román nép „a nemzetek közt számot ne tegyen”.[3]

Közép- és felsőoktatás. A jezsuiták.

A bécsi egyetem reformja után, amelyet a jezsuitákkal szemben Gerhard van Swieten, Mária Terézia németalföldi származású orvosa és bizalmas tanácsadója hajtott végre, az udvar 1753-ban tette meg az első lépéseket a nagyszombati egyetem korszerűsítésére.

A piarista iskolák

Állami tanintézet Magyarországon csak egy fajta volt időszakunkban: az a bányatisztképző iskola, amelyet III. Károly 1735-ben a csehországi jáchymovi (Joachimstal) intézet mintájára alapított Selmecbányán, és amelyet Mária Terézia 1763-ban, az első tanszék megalapításával kezdett akadémiai szintre emelni. Ezzel ugyanis (valamint az 1747-ben felállított szomolnoki, illetve bánsági hasonló iskolákkal) az Udvari Kamara saját kincstári bányászatának szakember-utánpótlását kívánta saját hatáskörén belül biztosítani.

Képzőművészet

Az új szakaszt, szinte jelképesen, Grassalkovich Antal herceg gödöllői kastélya (1744–1750) nyitotta meg, amely 1751-ben az odalátogató Mária Terézia elismerését is kiérdemelte. Ez, a francia, illetve osztrák rokokó palotaépítészet elképzeléseit harmonikus összhangba hozva a szerényebb magyarországi feltételekkel, szinte mintát, példát nyújtott, olyat, amely a jobb módú magyar birtokos urak reprezentációs igényeinek megfelelt, és így követőkre is talált. E típust képviselte azután az 1750-es években a hatvani Grassalkovich-kastély, talán Oraschek Ignác alkotása, továbbá a péceli Ráday-kastély (1756–1776) és az 1760 körül épült nagytétényi Rudnyánszky-kastély, mindkettő feltehetően pesti helyi mester, Mayerhoffer János műve, valamint a gácsi Forgách-kastély. S a sort még folytathatnánk.

Az 1760-as évektől kezdve a késő barokknak már klasszicizáló változata kezdett érvényesülni, különösen Fellner Jakab (1722–1780), a Csehországból átkerült komáromi mester, majd a tatai Esterházy-uradalom építésze művein, így a tatai Esterházy-kastélyon (1762–1764). A magyarországi rokokó kastélyépítészet betetőzőjének az egy korábbi épület felhasználásával és több építész közreműködésével 1762–1766 közt emelt, majd még jó pár éven át tovább kiképzett hatalmas fertődi Esterházy-kastély tekinthető, Magyarországon csak a „fényes” Esterházy Miklós herceg rendelkezett elég anyagi erővel ahhoz, hogy ekkora téttel induljon abban a nagy versengésben, amellyel Európa-szerte próbálták fejedelmek és főnemesek Versailles-t utánozni.

A lassan magukhoz térő és újjáépülő városokban is egymás után épültek a főnemesi, a két legfontosabb centrumban a királyi paloták, a főbb egyházi székhelyeken a püspöki paloták. A sok építkezés nyomán a 18. század folyamán alakult ki az utcák, terek, olykor új negyedek együtteséből jó néhány város központjának az a barokk, utóbb klasszicista jellege, amely máig e korszak örökségét képviseli. Ebben már nem kis szerepe volt a polgári építkezésnek is. A gazdagabb polgári rétegek, patríciusok, kereskedők, olykor hivatalnokok a maguk szerényebb eszközeivel alapjában véve szintén a főúri és főpapi építkezések mintáihoz próbáltak igazodni. Annyival is inkább, mivel a világi és egyházi főnemesség nagy építkezései elősegítették a főbb központokban a kőművesek, kőfaragók, ácsok és más mesteremberek letelepedését. Így a kivitelezést, bár igen különböző szinten és eltérő tervek szerint, gyakran ugyanazok végezték különböző megrendelők számára.

Az ország megkíméltebb zónájában, Pozsonyban, amely ekkoriban még a politikai és kulturális élet központja volt s az országgyűlések színhelye, díszes, kétemeletes főúri paloták épültek (Esterházy, 1740; Balassi, 1754–1762; Grassalkovich, 1760). A királyi várat az udvar megbízásából Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) alakította át (1760–1765). Sopron szerényebb formák között e közeli példát követte. Ebből az időből való egyebek között a városháza, meg néhány régebbi épület, így a Storno-ház homlokzata. Győrben pedig, ahol a barokk homlokzatú, sarokerkélyes háztípus vált otthonossá, a barokk városháza és a bencés Apátúr-ház (1742).

Az elpusztult országrészek újjászülető városai közül Pesten a mai belváros szerény akkori épületei közül valósággal kiemelkedett az úgynevezett invalidusház (a Fővárosi Tanács ma is impozáns otthona), amely rokkant katonák számára épült, Széchényi György érsek alapítványának felhasználásával, egyben mint a császári ármádia hatalmának jelképe is. 1716-ban kezdték el, 1727–1737 közt épült A. E. Martinelli irányítása alatt. Az akkoriban épült pesti magánpaloták közül a mi korunkra már csak egy maradt: a Mayerhoffer András (1690–1771) kőműves céhmester által befejezett Péterffy-ház, mai nevén Kriszt-ház. Budán a barokk polgári építkezés emlékét őrzi a zárt sarokerkélyes régi városháza, amelyet Venerio Ceresola császári építőmester kezdett el a 17. század végén, majd a helyi Hölbling János fejezett be 1714-ben. A budai királyi palota újjáépítésének hosszú és változatos folyamatában bizonyos fokig az udvar és az öntudatosabbá váló magyar rendiség versengése is kifejeződött. Az egykori palota romos falait 1714-ben kezdték a Haditanács rendeletére részben lebontani s a törmelékkel az árkokat betölteni, illetve részben egy új, kétemeletes palotává kiépíteni, 1715–1723 közt Fortunato Prati irányítása alatt. A félbehagyott építkezés folytatását az 1740-es években a magyar rendek szorgalmazták, hiszen Buda az ő szemükben az ország régi központja, önállóságának jelképe volt. Mária Terézia hozzájárult a vállalkozáshoz azzal, hogy a költségeket a megyék és városok adományaival fedezzék, mely utóbbiak azonban rövidesen elapadtak.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

A jezsuita iskolák-egyetemek valóban sokat jelentettek a kontinensnek. Ezt leghatékonyabb ellenfelük, maga Voltaire is tanúsította. Tudjuk, nemcsak a pápa várt. Az éppen elözvegyült Mária Terézia is az utolsó pillanatra halasztotta a rend feloszlatását. De ami a nagyon katolikus, „legkatolikusabb” –így nevezték magukat – országokban megtörtént, valóságos szellemi forrongást okozott Európa protestánsai körében. Mert a felvilágosodás századának utolsó évtizedeiben és azokon is túl nyúlva megfért a ráció és a religió, a kritikus ész és a tételes vallás alázatos tisztelete.

1765: ez az év elvitte Ferenc császárt, meghozta a fiatal, szinte még diáksorban tájékozódó Lipót toscanai uralmát, meghozta II. József társuralkodói tevékenységének kezdetét. Magyarország, vagy amit-akiket e néven értettek, éppen megpihent a küzdelmes országgyűlés után. Azt hitte, győzött. Tévedett.

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati rendszere Európa peremterületein, Portugáliától, Spanyolországtól kezdve Itálián, Közép- és Kelet-Európa országain át a Skandináv-félszigetig más és más feltételekkel érvényesült, érvényesülhetett. A Habsburg-monarchia örökös tartományaiban és Magyarországon, annak „kapcsolt” területein valamikor a 18. század hatvanas éveiben alakította ki az új szisztémát, érvényesítette ennek hatósugarait. Merev évszám kevéssé alkalmazható. Az irányítás új programja kínos-keserves vitában edződve született meg. A régi típusú abszolutista kormányzatot reformokat ígérő, modern módszerekkel dolgozó szisztéma váltotta fel. A változás nem volt teljes. Az uralkodó személye még közel két évtizedig változatlan. Mária Terézia, az elözvegyült uralkodónő kora előrehaladtával szorgalmaz ugyan hol szubjektív indíttatású, hol objektív szükségletektől diktált reformokat, de a felvilágosodás legalapvetőbb elvét, a toleranciát ingerülten utasítja vissza. Társuralkodója, fia, a leendő II. József a reformprogram dinamikus, központi figurája. Így látták a kortársak, így látja a történetírás is. A felvilágosult abszolutizmus jellegéből következik, hogy a tevékeny trónörökösben, s majdan a kilenc évig hajszolt reformmunkálatban őrlődő uralkodó személyében el is fogadjuk a központi figurát. De a jó szándék, az ügyes taktika, a makacs megtorpanás és a meggondolatlan sietség e drámájában, mármint a felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsában vannak fontos mellékszereplők is. Ilyen a tapasztalt diplomata, aki államkancellárként nem csak a külügyekre gyakorol döntő befolyást. Ilyen az egyetemi tanár, aki kidolgozza, és tananyagként az agyakba sulykolja az új metódusokat. És ilyen a gazdasági szakember, aki európai távlatokban lát és gondolkozik, és szempontjait oldalak ezrein fejtegeti, ismételgeti, mélységes meggyőződéssel, hogy azok érvényesítése a monarchia egésze és az egyes országok, tartományok javát egyaránt szolgálná.

Kétségtelen, 1765-ben az új periódus már elkezdődött az Osztrák Monarchia és Magyarország történetében. Hazai szemmel az 1764-es országgyűlés utáni helyzetet bízvást tekinthetjük másnak, mint a teréziánus kormányzat első évtizedeit. Az igények, a kormány igényei konfrontálódtak az országgyűléssel, s a rendi ellenállás –inkább, mint más Habsburg-uralom alatt élő országban vagy territóriumon –a negyedszázados háborús megrázkódtatás után még felülkerekedhetett.

De óvakodjunk attól, hogy a magyar–osztrák problémát egyedi tüneményként kezeljük. Európa igen különböző nyelvű, fejlettségű monarchiáiban ezekben az évtizedekben azonos folyamatok zajlottak le. Törvényszerű jelenség az országgyűlések, a kortezek, a nemesi csoportosulások vagy éppenséggel pártok ellenállása a centralizáló reformpolitikával szemben. Ha jogi nyelven szólunk erről, azt mondhatjuk: a kodifikált jog és az alkalmazott természetjog került szembe egymással. Ha gazdasági gyakorlattal hasonlítunk: a céhes, a városnyi-megyényi, nagyon helyi és szűk gazdaságpolitika viaskodott a költségvetési problémákkal küzdő, a modern közgazdaság vonásait már imitáló, bizonyos tervszerűségre törő központtal, De akárcsak a cseh és morva területek, vagy Tirol, a nagy múltú Magyarország is impotens a politikai helyzet megítélésében. A Rákóczi-szabadságharc vezetői még európai látókörű politikusok voltak. Az 1764-es országgyűlés szónokai már csak a hazai problémákat látták, és azok védelmében szem elől tévesztették az elkerülhetetlen tennivalók rendjét. Osztályszemlélet vezette a spanyol, az olasz vagy a dán, a svéd arisztokráciát, nemességet is, de a magyar uralkodó osztály olyan területeken engedte ki kezéből a nemcsak jogos, de szinte kötelező kezdeményezést, amely területek a politikai cselekvés bázisát jelentették volna. Ha egy uralkodó osztály nem biztosítja az őt ellátó, gyarapító parasztság napi szükségleteit, nyugalmas létfenntartását, önnön gazdasági és politikai lehetőségeit ássa alá. S ameddig a kormányzat a rendi önzés e politikai vakságára építhet, lehetőségei kedvezőek az ugyancsak rendi-politikai ellenállással szemben. A kormány reális érvekkel negligálhatja a jogi érvekbe kapaszkodó tiltakozásokat; rendelkezéseket bocsáthat ki, melyek szembetűnővé teszik a korszerűség és elmaradottság ellentétét, s a maga irányába hangolhatja a honi és külföldi haladó politikai közvéleményt.

E helyzetben Változás csak akkor következik be, amikor a rendszer már kitermeli önnön ellenmérgét. Amikor a felvilágosult kormányzat neveltjei a legkorszerűbb frazeológiával, néha valóban megalapozott ellenérvekkel fordulnak szembe Béccsel, Schönbrunnal, Laxenburggal, az udvar éppen működő központjával. Amikor a magyarországi haladó és retrográd elemek kényszerű összefogását az 1780-as évtized második felének nagy gazdasági és főként politikai válsága szinte kikényszeríti. A magyar politikai gondolkodás két évtizednyi pangás után ekkor reneszánszát ünnepelheti. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus etatista programja hozza világra az önálló magyar államiság még nemesi veretű, de polgári törekvések számára is nyitott új, majdan hasznosítható koncepcióját.

*

A felvilágosult abszolutizmus –e három évtizedes uralmi szisztéma – magyarországi hatásának első igényes elemzése csak a közelmúltban történt meg. Persze eddigi történetírásunk is foglalkozott a teréziánus korral, nem vonta meg érdeklődését a jozefinizmus problémáitól, és futólag, leszűkített szempontok alapján érintette II. Lipót időszakát is. De azt, hogy a 18. század hatvanas éveitől a francia forradalom jakobinus szakaszáig s a századfordulóig mi és hogyan történt a kormányzat és az ország, pontosabban a magyar társadalom viszonylatában, azt az egyes uralkodók trónra lépésétől a halálukkal bekövetkező változásig elszigetelten tárgyalta. A történeti irodalom –kézikönyvek és monográfiák – műtétet hajtott végre, olyan ereket, idegszálakat kötött el, melyek voltaképpen organikusan továbbműködtek, olyan folyamatokat határolt el egymástól, melyeket éppen megújulásukban kellett volna ábrázolni.

Mária Terézia kora, az a negyven esztendő, amelynek második fele a felvilágosult abszolutizmus periódusába tartozik, az idők folyamán egyben a nézetek polarizálását is kiváltotta. Mintegy szembeállította a polgári történetírásunkban amúgy is hagyományosan szemben álló katolikus és protestáns irányzatot. Két kép alakult ki. A magyarságot gyengéden szerető, trónja megmentéséért hálás, a bécsi udvari körök intrikáival szemben a magyar érdekeket védelmező uralkodónő képe az egyik. A másik –ez a protestáns álláspontot tükrözi –az arisztokráciát, a nemesség fiait az udvarba csalogató, s a nemzettől elidegenítő királynő képe, kinek híres közoktatási rendelete vagy akár a jobbágyok helyzetét szabályozó urbáriuma nem más, mint etatista fogás vagy taktika. A polarizálódás fordítottan érvényesült II. József megítélésénél. A kilencéves reformkorszak, annak hallatlan lendülete, a hibáktól sem mentes sok jó kezdeményezés s a tragikus végkifejlet a katolikus történetírásban „Magyarország germanizálásának kísérlete” címkét kapta, míg a protestáns történetírás figyelmét elsősorban a tolerancia-rendelet, annak pozitív következményei kötötték le. Nem szólunk itt a polgári radikális történetírás II. József kliséjéről: nem tárt fel új tényeket, nem is nyúlt le a primér forrásokig. Talán éppen ezért hatott erősen a szépirodalmi ábrázolásokra.

A marxista szemlélet térhódításával előbb a Habsburgok gazdaságpolitikája, Magyarország úgynevezett félgyarmati helyzete kapott kitüntetett figyelmet, elsősorban a jog- és gazdaságtörténész Eckhart Ferenc korai és utolsó műve nyomán. Az egyoldalú ábrázolást utóbb az elmaradott magyar társadalmi-tudati viszonyok motiváltabb feltárása korrigálta. Az újabb monográfiák, tanulmányok leszögezik, hogy a még feudális Európában a magyar társadalom valamilyen szuperfeudális jelenség. S hangsúlyt kap az is, hogy a magyarság és Bécs összeütközései igen nagy mértékben a rendi álláspont és a korszerű állami szempontok ütközései, bár – a sajátos történeti folyamatokat figyelembe véve –egyik fél sem élvezheti az utókor helyeslő igazolását. Már nem leplezzük, nem igazoljuk a rendiség visszahúzó szerepét, de megtaláltuk a magunk fejlődésében is a progresszív erőket. Elsősorban arra keresünk választ: a bécsi és a magyar progresszió meddig akart, meddig tudott együtt haladni, s a társadalmi fejlődés, az alapvető társadalmi érdekek milyen ellentmondásai tették az együtthaladást oly provizórikussá.

A laza, lényeges megállapításokat óvatosan kerülő megfogalmazások után ezért támadt legutóbb erős visszhangja Kosáry Domokos markáns, még sokszor idézendő állásfoglalásának. Ő Bécs és főként II. József politika-, eszme- és művelődéstörténeti szerepét igen kedvezően értékelte, de meggyőződésünk, hogy a kutatásnak ez után fokozott figyelmet kell majd fordítania a magyar progresszió táborára. Erre azért lenne nagy szükség, mert sok vonatkozásban most túlontúl is az osztrák történetírás termékeire vagyunk utalva. Osztrákot írunk, de ezúttal is Bécsről szólunk – szinte teljesen oda kötődik (nemcsak az ottani levéltár miatt) a számunkra fontos irodalmi termés. A bécsi osztrák társadalomtörténet igen szűkös, az eszme- és intézménytörténet gazdag, de ugyanakkor nehezen kezelhető. A gazdaságtörténeti szakirodalom a legszínvonalasabb, de szempontrendszere a monarchia egésze és Magyarország különbsége következtében természetszerűen egyoldalú. Önmagával szemben igen tapintatosan intézi el a nemzeti kérdés korántsem csak Magyarországra vonatkozó ellentmondásait, amelyek éppen a gazdasági élet területén számszerű pontossággal mutathatók ki. Végezetül a nagy biográfiák tablói inkább Mária Teréziát és II. Lipótot ábrázolják.

A teréziánus korszak bel- és külpolitikája

A teljes cikk.

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

A törekvés a gazdasági felzárkózásra Mária Terézia uralkodása idején, függetlenül attól, hogy az illetékes tanácsosok olvasmányaik, utazásaik alapján a régi vágású merkantilizmushoz, valaminő újmerkantilizmushoz, vagy az Európa-szerte terjedő szabadkereskedelmi tanokhoz vonzódtak-e inkább, voltaképpen a 17. századi kameralisták adta receptet követte. Tervgazdálkodást kellett folytatni, mely az egyes országok és tartományok jellegének, természeti adottságainak megfelelően igyekezett ipartelepítésre s ezzel egy időben az import minél erőteljesebb csökkentésére. Voltak ebben a tervszerűségben olyan rossz beidegződések, amelyek tartós károkat okoztak. A jelszó: ipart a városba, a falu maradjon agrár jellegéhez híven ipartelepítéstől mentes. De már nemcsak a fővárosra figyelt a gazdaságpolitika. Ellenkezőleg, azon fabrika-tulajdonosoknak, akik hajlandók voltak vidéki városokba költözni, a polgárjog megszerzését házvásárlás nélkül is biztosították. Az örökös tartományok, a cseh és morva városok fejlesztésével megvalósult a régi kameralista terv. Magyarország a profilírozott iparfejlesztésből, a kereskedelmi hálózat gondos kiépítéséből nem részesült, csak a mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódó manufaktúrák működését ösztönözték. De a vállalkozók nem kaptak hitelt, támogatást az ismert ok, a nemesi adózás megtagadása miatt. Magyarország „kimaradt” a tervekből (a bányászattól-kohászattól eltekintve), s alkotmányos rendje nem is engedte, hogy a kormányzat úgy tájékozódjék a körülmények felől, hogy adatok birtokában esetleges lépésmódosítást fontolgathasson. Alsó- és Felső-Ausztriában s a többi örökös tartományban is tartottak a rendek az összeírásoktól, az emberi és anyagi állomány számbavételétől. De a populáció emelése, egyáltalán a népesség adatainak számbavétele kikényszerítette, hogy világi és egyházi személyek együttműködésével az adatokat felvegyék. A rendek mindenütt idegenkedtek az adótól és a katonaállítási kényszertől, s gondoskodtak arról, hogy az urasági tisztek – a számlálás legalsóbb szinten működő megbízottai – minimális adatokat adjanak meg. Ezért már 1754-től kezdődően világi és egyházi emberek párhuzamozan végezték a számlálást, de 1770-től átmenetileg le kellett mondani a részletes felvételről. (Ekkor már a személyek mellett a házakat, azok állapotát, az állatállományt, általában az anyagi helyzetet is feltüntették.) Az örökös tartományok rendi ellenállása – tehát az, ami majd Magyarországon bekövetkezik, nem magyar specialitás – kiegészülve az egyház ellenállásával arra kényszerítette a kormányzatot, hogy katonákkal bonyolítsa le a műveletet, tisztekkel, biztosokkal, a későbbiekben oly gyakran hallott „komisszáriusokkal”. A felvilágosult kormányzat tehát pontos számadatok birtokában követhette Alsó-Ausztria viharos növekedését, Stájerország stagnáló állapotát, Felső-Ausztria hanyatlását, ahonnan a protestánsok kivándorolván, csak Linz maradt jelentős központ. A kormány tudta, hogy demográfiai szempontból – ha nem is ezzel a névvel illették a népességnövekedés vizsgálatát – Európa középmezőnyébe tartozik a monarchia. De a kormány egy területet – országot – nem ismert, Magyarországot. Oly mértékben nem ismerte, hogy amikor, már II. József korában, a népszámlálásra sor került, az eredmény hihetetlenül magasnak tűnt. A 10 milliós ország adatait a statisztikus szakértők sem akarták elhinni. Csak az ismételt népszámlálás zárta le a vitát.

Persze voltak az örökös tartományokban és Magyarország déli részein ritkán lakott területek. A telepítéspolitika erőfeszítései nem voltak indokolatlanok. De a telepítések hosszú évekig kötelezettséget jelentettek, több ellátásra szoruló embert. A népességemelés és a hozam, a mezőgazdasági mutatók emelkedése egyáltalán nem voltak összhangban. Ha nem is fogadjuk el kritika nélkül Slicher Van Bath agráradatait, aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a monarchia zónája Európa harmadik, helyenként negyedik, utolsó kategóriájába tartozott. Vagyis: a 18. század második felében egy szem gabona ötszörös-hatszoros hozamával a németalföldi és angliai 15. századi eredményekkel volt egy szinten. A gazdasági felzárkózás iparcentrikus jellege utólag láthatóan hibás, legalábbis arányaiban hibásnak tűnik. Sajátos módon ezt éppen az uralkodónő érzékelte a legpontosabban, és persze Kaunitz és II. József is tudta, hogy az agrárélet a monarchia allergiás pontja.

A német természetjogi tanítások

Grotius művével nemzetközi vitát váltott ki: Montaigne és főleg Thomas Hobbes szava volt döntő, de végtére az új állam-, jog- és valláselmélet igazi és leghatékonyabb kifejtője, a szintézis megalkotója a német lutheránus Samuel Pufendorf, akit az első protestáns német kartéziánus, a jénai Weigel hallgatói között találhatunk.

A heidelbergi professzor művének (Jus naturae et gentium) keletkezése után 80 esztendővel Lotharingiai Ferenc és felesége, Mária Terézia a kijelölt tanárokkal egyetértésben megállapítják: a trónörökös stúdiumainak gerincét ez a „közjó” fontosságát hangsúlyozó mű és a De officio hominis et civis alkossa.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Egyébként is túl élesnek tűnik az a kép, amely Mária Terézia mélységes Voltaire-ellenességéről a fiával folytatott ingerült levélváltások nyomán kialakult. A felvilágosult „despoták” nagy propagátora korszakalkotó történeti művében, a XIV. Lajos évszázadában szép emléket állított Lotharingiai Ferenc apjának. Tizennégy évig tartózkodott a lotharingiai Cirey-ben, Madame du Chátelet kastélyában, ottani impresszióit örökítette meg, amikor Lipót hercegről így írt: „Tudtára kell adni a késői nemzedékeknek, hogy Európa kis szuverénjei közül az egyik mily sok jót tett népével. Lipót Lotharingiát reménytelen, elpusztult állapotból emelte fel: benépesítette, gazdaggá tette… Alattvalói között jólétet teremtett, a nemesség alatta ismét rangossá vált… Kedvezett az iparnak, a megélénkülő forgalom új gazdagságot teremtett… Hatalmas uralkodóknak adott példát, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy fia számára a császári rang elérhetővé vált.”[4] A császár és a királynő köszönetük jeléül aranyórát és szelencét küldött Voltaire-nek, aki a Habsburg–Lotharingiai-ház ifjabb nemzedékére, de különösen a franciás műveltségű államférfiakra tartós hatást gyakorolt.

Az itáliai elmélet és gyakorlat

Elsősorban Toscana és Lombardia, de a rokonsági kapcsolatok révén a Nápolyi Királyság és Párma is figyelmet érdemel, ha Mária Terézia vagy József rendszeréről és II. Lipót rövid császári uralmának előzményeiről'tiszta képet akarunk kapni.

f A rastatti béke Ausztriának juttatta Milánót. A Mediciek kihalásáig (1737) prolongálták Lotharingia és Toscana kicserélését, azután Lotharingiai Ferenc, majd második fia, Lipót (az olaszok számára Péter Lipót) kormányozta. A Nápoly-Szicíliai Királyság élén a gyenge IV. Ferdinánd mellett 1768-tól Mária Terézia hasonmás leánya, Mária Karolina állt. A makacs és nehezen kezelhető Mária Amáliának is Habsburg érdekeket kellett volna képviselnie 1769 óta Pármában. Mindez Bécs és Itália sokrétű kölcsönhatását biztosította. Bécs irányító, vagy – követei révén – tanácsosztó szerepet igényelt a maga számára; ezt a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia súlyával megtehette, de ugyanakkor egészen II. József kérlelhetetlen reformdiktátumáig a helyzet voltaképpen az „irányított vezető” paradoxonával jellemezhető. Bécs sokat tanult a társadalmi-gazdasági élet minden területén a birtokába jutott olasz államoktól.

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel. A mediterrán uralkodók és a Habsburgok helyzetét abban lehetne összefoglalni, hogy kapcsolatukat Rómával új szempontok szerint akarták rendezni. Mély vallásosság és a teljes szuverenitás igénye, ez jellemző a spanyol Bourbon III. Károlyra, Mária Teréziára és természetesen II. Józsefre is. A harcot Nápoly kezdte el. Az állam tradíciói, földrajzi helyzete diktálta az antikuriális harcot, melynek korai élharcosa Pietro Giannone, a pápaellenes Istoria civile del Regno di Napoli szerzője, aki az inkvizíció elől Bécsbe menekült. Ő már 1748-ban meghalt, de írásain olyan új nemzedék nevelődött, amely a jogi érveléseket délies temperamentummal képviselte, és főleg a cenzúra kérdését állandóan napirenden tartotta. Az antiklerikalizmus volt Nápolyban is, másutt is a kiindulási pont, s Róma, a jezsuita rend, a holtkéz problémája a főmotívumok. A katolikus izmusok, a janzenizmus, a febronianizmus, a gallikanizmus, majd kisvártatva a jozefinizmus jelszavai visszhangoznak az egész félszigeten, déltől északig. Végül XIV. Kelemen pápa enged, s a katolikus államok feloszlató rendelkezései után ő is megszünteti a jezsuita rendet. A jezsuiták kiűzésének követelésében az itáliai országok, hercegségek igen következetesek voltak, Ausztria – tudjuk – csak a kikényszerített pápai bulla után, 1773-ban oszlatta fel a rendet, szekularizálta – a közoktatásügy javára – annak vagyonát. A példastatuálás megtörtént. Szabaddá vált az út az egyes országok által feleslegesnek ítélt szerzetesrendek eltörlésére; a pápaság és császárság 18. századi, nagyon is egyenlőtlen harcának körvonalai már kibontakoztak.

A Habsburg-dinasztia a történeti múltját féltékenyen ápoló Itáliában ghibellin hagyományokra is építhetett. Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára. Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát. Bandini előfutár, akinek emlékét kiváló tanítványa, Pompeo Neri tartotta fenn a későbbi nemzedék számára. Ő és II. Lipót gondoskodott műveinek kiadásáról. Neri már nemcsak elveket hirdetett, hanem módjában volt – előbb Lombardiában – egy nagy kísérletet is végrehajtani. Ő hozta létre a Ferma generalét, az adóbérlők egyesületét, hatalomra segítve egy burzsoá réteget, s ezzel módot adva a kormánynak, hogy a gazdasági ügyeket áttekinthesse. A birtokok és javadalmak reálértékének megállapítására kataszteri felmérést indított már 1749-ben. A felmérés tízévi munka után sikeresen lezárult: lendületet adott az agráréletnek, új közigazgatási berendezkedést vont maga után. A gazdaságilag legaktívabb rétegek, nemesi és polgári elemek egyaránt részesültek a reform áldásából: az adóterhek elosztása méltányosabbá vált. Mária Terézia nagyra becsülte Neri tevékenységét, II. József pedig, amikor ennek ideje elérkezett, már modernebb, de egyben sikertelenebb eszközükkel birodalomszerte imitálta. Egyébként a kataszter nemcsak a Habsburg főség alatti területek sajátja volt. Kísérletezett vele a Nápolyi Királyságban Tanucci is, akit Mária Terézia nagyra tartott, II. József pedig 1769. évi itáliai utazásakor veszélyes, a dinasztia szempontjából talán káros, de az ügyek vitelében hallatlanul buzgó államférfinak mutatja be. „Munkabírása óriási, minden a kezében van, mindent maga csinál” – írja József, mintha saját későbbi énjét karikírozná –, „hatalmára féltékenyen apró, bagatell dolgokkal is ő maga foglalkozik.”[5]

Bécsnek azonban elsősorban Toscana volt fontos, annak sem viruló központja, hanem szabadkikötője, Livorno, és a lombárd terület, mely teljes összeomlásából kiemelkedve egy-két évtized alatt az itáliai gazdasági élet fontos centrumává vált. Firenzében kitűnő partnerekkel dolgozott Péter Lipót (a későbbi II. Lipót császár), aki számára az áttörést a milánóiak végezték el. Trónra lépése előtt egy évvel jelent meg Beccaria korszakalkotó műve A bűnről és a büntetésről, ugyanakkor egyesültek az Ököl Akadémiájában az indulatos fiatal arisztokraták és értelmiségiek (Pietro és Alessandro Verri, Paulo Frisi, Alfonso Longo és mások, akik Beccaria nagyságát nem érték el). Elindították az Il Caffé című folyóiratot, harcot hirdettek a klérus, a társadalmi igazságtalanságok ellen (Voltaire, Rousseau, Helvétius szellemében, ki-ki radikalizmusához mérten), nyelvújító mozgalom élére álltak. E heves fiatal felvilágosítók egy évtizeden belül felelős állami pozíciókban – Beccaria egyetemi tanár lett – együttműködtek a közvetlen (Firmian) s a távoli főnökökkel (Kaunitz, II. József). A koordináció nem volt ilyen tökéletes Firenzével, Lipót ugyan mindenről beszámolt anyjának és bátyjának, de mind önállóbban tevékenykedett: az 1764-es éhínség után nyomban hozzálátott a fiziokrata reform végrehajtásához.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

A teljes cikk.

Mária Terézia

A teljes cikk.

Kaunitz kancellár

Valójában keveset olvashatunk Kaunitzról a magyar szakirodalomban. Életrajzi adatai természetesen ismertek. Sok levelét, állásfoglalását találhatjuk meg azokban a munkákban, melyeket a múlt század osztrák történészei Mária Teréziának vagy II. Józsefnek és Lipótnak szenteltek. De az igazi biográfia még megírásra vár. A porosz történetírás egyoldalú érdeklődését tükrözi egy életrajzi vázlat, és nem kielégítőek a pályakezdés időszakát elemző tanulmányok sem. Szerencsénkre a Kaunitz család, a „ház” felemelkedését végre egy korszerű szempontokkal dolgozó osztrák történetíró feldolgozta, és ennek kapcsán bemutatta azt a művelődési bázist, mellyel az ifjú Kaunitzot apja szinte beprogramozta, mielőtt közpályára lépett.

Az apa régi morva nemzetség – és egy birodalmi alkancellár fia volt. Anyjának, Rittberg grófnőnek (nevét később Rietbergre változtatta) felmenői keletfríz hercegi családból származtak. A szülők a császárvárosban tartózkodtak, amikor tizenhat gyermekük közül a hatodik, az első fiú, Vencel megszületett, Az egykor itt működött skót hittérítőkről elnevezett templomban – a kor karitatív gesztusa volt ez – a szegényházból iderendelt nincstelenek tartották keresztvíz alá 1711 februárjában. A később voltaire-iánusnak A, inősített Kaunitz serdülőkoráig szoros kapcsolatban volt az egyházzal; a kor szokása szerint amolyan járadék-ösztöndíjfélét húzott a münteri káptalantól. Erről a kanonokságról 15 éves korában öccse javára lemonondott. Ekkor már apja – igen körültekintően – világi karrierjét készítette elő, mellérendelve házitanár-korrepetítorként Johann Friedrich von Schwanaut. E nemesi származású tudós emberről, műveltségi állományáról, felkészültségéről, amit tanítványaival nyolc éven át megosztott, egy későbbi, az alsó-ausztriai akadémia direktori posztjára beadott kérvényéből kaphatunk képet. Schwanau Prágában, a Carolinumban tanult jogot, onnan Halléba ment, a századelő vezető német egyetemére, ahol a legrangosabb tudós professzor a természetjog nagyhatású művelője, Christian Thomasius volt. Ismeretes, hogy Thomasius kurzusain és munkáiban a természetjog szokásos tananyagán kívül a tortúra, az inkvizíció kérdéseivel foglalkozott, és külön, a korai felvilágosodás jeles iratait szentelte a tolerancia, a kínvallatás, az eretnekség kérdéseinek. Ugyanő a világi uralkodók kötelességévé tette, hogy az addig merőben egyházi vagy vegyesen egyházi és világi ügyeknek minősített pedagógiai-kulturális-társadalmi kérdésekbe beavatkozzanak. A közjog és a történelem professzora, Gundling (Nicolaus Hieronymus) a korszerű jogi ismereteket minden politikus, minden kormányzat számára nélkülözhetetlennek hirdette. Mint egykori retorikaoktató, hallgatóival antik auktorokat olvastatott és értelmeztetett.

Az ifjú Kaunitz nevelőtanárának előképzettségében a legújabb monográfia szerzője Christian Wolff hatását tartja a leglényegesebbnek. Nem a szokványos meggondolásból. Nem azt hangsúlyozva, hogy a természetjogi tanítások leghatékonyabb elméje hallei működése során a katolikus államok leendő hivatalnokait vagy instruktorait képezte ki. Ezúttal – s ez lényeges megfigyelésnek tűnik – Wolff matematikai kurzusai, a logika és matematika wolffi összekapcsolása kap hangsúlyt. „A matematikában iskolázott elme érteni, rendezni képes a világ jelenségeit… Ki tudja küszöbölni mindazt, ami homályos… more geomaetrico meg tudja a jövőt is tervezni.”[6]

A brünni és az austerlitzi szülői házban mozgalmas társadalmi élet közepette (mely alkalmas volt a jövendő államférfit mindennémű modorbeli finomságokra is kioktatni) folyt a házitanár vezette rendszeres tanulás, előadásokkal, ismétlésekkel, hozzáértők előtt lefolytatott nyilvános vizsgákkal. Így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulást. Jogot nem nagynevű, de nagy hatású mestereknél, filológiát, antik művészettörténetet és nyelvismeretet ChristnélHeynének, a nagy göttingai professzornak, a klasszika-filológia megalapítójának tanáránál – hallgatott. Tudatosan készült hivatali pályafutására; ekkorra már kialakult egyénisége, erősségeivel és jellegzetes korlátaival. A családját sújtó sok haláleset válthatta ki, hogy már ilyen fiatal korában óvni kellett attól, hogy képzelt beteggé ne váljon. Úgy tűnik, már ekkor sokat gyengélkedett, amihez légcsövi betegségeinek különös kezelése is hozzájárult: az akkoriban sűrűn alkalmazott érvágásokkal labilis szervezetét tovább gyengítették, A szemeszterek egy részét ágyban olvasva töltötte el.

Az eredetileg rövidebbre tervezett lipcsei tanulmányokat a közel másfél éves „gavallér-körút” követte. (A Kavaliertournak, mely minálunk időben tovább divatozott – túl a jozefinus évtizeden –, nem találjuk megfelelő magyar fordítását.) Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a [[Starhemberg hercegnővell, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejoratiy szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működbetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[7] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[8]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[9]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[10]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[11] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[12] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[13] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[14] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is. Leszczynski, XV. Lajos apósa, árnyékuralkodó Lotharingiában, francia tanácsosainak szignója hitelesíti a kíméletlen és azonnal életbe lépő rendelkezést. A francia abszolutizmus is, a spanyol, francia hajtáson nőtt abszolutizmus is nyelvrendeletekkel operált. Ott a francia, emitt a hűséges kasztíliaiak nyelve lett kötelező – nevezetesen a katalánok kárára. A példa tehát adott volt, az egységes adminisztratív nyelv hasznosságát ugyan ki vonhatta volna kétségbe? De Mária Terézia, bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt, jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja és fáradhatatlan utazásairól, a problémák belső ismeretéről híres fia. A nyelvrendeletet csak korlátolt formában, az új iskolarend keretei között engedte bevezetni, s az olasz és belga területeket ez alól is mentesítette.

A 12 pontos magyar program, a nyelvrendelet első felbukkanása azt mutatja, hogy a felvilágosult abszolutizmus Magyarországon követendő politikájának vázlatát Kaunitz rajzolta fel. Bizonyos programpontokat már Mária Terézia, a legtöbbjét utóbb II. József, a társadalommal való manipulálás tantételeit II. Lipót valósította meg.

Zinzendof Károly

Az udvar és a Lovagrend: e két fókusz határozza meg Zinzendorf életét, akinek protestáns családja a 17. századi vallásüldözések elől Alsó-Ausztriából Szászországba költözött. Ő maga szigorú pietista nevelést kapott a herrnhuti közösség élén álló nagybátyja hatása alatt, majd a jénai egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. 22 éves korában Bécsben meglátogatta féltestvérét, Zinzendorf Lajost, a katolizált, magas rangú gazdasági szakembert; ekkor még nem akart kiszakadni a szász környezetből. Bátyja, a bécsi társaság „szép Zinzin”-je Kaunitz közvetlen barátja, a Legfőbb Állami Számszék alapítója, nagy érdemeket szerzett a hétéves háború utáni zilált gazdasági helyzet rendezésével. Így Kaunitz kancellár, majd az ő ajánlatára Mária Terézia felfigyelt a szorgalmas, szerény, művelt fiatalemberre, és taktikusan kezelésükbe vették. Nagy lelki vívódások után vállalt hivatalt – ez 1764-ben annyit jelentett, hogy át kellett térnie a katolikus hitre. A hivatal gyengén fizetett, a rangos közegben rangosan kellett élnie – megint csak protekcióval a Német Lovagrend tagja lett, ez rendszeres javadalommal járt. A valláscserével Zinzendorf eladta lelki nyugalmát, de annál inkább a tolerancia-elv hívévé szegődött. Eladta magánéletét – mint a Lovagrend tagja családot nem alapíthatott.

A bécsi udvari körök e jövevénye azonban így lesz új kötöttségei révén mégis szabad. Korlátlan lehetősége van a munkára, rendkívül sokat utazhat. Mindent láthat, minden könyvhöz hozzájuthat. A látottakat s az olvasmányokat szembesítheti, majd vak elszántsággal igyekszik a legjobbat, a leghelyesebbet javasolni, elfogadtatni, keresztülhajtani. Beutazza egész Európát. Az udvar fizeti ezeket a gazdasági utazásokat. Az a dolga – s ezt híven teljesíti is –, hogy felmérje az Ausztriával baráti vagy ellenlábas országok gazdasági kapacitását. Megvizsgálja, milyenek a lehetőségek gazdasági kapcsolatok felvételére vagy bővítésére. De az is a dolga, hogy művelődjék, s ha majd vezető állásba kerül, nagy hírű bátyjához méltóan lássa el munkakörét. Az utazások sora 1763-ban kezdődik, akkor Danzigban jár, majd 1764-ben Tirolba kíséri főnökét, s onnan kezdi első tanulmányútját: célja Svájc, Dél-Franciaország, Itália. 1765-ben olasz területeket jár be, onnan hajózik át Spanyolországba. 1766-ban ismét olasz, majd görög földön találjuk. Ekkor és utóbb a Máltából a szigeteket, mediterrán partokat érintő, szimbolikus „keresztes harcra” indul, ez lovagrendi kötelessége. Bár néhány hónapra visszatér Bécsbe, 1767-ben már Belgiumban van, majd néhány hónapot Párizsban tölt. Ezután megint Spanyolország és hosszabb portugáliai tartózkodás következik. 1768-ben Anglia, Skócia, Írország tanulmányozása után ismét Párizs. 1769: a nagy francia kereskdelmi központok, kikötők után Belgium, Hollandia. 1770-ben közel egyévi tartózkodás után hagyja el Brüsszelt, célja most a Német Birodalom területeinek megismerése, majd Berlin, s II. Frigyesnél audiencia. 1771-ben kissé megpihen Bécsben, majd osztrák körutat tesz, Triesztet és Fiumét is felkeresve. Végre 1772-ben megbízatása Magyarországra szólítja.

A folyamatosság kedvéért jelezzük, hogy 1773 a cseh területek, 1774 a lengyel, orosz és svéd út éve, majd 1775-ben Dánián át Hamburg, Prága és Bécs következik, 1776-tól 1782-ig Trieszt kormányzója.

Tizenkét év telt el szüntelen utazással. Látott sok templomot, szinte minden kikötőt, látta Európa legmodernebb gyárait, legszebb képtárait, beszélgetett Rousseau-val éppúgy mint Voltaire-rel, és elégedetten állapíthatja meg 1768 őszén Párizsban, hogy Diderot vidámabb és fiatalabb mint annak előtte. Természetes, hogy Franciaországban éppúgy nem mulasztotta el a lényeges emberek ismeretségét, mint másutt sem.

A lényeges emberek: az államférfiak, a tapasztalt kereskedők, a neves festők, szobrászok, a szalonokat kormányzó hölgyek, az ügyes iparosok. Mindenekelőtt azonban az írók, tudósok, gondolkodók, akiknek írásait Zinzendorf már akkor tanulmányozta, amikor még a személyes ismeretségek reménye sem csillant fel. Ha Londonban Hume-mal vagy Franklinnal társalog, ezt működésük, műveik ismeretében teheti. Fokozottan érvényes ez Párizsra. A Német Lovagrend levéltára őrzi feljegyzését, milyen sorrendben akarta megismerni Európa fővárosának nevezetességeit, az intézményeket, embereket. Első helyen Mirabeau áll, tőle akar tanácsot kérni, miként művelje magát leendő szakmájában. S Mirabeau mellett felsorolja Forbonnais, D'Alembert, Diderot, Helvétius, Buffon nevét. Programja, hogy összeszedje a gazdasági intézkedések szövegeit, amelyek tanulságosak lehetnek, továbbá, hogy megvizsgálja a francia tőzsde működését, annak hatását az államadósságok amortizációjára.

Elsődleges célkitűzésének maradéktalanul eleget tesz. Összesen 43 hosszabb-rövidebb iratban foglalja össze gazdasági tapasztalatait, s ezeket már azok az elvek hatják át, melyeket Mirabeau körében szerzett. Mindennapos vendég Mirabeau házában. Itt találkozik a fiziokratákkal – az ökonomistákkal, ahogy nevezik őket –, köztük Turgot-val. Kissé csodálkozik azon a görcsös ragaszkodáson, amellyel mesterük, Quesnay műveit – szent szöveg módjára – idézik. De izgalmas, tanulságos beszélgetéseket folytat velük: „tiszta, következetes, jótékony elveik … teljesen megfeleltek erkölcsi igényeimnek, függetlenségi hajlamomnak, egyszóval tanításaikat azonnal magamévá tettem, ezek vezettek be egy nagy állam követendő gazdaságpolitikájába”.[15]

Ez a fellobbanó helyeslés és vonzalom évtizedes következményekkel jár, és korántsem korlátozódik Zinzendorf személyére.

Utazásait bécsi „pihenők” szakítják meg. Ilyenkor bekapcsolódik a Kamara, a Számvevőszék, a Gazdasági Tanács munkálataiba, és esténként Kaunitz hercegnél, gyakran Esterházy kancellárnál, a Batthyány-, Grassalkovich-, Pálffy-palotákban vendégeskedik, ahol megfordul az osztrák és magyar arisztokrácia minden éppen Bécsben tartózkodó tagja. Itt szövődik évtizedes barátsága Teleki Józseffel, itt ismerkedik meg Fekete János gróffal, itt taglalják előtte a Bécsben csak átutazók Magyarország és Erdély különleges problémáit. Ezeket a problémákat hamarosan jogi gyűjteményekben, statisztikai kimutatásokban is tanulmányozza, mígnem sor kerül a személyes tapasztalatokra.

Kisebb kirándulásokat már előbb is tett Nyugat-Magyarországra, de szakszerű, az előző utazásokhoz hasonló több hónapos „kiküldetésre” csak most került sor. 1772. május 2-án már magyar földön írja naplóját &ndsh; ahol tennivalói szorosan összefüggnek azzal az uralkodói leirattal, melyben Mária Terézia 1771. január 21-én elrendelte az ország ipari termelésének felmérését, annak megállapítását, hány iparág működik, milyen cikkeket, milyen árban és mennyiségben gyártanak, s hová exportálnak.

Sonnenfels professzor

Mária Terézia 1776-ban el is törölte a halálbüntetést, de a büntetőjog egységes kodifikálásának problémája ezzel még nem oldódott meg. 1781-ben rendeli el majd II. József a Constitutio átdolgozását. A bizottság elnöke a felvilágosult von Sinzendorf (Zinzendorf Károly jó barátja) lett, és Sonnenfels is helyet kapott benne. A bizottság von Kees álláspontját fogadta el, aki a halálbüntetést differenciált szabadságvesztéssel és kényszermunkával kívánta helyettesíteni. Az 1787-ben született Allgemeines Gesetzbuch über Verbrechen und deren Bestrafung, az úgynevezett Josephina vezérfonala sonnenfelsi szövegekre vezethető vissza; stílusa közvetlen közreműködésére enged következtetni.

Sonnenfels hatása sok szálon futott. A „tananyag”, a röpiratok, a folyóiratok, a szabadkőműves, sőt illuminátus kapcsolatok Bécsben, az örökös tartományokban, illetve Magyarországon és Erdélyben ellentétes előjelekkel jelentkeztek. Nagyon másképpen reagált Sonnenfelsre az oszt- rák, másképpen a magyar arisztokrata, a német irodalmi nyelv bajnoka más érzelmeket váltott ki a Lajtán túli értelmiségi körökben, mint a Tiszántúlon. A liberális eszmék előfutára nehéz árat fizetett társadalmi „betagozódásáért”.

Kudarcot szenvedett Sonnenfels folyóirat-alapítási kísérlete: az Előítélet nélküli emberben az irónia eszközeivel ostorozta a rangkórságot, az ostoba előítéleteket, de a kozmopolitizmust is. Magára zúdította az egyház haragját, mert bírálta a kolduló szerzetesek túlságosan magas számát, károsnak ítélte a kolostorok menedékjogát. Lapját először csak szigorú cenzúra alá vették, majd betiltották. Folyóirata egyébként csak szűk olvasótáborban vált közkedveltté. A porosz Friedrich Nikolai valószínűleg jól látta: „Olyan igazságokat vágott olvasóinak arcába, olyan igazságokat mondott ki, amelyekre eddig csak általában mertek gondolni az emberek. Kár, hogy mindezt sok keserűséggel, s olyan hangnemben írta, mely túlzott önszeretetre vall.”[16] Korai népszerűtlensége ellenére az udvar a politikai és kamarai ismeretek tanszékének vezetőjétől sokat várt. Mária Terézia főként a gyakorlati hasznot remélte, azt, hogy az állam innen nyer jól képzett hivatalnokokat. Ezért kecsegtette a diákokat biztos állásokkal, amikor így rendelkezett 1763-ban, a katedra megnyitásának évében: „Azok, akik az előadásokat látogatják, s az ismeretekben jó előmenetelre tesznek szert, mások előtt kerülnek hivatali alkalmazásra.”[17]

A tananyagot Sonnenfels a Grundsätzeben fektette le, s ebben nem követi előfutárát, Justit, sem a korai német kameralisták elméletét, sőt élesen polemizál velük. A csupán tanácsadásra szorítkozó, túlzottan aprólékos és részletező tankönyvek szerinte lealacsonyítják a kamarai tudományok színvonalát. Az ő célkitűzése az, hogy ezeket a tanokat a tudomány színvonalára emelje, nem szakítva el a gyakorlattól az elméletet. A teória és praxis összefonódásának fontosságát így indokolja: „Az empirikust nem kell összekeverni a praktikussal. A rutin (ami nem más, mint az irányítatlan gyakorlat) politikai sarlatánt szül, az elmélet, ha hiányzik a körülmények ismerete és a tapasztalat, álmodozókat és utópistákat. Az igazi gyakorlat: olyan készenlét, amely a törvényeket minden előadandó esetre alkalmazni tudja.”[18] Ebből a vezérelvből fakad, hogy elméletének kidolgozásánál a Habsburg Birodalom valóságát tartja szem előtt, nem másol, csak az a fontos, ami Ausztriában is felhasználható. Monográfusa szerint az ő munkásságával megtörtént a természetjog és a kamarai stúdiumok racionalizálása.

A német szerzőket általában kritikai megjegyzésekkel illeti, és ez nem véletlen. Egész más célok vezérlik őt, mint a nálánál egy-két emberöltővel korábban élő és alkotó kameralistákat. Azok még a fejedelmi fiskus gyarapítása érdekében arra tanították az uralkodót, hogyan kell „okosan” gazdálkodnia, miként vállalja magára az ország gazdasági életének felvirágoztatását. Fejlett polgárság híján a kor objektív igényei és viszonyai tükröződtek e felfogásban. Sok fejedelmi és főúri-hivatalnoki alapítású manufaktúra keletkezett ennek nyomán (úgynevezett Beamtermerkantilismus). Maga Lotharingiai Ferenc is így szerezte vagyona nagy részét.

Sonnenfels már nem a fejedelmi fiskus érdekét tartja szem előtt, hanem az egész államét. Az állam gazdasági, kulturális felemelkedését azonban az egyének jóléte alapozza meg. Ezért teljesen új törekvésként jelentkezik nála – felemelkedésének története alapján igen logikusan – az individuum egyéni érdekének elismerése és elismertetése, társadalmi és gazdasági emancipációjának követelése. Állam és egyén elválaszthatatlanul összefonódnak, mert kölcsönösen egymásra vannak utalva a közös végcél, az általános jólét elérésében. Így fogalmazza ezt meg filozofikusan: „A rész jóléte az egész jólétén alapul, az egész jólétének eredete viszont a rész jóléte.”[19]

Művében átgondolt mezőgazdaság, ipar- és kereskedelempolitika, valamint egy államilag irányított pénzügyi rendszer körvonalai bontakoznak ki. Ám a „Polizei”, a rendészet-közigazgatás sem maradt változatlan, látókörébe esnek olyan területek is, melyeknek szabályozása elkerülte elődeinek figyelmét.

Sonnenfels úgy alkalmazta kora uralkodó gazdasági elméletét, és úgy idézte gyakorlatát, hogy a Bécs központú Ausztria számára előnyös legyen. Szorosan kapcsolódott előfutáraihoz a népesedési problémák hangoztatásával. A népesség gyarapítása művében nem Öncél, hanem az állam végcéljának, a közjó elérésének eszköze; az állam belső és külső biztonságát, hatalmi és gazdasági gyarapodását, kulturális felemelkedését hivatott szolgálni. Ezzel Sonnenfels meg is alapozta Ausztria nemzetgazdaságtanát, és hozzájárult – ha nem is világviszonylatban, de a Habsburg Birodalom országaiban mindenképpen – a már tudományos igényű gazdaságtan kialakulásához.

A populáció kérdése minden általa művelt tudomány meghatározója:

„28.§ Minél nagyobb a népesség, annál nagyobb az ellenállás ereje, amelyen a külső biztonság nyugszik – ez a politika alaptörvénye.

29.§ Minél nagyobb annak a népességnek a száma, amelynek segítségére számítani lehet, annál kevésbé kell félni az országon belül – ez a políciáé.

30.§ Minél nagyobb a népesség, annál több a szükséglet, annál sokrétűbb a táplálkozási mód. Minél több a kéz, annál több a földművelés és a szorgalom terméke, az alapanyag külső cseréhez – ez a kereskedelemé.

31.§ Minél több a polgár, annál jobban járulnak hozzá a közkiadásokhoz, annál kisebb az egyes adózókra eső adóteher, anélkül, hogy közben az állami bevételek csökkennének – ez a pénzügyi tudományé.”[20]

A népesség növelését minden uralkodónak szem előtt kell tartania, de természetesen a növelésnek is vannak korlátai: „az állam kiterjedése, politikai és fizikai állapota, valamint egyéb körülmények.”[21]

Meg kell ismerni az adott körülményeket: a megismerés eszköze lehet a politikai aritmetika (az angolok nyomán halálozási adatok, egy főre eső gabonafogyasztás, házassági és születési anyakönyvek adatainak értékelése) és a népszámlálás vagy összeírás. Az összeírás fontosságát növeli az is, hogy fel lehet használni az állam gazdaságirányító tevékenységének megtervezéséhez és a foglalkoztatottság felméréséhez.

Az egyházzal népesedési elmélete miatt is összeütközésbe került. Ellenezte a kivándorlási kényszert (cseh-morva protestánsok). Szükség esetén szabályoztatni kívánta a házasságok számát, sőt új regulációkat is kidolgozott: a házasság megtiltását öreg és beteg emberek között, szükség esetén pedig a cölibátusi fogadalom feloldását. Migazzi bécsi érsek tömören meg is fogalmazta az ellentét okát: „Sonnenfels elméletének az az alapelve, hogy az állam gazdagsága a népességtől függ – ez sérti a keresztény doktrínát. ”[22]

Annál lelkesebb követőre talált Sonnenfels népesedési tana II. Józsefben, már korrégens korában. Látni fogjuk, amikor uralomra került, a bevándorlást az 1781-i tolerancia-rendelettel közvetve elősegítette, 1784. augusztus 10-i pátense viszont megnehezítette a kivándorlást, komoly pénzbüntetéssel sújtva az emigrálni készülőket.

Tallózva Sonnenfels művében, mely nem más, mint az új uralmi szisztéma óriási méretű kátéja, néhány megállapítást, célkitűzést idézünk:

„Mindent szabad, amit a törvény nem tilt”[23] – vagyis az egyéni szabadságjogok gyakorlásának feltétele a törvény ismerete. Ebből fakad az a követelése, hogy „…a törvények megfogalmazása ne a széplelkek munkája legyen, de ne is egy kancelláriai fogalmazó rutinmunkája”.[24] A törvények stílusát rövidség, egyszerűség, érthetőség, tömörség jellemezze, kifejezésmódjában közelítsen a népi nyelvhez, hogy az egyszerű polgár is megérthesse. A törvények nyilvánosságra hozataláról a polícia, a hatóság gondoskodjék, ez anyanyelven (!) történjék, nyomtatás vagy szóbeli kihirdetés formájában.

Az állam védelmi tevékenységének ki kell terjednie a polgárok személyi, vagyoni és becsületbeli biztonságának megóvására. Sonnenfels nem a jogokat nyilvánítja ki, hanem az ezek megvédésére szolgáló rendszabályokat közli. A felsorolás – amelyből kitűnik, milyen veszélyek fenyegetik a személyi biztonságot (gyilkosság, vigyázatlan cselekedet, betegség, szegénység, testi fogyatékosság és az élelem hiánya), és amely veszélyeket el kell hárítani – megmutatja, hogy az állami gondviselésnek ki kell terjednie az egészség- és szegényügy, valamint az élelmiszerek ellenőrzésének területére is.

Követeli az orvosképzés megjavítását, de ez önmagában nem elég, ha e tudomány gyakorlatban való alkalmazásának nincs meg a lehetősége. A sebészeknek, orvosoknak, bábáknak, dajkáknak, patikusoknak, mindazoknak, akik az egészség megóvásán fáradoznak, nemcsak tudományos ismeretek megszerzése legyen a fő céljuk, hanem a gyakorlatban is alkalmazzák azokat. Ezért minden városkában legyen orvos és szakképzett bába,a falvakban pedig, „ahol költséges ezeknek az eltartása, állami pénzből gondoskodjanak ellátásukról”.[25] Ellenőrizni kell a patikákat, drogériákat, laboratóriumokat, az egészségügyi felügyelők (az úgynevezett physicusok) figyelme terjedjen ki arra is, hogy az orvosság, a kórházi ápolás díja a dolgozó osztályoknak is megfeleljen. A felügyelő kötelessége a járványok elleni óvintézkedések megtétele, az élelmiszerek minőségének, a víz, a levegő, a városi utcák tisztaságának ellenőrzése és biztosítása. (Említsük itt meg, hogy Sonnenfels sürgetésére a hetvenes évek végén Bécs lesz Európa első „kivilágított” fővárosa.)

Tudjuk, ez a van Swietennél is fellelhető állami egészségügy-irányítási program erősen hatott Mária Teréziára és II. Józsefre.

A társuralkodó József császár

Mária Terézia és fia között ellentétek vannak: ezt jelzik a követjelentések, erről ádázkodik firenzei naplójában Lipót nagyherceg. Többségükben erről tanúskodnak az anya és fia közötti levél- és cédulaváltások megmaradt darabjai. A mindennapok ütközésmentes együttlétei, a bizalom és nagyrabecsülés megnyilatkozásai kevésbé rögzítődnek. Ezeket csak a távollét szeretetteljes pillanataiban fogant írásokból lehet rekonstruálni. Két szenvedélyes, dinamikus ember – az egyik élete nagy és hosszan elnyúló válságában, a másik a cselekvés belső kényszerében és külső akadályoztatásában. Mindenképpen a generációs és felfogáskülönbség pompás esettanulmányát kínálják. A pszichológiai megközelítéstől eltekintünk, és kizárólag a fiatal, majd meglett férfivá érő társuralkodó, a hatékony, de főként utóéletében ható uralkodó portréját kíséreljük meg felvázolni.

1765-ben, amikor apja meghal és ő korrégens lesz, 24 esztendős. Már egy éve római király, tehát az európai protokollban előkelő helyet foglal el. A római királlyá koronázás – emlékezzünk Johann Wolfgang Goethe szavaira a Költészet és valóságból – még a boldog szülők jelenlétében történt. A frankfurti előkészületek Európa, különösen Közép-Európa görcsös ragaszkodását jelzik a feudális rítusokhoz. A választófejedelmek pompázatos érkezésének hangulatát elhomályosította az aggodalom, hogy előjogaikon sérelem esik. „Még jobban résen voltak, mint máskor, mert tartottak Józseftől, heves vérmérsékletétől és feltehető terveitől.”[26] A magas méltóságok és a messziről is odatóduló nép eljátszotta a régi királyválasztások hagyományos színjátékát. Így az uralkodók a várostól távol felvert sátorban fogadták a hivatalos tisztelgéseket. Volt ágyúdörgés, harangzúgás, pompás díszfelvonulás. Goethe ügyes, közvetlen közelből nézi Lotharingiai Ferencet és Józsefet, „akiknek öltözete egyforma… a császár igazgyönggyel, drágakővel ékes bíborselyem ornátusa, valamint a korona, a jogar és az országalma igen tetszetősen festett, mert minden új volt, de híven és ízlésesen utánozta a régit. Ferenc császár így kényelmesen mozoghatott öltözékében, és komoly, méltóságteljes arcáról megismerszett a császár és atya. A fiatal király ellenben úgy hurcolta magán Nagy Károly óriási ruhadarabjait és klenódiumait, mint egy álruhát, elannyira, hogy maga sem állta meg mosolygás nélkül, ha néha-néha atyjára pillantott. A koronát erősen ki kellett bélelni, s úgy állt el homlokától, mint holmi eresz. A dalmatika meg stóla nem illett hozzá, akármennyire is bevarrták és ráigazították is alakjára.”[27] A középtermetű, arányosan izmos, sportokban-lovaglásban edzett fiatalember íme komikussá vált az előtt a világ előtt, melyről már készített egy-két memorandumot. A kormányzás, a feudális világ kritikáját ő már megírta, de most végigszerepelte a processzust, végignézte a tömeg közé dobott arany-ezüst érmékért és a lovaknak szórt zabért, a mészáros céh sült ökréért folyó dulakodást, a borszállítók viaskodását.

II. József ekkor négy hónapja özvegy. A himlőoltást még nem ismerik Bécsben. Felesége, Pármai Izabella, akit valóban nagyon szeretett, s aki a császári udvartól, talán férjétől is idegenkedett, de mint a Bourbon-család tagja politikai házasságot kényszerült kötni, egy leánygyermeket hagyva maga után, himlőben halt meg. Józsefet már ekkor, a koronázás idején sürgetik szülei, hogy új házasságot kössön: ezúttal nemcsak képről ismeri jövendő élettársát, maga ment menyasszonynézőbe. A bajor Mária Jozefát tekintette meg, akire bátyja halála esetén Ausztriára kedvező örökség száll. Hiába írja le, milyen előnytelen külsejű a foltos arcú, hibás fogú, tömzsi főhercegnő, azt a döntést kapja, hogy a „nép” kívánsága e házasság megkötése. Ez megtörtént, és mégsem történt meg. Klasszikus és szinte tragikus esete ez a matrimonium non consummatumnak. József még a lakosztályukat összekötő erkélyt is elfalaztatta. Egyáltalán nem volt hajlandó érintkezni a szerencsétlen és megalázott nővel. EZ is hímlőben halt meg, és József – 1770-ben elvesztette elő házasságából született kislányát – hajthatatlan maradt. Nem lehetett vele újabb házasságról még tárgyalni sem. Még beszélni sem lehetett előtte új asszonyról. Utálta a házasság állapotát – s mentesítve is érezte magát mindennemű dinasztikus kötelezettség alól, hiszen öccsének, Lipótnak évente születtek gyermekei, számuk idővel meghaladta az egy tucatot.

1765-ben apja elvesztését valóban megsínylette az ifjú császár. Gyakorlatias lénye, érintkezése a külvilággal sokkal inkább volt Lotharingiai, mint Habsburg. Lipót az őse, de József az első képviselője, megszemélyesítője ennek az új, dupla nevű dinasztiának, amely voltaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiát kialakította, majd felbomlását elősegítette. Százados előzmények és távlatok perspektívájában a fiatal Habsburg-Lotharingiai József igazán sokat ígért. Gondoskodtak erről körültekintő szülei már megtervezett és gonddal figyelt nevelése során. Társuralkodói magatartásának megértéséhez e neveltetés vázolása elengedhetetlen.

Az osztrák történészek hiányolják József neveltetésében a markáns tanáregyéniségeket. Holott nagyon alapos nyelvtudásról, a német és francia mellett latin és olasz ismeretekről jól gondoskodtak a tanárok, csakúgy, mint a humán és természettudományos ismeretek alapjairól. Az utóbbiak nem is tartoztak volna igazán a tananyagba, de Lotharingiai Ferenc híres kabinettje érdekelte a trónörököst. (Majd Mária Anna főhercegnő, a neves Born Ignác, a szabadkőműves természettudós segítségével lesz a kémiai és fizikai ismeretek-gyűjtemények igazi pártfogója.) A leendő uralkodó számára a történeti-jogi ismeretek, a kormányzati tennivalókhoz nélkülözhetetlen térképolvasási, aktaértelmezési gyakorlatok sem hiányoztak a tananyagból, amelyet Bartenstein gróf hangolt össze, és amelynek különösen József serdülőkorában legfontosabb előadója a Terezianum volt professzora, Christian August Beck. Ő állította össze – a császári házaspárral egyetértésben a Pufendorf nyomán, de a természetjog más művelőinek, így Wolffnak a munkái alapján is az állam, államvezetés nem hagyományos értelmezését. Az „Isten kegyelméből uralkodunk” tétellel szemben a trónörökös a társadalmi szerződés egy letompított tanával ismerkedett. Azzal, hogy milyen kötelességei vannak az uralkodónak a néppel szemben. Példatárt kapott: megismerkedett a különböző kormányformák jó és rossz oldalaival. A tanulságok azt sugalmazták, a dinasztia hatalma az alattvalók jólétének függvénye.

Számunkra fontos, mi állt a tananyagban Magyarország vonatkozásában. „Termékeny ország, de több hasznot hozna, ha bizonyos területein nem lenne lakossághiány.”[28] Ha a király megesküszik az alkotmányra, és esküjének nem tesz eleget, méltóságáról leváltható. Ez a jogszokás Magyarországon, Aragóniában és Lengyelországban. A tananyag közölte, mi volt az eljárás a magyar rendekkel szemben, amikor meg kellett akadályozni a szabad királyválasztást, s elemezte a Pragmatica Sanctio elfogadtatásának körülményeit.

A tananyag mindenkor hangsúlyozta a közjó követelményét, de ugyanilyen erővel mutatott rá a dinasztikus kötelezettségekre is. József társuralkodó korában, de önálló uralma idején is hű marad tanulmányainak alapvonalaihoz. Egyik 1770 táján írt feljegyzésében le is szögezi: „A Ház biztonságának fenntartása első célunk. Minden egyéb, mégoly előnyökkel kecsegtető ügy e mögé kerül. Ha a biztonságot semmi sem veszélyezteti, akkor igyekezni kell a Habsburg-dinasztia előnyeinek, gyarapításának érdekében mindent megtenni…”[29] Idézi kedves auktorát, Tacitust. Alaposan átfogalmazva, nem német fordításban, hanem latinul szólaltatja meg. Elutasítja a langyos, kétkulacsos politikát: „medium sequi inter duos quorum utrumque anceps est, deterrimum est, quia media via est quae nec amicum parit, nec inimicum tollet.”[30] József ezt az elvet gondosan betartotta. Nem választotta a kétséges ellenfelek vagy partnerek között a közbülső utat, mivelhogy az sem barátot nem szerez, sem az ellenséget nem szereli le – hanem a kiélezett helyzeteket szinte kiprovokálta.

Szerette Voltaire-t is, legalábbis az Henriade] többszöri olvasása ezt tanúsítja. De magatartásával nem az „épater”, az elképesztés volt a célja. Valószínűleg a tanulmányok, a kimutatható olvasmányok (így Muratori Della publica felicitája), a tanári hatások az alapanyagon, az ifjú József egyéniségén valamit módosíthatták, bizonyos mértékben formálhatták. De az egyéniség erőteljes vonásai adottak voltak, csakúgy, mint fivérénél Lipótnál vagy vetélytárs testvérénél, Mária Krisztinánál, aki Albert herceg feleségeként előbb Pozsonyban, majd Brüsszelben helytartóné. A Habsburg-Lotharingiai-ház ifjú nemzedéke – beleértve a kétes hírű, de semmiképpen sem jelentéktelen Marie Antoinette-et – markáns egyéniségek voltak.

És mindegyik tartott a római király, majd társuralkodó II. Józseftől, akiről nem hisszük, hogy közeli vagy távoli példaképeket keresett volna. Egyáltalán nem hisszük, hogy példaképe – ahogy ezt sok helyütt olvashatjuk – éppen Porosz Frigyes lett volna. A martiális sikerekkel szemben, a sok gondot és megaláztatást okozó ellenféllel szemben természetesen nem lehetett II. József közömbös, nyilván érdekelte. Ennek az érdeklődésnek és a külpolitikai próbálkozásoknak tulajdoníthatjuk a sokat emlegetett neissei találkozót. De már 1763-ban olyan kész, még ha naiv programot vet papírra – a sokat emlegetett Álmodozásokat –, hogy a magatartásbeli sajátságok, a jozefinus „stílus” jegyeit felesleges Potsdamban keresni.

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[31] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[32] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[33] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[34] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt. Egymást érik a látványos udvari fogadások. A trónörökös mindettől viszolygott, s tervezetében ellenszenvét nyíltan ki is fejezte. „Az arisztokrácia jövedelmét megnyirbálva nem várhatom, hogy udvartartásom fényes legyen. De mire jó az! Belső erő, jó törvények, az igazságszolgáltatás pontos végzése, rendben tartott gazdasági élet, erőteljes katonaság, igényes ipar, tiszteletben álló uralkodó Európa e nagy &aquo;udvarát» inkább díszíti, mint az ünnepségek, gálaestek, a gyémántokkal ékesített öltözékek, az aranyozott termek és étkészletek… Ne legyen több lakoma, hazánkon kívül készített elegáns ruházat!”[35]

Teljesen át kell alakítani a bürokratikus apparátust. Csak a személyes érdem lehet a foglalkoztatás alapja. Ha nem a protekció, hanem a tehetség segíti állásba az érdemeseket, rejtett zsenik fognak előbukkanni, s mindenesetre mindenki igyekezni fog. Ha nagy vagyonok, nagy jövedelmek többé nem állnak rendelkezésre, megbecsülik azt a fizetést, amiből élniök kell, s felkészülnek hivatásuk gyakorlására. Az optimista uralkodójelölt, aki mint tudjuk, később úgynevezett pásztorleveleket intézett hivatalnokaihoz, ekkor még úgy képzelte, hogy ötévenként állapíthatja meg a bürokraták fizetését, akik, ha mulasztásból elmarasztaltatnak, a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. „Nem tudom, milyen alapon követhet el büntetlenül visszaélést egy akármilyen régi család sarja, amikor azt, aki nem tudja nemességét igazolni, azon nyomban felkötik.”[36] Ő bizony alaposan le fogja szállítani a magas fizetéseket, és éppen a kis kancellisták, írnokok jövedelmét fogja megemelni, akik néhány száz forinton tengődnek.

Minél kevesebb iromány – ez legyen a jelszó. József hivatalok egyesítésével, a kulcsemberek napi tanácskozásával óhajtja megvalósítani az operatív munkamódszert, s az állam irányítását olyan testülettel akarja végezni, amelyben Lombardia, Belgium és Magyarország ügyeit is megtárgyalják. Nem akarja felborítani a Magyar Kancellária működését; „mielőtt ésszerűen többet lehetne igényelni ettől az országtól [mármint Magyarországtól], arra kell törekedni, hogy boldoggá tegyük. Meg kell reformálni belső rendjét, megkönnyíteni áruforgalmát, kereskedelmét… Azt mondják, a magyar kereskedelem ártalmára van az osztrák tartományoknak.”[37] Ha majd elérhetővé válik az ország megadóztatása, az lesz a monarchia Peruja, de nem országgyűlésen kell az adót kérni, hanem taktikusan kell eljárni. Itt aztán olyan fejtegetések következnek, amelyek Kaunitz Magyarországra vonatkozó 12 pontja ismétlésének tekinthetők. Csak persze Kaunitz le nem írná azt a lehetőséget, hogy „minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak…, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül”.[38]

Az államháztartás talpra állítása a vagyonosokat fogja sújtani. Az Európa-szerte elfogadott 6%-os kamatot József teljes közgazdasági tájékozatlansággal 3%-ra kívánja leszállítani. Ily módon néhány év alatt az államadósságok eltűnnek, s a beruházásokhoz szükséges eszközök is rendelkezésre fognak állni.

Az Álmodozásokat az Emlékeztető követte 1765-ben. A Habsburg családi levéltár őrzője és feldolgozója, Alfred von Arneth nevezte el így. Ő volt az, aki kommentálta is – kivonatosan ismertetve ezt az előbbinél sokkal terjedelmesebb iratot –, s le is közölte a Mária Terézia és József levelezését tartalmazó forráskiadványában. Oda is illik. Mert kormányzati reformkérdések tömegével foglalkozva az ifjú császár voltaképpen anyjának ír magánlevelet, melyben elégedetlenségét fiúi őszinteséggel feltárja. Elhiszi, hogy az uralkodónőt a gyász annyira megtörte, hogy valóban visszavonulásra készül. József nem tudja, hogy éppen színlelés nélküli kritikája az egyik mozzanat, ami ezt a visszavonulási szándékot megváltoztatja. Éretlensége és tettrekészsége egyaránt megriasztják a tapasztalt anyát, akinek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a fiatal társuralkodóéval. És utólag visszatekintve a két markáns egyéniség tevékenységére, Mária Terézia negyven és József kilenc esztendejére, a különbség az aktív uralom összehasonlításában még szembeszökőbb.

A magánlevél-elaborátum sértő elemei nem lényegesek. Főként az udvari kiadásokra vonatkoznak, arra, hogy Mária Terézia (persze csak általános alany szerepel, és senki sincs név szerint megnevezve az egy Kaunitzon kívül, akit maradéktalanul dicsér és becsül József) lágyszívű, a sirámokat meghallgatva oktalan pénzszórást is engedélyez, hogy a cenzúra és a vámhatóságok tapintatlanok, és káros tevékenységükért egyenesen ő a felelős.

Vessük össze az Álmodozásokat az Emlékeztetővel, az 1763-as iratot az 1765. évivel. Szembeszökő a hangvétel érettsége az utóbbiban. Elmélkedő-filozofáló, a korban szinte kötelező okfejtések és gyakorlati megoldásjavaslatok váltják egymást. Önmagát is kritikusan szemléli, korábbi tájékozatlanságától elhatárolja magát (csak arcokat és parókákat láttam – mást nem ismertem még). Az a szerencse – írja ironikusan –, hogy kezdeti tapasztalatait már el is felejtette, hiszen csak kívülről szemlélte az ügymenetet; ez magyarázza elhamarkodott ítéletét, túlságosan őszinte, gyors véleménynyilvánítását, túlságosan optimista javaslatait. Ezt követi a sokat idézett, rosszul értelmezett mondat: „Ezen idő óta ateista vagyok a gazdasági elméletek vonatkozásában. Több &baquo;vallást» látok [a merkantilistákat és azok ellenfeleit érti ezen], és egyiknek sem hiszek.”[39]

Mestere, Kaunitz módján ő is pontokba szedi javaslatait. Tizenhét pontban rögzíti álláspontját. A milícia ügyént a tizenkettedik pontban tárgyalja, de többször is visszatér a fegyelem és a katonaság, a monarchia védelme és felkészültsége kérdésére. Néhány kemény javaslata nagy elképedést válthatott ki – mindenesetre kiváltotta Mária Terézia rosszallását. Az egyes területek (provinciák, így nevezi Magyarországot is) vezetői minden év elején jelenjenek meg Bécsben, adjanak számot a honi helyzetről, a végrehajtott rendeletekről és mulasztásaikról is. Polgári és katonai vezetők egyaránt készüljenek fel az ilyen évi beszámolókra. A civil és militáris ügyek összefonódását javallja: minden tisztviselő szolgálata megkezdése előtt katonáskodjék három éven át. Ezzel nagyobb fegyelem érhető el, mint az iskolai hitoktatással, mely csak alamusziságra nevel, és nem hasznos állampolgárokat készít fel a pályára. Egyébként is elégedetlen az oktatásüggyel. (Pedig van Swieten reformjai már kibontakozóban vannak. A németalföldi felvilágosodás orvos képviselője sokat tett Bécs és a birodalom szellemi életének modernizálásáért.) József szerint a tanárok fizetése túlságosan magas, ezért kényelmesek. Bezzeg, ha külön díjazásért tanítanak, akkor buzgólkodnak! Meg kell szigorítani a követelményeket az oktatási intézményekben. De főként új szellemet kell kialakítani a hivatalokban. Olyan sorok következnek, melyek mintegy „előfogalmazványai” az 1783-as pásztorlevélnek. Teljes bizalommal támogatja a jól működő hivatalnokot, ha teljes felelősséggel működik. De ha hibázik, ha mulasztást követ el, a leminősítéstől egészen a'megszégyenítő büntetésig minden sújthatja. „Folyhat a legtisztább vér ereiben, tölthetett ötven évet az állam szolgálatában, lehet előkelő rokonsága, mindez egyáltalán nem tarthat vissza attól, hogy Önt [a bűnbe-hibába esett hivatalnokot] a legnyilvánosabban, megszégyenítő módon egész Európa szeme láttára meg ne büntessem.”[40] Sok javaslatot tesz a katonaság új rendjére. S bőven hivatkozik tapasztalataira. Ezekkel ekkor már valóban rendelkezett, s tapasztalatai csak gyarapodtak a következő évtizedben: utazásai során bejárta a birodalom közeli és távoli országait. A monarchiáról írt emlékirata mintegy programként szögezi le, az uralkodó közvetlenül tartozik ismerni országait, alattvalóit. Tapasztalatszerzés és menekülés, ez volt utazásai célja és jellege. Kocsin, szerény igényekkel, egy-két kísérővel, inassal, szakáccsal, titkárával, akinek esténként lediktálta benyomásait, így utazott, alig jobb körülmények között, mint a kormány valamely középrangú tisztviselője.

„Minthogy a következő nyáron az önöknél tapasztalható politikai és katonai viszonyokat kívánom tanulmányozni, de sem az országnak, sem a meglátogatott vidéknek nem akarok költséget okozni, ezért szigorúan meghagyom, hogy sehol se fogadjanak tisztelgő polgárok és vezető testületek, sehol ne világítsák ki a helységet éjjel, ne zenéljenek, sem azon urak kastélyai, ahol az éjszakát töltöm, ne legyenek ünnepségek színhelyei. Olyan városokban, ahol ugyan szintén tilalmazom a rendi fogadtatást, de néhány személlyel szívesen kapcsolatba lépnék, a teljes inkognitó megtartását szintén megkívánom. Ne javítsák meg az utakat, mert ugyis sokat fogok lovagolni, és a dolgokat a maguk természetes és nem művi állapotában kívánom megnézni.”[41]

Politikai és praktikus okokból nevezte magát Falkenstein grófjának. Természetesen mindenütt felismerték, de protokoll-ellenességét rokonszenvvel fogadták, és általában tiszteletben tartották. Így takarékosan tudott utazni: nem kellett adományokat osztania, fogadásokat adnia a helybeli előkelőségek tiszteletére. Első utazásainak célpontjai a hétéves háború nevezetes csataszínhelyei. Látszólag katonai reszortjából adódtak ezek az utak, de inkább politikai tartalmuk volt. Ezeket követte a török határ felé a tájékozódás: Magyarország, Bánság, Erdély. A hatvanas évek végén utazik Itáliába, ide még egynéhányszor eljut. De fontosabb két találkozása II. Frigyessel és a galíciai tájékozódás Lengyelország első felosztása után. A legtöbbet jelentett a jövő számára a francia út; 1777-ben látszólag Marie Antoinette meglátogatása volt a cél, s a francia kapcsolatok erősítése. Ezt várta tőle anyja és Kaunitz. Ő azonban inkább az intézmények, az ottani életkörülmények tanulmányozását szorgalmazta. Talán leginkább a közelmúlt reformjai, Turgot kétéves kísérlete érdekelte a császárt. Tartalmas körútjára még többször visszatérünk.

„A császárra nem lehet számítani, mert mindenütt szívesen van, csak itthon nincs” – írja Mária Terézia 1769-ben.[42] Biztos, hogy igaza volt.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

A régi arisztokrácia tagjainak hibájául rójuk fel, hogy Bécsben palotát tartottak, zömmel ott és nem birtokukon éltek, hogy általában lojálisak voltak az udvar iránt, s mindenképpen ragaszkodtak – és ennek személyes hangulata volt – Mária Teréziához. Gyakran küzdöttek nyelvi nehézségekkel, ha magyarul kellett írniok – hogy a beszéddel hogyan is álltak, azt nem szoktuk, nem is tudjuk elemezni. Mint ahogy nem elemezzük lojalitásuk kettősségét sem: a hazához, a hazai hagyományokhoz, esetleg a hazai feudális rendhez való ragaszkodásuk és a kormány célkitűzéseinek ismeretéből fakadó „elidegenedésük” ellentmondásait.

Jól példázza a konfliktushelyzetet a hétéves háború idején leváltott kancellár, Pálffy Miklós gróf története. Marczali szavával élve egyike azoknak, akik „mint közbenjárók a király és nemzet közt megegyeztették a széthúzó érdekeket”[43] Nagyapja nádor volt, a család nőtagjai németajkú bárónők és grófnők. Ő maga is Althan grófnőt vesz feleségül, sógornői között pedig ott van Kaunitz herceg egyik lánya. Teljesen beleépül a bécsi vezető körökbe, s bár szoros rokoni szálak fűzik az Esterházy, Batthyány, Zichy családokhoz is, fiát, aki majdan szintén kancellár lesz, és hercegi rangra is emelkedik, egy Lichtenstein hercegnővel házasítja össze. Úgy vélhetnők, lojalitása igazán egyértelmű. Mégis, az a két elaborátum, amelyeket az uralkodó megbízásából, a Magyarországon követendő politikai gyakorlatról készít – időben is Kaunitzcal párhuzamosan –, új törvénykönyv kidolgozását szorgalmazza, melyben ”meghatározandó, mit végezhet a Felség a maga jogánál fogva, mit az országgyűlés és a megyék útján”.[44] Elismeri, hogy a nemesség túlságosan mereven ragaszkodik adómentességéhez, de az udvari hatóságok hibája, hogy nem lehet érdekeltté tenni a kincstári bevételek emelésében. A bevételek az uralkodót és a nemességet illetik, de az utóbbi azt tapasztalja, hogy a forgalmi lehetőségekből nem részesedik a kedvezőtlen gazdaságpolitikai rendelkezések miatt. Elő kell tehát mozdítani a kereskedelmet, az ipart, s Magyarországot vonzóvá kell tenni a külföldi tőke számára. A derék kancellár – mint oly sokan mások – a katonaságot is munkára szeretné fogni: az ezredeknek éppúgy hasznát kell venni békében, mint háborúban. A klasszikus műveltség jegyében Pálffy a görögök és rómaiak példájára utal, és úgy véli, ezt a példát követik a franciák és oroszok is. De végezetül visszakanyarodik alaptételéhez: az állam és az alattvalók jóléte csak egymást feltételezve valósítható meg: a terményekben, nyersanyagban bővelkedő Magyarországot kedvező kereskedelmi lehetőségekkel, ipartelepítéssel kell valódi gazdagsághoz segíteni. Mária Terézia bizalmas udvari emberének, a németalföldi tanács egykori elnökének, Silva-Tarouca hercegnek így ír a hűséges kancellárról: „Értesítem, hogy Pálffy lemondott méltóságáról, sugalmaztuk neki, hogy ezt tegye… Egy éve és tíz hónapja már jeleztem, hogy nem bírom tovább. Maga még visszatartott attól, hogy szándékomat azonnal végrehajtsam, de csak én tudom, mit szenvedtem én magam és az ügyek is.”[45]

Nem lehetett kétfelé, az udvar és az ország igényeinek eleget tenni. Különösen nem lehetett e fontos pozícióban, a Kancellárián. De persze voltak kevésbé kényes megbízatások. Pálffy „érdemei elismerésével” hamarosan országbíró lesz. 1773-ban immár zökkenőmentes volt a kapcsolat, amikor Mária Terézia Pálffy halálhírét közölte fiával, Ferdinánddal, aki Pármában, kissé szűkös keretek között uralkodott. „Buzgó és hű férfiú”-nak nevezi, olyan embernek, amilyen „ma” már nem akad.[46] Pedig a buzgóság, mint ez az elaborátumokban is hangot kap, óhatatlanul kétségessé válik. Nem lehet valaki örökös főispán – Pálffy Pozsony megye élén állt – büntetlenül. „Magam ellen szólok, és kijelentem, hogy kár volt régente örökössé tenni némely családban a főispáni méltóságot.”[47] Királyi biztosokat kell kinevezni – ez a főispán dolga, hogy azután ez a komisszárius a bizalmas és nyílt udvari utasítások értelmében mindenre felügyeljen, mindenről bizalmas vagy nyílt jelentéseket küldjön. Pálffy a saját és osztályos társai ellenőrzését ily módon akarja biztosítani, leszögezve, hogy a magas méltóság olyan kettős kötelezettséggel jár, hogy az udvar nem mellőzheti a kontrollt.

Talán kevesebb konfliktussal járt az udvarközeli, de nem magas méltósággal összekapcsolt helyzet. Erre is, arra is bőven szolgáltat példát a Batthyány család. A sokágú család egyik tagja – az egyik Lajos – 1764-ben kapta meg a Szent István-rend nagykeresztjét, amit megelőzött a római birodalmi grófsága, a kamarási, a titkos tanácsosi méltóság. Ugyanő főpohárnokmester, aranygyapjas lovag, a hétszemélyes tábla elnöke hosszú éveken át, kancellár, majd nádor. Fivére, Károly 1764-ben hercegi rangra emelkedett. Ő is aranygyapjas lovag és a Szent István-kereszt tulajdonosa, sikeres hadvezér, s ami magyar szempontból nevezetes, ő József trónörökös „ayo”-ja. Főként a hadi tudományok, az erődépítés, a terepismeret vonatkozásában ügyelt József tanulmányaira. Modellekkel dolgoztak, s a tanulmányok kezdetén 10–12 éves gyermek játékosan reális oktatása igen eredményes volt. Batthyány Károly volt az, aki az évek múltával a természetjog professzorául Becket javasolta, külön kijelölve a történelemtanárt – persze illő módon miniszteri konferenciára bízva a döntést. Ennek a hadi és nevelési tudományokban jártas hercegnek a címe szállt – fiú gyermeke nem lévén – az említett Lajos gróf fiára, s így sorakoztak egymás mellett a magukat a honfoglaló Örs vezértől származtató Batthyányak bizalmi posztokon, magas egyházi méltóságokban vagy megyék vezetőiként. E család tagja a könyvtáralapító, történettudós Ignác erdélyi püspök csakúgy, mint Batthyány József, aki erdélyi püspökség, kalocsai érsekség után Esztergomban állt a magyar klérus élén, és az a Batthyány Alajos, aki szabadkőműves létére meglehetősen haladó elveket vallott. Családja előbb papi pályára szánta, és csak azután szolgált a monarchia hadseregében.

Ha a Batthyány rokonságot nézzük, különösen a feleségeket, hajlamosak lehetnénk az elidegenedés toposzát rájuk is alkalmazni. Valóban volt jó néhány fiatal nő, akiket idegen famíliákból plántáltak a családba, de sokkal inkább jellemző az asszonyok biztosította széles magyar rokonsági hálózat. Az udvar szemszögéből nézve kompromittált Illésházy család éppúgy ad feleséget, sógort, mint a Sigrayak, Erdődyek, Széchényiek és persze az Esterházyak. Rangban ez a família áll legközelebb a Batthyányakhoz, de akadnak a feleségek között köznemesi családok leányai is.

A Batthyány-palota a mai Bécs egyik rangos épülete. Althan–Strattmann-örökség folytán került [[Batthyány Károly|Batthyány „ayo”] kezére, de akkor már az elődök hozzávásároltak, hozzáépítettek két polgárházat és a Sinzendorf grófok egy épületét. A Burg, a Kancellária közvetlen közelében élő család s a látogatóba érkező rokonság olyan szinten kapcsolódott a bécsi arisztokrácia és a nemzetközi diplomáciai testületek életéhez, hogy önnön hasznukon kívül hazájuk hasznát is szem előtt tarthatták. A család tagjainak többsége számára a haza nem a monarchia, hanem Magyarország, Erdély volt. A párizsi levéltárban nagy csomag levél fekszik: Batthyány Tódor intézte őket a trieszti francia konzulhoz. Az ő példájával próbálnók illusztrálni, miként jelentkezett a Bécsben élő magyar arisztokrácia sok anyagi igénnyel dúsított sajátos patriotizmusa. A hetvenes évek végén Saint Sauveur márki, a trieszti francia konzul ellenlábasa volt Trieszt osztrák kormányzójának, Zinzendorf Károlynak. Így a magyar mágnás, aki egyébként Zinzendorffal jó kapcsolatban volt, mintegy a.hivatalos szerv megkerülésével, az ő kiiktatásával vette fel a kapcsolatot a konzullal. A magyar–francia gazdasági együttműködés lehetőségeit vázolta fel neki több levélben, olyan együttműködést, amelyben a magyar gyárt, szállít, elad, a francia pedig vásárol. Hivatkozott a bécsi francia követtel, Breteuillel folytatott megbeszéléseire. Minthogy felesége Esterházy-leány volt, a bécsi társaság legfelsőbb, zárt kis kasztjához tartozott, ahhoz, amely a francia és az angol követtel szinte naponta érintkezett.

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[48] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[49] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben. Nem hihetjük azt, hogy a magyar mágnás hirtelen koncepciófordulatot hajtott végre, felhagyott gyártási és külkereskedelmi terveivel. Egyszerűen számot vetett, mert erre kényszerült, a magyar tervek és a bécsi valóság ellentétével, azzal, hogy Fiume mint szabadkikötő is csak akkor hajthat hasznot a magyar uraknak, ha nem kerülnek szembe a kormányzattal. Hogy mennyire igaza volt a meghátrálásban, azt tanúsítja Blümegen kancellárnak, a francia konzul addigi jóakarójának úgyszintén váratlan és erélyes levele. A francia követ, Breteuil érvei ellenére így ír pártfogoltjának: „Teljesen közömbös uralkodóm alattvalói számára, hogy termékeik vásárlói franciák, amerikaiak, hottentották, svédek vagy malájok. Támadás lenne az alattvalók, s Trieszt virágzó kereskedelme ellen, ha bárki közvetlen vagy közvetett módon elő akarná írni, kinek adják el a termékeket, vagy hogy milyen hajókat vehetnek igénybe…”[50] Az új francia konzul átköltözött Fiuméba, s ha ott közvetlen magyar beszélgetőtársakra akadt is, a helyzeten ez mit sem változtatott. A teréziánus korszak magyar arisztokratái – ez a példa egyben példázat –, ha megpróbáltak is önállóan cselekedni, meghátráltak.

Lehet, hogy Batthyány Tódort a Gazdasági Tanács álláspontja, barátok figyelmeztetése állította meg azon az úton, melyen elindult. Lehet, hogy kapkodónak tűnő, ellentmondásos levelezésének magyarázata a családi közegben keresendő. Felesége a legelőkelőbb mágnáscsalád leánya, Esterházy Eleonóra, a fraknói grófi ágból született, Esterházy Ferenc tábornok és Pálffy Szidónia tucat gyermeke egyikeként. Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát.

De most már elhagyjuk a „nagy” családok, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, a velük sok szálon rokon Erdődyek, Grassalkovichok, Forgáchok, a Sztárayak, Csákyak, Károlyiak egymással összeházasodó, de látványosan külön is váló, Bécsben élő, oda hasonuló vagy Magyarországon élő és mindinkább Bécs bírálatára gyürkőző közegét. Majd csak II. József korában térünk vissza hozzájuk és a tudatos udvari politika erdélyi mágnás-kreációihoz. Tudjuk, az ősi Bethlen, Bánffy, Haller, Teleki, Kemény, Gyulai nemzetségek tagjai már a századközép idején ott tevékenykedtek a bécsi szabadkőműves-páholyokban. Boldogan vállaltak központi-erdélyi hivatali teendőket. Szépen összetartottak, így lett egyikükből Albert herceg helytartó udvarmestere, majd kancellár. Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

Évszázados családi kapcsolatok kötik össze az új grófokat a régi nemesekkel, Bossányiakkal, Czinderyekkel, Szlávyakkal, Laczkovicsokkal, Talljánokkal. A felvilágosult abszolutizmus tudatos báziskeresését érhetjük tetten, amikor e családok rang-vagyon-befolyás gyarapodását tapasztaljuk. De azt is láthatjuk, hogy az első nemzedékkel kihal a tántoríthatatlan lojalitás, a fiak és unokák már felszabadultan bírálnak, ki-ki vérmérséklete szerint, cinikus iróniával vagy heves ellenérzéssel. Tartósan lojális a Balassa család. Majd még találkozunk Balassa Ferenccel, aki hasonult a hivatali arisztokráciához, bár az Andrássy, Zichy, Batthyány családokhoz is sok kapcsolat fűzi. Ő a korszak legvégén kap grófságot, közel egyidőben a Festetics-Haller családok rokonával, Almássy Pállal, vagy a század elején már bárósított, majd gróffá emelt Szapáryakkal. A Balassákat, Almássyakat, Szapáryakat a rokonságon kívül az érdeklődés, a munkaterület is összefűzi. Birtokak fekvésétől függetlenül a teréziánus kor végén munkahelyük a szabadikikötő, Fiume, amely 1779-ben már Magyarországhoz kapcsolt corpus separatum. Itt tanulják meg a gazdasági élet tágabb horizontú szemlélését – a tengerpart, a közeli Trieszt, az elérhetően szomszédos Velence jóvoltából.

Őmellettük dolgozik, s éppen a rangemelkedés útjára lép Podmaniczky József. Az ő esete is példázza, hogy nemcsak az erdélyi protestánsokkal szemben vált Bécs fokozottan „nyitottá”. A régi protestáns családok fiai számára az emelkedés lehetősége persze korlátolt. A királynői kegy csak egy-két családot emel báróságra.

A középnemesség

Mária Terézia uralkodása idején utazik a már emlegetett jeles tehetség, Podmaniczky József a göttingai egyetemre, hogy azután tanulmányait európai körúttal zárja le. Podmaniczky művelődéstörténeti szerepe is fontos, de mint a társadalmi-gazdasági viszonyok értő bírálója, aki kortársait és a fiatalabb nemzedéket tartósan irányította, különösen magára kell hogy vonja figyelmünket. Egyébként felfigyeltek rá mindazon külföldiek, akik magyarországi látogatásuk során megismerkedtek vele.

A teréziánus időkben tehát tájékozódik, művelődik, érlelődik, s látszólag a rendszerhez idomul egy felvilágosult nemesi réteg, amely racionális világfigyeléssel egészen új törekvéseket kapcsol össze. Ez a réteg nem homogén, olyannyira nem, hogy tagjai sokszor csak másod-harmadlagosan ismerik egymást. Nem érintkeznek egymással, inkább csak „tudnak” egymásról. A kor közlekedési szintje, az utak állapota olyan, hogy egy felvidéki vagy tiszántúli nemes könnyebben juthat el Bécsbe, mint Kőszegre vagy Fiuméba, az országhoz kapcsolt szabadkikötőbe. Talán ezért vállalnak éppen Fiuméban szívesen hivatalt néhányan – katolikusok, protestánsok –, akiket a teréziánus korszak végén már József híveiként tartanak számon, akik tőle várják a magyar gazdasági élet megújítását.

Csak ismételhetjük a sokszor elmondottat: a felvilágosult abszolutizmus és a magyar társadalom ha nem is dirigens, de mérleget elbillentő rétege, a köznemesség között valaminő együttműködés csak a gazdaságpolitika megváltoztatása árán lehetett volna tartós, A felpezsdült Bécs nyújtotta szellemi élmények, a rokonszenves megújulási tünetek – színház, opera, friss irodalom, európai szinten is nagyon modern művelődési törekvések – kiválthattak csodálatot, utánzási, alkalmazási vágyat, még irigységet és meghasonlást is, de ha a hazai feltételek nem javultak, ha a rangos Kazinczy család nem tudta Ferenc fiát külföldi egyetemre küldeni, mert jövedelme ilyen szellemi befektetést nem tett lehetővé, ha egy közepes hivatal elnyeréséért hitet kellett változtatni, akkor a haladás igenlését hamarosan konfliktushelyzet váltotta fel. A gazdasági táblázatok, az export- és importkimutatáok, melyek hála Zinzendorf Károly hivatali buzgalmának, el is készültek és fenn is maradtak, tanúsítják: nincs változás az áruösszetételben. Hiába minden törekvés új vállalkozások létesítésére, a kivitel agrárjellegű a jozefinus korszak végéig. Hiába a törekvés a borexport megmentésére. Elveszett a sziléziai piac, és 1772 után a lengyel piac java része is elvész.

A nemesi középréteg nem átmeneti nehézségekkel küzd. Nem tud lendületesen hitelezőket szerezni és nagystílűen eladósodni, mint a magasabb szint képviselői. Még csak érdekházasságokkal sem segíthet magán. Az úri földek sok nemzedék örökösödése folytán szétszóródott mozaikdarabok, nagyon nehéz a „kommasszálásuk”. Egyik faluban udvarház, major, másikban néhány töredéktelek, a harmadikban malom, pálinkafőző, a negyedikben telkek és zsellérházak. A szántó, a legelő minősége régiótól függően nagyon ronthatja vagy javíthatja a család helyzetét. Az értékesítési nehézségek ellenére lényeges, hogy rendelkezik-e szőlővel a birtokos, s hogy az abból nyert bor csak a saját asztali szükségletét fedezi, vagy a kicsiben-nagyban való eladásra is elegendő?

A szállítási viszonyok a dunántúli nemes számára természetesen kedvezőbbek. Az elháríthatatlan, a kijelölt vevő, az osztrák piacot képviselő kereskedő vagy házhoz jön, vagy néhány órás, egy-két napos fuvarral vagy vízi úton elérhető. De mit tegyen, aki távoli megyékben birtokos, akinek tengelyen szállítani veszélyes, hosszadalmas és költséges? Számára az állattenyésztés is kétes vállalkozás, hiszen leromlott áruval érkezik a felvevőhöz, s csak ínség idején tekintenek el az igényes bécsiek a hús minőségétől.

A nemesi jólét vagy süllyedés egyik kulcsa tehát az, hogy hol a régió, melyen a szórt birtoktestek, töredékek fekszenek, s hogy a föld mélye nyújt-e kereseti lehetőséget? A hegyvidékek vas- és rézbányáiban nemesek és polgárok egyaránt érdekeltek, de az értékesítés, az ipari feldolgoztatás nehézségei nagyok. Elég a Zinzendorf Károly magyarországi utazása előtt felvett, azzal párhuzamosan készülő kézműipari felmérésre gondolni. Bár az összeírás – csakúgy, mint az évszázadok védekező gyakorlata során készült egyéb, személyekre és javakra vonatkozó kimutatások – a helyi hatóságok tudatos passzivitása miatt egyáltalán nem hiteles, a tételenként odaképzelt korrekcióval sem jelez a magyar nemes agrár- vagy ipari vállalkozásai számára nagy reményeket. Tudjuk, hogy egyes iparágak, különösen a birtokhoz kapcsoltan működő, kihelyezett munkával az uraság vagy tiszttartója ellenőrzése alatt folyó munkálatok (gondoljunk például a Szepességben nagy eredménnyel folyó vászonszövésre) tekintélyes bevételt hoznak, a gazdasági kép mégis elszomorító. Túl az elmaradás politikatörténeti előzményein, a bécsi merkantilizmus negatív hatása semmiképpen sem vitatható.

Így aztán pótcselekményekre kerül sor. Az eredményekkel elégedetlen, a gyermekei sorsáért joggal aggódó középbirtokos amúgy is mérsékelt jövedelmének egy részét pörösködésre fordítja. A földet, erdőt, bányát több pör is terheli. A nemes azokkal a rokonaival, birtokos társaival pörösködik, akikkel a szakítás átmeneti időszakain túl őszidőben, télen együtt vadászik, akinek fiát-lányát lányának, fiának jövendőbelijéül kiszemelte. Az atyafiságos kapcsolatok fenntartását a többségükben szintén nemesi származású ügyvédek tevékenysége teszi lehetővé. Folynak a pörök, néha évtizedekig is, és sok pénzt emésztenek. A költségek fedezését szolgálja – szerencsésebb családoknál –, ha rendelkeznek a jóhírű borvidéken szőlővel. Időszakunkban a hitelképességnek is jó alapja ez, hiszen az el nem adott borra a helybeli zsidó kocsmárostól azonnal, a leendő termés hozamára rokontól-baráttól, de akár ellenségtől is általában 6%-os interesre kölcsön kapható. Az eladósodott monarchiában adósnak lenni nem okozott kényelmetlen közérzetet. Különben is a családi levéltárak tanúsága szerint ugyanaz a személy egyszerre tartozik is, követel is: a passzívák és aktívák a gondosan vezetett kimutatásokban gyakran szinte kiegyenlítik egymást. A bonyolult helyzetet rendezendő, a családok különböző ágai vagy a közbirtokosság időnként együttes fellépésre kényszerülnek. Szervezeti keretet alakítanak ki, hogy az ügyletekben fennakadás ne legyen. A vezető nem feltétlenül a legfontosabb, inkább a legkevésbé elfoglalt személy, aki tulajdonképpen bonyolít, és nem irányít. A régi kötelmek továbbélését jelzik az úgynevezett nemzetségi gyűlések, melyek a familiae director elnöklete alatt tárgyalnak, például a magát Lehel vezértől származtató Máriássy család esetében.

„Mihelyt családunk két fő ágra vált, e két ág a legrégibb időktől kezdve marakodott, s három évszázadon át gyötörte egymást pörösködéssel. A rokoni vért újból és újból elárulták, és a viszálykodással elérték, hogy igen nagy javakat elvesztegettek.”[51] Így ír Berzeviczy Gergely egykori szabadkőműves „testvérének”, Kovachich Márton Györgynek, aki iratgyűjteménye számára kérte a családnak Károly Róberttől adományozott privilégium-levelét. A negatív válasz a jogászt a sárosi bárói ághoz utasítja, „akik nagy arisztokraták…, utalni kell a család régi fényére, mellyel ők büszkélkednek, s melyen én csak szomorkodom.”[52] Tegyük hozzá: a bárói ág katolizált, s éppen a tudós Berzeviczy Gergely hivatalnokoskodása idején egyik tagja alnádorságig jutott. A birtokpörök okozta szokványos családi ellentétet – csakúgy, mint számos más nemesi családnál – a felekezeti különbség tetézte. A protestáns ág mindig elmarasztalta a katolizálót, a köznemesi szinten maradtak mindig opportunimnussal vádolták azokat, kik közülük bárói vagy éppen grófi cím birtokosai lettek.

A Berzeviczy család csak egy a sok közül: a nemesi almanachok szokványos beosztása, hogy a családnév mellett feltüntetik a nemesi, bárói és grófi rangfokozatokat. A Mednyánszkyaknál csak nemest és bárót, a Vayoknál egy évtized leforgása alatt már mind a három válfajt megtaláljuk. Az bizonyos: Bécsből bővebben érkeztek az ország nyugati tájaira a címek, kitüntetések, az újonnan alapított rendjelek. De Pozsony és Sopron, Vas megye környékén nemcsak a „nagy”, megbízhatónak vélt családok éltek, hanem középnemes famíliák és az azokhoz kapcsolódó mozgékony értelmiségi elemek is. Itt, a nyugati zónában, a Szepesség táján és Erdélyben a „nevelhető famíliák” s az értelmiségiek a század hatvanas-hetvenes éveiben sorjában alakítják meg szabadkőműves-páholyaikat. Feltűnően nagy szerepet játszanak a kezdetek idején az értelmiségi foglalkozásban, a nemesség körében működő orvosok, jogászok, tanárok. Pozsonyban és a Felvidéken kezdeményeznek, s érdeklődésükkel, így természettudományos készségükkel, kísérletező kedvükkel sok helyütt rózsakeresztes irányba terelik a páholyok munkáját.

Ezek a nyugati és déli széleken átmeneti időre alapított katonapáholyokkal, az úgynevezett repülőpáholyokkal szemben tartós kezdemények, s ha néhány páholy, így a szepesszombati, a beszterce- és a selmecbányai nem is nő nagyra, hatásuk a következő évtizedekben is érezhető. A nemesek vidéki házaikban otthont adnak a páholyüléseknek, a testvérek szinte nyíltan gyűlnek össze. Nem így a városi házakban: ott titokban, gyakran pincékből képzett helyiségekben folynak a munkák. A szertartások, megbeszélések során az értelmiségiek egyenrangú társak, esetleg fölöttesek. Az otthoni étkezéseknél az asztal végén ülő házitanár, a buzgólkodó titkár, a beteg úrhoz hajlongva érkező medikus – jó játék ez – a páholyban mester lehet, míg az úr csak „legény”-sorban van. A hivatalok, a megyék rangsoraihoz szokott köznemesség ekkor és itt nagy szemléleti változáson esik át. A próbák, avatások, munkák egymásutánja a felfelé kiszolgáltatott, az egy szinten perlekedő, a lefelé kemény s netán gőgös magatartást hajlékonyabbá, emberibbé formálja. Évtizedekre szóló barátságok szövődnek a páholyokban. Elég, ha az eperjesi „Az erényes utazóhoz” címzett páholy taglistáját nézzük, s a hatvanas évek végétől működő közösség további hatásán is elelmélkedünk. Lengyel menekült grófi család nevelője alapította a páholyt, egy magyar nemes úr házában gyűltek össze, és a testvérek között találjuk az igen gazdag Potturnyay György urat (Berzeviczyék állandó hitelezőjét) csakúgy, mint egy eperjesi kereskedőt, apjával együtt az ifjú Török Lajost, aki néhány év múlva, még Mária Teréziától kamarai vezetői munkája jutalmaként grófságot kap.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Mária Terézia uralkodása idején a városfejlődést nem a polgári vállalkozó, nem a tőkeerős kereskedő személyével, üzemével, boltjával illusztrálhatjuk. Öt évvel a teréziánus korszak után Pozsonyban 236 egyházi személy, 528 nemes, 117 honorácior, 1425 polgár mellett 5877 zsellér élt. Sapienti sat! A város mint állami bevételi forrás is rendkívül gyenge. Egyetérthetünk Marczali pesszimista álláspontjával: „Fogyasztási adó nincs, tehát csak az egyenes hadiadó mutathatja a kulcsot… A szabad királyi városok portái 1780-ban az összes portáknak alig képezik 11-ed részét…, ebből az következik, hogy az iparos és kereskedő szabad királyi városoknak népessége lélekszám szerint átlag csak annyi adót fizetett, mint a vidéki nyomorult adózó jobbágyság.” „Akár szegénységét, akár önzését bizonyítja ez a városoknak, …egyedülálló eset ez.”[53]

Tanulságul annyit levonhatunk, hogy ha Magyarország korszerű fejlődését a nemesség rendi szemlélete akadályozta, nyilvánvalóan a városok sem mentesíthetők a felelősség alól. Európában példa nélkül áll az is, hogy az éppen a hetvenes években fellendülő Pest és Buda kivételével évtizedekig stagnál a városok lakosságszáma. E pangásból, a gazdasági-vállalkozási lelemény csekély voltából következik, hogy a hatvanas évek még kedvező álláspontját Bécsben is kedvetlenség és bizalmatlanság váltotta fel. A városok annyit kaptak, amennyit érdemeltek: a zömmel németajkú városok sem a hazai fejlődésnek, sem a monarchia fejlődésének nem váltak támaszaivá. Pedig sok kedvező momentum támogathatott volna lendületesebb fejlődést. A kortárs utazók egyöntetűen emlegetik, hogy bár az utak nagyon rosszak, sehol ilyen zavartalanul nem lehet utazgatni. A zavartalanság úgy értendő, hogy belső vámok, hídpénzek, zaklató hatóságok alig állanak a forgalom útjában. Míg a környező országokban az egyes territóriumok között határvám akadályozza a gyors átkelést, itt a megyék, az országrészek között nincs semmiféle korlátozás (a szűkebben vett Magyarországon belül). Évente 1600 belföldi vásárt emlegetnek. A vásárt immár nem tarthatták vasárnap, de Debrecenben, Pesten ezer számban állnak a „standok”, ezer számmal érkeznek az áruval, zömmel mezőgazdasági áruval a szekerek. Nem volt hiány a mezőgazdasághoz, a helyi adottságokhoz kötődő iparcikkekben sem. 1777-ben százféle iparágat tartanak nyilván, s ezek művelését közel 31 ezer mester, legény és inas végzi. Bizony meglehetősen provinciális volt a termelés: elismerést külországban főként a bőrárú- és pipagyártásunk aratott. Virulnak a céhek, és a szerény igényeket kielégítő termékek kiegészítéséről –, külföldi áruval –, a görög és zsidó kereskedő gondoskodik.

Az összkép borús. Mária Terézia korának városai a nagy 18. századi fellendülést sem az országban, sem Erdélyben nem követik. Mindazonáltal a városok némelyike külsejével, pezsgő életével jelzi: a következő évtizedek meghozzák, ha nem is általánosan, de a kulcshelyeken, a három évszázad óta várt megújulást. '

Mária Terézia uralma idején Pozsony a főváros. A Nyugat-Európából érkező utazó csak elismeréssel szól Pozsonyról, ahol az igazi város minden kellékét megtalálta. Volt vára, vagyis valódi székhely jellegét –, amíg az volt –, nem is lehetett vitatni. „A várkastélyt és a felvezető sétányt nagyon jól kivilágították. A császárnő ezekre a helyreállításokra és az új berendezésre 300 ezer forintot biztosított. Többek között pompás lépcsőházat csináltatott, amelyet a vár közismerten igen vastag falaiba helyeztek el. A kápolnát, valamint a lakosztályokat fehér és aranyozott stukkókkal, faburkolattal és falitükrökkel díszítették. E szépítések, helyreállítások és nagyobbítások még mindig folytatódnak –, írja Khevenhüller-Metsch herceg 1764-ben –. A császárnő ezen keresztül és más figyelmességgel, kegymegnyilvánítással könnyebben fogadtathatja el új követeléseit.”[54] Az országgyűlés sikertelensége nem csorbította a vár szépségét, melynek termeit Rubens és a Habsburgok más kedvelt mestereinek képei díszítették, s ahol a csillárok szász porcelánból és hegyikristályból készültek. 1766-tól e pozsonyi kastélyvár egyben a helytartópár, Albert herceg és Mária Krisztina főhercegnő rezidenciája. Akkor még fiatalok és nagyon ügyesek – külsőségekkel, magatartásukkal valódi udvartartást varázsolnak az illúziókat szívesen fogadó országba. Ők maguk is derűsen élnek – még messze vannak a sikertelen és nehéz belgiumi évek. Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a háromemelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelengéseket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[55] A pozsonyi és környékbeli látogatók megszámolhatták a narancsház 400 fáját, ismerkedtek az ananásszal, és a tavon úszkáló hattyúkban gyönyörködtek! Az Erdődyek egyenesen a potsdami Sans-Souci kastélyt utánozták pompás parkjuk kerti lakával. Egy fasor végén itt is van kínai pavilon, „rajta csengettyűk és sárkányok, belsejében a tapétát kínai tájképek díszítették”.[56] Volt itt szivarfa, amerikai fák és a narancson kívül banán- és datolyapálmák,

Pozsony tehát valódi főváros a teréziánus korban, hiszen még Versailles-szerű kastélyok is övezik. A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[57] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon. „A földszinti szobák közül az egyiket indiai tapéta borítja, a másik mennyezetét és falait 285 fehér és kék csempével burkolták holland módra.”[58]

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Pest a királyi kúriának, Buda pedig 1777 óta az egyetemnek ad szállást. E két nagy múltú, 20–20 ezer lakosú város nem olyan díszes, mint Pozsony, de a pangás utáni fellendülés ígéretét itt találjuk meg. Egyik város sem nélkülözi az előrelátó főurak palotáit. Pesten legnevezetesebb a Károlyi-palota, melyet a kalocsai érsek, az egri püspök után szerzett meg Károlyi Antal, Szatmár megye főispánja. Ő és Grassalkovich Antal gondoskodtak arról, hogy a királyi várból lenézve az uralkodó –, aki egyébként sohasem lakott a várban –, kedvét lelje a testvérváros panorámájában.

A Vár építése a hatvanas években kezdődött. Mária Terézia 1764-ben a váci püspöknél tett látogatása után Budára ment kíséretével, hogy megnézze a királyi várat, „melynek építése előrehaladt…, bizalmasai előtt kifejezte rosszallását, hogy milyen sok felesleges kiadásra kerül most sor”. „Igazán nevetséges –, írja az udvarmester –, hogy egy ilyen, a legújabb divat szerint pompásan díszített, nagyszabású épületet emelnek egy olyan helyen, ahol emberi számítás szerint az udvar soha nem akar és nem is fog tartózkodni.”[59] Valóban, másfél évtizeddel később az uralkodónő az egyetemet helyezte el a Várban; soha oktatási intézmény ilyen környezetben nem működött.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs hihívására

De nem ok nélkül jártak kérvényező delegációk az udvarnál. Hol templomok elvétele, hol iskolák működésének megszorítása, sőt, megtiltása volt az evangélikus vagy református egyház azon világi vezetőinek panasza, akik a Helytartótanácshoz, a Kancelláriához, nem egy esetben azonban közvetlenül Mária Teréziához fordultak. Az uralkodónő – akiről, tudjuk, hogy a toleranciát mélységes meggyőződéssel, mintegy kötelességszerűen ellenezte – kegyesen fogadta a deputációkat. Éppen Berzeviczy Gergely apja járt egyszer úgy az udvarnál, hogy Ferenc-napot ünnepeltek. Az udvari vendégek mögött állhatott, végignézhette a császár tiszteletére tartott vacsorát, és még a trónörökösnek is kezet csókolhatott. A deputáció kérését nem utasították el, de nem is teljesítették.

Tanulságos e korból Berzeviczy Gergely diák-diáriumában fennmaradt néhány házi dolgozat. Ezek közül a De imperio pleno-absoluto, továbbá a De statu monarchico-democratico a német természetjogi szokványokon kívül Montesquieu megállapításait is tartalmazza. A jozefinus korszak végén ugyanő már nem az államformákról és azok vezérelvéről elmélkedik, hanem a rabszolgaságról írt Montesquieu-fejezetet idézi, azonosítva a magyarokat a legyőzött és rabszolgaságra vetett, Tacitus jellemezte népekkel.

Természetesen a magyar társadalom felső vagy alsó rétegei a műből másra reagáltak. Az arisztokrata családok tagjai osztályuk jellemzését, saját funkciójuk fontosságát olvasgatták. A későbbi fejlemények azt mutatták, hogy akárcsak a lengyelek, magukévá tették a senatusra vonatkozó Montesquieu-javallatot. Kormányzatra alkalmasnak tartott, szűkebb testület egyébként e korban is működött, méghozzá kettő is. A Kancelláriát, a Helytartótanácsot a politizáló ember a magáénak érezte, még ha egyes rendelkezéseivel nem is értett egyet. Ha elfogadhatatlan rendelet jelent meg – egyébként helyesen –, nem ezeket a testületeket tette felelőssé, hanem a bécsi vezető köröket marasztalta el.

A teréziánus kor utolsó évtizedében aligha volt olyan szellemi hatás, melyet a Törvények szelleme hatásához mérhetnénk. Ez tűnik ki az 1772-ben elindult és 1777-re befejezett munkálatból, melyet latin nyelven fogalmaztak meg, és amelyet mint a magyar szabadkőművesek alkotmányát már említettünk.

Zinzendorf Károly 1772 őszén került kapcsolatba magyarországi, majd erdélyi útja során azokkal, akik az első dunántúli, horvát-magyar páholyalakítások után az ország szabadkőműveseinek egyesítésén, közös programján dolgoztak. Az általuk megfogalmazott alkotmány másolatban maradt ránk a Ferenc császárnak a schönbrunni parkban személyesen átadott bizalmas jelentés egyik darabjaként. Az az Aigner kapitány másolta le formás betűivel, aki méltatlanul katona elődeihez, amikor a szervezet utolsó éveibe maga is szabadkőműves-páholyt alapított, kissé provokátorként tevékenykedett. Ez az egyetlen latin nyelvű betűhű másolat mindazt ötvözi, amit a birtokosok, magas bürokraták, rangos tisztek és értelmiségiek a maguk helyén a társadalomról, az abban való hasznosság lehetőségéről tanultak. Természetes: hogy Montesquieu elvei is méltó helyet kaptak a szövegben, amely A magyar korona alatt provinciába tömörült Szabadság-szabadkőművesség alkotmány-rendszere címet viseli. A 66 oldalas kéziratból ezúttal főként a Törvények szelleme] egyenes vagy indirekt hatását tükröző részekre utalunk. A Draskovich-obszervaneca, így nevezték Draskovich Jánosról, egyik alapítójáról, később országos hatásra tett szert, de már kezdetben, tehát a teréziánus kor utolsó évtizedében több fontos dél- és nyugat-dunántúli páholy, majd a budai és a pozsonyi páholy is e rendszer jegyében dolgozott.

Az egyenlőség szeretetének, óhajtásának hangsúlyozása után – nem véletlenül – a törvényekre tér rá a szöveg: „A törvények az elnyomás eszközei (instrumenta oppressionis), hiszen ezeket a hatalmasak (potentiores) hozták.”[60] A törvények veszélyesek, mert holmi szent tekintélyt élveznek (sacram praeferant speciem). „Vessük pillantásunkat adózóink sorsára, s azt látjuk, hogy szinte összeroskadnak az irtózatos teher alatt, pedig csak annyit viselnek, amennyit a törvény ír elő.”[61] E tűrhetetlen helyzeten a szabadkőműveseknek segíteniök kell. „A hatalmasokat a magunk szintjére kell hoznunk, a nyomorultakat magunkhoz emelni.”[62] Ne törjön senki a fény, gazdagság, hatalom felé. Mindezt nem érdemekkel szerzik az emberek, hanem erőszakkal, melynek eredménye könnyen elvész, nem így az erényé (megjelenik a virtus!), amely örök érvényű. Sonnenfels és Zinzendorf a közeli, Montesquieu a távoli mester, amikor a magyar szabadkőműves alkotmány kirója a páholymunkák tennivalóit, azt, hogy az egyes területek művelői testvér létükre milyen témákról gondolkodjanak, milyen kérdésekről tartsanak előadásokat. A papoknak jut az a különös feladat, hogy azon töprengjenek, vajon jobb-e a mai rómaiak (hodiernorum Romanorum) erkölcse, vagy az antik rómaiak bálványimádása volt-e jobb? (Ha nem tudnók, hogy a szervezők zömmel katolikusok, azt vélhetnők, hogy türelmetlen protestánsok fogalmazták a szöveget.) Vajon a pokol létének elvetése egy népnél javulást hoz, vagy az erkölcsök rosszabbodására vezet? Ezután következik a szabadkőműves alkotmány jozefinista jellegét eldöntő kérdés: „Mi kedvezőbb nép számára, ha polgárai erkölcsileg kifogástalan ateisták, vagy ha becstelen, de istenhívő emberek?”[63]

A katona-testvérek témái is tanulságosak: a zsoldos vagy a honsereg nyújt-e többet az országnak? Mi hevíti inkább báterságra a katonát? A pénz, a dicsőség vagy a megvédendő haza szeretete? Hogyan lehetne fegyelmet tartani, de a mostani, a merőben a felettesek hatalmára épített fegyelemmel szakítani? Vajon helyes dolog-e egy fiatalembert csak és kizárólag katonai pályára nevelni? Hogyan lehetne kiirtani a polgári és a katonai hatóságok között dúló vetélkedést és gyűlölködést? Hogyan kell vélekedni a katonai esküről, amely a római miles fegyelmének alapja volt? Nem lehetne valami hasonlót, ezzel egyenértékűt kitalálni?

A hivatalnokok is kapnak feladatokat. (Értsünk a hivatalnok alatt bürokratát. Niczky grófnak, a szabadságrendszer egyik alapítójának, akit Pesten egy katonai repülőpáholyban francia tiszt vezetett be a szervezetbe, egész rokonsága a megyékben vagy a Helytartótanácsnál szolgált.) Szükséges-e Magyarország lakosságszámának emelése? Ha igen, mi a kívánatos? Idegen országokból jöjjenek telepesek, vagy lenne más lehetőség? Felmerül a kérdés, szükség van-e kereskedelmi forgalomra? Ha igen (és persze, csak igen lehet a válasz), hogyan, milyen törvényekkel kell ezt előmozdítani? Az adóteher elosztásának mi a legméltányosabb módja? Hogyan lehetne a katonaság eltartásáról úgy gondoskodni, hogy az kevésbé terhelje meg a népet? Milyen módon lehetne a telepített kolónusok sorsán javítani? (A déli tájakon, a Bánság közelében az ottani tragédiák emléke még eleven, s az újonnan jöttek újabb nehézségekkel találják szemben magukat.) Végezetül: hogyan lehetne a fényűzésnek határokat szabni?

A moralisták számára a következő témák kínálkoznak: Milyen erkölcsöt kell a népbe oltani, hogy az a közjót (publica felicitas) óhajtsa? Mivel lehet elérni a nép erkölcsének jobbulását? Mit jelent a hazaszeretet? Hogyan lehetne azt általánosabbá tenni? Mi legyen a nevelés fő célja? Hogyan lehetne az emberiség szeretetét a merőben a hazára irányuló szeretettel összeegyeztetni? Mi a közjó, mi a magánboldogság lényege? Elegendő-e az ifjút erényre inteni, és felnőtt korban átengedni a dics- és nyereségvágynak?

A jogászoknak, közíróknak (nevezetes dolog, hogy a szervezet eleve publicisztikai tevékenységet vár a testvérektőll) a következő fontos témákat jelöli ki az obszervancia: „Milyen valójában országunk alkotmánya? Abban az állapotban kell megtartani, amilyenben a törvények rögzítették? Az alkotmány netán megingott részeit hogyan kellene megreparálni? A kormányzatnak melyik a legjobb formája? Lehet bármilyen alkotmányt bármilyen országban bevezetni? Vagy a helyi körülményekhez kell azt alkalmazni? Mi a kívánatosabb, az alkotmány stabilitását megőrizni, vagy a körülmények változása során ilyen vagy olyan formában átalakítani?”[64]

Eddig a tennivalók sorjázása, melyet egy etcetera fejez be, jelezve, hogy a páholyban a testvérek a szükséghez mérten vethetnek fel más problémákat is. Nevezetes a latin irat 41. oldalán annak leszögezése, hogy a kidolgozott témák nyilvánosságra hozása, vagyis a publikálás nem holmi hiúsági kérdés, hanem azt hasznossága, az utilitas szabja meg. Előfordulhat, hogy a téma kidolgozója csak a posteritas, az utókor dicséretét kapja meg, amely általában méltányosabb, mint a jelen. A dolgozatok a páholy irattárában helyezendők el.

Olvashatunk a latin szövegben fejtegetést a becsületről, ez kapcsolja össze az isten, a haza és a barátok hármas együttesét. A honestasMontesquieu ezt a virtus-nál is magasabbra értékeli – mindegyikkel szemben kötelező. E szigorú követelmény az ateisták előzőkben jelzett elfogadása után nem tűnik egészen hitelesnek. A király iránti hűség, becsület is szabadon értelmezhető. Ő „a törvény értelmében a nemzet feje és atyja… [tehát] aki a hazáját szereti, királyát is szereti addig, amíg igazságos. A király pedig annál inkább igazságos, mennél több jó polgára van, olyanok, akik a közjót, a hasznosságot tartják szemük előtt.”[65]

Nem folytatjuk az idézeteket. Az 1770-es években, egymást követő újrafogalmazások során dolgozták ki, végezetül 1777-ben zárták le ezt a szöveget. Akik ekkor az országban szabadkőművesek voltak vagy részt vettek a tennivalók rögzítésében, vagy hamarosan megismerték, akár a nagy titoktartás ellenére, akár éppen azért. A teréziánus korszak utolsó évtizedében, az udvar számára sikertelen, a nemességnek látszólag sikeres országgyűlés utáni korszakban fokozatosan érlelődött a bécsi „kihívásra” a válasz. A régi nemzedék már kiöregszik, a lojálisak és az ellenzékiek egyaránt. A közép- és a fiatal nemzedék sokkal hajlékonyabb. Világot akar látni, és elkezdi látni, friss tekintettel, saját világát is, annak minden visszásságát. Nem menti fel önmagát a felelősség alól. Cselekvésre kész nemzedék nőtt fel, nem utolsósorban Montesquieu művén nevelődve.

Az új hangvétel, mely már az irodalomban is jelentkezik, főként a szabadkőművesség keretein belül lehet nyílt, talán szenvelgő, de őszinte. A reformnemesség ekkor bontakozik ki egy kissé Bécsben, egy kissé Pozsonyban, a Felvidéken, sokszor idegenben formálódva, társadalmi szintjéhez, vallási hovatartozásához mérten sokszínűen. A reformnemességnek van sok arisztokrata, középnemes, kisnemes tagja, és mellettük ott áll az értelmiség. Mellettük, de tőlük függően. Szerepük ebben a társadalmi szövedékben szintén a szabadkőműves alkotmányból olvasható ki: minden osztályból kell választani „testvéreket”, de elsősorban orvosokat, bennfenteseket (aulae familiares), gyóntató papokat, mert főként ezek a bizalmas titkok tudói, melyek ismerete a szabadkőművesek hasznára lehet. A szabadkőműves alkotmány nem említi a titkárokat, a házitanárokat – nagy számban találkozunk velük a következő évek során. De a lényeg a latin szöveg előző soraiban rejtőzik: azokat kell megkeresni és megnyerni, akik vagy saját személyükben, vagy kapcsolataik révén a többi testvérnek hasznára lehetnek. A népszerű embereket kell megnyerni. E prakticista elvek igen szépen megférnek a népboldogító tervekkel. Bécs és a nemesi ellenfél-partner nem tehettek egymásnak szemrehányást. A szenzibilitás és a ráció találkozásának korát élték. Még nem zárult le Mária Terézia uralmának kora, de már színre léptek a jozefinisták. Programjuk kész.

Vörös Károly

Az úrbérrendezés

A kérdés az volt, milyen alapon, milyen módon és milyen eszközökkel avatkozhatik be a királynő a földesúr–jobbágy viszonyba?

Hamarosan kiderült, hogy a magyar törvények erre nem adnak lehetőséget, s a birodalmi kormányzatnak nem voltak illúziói afelől, hogy a rendeket rá tudja-e bírni a jobbágyszolgáltatásokat az eddigieknél méltányosabban szabályozó, országos érvényű törvény megalkotására. Mária Terézia ennek ellenére – bármilyen kevés kilátása lehetett is a sikerre – összehívta 1764-ben az országgyűlést. Mint a maga helyén láttuk, a rendek mereven elzárkóztak a jobbágyszolgáltatások törvényes szabályozása elől. Hangadóik a főurak voltak, akik az udvarral szemben maguk mellé állították az alsótáblát is.

A birodalom központi kormányzata mindeddig óvakodott nyíltan megsérteni a magyar rendi törvényeket. Az országgyűlésen elszenvedett kudarc után az udvar Magyarországon is végrehajtotta az abszolutista fordulatot. Az országgyűlést a következő negyedszázadban nem hívták össze. Miután 1765. október 26-án meghalt gróf Batthyány Lajos nádor, a nádori méltóságot nem töltötték be. A jobbágy és földesura közötti úrbéri pereket királyi rendelettel a bírói út helyett közigazgatási útra terelték: az utolsó szót ezekben az ügyekben többé nem a rendi bíróság, a hétszemélyes tábla, hanem az uralkodó mondta ki. És már az országgyűlés bezárásának szinte másnapján megkezdődött az egész országra kötelező érvényű úrbéri rendelet kidolgozása.

Mária Terézia számára a parasztság terheinek könnyítése lelkiismereti kérdéssé lett: „Nem akarok elkárhozni néhány nemesért és mágnásért”[66] – írta gróf Pálffy Miklós országbírónak. Az Államtanács mint politikai testület természetesen világi indokokkal érvelt: a felvilágosodás szellemében a, tételes törvények fölébe helyezte a közérdeket, a „közjó”-t. Az úrbérrendezésnek ez a kettős motivációja iskolapéldája annak, hogyan érvényesült a felvilágosodás egyre erősödő szelleme a mélyen vallásos uralkodónő kormányzatában.[67]

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A teljes cikk.

A termelőerők fejlődése

Míg az előző táblázatok az 1720-i és az 1780. évvel jelölt összeírás adatainak egybevetése alapján az adófizető nép a – a falun élők közé a hajdúkat és a jászokat-kunokat is beleértve – mezőgazdálkodásnak főbb jellemzőiről törekedtek képet adni, a következő táblázatok az úrbérrendezés során készített úrbéri tabellák adatainak 1786-i összegezésére építve, egyetlen, igaz, 1766-tól 1780-ig elnyúló időkörből, kifejezetten csak a jobbágynépet (társadalmi tagozódását illetően a Bánság három megyéjére is kiterjeszkedve) ölelik fel ugyancsak a szorosan vett Magyarország területén, ezúttal is országrészenként tüntetve fel összetételét, birtokát s részben úrbéres terheit, úgy, amint azokat Mária Terézia előírta.

Hangsúlyozni kell, hogy az adófizetőkről 1780 táján készült,az előző táblázatokban felhasznált forrás nem terjedt ki az egész agrárnépességre, úgy a következő táblázatok sem adnak 601 391 családfőnél többről számot, ugyanakkor, midőn a Dráván s a Királyhágón innen, a Bánsággal együtt 203 068 négyzetkilométernyi terület közel 9100 falujában mintegy 5,3 millióan laktak (főképp az utóbbi adat számottevő változásokon ment át az úrbérrendezés elhúzódó ideje alatt).

A telkek és az egyes jobbágyrétegek számbeli megoszlása. az egyes országrészek között az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Telek Telkes jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Úrbéres
a volt királyi Magyarország 82 160,125 178 418 78 950 22 723 280 091
az egykori végvárvidék 35 961 96 479 47 514 6528 150 521
a hajdani török terület 64 331,375 125 806 36 649 8324 170 779
Összesen 182 452,5 400 703 163 113 37 575 601 391
A telkek és egyes jobbágyrétegek százalékos megoszlása az országrészek között az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Telek Jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Úrbéres
a volt királyi Magyarország 45,03 44,52 48,40 60,48 46,57
az egykori végvárvidék 19,71 24,08 29.13 17,37 25.03
a hajdani török terület 35,26 31,40 22,47 22,15 28,40
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00
A jobbágyok, a zsellérek és a, házatlan zsellérek az úrbéresek százalékában az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Összesen
a volt királyi Magyarország 63,70 28,19 8,11 100,00
az egykori végvárvidék 64,10 31,56 4,34 100,00
a hajdani török terület 73,67 21,46 4,87 100,00
Együtt 66.63 27,12 6,25 100,00
Egy jobbágyra jutó telek és egy telekre jutó jobbágy átlagban az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Egy jobbágyra jutó telek Egy telekre jutó jobbágy
a volt királyi Magyarországon 0,460 2,172
az egykori végvárvidék 0,373 2,683
a hajdani török terület 0,511 1,956
Együtt 0,455 2,196
A jobbágytelki földek megoszlása országrészenként az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Belső telek Szántóföld Rét Telki állomány (úrbéres föld)
a volt királyi Magyarország 46 282 928 695 160 297 1 135 274
az egykori végvárvidék 25 628 361 073 96 025 482 726
a hajdani török terület 30 523 649 321 128 484 808 328
Összesen 102 488 1 939 089 384 806 2 426 328
A szántóföld, a, rét és a. telki föld százalékos megoszlása országrészenként az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Szántóföld Rét Telki föld
a volt királyi Magyarország 47,89 41,66 46,79
az egykori végvárvidék 18,62 24,95 19,90
a hajdani török terület 33,49 33,39 33,31
Összesen 100,00 100,00 100,00
Egy telekre jutó szántó, rét és föld az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Egy jobbágytelekre jutó átlag
szántó rét telki föld
a volt királyi Magyarország 11,30 1,95 13,82
az egykori végvárvidék 10,04 2,67 13,42
a hajdani török terület 10,09 2,00 12,57
Együtt 10,63 2,11 13,30
Az irtásföld, a szőlő és az egész parasztbirtok területének megoszlása országrészek szerint az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Irtásföld Szóló Parasztbirtok összesen
szántó rét együtt
a volt királyi Magyarország 34 737 12 839 47 576 11 558 1 194 408
az egykori végvárvidék 30 261 3529 33 790 8515 525 031
a hajdani török terület 9064 1993 11 057 8277 827 662
Összesen 74 062 18 361 92  423 28 351 2 547 101
Az egy jobbágyra átlagosan jutott földek megoszlása országrészenként az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Szántó Rét Telki föld Irtvány Szőlő Parasztbirtok
a volt királyi Magyarország 5,21 0,90 6,36 0,27 0,06 6,69
az egykori végvárvidék 3,24 1,00 5,00 0,35 0,09 5,44
a hajdani török terület 5,16 1,02 6,42 0,09 0,07 6,58
Együtt 4,84 0,96 6,06 0,23 0,07 6,36
A parasztbirtok összetevői országrészenként a hasznosítható terület százalékában az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Belső telek Szántóföld Rét Telki föld Irtvány Szőlő Parasztbirtok
a volt királyi Magyarország 0,69 13,80 2,38 16,87 0,71 0,17 17,75
az egykori végvárvidék 0,68 9,61 2,56 12,85 0,90 0,23 13,98
a hajdani török terület 0,61 12,93 2,50 16,10 0,22 0,16 16,48
Együtt 0,66 12,50 2,48 15,64 0,60 0,18 16,42
Évi robotteher napokban az úrbérrendezés alapján országrészenként
Megnevezés Fogatos robot Ebből 1 jobbágyra jut Csak kézzel követelhető
a volt királyi Magyarország 4 313 407 24,18 1 693 776
az egykori végvárvidék 1 887 952 19,57 933 588
a hajdani török terület 3 377 397 26,85 759 570
Összesen 9 578 756 23,90 3 386 934

A telkes jobbágyok és a házas zsellérek számához is szükséges megjegyezni, hogy az urbárium, tekintet nélkül a zsellér történetileg meghatározott fogalmára, a nyolcadteleknél kisebb birtokú jobbágyokat a zsellérek közé sorolta, úgyhogy ezeknek földterületi adatai a telkes jobbágyokéi közé kerültek. Ezt is számításba kell venni, midőn a fenti adatok a volt királyi Magyarországon, főképp az ott előrehaladott földesúri kisajátítás következményeképp, továbbgyűrűző zsellérré süllyedésről s a „más hátán élő zsellérek” számarányának még fokozottabb növekedéséről tanúskodnak. Tovább az egykori végvárvidéken, korábbi jellegének megfelelően, a gazdálkodásban főképp zsellérek munkájára támaszkodó kisbirtokos nemesség volt a földesurak között erős többségben (így különösen Zala és Borsod vármegyében), ami nem csak a házas zsellérek nagy számában jutott kifejezésre, hanem a töredék jobbágytelkek elszaporodására is kihatott. Ennek az övezetnek jelentős része a Magyar Középhegységre támaszkodva terült el egykor, ami sok helyt az irtás erőfeszítését követelte meg népétől – míg a bőföldű Alföld megtelepülője, ha egyáltalán több földre akart szert tenni, a mégis kevésbé megerőltető földfeltöréssel is beérte –, ugyanakkor a hegység délre néző oldalai kedvező alkalmat adtak szőlőművelésre. Mindez az irtás- és a szőlőföld fenti adataiban is kifejezésre jut valamennyire, bármilyen hézagosan történt is e jobbágytelekhez nem tartozó földeknek összeírása az úrbérrendezés folyamán. Az országosan egész teleknek mindössze 46 %-át képviselő átlag egyébként a földesúri kisajátításon kívül a jobbágyfiúk népszaporodással együtt járó osztozkodásának eredményét tükrözi vissza. Az adófizetők 1780-i összeírása már teljesebb képet adhatott e nem-nemesi szőlőbirtokról, rétből is többet számlál elő, mint az úrbéri tabellák, nem világos azonban, a szántóföld dolgában miért marad ennek összegei mögött. A legutóbbi táblázatban fogatos napokban megadott robotmunkát az uraság tetszése szerint kétannyi kézi napban követelhette; a mellettük föltüntetett gyalog napokkal a házas és a házatlan zsellérek tartoztak. Az úrdolga előírt mennyisége egyébént nem annyit jelent, hogy az így jutott érvényre a gyakorlatban. Míg a törökjárta vidékek nagy részének fölvevő piacoktól távol jobbára bőséges önellátásra berendezkedett birtokosa egyelőre általában nem tudta kellőképp kihasználni az urbárium által számára biztosított egész robotmennyiséget, főképp a nyugati és északi részek árutermelő uradalmaiban értettek hozzá. hogy az előírtnál lényegesen több úrdolga végzésére bírják rá a jobbágyokat. Egyhamar nem lett teljes valósággá a jobbágyföldeknek úrbérrendezés meghatározta, a török uralomtól megszabadult országrészen többnyire bővebbre szabott kiterjedése sem; konkrét kimérésével csak földesurak kezdtek élni a maguk hasznára. De ha a jobbágyföldek előírt összegét tekintjük is, amint az a belső telkek, a szántók és a rétek együtteséből adódik, vagy akár az irtványok és a szőlők hozzáadásából számított „parasztbirtokot”, együttvéve is pusztán 18% alatt maradó hányadát alkotják a hasznosítható földterületnek. S amint látni fogjuk, a termőre fordított terület ilyen kiterjedését a földesúri majorsági üzemhez tartozóké sem növelné meg lényegesen.

A Dráva s a Horvát és a Szlavóniai határőrvidék közti terület jobbágynépének helyzetéről hézagmentes forrásként csupán annak tagozódásáról az úrbérrendezés során fölvett kimutatás áll rendelkezésre. A következő táblázat külön tünteti föl az egykori királyi Magyarországot délnyugat felé folytató horvát megyék, külön a hajdani végvárövezethez tartozó Körös megye és külön a „szlavón” megyék adatait.

Horvátország jobbágynépének tagozódása az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Úrbéres összesen
a török uralom alá nem került horvát megyék 25 468 2664 234 28 366
a végvárövezethez tartozott Körös vármegye 4466 207 64 4737
a török uralom alatt volt „szlavón” megyék 25 373 3708 385 29 
Összesen 55 307 6579 683 62 569
az úrbéresek százalékában
a török uralom alá került horvát megyék 89,78 9,39 0,83 100,00
a végvárövezethez tartozott Körös vármegye 94,28 4,37 1,35 100,00
a török uralom alatt volt „szlavón” megyék 86,11 12,58 1,31 100,00
Együtt 88,39 10,52 1,09 100,00

Feltűnő, hogy Horvátországban – bizonyára a zadruga településformájával összefüggésben – milyen kevéssé haladt előre a zsellérsorba süllyedés folyamata, milyen kimagasló a telkes jobbágyok aránya.

Erdélyben, még mielőtt ott Mária Terézia úrbérrendezésre irányuló törekvése zátonyra futott, 1772-ben összeírták az adófizetőknek nemcsak megművelt földjét, hanem állatállományát is, sajnos, a kapcsolt részekhez (Partium) tartozó Zaránd megye adatainak híjával.

Hagyományos termelés — az újkori mezőgazdasági forradalom felé

Még az uralkodóhoz közvetlenül tartozónak tekintett Bánságot illetően is úgy ítélte meg a királynő, hogy az odatelepített németek nem jutottak el arra a fokra, hogy a legelő és az ugar közös legeltetése helyett egyenként takarmánytermesztésre adják magukat, holott földjüket örökjogon bíró, közvetlen alattvalóinak számítottak, s mód nyílt arra, hogy egyéni gazdálkodásra külön-külön kihasított telkeket kapjanak.

Heckenast Gusztáv

A gazdaságpolitika

Mária Terézia már 17416-ban, vagyis egy évvel a Sziléziáról történt kényszerű lemondás után, életre hívta az Universal-Kommerz-Directoriumot mint összbirodalmi hatáskörrel felruházott központi hivatalt Philipp Kinsky gróf, 1749-től Rudolf Chotek gróf vezetése alatt; a tényleges irányítás azonban a többnyire jól értesült udvaroncok szerint Mária Terézia férje és uralkodótársa, a gazdasági ügyekhez érzékkel és tehetséggel bíró Lotharingiai Ferenc császár kezében volt. Mint a központi kormányszervek általában, az Universal-Kommerz-Directorium is több közigazgatási reformot élt meg, 1762-től Kommerzhofrat vagy Hofkommerzienrat néven működött, s 1776-ban beolvadt az Osztrák-cseh Udvari Kancelláriába. Feladatai: a külkereskedelem, az egyes Habsburg-országok közötti kereskedelem, a közlekedés, a manufaktúrák és általában az iparfejlesztés ügyeivel való foglalkozás és javaslattétel, az átszervezések ellenére sem módosultak lényegesen. Hatásköre Magyarországra csak fennállásának első időszakában terjedt ki, de javaslataival más központi kormányszerveken keresztül később is befolyásolni tudta az udvar magyarországi gazdaságpolitikáját; minthogy tagjai az iparfejlesztésben érdekelt osztrák és cseh arisztokraták közül kerültek ki, a Hofkommerzienrat – feladatától eltérve – általában nem összbirodalmi, hanem alsó-ausztriai, cseh- és morvaországi tartományi érdekeket képviselt, és minden tőle telhetőt elkövetett a számára nem kívánatos, többek között a magyarországi konkurencia háttérbe szorítására. Egész politikáját jellemező példa hogy csak egyetlen esetben emelt szót a magyarországi textilipar fejlesztése érdekében, amikor ( 1774-ben) ettől az ausztriai és cseh-morvaországi munkabérek leszorítását várta. Végül is a tartományi érdekeket követő egyoldalúság volt az oka, hogy a bécsi udvar gazdaságpolitikáját az Universal-Kommerz-Directorium, illetve a .Hokommerzienrat csak befolyásolta, de irányát meghatározni nem tudta.

A birodalmi iparpolitika Mária Terézia és II. József uralkodása idején két szakaszra osztható. 1770-ig ez az iparpolitika kifejezetten merkantilista jellegű volt, s az ipari termelés központi irányítására törekedett. 1770 után a merkantilista szempontok mellett fiziokrata és szabadkereskedelmi elvek is befolyáshoz jutottak, s az állami gyámkodás mértéke csökkent. Az iparpolitika végső célkitűzése, a birodalom gazdasági egységének megteremtése és autarkiájának lehető biztosítása, mindkét szakaszban változatlan maradt.

Ez a végső célkitűzés vezetett 1754-ben az ipar két szektorra osztásához. Azokkal az iparágakkal szemben, amelyek csak helyi szükségleteket elégítettek ki, az állam megelégedett a céhszabályzatok némi lazításával, s felügyeletüket a helyi közigazgatásra bízta (Polizeigewerbe). A tágabb piackörzetek vagy pláne az export számára termelő iparágak fölötti felügyeletet az Universal-Kommerz-Directorium és a tartományi Kommerz-Konsessek látták el, akár kézművescéhekről, akár manufaktúrákról volt szó (Kommerzgewerbe). A céhkötöttségeket ez utóbbi szektorban erőteljesen lazították, 1780-ban megszüntették a legények kötelező vándorlását, a textil- és a vasiparban II. József uralkodása alatt a céhkényszert is eltörölték. A Kommerzgewerbe szektorában így az is lehetővé vált, hogy némi tőkével rendelkező céhmesterek kézművesműhelyüket manufaktúrává fejlesszék (gewachsene Manufaktur).

Állami támogatásban csak a Kommerzgewerbe szektora részesült. E támogatás leghatékonyabb formái a pénzsegélyek és a behozatali tilalmak voltak. Az államkincstár az 1760-as évek közepétől évi 50–80 ezer forintot fordított iparfejlesztésre. Pénzsegélyben, legtöbbször soha vissza nem fizetett előlegek és kölcsönök formájában, főleg az udvari arisztokrácia manufaktúraalapításai részesültek. A protekcionizmusnak ez a formája számos esetben indokolt volt, de egyre több visszaélésre is alkalmat adott, úgyhogy 1770 után már csak elvétve került rá sor. Az 1770-es években és a nyolcvanas évek első felében inkább a polgári eredetű kisvállalkozókat támogatta segélyeivel az állam, ami a tőkés fejlődésnek egyrészt kiszélesítése, másrészt azonban fékezése irányában hatott. 1785-től viszont a polgári tőke nagyméretű manufaktúraalapításait ösztönözték államsegéllyel.

A behozatali tilalmak rendszere a külföldi konkurenciát kívánta kikapcsolni a hazai manufaktúrafejlődés erősítése érdekében. A tilalmak mindig olyan, pontosan körülhatárolt árucsoportokra vonatkozták, amelyek hazai gyártása már biztató kezdeti eredményeket mutathatott fel. Serkentő hatásuk különösen a textiliparban kétségtelen volt, de nem ellentmondás nélküli: egyrészt kiszolgáltatták a vásárlóközönséget a belföldi tőkésnek, másrészt szükségszerűen ösztönözték a csempészetet.

Az iparfejlesztés érdekében kidolgozott konkrét elképzelések és javaslatok összhangban álltak a birodalmi politikával: a Habsburg-állam megerősödését és egységesülését kívánták előmozdítani. Az elveszett sziléziai ipari bázis pótlására mindenekelőtt a textilipar fejlesztésére törekedtek Alsó-Ausztriában, Cseh- és Morvaországban. Az előkészítés alaposságára jellemző, hogy Ferenc császár személyesen tanulmányozta 1748-ban Csehországban a manufaktúraalapítások lehetőségét. 1749 és 1755 között Csehországban 7, Morvaországban 3, Alsó-Ausztriában 20 új manufaktúra kapott császári privilégiumot. Az udvari arisztokrácia intenzíven bekapcsolódott az állam iparpolitikai célkitűzéseinek megvalósításába, így például a Kinsky család egyik tagja az iparfejlődést erősen fékező hétéves háború ellenére 1756 és 1762 között 10 különböző manufaktúrát alapított csehországi birtokain.

A hétéves háború befejezése után, az 1760-as évek derekán mindenütt meggyorsult a manufaktúrafejlődés. Ezért 1770-ben a Hofkommerzienrat időszerűnek tartotta az iparfejlesztés birodalmi tervének elfogadtatását. Kiindulva a Habsburg-állam gazdasági egységének követelményéből, úgy gondolták, hogy nem ajánlatos minden egyes tartományban ugyanazokat a manufaktúrákat életre hívni. Javaslatuk figyelembe vette a tartományok különböző adottságait, s a legsokoldalúbb fejlesztést az amúgy is legfejlettebb Alsó-Ausztriában, Cseh- és Morvaországban akarta megvalósítani; Magyarországnak csak a mezőgazdasági termékek és ipari nyersanyagok előállítását szánta. A Hofkommerzienrat terve nem valósult meg: a gazdasági autarkiájukhoz ragaszkodó tartományok partikuláris érdekei erősebbnek bizonyultak a centralizáló törekvéseknél.

1770 körül általában megfigyelhető az iparfejlesztés átmeneti megtorpanása. 1769-től kezdve, igaz, többnyire eredménytelenül, a kormány szabadulni akar az állami manufaktúráktól; vásárló azonban csak elvétve jelentkezik, s a vételárral az is adós marad, mint az alsó-ausztriai nadelburgi tűgyártó manufaktúrát átvevő Batthyány Tódor gróf. 1771-ben pedig minden manufaktúraalapítást császári engedélytől tesznek függővé.

Ennek a rendelkezésnek a közvetlen célja ugyan a magyarországi iparfejlődés akadályozása volt az osztrák-cseh manufaktúrák érdekében, de hatása a birodalom egész területén érzékelhető.

A Habsburg Birodalom iparfejlődését Mária Terézia uralkodásának évtizedeiben három súlyos hiányosság lassította: a tőkehiány, a szakmunkáshiány és a vállalkozási kedv hiánya. A tőkehiányt az államkincstárból folyósított segélyek nem enyhítették lényegesen, a szakmunkáshiányon külföldi szakemberek behívásával lehetett segíteni, de az osztrák örökösödési háború, majd a hétéves háború idején az idegenekkel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, továbbá a protestáns bevándorlóktól való idegenkedés az adott lehetőségek kihasználását is sokáig fékezte. Vállalkozási kedv csak a földbirtokosok egy részében volt, akik azonban manufaktúraalapításaik ellenére is megmaradtak feudális uraknak; ipari vállalkozásaik csak birtokuk jobb kihasználását célozták. A kereskedők óvakodtak tőkéjüket ipari vállalkozásokba fektetni, mert továbbra is nagyobb hasznot reméltek a már bevezetett külföldi áruk importjából. Mária Terézia kormánya ebben a helyzetben egyrészt vallási toleranciára kényszerült, hogy vissza ne riassza az érvényesülést kereső idegen vállalkozót és szakembert, másrészt fonó- és szövőiskolák alapításával, termelőeszközök (orsók és szövőszékek) kedvezményes vagy ingyenes kiosztásával törekedett belföldi szakmunkásréteg kinevelésére.

Az iparfejlődés

A vastermelés rendje (Eisensystem) Stájerországban középkori alapokon nyugodott, a bányahatóságok a mindenkori piaci szempontokat mellőzve bürokratikusan ragaszkodtak a pénzügyi szempontokhoz; elképzelhetetlennek tartották például az áraknak a piaci viszonyokhoz igazodó változtatását. Karintiában, közelebb lévén az itáliai piachoz, az ilyenfajta megkötöttségek csak Mária Terézia 1759. évi rendeletének végrehajtása során jutottak érvényre.

H. Balázs Éva

A nyolcvanas esztendők drámája

Gyakran olvashatjuk ugyan: Mária Terézia és József szisztémája között az az alapvető különbség, hogy az anya elsősorban a Habsburg-Lotharingiai Ház iránti kötelességeit látta el, fia viszont az állam szolgálatát tette mindenek elébe. De a Ház és az Állam ilyen ellentétpárját aligha lehet elfogadni. Az uralkodónő is híven szolgálta államát, a császárt is csak akkor érjük lelkendező hangulatban, ha egy-egy kis Habsburg-ivadék születik, vagy amikor sikeres házassági tervet készít elő unokaöccse számára.

Ha Mária Terézia toább él – és ugyan miért ne élt volna hetvenegynéhány évet, mint annyian a Bourbonok közül –, 1790-ben neki is engednie kellett volna mérsékelt reformjaiból. Az európai krízis nem kímélte sem a rohanva, sem a fontolva haladót.

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

De Kaunitz humán műveltsége, tudományos érdeklődése jegyében egyáltalán nem kívánta a jezsuitákat a monarchián kívül tudni. Mária Teréziát is úgy instruálta, hogy a Bourbonok – a franciák és spanyolok – egyaránt helytelenül jártak el, amikor a szellemi értékeket negligálva, a jezsuiták szolgálatairól lemondtak, s őket országaikból kiutasították. Az egyházról még nem sikerült leválasztani a cenzúrát. József anyjához intézett ultimátumai, Kaunitz „felmondólevelei” vagy Mária Terézia számára készített tervezetei a felvilágosult kor igényeit fogalmazzák meg és a jövőt érzékeltetik.

A belpolitika reformintézkedései közül kiemelkedik a tolerancia-rendelet. Ami a nyolcvanas évek első felében e vonatkozásban történt, szinte nem más, mint a hatvanas és hetvenes években írásba foglalt álláspontok realizálása. Ebben a kérdésben Mária Terézia szemben állt leghívebb munkatársával és trónörökös uralkodótársával – ők ketten egyetértettek. A mindvégig napirenden lévő tolerancia kérdése 1777-ben jutott robbanási feszültségig; már utáltunk József és anyja távoli vitájára. A császár Franciaországból írta elveit összefoglaló levelét, melyben szembehelyezkedett anyjával, akit kétségbe ejtett a hír, hogy a morvaországi Wisowitzban mintegy 10 ezer ember protestáns hitre tért át. A magyarországi és erdélyi protestánsok tudomásulvétele is nehezére esett Mária Teréziának – életrajzírója, Arneth feltételezi, hogy a protestáns hit nála a felségárulásnál is súlyosabban esett latba. Ezt ugyan a tények nem támasztják alá, de sorozatban ismerjük a protestáns kérdésben Kaunitz és Mária Terézia összeütközéseit. Így amikor Kaunitz protestáns német telepesek behívását szorgalmazta, mondván, az állam jóléte és a lakosság száma oly mértékben függnek Össze, hogy a felekezeti megkülönböztetéssel az államérdek szenved súlyos sérelmet – érveit Mária Terézia nem hallgatta meg. Kaunitz Wisowitzcal egy időben az ellen is tiltakozott, hogy a számvevőszéknél Zinzendorf Lajos gróf, majd a többi miniszteri rangban lévő udvari méltóság, Chotek, Hatzfeld, végül Lacy azt az utasítást kapták, adjanak kimutatást beosztottjaik vallási hovatartozásáról, annak esetleges előzményeiről, valamint születési helyükről. Kaunitz azzal érvelt, hogy ha egy hivatalnok külsőleg eleget tesz a katolikus rítusnak, nincs értelme azt firtatni, belső meggyőződése hogyan is áll, sőt káros dolog tudatosítani az áttértekben, hogy a közelmúltban még másodrangú állampolgárok voltak.

A Franciaországból hazaérkező császár első útja morva földre vezetett, és ott tartózkodott, amikor anyja szigorú intézkedései lesújtottak a leleplezett protestánsokra. Megrendítő kettejük levelezése – a császár lemondott a társuralkodásról, s vele szemben az anya érvelt. A leveleket szinte az utókornak címezték. József a tolerancia mellett tett hitet, anyja még az államérdeket is félresöpörte, ha lelkiismerete szigort diktált.

Itt nem részletezzük, hogy Kaunitz és a császár a demográfiai kérdésekben is egyetértett – s ez a szerzetesek és apácák meddő életének megítélésében éppúgy szerepet játszott, mint a kolonizáció szorgalmazásában.

A felvilágosult abszolutizmusnak mint uralmi szisztémának próbája, hogy milyen rendelkezéseket hoz a parasztság érdekében. A paraszt védelme az állammal szemben is szükséges. A maximális teljesítmény az, ha az állam vezetői felismerik saját felelősségük súlyát a társadalmi piramist tartó paraszti tömeggel szemben. De az sem csekély érdem, ha az uralkodó a feudális vezető réteg – általában a nemesség – érdekei ellenében védelmébe veszi a kiszolgáltatott népet, és legalább az úri terhek, elsősorban a robot rendezésére törekszik.

A teréziánus reformok sorában Mária Terézia éppen nálunk megkezdett úrbérrendezése kiemelkedő jelentőségű volt. A parasztságnak a kormányzatba vetett hitét a hatvanas években alapozták meg, agrárélet, a parasztság körülményeinek szabályozásában a nyolcvanas évek programja legalább húszesztendős előzményekre nyúlik vissza. Ha megnézzük a két dirigens, József és Kaunitz szerepét, a kép kiegyensúlyozott. Mindketten felismerték a helyzet súlyosságát és segíteni akartak. Fellépésük folyamatosan vitte előbbre a teréziánus reformművet. Kettejük közül József volt közvetlen tapasztalatok birtokában, hiszen utazásai kiterjedtek – Belgiumot kivéve – a monarchia minden országára, és éppen a paraszti panaszokra reagált a legérzékenyebben. Az Államtanács elé terjesztett észrevételei-látleletei ezt tanúsítják. Kaunitz ezekben az években már csak a Burg, a mariahilfi ház és Austerlitz között mozgott. De az eléje kerülő, főleg Mária Teréziától hozzá átküldött elaborátumokat nagyon gondosan tanulmányozta, és ezek alapján nyilatkozott, adott problémákat eldöntő tanácsokat az uralkodónőnek. Az államkancellári levéltárban fennmaradt votumai, levelei alapján láthatjuk, mindenkor a paraszt jogi-fizikai létének biztosítására törekedett. Sokat szorgalmazta például a burgonyatermesztést, s mi tagadás, kevéssé illett az öreg diplomatához az erre vonatkozó visszatérő javallat, amit Mária Terézia körlevél-utasítással igyekezett foganatosítani. A herceget nem érzelmei, hanem racionális megfontolások vezették. Nagyon jellemző állásfoglalása a karintiai terv kapcsán, mely szerint az ottani koronauradalomban, Bambergben a parasztot az általa művelt telek tulajdonosává kell tenni. Kaunitz támogatta az ügyet, abban a meggyőződésben, hogy mihelyt a paraszt tulajdonosnak tudja magát, földjét sokkal nagyobb gonddal és hozammal műveli. Államérdek tehát a paraszti tulajdon. Kísérletnek is fontos Bamberg – érvel Kaunitz –, hogyan reagálnak erre a különböző territóriumok nagybirtokosai. 1768 januárjában már felveti, megelőzve Raab államtanácsost, a robot megváltását, a telek paraszti tulajdonba adását. Nyilván közrejátszott ebben az 1767. évi sziléziai parasztfelkelés-sorozat. 137 falu tiltakozott szolgáltatások miatt, és egyenesen az udvarhoz fordult. Az úrbéri bizottság hosszú éveken át tárgyalta a lehetőségeket. Vizsgálatok is indultak, s ekkor került sor Mannsfeld gróf 3 ezer forintos pénzbüntetésére. Ez nem volt túlságosan súlyos összeg a feltárt visszaélésekhez képest. A büntetés jelentősége az, hogy már a József uralmát megelőző évtizedben folyt komoly számonkérés, és a magas uraságok korántsem érezhették magukat, illetőleg uradalmi tisztjeiket biztonságban, ha visszaéltek a feudális jogokkal. A robotnak természetben vagy pénzben történő megváltásáról sokat vitáztak az Államtanácsban – Boriével szemben Kaunitz a készpénzben történő megváltás mellett volt, vagyis a radikális, a szabadulást könnyítő újat képviselte. Ekkor hangzott el Kaunitznak az a nevezetes javaslata is, hogy ínséges években a paraszt szabad költözését is meg kell engedni. Ha a földesúr nem tudja a parasztját eltartani, megszűnnek a kötelezettségek. Kaunitz figyelemmel kísérte a cseh- és morvaországi vizsgálatokat, és nagyon jellemző volt javaslata: a morvaországi Bruck apátja kapja meg a Szent István-rend nagykeresztjét, szerzetesei pedig emlékérmet, mert a jobbágyokkal önként és kedvező módon kötöttek úrbéri egyezséget.

A hetvenes években József rendszeresen beszámol öccsének, Lipótnak a robotproblémák tárgyalásairól. Leveleiből kibontakozik a Borié és Kaunitz között régtől fennálló ellentét. Kaunitz a rokonszenves, amikor indulatosan kijelenti: A monarchia parasztja „nem rabszolga római vagy török módra”.[68] Mária Terézia őrlődött tanácsadói, fia véleménye és a hozzá intézett morva-cseh-osztrák rendi tiltakozások ellenérvei között. Tanulságos, hogy József az 1774. februári rendeletek előkészítő memorandumában nagyon is mérsékelt. Hat hónap tárgyalási időt javasol, hogy a földesurak jobbágyaikkal megegyezhessenek, addig is háromnapi robotmaximumot állapít meg. Kaunitz azt ismétli, amit a magyar urbárium idején mondott: „Ilyen alapvető reform esetében sokkal fontosabb az, hegy jól, mint hogy minél gyorsabban dolgozzák ki…”[69] Nagy elaborátumában kifejti, hogy az állam, a katonaság és a földesúr hármasa a felelős a paraszt elnyomorodásáért. Fontos a robotszabályozás, de az állami adó és a katonakérdés megoldása legalább olyan döntő.

A huzavona parasztmozgalmakra vezetett, majd a hadseregben tört ki „relbellió”: 18 katonát kivégeztek. Tovább halasztani a robotügyet nem lehetett. De Mária Terézia habozott a megoldás módját illetően: József egyik panaszos levelet írja a másik után Lipót öccsének. 1777-ben ugyanis Mária Terézia teljesen félre akarja tenni a József fogalmazta robotrendelkezést. „Minden elképzelhető ünnepélyességgel el akarja törölni a szolgáltatásokat, önkényesen akarja szabályozni a paraszt szerződéseit és járadékát, amit évszázadok óta fizet urának. Meg akarja változtatni az egész agráréletet és a tulajdonosi viszonyokat. Könnyíteni akar a jobbágyok tartozásain, anélkül, hogy legkisebb mértékben figyelembe venné a földesurakat, olyan helyzetbe hozva ezeket, hogy legalább fele jövedelmük elvész. Ez az árak csökkenésére és csődökre fog vezetni.”[70]

Mária Terézia tervezett reformja nagy társadalmi mozgást idézett volna elő – hiszen a robotonyhítés híre is erre vezetett. József ragaszkodott az 1775-ös rendelkezéshez, és hogy ahhoz képest csak fokozatosan vezessenek be újításokat. Az anya és fia között folyó vitában a királynő kérésére megint Kaunitz mondta ki a döntést: ő a legalitás, a magántulajdon tisztelete jegyében nem látja lehetségesnek, hogy az állam autoriter módon beleavatkozzék a tulajdonviszonyokba addig, amíg ezt a törvény nem teszi lehetővé. Az uralkodó nem áll a törvény fölött. A robotot meg lehet váltani, de az úr kárára nem lehet eltörölni.

Mária Terézia még így is nehezen döntött. Ezúttal Ferdinánd fiának írta meg panaszait: nem bízik Józsefben, úgy érzi, összefogott ellene a földbirtokos nemességgel. Pedig nagy a parasztnép körében az elkeseredés, és nehéz lesz a békességet fenntartani, mert „remény nélküli népnek nincs mit vesztenie…, a szükség nem ismer törvényt”.[71]

Végre 1777 márciusában megszületett a pátens, Kaunitz segítségével. „Ez volt a legnagyobb szolgálat, amit a hercegtől eddig kaptam. Nélküle nem boldogultam volna. Minden bizalmam és hálám az övé”[72] – így Mária Terézia. A paraszt jogállásának fokozott javulása biztosított volt a felvilágosult abszolutista államban, melynek általában le kellett számolnia avítt jogrendszerével.

A polgári jog kodifikálását már 1753-ban elkezdték, és 1766-ban Mária Terézia elé terjesztették jóváhagyás céljából a Codex Theresianust. Ezt úgy jellemzik a jogértők, hogy kompromisszumos jellege miatt sem a reform hívei, sem a konzervatívok megelégedését nem váltotta ki. Az Államtanács s főként Kaunitz ilyen értelemben foglalt állást. Új büntetőjogot, az új szükségleteket szolgáló kereskedelmi jogszabályozást sürgettek. A Nemesis Theresiana], melyet 1769-ben mutattak be, hasonló visszatetszést váltott ki. Kaunitz különösen azon háborodott fel, hogy Beccaria immár öt év előtt megjelent művét a kodifikálók figyelmen kívül hagyták. Brutális büntetések, elégetés, felnégyelés, kínzások fenntartása megengedhetetlen volt akkor, amikor Beccariát már Katalin cárnő is Pétervárra hívta, hogy a tervbe vett jogi reform munkálataiban részt vegyen. Kaunitz nagy eréllyel intézkedett, hogy a milánói kormányzó, Firmian gróf tartsa vissza Beccariát, kapjon tanszéket az egyetemen, sőt emeljék tiszteletdíját szokatlanul magasra. Ebben az ügyben és a Sonnenfels elleni eljárás megakadályozásában – akinek Az előítélet nélküli ember című művet kifogásolták és Migazzi bécsi érsek vezetésével üldözőbe vették a konzervatívok – Kaunitz teljesen József álláspontja szerint járt el. A nagy jozefinus jogi reform jellege ilyen előzmények után adott volt.

Megtévesztő lenne mindezek után merőben harmonikus viszonyt feltételezni a császár és a herceg között. Voltak nézeteltéréseik az előző periódusban, és bízvást lesznek a következőkben, akár a közigazgatás, akár a gazdasági élet tennivalóinak megítélésében. Sajátosan jelentkezik József Kaunitz véleményének egyezése, majd elválása Anton Pergen gróf esetében. Pergen, akit mint rendőrminisztert szoktunk emlegetni, karrierjét a Kaunitz alapította idegen nyelvek főiskoláján, a Keleti Akadémián kezdte meg, majd egy terjedelmes tanügyi reform kidolgozójaként került az Államtanács vitáinak középpontjába. E tehetséges ember képességeit ugyan nem lehetett vitatni, de olyan merev volt annak a kivihetetlen követelménynek a fenntartásában, hogy a közoktatásból minden szerzetest zárjanak ki, hogy Kaunitznál makacssága miatt kegyvesztetté vált. A titkosrendőrség leendő szervezője, Pergen gróf azonban jelentéktelen ütközőpont. Annál több problémát okoz majd a kemény centralizálás során a monarchia apparátusának átszervezése, a jogi és történelmi előzmények figyelmen kívül hagyása. József korántsem Mária Terézia.

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Mária Terézia háborúba kényszerült, II. József abban nevelkedett. S ez olyan korban történt, amikor a természettudományok, a matematika hatása közvetlenül érvényesült a hadviselésben. Már a század első évei is azt diktálták északon és délen, hogy megváltozott taktikával, ne a középkorból átörökített, nemesi veretű hadsereggel vigyék győzelemre a nagypolitika célkitűzéseit. Évtizedekig dinasztiák örökségéért, területszerzésért folytak a harcok, melyek során mind nagyobb tekintélyre tett szert a fiatal porosz királyság. A tüzérség nagy reformja, a gyalogság haderejének ötletes átalakítása, a különböző típusú ágyúk ügyesebben kezelhető alkalmazása a poroszoknál tökéletesedett. Nagy Frigyes par excellence katonai zsenialitása a harcok során emelte fel a porosz hadsereget arra a félelmetes, gépies tökélyre, mely mintaképpé vált egész Európában.

A hadügy vezetői igen változatos származékok voltak. Annak idején Savoyai Eugén csak az egyik legjelentősebb példa, de gondolhatunk a porosz hadseregben iskolázott, majd a francia tüzérséget megújító Szász Móric hercegre, aki oly szellemesen mutatott rá a porosz fegyelem veszélyeire: „Hogy találhat annak a katonának a lövése, akinek fő gondja nem a célzás, hanem a parancs figyelése.”[73] A franciák pszichológiai elemzéssel bizonygatták, hogy a hadviselés porosz módja összeegyeztethetetlen népük temperamentumával. De azért újítottak szárazon és vízen. Hajóhaduk ugyan az angol tengeri háború során a lovagi tornák eleganciájával kerülte az összecsapást. A hajók roppant drágák voltak, felszerelésüket kockáztatni súlyos gazdasági felelőtlenség lett volna. És bár a kronométer birtokában meglehetős pontossággal navigáltak már a század utolsó harmadában, ha az ellenséges hajórajok sajnálatosan összetalálkoztak, a tengeri csaták ágyúzásban merültek ki. Maurepas államtitkár ironikusan így nyilatkozott: „Tudja, milyen egy tengeri csata? A hajók manővereznek, lőnek egymásra, majd visszavonulnak. És ott marad a bemocskolt tenger…”[74] Csak Suffren admirális alatt szakítottak a franciák az indiai vizeken ezzel a kíméletes harcmodorral. Átvéve a szárazföldi seregek stratégiáját, ezentúl a tengeren is az ellenség megsemmisítése volt a cél. A Habsburg-monarchia megbízhatatlan szövetségese katonai szempontból éppen a nyolcvanas évekre megújult: a forradalom, a napóleoni háborúk sikerére megtörténtek az akaratlan előkészületek.

Ezen az úton kellett Ausztriának is járnia. Végtére a monarchia legalább akkora, mint Franciaország, a lélekszám és a négyzetmérföldek jegyében. Zömmel kontinentális helyzete azonban más feladatokat rótt rá. Míg Franciaországot nyugatról és délről a tenger karéja védte, a monarchia csupa könnyen megsérthető határ: íme Sziléziáról is le kellett mondania. A hadügy az előtérbe került. De mintha a porosz veszélyen kívül mással nem kellene számolni, mindenben Nagy Frigyes hadserege volt a mérce, annak felkészültsége, annak utánpótlása. Ebben a légkörben a hadi események hírei igen korán elérték II. Józsefet, környezetének feszült figyelmét ő is osztotta. Nem véletlen, hogy Podewils, a bécsi porosz követ már az ötesztendős kis trónörökösről azt jelenti: „Nagyobb a készsége a katonáskodásra, mint a tanulásra, az utóbbit egyenesen utálja.”[75] Később is – főként azért, mert kedvenc viselete regimentjének, a könnyűlovasoknak zöld mentéje volt – inkább katonának minősítik. Mondják – tévesen –, nagybátyja, Lotharingiai Károly hatása érvényesült a fiatalembernél. Emlegetik korán elvesztett felesége, Pármai Izabella befolyását, akinek a porosz hadseregről írott francia nyelvű munkája lett légyen egyk alapja az 1765-ben realizált katonai reformnak. A porosz minta mindenképpen ott szerepelt anyja és az ő hadi koncepcióiban, az erő és hatékonyság példáját Nagy Frigyes hadseregéből merítették.

A monarchia feudális jellegű, teljesen a nagy arisztokrata családok és a rendek hajlandóságához kötött, idejét múlta hadserege fokozatosan modernizálódott, növekedett. Lélekszáma békében is 200 ezer főt tett ki. A reform érdekében a királynő és fia egyaránt buzgólkodott. Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben. Ő, aki egykor a hadgyakorlatokon is részt vett, nem könnyen adta át a hadügy irányítását társuralkodó fiának. De meg kellett tennie, írta szomorúan bizalmasának, Tarouca grófnak, fiatalra kell bízni ezt a területet, hogy hosszú éveken keresztül egy kézben legyen.

A reformot a Habsburg Birodalom tarka nemzeti összetétele nem akadályozta, ez nem volt hátrány. Sehol sem volt még valódi nemzeti hadsereg: a toborzott vagy mindinkább sorozott katonák mellett, velük közel azonos számban idegen területről alkalmazott, államközi embervásárlással megszerzett zsoldoskatonák harcoltak. Így volt ez a franciáknál, ahol 40 ezer „idegen” volt a nyolcvanas években is a hadseregben, így volt a spanyoloknál, ahol 133 gyalogosezredből 27 külföldiekből verbuválódott. A hollandok skót katonákat alkalmaztak. Változatlanul főleg a svájci kantonok és némely német területek értékesítették így emberfeleslegüket, de már a brit szigetekről is érkeztek tisztek és közkatonák.

„Kétségkívül kívánatos lenne kiválóan fegyelmezett, válogatott emberanyagból hadsereget szervezni. De a hadsereg kedvéért nem tehetjük tönkre a nemzetet. Mert a nemzetet romboljuk, ha legjobb elemeitől megfosztjuk. A dolog úgy áll, hogy a hadsereg óhatatlanul a népesség aljából kerül ki, azok közül, akikre a társadalomnak nincs szüksége”[76] – ezek a legnagyobb francia hadügyminiszter, Saint-Germain őszinte szavai. II. Frigyesnek is az volt a véleménye, hogy a „keményen dolgozó emberekre úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére. Csak akkor kell besorozni őket, ha a legsúlyosabb veszély fenyeget.”[77] A hadügy teoretikusainak, Szász Móricnak, Justus Mösernek, Guibert-nek hasonló volt az álláspontja. II. József egyéniségéhez híven nem állt meg ezeknél az elfogadott sablonoknál. Reá bízták az ügyet, foglalkozott vele, minél jobb helyzetet akart teremteni. A modernizálási folyamatot már Lichtenstein herceg és Daun gróf megkezdte. Daun halála után az ír származású Lacy gróf lett József legfőbb támasza és mintaképe. (Kaunitz nem szerette, és Laudont jelölte vele szemben – hasztalan.) A tiszti állások vásárlását megszüntették, a tisztek, a katonák fizetést kaptak. Az anyagi ügyek felügyeletét a Legfőbb Számvevőszék látta el, közelítve ezzel a hadügyet a politikailag kevésbé kényes területekhez. A hadsereget „államosították”. A huszárok szablyatartóján már nem az ezredtulajdonos, hanem a császár nevének kezdőbetűjét lehetett olvasni. Az ezredeket megszámozták, a legénység a Haditanács megszabta fegyvernemet jelző hajtókaszínt viselte. Az előléptetés a felsőbb hatóság hozzájárulásától függött. A porosz minta igazi érvényesülése az 1771-ben elkezdett katonai konskripció volt. A porosz kantonok mintájára 37 sorozókerületet létesítettek – ez József koncepciója volt, amit Lacy támogatásával tudott nagy nehezen megvalósítani, és aminek a munkálatai csak 1781-ben fejeződtek be.

A katonaságot tehát már nem toborozták, hanem sorozták. Tirol és egyelőre Magyarország mentesült az egész konskripciós rendszertől. Nem sorozták a nemeseket, a papokat, a honoráciorokat, a módos polgárokat, a földművelésben, iparban, bányászatban nélkülözhetetlen embereket. A marginális elemek gyülekeztek a hadseregben: napszámosok, városi nincstelenek „és más haszontalan népség, különösen háziszolgák, borbélyok”[78] – borongott József. A külföldiek csak korlátozott ideig szolgálhattak, a hazaiak a teljesen untauglich állapotig.

Sok minden megvalósult abból, amit József 1765-ben a katonai dolgokról, tennivalókról felvázolt. Nem sikerült ugyan minden 18–19 éves nemesifjat iskoláinak elvégzése után bevonultatni. József a semmittevést megszüntetendő, háromévi ingyenes, kötelező szolgálatot szeretett volna előíratni, ettől téve függővé a későbbi hivatali alkalmazást. De az, amit Emlékeztetője 12. pontjában kidolgozott, hogy csökkenteni kell a kiadásokat és békeidőben hasznosan kell foglalkoztatni a katonaságot, ez a Határőrvidék katonáinál érvényesült. Fontosnak tartotta, hogy a regimentek helyhez kötve, a civil lakossággal mintegy összefonódva éljenek tisztjeik felügyelete alatt. Házasodjanak mihamarabb, családjukat, felnövekvő gyermekeiket különösen szövés-fonásban lehet foglalkoztatni. Minél többet kell szabadságolni a katonákat; dolgozzanak állami építkezéseknél, utak karbantartásánál. Nemcsak katonai létesítmények munkálataiba lehet az egyébként tétlenkedőt bevonni. „Így érzi szabadnak, vidámnak magát”,[79] bízva előmenetelében, a jobb jövedelemben.

Tudjuk, a Délvidék tisztjei, akiket csak nagy ritkán, hadgyakorlatok idején mozdították el, a határőrkatonák agrármunkáját irányították. Ők maguk is foglalkoztak selyemhernyó-tenyésztéssel, selyemgombolyítással. Ha élelmesek voltak, felsőbb engedéllyel még vámkedvezményt is kaptak. De jegyezzük meg e katonatisztekről, a déli végeken és általában a határokon belül, hogy ez időtől fogva a velük való házasság anyagi áldozattal járt. A katonai reformok egyik járuléka volt a kaució bevezetése. Egy kapitány 6 ezer forint kaucióval alapíthatott családot.

Mária Terézia halálának évében 88 gyalogezred, 21 gránátos zászlóalj és 52 lovasezred alkotta a reguláris katonaságot. Ebből 28 gyalog, 3 gránátos és 19 huszárezred volt magyar, illetve magyarországi. Ezekben az évtizedekben – írják a hadtörténészek – élte a magyar huszárság fénykorát. Végre valamit a poroszok is tanultak a Habsburg-monarchiától, ők is, a franciák nyomán más országok is átvették könnyű lovascsapataink harcmodorát, egyenruháját. Ami viszont a magyar katonákat illeti a monarchia hadseregében: e legjobban centralizált szervezetben a német nyelvet sajátíthatták el.

„Felséged hadserege az utolsó háború óta minden részében oly mértékben megújult, hogy semmi sem maradt a régi rendszerből”[80] – írja II. József 1775-ben önérzetesen anyjának.

A birodalom átcsoportosítása

A közismert Habsburg házassági politika száz esztendő előtt is a Német Birodalom felé irányult: Mária Terézia anyja is braunschweigi származék volt. A régimódi dinasztikus igényeket a 18. század hetvenes éveiben sem adták fel. József második, szerencsétlen felesége bajor volt. A házassági vállalkozások célja a mediterrán kapcsolatokon kívül a kontinentális, középső zóna megerősítése lett volna. Sajnálatos módon azonban a diplomáciai manőverek, a területszerzési és hatalombővítési igények másutt, a Hohenzollerneknél is alkalmazásra találtak. II. Frigyes fivére volt az a hasznos politikai mellékfigura, aki gyermekei révén holland, angol, sőt áttétellel orosz együttműködést is tudott biztosítani. Poroszország befolyása a német birodalmi választófejedelmek között döntő volt. A teljesen elavult császári, Habsburg veretű törekvésekkel szemben fokozatosan kibontakozott a porosz vezette német birodalmi ellenállás.

Amikor Miksa József bajor választó halálával 1777 legvégén a Wittelsbach-dinasztia „főága” kihalt, komolyan felmerült Bajorország bekebelezésének terve, amit – mintegy vágyálomként – Kaunitz már két évtizede felvázolt. Egyelőre volt legális örökös: Pfalz-Sulzbachi Károly Teodor választófejedelem. Székhelye, Mannheim kulturális központ hírének örvendett, ő maga egyike azoknak a fejedelmi személyeknek, akik Voltaire-rel leveleztek, s akik szűk kis hazájukban a felvilágosult uralkodó címét érdemelték ki, főként kultúrpolitikájuk révén. Mihelyt azonban Bajorországba költözött, Münchenben már korrupt, reakciós, intoleráns uralkodónak tartották. A bajor nemesség, a hivatalnokok s ezek hatására a nép meggyűlölte a sok nyugalmazott szerető és törvénytelen gyerek miatt állandóan anyagi gondokkal küszködő uralkodót.

Az osztrák-bajor örökség kérdése pedig veszélyes diplomáciai, sőt háborús bonyodalmakba sodorta Károly Teodort. Legközelebbi rokona, a pfalz-zweibrückeni herceg Porosz Frigyes biztatására rögtön bejelentette igényét Bajorországra, amikor Kaunitz elérte a Habsburgok kétes örökösödési jogának elismertetését a délbajor területekre: egy nagyobb uradalom és néhány cseh jogon igényelhető pfalzi birtok azonnal átszállt az osztrákokra. A Habsburg-csapatok meg is szállták ezeket a területeket. Ekkor lépett fel Frigyes: óvta a német fejedelmeket a Habsburg-ház túlságos terjeszkedésétől. A pfalz-zweibrückeni herceg csatlakozott hozzá, és a porosz csapatok behatoltak Csehországba, ahonnan néhány hónapnyi manőverezés után még 1778-ban el is távoztak. József a seregeinél tartózkodott, s ahogy Erich Zöllner összefoglaló Ausztria-történetében csendes iróniával leszögezi: bizonyságot adott hadvezéri képességei hiányáról, s arról, hogy a katonai ügyek iránti érdeklődése nem párosul katonai tehetséggel. A háború vérveszteség nélkül ért véget. De II. József erkölcsi vesztes volt, és további élete során ott dolgozott benne a megszégyenülés.

Néhány komikus motívummal mindenesetre gazdagodott a kor összképe. Az alkudozások során a bajor választó egyik fő igénye az aranygyapjas rend kellékeinek visszaszerzése volt, melyeket a spanyol udvar egyik ősétől elszedett, és illetéktelenül magánál tartott. A választó ennek megszerzéséhez a bécsi udvar segítségét várta. Követe azonban azt is sejtette Kaunitz megbízottjával, hogy legjobban egy saját személyének juttatott aranygyapjúnak örvendene. Megkapta. A folytatása ennek a feudális ízű és jellegzetes esetnek az, hogy Katalin cárnő sem mulasztotta el Józseffel való első személyes találkozása során ugyanezt az igényt bejelenteni. Hogy egy felvilágosult uralkodó a burgundi házhoz, a középkor alkonyához kapcsolódó teátrális rend tagja kívánjon lenni, különösnek tűnik, II. József és Kanunitz inkább azon csodálkozott, hogy nő létére kívánt ehhez hozzájutni. Nő lehetett király, cár is, de az aranygyapjas rend lovagja semmiképpen,

A bajor terv néhány év múlva majd újra felmerül. Azt mondhatnók, a legrosszabbkor, és lélektani szempontból kivételesen szerencsétlen formában. Előfordult, hogy az Európa új rendjét megszabó béketárgyalások során országok dinasztiát cseréltek. Az utrechti béke előkészítői annak idején foglalkoztak is azzal a gondolattal, hogy merőben praktikus okból előnyösebb lenne Ausztria németalföldi igényeit a Wittelsbachokkal megegyezve cserével kielégíteni. Ez nem következett be, és az értékes belga terület VI. Károly és Mária Terézia uralma idején beilleszkedett a Habsburg Birodalomba mint – Lombardiát is figyelembe véve – a monarchia legfejlettebb országa. A megszégyenítő békekötés – a „krumpliháborút” lezáró tescheni béke – az egyik előzménye az új kísérletnek. A másik előzmény – tegyük hozzá, József és nem Kaunitz tervéről van szó – az a sikertelen akciósorozat, ami Osztrák-Németalföld javára, Hollandia ellenében lefolyt. Említettük már a franciák egyértelmű politikai és már-már katonai állásfoglalását Ausztriával szemben. József el tudta érni, hogy a teljességgel anakronisztikus várrendszert a hollandok felszámolják, és a belga földről elmenjenek. Azt azonban, hogy a Schelde elzárását (amelyet még a vesztfáliai béke rendelt el) megszüntessék, a hajózást a belga hajók számára szabaddá tegyék, s így Antwerpent új felemelkedés reményéhez segítsék, sem a hollandok, sem a franciák, sem az ismét aktivizálódott öreg Porosz Frigyes nem tűrte.

Ez az előzménye annak, hogy a bajor–belga csereügylet – hogyan is nevezhetnénk kíméletesebben – a nyolcvanas években ismét felvetődött. De fontos tényező az is, hogy II. József túlságosan későn ismerkedett meg az Osztrák-Németalfölddel. Mikor egyeduralkodó lett, 1781-ben első útja ide vezetett. Míg a német, cseh, magyar és olasz területek gyakori meglátogatása mintegy „tulajdonosi” felelősségét is táplálta, és vizuális-személyes élményei minden döntésének hátterében ott munkáltak, akkor is, amikor kormányzati teendői ezeket a „kirándulásokat” már nem engedték meg, Németalföldhöz nem volt köze, magatartása személytelen volt. Nagy gyorsan „kiszállt” erre a területre, ahol a szép városok kecses eleganciája megnyerte tetszését. De ott-tartózkodása csak gyors áttekintésre, a vezető szervekkel való konzultálásra és arra volt elegendő, hogy az akkor megérkező helytartópárt, testvérét, Mária Krisztinát és sógorát, Albertet a kezdet kezdetén lejárassa. József úgy tárgyalt, hogy nem hívta meg s megbeszéléseiről alig tájékoztatta őket. Világos volt minden politikus elme számára, hogy a kormányzás addigi joviális, Lotharingiai Károly lényéhez illő módjának vége. Ezentúl Bécsből kormányozzák az országot, és a helytartópár csak a protokoll letéteményese. Bár jövedelmüket az uralkodó leszállította, az a dolguk, hogy reprezentáljanak, szívesen lássák a notabilitásokat s azokat a követeket, akik néhány országot Brüsszelben képviselnek.

A bajor, a németalföldi problémák árnyékában bontakozik ki a monarchia keleti orientációja. Az 1779. évi tescheni béke ugyanis, mely 40 ezer lakóval az úgynevezett Inn-negyedet juttatta Ausztriának, jelentéktelen politikai-katonai epizód befejezése lenne, ha ennek kapcsán Oroszország nem vonul be a garancianyújtó nagyhatalmak sorába. Porosz Frigyes taktikai húzása volt, hogy a lengyel zsákmány miatt amúgy is lekötelezett Katalin cárnő a tescheni békében azt a szerepet kapta, ami a vesztfáliai békében még Svédországé volt. Birodalmi ügyben, ha csak Franciaország után, de jótállónak lenni – előrelépést jelentett a nagypolitika élvonalába.

József – mindez még anyja életében történt – előbb mélységes levertseggel reagált az eseményekre, majd – s ez rugalmasságát bizonyítja – szinte azonnal az orosz politikai kapcsolatok elmélyítését tűzte ki céljául. A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[81] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni. Az osztrák kormány gondja az volt, nem késett-e el ezzel a kényszerből adódó törekvéssel. Nem nyerték-e meg annyira a rivális poroszok Katalin cárnőt, hogy szorosabb osztrák együttműködésre már nem hajlandó.

Kaunitz elsődlegesen a keleti, vagyis a török kérdést tartotta szem előtt. A lengyel tapasztalat, az, hogy egy országot szét lehet darabolni, abból tekintélyes területet lehet szerezni több millió lakossal, felkeltette a herceg érdeklődését egy, a Török Birodalommal szembeni akcióra. Három verziót vetett fel. Vagy egyedül, saját felelősségére cselekszik a monarchia, vagy a porosz és orosz együttműködést ismét biztosítja, mint ahogy az Lengyelország felosztásánál történt, vagy – s ez volt számára a legrokonszenvesebb változat – lehetőleg teljesen mellőzve poroszt, francia és orosz szövetségben kellene eljárni. De a tescheni béke megmutatta, hogy Franciaországra ilyen gyarapítást célzó tervekben nem lehet számítani. Maradt és mindinkább előtérbe került az orosz partner. Gyakran olvashatjuk, hogy II. József az államkancellár és anyja tudta nélkül készítette elő találkozását II. Katalinnal. Arneth utalásaiból, forráspublikációból azonban kiderül, hogy a terv és felelősség megoszlik Kaunitz és József között. Kívülálló csak Mária Terézia maradt, aki végül is a siker láttán teljességgel anyai és nem uralkodói örömmel reagált a fejleményekre.

Kaunitz és II. József együtt alakították ki a Katalinnal szembeni magatartás receptjét: a herceg a tennivalókról, a követendő taktikáról francia és német nyelvű vázlatot is készített. József teljesen egyetértett az elvekkel, „melyek azt kívánják biztosítani, hogy az orosz cárnő nyerjen pontos képet személyes gondolkodásmódomról és az osztrák államrendszerről, hogy kedve támadjon szorosabb, természetes politikai kapcsolatot teremteni velünk, ami nem történhet meg, ha szoros kapcsolata ősi ellenségünkkel meg nem lazul”.[82]

A cárnővel folytatandó „spontán” beszélgetések szövegkönyvét II. József igen pontosan betartotta; erről beszámolt leveleiben. Melléktermékként folytatott a császár és a herceg olyan levelezést is, amit Kaunitz megmutathatott és meg is mutatott a bécsi orosz követnek, Galicin hercegnek. Ebben a szokásos kritikus-fanyar hangvétel helyett olvadékony odaadást produkált József: semmiképpen sem szeretné zavarni a cárnőt jelenlétével, hálás, hogy ez időt szakít számára, és módot ad arra a tulajdonképpen egyedüli cél elérésére, hogy megismerhesse őfelségét, az oroszok cárnőjét. A hangvétel az előkészületek során tanulságosan ingadozik. „Remélem megértette Galitzin…, és hagynak magánemberként utazni, nem gondolnak szállásra, szórakoztatásomra, mindenféle szekatúrára.”[83] Amikor Kaunitz az orosszal együtt vívandó török háborúra is felkészíti, amely szárazon és vízen is folyhat, József visszafogott és aggályos. Katalin személyéről bizonyos pesszimizmussal nyilatkozik: kevéssé szilárd jellem, elhatározásai nem tartósak, s ez nagyon veszélyes nagy vállalkozások esetén. Tanácsos-e egyébként is kiváltani hollandok, dánok, svédek, törökök, franciák, spanyolok és Velence valamilyen provokációját? Hogyan lehet arra reagálni? „Két évvel ezelőtt – írja és a tescheni béke előzményeire utal –, ha valaminek a helyességéről meg voltam győződve, minden aggály nélkül hajtottam az ügyet előre. De kemény leckét kaptam, amit többé nem felejtek el”[84]

Az oroszországi út sikerét mutatta, hogy a lelkes cárnő Szentpétervárra is meghívta Józsefet, és mind hadi erejét, mind birodalma belpolitikai felépítését nagy gonddal bemutatta neki, eloszlatva bizonytalanságát. Illúziói ugyan nem voltak: „Hercegem – írja –, tudva, hogy a cárnő minden levelet igyekszik megszerezni és elolvasni, gondolataimat oly módon ismertetem meg vele, hogy írok innen Szentpétervárra követünknek, Coblenznek. E levél másolatát itt küldöm…”[85] Ez a kissé bonyolult kommunikációs módszer bevált. Az persze kétséges, hogy az ilyen kémlelő szemeknek szánt levelek mellé írt chiffre mennyire maradt megoldatlan. Erre II. József is gondolt. Mária Terézia halála után, már mint egyeduralkodó, egy forró hangvételű informatív levél végén titkos írással a következő sorok olvashatók: „Oroszország velünk, mi ővele mindenre képesek vagyunk. De egyik a másik nélkül nagyon nehezen érhet el valami lényeges, hasznos eredményt.”[86]

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

VI. Pius pápa megtagadta a bécsi udvar azon kérését, hogy misét celebráltasson Mária Terézia halála alkalmából. Az uralkodó nő volt, és ez a tény megszabta az egyházi lehetőségeket. A II. József vezette bécsi udvar és a pápaság között az együttműködés ilyetén indulása nem volt éppen szerencsésnek mondható. A válasz nem sokáig késett.

A külpolitikai tervek operatív megvalósítása helyett amúgy is a belső viszonyok átrendezésére, nem utolsósorban egyházi vonatkozású ügyekre kellett a kormányzat erőit összpontosítani. Amikor túljutottak a gyötrelmes szertartásokon – a francia követ kevéssé hihető ádázsággal arról referált miniszterének, hogy a bécsi nép, neheztelve a boradó miatt, rosszindulatú közönnyel vett részt a temetésen &ndash,; a gyásztól valóban megrendült császár először a végakarat rendelkezéseinek lebonyolításához látott hozzá Ennek során régi elveinek megfelelően a Habsburg-család magánvagyonát és az államkincstári tételeket szigorúan szétválasztotta, és anyja óriási méretű jótékonysági kiadásainak egyszer s mindenkorra véget vetett. Ifjúkorában kifejtett elvei szerény udvartartást és takarékosságot hirdettek: ennek most eljött az ideje. A végrendelkezés 15. pontja ugyan nagyon határozottan intézkedett a magánkincstárból a továbbiakban is folyósítandó nyug- és kegydíjakról, de már 1781 elején ezzel ellentétes rendelkezést adott ki a császár. Minden bizonnyal hatott rá Necker frissen megjelent Számadása, amelyre már Lipót öccséhez írt márciusi levelében is reagált. Ő, aki Turgot-nak a királyhoz intézett figyelmeztetéseit francia útja alkalmával megszerezte és meg is szívlelte, most lelkesen üdvözli Necker számvetését és felvilágosult programját, a munkát fameux-nek, elveit nagyszerűnek nevezi. Való igaz – válaszolja öccse –, nagyon helyes, ha az uralkodó a nagyközönségnek számot ad a kiadásokról. Hiszen az uralkodó nem más, mint a közügyek, a pénzügyek adminisztrátora, a kiadások kizárólag az állam, a köz javát szolgálhatják. Ez a megnyilatkozás aligha volt őszinte. Mária Terézia magánpénztárából a családtagok is bőven részesültek. Lipót és Ferdinánd költséges olasz háztartását az uralkodónő évente sokezer dukáttal segítette, sőt, fiai külön jutalmat kaptak minden újszülött unoka után. Mária Terézia bőkezűsége az öregeket, betegeket, a himlőjárványok idején imádkozó gyermekeket éppúgy dotálta, mint ahogy a közvetlen környezetében élők kéréseinek vagy hangtalan igényeinek is eleget tett. A császár, aki a jótékonyságot is szervezeti úton alakította ki, a szigorú új rendet a császári család tagjainál, közvetlen rokonságában kezdte.

Két idősebb hajadon testvérét kolostorba küldte, Mariannát Klagenfurtba, Erzsébetet Innsbruckba, „az öreg nőket” pedig, Mária Terézia udvarhölgyeit és személyzetét eltávolította a Burgból. Felülvizsgálta és leszállította a nyugdíjakat és kegydíjakat, s azonnali hatállyal törölte a katolikus hitre áttért protestánsok jutalom-kegydíját. Az operáció, amelyet az udvartartáson végrehajtott, némi megütközést keltett ugyan, de minthogy ő maga az augarteni házba költözött a Burgból, amelyet már csak hivatalos célokra szánt, és a továbbiakban sem Schönbrunnba, hanem a sokkal szerényebb Laxenburgba járt pihenni, eljárását érdemben nem lehetett kifogásolni. Régen meghirdetett célja volt az államadósság csökkentése. Ezt szolgálta mind anyja végakaratának takarékos teljesítése, mind az, ami a továbbiakban az állam és egyház viszonylatában történt.

Annak érdekében, hogy az egyház és a vallásgyakorlat ügyeiben minél szabadabban intézkedhessék, József első dolga volt a placetum regium újbóli kibocsátása, s ezzel anyja 1767. évi rendeletét újította meg. „Minthogy kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli széktől eredő bulla, bréve és más rendelet hatással lehet az államügyekre, jónak láttuk minden örökös tartományunkra nézve kegyesen elhatározni, hogy ezeknek szövege ezentúl előzetesen és mulaszthatatlanul terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett, s ezen iratok közzététele kegyes hozzájárulásunkig elhalasztandó.”[87] A kritikus-radikális-renitens hangú társuralkodói iratok után íme az egyeduralkodó hangvétele. Túl a rendeleti nyelv természetszerű formai követelményein, valódi változásnak is tanúi lehetünk. A most következő egész procedúra, az állam és egyház viszonyának átrendezése immár nemcsak egy felvilágosult fő javallata, hanem a felséges akarat realizálódása. Mind egyházi ügyekben, mind a társadalmi reform további fejezeteiben figyelnünk kell a dinasztikus öntudat, az államfői felelősség és a humánus, felvilágosodott igények sajátos, kimondhatjuk: egyedi ötvözetére.

A placetum regium kötelezte a magyar érsekeket, püspököket, prépostokat és apátokat arra, hogy a Szentszék hozzájuk intézett rendeleteit a Helytartótanácshoz terjesszék fel, amely ezeket a Kancelláriához továbbítja. Az uralkodót illeti meg a jóváhagyás, vagyis a placetum joga. Nemcsak a Rómából jövő, hanem az országhatárokon túl élő püspökök, apátok és rendi elöljárók intézkedéseire is vonatkozott a placetum regium. II. Józsefnek jó oka volt e rendelet kibocsátására, különösen örökös tartományaiban, ahol ily módon például elejét tudta venni a salzburgi érsek nemkívánatos befolyásának. A magyar püspöki kar szerette volna legalább a merőben dogmatikus tartalmú pápai iratokat a placetum hatásköre alól mentesíteni, kísérlete azonban sikertelen maradt.

Ugyancsak, 1781-ben jelent meg az a rendelkezés, amely a szerzetesremdeket Rómától, a külföldön élő rendfőnököktől függetlenítette, és a megyés püspököknek rendelte alá. Az anyagi érdek egyértelmű volt: a tartományi rendfőnökök és megbízottaik folytonos utazgatásaival sok pénz áramlott külföldre. Nem volt kívánatos az sem, hogy idegenben élő rendfőnökök intézkedjenek a vagyonfelesleg fölhasználásáról. Háborús bonyodalmak idején – s ezt a külpolitikai kötelezettségek következtében nem lehetett kizárni – veszélyessé válhatott a külföldi szerzetesek ki-bejárása. Bár József a püspökök hatáskörét ezzel a rendelkezéssel kiterjesztette, a magyar püspöki kar ebben a kérdésben is Róma döntését várta, s az állami szempontokat nem érezte magáénak. A pápai nuncius a magyarországi ellenállást tapasztalva tervbe vette, hogy odautazik, de utazását József nem engedélyezte. Egyébként Róma jobban bízott a magyar püspöki karban, mint az osztrák klérusban. Ez a császár intézkedéseivel szemben most is, később is merevebb és tartózkodóbb volt. A feudális társadalom magyar és osztrák variánsának különbségéből adódott ez, abból, hogy nálunk a püspökök „első rend”-voltuk tudatában jártak el, és mindenkor hivatkozhattak, egészen Szent Istvánig visszamenően, álláspontjukat támogató törvényekre. A további, komoly következményekkel járó egyházi rendelkezések során ezt nem is mulasztották el megtenni.

Nem szervezeti, nem is anyagi veszteséget jelentett az egyház számára az 1781 júniusában kibocsátott cenzúrarendelet, mégis érzékelhető volt politikai-eszmei befolyásának súlyos megingása. A cenzúraügyre eddig az egyes országok főpapsága tudott befolyást gyakorolni. Az új bécsi udvari cenzúrabizottság, majd az egyesült cenzúra- és sajtóbizottság, amelynek vezetését az ifjabb van Swieten látta el, a felvilágosult elveket következetesen érvényesítette. Kisebb jelentőségű kiadványokról országos bizottságok is dönthettek (nálunk a Helytartótanács), de a kétséges ügyeket – közölve azt, hogy a tudomány, az erkölcs, a vallás, a politikai rend szempontjából találják-e veszélyesnek – Bécsbe kellett felterjeszteni. Bár a magas klérus az örökös tartományokban és Magyarországon is nagyon sérelmesnek találta a cenzúrarendeletet, tehetetlen volt vele szemben. Amikor az uralkodó kijelentette, hogy „minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazság… tudomására jut”,[88] s ezt oly mértékben érvényesítette saját személyére is, hogy élvezettel olvasta a róla írott pamfleteket, az ellenállás hiábavalónak tűnt. A cenzúrarendelet hallatlan művelődési lendületet hozott; mi itt csak a kölcsönkönyvtárak, olvasókörök tevékenységére, ezek politikai funkciójára utalunk. Az olvasókabinetek, mintegy párhuzamosan a szabadkőműves-páholyokkal, a különböző rendű, rangú és hitű emberek találkozóhelyeivé váltak, és nemcsak a szellemi termékekkel, hanem a kommunikáció demokratikusabb voltával is újat hoztak a cseh—osztrák—magyar közép-európai zónába.

Az állam és egyház kapcsolatában merőben új erőviszonyokat teremtett a tolerancia-rendelet megjelenése. Már az előzmények diktálták, hogy József uralmának legelején sor kerüljön a nem katolikus lakosság sokszor gyötrelmes helyzetének megjavítására. A nem katolikus (evangélikus, református, görögkeleti) felekezetek tolerálását József eredetileg nem is rendeleti úton, hanem a kormányszékeknek adott bizalmas utasításokkal akarta szabályozni. De túlságosan sok sértett érdek, túl sok ellenállás bukkant elő: a rendelet kibocsátását nem lehetett elkerülni. Közel egy időben jelent meg a birodalom különböző országai számára kiadott rendelkezés, a magyar változat 1781. október 25-én kelt. Ezt a dátumot érdemes megjegyezni. A hazai jozefinus kormányzat legfontosabb, időtálló, a következő évszázad eseményeit is szabályozó rendeletéről van szó. Amikor végre azt olvashatni: „a vármegyéknek meghagyatik, hogy ezentúl a kandidációban, tekintet nélkül a vallásra, csupán érdem és tehetségre nézzenek”,[89] egyetérthetünk Marczalival: „a speciális magyar jog mellé a Monarchiának általános, magasabb fejlődésű joga lép.”[90] Nem könnyen.

A püspökök tiltakozásán, egyes megyék ellenérvein is túltesz, igen jellemző módon, Károlyi Antal gróf, Szatmár megye főispánja: „Nem akarunk magánpéldákat idézni, de bizonyos, hogy semmi sem ellenkezik annyira az igazsággal, mint a korlátlan lelkiismereti szabadság”,[91] hiszen a protestánsok hozták Magyarországra a törököt, és tették tönkre a Regnum Marianumot. Károlyi szerint a katonaság felelős azért, hogy idáig jutott a dolog, a hadseregből terjedt el a vallási közöny országszerte és az országon túlra is. A katolikus oppozícióval szemben, amely persze nem általános (nem utolsósorban a szabadkőműveseknek köszönhetően), a lelkiismereti és polgári szabadság birtokába jutott protestánsok megnyilatkozásai mutatják, hol kereshető Magyarországon II. József tevékenységének – egyelőre széles – társadalmi bázisa. „Üdvözöljétek a királyt – szól a református prédikátor –, mert ez tinéktek békességet szól, elveszi szívetektől a nyögést, eltörli szemetekről a könnyhullatást, lelki szabadsággal ajándékoz meg, amely jobb az aranynál és az ezüstnél.”[92]

A hivatalvállalás szabadsága rendkívül fentos volt, de nem becsülhető le a vallásgyakorlat; szabadságának kimondása sem. A felvilágosodás korának embere ugyanis vallásos volt, gyermek: és öregkorában mindenesetre. Az új gyakorlat azt jelentette, ha száz család kérte, és ki tudta mutatni, hogy a költségek az állami adóalapot nem. veszélyeztetik, akkor engedték a templomépítést. A templom ugyan nem nyílhatott utcára, tornyot, harangot nem kaphatott, de a protestánsok papot tarthattak, vallásgyakorlatuk nem függött a földesúr beleegyezésétől, akinek a templom építéséhez telket kellett adnia. Tilos volt ezentúl bárkit idegen istentisztelet látogatására kényszeríteni, vallása miatt bírsággal vagy testi fenyítéssel illetni. Megszűntek a vegyesházasságokban eddig egyoldalúan a katolikus fél javára követelt reverzálisok (pontosabban: a nem katolikus apa vegyes házasságból született fiai ezentúl apjuk vallását követték). A katolikus püspök nem ellenőrizhette többé a protestáns egyházak működését.

A katolikus ellenállás – új jelenség ez Magyarországon – a Helytartótanácsban, a Kancellárián is jelentkezett. A hatóságok igyekeztek a végrehajtást akadályozni. A megyéket közvetlenül irányító Helytartótanács különösen a templomépítést nehezítette. József uralma első évének teljes lendületével, félelmes aktivitásával tartotta kézben az ügyeket. A vonatkozó iratokat felkérette, felülvizsgálta, a végrehajtást akadályozó tanácsosokat fizetésük megvonásával fenyegette. Éppen az ellenállás hatására fejlesztette tovább rendeletét. Megszüntette a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat különbségét, már az utcára is nyílhatott a templom, s engedélyezte a tornyot, harangot. Protestánsok kerültek a hétszemélyes táblához, főispáni székekbe, magas hivatalokba: így Ócsai Balogh Péter, Podmaniczky József, a Vay fivérek, Prónay László az egész jozefinus korszakban és azon túl is fontos szerepet játszanak.

Erdélyben évszázadok óta érvényesült a tolerancia. Sajátos módon a türelmi rendelet, különösen a szászok között, nem is volt népszerű. A Guberniumtól kerültek függő helyzetbe, régi szabadságukat féltették.

Külön figyelmet érdemel a zsidók helyzete. Amióta Galíciát a monarchiához csatolták, az autochton zsidósághoz, különösen a Felvidéken, elég nagy számban vándoroltak be nincstelen elemek. A tolerancia-rendelet idején azonban a mintegy 80 ezer főnyi régi zsidó lakosság körülményeit és lehetőségeit vették számba, türelmi adójukat kamarai adónak nevezték el, beköltözhettek a városokba (csak a bányavárosokba nem), engedélyezték bérelt földeken a földművelést, valamint a fuvarozást és számos ipar űzését. Ha betű szerint polgárjogot nem is kaptak, a jozefinus korszak új fejezetet nyitott a betagozódó zsidóság történetében, melynek legkiválóbb tagjai, akárcsak Ausztriában, már az értelmiség összképét gazdagították.

A jozefinus egyházpolitika leglátványosabb következménye VI. Pius pápa bécsi útja volt. Amikor Józsefnek tudomására jutott a pápa ilyetén szándéka, egyszerűen nem hitte el a hírt, s öccsének Firenzébe az utolsó pillanatig reménykedve írta, talán elmarad a vállalkozás. A kiváltó ok két sokat vitatott pápai bulla betiltása (egyik a janzenisták ellen irányult, a másik a pápaság hatalmi követeléseit foglalta össze) és több szerzetesrend eltörlésének híre volt. Rendkívüli lépésre szánta el magát a pápa, amikor a Habsburg Birodalom fejét fővárosában felkereste. Személyesen akarta felvetni a kényes, Rómában indokolt nyugtalanságot kiváltó problémákat, s remélte, hogy megjelenésének hatásával eredményt ér el. 1782 elején kelt útra a pápa, akit II. József ekkor kezdődő szemgyulladásától akadályoztatva, kínos-kényelmetlen fizikai és lelki állapotban fogadott. A fordított Canossa-járás a felvilágosult udvar, különösen Kaunitz kissé tüntető magatartása ellenére nagy vallásos felbuzdulást váltott ki Bécsben, birodalomszerte. Még magyar protestánsok is felutaztak Bécsbe, s a fiatal Berzeviczy Gergely „nagyra becsülte az experienciát”,[93] az egyszeri élményt: pápát láthatni és a hívők százezres tömegét a szűk bécsi utcákon.

Az eredmények korántsem voltak arányban a visszhanggal. A pápa nem tudta a szekularizációkat megakadályozni, sem a röpiratoknak azt áradatát, amely – nyilván az udvar jóváhagyásával – ironikusan foglalkozott a pápa személyével és a pápaság intézményével. A bécsi egyetem kánonjogtanára, Josef Valentin Eybel Mi a pápa? című röpiratában (amely FrankfurtLipcse megjelöléssel, de valójában Bécsben jelent meg) 70 kérdést tett fel, megindítva a „kérdező” pamfletek áradatát. A pápa – válaszol ő maga – nem több, mint a többi püspök, első, de csak az egyenlők között. Ő tartja fenn az egyházban az egységet. Az egység érdekében összehívhat zsinatot, de a zsinat határozatai akkor is kötelezőek az egyházra, ha a pápa nem erősíti meg azokat. E lényegében egyházjogi értekezésnek nagy jelentősége volt, és felháborodást váltott ki a Rómához húzó klérusban. József egyébként 1783 végén egy itáliai út során viszonozta a pápa látogatását. Ekkor olyan egyezmény jött létre, amelyben a császár szinte szabad kezet kapott a birodalom egyházi ügyeiben.

1782. január 12-én jelent meg az első szekularizálá rendelet, amely a karthauzi, kamalduli, kapucinus, karmelita és klarissza szerzetesrendek kolostorait feloszlatta. Később került sor a sokkal jelentősebb bencés, premontrei, cisztercita, pálos, ferences és domonkos rendek eltörlésére. Magyarországon 134 férfikolostort és 6 apácazárdát oszlattak fel. Az indoklás szerint ezek a rendek nem tartottak fenn iskolákat, nem ápoltak betegeket, nem fejlesztették a tudományokat. mi tagadás, az érvelés mögött gazdasági és politikai szempontok egyaránt meghúzódtak. Valóban szükség volt a jozefinus reformok eléréséhez az egyház erőinek atcsoportosítására. A kontemplatív, József szemében semmittevő, erkölcstelen kolostori élet felszámolásában már anyja is megelőzte. De ő az állami szempontból hasznot nem hajtó szerzeteseket át akarta terelni a világi alsópapság soraiba, hogy a plébániák számát növelve, megfelelő papi „személyzet” álljon rendelkezésére. Míg a feloszlatás idején végkielégítést állapított meg a szerzeteseknek, néhány hónappal később már minden javukat visszaadta, ha plébániát, káplánságot vállaltak. De ha netán valaki indok nélkül „lustálkodni” akar, és visszautasítja a szolgálatvállalást, azt felettes egyházi hatóságai nyugdíjelvonással kényszeríthetik engedelmességre.

Az ekkor felállított egyházügyi bizottság az állam és egyház átszervezett ügyeinek gondozását látta el. Kezelte a lefoglalt egyházi vagyont, folyósította a nyugdíjakat, vigyázott az erkölcsi rendre, az istentiszteletek rendjére. Biztosította a lelkészszükségletet vidéken és városokban, intézte a papság belső, főként fegyelmi ügyeit. A gazdasági ügyeket világi szakemberek vették kezükbe. József uralkodása során több ízben kiadta azt a rendeletét, amelyben „mentesíteni” akarja a püspököket anyagi természetű kérdésektől: éppen elég, ha a hívők lelki ügyeivel foglalkoznak. A magyar magas klérus szokatlan erélyt tanúsított. Nem óhajtott egyházmegyéiről anyagi kimutatásokat, bevallásokat készíteni. József több ízben helyezte kilátásba, hogy ha nem kap tiszta képet arról, milyen összegeket fordíthat falusi plébániák felállítására, az engedetlen püspököket lemondatja, javaikat elkobozza. Nemcsak a javak, a személyek adatai is érdekelték. 1782 augusztusában készíttet a világi és szerzetes papságról kimutatásokat. Csak a számszerűség ismeretében lehetett ugyanis az alsópapság helyzetét rendezni. Átlagosan 526 lélekre jutott egy pap, de az eloszlás korántsem volt arányos. Püspöki városokban magas volt az egyháziak száma, viszont sok falu teljesen pap és templom nélkül maradt. (Kirívó példa volt Zala megye, ahol 604 községből csak 114-ben működött pap.) A nagy energiával lefolytatott átszervezés eredményeképpen a plébániák száma egy évtized alatt 3578-ról 4789-re emelkedett.

1 A lelkészségek szaporításának s egyben az állami felügyeletnek célját legvilágosabban az az 1783. évi rendelet mutatja meg, amely a prédikációk ellenőrzését szabályozza. Minden prédikációról a hely és időpont megjelölésével írásbeli jelentést és összefoglaló kimutatást kellett készíteni; ha a prédikáció valamilyen könyvön alapult, annak címét kellett megadni és a hatóságoknál engedélyeztetni.

A néppel, az irányítandó közeggel érintkező, arra döntő hatást gyakorló pap felkészültsége és készsége államérdek volt. Ezért vált szükségessé a papnevelés teljes átszervezése. Már 1783 végén megszűnt a kolostori iskolákban, püspöki székhelyeken folyó tanítás, és sor került – hiszen 1781 óta már tilos volt Rómában tanulni – az úgynevezett generális szemináriumok felállítására. A bécsi Pazmaneumot is meg akarta szüntetni II. József, s azt tervezte, hogy ennek növendékei Budán folytassák tanulmányaikat. A Kancellária azonban – nyilvánvalóan helytelenül – ragaszkodott ahhoz, hogy a birodalmi főváros – ahol az ő tevékenysége is folyik – maradjon a képzés színhelye. Sok harc folyt a pozsonyi várba és a Budára telepített szemináriumok körül. Néhány püspök ragaszkodott a papneveldék megtartásához, és sérelmei ellen Rómától remélt támogatást, így a magas klérus ellenállásának egyik vezető alakja, Esterházy Károly egri püspök. Sérelmezte a püspöki kar az udvar erélyes föllépését a jövedelemhalmozások ellen. Migazzi bécsi érsek semmiképpen sem akart váci püspökségéről lemondani. „Az egyedüli kivétel, melyet a lateráni és tridenti zsinat megenged, az ő személyére nem illik, tudniillik hogy előkelő és tudós egyén bírhat két javadalmat”[94] – így reagált József, sajnálkozással utalva az érsek szellemi állapotának rohamos romlására. Derekas harc folyt a magas klérus és az uralkodó között. Ha mégoly érdemdús egyháznagyok képviselték is az ellenállást. megérdemelt rokonszenv mindenképpen az uralkodóé. E rokonszenv zavartalanságát csak az rontja meg, hogy az állam egyház fölötti szerepét, az uralkodó egyházirányító lehetőségét túldimenzionálta, illetéktelenül, sokszor ízléstelenül avatkozott a szertartások és a hitélet dolgaiba. Már Mária Terézia idején 17-re csökkent az addig 45 ünnepnap száma; József ezen az úton haladva a még meglevő ünnepek jellegét kívánta átalakítani.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[95]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[96]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[97] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[98] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról. A foglyok közül 120-at marasztalt el a királyi biztos, és 37 halálos ítéletet hozott, amelyeket azonban József börtönbüntetésre változtatott.

Eljárása nemcsak az erdélyi és a magyarországi parasztságban keltett megrendülést, hanem Európa haladó embereiben is. Jean-Pierre Brissot, a későbbi girondista vezető A népek egy barátjától [[II. József király|II. József császárhoz című nyílt levelében igazságtalannak mondja a császárt, amikor a parasztokat büntette meg, s nem azokat, akik a szerencsétlenséget okozták. A magyar uralkodó osztálynak azonban egyetlen tagja sem akadt, akit a két hónap eseményei a feudális viszonyok kritikájára bírtak volna. Csak a rémület ébredt fel és hatalmasodott el, különösen az Erdéllyel szomszédos megyék birtokosain, akik jobbágyaik minden megmozdulásában létük és vagyonuk veszélyeztetését látták.

A dráma ilyetén lefolyásáért nagymértékben felelős a Habsburg Birodalom és Magyarország, illetve Erdély parasztpolitikájának össze nem hangolt állapota. Természetesen híre járt az országban a korai csehországi pátensnek, mely már 1781 novemberében megjelent, biztosítva a súlyos helyzetben élő parasztság szabad költözését, a munkavállalás, mesterségtanulás, iskolázás szabadságát. A továbbiakban nem kellett a házasság szándékát engedélyeztetni, és megszűnt a cselédkényszer is a jobbágygyermekek számára. A rendelettel egy időben jelent meg a tulajdonjog vásárlásának engedélyezése: a paraszt földjére örökös használati jogot szerezhetett, azt eladhatta, elcserélhette, záloggal terhelhette – új lehetőség azonban a földesúri szolgáltatásokat nem érvénytelenítette. Előbb a cseh, majd a morva és sziléziai parasztság került ily módon a „mérsékelt jobbágyság” szintjére, ezt követték még további, az örökös tartományokra és Galíciára vonatkozó intézkedések.

Magyarországon először 1783 augusztusában jelent meg körrendelet, mely a sokfelől befutó panaszokra hivatkozva kimondta: a jobbágy szabadon házasodhat, rendelkezhetik javaival, mesterséget tanulhat, folytathat. Tilos a jobbágyot földjéről elűzni, az urbáriumon felül tőle szogáltatást követelni, s ha ő maga nem kívánja, házi szolgálatra behívni.

De csak az erdélyi parasztháború után, a nagy közigazgatási átszervezés mentén bocsátja ki József 1785. augusztus 22-én a magyarországi jobbágyrendeletet. Barta János mint az agrár–paraszt problémák komparációjának szakembere rámutatott arra, hegy itt merőben adaptációról van szó. Az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés engedélyezését ő sem tartja átütő jelenlöségűnek. Ötmillió szabadmenetelű paraszttal számol, az örökös jobbágyság állapotának arányát az ország lakosságának egynegyedét kitévő teljes jobbágyokon belül 50% alattinak véli. Az érintettek számától függetlenül a rendelkezés morális hatása igen nagy. Legalább olyan fontos ez a birtokos nemesség „nevelése” szempontjából, mint a parasztság helyzetének javítása vonatkozásában.

Félreértések azután bőven akadtak. A rendelkezés híre és annak értelmezése nem járt együtt: ebből adódott a robot- és egyéb úrbéri szolgáltatások megtagadása. A paraszti elégedetlenség a birodalmi modell hazai alkalmazásából folyt. Lévén a személyes kötöttség, cselédkényszer nálunk jóformán ismeretlen, a tiltakozások, megmozdulások más problémát vetnek fel. Néhány esettanulmány:

Az ország különböző megyéiből más és más nemzetiségű parasztok változatos okokból meginduló pöreit vizsgáljuk. Az Althan grófok egyik falujának, a Moson megyei Parndorfnak lakói németek és szerbek voltak. Az utóbbiak közül több család még az úrbérrendezés idején magára haragította a hatóságokat, mert részt vett az egész Dunántúlon fellobbanó mozgalmakban. Most újból túlzott úrbéri kötelezettségeik ellen tiltakoztak, és jó ügyük tudatában Bécshez fordultak. A megye már 1782-ben azt javasolta, hogy a szerb családokat telepítsék ki, és hozzanak helyettük „békeszerető” embereket. Hiába bizonyítják az üldözött családok az urasági tisztek rosszindulatát, a bíró és a tanító korruptságát, megy az ellenirat, mely összeférhetetlenségükről szól s arról, hogy a német lakosságot bántalmazzák. Bár éppen az összeférhetetlen családok tagjai szenvedtek el verést és bebörtönzést, az ügy 1785-ig elhúzódott, s ekkor az erdélyi felkelést követő megtorlások, büntetések idején öt család gyermekestől elveszíti otthonát. Példastatuálás kedvéért, hogy a Moson megyeieknek elmenjen a kedvük a Bécsbe járástól, 14 napi kényszermunkát végeznek, majd miután Győr, Komárom, Fejér, Pest, Bács, Csanád, Arad, Temes megye megkapta az értesítést, őrizet mellett ezen az útvonalon deportálják őket a Bánságba.

Andrássy Zsigmond grófé volt a hajdúsági Balmazújváros mezőváros, melynek lakói egyre több teher alatt nyögtek. „Sok gazdák kíntelenítettek szülőföldüket étcakai üdőben elhagyni.”[99] A többieknek alig van miből élni, mert Andrássy a telkes földeket s réteket idegen árendásoknak adta ki. A gróf kényelmetlenségére egy Nagy Mihály nevű, világlátott kiszolgált katona települt le a helységben, aki irt egy kissé németül és latinul is, és aki kérvényezésre beszélte rá a falusiakat. A kérvényekre válasz nem jött, a Helytartótanács és a Kancellária ugyanis az ügymenethez híven a vármegyét szólította fel véleményadásra, s ez a parasztok „ellenségének” (így nevezték maguk között a földesurat) adott igazat. Andrássy tehát Nagy Mihályt családostul kitette házából, egy hortobágyi csárdába vitette, hogy míg a környékről elköltözik, legyen fedél a feje fölött. Nagy Mihály azonban kérvényezett: saját költségén felépített házának árát, ottmaradt jószágainak, ingóságainak értékét akarta megkapni. Hiába írta alá hatvan helységbeli a kérvényt. A panaszbeadványok eljutottak a királyhoz: II. József éppen Belgiumban tartózkodott, és Brüsszelből rendelte el az ügy alapos kivizsgálását. A földesúr a vármegyének, a megye a Helytartótanácsnak, ez a Kancelláriának bebizonyította, hogy haszontalan, felforgató emberről van szó, akit egyébként házáért 2 forint 16 krajcárral kifizettek, s helyette már más, „adózásra alkalmas” telepes jött. Nagy Mihály csak szülőfalujába, a Borsod megyei Palkonyára térhetett vissza.

A parasztokkal szembeni eljárásra jellemző Léva mezőváros esete is. Ennek birtokosa a hatalmas Esterházy család egyik tagja. Úrbéri panaszok indítják el a mozgalmat, melyben szokatlan erőt mutat a régi parasztvármegye emlékét őrző mezőváros, élén hadnagyával és tizedeseivel. Régi szerződésüket a herceg felbontotta, és magas évi cenzust vetett a város lakóira. Mikor ezek keményen ellenálltak, a feltételeken ugyan enyhített (a 8 forintos cenzust 1 forint 45 krajcárra szállította le), de tisztjeivel íratta alá a szerződést, saját aláírását megtagadta. Nem csoda, hogy város elöljárói éltek a gyanúperrel, s minden szolgáltatást megtagadtak addig, míg az aláírást meg nem kapják. A herceg szép szóval, fenyegetéssel mindent megpróbált. Főként azzal kísérletezett, hogy a rebellis magisztrátust leváltassa, és „megbízható” embereket ültessen a helyükbe. A nyolcvanas évek elején a mozgalom vezetőit, akiknek „testükön-lelkükön kívül mások nem volt”, megbotozták, kocsira rakták és kitették Léváról. A mozgalom azonban új vezetőkre talált, a város „új ízetlenségekre vetemedett”[100] Miután a cenzus behajthatatlannak bizonyult, Esterházy elérte, hogy 1787 nyarán katonaság szállta meg a város tereit. Őrizték a harangot, hogy félre ne verhessék, behatoltak a hangadó emberek házaiba, s lefogták őket. A megszállás két hétig tartott, s nemcsak hogy sok szenvedést okozott a lakosságnak, de emberélet is áldozatul esett. Bár Ürményi, a királyi biztos szerint a katonai megszállás az egyetlen orvosság ilyen nyugtalanságok megfékezésére, néhány hét múlva mégis kellemetlen afférnak nevezi a lévai kegyetlenkedést – kellemetlen, mert nem vezetett eredményre, és a város még most sem fizet. Ez csak akkor következett be, amikor királyi határozat rendelte el, hogy Esterházy írja alá a szerződést. Viszont a határozat – bár közvetve elismerte, hogy a város követelése jogos volt – mégis kemény büntetést szabott ki a vezetőkre. A város volt hadnagyát mindkét arcán bélyegezzék meg, s aztán vigyék életfogytiglan hajóvontatásra. A volt esküdt-tizedeseket botbüntetésre és megszégyenítő kényszermunkára ítélték. Egy hónappal később a királyi kegyelem a szerencsétlen hadnagy büntetését háromévi munkára változtatta, azonban úgy, hogy először a súlyosabb ítéletet kellett kihirdetni s csak azután közölni annak enyhítését.

Az Almássyaké volt Törökszentmiklós mezőváros, melyben szintén évekig folyt a parasztság harca a birtokosok ellen. A város lakossága ezt a harcot nem egységesen vívta – szembeszökő volt a bíró, az esküdtek, általában a tehetősek ellentéte a szegénységgel. A panaszok alapja a szokásos visszaélés: Almássy Pál udvari tanácsos, bízva rangjában-tekintélyében, az úrbérrendezést követő reguláció során három nagy földtábla elfoglalásával sok paraszt telkét elvette, ezt nem fizette ki, s a kártalanítás elől elzárkózott. A lakosság többsége erre szolgálatmegtagadással felelt. „A szegénységen úgy elhatalmasodott az engedetlenség, hogy… a nyakokba akarták akasztani a kaszát”,[101] mármint a robotkaszálást sürgető bírónak, esküdteknek. Minthogy az ügy nem rendeződött, két világlátott kiszolgált katona tanácsára úgy döntöttek, hogy „jobb nekik a fejekhez menni, mintsem a lábokhoz”.[102] Titkos megbeszéléseken pénzt adtak össze, és Bécsbe mentek igazságukért. Az egyik katonát az. urasági tisztek véresre verték, de a tiltakozások, kérvényezések, szolgálatmegtagadások nem szűntek meg, tehát a vármegye kénytelen volt a vizsgálatot lefolytatni. Kiderült, hogy a helység újjárendezése címén a földesúr leromboltatta a házakat, s adott ugyan 50 kéve nádat, többeknek pedig égetett téglát, de azért csak a módos és engedelmes parasztoknak nem kellett fizetniök, a szegényektől megkövetelte az építőanyagra a pénzt. Annak ellenére, hogy a földesúri visszaélés nemcsak bebizonyosodott, hanem újabb ponttal bővült, a Helytartótanács elfogadta a vármegye álláspontját. A mozgalom két vezetőjét és a szegényparasztok közül többeket kitiltott a megye területéről. A vádlottak ugyan most már börtönben vannak, de „ezen háborítóknak egy szava több, mint a tanácsnak ezer meg ezer, közjóra célzó szava vagy szándéka”.[103]

Jellegében és eredményében hasonló a ceglédi mozgalom. A város gazdagparaszt vezetősége és a plebejus lakosság között már évek óta ellentét volt. Cegléd városa mint a feloszlatott klarissza apácarend birtoka átmenetileg kamarai kezelés alatt állt. A város szegénysége Pölyhös Imre takács és két társa vezetésével elhatározta, Bécsben fogja kérvényezni az apácák földjének a parasztság közötti szétosztását. A tömeg követelésének engedve a tanács beleegyezett Pölyhös elküldésébe, de amikor az dolgavégezetlenül visszatért, számon kérte tőle az út költségeit, az eredménytelenséget. Pölyhös üldöztetésére a lakosság azzal felelt, hogy az apácaföldek bérlőivel szemben megtagadta a szolgáltatásokat. A vármegye katonasággal fenyegetőzött. Végezetül a három vezetőt (a felsőbb hatóságok tudták, hogy szegény, adósságterhelte emberek) nyolc fegyveres kíséretében Abonyon és Tószegen keresztül a megye határára kísérték, s onnan örökre kitiltották. Több vádlott-társuk börtönt, botbüntetést szenvedett, köztük egy öregemberre száz botütést mértek. A kisemmizett Pölyhös igazságkereső kérvényeivel még a későbbi évek során is találkozunk, de ügyét éppúgy nem intézik el kedvezően, mint más „turbulens” elemét.

Említést érdemel a gyönki német parasztok ügye, mely nyolc évig foglalkoztatja a hatóságokat. A mozgalmat az váltja ki, hogy a helység több birtokossa a reguláció során közel 3 ezer hold irtásföldet elvett a zsellérektől, s ezt a telkes jobbágyok földjéhez csatolta. A birtokosok ezzel azt akarták elérni, hogy a föld után robotot vehessenek igénybe. A Bécset több ízben megjáró zsellérek tiltakozása ellenére végül bekövetkezik a katonaság kirendelése, mely az új reguláció megejtésekor megfékezi a parasztságot. Így nem robban ki felkelés, amitől már az Tolna megyei nemesség tartott.

Tanulságos az 1782. évi telepítési pátenssel a Bácskába érkezett német parasztok ügye. 1787-ben nem. várt fordulattal szembesültek. A kamarai birtokok már bevált és megszokott kiárusítása során egyszerre csak földesurat találtak fölött, aki úrbéri igényekkel lépett fel. Évekig szerkesztették a beadványokat, kérvényének. Helyzetük akkor fordult igazán súlyosra, amikor megindult a török háború.

Csak néhány, jellegében különböző parasztmozgalommal próbáltuk érzékeltetni mindazt, amit a Helytartótanács urbariális ügyosztályának iratai tartalmaznak. A szinte minden megyéből beérkező anyag rövid panaszlevelek és 70–80 oldalas vizsgálati jegyzőkönyvek halmaza. Általában olyan mozgalmak ezek, melyeknek előzményei hosszú évtizedekre visszapergethetők. Az ügyek bonyolítása most is éveket vett igénybe. Aligha mentesíthető II. József minden felelősség alól: általában nem vonta le annak konzekvenciáját, hogy népközeli magatartása, megértő odafigyelése, amikor a „korridoron” fogadta a küldöttségeket, olyan jogi következményeket sejtetett, amelyeknek biztosítása nem állt módjában. Még akkor sem, amikor a sok panasz, mozgolódás láttán a jobbágyrendeletet pontosította, és 1787 elején az úriszék és a megyei hatóságok megfékezésére az úrbéri per ügymenetéről, a szolgálatukat nem teljesítő parasztokkal szemben követendő eljárásról s végül a megye idevonatkozó hatásköréről adott ki rendeletet.

Fontos újítást jelentett a földesúri hivatalos napok bevezetése. Az uradalmi irodában hetenként kétszer kellett „inspekciót” tartani magának a földesúrnak, vagy ha több faluja volt, egy földesúri tisztnek. Ezeken a hivatalos napokon adhatta elő a paraszt a bíró és egy esküdt jelenlétében panaszát, erről jegyzőkönyvet kellett felvenni, ennek a másolatával fordulhatott aztán a vármegyéhez. Ez kisebb ügyekben maga döntött, a fontosabb kérdéseket (robot, katonaállítás stb.) 14 napon belül a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Guberniumhoz terjesztette fel. A felső hatóság a vizsgálatba bevonta a parasztügyvédeket. Az ítélet ellen a királyhoz lehetett fellebbezni.

A paraszt elleni eljárás rendje elárulja, hogy a jogi utak nyitva tartása mellett a fő cél a „közrend”, a nyugalom megőrzése volt. A földesúr ellen izgató parasztot kiszolgáltatta urának, bár az ítéletet megelőzően a falubíró és egy-két ”feddhetetlen” helybeli előtt ki kellett hallgatni. (Figyelembe véve a parasztság nagymérvű differenciálódását, a módos és nincstelen elemek között az ellentétek kiéleződését, ez nem volt megnyugtató megoldás.) Az eljárás nyomán a következő büntetéseket lehetett kiszabni: egészségre nem ártalmas börtön kenyéren és vízen; kényszermunka, esetleg lábvasakkal súlyosbítva; háztól, telekről való elűzés. Ha a földesúr követett el visszaélést, azt a vármegyének volt kötelessége megtorolni. .

A vármegyékhez intézett utasítás mutatja, hogy az erdélyi parasztfelkelés emléke ott kísért Bécsben. Az ellenszegülő, zavargó parasztok megbüntetését helyben, falujukban rendelik el, hogy „komoly benyomást” keltsen. A vármegyék kötelessége tájékoztatni a parasztokat, hogy panaszaikkal milyen fórumoknál, hogyan kell eljárniok. A visszaélő gazdatisztet 10–50 forint büntetéssel sújthatja, a földesúrral szemben azonban nem járhat el, a bizonyítékokat a felső hatósághoz kell felterjesztenie. A mozgalmak eredménye, hogy a parasztok (kik az elmúlt évek során ezért súlyosan bűnhődtek) most már választhattak deputátusokat, de úgy, hogy azok „a községnek mérhetetlen költséget ne okozzanak, se fáradságokért igen nagy jutalmat ne követeljenek”.[104]

Külön kiemelendő a rendelkezésekben többször emlegetett parasztügyvéd, aki hivatalból látta el a. szegények pöreit, egyben azonban minden hozzá fordulóról jelentést adott a Helytartótanácsnak. A mozgalmakat irányító ügyvédek, jegyzők szerepét ismerték fel Bécsben, s azokat akarták feleslegessé tenni egy fizetett állami alkalmazottal, aki az állam szempontját érvényesítette a peres ügyekben. Lehetséges, hogy fékező szerepük következtében csökkent az úrbéres pörök száma a nyolcvanas évek végére, de valószínűbb, hogy a török háború és annak terhei vonták el a parasztságot a földesuraik elleni akcióktól.

Az 1787-es esztendő egy gazdaságilag fontos intézkedést is hozott. Márciustól kezdve a paraszt egész éven át kimérhette borát, holott eddig 9 hónapig kénytelen volt a hasznot hajtó eladást az úrnak átengedni. Sok évszázados földesúri jogot csorbított meg ez a rendelet, de – jellemző módon – a földesúrnak is megengedte az egész évi árusítást. A parasztság pontjából ez mégis kedvezményt jelentett az úri jogokkal szemben. A helyzet gyökeres rendezése, a terhek átalakítása, az adó egy részének a nemességre történő hárítása – mindenki tudja ezt, akit illet – előkészületben van: a fiziokrata adóreformról a későbbiekben szólunk.

A cselédtartási rendelet – amely pontos másolata volt a birodalomszerte kiadott intézkedésnek – fegyelmező tartalmával a hazai viszonyok között nem jelentett újdonságot. Annál fontosabb volt s emlékezetes maradt a botbüntetés betiltása. Nehéz volt a földesurakat és „botos” ispánjaikat legfontosabb kényszerítőeszközükről lemondatni. A hatósági és egyéni tiltakozások ellenére a rendelet II. József uralma végéig érvényben volt.

A parasztságra vonatkozó, a birodalom rendelkezéseihez idomuló, de a honi viszonyokat is figyelembe vevő rendeletköteg már tartalmaz igazságügyi újításokat is. Természetes, hogy mind az örökös tartományokban, mind nálunk az elmondott reformokkal párhuzamosan sor került az igazságügy átszervezésére. Minthogy a teréziánus jogszolgáltatás – ezt tudták a kormányon levők – nem volt korszerű, és semmiképpen sem volt méltó egy felvilágosult kormányzathoz, az újításokat a központi területeken már a jozefinus uralom első évében megkezdték. A cél egyértelmű volt: szétválasztani a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Megszüntetni a törvény előtti egyenlőtlenséget, ha már a társadalomban ez egyelőre nem megvalósítható. Az igazságszolgáltatás három szinten történik, és félreteszik a különbíróságok gyakorlatát (a bánya-, a kereskedelmi és a katonai bíróságokat). Magyar viszonylatban a régi ötvöződött az új igényekkel: a bírói szervezet főhatósága a hétszemélyes tábla lett, mely nemcsak legfelsőbb fellebbezési fórum, de itt készítettek elő minden bírói kinevezést is. A Magyar Udvari Kancelláriával egy rangra emelve, legfőbb ítélőszék szerepét meghagyva, az egész magyar jogszolgáltatás, a bíróságok és börtönök felügyeleti hatósága lett. Tehát megszűnt a tárnokszék, a személynöki szék, a báni tábla, megszűntek az alispáni és szolgabírói bíróságok. Az áttekinthetővé vált szervezet központi irányítást kapott. A bírák hivatalnokokká váltak – nem rendi jogaik alapján nyertek megbízást. Egyházi személyek többé nem vehettek részt világi bíróságok munkájában, ahol éppen olyan referáló munkastílus dívott, mint a dikasztériumokban. Az alsó fokon a szétválasztás nem történt meg.

A hétszemélyes tábla alatt működött a királyi tábla, majd az öt kerületi tábla, az újonnan felállított 38 megyei szék, amelyeknek a vármegyétől független szakbíróságokká kellett volna fejlődniök. Végezetül következett a királyi városok bírósága és az úriszék. A 38 bíróság abból adódott, hogy II. József egyes magyar és horvát-szlavón megyék összevonásával az eredeti megyeszámot csökkentette. A megyei bíróságok váltak az új alsófokú bíróságokká. Egyformán került eléjük nemes, polgár, jobbágy peres ügye – s ebben volt a reform egyik előre nem látható hibája, az, hogy a jól átgondolt szerkezetváltás természetesen nem járhatott együtt a társadalom valódi viszonyainak és tudatviszonyainak megváltoztatásával is. A judicium subalternum nemesi jellegű volt, és az eléje kerülő polgár rosszabbul járt, mintha régi városi bírósága előtt vitathatta volna igazát.

A bírósági reform véget akart vetni a hírhedt évszázados pereknek, rendet teremteni a bűnügyekben és polgári perekben a birodalmi kódex alapján. Minden per csak három fórumon mehetett át.

Az 1786-os polgári törvénykönyv, túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, sőt a földtulajdon elvét mondja ki. Az 1787. évi Criminalis Josephina pedig – ahogy ez már József ifjúkori tervezgetéseiből logikusan következett – kimondta, hogy a származás nem mentesít a büntetéstől. Magyar viszonylatban a büntetésből Bécs utcáit sepregető, majd pellengérre állított Székely László, a sikkasztó testőralezredes esete volt példamutató.

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők. Ez a szorgalmas, pontos ember Józsefnek azt a hajlamát elégítette ki, ami egyéniségének elferdülésével fenyegetett. Talán örökség is volt a tájékozódási igény – enyhébben már nem fogalmazhatunk –, hiszen Mária Terézia pletykaszinten mindent tudni akart: érdeklődése különösen erkölcsi kérdések felé fordult.

Fiziokrata adóreform a monarchiában

II. József többször konzultált Turgot-val, majd éppen Toulouse érsekének, Loménie de Brienne-nek hatására írta meg dél-franciaországi tartózkodása idején azt a levelét, amely a tolerancia-kérdéssel éles vitát robbantott ki Mária Terézia és fia között.

II. József

A legfontosabb mellékszereplő II. József egyeduralma idején már nem él. Anyja, az ő emléke, a vele való összehasonlítás az, amivel meg kell küzdenie. A megtört, elbizonytalanodott uralkodónő tekintélye szilárdabb volt, szavának hitele erősebb volt. Ez nem a mélyben rejlő tulajdonságok minőségén, hanem a modor, az érintkezés hangsúlyain múlott. Mária Terézia – úgy tűnik – ragyogóan kezelte az embereket. Egyébként, minthogy igényelte, hogy szeressék, sokat megtett ezért, engedett, ha kellett, hogy ne a félelem, az érdek, hanem a ragaszkodás kösse hozzá kicsiny és nagy alattvalóit. Józsefnek meg kellett harcolnia anyja hiányával is, és ebben alulmaradt. Az egyetlen ember, aki szülői jogán meg is bírálta, hibáira is figyelmeztette, szuverén természetéből adódó keménységét, gorombaságig menő őszinteségét nyesegette, anyja volt. Távoztával ügyeken még csak vitatkoztak vele – egyébként sikertelenül –, de senki sem merészelte magatartását, hangvételét kifogásolni.

Kaunitz volt sokáig a másik fontos támpont. De megbomlott az egyensúly, amit a tapasztalat és a kor az öreg államférfinak biztosított volna. Felvilágosultságukban végig összetartozott az uralkodó és az államkancellár, politikai koncepciójuk is harmonizált, de az abszolút uralmi módszerek, amelyeket József vele szemben is érvényesített, a mód, ahogy „kiszignálta” számára a megnézendő, elintézendő dolgokat, vagy ahogy fontos elhatározásokról csak utólag értesítette, és akkor kérte segítségét, amikor a ház – így a magyar ház – már égett, az öreg embert megkeserítette.

De azért Kaunitz valamit tudott, amit talán az utókor nem látott világosan. Felismerte, hogy II. József zseniális ember. Időnként olyan odaadással, tisztelettel írt neki, amit nem tekinthetünk régimódi hangvételnek vagy olcsó ravaszságnak. Ő, aki oly rátarti volt, és sokszor morgolódott Mária Terézia tétovázásai miatt, Józsefnek alárendelte magát.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

Mária Terézia egyénileg haláláig a régi, keső barokk vallásosság híve maradt. A jozefinizmus kezdetei mégis már az ő idejében felbukkantak, politikai tanácsadóinak befolyására, az állam, a kiépülő felvilágosult abszolutizmus érdekeinek nyomása alatt. Az egyház a Habsburg-monarchiában még oly széles hatalmi hatáskörrel rendelkezett, hogy annak megszabdalása nélkül lehetetlen volt az állam elkerülhetetlenné vált korszerűsítését végrehajtani. Biztosítani kellett az állam felsőbbségét, és kiemelni az egyház köréből a művelődés olyan szektorait, amelyek, mint az oktatásügy, a régi kereten belül már nem voltak modernizálhatók.

A korlátozó intézkedésekhez a Mária Terézia által 1758-ban felvett „apostoli” magyar királyi címben, illetve az ezzel összefüggő főkegyúri jogban keresték a történeti jogi alapot. Ezt fejtették ki Bécsben Kollár Ádám könyvei is. Az első hosszú jogtörténeti érveléssel követelte vissza az állam számar mindazt a jogot, amelyet annak idején I. István, ha igaz, a Szentszéktől kapott (1762). A második, amelynek azután az országgyűlésen is viharos visszhangja volt (1764), ugyancsak azt igyekezett a magyar történelemből vett példákkal bizonyítani, hogy a király jogköre az egyház ügyeinek szabályozására is kiterjed, hogy az államot a a neki alárendelt egyházzal szemben is megilleti a főkegyúri jog (jus patronatus) és a tetszvényjog (jus placeti) is, amellyel a klérus külföldi kapcsolatait szabályozhatja, és végül, hogy az államnak a klérus megadóztatása is jogában áll. Kollár álláspontja a febronianizmushoz, vagyis ahhoz a felfogáshoz kapcsolódott, amelyet J. N. Hontheim trieri felszentelt püspök fejtett ki Febronius álnéven közzétett munkájában (1763), azt állítva, hogy a zsinat a pápa felett áll, a pápa csak első a püspökök mint vele egyenlők között, és így nincs joga helyi egyházaik ügyeibe beleszólni. A kormányzat többször leszögezte, hogy a papságnak a pápa engedélye nélkül is adóznia kell. Az egyház nemzetközi helyzetével kapcsolatos nagyobb fordulat volt a jezsuita rend eltörlése (1773), amelyre XIV. Kelemen pápa éppoly nehezen határozta el magát, mint kihirdetésére Mária Terézia.

A türelmi rendelet

Időszakunk elején még nem sok jel mutatta, hogy a nem katolikusokat leszorító egyházpolitikában enyhülés várható. Amíg Mária Terézia élt, II. József mint uralkodótárs sem tudott vele szemben eredményt elérni. Egy ízben, 1777-ben megpróbálta anyjának azt ajánlani, hogy hivatalban alkalmazható legyen és állampolgári jogokkal élhessen valláskülönbség mindendenki, aki erre alkalmas, és aki az államnak hasznára van. Mária Terézia erre igen határozottan válaszolta, hogy nem helyesli ugyan az üldözést (amelyen ő annak 17. századi, véres változatát értette), de még kevésbé a türelmet, vagyis a közömbösséget a vallás terén. S óva intette fiát a tolerancia gondolatától, amely – szerinte – végső romlásba döntené a monarchiát.

Pár héttel azután, hogy Mária Terézia lehunyta szemét, II. József máris utasította az Államtanácsot, hogy a soron lévő vallásügyi esetekben szelíd és elnéző módon járjon el. Majd pedig a felvilágosult államtanácsosok segítségével és a Magyar Kancellária ellenkezésével szemben, a magyar protestánsok folyamodására válaszul, 1781. október 25-én kiadta új korszakot nyitó türelmi rendeletét (Edictum Tolerantiale), amely a jozefinizmus egyik nagy eredménye volt.

A türelmi rendelet a protestánsoknak és a görögkeletieknek bizonyos korlátok között szabad vallásgyakorlatot biztosított. A magyarországi protestánsok ezentúl nemcsak az úgynevezett artikuláris helyeken, hanem mindenütt, ahol legalább száz családjuk volt, imaházat, oratóriumot emelhettek, amelyhez a földesúrnak telket kellett adnia, tarthattak papot, tanítót, azzal a feltétellel, ha a hívek anyagi ereje ezt az adófizetés veszélyeztetése nélkül elbírja, és ha az imaházakat torony, harang és utcai bejárat nélkül építik, A rendelet eltörölte a vegyes házasságoknál addig egyoldalúan megkövetelt reverzálisokat, bár a katolikus apa vallását ezentúl is minden gyermeke, a protestánsét pedig csak a fia követte. Megszűnt a katolikus püspökök minden felügyeleti joga a protestáns egyháziak felett. A nem katolikusok ezentúl minden hivatalt betölthettek, és vallási meggyőződésükkel ellenkező esküre nem voltak kötelezhetők. Erdélyben, ahol a protestánsok eddig is kedvezőbb helyzetben voltak, a türelmi rendeletet némi módosítással tartalmazó 1781. novemberi 8-i leirat lényegében véve egyenjogúságot biztosított számukra, a száz család kimutatását csak a görögkeletiektől kívánta meg.

A magyar klérus, élén az érsekkel és a püspöki karral, Migazzi bécsi érsek bátorítása mellett azonnal ellenállásba lendült, hogy az új türelmi politika végrehajtását meggátolja. Erélyesen kellett II. Józsefnek fellépnie a magyar kormányszervek renitens elemei ellen is, akiket új, felvilágosult szellemű hivatalnokokkal cserélt ki a Kancellárián és a Holytartótanácsban. Lehet, hogy II. József egyéni tolerancia-gondolata, mint kutatóink egy része vallja, valóban nem annyira a francia felvilágosodásban vagy éppen annak valaminő deisztikus, egyházellenes változatában gyökerezett, hiszen ő, vallásos emberként, egyházához nagyon is ragaszkodott, de még csak nem is a janzenista hatásra ment vissza, hanem főként arra a német természetjogi felfogásra, amelyet a 17. század végén Samuel Pufendorf és Thomasius, utóbb pedig Wolff képviselt. Eszerint a fejedelemnek az olyan népes, jelentős vagy éppen már jogokkal bíró felekezetekkel kell türelmesen bánnia, amelyek elnyomása, kiűzése hasznos és dolgos emberek munkájának semmivé tételével az államérdeknek ártana. Az ideológiai elemek azonban, a mértaniaktól eltérően, nem teljesen függetlenek attól a közegtől és folyamattól, amelyben felhasználásukra sor kerül. Így attól a küzdelemtől, amely II. József türelmi politikájának ellenfelei és felvilágosult hívei közt jó néhány éven át végbement, és azoktól a személyes benyomásoktól, amelyek közben is motiválták, színezték formailag látszólag változatlan egyéni felfogását. Erre vall, hogy a türelmi rendszer azon formája, amely 1781-ben kialakult, a továbbiak során nagyrészt II. József személyes közbelépésére némileg változott, s az egyenjogúság irányában fejlődött tovább. Az uralkodó már nem ragaszkodott a száz családhoz, megengedte a torony és harang alkalmazását (1786), majd az utcára nyíló templomajtót (1788). Sőt, bár szigorú feltételek mellett, még azt is, hogy katolikusok protestáns hitre térjenek. A Helytartótanácsba, a hétszemélyes táblára, főispáni székbe protestánsokat is kinevezett. Bizonyos egyenlőtlenségek, így a protestánsok stólafizetési kötelezettsége, igaz, végig megmaradtak. De azért a protestánsok helyzete a korábbiakhoz képest pár év alatt igen sokat javult, 1781–1784 között 1015 új protestáns anya- és leányegyház keletkezett. Mindezzel együtt időszakunk végén kereken 1300 református, 440 evangélikus, összesen 1740 protestáns egyházközség működött Magyarországon.

Az örvendező, hálálkodó iratok, beszédek, versek, énekek kórusában, amellyel a protestánsok a türelmi rendeletet, majd új imaházaik megnyitását köszöntötték, természet szerint egymás mellett álltak mind a konzervatív, régi, „hitvédő” vallásosság, mind a felvilágosodás hívei. A szabadulásnak az is örült, aki elsősorban saját felekezetének újjáépülését várta tőle, és az is, aki egyben a felvilágosodás további sikerét remélte saját ortodoxiájával szemben is. A jozefinizmusnak persze nem az volt a célja, hogy most meg a protestáns ortodoxiát segítse terjeszkedni, hanem az, hogy a protestáns felekezeteken belül azt a tendenciát erősítse, amely a jozefin eszményeknek s egyben a felvilágosult állam érdekének megfelelt. A feladat, sajátos módon, nem volt egyszerű. A protestánsok ugyanis, éppen azértt, mivel nem ők alkották az államegyházat, nehezebben voltak kézbe foghatók, és saját belső ügyeik, az egyházigazgatás, a lelkészképzés, az egyházi posztok elosztása, a püspökök és világi felügyelők kiválasztása terén hagyományos és védett mozgási szabadsággal bírtak. Az ideológiai motívumokat mindegyik oldalon az új német természetjogi felfogás szolgáltatta, amely szerint az egyház olyan „társadalom”, amelynek tagjai közös istentiszteletre tömörültek, s e vonatkozásban egyenlő jogokkal bírnak, és amelyben éppen ezért hatalma csak annak lehet, akire azt ők átruházták. E felfogásból egyrészt a felvilágosult abszolutizmus igazolására lehetett érveket meríteni azzal, hogy a hatalmat átruházták a fejedelemre. De a másik oldalon annak kifejtésére is, hogy az egyház, mint társadalom, saját belső, nem közvetlenül állami vonatkozású dolgaiban saját maga, önállóan intézkedhetik. Sőt még ez utóbbi érvelés is kétféle módon volt felhasználható, aszerint, hogy ki akarta egyház ily autonóm jogainak gyakorlását az egyháziak számára fenntartani, és ki a világiak túlsúlyát benne biztosítani, hiszen a „térsadalomnak” ők a többséget alkotó tagjai. Tehát nemcsak a felvilágosult abszolutizmus, a jozefin állam igényelt felsőbbséget az egyházak felett, hanem a felvilágosult rendiség is, amely mindenekelőtt a világiak, nemesek vezető szerepét akarta a protestáns egyházakon belül biztosítani. S ezt annyival is könnyebben tehette, mivel a világi urak súlya a protestantizmus elnyomott helyzetében, mint láttuk, már előzőleg, a felvilágosodástól függetlenül erősödött. A protestáns egyháziak, lelkészek, tanárok az ortodoxiával együtt saját önálló vagy éppen vezető szerepüket is védték mindkét irányban. Időszakunkban rendszerint inkább az történt, hogy a jozefin kormányzattal szemben közös frontra léptek a protestáns világi urak és egyháziak. Ez azonban még korántsem jelentette azt, hogy köztük zavartalan volt a belső harmónia. Az egyháziak közt a „tcrmészetes” vallás emlegetése és a teológiai racionalizmus volt terjedőben. Amióta ugyanis a Wolff-féle filozófia és a természettudományos érdeklődés bevonult a protestáns iskolákba, a teológia az egyházi hagyományt a racionális gondolkodás szabályainak megfelelően igyekezett korszerű formába önteni és a jövő számára biztosítani.

A türelmi rendelet következményeihez tartozott, hogy a cseh és morva protestánsok, egyházi életük újjászervezése során, II. József hozzájárulásával Magyarországról kértek és kaptak lelkészeket, részint szlovákokat, de jó néhány magyart is. Csehországban 1784-ben 33 olyan magyar református lelkész működött, aki a sárospataki kollégiumban nevelkedett. Ugyanakkor cseh és morva ifjak pedig Magyarországon, főként Debrecenben kapták teológiai képzésüket.

A türelmi rendelet másik fő érintettje, a görögkeleti egyház Magyarországon (Erdély nélkül) az 1790-es évek elején a karlócai metropolita, vagyis érsek alatt 7 püspökséget, 935 szerb, 553 román és 17 görög, vagyis összesen 1505 egyházközséget mondhatott magáénak, amelyben 2101 lelkész, illetve diakónus működött, s ezenkívül 26 kolostorban 233 szerzetes, kalugyer élt. Ehhez kell még azután hozzáadnunk a névlegesen ugyancsak Karlóca alá tartozó erdélyi román ortodox püspökség egyházközségeit. E pár adat is érzékelteti, hogy az ortodox vallás a régi országban milyen jelentős tömeget képviselt.

A szerb egyház, mint láttuk, régi kiváltságokkal rendelkezett. S mivel egyúttal a magyarországi szerbek prenacionális értelemben vett nemzeti-etnikai és politikai kerete is volt, jó ideig a politikai küzdelmek is az egyházi kiváltságok körül folytak az udvar, a Magyar Kancellária és a szerbek között. A közigazgatásilag négyféle: határőrvidéki, bánsági, magyar és horvát területeken élő szerbek és egyben a görögkeleti románok, görögök ügyeit 1745 óta külön udvari hatóság, az úgynevezett „illír” bizottság intézte, amely igyekezett az erősödő szerb egyház igényeit egyrészt korlátok közé szorítani, másrészt viszont azok között a Magyar Kancelláriával szemben is érvényesíteni. Ennek ellenére az 1769-i szerb egyházi kongresszus már szinte a nemzeti gyűlés jellegét vette fel, a három „rend”: az egyházi, katonai (határőrségi) és a „provinciális”, vagyis a magyar megyei és városi igazgatás alatt élők küldöttjeivel. Ennek visszaszorítása céljából az udvar a szerbek jogszabályait egy úgynevezett „Illir Regulamentum”-ban foglalta össze (1770), amely leszögezte, hogy a karlócai metropolita csak egyházi ügyekben számít elöljárónak, és hogy a határőrvidéken élő szerbek az ott illetékes hatóságoknak vannak alárdendelve. Miután a szerbek ez ellen az 1774-i kongresszusukon tiltakoztak, az udvar, bizonyos egyházi jellegű módosításokkal, 1777-ben kiadta a második „Illír Regulamentum”-ot, amelyet azonban újabb panaszok követtek. Sőt zavargások is, egyebek közt Újvidéken és Versecen, azzal kapcsolatban, hogy Mária Terézia megpróbálta, sikertelenül, megtiltani temetések alkalmával a nyitott koporsóban fekvő halottak tömeges csókolgatását. Ezután az udvar feloszlatta az illír bizottságot, majd. immár tartósabban szabályozta az „illírek” ügyeit az úgynevezett Rescriptum Declaratorium (1779) útján, amely ismét még határozottabban kijelentette, hogy a szerbek csak vallási ügyekben tartoznak a metropolita alá, egyébként mindenütt az illetékes hatóságok, vagyis most, a Bánság visszacsatolása után, gyakorlatilag főként a magyar megyei közigazgatás alá tartoznak.

A szerb ellenkezés nem csökkent, de hangsúlya áttolódott. Már nem az egyház, a papság kiváltságainak helyreállítása volt a fő cél. A jozefinizmus, amely igyekezett a szerb papságot is korszerűbbé tenni, számát pedig csökkenteni, visszhangra talált a szerb egyházban is. A világi értelmiség pedig már egyre kevésbé az egyházi hovatartozásban pillantotta meg nemzetiségének fő jegyét.

Annak a nagy hatásnak, amelyet a jozefinizmus az erdélyi románokra gyakorolt, a türelmi rendelet volt az első jelentős tényezője. Az addig csak megtűrt ortodoxia, ha nem is egyenjogúságot, de a korábbinál jóval kedvezőbb feltételeket kapott. Ennek első következménye volt, hogy a románok több helyt kezdtek az unitus egyházból az ortodoxiába visszatérni. Annyira, hogy az udvar 1782-ben külön rendelettel igyekezett ezt meggátolni. Bátorította az ortodox románokat az is, hogy a türelmi rendelet végrehajtása során a felekezetek többször figyelmeztetést kaptak felülről egymás kölcsönös tiszteletben tartására – abban az Erdélyben, ahol valláskülönbség legtöbbször nemzetiségi különbséget is jelentett. Itt is megfigyelhető végül a világi értelmiség előnyomulása az egyházi mellé, a hangsúly áttolódása az egyházról mindinkább a nemzetiségre azokban az években, midőn II. József intézkedései Erdélyben azt a régi világot rendítették meg, amely a románok társadalmi-politikai érvényesülésének útjában állt.

Maga a türelmi rendelet ugyan nem, de a türelmi politika kiterjedt a zsidókra is, akik történeti jogok híján középkorias alárendeltségben éltek, és csak bizonyos királyi és földesúri védelemben részesültek évi taxa ellenében. Magyarországon, ahol 1785-ben mintegy 83 ezer zsidó élt, főként nagyobb kereskedelmi központok közelében, így Pozsony-Váralján és Óbudán alkottak jelentősebb egyházközségeket. Akadtak köztük jobb módúak, de a többségük szegény házaló volt. Mária Terézia nem szerette, és lehetőleg elnyomta őket.

Oktatásügy

„Az iskola politikum” – felelte Mária Terézia Migazzi érseknek, aki 1770-ben az egyház hatáskörét próbálta védeni. Mária Terézia kormányzatának, de még II. Józsefének sem az volt a célja, hogy a polgári felvilágosodás műveltségét honosítsa meg, hanem elsősorban az, hogy az egyházi irányítást visszaszorítva a közoktatást állami célok szolgálatába állítsa, és ezáltal alkalmassá tegye új szükségletek magasabb szintű kielégítésére. A Habsburg-monarchiának ugyanis, hogy állni tudja a versenyt riválisával, és hogy betölthesse a felvilágosult abszolutista állam felzárkóztató, a feudalizmuson belül szintemelő funkcióját, jóval nagyobb, szakképzettebb és gyakorlatilag használhatóbb apparátusra, pontos és megbízható hivatalnokokra, pénzügyi, gazdasági, közegészségügyi szakemberekre, a bányaművelés, út- és vízépítés, földmérés, mocsarak lecsapolása terén mérnökökre, jobb tanerőkre és iskolákra, tanultabb iparosokra és valamennyire már írni-olvasni tudó, munkaerejüket tekintve jobban hasznosítható s egyben kezelhetőbb parasztokra volt szüksége. A hasznosság e körén belül viszont már valóban sok minden felhasználható volt abból a felvilágosult pedagógiából, amely kidolgozta az életre való gyakorlati felkészülés programját. S a korábbi elmaradottsághoz képest az is jelentős lépés volt előre, amit e célkitűzésekből ennyi nehézség közt ily gyors ütemben valóban sikerült megvalósítani.

A korszerűsítés folyamata még az előző időszakban, a bécsi egyetem reformjával indult. Újabb szakaszhoz ért 1760-ban, a bécsi udvari tanulmányi bizottság mint tanácsadó szerv felállításával. Magyarországon a reform előkészítése a hatvanas években kezdődött a felvilágosult abszolutizmus olyan magyar hivatalnok hívei közreműködésével, mint a frissen grófi rangra emelt Niczky Kristóf. Egy ideig más, egyházi jellegű törekvések is felbukkantak egyes katolikus főpapok részéről. Gróf Esterházy Károly püspök Egerben új egyetemet készült felállítani, de még mindig egyházi vezetés alatt, holott a felvilágosodás követelményei már mindenütt ellenkező irányba mutattak. Az állami reform anyagi bázisát a volt jezsuita vagyonból létrehozott tanulmányi és külön egyetemi alap képezte, összesen mintegy 5,15 millió forint értékben. Ennek jövedelméből évente 182 ezer forintot lehetett iskolákra fordítani. Magyarország saját, önálló oktatásügyi rendszert kapott, amelyet Mária Terézia megbízásából Ürményi József kancelláriai tanácsos dolgozott ki többek, így Tersztyánszky Dániel, a matematikus Makó Pál és talán Kollár Ádám közreműködésével.

Népiskolák

Az első mintaiskolát már 1771-ben megnyitották Bécsben, 150 gyermek és 30 tanítójelölt, köztük néhány magyarországi számára is, akiknek feladata volt az új népoktatást hazájukban meghonosítani. Elsőnek Pozsonyban, ahol Mária Terézia rendelkezésére, Felbiger személyes közreműködésével, 1775 tavaszán nyílt meg az első hazai gyakorló mintaiskola, és egyben az első hazai tanítóképző, 5 tanítóval. Felbiger ezt szánta kiindulópontnak, ahonnan tovább haladva. először is a környékbeli tanítók átképzését, majd szélesebb körben, újabb, központok létrehozását lehetett biztosítani. A Ratio 1777-ben alapjában véve ezt a Felbiger-féle rendszert vezette be, most már országosan. Magyarországon is létrejött tehát az anyanyelvű, „nemzeti” népiskolák többszintű rendszere. Az alsó szintet ebben az egytanítós falusi iskolák, a valamivel magasabbat pedig a kéttanítós, így két külön osztályos mezővárosi iskolák képviselték. E két típusban a nyári, mezei munkák idején csak vasárnap folyt tanítás. Az olvasás, írás és a típusnak megfelelő elemi számtan mellett nagy hangsúlyt kapott a vallástan, amelyet a lelkész oktatott. Harmadik szinten a héromtanítós városi iskolák már nagyobb figyelemmel voltak a kézművesek, kereskedők igényeire, így valamivel több matematikát tanítottak, a gyakorlati életből vett példákkal, azután némi fizikát, mértant és rajzot, német nyelvet és rendkívüli tantárgyként latint azoknak, akik tovább kívántak tanulni. E városi iskolák külön, kiemelt válfaját képviselték azután az elsőrendű, „normális”, vagy gyakorló mintaiskolák, amelyeket most Pozsony után sorra fölállítottak minden tankerület székhelyén. Ezekben már négy tanító oktatta négy külön osztályban főként a középiskolába készülő, nagyrészt nemesi vagy polgári származású diákokat. Utóbb, II. József idején, a gyakorló mintaiskolákon kívül is egyre nagyobb számban találunk négyosztályos városi „nemzeti” iskolákat. E kétféle négyosztályos, magas szintű elemi iskolát nevezték akkoriban, nekünk kissé félrevezetően hangzó megjelöléssel „fő nemzeti iskolának” vagy „fő iskolának” (Haupt-Schule).

A központi gyakorló iskolák voltak az első tanítóképzők Magyarországon. Ennek érdekében külön tanerőket kaptak részint a szépírás, építészeti mértan és a rajz, részint pedig a zene, az orgona oktatására is. Ezentúl a tanítói pályára készülőknek a gimnázium alsó tagozata elvégzése után a gyakorló iskolákban kellett módszertani képzést kapniok. Az új tanítói kar fizetését is egységesen szabályozták és emelték. A Ratio által még nyitva hagyott tantervi és rendtartási kérdésekben 1778 tavaszán a népiskolai felügyelők budai értekezlete határozott. A továbbiak során a kérdésekben az itt kidolgozott „budai tantervet” vették alapul. Érdekes, hogy mag a Ratio az általános tanköteletettséget szavakban nem mondotta ki, a budai tervezet mégis így értelmezte rendelkezéseit. Kimondta, hogy a gyermeknek a szülők akaratától függetlenül vagy éppen annak ellenére is iskolába kell járnia, és a helyi hatóságokra bízta az iskolakerülés meggátlását.

A tankerületek népiskolai felügyelőinek legelőször is e központi mintaiskolákat kellett létrehozniok mindenütt. Ezek Budától Zágrábig a főbb városokban már 1777/78-ban létrejöttek. A következő lépés a nemzeti iskolák szervezetének kiépítése volt, újak alapítása, régiek szintemelése útján. A kormányzat állandóan biztatta erre a városokat, a földesuraknak pedig a kincstári, kamarai uradalmak és a bányavárosok iskolái fejlesztésével akart jó példát mutatni. Épületről, telekről, az iskola alapszükségleteiről ugyanis mindenütt a városi magisztrátusnak, illetve a földesúrnak kellett gondoskodnia. De sok függött a helységek lakosainak tehervállalásától is.

Az alsófokú oktatás hagyományos, régi segédeszközei elsősorban a vallás szolgálatában álltak. A kisiskolákban nemegyszer a katekizmus volt az egyetlen könyv, amelyet a gyermek kézbe kaphatott. A régi ábécéskönyvek is vallási jellegűek voltak. Az új ábécéskönyvet, Felbiger porosz mintájú osztrák változata nyomán maga Révai Miklós készítette (1777), aki egyébként is több kötet szerzője volt az első olyan igenyesebb tankönyvsorozatból, amely népiskolák számára most magyar nyelven megjelent.

A népoktatás továbbfejlesztésére, a Mária Terézia-féle reform alapjain, a kormányzat II. József idején fordította a legtöbb figyelmet.

Természettudományok

Sokoldalú tehetségének máig élő hírnevét sokat emlegetett sakkozógépe (1769) alapozta meg, bár ez alapjában véve csak szellemes játékszernek készült Mária Terézia számára. Ennél jelentősebb volt Kempelen kitűnő gőzgép-elgondolása, amelynek kísérleti modelljét azonban, megfelelő műhely és felszerelés híján, nem sikerült teljesen kidolgoznia.

Benda Kálmán

Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor

1790-ben a diplomáciai ellentétek különösen a Habsburg-monarchia körül élezték ki a helyzetet. A régi rivális, Poroszország, a még Mária Terézia trónra léptekor elragadott Sziléziához a szomszédos Krakkó környéki területeket akarta megszerezni. Ez a rész Lengyelország 1772—es első felosztásakor Habsburg fennhatóság alá került. Célja elérése érdekében II. Frigyes Vilmos porosz király szövetséget kötött a II. Józseffel harcban álló Török Portával, s miközben szinte bekerítette a Habsburg-monarchiát, magához láncolta, támogatta a galíciai lengyel és a magyar nemesi elégedetleneket, minden módon szította mozgalmukat.

A Habsburgok távoli, különálló nyugati tartományában, Belgiumban, a Józseffel szemben álló nemzeti mozgalmakat elsősorban a tengeri hatalmak, Anglia és Hollandia támogatták Érthető, szívesebben látták volna a csatorna partját egy kis ország, mintsem a Habsburg-hatalom birtokában Az azonos külpolitikai érdek fokozatosan közelítette egymáshoz a Habsburg-ellenes hatalmakat, s 1790-ben már úgy látszott, hogy a monarchia teljes harapófogóba kerül. Annál is inkább, mert József egyetlen szövetségesének, II. Katalin cárnőnek szövetségi hűsége meglehetősen ingatag volt. A török háború lezárása után érdekei mindinkább a Habsburgok ellen fordították.

A külpolitikai helyzet bátorította II. József belső ellenzékét az egész monarchiában, különösen Belgiumban, még inkább Magyarországon, s döntően közrejátszott abban, hogy 1790. január 28—án a császár három kivételével visszavonta magyarországi rendeleteit, ország-világ előtt nyilvánvalóvá téve ezzel a jozefinista rendszer bukását.

A török harctérről és a belgiumi felkelésről érkező rossz hírek, a háború által okozott belső nehézségek, a császár betegsége már korábban izzásba hozták a felszín alatt az egész birodalomban régóta parázsló elégedetlenséget. 1789 végén Bécsben éjjel röpcédulákat szögeztek ki: „Úristen! Szabadíts meg minket a háborútól és a nyomortól II. József halála árán.”[105] 1790. január 17-én Zinzendorf gróf megdöbbenve jegyezte fel naplójában: „Szinte hihetetlen, hogy mindenki a császár ellen beszél és halálát kívánja.” A mindeddig hallgatva engedelmeskedő bécsi arisztokrácia tagjai – egyelőre még csak bizalmas körben – „az uralkodó elviselhetetlen keménységéről” suttogtak, s arról, hogy már nem sokáig kell tűrni a mindnyájukat megalázó rendelkezéseket.[106]

A császár február 20-án bekövetkezett halálával azután a félelemből és megszokásból kovácsolódott utolsó béklyó is lehullott. Az arisztokraták, mindenekelőtt azonban a középnemesek – ahogy a monarchia német nyelvű tartományaiban nevezték őket: a lovagok – egy évtizedes lidércnyomás alól szabadulva, az egész birodalomban szabadjára engedték féktelen örömüket. Hangos szóval szidták, törvénytelennek bélyegezték József rendeleteit, s egynéhánynak azonnali érvénytelenítését követelték; volt, ahol egyszerűen megszűntnek jelentették ki. Az általános zavart csak növelte, hogy a központi kormányszervek szinte máról holnapra megbénultak; az irányító akarat kiesésével az elbizonytalanodás érzése vált úrrá a főtisztviselőkön is. Ahogy Lacy tábornagy találóan mondotta: az elhunyt uralkodó mindenben maga intézkedett személyesen, most aztán senki sem tudja többé, mihez tartsa magát.

A cseh–osztrák, a galíciai vagy a lombardiai nemesek sokáig csak befelé dohogtak a jogaikat sértő józsefi rendelkezések ellen. A magyarországi ellenállás sikere, a császár visszavonó rendelete azonban bátorságot öntött beléjük, s hangos szóval harcba indultak a már halott uralkodó reformjai ellen. Szórványos kezdetekből mozgalmuk néhány hét alatt az egész birodalmat betöltő hatalmas folyammá dagadt. Nemrég a reformerek egyike-másika még attól félt, hogy József politikája felkorbácsolja az eddig lefojtott szenvedélyeket, és a reformokkal elégedetlen nép francia mintára forradalmi úton megdönti a trónt és megszünteti a nemesi kiváltságokat. A józsefi rendszert azonban nem a jogtalan nép forradalma, hanem a nemesi rendi ellenállás döntötte meg, amely egyformán irányult az abszolutizmus és az antifeudális reformok ellen, a nemesi rendi különállás, továbbá más nemesi kiváltságok töretlen visszaállítására. A nemesség tartományonként szervezkedett, mozgalmának céljai és érvei mégis meglepő azonosságot mutattak mindenütt.

A rendi támadás elsősorban az 1782-es úrbéri és az adóügyi rendeletek ellen irányult, amelyek anyagi érdekeikben is sértették a nemesi társadalmat; ugyanakkor nem kevésbé sérelmezték a bírósági és büntetőjogi reformokat: azt, hogy József 1787-ben kiadott rendeletével megvonta a büntető hatalmat az úriszéktől, mondván – és ezt a kijelentését külön is felrótták neki –, hogy nem érdemelték meg a kormányzat és a nép bizalmát, továbbá azt, hogy a Sanctio Criminalis Josephfina az igazságszolgáltatásban egy szintre helyezte a nemeseket és a nem nemeseket. Jogi, gazdasági és társadalmi érveket egyaránt felsorakoztattak, hogy a rendeletek végzetesen káros és tarthatatlan voltát bizonyítsák. A cseh rendek Rousseau Társadalmi szerződéséből vett okfejtéssel bizonygatták, hogy ezek az intézkedések ellenkeznek az ország és az uralkodó közti paktummal, amelyben – szerintük – a földesúri jogok is benne foglaltatnak mint a tulajdonjogok szerves része. A földesúri jogokon esett sérelemre hivatkoztak a galíciai lengyel rendek is, kifejtvén, hogy József jogokat akart adni minden alattvalójának, de közben jogtalan kiszolgáltatottságbe taszította a nemeseket, akiket az úrbéri és adóügyi rendelkezések létalapjukban támadtak meg. A minden tulajdonuktól megfosztottaknak csak egy maradt – írja –, a sorsukon érzett jogos kétségbeesés.

Az anyagi károsodással egy sorban szólnak arról az erkölcsi sérelemről, amely a nemességet ősi jogainak és kiváltságainak megnyirbálása folytán érte. Az azonos bűnért egyenlő büntetés elvének bevezetésével – olvassuk a morva rendek nyilatkozatában – a császár megalázta a nemességet, megcsúfolta legdrágább kincset, magát nemes voltát, mert a testi fenyítés, a pellengérre állítás, a mindenki szeme láttára végzendő alja munka a nem nemeseket csak mint fizikai fájdalom érinti, a nemeseket azonban önérzetükben és becsületükben is sérti. Ugyanakkor – mondják az alsó-ausztriai rendek – azáltal, hogy a földesúr immár nem bírája jobbágyának, „megszűnt az alattvalók és fölöttes hatóságaik közti természetes kapcsolat”, felborult „a társadalom rendje”.[107] Vagy, ahogy a galíciai rendek kinyilvánították: „A nemesi kiváltságok sutba dobása a monarchia alapjait ingatta meg.” A parasztot ugyanis állandóan nevelni, „tanítani kell urai és uralkodója iránti tiszteletre, törvényes kötelezettségei teljesítésére”. Ezt a feladatot a nemesség látta el: „…ő tartotta a parasztot engedelmességben és nyugalomban, hiszen jobbágyaihoz ő állt legközelebb, már csak a köztük levő függőségi viszony alapján is”. De mi történik, ha a nemességtől elveszik kiváltságait. Az egyenlőség kiöli az „alsóbb néposztályokból” az ambíciót, immár nincs miért törekedniök, nincs hová fölemelkedniök. A nemes pedig, aki mindent elveszített, elkeseredésében „és abban a reményben, hogy megfordítja a sors kerekét”, könnyen csatlakozhat a lázadó és rebellis néphez, és „vezérévé lesz a fejetlen tömegnek”.[108]

1791 márciusára a helyzet aggasztóvá vált: a hirtelen ölébe pottyant lehetőségtől megittasult nemesség egyre jobban csörtette kardját, s fokozta követeléseit. Míg kezdetben inkább csak egyes rendeletek módosítását, majd érvénytelenítését kívánták a különböző tartományok, márciusban ezzel már nem elégedve meg, az egész józsefi rendszer eltörlését követelték. Biztosítékul pedig, hogy a jövőben az abszolutizmus meg ne újulhasson, több helyütt felújították a régi rendi-tartományi különállás hagyományait. Tirol – ahol elevenen élt a 17. századi autonómia emléke – már március elején kimondta: vissza kell térni a Mária Terézia kori állapotokhoz, a tényleges kormányzást a tiroli tartományi tanács végezze.

A magyar nemesi mozgalom

Néhány hét elég volt rá, hogy visszaállítsák a Mária Terézia kori állapotokat.

A köznemesség nemzeti programja

A Mária Terézia kori helyzet visszaállítása ugyanis a főnemesi hatalom visszahozásának veszélyét rejtette magában. A köznemesség úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy ne csak az uralkodó, hanem az arisztokraták uralmát is lerázza és az ország irányítását maga vegye kezébe.

Míg a reformerek elsősorban az országos hivatalok körül csoportosultak, a köznemesi párt bázisa a megye volt. A harcot a jómódú birtokos nemesség vezette, a „bene possessionati” réteg, amely nemcsak vagyonban, hanem műveltségben is felette állt a nemesi tömegnek. Néhány ezer holdas birtokaik nem tették lehetővé, hogy országos hatalomban az arisztokráciával mérkőzzenek, de a megyén belül már régen ők voltak a hangadók. A kisebb vagyonú birtokos nemesek lelkesen támogatták őket, hiszen a főurak félretolása számukra is csak előnyt hozhatott: ha a rangsorban közvetlenül előttük állók egy fokkal följebb kerülnek, ők a nyomukba léphetnek. A jómódú birtokos nemes hagyományos világnézetében is közelebb állt a megyei nemesekhez, mint a Bécsben, az udvar kultúrájában élő, a magyar szokásoktól elidegenedett mágnás. Ez csak megkönnyítette a köznemesi egység kikovácsolódását.

A köznemesi nemzeti programot ócsai Balogh Péter, a hétszemélyes tábla bírája fogalmazta meg. Nógrád megyei evangélikus vallású középbirtokos család sarja volt, korábban éveken át megyéjének szolgabírája, majd egy ideig alispánja. Nem tartozott a nyílt sisakkal, az első vonalban harcoló politikus-típusok közé, inkább a háttérből mozgatta embereit. A köznemesi mozgalom ideológiai vezére azonban vitathatatlanul ő volt.

Körlevél alakban megírt alkotmánytervezete nyomtatásban nem jelent meg, csak kéziratos példányai jártak megyéről megyére. Szerzőjük nem lépett előtérbe, meg sem nevezte magát. Balogh alkotmánytervezetének kiindulási pontja Rousseau Társadalmi szerződése. II. József törvénytelen kormányzásával megszegte a Pragmatica Sanctioban a néppel (értsd: a nemességgel) kötött kétoldalú szerződést, ezzel megszakadt az örökösödés fonala (filum successionis interruptum), s a felségjogok egészükben visszaszálltak a népre, amelynek kezéből annak idején az uralkodó azokat átvette. Új szerződést kell tehát kötni, ennek formája a koronázási hitlevél, a kor nyelvén a diploma, amelyre az uralkodó esküt tesz. Tartalmát országgyűlési követek hivatottak megállapítani, mint akik a nép egészének megbízásából járnak el.

Mit tartalmazzon a diploma? A nép és az uralkodó közti kapcsolat rögzítését az alkotmány törvényes biztosítékait. Ez utóbbiak közül a lényegesebbek : (1) A törvényhozás joga a népé, illetve az országgyűlésé; az uralkodó a rendek által előterjesztett törvényjavaslat szentesítését csak egyszer tagadhatja meg. (2) A nép részesedik a végrehajtó hatalomban (az országgyűlés választja a nádort és a koronaőröket, a megyék végzik a törvények végrehajtását), az uralkodó felett felügyeleti jogot gyakorol. Ezért az országgyűlés – külön meghívás nélkül is – évenként egybegyűl az adók megszavazására, ha kell, a nemesi linkelés fegyverbe hívására. Az országgyűlést csak a rendek maguk halaszthatják el, de három évnél hosszabb időre ők sem. (3) A hitlevélbeb világosan és szabatosan le kell szögezni, hogy Magyarország önálló állam, ezért a többi tartománytól belső és külső közigazgatásában teljesen elválasztandó. Idegen katonaság az országban nem tartózkodhat. A helytartótanács (mint amely intézmény kiszolgálta az uralkodó akaratát) megszűnik, helyébe az országgyűlés által választott, köznemesekből álló szenátus lép. A magyar kamara csak az országgyűlésnek tartozik számadással. (4) A király az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem üzenhet háborút és nem köthet békét. A katonaság a királynak és az országnak is tegyen esküt. (5) A bécsi és a linzi békekötések alapján a protestánsok nem „megtűrt”, hanem „bevett” felekezetek. A görögkeleti vallás is kerüljön a bevettek közé. (6) Erdély egyesüljön Magyarországgal.

Az új alkotmány a köznemesség hegemóniáját lett volna hivatott biztosítani. Az országgyűlés és a szenátus révén ő tartotta volna kezében a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat egyaránt, nem osztozott volna senkivel. A főnemességet megfosztotta korábbi előjogaitól, ebben a közjogi rendszerben nem hagyott helyet számukra; a polgárság és a parasztság pedig maradt jogfosztott állapotában, számukra egy szava sem volt a tervezetnek. Nem szólt az irat a magyar nyelv és művelődés kérdéseiről sem. Az egész program egyoldalú nemesi elképzeléseket tükrözött, benne a nemzeti követelések a feudális jogok biztosításával keveredtek.

Mindez azonban lehetővé tette, hogy a javaslat megnyerje a kisnemesség széles tömegét, mely új nemesi aranykor eljövetelét látta feltűnni. A csaknem jobbágyszinten élő armalisták, taksás nemesek, a kiváltságos népelemek: jászok, kunok, a hajdú városok egymás után csatlakoztak a mozgalomhoz. Egységüket pillanatnyilag semmi sem bontotta meg. A korábban megosztóan ható felekezeti kérdés ebben a vonatkozásban elvesztette jelentőségét, ami lényeges különbség, ha a korábbi nemesi megmozdulásokra gondolunk. Balogh Péter tervezete külön hangsúllyal emelte ki, hogy a tisztségek elosztásánál a felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül kell eljárni, s ebben a köznemesi tábor katolikus része is egyetértett, az egység érdekében feladva az e téren élvezett korábbi előnyeit. Mindez azt mutatja, hogy az 1781. évi türelmi rendelet hatása alól a legmaradibb rétegek sem vonhatták ki magukat, s a II. József által képviselt tolerancia gondolata – ahogy tevőlegesen közrejátszott a nemesi egység létrehozásában – végső fokon előre mutatott, a nemzeti integráció felé.

A nemesi hatalomátvételhez azonban fegyveres erő volt szükséges. Azzal az ürüggyel. hogy koronaőrségeket szerveznek, megindult a megyékben a fegyverkezés. Összeírták és feleskették a fegyverforgatásra alkalmas nemességet, nemesi bandériumokat állítottak, megyénként egységes egyenruhát terveztek és szabályos katonai mustrákat tartottak. Az esküben „a szabad magyar nemzet és annak eredet szerint való jussai, szabadságai és törvényei”, továbbá „a hathatósan lekötelezendő s megkoronázandó király iránt” fogadtak hűséget.[109]

Ezek a nemesi bandériumok már a nemzeti hadsereg csíráját rejtették magukban. A keleti országrész megyéi kiáltványban fordultak az idegenben állomásozó magyar ezredekhez, s felhívták tisztjeiket, álljanak a nemzeti ügy mellé. A felhívás élénk visszhangra talált mindenütt, hiszen a tisztikar zöme a köznemesség fiaiból került ki. Több mint jelkép, hogy tavasszal a török határról országgyűlési karhatalomként Pestre rendelt Graeven-huszárok útközben Keszthelyen, a nemesi bandériumokkal megülték a testvériség ünnepét. Később egyes tisztek, sőt egész ezredek az országgyűléshez fordultak, magyar vezényleti nyelvet és magyar ezredekbe magyar tiszteket kívántak. A nemzeti lelkesedésben részt vett a legénység is. Bihar megye alispánja már áprilisban azt jelentette, hogy „ a parasztság katona fiait revocálja”;[110] s valóban, sorozatosan katonaszökésekre került sor: a török határról, Galíciából, az osztrák tartományokból érkeztek a hazatérők. A nemesi mozgalomnak sikerült megbontania a hadsereg egységét.

Ahogy terjedt és erősödött a mozgalom, vele növekedett a köznemesség önbizalma, s egyre jobban kiütközött céljainak feudális jellege. Míg kezdetben néhány biztató kijelentés a jobbágyok felé is elhangzott – amely ha nem is érintette a földesúr és jobbágy közötti jogviszonyt, legalább emberibb bánásmódot ígért a parasztoknak –, később ennek már nem látják szükségét. Növekvő magabiztosságukat jól tükrözi a Bács megyei Mélykút földesurának kijelentése, aki máról holnapra elvette jobbágyaitól a kukoricaföldeket, s tettét így indokolta: „…eljött az az idő, melyben én is élhetek auctoritásommal és urasági jussommal. Eddig ugyan én is megszoríttattam ebben a zavarodott Világban, de már feljött az én csillagom.”[111]

Amikor – 1790 májusában – az országgyűlési követi utasítások megfogalmazására került sor, a megyék már alig-alig tartották érdemesnek, hogy a parasztságról megemlékezzenek. Ha mégis, akkor is többnyire csak annyiban, hogy a jobbágy és földesura kapcsolatában vissza kell állítani a Mária Terézia kori állapotokat.

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

Lipót, Mária Terézia harmadik fia (a második fiú, Habsburg-Lotharingiai Károly József, még 1761-ben meghalt) 43 éves volt, amikor a trónt megörökölte. Az uralkodásban nem volt újonc, 1766 óta Toszkána nagyhercegeként teljes önállósággal kormányozta a kicsiny itáliai fejedelemséget. Negyedszázados uralkodása alatt az elmaradt, szegény tartományt virágzó országgá alakította. Kimagasló uralkodói egyéniség volt: nagy műveltségű, határozott ember, aki nemcsak apja praktikus észjárását, hanem anyja emberi tapintatát is örökölte.

A koronázási hitlevél

A tiszai kerületek tervezetében a király – mert hiszen a terv az ő nevében szólt – elöljáróban elismerte, hogy II. József megszegte az ország törvényeit: országgyűlés, hitlevél, eskü és koronázás nélkül uralkodott, és ezzel „megszakította az örökösödés fonalát, melynek alaptörvényeit már a felséges Mária Terézia is sokban megsértette”.[112] Jogos tehát, hogy – bár az örökösödés rendjén megilleti Lipótot a trón – a rendek az ország biztonsága és boldogsága érdekében új feltételeket szabjanak. A feltételek 27 pontban a nemesi-nemzeti program már ismert követeléseit tartalmazták. Bennük az uralkodó kinyilatkoztatja, hogy Magyarország „szabad és független ország, vagyis semmi más országnak vagy népnek nincs alávetve”.[113] Eskü alatt fogadja, hogy az ország szabadságjogait, kiváltságait, törvényeit és jogszokásait megtartja, beleértve ezekbe az 1222-es Aranybullát és annak az ellenállásról szóló, a korábbi királyok esküjéből kimaradt 31. pontját is, azzal a megszorítással, hogy az ellenállás joga csupán a felállításra kerülő szenátusra és az országgyűlésre vonatkozik, nem pedig az egyes személyekre. Kinyilvánítja a protestáns vallások teljes egyenjogúságát, az évenként kötelező országgyűlést (amelyre a rendek uralkodói meghívó nélkül is összegyűlhetnek), a külön magyar szenátus, kincstár, katonai főparancsnokság és hadsereg felállítását. Elismeri, hogy a törvényhozó hatalom csak az országgyűléssel közösen illeti, meg, s ígéri, hogy a végrehajtó hatalomban csak magyarokat fog alkalmazni. Tudomásul veszi, hogy az adókivetésben, hadüzenetben és békekötésben csak a diéta (illetve a szenátus) jóváhagyásával járhat el, s az országgyűlés végzését csak egyszer vétózhatja meg. A bányákat, a postát magyar kézbe adja, méltóságokat és birtokot is csak magyaroknak adományoz, a szenátus javaslata alapján. A nádori méltóságot fenntartja és betölti, a határőrvidéket visszacsatolja a magyar kormány fennhatósága alá, a külföldi hatalmaknál magyar követeket is tart, szabaddá teszi a sajtót és a tanítást. Az ország hivatalos nyelve a magyar (Horvát-Szlavonország azonban megtarthatja a latint), csak a törvényeket hozzák latinul. Magyar az oktatás nyelve is. Az uralkodó családtagjai kötelesek magyarul megtanulni. Végül kijelenti, hogy az 1606-os bécsi béke alapján elfogadja Szilézia hercegének, a porosz királynak a garanciáját. Majd a záradék: „Abban az esetben, ha mi – ami távol áll tőlünk – vagy utódaink bármely módon a fentiek ellen cselekednénk, kegyesen hozzájárulunk, hogy a karok és rendek és a szent korona minden tagja nekünk az engedelmességet megtagadja.”[114]

Kevésbé éles fogalmazásban, de lényegét illetően megegyezett ezzel a tervezettel a másik két kerület hitlevéljavaslata is. A Dunán inneniek II. József uralmát interregnumnak minősítették, mely szolgaságra vetette a szabad magyar nemzetet. A kétoldalú szerződés alapján és „a polgári társaság céljai értelmében” joga volna a nemzetnek az örökösödés felmondására is,[115] de hűségből elállnak ettől, feltéve, hogy egyszer s mindenkorra szóló törvényes biztosítékot nyernek a diplomában. Ez a hitlevéltervezet nem volt olyan. részletes, mint a tiszaiaké, gondolatmenete azonban szinte azonos, egyes részleteiben még radikálisabb is. így Józsefnek nemcsak a rendeleteit érvényteleníti, hanem adományait is, s még egyszeri vétót sem engedélyez az uralkodónak, aki tehát az országgyűlés végzését minden esetben köteles elfogadni.

A dunántúliak tervezete két ponton tér el az előzőktől. Egyik, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosítaná ugyan, de csak a katolikus vallás sérelme és megbotránkoztatása nélkül, a földesúri jogok fenntartásával. A másik, hogy a szerződést megszegő uralkodóval szemben kimondja a nemzet királyválasztó jogának feléledését, ez a választás azonban csak az ausztriai házon belül történhet.

Mindhárom tervben közös volt, hogy régi elemek felélesztésével és újak beiktatásával – közöttük az új francia alkotmányból kölcsönzött részletekkel – számos nemzeti sérelmet próbált orvosolni; ugyanakkor gúzsba kötötte az uralkodót, s minden hatalmat a köznemesség kezébe adott.

Július közepén az alsótábla kijelölte a „vegyes bizottságot” (tagjai: kerületenként 4-4 köznemes, a királyi tábla 4 tagja, Horvátország 2 küldötte és 5 egyházi személy), amelynek a három javaslat alapján ki kellett dolgoznia a végleges tervet.

A rendek nagy többségének hangulata lelkes és magabiztos volt. Az alsótábla ülésein Izdenczy államtanácsos és a horvát bán, Balassa Ferenc leváltását követelték, s nem kímélték magát az uralkodót sem, amiért idegen tanácsadókra hallgat. Elutasították a dél-magyarországi szerb főpapság beadványát, melyben az uralkodó által a szerb „nemzetnek” juttatott korábbi kiváltságok elismerését kérte. Felkarolták Viszont a Graeven-huszárezred tisztjeinek beadványát. Az ezred tisztikarának egy része (Festetics György gróf alezredes, Laczkovics János kapitány, Szily Ádám hadnagy és mások) ugyanis július elején kérvénnyel fordult az országgyűléshez: a magyar ezredek számára magyar tiszteket és magyar vezényleti nyelvet kértek, s azt, hogy Magyarországon állomásozzanak. Amikor híre ment, hogy Lipót király engedélyezte a szerb nemzeti kongresszus összehívását, egyszerre felcsattant az országgyűlés hangja. Az udvar eljárása felszította az amúgy is izzó hangulatot, a vezetést teljesen a radikális rendi-nacionalisták vették át.

Július 12-én Jacobi bécsi porosz követ azt jelentette, hogy a magyarok titkos küldöttsége járt nála, s azt kérdezték, nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király katonai támogatására. Ha igen, készek a jogilag a magyar koronához tartozó Galíciát átengedni Poroszországnak. Július 19-én az alsótáblán Domokos Lajos azt javasolta, hogy az országgyűlés küldjön követeket a porosz királlyal és a törökkel folyó béketárgyalásokra; utóbbit a rendek el is fogadták, és határozatban mondták ki.

Lipót király, bár figyelemmel kísérte az országgyűlési vitákat, mindeddig nem nyilatkozott. Tudta, hogy mindenekelőtt a porosszal kell békét kötnie. Megbízottja, Spielmann báró június 26—án kezdte meg a tárgyalásokat a sziléziai Reichenbachban. Hertzberg porosz miniszter királya nevében a következő feltételeket terjesztette elő: Lipót visszaad minden a töröktől elhódított területet, és felmondja az orosz szövetséget. Ha Ausztria elfogadja a status quo ante visszaállítását, Poroszország is lemond sziléziai területi követeléseiről. Spielmann &ndasdh; a neki adott utasítás értelmében – legalább Orsovát mint hídfőállást akarta megmenteni Ausztriának, az orosszal való szakítást pedig elutasította. Július közepén a poroszok újabb feltétellel jöttek : a megegyezésbe vegyék be a magyar alkotmány garantálását. A tárgyalások elakadtak, Spielmann újabb utasítást kért Bécstől.

Lipót július 20—án értesült arról, hogy a magyar országgyűlés a porosz királyhoz akar fordulni. Azonnal határozott: gyorsfutárral utasította Spielmannt, hogy mindenben fogadja el a porosz feltételeket, kivéve a Magyarországra vonatkozó garanciát. A magyar rendek nyomása oly nagy volt, s az uralkodó kezében egyelőre annyira nem volt fegyver, hogy pár nappal később, július 24-én Lipót kénytelen volt hozzájárulni, hogy a törökkel való béketárgyalásokon Magyarország külön követtel képviseltesse magát. Július 27-én azonban aláírták a porosz–osztrák reichenbachi egyezményt. Frigyes Vilmos király a számára jelentős nemzetközi presztízsnyereséget nem kockáztatta az egyébként is csak zsarolásként felhasznált magyar garanciáért; az egyezségben egy szó sincs a magyarokról. Lipót így tudósította testvérét, Mária Krisztinát a megegyezésről : „Jobb feltételeket nem lehetett elérni a magyarok hűtlensége miatt, akik általános felkeléssel fenyegettek, fegyvert fogtak, a porosszal szoros összeköttetésben álltak és mindent megtettek a Monarchia szétrombolására.”[116]

Az egyezmény híre augusztus 3-án ért Budára, s hatása leverő volt: a rendek biztonságérzete megingott. A kokárdát, az elszánt küzdelem jelvényét egyre többen vették le ruhájukról; akik eddig hangosak voltak, egyszerre elnémultak. Gvadányi az országgyűlésről írt verses beszámolójában így jellemezte a hirtelen hangulatváltozást:

De hogy békességrül vettek bizonyos hírt;
Egy fej leütve járt, más a szegletbe sírt.
Sok szív szorultába magával alig bírt,
Látván, sebeikre már nem kaphatnak írt.[117]

A hatás lemérhető a vegyes bizottság néhány nap múlva beterjesztett diplomatervezetén: az új alkotmány lényegét fenntartották ugyan, de milyen más a hangja ezeknek a javaslatoknak, mint volt a kerületeké. Immár nincs szó az örökösödés megakadályozásáról, a kétoldalú szerződés József által történt megszegéséről, elmaradt az ellenállás joga, megelégszenek háromévenkénti diétával, s háromszori vétót engedélyeznek ugyanabban az ügyben az uralkodónak. Hadüzenet és békekötés esetében csak a magyar tanács meghallgatását kérik, a külföldi garancia pedig említésre sem kerül. A két tábla együttes ülése augusztus 15-én elfogadta a tervezetet.

Lipót király most már nyeregben érezte magát s megindította a támadást az országgyűlés ellen. Augusztus 20-án közölte a diplomatervvel Bécsbe érkező küldöttséggel, hogy kész III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelének aláírására és pontos megtartására, mást nem fogad el.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

A Budáról áthelyezett országgyűlés november 3-án tartotta első ülését Pozsonyban. Végleges formába öntötte a királyi hitlevelet, s hogy legalább az elvet mentse, Mária Terézia diplomáján néhány változtatást tett. Így ahhoz a részhez, hogy a törvények úgy hajtandók végre, ahogy azokat a király és a rendek az országgyűlésen megállapítják, hozzáfűzték: az 1741: VIII. törvénycikkben tett fenntartással. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a nemesi adómentesség a diétán többé nem vonható tárgyalásba. A király a betoldást megjegyzés nélkül elfogadta. A nemesség örülhetett, az ország javát érintő kívánságok kimaradtak ugyan a diplomából, a nemesség legsarkalatosabb joga azonban belekerült.

November 10-én délben Lipót király és kísérete magyar ruhában, ünnepélyesen bevonult Pozsonyba. 11-én került sor. a trónbeszédre. Lipót magyar ezredének díszruháját viselte. Pálffy kancellár ősi szokás szerint magyarul köszöntötte a királyt, aki latinul válaszolt. Ezután felolvasták a királyi előterjesztést.

Az előterjesztés a következő tárgyakat tűzte napirendre:

  1. a megyei és országgyűlési visszaélések megszüntetése, a tárgyalási rend szabályozása;
  2. mivel az úrbéri rendelkezés még nem törvény, az uralkodó azt kívánja, hogy a jobbágyi szolgaságot a rendek töröljék el, tiltsák meg a földesúri telken élő parasztok testi fenyítését, és törvényben mondják ki, hogy keresményével a paraszt szabadon rendelkezik;
  3. a katonaság eltartására 1764-ben megszavazott adót az ország továbbra is fizesse;
  4. szüntessék meg az adózásban mutatkozó aránytalanságot, szabályozzák a megyei házi adót, mely néhol súlyosabb az országosnál;
  5. mivel a tisztséghez becsvágy és tehetség szükséges, töröljék el azt a törvényt, mely a nem nemest kizárja a hivatalviselésből. Az armális nemest minden tisztségre lehessen alkalmazni, a nem nemes pedig az udvari és az országos szerveknél egész a titkári állásig vihesse és bármilyen rangot elérhessen a királyi kinevezéstől függő kamarai hivatalokban;
  6. a nagyobb mezővárosok kapják meg a szabad királyi városi kiváltságot;
  7. gondoskodjanak a jó és olcsó igazságszolgáltatásról.

Az előterjesztést mindenki ámulattal fogadta: a király folytatja II. József politikáját, de mindezt alkotmányos úton; s ami a nemesség többségében nagy megkönnyebülést váltott ki: az előterjesztésben egy szó sem esett a parasztok országgyűlési képviseletéről. Hozzátehetjük: valóban nem sok, ami a királyi előterjesztésben a nem nemes osztályok érdekében megfogalmazást nyert, de több, mint amennyi az országgyűlési vitákban öt hónap alatt elhangzott. A reformerek kezdtek felfigyelni Lipótra.

12-én közfelkiáltással Lipót negyedik fiát, a 18 éves Sándor Lipót főherceget választották nádorrá. „Amint nem kételkedünk abban, hogy kedveltséged e tiszte betöltésében pontosan fog őrködni törvényes királyi jogaink felett, éppúgy akarjuk és óhajtjuk, hogy figyelemmel legyen a rendek törvényes jogainak és az ország közszabadságainak fenntartására” – mondotta fiának Lipót a nádori eskü letételekor.[118] Igaz, a nádorválasztás éjjelén – rendőri jelentés szerint – „rosszindulatú emberek” tüntetést rendeztek tiltakozásul az ellen, hogy a nádori méltóságot az uralkodóház egy tagja tölti be, mindez azonban nem zavarta meg a rendek és a király kialakulóban levő összhangját.

14-én reggel került sor a koronázásra, utána több száz terítékes fényes ebéd volt a Várban. Az uralkodó barátságos, kedves, a rendek önfeledten vivátoznak. Ugyan ki emlékeznék a korábbi ellentétekre. Ahogy Gvadányi írta:

Megtérek, mert láttam országnak királyát,
Helyesebben mondom: országunknak atyját.
Atyját, mivel láttam az ő indulatját,
minden jókat tenni, kegyes akaratját.[119]

A koronázás utáni napon az uralkodó és udvara elvonult, az országgyűlés pedig megkezdte a királyi előterjesztés vitáját. A hosszan elhúzódó viták végül is teljes kompromisszummal végződtek, néhány vonatkozásban mégis fontos eredményt hoztak: mindenekelőtt törvénybe iktatták az ország önállóságát a birodalmon belül. Ahogy a X. törvénycikk mondja: „Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és független, azaz semmi más országnak nincs alávetve, … így tulajdon törvényei és szokásai szerint igazgatandó és kormányozandó, nem pedig más tartományok módjára.” A 12. cikkely pedig ehhez még hozzáfűzi: „a törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázatának joga a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyűlésen törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtok kívül senki sem gyakorolhatja”. Kimondják, hogy a törvényekkel ellenkező uralkodói rendeleteket egyetlen kormányszék sem fogadhat el, a helytartótanács pedig „tartozik észrevételeit az uralkodónak előterjeszteni” (14. cikkely).[120] Nagy jelentőségűek voltak ezek a törvények, bár a kezdeti nemzeti követeléseknek a minimumát is alig tartalmazták. A rendek megpróbálták más vonatkozásban is körülbástyázni a különállást, ezeket azonban Lipót király nem hagyta jóvá. Ahogy a nyomtatott országgyűlési naplóban olvassuk: „A nemzeti katonaságról szóló cikk ő felsége által indokolás nélkül kihagyatott.”[121]

II. Józsefnek az ország beolvasztására irányuló törekvéseit részben megkönnyítette, hogy a törvények nem szabályozták a kormányzás módját. Most a rendek sorozatos cikkelyekben pótolták a mulasztást. Kimondották, hogy a trónra lépő új uralkodó fél éven belül köteles magát megkoronáztatni, a koronát Budán kell őrizni, s az országgyűlés legalább háromévenként összehívandó. Sorozatos cikkelyek szabályozták a kormányhivatalok működési területét és hatáskörét, kimondva: székhelyüket ezentúl az ország fővárosában, Pesten tartsák, tagjaikat vallási különbségre való tekintet nélkül az országlakosok közül nevezzék ki.

Nagy horderejű a 26. és a 27. cikkely, amely fenntartja ugyan a katolikus egyház államegyház jellegét, de a protestáns felekezetnek és a görögkeleti egyháznak szinte minden lényeges kérdésben egyenjogúságot biztosít. Megszűnik a korábbi magán- és nyilvános istentisztelet közti különbség, a jövőben teljes jogot kapnak templom-, torony-, lelkészlak- és iskolaépítésre, haranghasználatra, s kötelezik a földesurakat, hogy az egyház, a lelkész és az iskola számára alkalmas telket bocsássanak rendelkezésre. Kimondják, hogy vallásával ellenkező szertartásra vagy esküre senki sem kényszeríthető, hogy bármely felekezet hívei fölött csak saját egyházi kormányzatuk rendelkezhet – házassági ügyekben is –, hogy más vallású papság részére senki semmilyen szolgáltatással nem tartozik, s a vallási hovatartozás nem számít a közhivatalok betöltésénél.

A jobbágyok vonatkozásában megelégedett az országgyűlés a meglevő állapotok törvényesítésével. Becikkelyezték a II. József által biztosított szabad költözést, Mária Terézia úrbéri rendelkezését, s peres ügyekben engedélyezték a jobbágynak a királyi táblára való fellebbezést, de visszaállították az úriszéket.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

Még nyíltabban megmutatkozott a feudális állapotok rögzítésének tendenciája az urbáriális bizottság javaslatában, hiszen itt a földesúr és a jobbágy viszonyában kellett állást foglalni. A bizottság elfogadta alapul Mária Terézia úrbéri rendelkezését (amelyen azonban a részletekben több helyen szigorított), de vezérelvként kimondta, hogy minden föld tulajdonjoga a földesúré, azé is, amelyet a jobbágy művel. Ezek után nem meglepő, hogy a bizottság elsősorban azt vélte feladatának, hogy részletesen rögzítse a földesúri jogokat – kocsma- és malomtartás, pálinkafőzés, vásár-, rév- és erdőjog –, s körülírja a jobbágyköltözés feltételeit. A robot szabályozásánál kizárólag a földesúri érdekek nyertek kifejezést: az évi 52 igás vagy 104 kézi robotnap háromnegyed részét a földesúr a hat nyári hónapban követelheti meg, sőt szükség esetén az egész évre kötelező robotnapokat nyárra összpontosíthatja. Ezeket az „anticipált” robotnapokat azonban, ha a jobbágy kívánja, készpénzben, napszámmal kell megfizetni. A jobbágy és földesúr közti úrbéri szerződések érvényét a bizottság 32 évre korlátozta, örökös szerződést azzal az indoklással, hogy sérti a földesúr örököseinek jogát, nem engedélyezett többé.

A földesúr–jobbágy viszony stabilizálása volt a fő gondja a jogi bizottságnak is: az úriszéket hosszas mérlegelés után továbbra is fenntartották, mert – mondja az indokolás – a közjóra is hasznos, ha a földesuraknak tekintélye van jobbágyaik előtt, márpedig ez a tekintély csak növekedik, ha a földesúr bírája is jobbágyának. Még a jobbágyok egymás közti pereiben is elvetették a falusi bíró ítélkezését, azzal, hogy nem ért a joghoz.

Engedékenyebb a bizottságok állásfoglalása ott, ahol Mária Terézia vagy II. József népjóléti programjával kapcsolatban mondottak véleményt.

Martinovics Ignác

Ekkor írja leghatásosabb röpiratát: Nyílt levél Ferenc császár és királyhoz. A kéziratban terjesztett röpiratot Gorani, a francia forradalom népszerű publicistája nevében, franciául írta, s benne nevetségessé teszi Ferenc és udvara reakciós erőlködését. Az utolsó fejezetben pedig, a nemzeti törekvéseknek mindeddig ádáz ellensége, az udvar kegyeit hajszoló aulikus, kiáll a köznemesi törekvések mellett. Az ausztriai ház – olvassuk – kezdettől fogva „egész dühösséggel” a magyar nemesség kiirtására törekedett, „mert ha egyszer ez odavan, akkor kész az egész nemzetnek rabsága és az ausztriai ház semmi akadályt többé nem talál, hogy kénye-kedve szerint kiszívja az ország vérét”. Ez volt a politikája Mária Teréziának, ez Józsefnek és Lipótnak, s ugyanezt a taktikát folytatja Ferenc is, csak simább módszerekkel.[122]

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Mária Terézia 1754. évi vámszabályzata kettős vámfalat épített fel: egy külsőt a Habsburg-uralom alatt álló területek elválasztására más államoktól és egy belsőt, a Lajtától nyugatra fekvő tartományok és Magyarország. illetve Erdély közé. Nyugat felé Magyarországról az örökös tartományok kettős vámsorompóján át vezetett az út más országokba.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Magyarország a folyamat első szakaszának küszöbét csak a 18. század második felében kezdte átlépni. Mária Terézia úrbéri rendelete biztosította a tömeges árutermeléshez rendszeresen szükséges jobbágyi munkaerőt. A Habsburgok uralma alatt levő, a Lajtától nyugatra fekvő országok, tartományok manufakturális ipari fejlődése, ezen belül pedig elsősorban Bécsé, az uralkodói székhely szerepét is betöltő városé – láttuk – ekkorra ért el a fejlődésnek arra a fokára, amikor tömegméretű élelmiszerre és nyersanyagra volt szüksége. Ez adta meg a magyarországi mezőgazdaságban, elsőként a legnagyobb főúri és kincstári uradalmakban, s ott is először a növénytermelésben észlelhető váltás impulzusát. Járulékos tényezőként erősítették ezt az irányzatot II. József török elleni háborúi.

Árut, méghozzá tömegméretekben, elsősorban az ország déli részén fekvő, hatalmas kiterjedésű kamarai birtokok, valamint a Nyugat- és Északnyugat-Magyarország örökös tartományokkal közvetlenül határos megyéiben levő óriási főúri nagybirtokok már a 18. század korábbi évtizedeiben is szállítottak, mindenekelőtt a hadsereg, de a nyugati, északnyugati megyékből már egyre inkább Bécs és a szomszédos alsó-ausztriai tartomány más városainak ellátása céljából.

A döntő különbséget azonban a termelés funkciójának változása jelentette. A 18. század második felét megelőzően az uradalmak vagy bérlőik inkább esetlegesen, és akkor is a jobbágy dézsmagabonáját vitték piacra, s a befolyt pénzösszegeket a földesurak fényűző szükségleteik fedezésére használták. Birtokaik korszerűsítésébe nem fektettek pénzt, a majorsági üzemeknek viszonylag csekély szerep jutott. A mezőgazdasági növényi. és állati eredetű élelmiszer- és nyersanyagtermelés súlypontja a 18. század második felétől kezdődően és a francia háborúk óta gyorsuló ütemben a majorsági termelésre helyeződött át. A földesurak amellett, hogy változatlanul törekedtek minél több dézsmagabona piacra vitelére, még ennél is jobban gondoskodtak arról, hogy – mivel a jobbágy munkájának gyümölcseként a saját kezelésű birtokon létrehozott termés egésze az ő tulajdonuk volt – a majorsági földterület különböző módon, nem utolsósorban vásárlás révén is történő kiterjesztése, extenzív termelés révén minél nagyobb tömegű gabonát és egyéb élelmiszert, valamint nyersanyagot, s elsősorban gyapjút termelhessenek a távoli külső piacok, mindenekelőtt az örökös tartományok piacai számára. Ezt a törekvést erősítették a 19. század első évtizedében még csak elszórt jelenségként mutatkozó, a húszas évek óta azonban egyre számosabb, különböző méretű és mélységű üzemi és termelési korszerűsítések.

Paraszti tömeges árutermelés néhány nagy alföldi mezőváros állattartása révén és egyes bortermelő vidékek esetében már régebbi idők óta folyt. Általános, tömeges árutermelésre törekvéssé a 19. század első felében vált a vízi és szárazföldi közlekedési útvonalakhoz közel fekvő megyék kiváltságok révén szabad területein, a földesúri szolgáltatásokat egy összegben lerovó cenzusos nagyobb alföldi falvakban és alföldi, dunántúli, közép-magyarországi mezővárosokban, a harmincas évek végétől a megváltakozott mezővárosokban, a kertészkedő gazdálkodással foglalkozó taksás és más hasonló helyzetű községekben. Ugyanilyen törekvés érvényesült az olyan uradalmakban, ahol a földesúri terhek nem voltak annyira nyomasztók, hogy ezek teljesítése mellett ne nyílott volna lehetősége a jobbágyok egy részének a kifejezetten jobb módba emelkedését szolgáló tömeges vagy minőségi mezőgazdasági, növényi és állati eredetű áru termelésére; szegény részének pedig a termeléssel, a szállítással, forgalomba hozással kapcsolatos bérmunka vagy ahhoz nagyon közel álló jellegű fizetett munka végzésére.

A Magyarországon és Horvátországban a 18. század végétől a 19. század első feléig a mezőgazdasági árutermelésben észlelhető változást bizonyos mértékben jelzi a szántó, a legelő, a rét, az erdő, valamint a szőlőművelésre használt terület és a teljes mezőgazdaságilag használható földterület egymáshoz viszonyított arányaiban bekövetkezett módosulás.

A szántóterület némileg gyorsabb, a legelők és a rétek arányának valamivel lassabb, de állandó és az erdőterület rovására történő gyarapodásából részben arra lehet következtetni, hogy a szántóterület növekedésének bizonyos hányada a mocsár- és belvízlecsapolásokon kívül erdőirtásból is származott, még inkább azonban arra, hogy a belső piac növekvő faáru-, főként pedig a gépeket használó ipari üzemek fa-, illetve faszénszükséglete, nem utolsósorban azonban a belföldi, még inkább a külső piac egyes iparágainak fokozódó hamuzsírfelvevő-képessége, Horvátországban pedig a szállítási igények emelkedéséhez igazodni kívánó hajógyártás nyersanyagéhsége az erdők rablógazdálkodásszerű kitermelését eredményezte.

Erdély Magyarországétól – északi és északkeleti részeit kivéve – különböző természeti-földrajzi adottságai, a feudális kiváltságok nagyobb arányú megmaradása, egyes helyeken még a nemzetségi kötelékek bizonyos, ám 1820 táján már lényegében véve eltűnő maradványai következtében messzebbről indulva, később, az 1820-as évek óta és lassabban, kevesebb birtoküzemben, gazdasági szerkezetét illetően is általában másképp lépett a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető útra. Mezőgazdasági termelésében – a földrajzi adottságokból következően – más az árutermelés súlypontja.

Mezőgazdaságilag hasznosított földterületének megoszlása a 18. század vége és az 1851. évi ideiglenes kataszteri felvétel között eltelt évtizedekben a magyar- és horvátországihoz hasonló módon változott ugyan, mert pusztán a növekedés számarányaira nézve – a magyar- és horvátországinál területi arányaiban kisebb – szántóterülete valamivel nagyobb mértékben nőtt, mint a magyar- és horvátországi, de sokkal erőteljesebben, szembetűnőbben gyarapodott legelő-, rét- és kertállománya, s itt is az erdőségek rovására, amelyek még így is a földterület nagyobb részét borították el. Ez is magyarázza a két ország mezőgazdasági árutermelésének szerkezeti eltéréseit.

Erdély lakosságának négyötöde élt ugyan a földművelés különféle ágaiból, de a szántóföldi művelés alatt álló területből egy főre nem jutott egy holdnyi. Területén sokkal több ember élt, mint Magyarországon. Kevés volt a legelő is. Emiatt azután, főként az ínséges években (például 1814 és 1817 között), nagyarányú volt a kivándorlás. Az 1830-as évek belső migrációjának, főként a városok felé áramlásnak egyik forrása is ugyaninnen eredt, bár a tőkés irányba tartó ipari árutermelés és az ehhez kötődő városi fejlődés vonzása legalább akkora erővel hatott.

Az erdélyi nagybirtokos arisztokrácia és a gazdag köznemesség nagyobb részének birtokai a magyar- és horvátországi középnemesi birtok nagyságához álltak közel. Csak néhány birtok érte el a kisebb magyarországi nagybirtok terjedelmét. Ehhez járult még az is, hogy az egy-egy birtokhoz tartozó falvak az ország legkülönbözőbb részein, több megyében szétszórtan, néha egymástól több száz kilométer távolságra helyezkedtek el. Nagy, összefüggő birtokterülettel csupán a zalatnai és a vajdahunyadi kincstári uradalmak, a görög katolikus egyház, a szász székek, Brassó városa és igen kevés magánföldesúr rendelkezett.

A birtokosok belső használatára 1792 és 1818 között elvégzett összeírások bepillantást nyújtanak 16 erdélyi uradalom (egy kivételével mind főnemesi tulajdonban volt) 12 megyében elszórt földterületének megoszlásába. A birtokok közül egynek 3 megye 28 községében, egynek 8 megye 54 községében, egynek 7 megye 18 községében volt földje. Négyen 3–5 megye 8–10 községében mondhattak magukénak majorsági és jobbágykézen levő birtokot. Hét nemesúrnak volt egyetlen megye 3–7 községében elaprózott földje, és csupán kettőnek ugyanazon megye egy-egy községében. A földesúr saját kezelésében tartott földterületének 80–85 %-a egy-egy faluban egészen kicsire forgácsolódott szét. 10–15 %-a O,5 kat. holdnál kisebb volt, míg a 25 kat. holdnál nagyobb, egy községben levő majorsági földterület ritkaságszámba ment. Viszonylag kevéssé aprózódtak el az Erdély középső és keleti megyéiben fekvő községek allodiális földparcellái. A jobbágyok telkiállományának megoszlása hasonló képet mutatott.

A földek minősége sem ösztönzött piacra szánt, tömeges szemtermelésre. Egykorú felmérés szerint több mint 450 faluban a szántóföldi művelésre alkalmas területnek mindössze 10 %-a volt jó minőségű. Az Erdély különböző természeti adottságú megyéiből kiválasztott 200 község egyik csoportjában a szántók fele gyenge, fele jó, a másik csoport kétharmad részében közepes, egyharmadában gyenge minőségű volt. A jobbágyföldek elaprózódása és a föld minősége együtt késztette a román jobbágyság ilyen területeken lakó részét aratómunka vállalására az Alföldön éppúgy, mint az 1/ 16, 1/ 32, 1/64 telken sínylődő észak-, északkelet-magyarországi szlovákokat, kárpátukránokat is.

Az 1785–1820 közötti magánösszeírásokból kivehetően a szántást általában 4–6–8 ökörrel végezték. Csupán a sík területeken volt elegendő 2 ökör. A falvak népének kevés volt az igás állata. Az e tekintetben nem minden falura kiterjedő összeírásokból még így is kiderül, hogy 40 községben egy-egy családnak 2–3, 70 településen 1–2, 30 faluban csupán egyetlen ökre volt. Kivételszámba ment az olyan erdélyi jobbágycsalád, amelynek 6–8 ökre, 4–6 tehene, 5–10 üszője, 10–20 sertése, 50–60 juha volt. A legtöbb családnak egy sertésen, egy két juhon vagy kecskén kívül egyebe nem volt. A jobbágygazdaság állatállománya – a más összefüggésben még említendő, fő kereseti foglalkozásként állattenyésztéssel, ezen belül is juhtenyésztéssel foglalkozó juhosgazdákat kivéve – általában kisszámú és gyenge minőségű volt, szoros összefüggésben a kaszálók és rétek viszonylag kis területével. Egy-egy jobbágycsalád legelőterülete O,98 és 1,44 kat. hold között mozgott, csupán a Partiumban közelítette meg a 2 kat. holdnyit.

A robotra alapozott nagybani szemtermeléshez, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet első fázisában alkalmazott munkáltatási módhoz szükséges, csaknem teljesen jobbágyi munkaerő gyéren állt rendelkezésre. Az 1848-ban végzett összeírás tanúsága szerint az erdélyi földbirtokosok és jobbágyaik számának aránya a következőképpen alakult: 3224 földbirtokosnak 1–50, 422 földbirtokosnak 50–500, 30-nak 500–1000 jobbágya volt, s végül 21 földbirtokos rendelkezett 1000-nél több jobbágy fölött. Emellett nem feledhető el, hogy az egy-egy birtokos rendelkezésére álló jobbágyi munkaerő több megye sok községében szétszórtan élt, úgyhogy amely községben kevés volt a jobbágyok száma, a földesúr nem tartott saját kezelésben földet.

Mindezek a körülmények együttesen jóval lassúbbá, kínosabbá, nehezebbé tették a tömeges mezőgazdasági árutermelésre való áttérést nemesi földbirtokosnak, parasztnak egyaránt. Csupán néhány, nagyobb összefüggő területtel rendelkező és az egy tagban levő birtoka méreteit tényleges vagy jogi allodizálás révén megnövelni tudó földesúr, valamint a feudális kötelékektől mentes székely és román határőrvidék lakói, a szabad székely parasztok, a szász székek szász és román szabad parasztjai, a többségükben román juhosgazdák és az egyházi nemesek kerülhettek abba a helyzetbe, hogy rátérhessenek a tömeges árutermelésre az állattenyésztés szektorában. Még az ő soraikban is csak elenyésző számban akadtak korszerűen gazdálkodók.

A birtokvezetés és a gazdálkodás módja alapján a magyarországi földbirtokosok az 1790 és 1848 között eltelt évtizedekben három típusba sorolhatók. Természetesen nem minden magyarországi földbirtokos tartozott pontosan e három típus valamelyikébe, legföljebb arról lehet szó, hogy az egyikhez vagy a másikhoz állt közelebb; még kevésbé állítható, hogy az ország egyik vagy másik részén ez vagy az a típus uralkodott,

A földbirtokosok első típusát a jobbágyoktól befolyó járadékokkal beérő földbirtokosok alkották. Ezek, ha a Mária Terézia-féle úrbéri rendezés előtt hozzáfogtak a majorságok építéséhez, az úrbéri rendezés után e tevékenységüket csak lassú léptekkel folytatták. Falvaik határában a jobbágytelkeket ritkán mérték fel, további úrbéri szabályozásokat, rendbe szedéseket egyáltalán nem, vagy alig hajtottak végre. Ha pedig a felméréseket elvégezték, a jobbágyok telkiállományát meghaladó földeket, az úgynevezett maradványföldeket, remanenciákat a jobbágyok kezén hagyták. Ritkán fordult elő, hogy a maradványföldeket majorságukhoz kapcsolva, tehát allodiális földdé téve adták volna bérbe jobbágyaiknak. Ha birtokaikon voltak pusztatelkek, azok úrbéri jellegét meghagyták, és jobbágyaiknak szintén bérbe adták. Alárendeltjeiknek haszonföldeket, kender- és káposztaföldeket juttattak, úrbéri szolgáltatásokat kérve értük, és azokat úrbéri földeknek tekintették. Falvaik lakóinak megengedték, hogy a határaik erdős-bokros-vizenyős részeit használhatóvá tegyék, és a művelésbe bevonják. Az így nyert termőföldeket, az irtásokat jobbágyaik kezén hagyták, s vagy bért követeltek értük, vagy a jobbágyok telkiföldjeihez kapcsolták azokat.

Uradalmaik erdeiben a jobbágyok a királynő urbáriuma szerint gyakorolták a faizást: meghatározott mennyiségű ölfát kellett vágniuk, és az uraságtól kijelölt helyre szállítaniuk. Ennek fejében kapták a tűzi- és épületfát. A jobbágyoknak pusztáikon pénzért vagy munkáért, fű- és szénakaszálásért legelőket adtak bérbe.

A 18. század második felében keletkezett sok forrás szerint a tiszántúli földesurak még nem gondoltak termékfölöslegük rendszeres értékesítésére. A szegényebb nemesek pedig országszerte idegenkedtek ekkortájt a robotra alapozott árutermeléstől. Erdélyben ugyanez volt a helyzet. Az 1770-es évek mezőgazdasági szakirodalmát is ez a szemlélet hatotta át. A századforduló táján a konzervatív felfogás már nem volt uralkodó.

Kazinczy a 19. század első évtizedében már elképzelhetetlennek tartotta a nem piacra termelő gazdálkodást, és úgy vélte, hogy még Bihar megyében és a termékfeleslegek értékesítése szempontjából kedvezőtlen helyzetű más területeken is másfajta gazdálkodási felfogás időszerű, mint a hagyományos. A századforduló, majd a 19. század első két évtizedének mezőgazdasági szakirodalma egyre inkább a tömeges árutermelést jelölte meg a földbirtokos gazdálkodása fő céljának. A termelőmunkát még kizárólag roboterővel elvégezhetőnek tartották.

Az első típusba sorolható birtokok közül a nagyobbak gazdálkodását ispánok, gazdatisztek irányították. Képzettségük a 18. században és a 19. század elején még csupán a paraszti technika évszázados gyakorlatából származott. Az uradalomba felvett gyakornok előbb írnok, majd kulcsár, sáfár, kasznár, számtartó, intéző, tiszttartó, s végül, ha szerencséje volt, jószágfelügyelő (inspektor) is lehetett. Munkája során szerezte meg a gazdaság későbbi vezetéséhez szükséges ismereteket. Az uradalmi tisztségviselők a nemesség középső, de gyakrabban annak kisebb birtokos rétegeiből kerültek ki; jogi ismeretekkel nem rendelkeztek. Felső rétegük magas készpénz- és természetbeni járandóságot kapott, de az alacsonyabb beosztásúakat is jól fizették. Nagy is volt a versengés a tisztségekért, amelyek egyes esetekben egy-egy családban nemzedékek során öröklődtek tovább.

Az első típusba tartozó birtokosok gazdálkodását az jellemezte, hogy a gabonakonjunktúra idején sem törekedtek mindenáron termőterületük gyors kiterjesztésére. Először a puszták bérletét kezdték visszavenni nem jobbágyi bérlőiktől, és a pusztai legelőket elvonták jobbágyaiktól. Allódiumaikkal ott kezdtek terjeszkedni. Falvaik határaiban, ha felmérésre vagy rendbe szedésre szánták el magukat, a művelés alatt nem álló földekből csatoltak a majorsághoz, vagy kis mértékben irtásokat váltottak vissza. Jobbágyaik jó, művelés alatt álló földjeiből gyakran vettek el, és cserébe irtandó területet adtak helyettük. Így szélesítették házi kezelésű gazdaságaikat.

Az urbáriumban előírt pénz-, termék- és robotjáradékból szemükben a munka- és pénzjáradéknak volt a legnagyobb értéke. Az úrbéri rendezés után is igyekeztek a termékjáradék minél nagyobb részét – és mivel majorsági gazdálkodást nem, vagy csupán kis mértékben folytattak –, a munkajáradékot is részben pénzre átváltoztatni, megváltani. A földesúri italmérési, kocsma-, mészárszék- és malomjogból, valamint az erdők és a vizek használatából jobbágyaiktól minél nagyobb bérösszeget, árendát próbáltak kihozni.

Erdélyben a termény- és a munkajáradéknak jutott a fő szerep a nemesi birtokok túlnyomó és jórészt még hagyományosan gazdálkodó részében. A birtokterületek szétszórtsága és az egy helységben levő föld csekély terjedelme, a jobbágyi munkaerő és állatállomány elégtelensége a legtöbb birtokost kínzó pénztőkehiányában arra késztette, hogy szívósabban ragaszkodjék a jobbágy terményjáradékához és robotmunkájához, mint a magyar- és horvátországi vele egy társadalmi osztályba tartozók.

Ebből adódott az a helyzet, hogy az 1792 és 1818 között végzett birtokösszeírásokban szereplő 16 birtok mindegyikében nagyobb volt a jobbágy kezén levő szántóterület, a colonicatura, a saját kezelésben tartottnál, az allodiaturánál. A majorsági kaszálók terjedelme csupán 4 birtokon múlta felül a jobbágyi kézen levőket. A szőlők esetében viszont – négy birtokot kivéve – az allodiaturákhoz tartozók területe volt nagyobb.

Az Erdély leggazdagabbjai közé tartozó Bethlen József gróf és örökösei, valamint a Radák család birtokain általában fele-fele arányban volt az allodiatura és a colonicatura. Számos nagybirtok falvainak több mint egyharmadában, nemritkán kétharmadában nem volt allodiatura.

A második és a harmadik típusba a majorsági gazdálkodással az árutermelést erősen fokozó földbirtokosok tartoztak. Náluk már egyértelműen a minél több pénz szerzése és a tiszta jövedelem növelése volt az árutermelés célja. Ezek a földbirtokosok, fő- és köznemesek, a gabonakonjunktúra idején még minden pénzüket földvásárlásba, illetve kastélyok, kúriák építésébe igyekeztek fektetni. Az 1820-as évek második felében, még inkább az 1830-as és az 1840-es években, a piacon értékesített termékekből befolyó minél nagyobb tiszta jövedelem elsődleges rendeltetését üzemi tőke képzésében látták. Igyekeztek minél több hasznot hajtó növényi és állati terméket előállítani, pénzüket hasznosan befektetni, esetleg már kamatra kölcsönadni. Birtoküzemük szervezeti és termelési irányításában mind nagyobb szerep jutott a kisnemesi és polgári származású uradalmi jószágkormányzóknak, jószágigazgatóknak, inspektoroknak, kasznároknak. Nézeteikben, intézkedéseikben a piac fejletlensége, a tőkehiány miatt az új vonások mellett találunk maradiakat is, de ennek ellenére hozzájárultak az átalakuláshoz. Nemcsak Nagyváthy János, Pethe Ferenc és Balásházy János, Demjén Sámuel, vagy Erdélyben Kelemen Benjámin végezték e munkát – főként a gazdasági racionalizmus korszerű mezőgazdálkodási üzemvitelének alapelveit és módszereit kifejtő német szakember, Albrecht Thaer nyomdokaiba lépve –, hanem sok mezőgazdasági szakember is, aki a Magyar Gazdasági Egyesület, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egylete gyűlésein, az 1844-ben Kolozsvárott alakult Erdélyi Gazdasági Egyesületben, vagy az 1845-ben létrehozott Szász Gazdasági Egyesület szószéken az új mezőgazdaságról beszéltek, vitatkoztak, vagy tollat ragadtak és a Magyar Gazda hasábjain s más nyomtatványokban a gazdaság kérdéseiről cikkeztek.

A magyarországi mezőgazdaság csak úgy indulhatott meg a korszerű gazdálkodás útján, hogy Magyarországon és Erdélyben kezdett felnőni olyan mezőgazdasági értelmiségi réteg, amely az újításokhoz szükséges ismereteit részben külföldön, Jénában és Göttingában, részben itthon, a már működő keszthelyi Georgikonban, illetve Magyaróvárott, részben pedig elméletileg képzett gazdák mellett, a gyakorlatban szerezte. Azok a főurak, akik segélyeket adtak, hogy kollégiumok diákjai megjárják a külföld egyetemeit, gazdaságuk számára kívántak ily módon képzett tiszteket nevelni.

A képzett gazdatisztek vezette birtokokat már szervezetük, berendezésük is megkülönböztette az előző típusba tartozó, hagyományosan gazdálkodó birtokoktól. A birtok, az uradalom tisztviselőinek száma itt megnövekedett. Az ilyen uradalmakban a jószágigazgató, az uradalmi inspektor, a fiskális, a számtartó oldalán ellenőr, könyvelő, mérnök, gazdasági gyakornok, továbbá írnokok, kasznárok hada működött. De nemcsak az úgynevezett tisztikar növekedett meg számbelileg, hanem az ügyvitel is kereskedelmi jellegűvé vált. Most már nemcsak összeírások készültek a jobbágyokról és szolgáltatásaikról, hanem az uradalmi mérnök a falvakról földkönyveket készített, melléje térképeket csatolt. A jobbágyok robotját robotkönyvekben, vagy nyomdában megrendelt uradalmi robotbilétákkal tartották nyilván. A majorsági vetésterületről, az aratás, illetve a cséplés eredményéről, a dézsmáról, a fizetésekről, a különböző bevételekről és kiadásokról pontos könyvelést vezettek. A könyvvitel alkalmazása jelezte, hogy a racionális gondolkodás, szervezés és vezetés kezdett bevonulni az ebbe a két típusba tartozó földesurak gazdálkodásába.

A második típusba tartozó földbirtokosok a 19. század elején, a gabonakonjunktúrában és utána a dekonjunktúrában fokozottabban törekedtek gabonatermő területeik kiszélesítésére, hogy jövedelmük a gabonaárak esése ellenére se apadjon. A Mária Terézia-féle úrbéri rendezés után felmért birtokaikat újraszabályozták, regulálták, rendszerint többször is. Ily módon kívánták elérni azt a céljukat, hogy majorságaik számára minél több földet szerezzenek meg. Ennek egyik módja volt nagyobb területű legelő, rét feltörése szemtermelés végett (elsősorban a Dunántúlon, főként Somogy megyében)

A jobbágyok telkiföldjeiből főként oly módon vettek el, hogy a szabályozás alkalmával allódiumukhoz csatoltak darabokat, s értük rosszabb minőségű földekkel kárpótolták a jobbágyokat. A maradványföldeknek hasonló volt a sorsuk. E téren leginkább azt a gyakorlatot folytatták, hogy a remanenciális földeket allódiumukhoz csatolták, vagy a maradványföldeket úrbéri földekből allodiális jellegű földekké minősítették át, de nem használták, hanem bérért, cenzusért adták használatra a jobbágyoknak, mégpedig elsősorban – az úrbéritől független – robotteljesítésért. A pusztatelkek, a haszonföldek esetében szintén ezt tették. Igyekeztek belőlük egyrészt minél többet az allódiumhoz kanyarítani, másrészt igyekeztek – úrbéri jellegüket elhomályosítva – úgy feltüntetni, hogy azok majorsági földek, amelyeket bérért, cenzusért adtak bérbe jobbágyaiknak.

Az irtásföldekkel hasonlóképpen bántak az e típusba sorolható földesurak. E nehéz munkát ráhárították jobbágyaikra, engedélyt adva nekik irtásra. A jobbágyok azonban nem sokáig örvendhettek irtott földjeiknek, mert azokat földesuraik visszaváltották tőlük, majorságaikat gyarapítva velük. Egy részüket azonban mint cenzuális földeket (bérföldeket) jobbágyaiknak visszaadták. A jobbágyok gazdálkodásában, megélhetésében a bérelt maradvány- és irtványföldek nagy szerepet játszottak. Terjedelmük sok falu határában az úrbéri földekének felét, háromnegyedét is elérte, sőt meg is haladta.

A bérletek a parasztság számára előnyösek voltak. Így alakult ki az a helyzet, hogy jobbágyok és zsellérek, akik telkiállománnyal már alig rendelkeztek, vagy telkiállományuk alapján nincsteleneknek látszottak, nem voltak föld híjával, mert a valóságban a bérföldek révén esetleg telkiállományuk többszörösét tartották kezükben.

Az árutermelő és a kapitalizmus felé igyekvő földbirtokosoknak majorjaik területi növelése mellett másik fő törekvése járadékaik, elsősorban munkajáradékuk emelése volt. Az 1767. évi urbáriumban megengedett robotot nemcsak hogy kíméletlenül behajtották, hanem jobbágyaiktól a törvényesen túl, gyakran csalással, erőszakkal a ténylegesen járónál nagyobb mennyiségű robotot csikartak ki. Volt olyan uradalom, ahol a túlteljesített robotnapok száma ezrekre ment.

Kétarcú folyamat ment végbe A földbirtokosok egyfelől elvettek a jobbágyok telki- és telken kívüli földjeiből, másrészt telkesítés vagy bérlet formájában juttattak nekik, vagy az úrbéri tehernél magasabb bér fejében meghagyták nekik az addig használt földeket.

Amikor pedig az 1820-as években, főként az osztrák és cseh–morva örökös tartományokban elkezdődött ipari forradalom nyomában a textilipar kereslete révén gyapjúkonjunktúra bontakozott ki, az árutermelő földbirtokosok a gyapjútermelés kiterjesztéséhez elsősorban majorságaik legelőit kezdték kíméletlenül növelni. Az erdők védelme címén egyfelől az erdei legeltetéstől fosztották meg jobbágyaikat, másfelől a közlegelők egyes részeit tették tilossá, elzárták jobbágyaik elől, hogy megnehezítsék, korlátozzák állattartásukat. Mikor azt látták, hogy ily módon nem érnek gyorsan célt, akkor az állattartás limitálásával próbálták őket a közlegelőről kiszorítani; a maguk állatállományával, különösen juhnyájaikkal viszont elözönlötték a közlegelőket. Ahogy a szántók és rétek elvételét az úrbéri szabályozással a Mária Terézia-féle urbárium tette lehetővé, a közlegelők elvételére ugyanezt a lehetőséget a legelőelkülönözést tárgyaló 1836:VI. tc. adta meg nekik.

Benda Kálmán

A népesség száma

1777-ben, amikor Mária Terézia pátense elrendelte a cseh–osztrák tartományokban a népszámlálást (mely minden felekezetre, rendre és osztályra kiterjedt), a magyar nemesség még meg tudta akadályozni, hogy a rendelet érvényét Magyarországra is kiterjesszék.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Ferenc császár ugyanis sajátságos kabineti abszolutizmust honosított meg, melyben az uralkodó csupán néhány, többnyire szűk látókörű kegyencére hallgat, minden ügy az uralkodó dolgozószobájában, kabinetjében dől el. Ennek a színvonaltalan kormányzatnak, mely nem kívánt belenyúlni a társadalom életébe, ahogy annak idején Mária Terézia vagy II. József abszolutizmusa, legfőbb jellemzője a mozdulatlanság volt, a változtatások elől való teljes elzárkózás.

A francia háborúk

A veszély Ferencet arra kényszerítette, hogy 1796. november 6-ára összehívja a magyar országgyűlést, s hivatkozva „a francia nemzet által igazságtalanul kierőszakolt” háborúra, melyet „a köz- és magánjog, valamennyi vallásfelekezet és az uralkodás alkotmányos formái, sőt a közjó érdekében” visel, pénzt és katonát kérjen a rendektől, meggondolván, hogy „dicső nagyanyja idején a magyarok vitézsége mentette meg a birodalmat”.[123]

Adórendszer, pénzügyi nehézségek

Már Mária Terézia megpróbálta a földet tenni a jobbágyadózás alapjává, az országgyűlések azonban ezt visszautasították, arra hivatkozva, hogy a jobbágy nem birtokosa, csak megművelője földjének. A föld nemesi tulajdon, így nem is adóztatható meg.

Vörös Károly

Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

Az 1810-es évek elejére azonban mindeme szervek különállása általában az eredeti formákban és hatáskörükkel már ismét visszaállt: az abszolutizmus igényeinek megfelelő, immár politikai síkon történő összefogásukra, centralizációjukra azonban a kísérletek nem szűntek meg, sőt tovább folytatódtak. E kísérletek a még Mária Terézia korában az uralkodó személyes tanácsadó testületeként minden intézményes hatáskör nélkül létrehozott államtanácsnak, a Staatsratnak részint szervezeti továbbfejlesztését, részint ennek során valamiféle, a hagyományos központi szervek fölé épülő, immár operatív hatáskörrel is ellátott csúcsszervvé való alakítását célozták.

A megyei ellenállás és tanulságai

Ám, ha Mária Terézia vagy II. József teljes, központosított abszolutizmus bevezetésére irányuló kísérletei még ezen intézmények erején törtek meg vagy kényszerültek kompromisszumra, 1822 őszére ezek már részint saját gyengeségük, részint az abszolutizmus elerőtlenedése miatt lesznek támadhatatlanok. Szétrombolásuk ugyanis, ha a feudalizmus épületének immár csupán rozoga, gyenge pilléreit dönti is meg, már a feudalizmus egész rendjének megingásával fenyeget, hiszen az abszolutizmus tartósan már e roggyant pillérek funkcióját is képtelen lenne átvenni.

A rendi ellenállás ráébresztette az udvart arra, hogy Magyarországon ha az abszolutizmus ellenfeleit esetleg időlegesen háttérbe lehet is szorítani vagy éppenséggel megfelelő fórumaik (például az országgyűlések) kikapcsolásával el is lehet némítani, az abszolutizmusnak meggyőződéses hívekből álló tömegbázist szervezni már végleg nem lehet, még akkor sem, ha a nemesi tömegek jelentős része konzervatív irányban még manipulálható. Nem tekinthető véletlennek, hogy 1827-re az udvar már megszüntette a tisztújításoknak a nemesség személyenkénti leszavaztatásával járó rendszerét, és ezt már csak a követválasztásnál fogja előírni. A korrumpált tömegek tisztújításokkal járó rendzavarásai, illetve az abból származható gondok már nem álltak arányban a belőlük esetleg várható haszonnal.

A megyék ellenállásából kiviláglott, hogy a sajátos magyarországi politikai fejlődés során már véglegesen kialakult állami rendszerben, mely a rendiség és az uralkodói hatalom egymás mellé rendelt voltára épült, az abszolutizmus politikája, uralmi technikája és taktikája immár egyaránt használhatatlan. Az uralkodói rendeletekkel a legdühödtebben szemben álló megyék felirataikban a legodaadóbb királyhűség szavaival fedezhették ellenállásukat, annyira, hogy az ellenállás irányítói elleni per megindítására felhívott királyi jogügyi igazgató a szabályszerűen elkészített keresetlevélben végül is kénytelen volt üresen hagyni a vádemelésnél hivatkozható törvénycikk helyét, ilyennek nem léte miatt. A birodalom magyarországi felének és az örökös tartományoknak elsősorban az abszolutizmus érvényesülésének lehetőségeiben megmutatkozó eltérő belpolitikai fejlődése közötti különbség, amely – majd a birodalomnak a polgári állam szabályai szerinti átszervezése után is megmaradva – még a dualizmusban, immár modernizálódó viszonyok között is kísérteni fog, 1822-ben vált a maga teljességében észlelhetővé. Olyannyira, hogy az udvar válasza erre már – úgy mint 1790-ben – ezúttal is csak a kompromisszum valamilyen felkínálása lehetett: a feudalizmusnak mint olyannak már csak puszta fenntartása érdekében, annak politikai formáját is egyelőre csupán másodlagos fontosságúnak érezve.

A rendeleti kormányzás e tíz évének sikertelenségei – talán legdöntőbb tanulságként – azt is megmutatták, hogy a magyar nemesi társadalomnak, ellenzékiségének alapjaként általános antiabszolutizmusán túl is, megvannak a saját országos, a birodaloméhoz mérve ugyancsak regionális, de éppen Magyarországnak a birodalom egészén belüli arányai folytán hovatovább mégis centrálisként kezelendő érdekei. Ezek az érdekek elsősorban a Magyarország számára a Mária Terézia óta intézményessé szilárdult birodalmi gazdaságpolitikában még diszkrimináló módon, egyoldalúan meghagyott funkcióhoz, a mezőgazdasági termeléshez kapcsolódtak.

Politikai élet és mozgalmak az Erdélyi Nagyfejedelemségben

Nyilván a paraszt valóságos helyzetének ilyen megismerése is részese volt annak, hegy 1819 tavaszán az uralkodó rendelte az úrbérrendezési eljárás tettleges megindítását; első lépésben a parasztság valóságos helyzetét rögzítő összeírás elkészítésével. A feladat megoldását az udvar külső emberekre, Cziráky Antal Mózes grófra, a magyar kamara elnökére és három – ugyancsak nem erdélyi – királyi biztosra bízta.

Az alapjában a Mária Terézia-féle rendezésnél alkalmazott elvek szerint 1819 nyarán meginduló összeírás kezdettől fogva a nemesség elkeseredett ellenállásába ütközött.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

A még Mária Terézia által kitiltott jezsuita rend visszatért a birodalomba.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

1853 tavaszán – éppen öt évvel a feudális szolgáltatási rendszert felszámoló március után – jelent meg Ferenc József „nyílt parancsa”, az udvari befolyással rendelkező magyar konzervatív arisztokraták egyes visszahúzó törekvéseit is érvényesítő „úrbéri pátens”, amely az egyidejűleg kibocsátott „kárpótlási és föld tehermentesítési nyílt paranccsal” együtt a jobbágyfelszabadítás egészét szabályozta újra. Az 1848-as áprilisi törvénnyel összhangban felszabadultnak és a volt jobbágyok tulajdonának ismerte el az úrbéresként, illetve úrbérpótló szerződés alapján birtokolt telki állományt. Ennek összterjedelme Magyarországon (értve itt és a továbbiakban is az országnak Erdély, a Partium, Horvát-Szlavonország és a határőrvidékek nélkül számba vett területét) 1848-ban mintegy 7,9 millió kat. holdra rúgott. Parasztkézen volt még több mint 1,4 millió kat. hold maradványföld, amit Mária Terézia Urbáriuma és a reformkori úrbéri törvények értelmében a meglevő jobbágytelkek kiegészítésére, illetve újak létesítésére lehetett felhasználni, de a jobbágyságtól elvenni nem volt szabad.

Lábjegyzetek

  1. Az eredeti német szöveg: „So oft Unruhen in Hungaren sich entsponnen, no oft hatte sich auch gezeiget, wie nützlich, nöthig, ja unentberlich diese (raitzischen) Völker zur Herstellung der gestöhrten Ruhe gewesen sind.” idézi: Kiss Miklós, Erzsébet cárnő szerb telepítései. Maros-Vásárhely, 1909. 39.
  2. Torma Károly, Gróf Gyulai Ferenc tábornok emlékirata, 1715–1787. Hazánk VI. 1886. 409.
  3. Kiadta Kolosvári SándorÓvári Kelemen, Magyar Törvénytár, 1540–1848. évi erdélyi törvények. Budapest, 1900. 386–387.
  4. Voltaire, Siecle de Louis XIV. Paris, év nélkül (Flammarion) I. 192.
  5. Maria Theresia und Jospeph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. I. 262.
  6. G. Klingenstein, Der Aufstieg der Hauses Kaunitz, Göttingen 1975. 169–170.
  7. Ugyanott, 292–293.
  8. Ugyanott.
  9. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  10. Ugyanott, 663#–664
  11. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  12. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  13. Ugyanott pag. 379.
  14. Ugyanott
  15. Idézi: E. M. Langfelder, Les séjours en Suise, en France et en Begique du comte de Zinzendorf d'apres son Journal. Études Francaises, Szeged, 1933. 82.
  16. Idézi D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1983. 94.
  17. Idézi F. Kopetzky, Joseph und Franz von Sonnenfels. Wien, 1882. 37.
  18. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 17.
  19. Ugyanott I. 13.
  20. Ugyanott I. 29–31.
  21. Ugyanott I. 28.
  22. Idézi: R. A. Kann, Study in Austrian Intellectual History. New York, 1960. 177.
  23. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 56.
  24. Ugyanott I. 206.
  25. Ugyanott I. 266.
  26. J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára, Budapest, 1982. 163.
  27. Ugyanott 180.
  28. Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Die Vorträge zum Unterricht des Erzherzogs Joseph im Natur- und Völkerrecht sowie im Deutschen Staats- und Lehnrecht. Herausgeber H. Conrad. KölnOpladen, 1964. 276.
  29. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammelbände Vol. 88. Anmerkungen von Seiner Majestät dem Kaiser Joseph II. über dermaligen Weltumntänden 1769–1770
  30. Tacitus, Historiae, lib. III. Caput 40. Az eredeti latin szöveg: „…utremusque inter anticipitia deterrium es dum media sequitur…”
  31. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  32. Ugyanott 155.
  33. Ugyanott 155.
  34. Ugyanott 155–156
  35. Ugyanott 156.
  36. Ugyanott 156.
  37. Ugyanott 157–158.
  38. Ugyanott 158.
  39. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. III. 336.
  40. Ugyanott III. 343.
  41. Idézi: W. May, Die Reisen Josephs II. Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk. 1980. 82.
  42. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arnerth. Wien, 1881. I. 202.
  43. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 4.
  44. Ugyanott 17.
  45. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth, Wien, 1881. I. 101.
  46. Ugyanott I. 182.
  47. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 19.
  48. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  49. Ugyanott 1084. pag. 27.
  50. Ugyanott 1084. pag. 32.
  51. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Quart. Lat. 43. XXIV. fol. 16.
  52. Ugyanott. fol 17.
  53. Marczali Henrik, Magyarország II. József korában. Budapest, 1881–1888. I. 193.
  54. Aus der Zeit Maria Theresias. Tegebuch des Fürsten H. H. Khevenhüller-Metsch. 1764–1767. Hrsg. R. Khevenhüller-Metsch, H. Schlitter. Wien, 1917. 43.
  55. Rotenstein–Pálffy útleírását közli: J. Bernoulli, Sammlung kurzer Reisebeschreibungen und anderer zur Erweiterung de Länder- und Menschenkenntnis dienender Nachrichten. X. Berlin, 1783. 191.
  56. Ugyanott 208.
  57. Ugyanott 194.
  58. Ugyanott 25 b.
  59. Aus der Zeit Maria Theresias. Tegebuch des Fürsten H. H. Khevenhüller-Metsch. 1764–1767. Hrsg. R. Khevenhüller-Metsch, H. Schlitter. Wien, 1917. 57.
  60. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv. Vertrauliche Akten. Vol. 67. Nr. 10. pag. 11.
  61. Ugyanott pag. 13.
  62. Ugyanott pag. 14.
  63. Ugyanott pag. 31.
  64. Ugyanott pag. 33.
  65. Ugyanott pag. 34.
  66. Idézi Marczali Henrik, Mária Terézia. Budapest, 1891 (reprint [[Budapest#1987|Budapest, 1987). 299.
  67. A kisebb-nagyobb területeket átfogó, változatos földesúri urbáriumokat Mária Terézia uralkodásának utolsó negyedszázadától – a három „szlavón” vármegyében 1755-től, a szorosan vett Magyarországon az 1767-ben kiadott úrbéri rendelet végrehajtásától (1766–1774), a Bánságban és Horvátországban 1780-tól – fogva egységes alapon nyugvó állami Urbárium kezdte helyettesíteni, mely a városok, a Hajdúkerület, a Jász-Kunság, Erdély és a Határőrvidék kivételével az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Akárcsak az 1715., 1720. és 1728. évi országos összeírásnak, az úrbérrendezésnek is az állami adó alapjának megfelelő biztosítása volt a fő célja. Ezt a parasztság helyzetének fölmérése és tartósítása, valamint földesúri megterhelésének korlátozása, úrbéri tartozásainak egységes állami szabályozása által kívánta elérni. Miután azonban a rendeket erre az 1764–1765-i országgyűlésen nem sikerült rábírni, a királyné, a földesuraknak az 1765–1766. esztendei parasztmozgalmaktól szorongatott helyzetét is kihasználva, rendeleti úton fogott hozzá, hogy az állami beavatkozást földesúr és jobbágy viszonyába a nemesség s részben a parasztság ellenállásával szemben is keresztülvigye. Az úrbérrendezés területi végrehajtásának vezetését minden egyes megyébe kiküldött királyi biztos feladatává tette, a központi, felsőbb ellenőrzést és jóváhagyást pedig a Helytartótanácson keresztül magának tartotta fenn. Ha szándékát mindenütt és mindenben mégsem sikerült teljesen érvényre juttatnia, ez főképp azon múlt, hogy a megvalósításban nem tudta elkerülni a vármegyei szervezet igénybevételét. Márpedig ennek közreműködéséből nem lehetett kizárni a földesurak érdekének tekintetbevételét, sőt ettől a királyi biztosok s a Helytartótanács sem voltak egészen mentesek. De az uralkodó megbízottai ettől függetlenül sem tarthatták minden helységben szemmel az eljárás minden mozzanatát. Így azt, ami a népesség számára való következtetést illetően korántsem volt közömbös: hogy a vármegye emberei milyen teljességgel veszik jegyzékbe azokat, kiket a rendelet adófizetésre kötelezett: a telkes jobbágyokat s a házas és a házatlan zselléreket – előbb a kiinduló helyzetet fölmérő előzetes összeírás, majd az úrbérrendezés eredményét ugyancsak helységenként rögzítő egységes nyomtatott Urbárium kiegészítése s a hozzá csatolt úrbéri tabella elkészítése során. E kettőben a név szerint elősorolt adózó családfők társadalmi besorolása gyakran nem mindenben egyezett meg egymással, de olykor számuk összege sem. Az előbbi eltérés többnyire magyarázatát leli abban, hogy a felsőbb rendelkezés szerint az egynyolcad jobbágyteleknyinél kevesebb földű jobbágyokat zsellérekké kellett átminősíteni, ami általában a két összeírásba. foglaltak nevének egybevetéséből is kitűnik. Ám az esetleges számbeli eltérés, kivált ha több községnél előfordulva, a két összeírás megyei összesítésében növekvő különbséget okoz, további vizsgálódást kíván. A valamelyes időkülönbségen kívül közrejátszhatott ebben az is, hogy a megye emberei ugyanazt a személyt az egyik alkalommal az uraság adómentes alkalmazottjának, másszor adóköteles jobbágynak vagy zsellérnek minősítették. Ettől függetlenül általában kisebb népességre derül fény az úrbérrendezés során fölvett úrbéri tabellából, mint az egyidejű földesúri urbáriumból, különösen ha ebben jobbágyfiúk, majorsági zsellérek, urasági cselédek is helyet kaptak. Viszont külön figyelmet érdemel, hogy az úrbéri tabellába fölvetteken kívül többnyire a jobbágytelkekhez nem tartozó irtásföldekről és szőlőkről is készült kimutatás, s ezek további családfők, jobbára extraneusok nevét is tudtul adhatják. Az úrbérrendezés együttes forrásanyagának lelőhelye: Magyar Országos Levéltár C 59; megyei levéltárakban őrzött megfelelő részeiről a A területi levéltárakban őrzött feudális kori összeírások jegyzéke tájékoztat. Az úrbéri tabellák összesítő adatait s a jobbágytelkek belőlük következő számát közölte Tagányi Károly (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895, illetőleg 1897).
  68. Idézi K. Grünberg, Die Bauernbefreigung und die Auflösunk der gutshercclich-bäuerlichen Verhältnisse in Böhmen, Mähren und Schlesien. Liepzig, 1893–1894. I. 206–207.
  69. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Kaunitz-Voten. Vol. I. 1770. január 7.
  70. József Lipótnak, 1777. január 26. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Famílienarchiv. Sammelbände, Vol. 7.
  71. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth. Wien, 1881. II. 69. 1777. február 13.
  72. Mária Terézia Kaunitznak, 1777, február 28. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Famílienarchiv. Sammelbände, Vol. 7.
  73. Maurice de Saxe, Reveries or Memoirs Concerning the Art of War. Edinburgh, 1757. I. 76. Idézi. J. U. Nef, War and Human Progress. London, 1950. 130.
  74. Idézi: J. Tramond: Manuel d'histoire maritime de la France. Paris, 1927. 459.
  75. Idézi: P. Mitrofanov: Joseph II. Wien, 1910. I. 86.
  76. Idézi: L. Mention, Le comte de Saint-Germain. Paris, 1884. 11.
  77. Idézi: E. M. Earle. Makers of Modern Strategy, Princeton, 1944. 54.
  78. Idézi: J. C. Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II. Österreich zur Zeit Kaiser Joseph II. Stift Melk, 1980. 42.
  79. Ugyanott
  80. Ugyanott 43.
  81. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1952, 637.
  82. Joseph II. Leopold II. and Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. X.
  83. Ugyanott 6.
  84. Ugyanott 13.
  85. Ugyanott 24.
  86. II. József Coblenz pétervári követnek. 1780. december 23. Ugyanott 26.
  87. Idézi Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 60.
  88. Idézi: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. Studia Historica. 16. Budapest, 1958 108.
  89. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 215.
  90. Ugyanott II. 218.
  91. Idézi: Marczali Henrik — Ugyanott II. 226–227.
  92. Idézi: Marczali Henrik — ugyanott II. 111.
  93. Berzeviczy Gergely levele anyjához, Pozsony, 1782. április 20. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus. Budapest, 1967. 260.
  94. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888.
  95. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  96. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  97. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  98. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. [[II. József király| Nickyhez.
  99. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Szabolcs megye. 1781. F 1.
  100. Országos Levéltár C 59. Departamentum urbariale, Bars megye.
  101. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Heves megye. 1785–1787. F 3.
  102. Ugyanott.
  103. Ugyanott.
  104. Országos Levéltár Benigma mandata.
  105. P. v. Mitrofanov, Joseph II. I. Wien, 1910. 221.
  106. Zinzendorf naplófeljegyzéseit idézi: E. Benedikt, Kaiser Joseph II. Wien, 1936. 356–360.
  107. P. v. Mitrofanov, Joseph II. II. Wien, 1910. 649.
  108. Magna Charta von Galizien… Hely nélkül, 1790.
  109. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. I. Budapest, 1907. 163–164.
  110. Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története (Továbbiakban Benda, A magyar jakobinus mozgalom…). Budapest, 1957. 6.
  111. Ugyanott 7.
  112. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. II. Budapest, 1907. 19.
  113. Ugyanott 20.
  114. Ugyanott 32.
  115. Ugyanott 35.
  116. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 189.
  117. Gvadányi József, A mostan folyó ország gyűlésének satyricocritice való leírása (továbbiakban: Gvadányi, A mostan folyó…). Lipsia (Pozsony), 1791.
  118. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. II. Budapest, 1907. 356.
  119. Gvadányi, A mostan folyó… Lipsia (Pozsony), 1791.
  120. Magyar törvénytár. 1740–1835. évi törvénycikkek. Budapest, 1901. 158#ndash;163.
  121. Naponként való jegyzései az 1790-dik eszt. &hellip magyar ország gyűlésének. Budán, 1791. 312.
  122. Ugyanott 384.
  123. Posonyban 1796. esztendőben tartott ország gyűlésének alkalmatosságával előfordult … írásoknak … rendje. Pozsony, 1796.

Műve

Mária Terézia Kaunitznak, 1777. február 28. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Famílienarchiv. Sammelbände, Vol. 7.

Irodalom

Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.


Az 1741. évi országgyűlésről és idejéről: G. Kolinovics, Nova Ungariae periodus… Ed. M. G. Kovachich, (Budae, 1790); J. Torkos, Descriptio rituum et solemnitatum coronationis serenissimae Mariae Theresiae in reginam Hungariae (Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini. II. Ed. J. G. Schwandtner. Viennae, 1747): A. Arneth, Maria Theresias erste Regierungsjahre, 1740–1748 (Wien, 1863–1865); Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Marczali Henrik, Mária Terézia (Budapest, 1891, reprint Budapest, 1987); Eugen Guglia, Maria Theresia. Ihr Leben und ihre Regierung. I–II. (MünchenBerlin, 1917); A. Arneth, Zwei Denkschriften der Kaiserin Maria Theresia (Wien, 1871); Salamon Ferenc, Az 1741-iki koronázó országgyűlés (Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1889); Éble Gábor, Károlyi Ferenc gróf és kora. I. (Budapest, 1893); Th. Mayer, Der ungarische Gesetzartikel 11. von. 1741. Seine Gesehichte und seine staatsrechtliche Bedeutung (Festschrift des akademischen Vereins deutscher Historiker in Wien. Wien, 1914); Csekey István, Az 1741: 11. törvénycikk történetéhez és közjogi jelentéséhez (Századok 1915); Dudás Gyula, A tiszai koronai kerület (Hazánk, 1887).

Az 1751. évi országgyűlésről:Padányi Bíró Márton, Comitia, azaz ország gyűlése amelyben Magyarországon… békesség és igazság hirdettetik (Pozsony, év nélkül); Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873);

Mária Terézia idejéről: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. I–X. (Wien, 1863–1879); Franz Krones, Ungarn unter Maria Theresia und Joseph II (Graz, 1871); Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Szekfű Gyula, Magyar Történet. IV. (Budapest, 19353); Ballagi Aladár, A magyar királyi testőrség története (Budapest, 1878); Marczali Henrik, Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról, 1758 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884); — Mária Terézia halálának 200. évfordulója alkalmából megjelent, gazdag tartalmú tanulmánykötetek: Maria Theresia und ihre Zeit (SalzburgWien, 1980); Maria Theresia als Königin von Ungarn (Halbturn, 1980); Ungarn und Österreich unter Maria Theresia und Joseph II (Wien, 1982); (Jahrbuch für Österreichische Kulturgeschichte. X. Eisenstadt, 1984).

Az 1764–1765. évi országgyűlésről: Horváth Mihály, Az 1764-iki országgyűlés története (Kisebb történelmi munkái. Pest, 1868. I. 375–422); Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Franz Krones, Ungarn unter Maria Theresia und Joseph II (Graz, 1871); Stefancsik Benedek Konrád, Az 1764–65-i pozsonyi országgyűlés (Kassa, 1942).

Az úrbérrendezésről és a. vele kapcsolatos parasztmozgalmakról: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. I. (Budapest, 18852); Acsády Ignác, A magyar jobbágyság története (Budapest, 1906); Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában (Budapest, 1922); Eckhart Ferenc, Mária Terézia és a magyar parasztkérdés (Emlékkönyv dr. gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére (Budapest, 1925)); Szabó Dezső, Mária Terézia és a parasztok (Emlékkönyv dr. gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére (Budapest, 1925)); Szabó Dezső, A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. I. (Budapest, 1933); Szabó Dezső, A megyék ellenállása Mária Terézia úrbéri rendeletével szemben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXV/3. Budapest, 1934); Ember Győző, Mária Terézia úrbérrendezése és az államtanács (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet évkönyve 1935); Vörös Károly, Az 1765–66-i dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Szerkesztette Spira György. Budapest, 1952).

Az osztrák történetírásban 1740 annyira általánosan elfogadott periódushatár, s annyira nyilvánvaló, hogy Mária Terézia reformjaival Ausztria történetének új szakasza kezdődött hogy helyesnek látszott az osztrák és cseh tartományok iparfejlődését itt csak lényegében VI. Károly uralkodása idejére korlátozni, s az osztrák manufaktúra-korszakot összefüggően a következő részben tárgyalni.

Az összefoglaló, a 18. század egészét tárgyaló angol, francia és német kézikönyvek – mint az Oxford History, a Cambridge History, a Clio, a Nouvelle Clio sorozatok megfelelő kötetei, vagy a Th. Schieder szerkesztette Handbuch der europäischen Geschichte IV. kötete (Stuttgart, 1968, 19762) – sok részletmonográfia alapján adják meg a korszak összképet. Ezt színezi és gazdagítja az a kiadványcsoport, amelyet 1980, Mária Terézia halálának és II. József trónralépésének kétszázados évfordulója hívott életre: Maria Theresia und ihre Zeit (SalzburgWien, 1980); Maria Theresia als Königin von Ungarn (Halbturn, 1980); Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II (Stift Melk, 1980) – e három kötet, egyben kiállítási katalógus, a tárgyi emlékek bemutatása és méltatása mellett a legfrissebb kutatási eredményeket is közölte –; továbbá: Ungarn und Österreich unter Maria Theresia und Joseph II (Wien, 1982); Maria Theresia als Königin von Ungarn (Eisenstadt, 1984). Végezetül kéziratunk lezárása után jelent meg, jobbára már idézett vagy idézendő szerzők tanulmányaival: Österreich im Europa der Aufklärung. I–II. Red. R. G. Plaschka, G. Klingenstein (Wien, 1985) – a bécsi centenáris kongresszus annotált anyaga.

Mária Teréziáról számos életrajzot írtak. Mar említettük A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879) az életet és közéletet ábrázoló tízkötetes monográfiáját. „Csak” kétkötetes és mindössze hetven éves E. Guglia, Maria Theresia. Ihr Leben und ihre Regierung (MünchenBerlin, 1917), H. Kretschmayr, Theresia (Leipzig, 1938) pedig ötven éve jelent meg. Az újabb külföldi irodalomból a fentebb felsorolt évfordulós tanulmányköteteken kívül: Maria Theresia (Salzburg, 1979). Az angol, illetve francia életrajzok közül C. A. E. Macartney, Maria Theresa and the House of Austria (London, 1969) és V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese. Du baroque aux Lumieres (Paris, 1973) említendő. Magyar életrajza: Marczali Henrik, Mária Terézia, 1717–1780 (Budapest, 1891, reprint Budapest, 1987); legújabban: ifj. Barta János, Mária Terézia (Budapest, 1988).

Az uralkodónő levelezését II. Józseffel, többi gyermekével, különleges gonddal Marie Antoinette-tel levelezett) kiadta A. Arneth, Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. I–III. (Wien, 1867–1868); A. Arneth, Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. I—IV. (Wien, 1881). Válogatás, részben német fordításban: Fr. Walter, Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl (Darmstadt, 1968). A császárné és az udvar életére ezeken kívül talán a legfontosabb udvarmesterének naplója: Aus der Zeit Maria Theresias. Tagebuch des Fürsten J. J. Khevenhüller-Metsch. I–VII. 1742–1776. Hrsg. R. Khevenhüller-MetschH. Schlitter (Wien, 1907–1925).

A felvilágosult abszolutizmus reformjai között, már csak egészen a jobbágyfelszabadításig terjedő hatásánál fogva is, a Mária Terézia nevéhez fűződő úrbérrendezés volt a legjelentősebb. A rá vonatkozó rendelkezések, a jobbágyokat közvetlenül érintők az országban használatos nyelveken, az úrbéri rendelet kiadása idején, majd 1785-ben megjelentek nyomtatásban: Mi Maria Theresia… minekutánna értésünkre esett volna, hogy némely Földes Uraknak Jobbágyai úr-dolgát vagy-is robotot és egyébb szokott adózásokat, mellyekkel Földes Uraiknak tartoznak, … meg nem teszik, … egy némellyek pedig … a köz Jónak veszedelmes, ugyan azért vétkessebb rendetlenségeket el-követtek, … addig-is … méglen jobbágyi szolgálatok és adozástok éránt királyi kegyes resolutiónk hozzátok érkezik, … edig szokásban volt mindennémű jobbágyi szolgálatok és adózást vége vigyétek, békével és tsendességgel magatokat viselyétek… (Béts, 1766. június 14); Benigna instructio pro commissariis in re urbariali ad comitatus exmissia deservinis (Hely és év nélkül); Következő illetlenségek [=meg nem illető dolgok] cassaltatnak és közönségesen tilalmaztatnak (Hely és év nélkül); Mi Maria Theresia… urbariomokat vagy-is földes uraság robottinak és adózásinak rendét mármegyékben igazságosan el-intéztetni akarjuk… (Hely nélkül, 1767. január 12); Benigna instructio pro magistratualibus urbarialem regulationem exequentibus deserviens (Hely és év nélkül); Conscriptio oppidi ve possessionis T. urbarialis (Hely és év nélkül); Novem puncta examinis (Hely és év nélkül); Connotatio exemplificativa beneficiorum et maleficiorum… (Hely és év nélkül); Urbarioma… (Hely és év nélkül); Inscriptiones in spatiis vacuis urbariorum … faciende (Hely és év nélkül); (Tabella urbarialis) (Hely és év nélkül); Connotatio redintegrationis (Hely és év nélkül); Conscriptio exstirpaturarum oppidi vel possessionis T. (Hely és év nélkül); Connotatio vinearum (Hely és év nélkül); Specificatio juris montani (Hely és év nélkül); Tabella urbariakus universalem statum colonorum comitatus T… ante urbarialem ex conscriptionibus et fassionibus colonorum ad novem interrogatoria puncta elicitis erutum succincte exhibens (Hely és év nélkül); Hozzá-adás vagy-is az előtt ki-nyomtatott urbáriombéli rendhez vagy-is regulatióhoz tartozandó némelly alább írt punktumoknak meg-magyarázása (Hely és év nélkül); Benigna resolutio regia circa sistendas suflaminationes officialium subditos perturbantes (Hely és év nélkül); Instructio pro officialibus comitatensibus novum in causis subditorum procedendi modum concernensVorschrift für die Komitatsbehörden, die neue Verfahrungsart in Unterthanssachen betreffend (Hely és év nélkül); — Rendszerező források: C. Pauly, Constitutio vunearum rei urbarialis Regni Hungariae (Viennae, 1817); történeti bevezetéssel: C. Phahler Jus georgicum Regni Hungariae et Partium eidem adnexarum (Keszthely, 1820). Összegező adatokat közölt Tagányi Károly, Magyarország adófizető jobbágyainak kezén lévő szántóföldek, rétek és szőlők kimutatása az 1780. évi úrbéri tabellák alapján (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895). Vesd össze Az 1780. évi úrbéri tabellák összegezéséhez (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897); A jobbágytelkek száma 1780 táján (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1894); lásd ezekhez: Benda Gyula Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez, 1767–1867 (Budapest, 1973). — Levéltári forrásokat közölt az úrbérrendezés előzményeiről: Szabó Dezső, A magyarországi úrbérrendezés története. I. (Budapest, 1933). — Feldolgozások: Szabó Dezső, Mária Terézia és a parasztok (Emlékköny dr. gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére); Eckhart Ferenc, Mária Terézia és a magyar parasztkérdés (Ugyanott); Szabó Dezső, A megyék ellenállása Mária Terézia úrbéri rendeletével szemben (Értekezések a történeti tudományok köréből XXV/3. Budapest, 1934); Ember Győző, Mária Terézia úrbérrendezése és az államtanács (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1935); Vörös Károly, Az 1765–66-i dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon,” 1711–1790. Budapest, 1952); H. Balázs Éva, A parasztság helyzete és mozgalmai, 1780–1787 (Századok 1954); K. Rebro, Prádny vztah poddaného k urbarskej usadlosti v 2. polovici 18. storočia na Slovensku (Právnické študie, 1963); Varga János, A telektulajdon a feudalizmus utolsó századaiban (Történelmi Szemle 1964); K. Rebro, Dedičské pravo k urbárskej usadlosti od 18. storočia do buržoáznej revolucie na Slovensku (Právnohistoriclé študie, 1964); Varga János, A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái, 1767–1849 (Értekezések a történeti tudományok köréből 41. Budapest, 1967); K. Rebro, Agrárne reformy v habsburgskej monarchii od začiatku 18. storočia do r. 1848 s osobitným zretel'om na Slovensku (Historické študie, 1968); D. Prodan, Reglementarea urbariala din Banat de la 1780 (Anuarul Institutului de Istorie din Cluj, 1969); Felhő Ibolya (szerkesztette), Úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. (Budapest, 1970).

Erdélyben a királynő ugyancsak keresztül akarta vinni az úrbérrendezést, törekvéseit azonban az ottani rendeknek, élükön Bruckenthal Sámuel báróval, sikerült meghiúsítaniuk; a dolog nem jutott tovább egy csupán ideiglenesnek szánt rendeletnél, mely nyomtatásban is megjelent: Bizonyos punctumok, mellyeket Felséges Asszonyunk 1769-dik esztendőben … költ kegyelmes parancsolatja szerint a Földes-Uraknak, Jobbágyoknak és 'Zelléreknek egy-más ellen származható panaszaiknak meg-előzésére szükséges az egész Hazában … a végre kihirdetni, hogy mind a Földes-Urak, mind pedig a Jobbágyok és 'ZelIérek magokat azoknak szoros meg-tartásához alkalmaztatni tudhassák (Nagyszeben, év nélkül); — Feldolgozások a kérdésről: Berlász Jenő, A Mária Terézia kori erdélyi kivándorlások szociális háttere (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1939); Berlász Jenő, Az erdélyi úrbérrendezés problémái„ 1770–1780 (Századok 1941); Trócsányi Zsolt, Az erdélyi úrbérrendezési kísérletek történetéhez (Történelmi Szemle 1966); lásd MoldovanI. Pop, Conscriptii urbariale muresene din anul 1785 (Marisia, 1976); I. Rauca, Jobaginea transilvaneana in perioda elaborarii provizorii din 1769 „Certa puncta” (Anuarul Institutului de Istorie si Arheologie, 1981).

Mária Terézia oktatásügyi reformjáról átfogóan: Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980). — Az elemi iskolák és a gimnáziumok számára több természetrajzi munka jelent meg, mellettük olyan is, mely a mezőgazdasági ismereteket állította a középpontba: Materia tentaminis publici ex historia naturali ad usum oeconomiae ruralis accommodata, quod ex institutionibus Bernardi Benyák subivit I. Láng (Pestini, 1778). Majd napvilágot látott Révai MiklósMitterpacher művének felhasználásával irt – könyve: A mezei gazdaságnak folytatásárul a Magyar Hazának és ehhez kapcsoltatott Vidék tartományoknak nemzeti oskolái módjához alkalmaztatott tanúságok (Buda, 1780). — Vízépítő és földmérő mérnököknek főképp a kamarai szolgálat céljára való képzését szolgálta a szempci, majd Tatára áthelyezett collegium, lásd Fináczy Ernő, A gazdasági felsőbb szakoktatás kezdetei Mária Terézia alatt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Fináczy Ernő, Újabb adalékok a szempci collegium történetéhez (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1901). — A Nagyszombatból Budára, majd Pestre áthelyezett egyetem filozófiai karán Mária Terézia mezőgazdaságtan, majd II. József állategészségügyi tanszéket létesített. Az előbbinek Mitterpacher Lajos lett a vezetője, aki előzőleg már a bécsi Theresianumban is tartott hasonló vonatkozású előadásokat, amint erről megjelent munkái tanúsítják: lásd Mitterpacher, Adumbratio nationum oeconomicarum, quae nobili juventuti in Collegio c. r. Theresiano dabantur (Vindobonae, 1773); lásd Mitterpacher, Entwurf der ökonomischen Kenntnisse, welche in dem k. k. Theresianum der adel. Jugend beygebracht wurden (Wien, 1773); lásd Mitterpacher, Sätze aus der Naturgeschichte der Pflanzen, des Acker- und Weinbaues (Wien, 1775); lásd Mitterpacher, Anfangsgründe der physicalischen Oeconomie (Wien, 1776); lásd Mitterpacher, Sätze aus der Naturgeschichte der Thiere und aus der sämmtlichen Viehzucht (Wien, 1778); ezek azonban csupán előzményei voltak a főiskolai oktatás céljára irt fő művének: lásd Mitterpacher de Mitternburg, Elementa rei rusticae in usum academiarum Regni Hungarie conscripta (Budae, 1777–1794), melyet azután fontosnak tartottak a Habsburg-Lotharingiai-ház lombardiai tartományának szükségletére olasz nyelven is közkinccsé tenni: lásd Mitterpacher de Mitternburg, Elementi d'agricoltura. Tradotti in italiano, con note relative all'agricoltura Milanese (Milano, 1784). Vesd össze Éber Ernő, A mezőgazdaságtan első hazai tanszéke és első tanára: Mitterpacher Lajos. (A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1962); — Az állatorvostani tanszék létrejöttéről források: Dokumentumok a magyar állatorvosi oktatás történetéhez. I. 1786–1810. Szerkesztette Bakonyi Ferencné (Az Állatorvosi Egyetem Központi Könytárának Kiadványai. 3. Budapest, 1987) és első vezetőjének beköszöntő beszéde, aki előzőleg már a járványos és sebesülésből eredő állatbetegségekről, a ménesekről, a lótenyésztésről írt könyvek magyarra fordítása által érdemeket szerzett: A. Tolnay, Von der Nothwendigkeit und dem Nutzen der Thierarznei, besonders für Ungarn. Eine akademische Rede bei Antritt sines Lehramtes (Pest, 1787). Lásd Kotlán Sándor, A magyar állatorvosképzés története (Budapest, 1941); Kotlán Sándor, A magyar állatorvosképzés 175 éves múltja (Az Állatorvostudományi Főiskola jubileumi évkönyve, 1787–1962. Budapest, 1962).

Mária Terézia- és II. József-kori bányászatunk története megfelelő előtnunkálatok hiányában a szövegben megkíséreltnél alaposabban ma nem foglalható össze.

József uralma anyjának halálával, a végtisztesség megszervezésével és azzal egy időben a régi rendszer gyors felszámolásával, szigorú következetesség jegyében indult meg.

Lipót felesége éppen úgy 16 gyermeket szült, mint Mária Terézia, és a családnak ez az ága biztosította az uralkodó keserű optimizmusát.

A dokumentumok, melyek túl az Arneth-közölte vagy kisebb jelentőségű kiadványokon már ismertek, új értelmezést nyernek a levéltári anyag újabb átvizsgálása során. Kéziratban van a kanadai F. A. J. Szabo, Kaunitz and the Reforms of the Co-Regency of Maria Theresa and Joseph II. 1765–1780 című műve. (A szerző magyar neve csak távoli leszármazásra utal; magyarul nem tud, a szakirodalmat, a magyar forrásokat nem ismeri). Mi éppen ezért a magyar szempontok érvényesítése érdekében néztük át a leglényegesebb bécsi levéltári fondokat, s természetesen nem álltunk meg 1780-nál. A Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei anyagából a Vorträge 97–142. kötegeit néztük. A legizgalmasabb az egyházi ügyek, illetve a tolelancia kérdése szempontjából a Vol. 131, 132, 133 és igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv állaga: Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781), Vol. 4 (1782–1783), Vol. 5 (1784–1791).

Arra vonatkozólag, hogy a szerzetesrendek ne kaphassanak külföldi rendfőnöktől irányítást, teljes az egyetértés a császár és az államkancellár között. Lásd Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781). 1781. február 12-én Kaunitz idézi azt a Circularét, melyet a Cseh-osztrák Kancellária adott ki 1775. november 18-án. A körirat információt kér a szerzetesrendek külföldi kapcsolatairól, feletteseiről. Az Államtanács tagjai 1781. január 31-én megtárgyalják a múltat, elkészítik a votumot, és a császári rendelet ennek nyomán február 17-én kelt. Ez a levéltári anyag jó példája annak, hogyan merített a múltból a jozefinus gyakorlat, milyen forrásanyaggal dolgozott, hogy azután a maga tömör rendelkezéseit meghozhassa.

Ugyanez mondható a tolerancia-rendelet előtörténetére, A tolerancia-rendelet Kaunitz és [[II. József király|II. József] álláspontjában már 1771-ben megfogalmazódott. Ezt tanúsítják a császár anyjához írt levelei és Kaunitz hivatalos megnyilatkozásai. Lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. Arneth (Wien, 1867–1868). II. 146–147, 165. A vallási hovatartozás első minősítő felvetése és abban Kaunitz határozott állásfoglalása már 1767-ben bekövetkezett, tíz évvel a kérdés élesedése előtt: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1. 1767. május 30. Bár Kaunitz komolyan figyelmeztette Mária Teréziát az ilyen „káderezés” veszélyeire, a jelentéseket a hivatalvezetőknek meg kellett írniok.

A morvaországi események előbb az urbárium okozta parasztfelkeléseknek, majd merőben az uraságok elleni mozgalmaknak tűntek. Mária Terézia kétségbeesve vette tudomásul, hogy ezek vallási mozgalmakká váltak: közel tízezer paraszt tagadta meg a reákényszerített katolikus hitet. Tiltakoztak a katolikus szertartások és papok ellen. Lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879). IX. 60–72.

A parasztkérdés megoldásában nevezetes lépés volt az urbárium sorozatos kibocsátása. Kaunitz igen alaposan foglalkozott – már csak austerlitzi birtoka miatt is – a cseh-morva parasztság súlyos helyzetével. Az éhínségek ellenében pártolta a burgonyatermesztést: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. május 10. Hogy a koronauradalmak parasztságát, ahogy ezt Karintiában megpróbálták, a föld tulajdonosává tegyék, erre igen korai javaslat: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1766. november 3. és 1767. szeptember 1.

Kaunitz reformprogramja, melyben a paraszti robot kérdését rendezve (pénzváltság) a koronabirtokokon mint kísérleti telepeken elő akarta készíteni a szélesebb társadalmi reformot: Ugyanott. 1768. január 25. A sziléziai felkelésről: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 339–341). Mannsfeld gróf nevezetes pénzbüntetése: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratprotokolle, Vol. 34, 1770. május 10. Azt, hogy az ínség a szabad költözés, a szabadság forrása lehet, Kaunitz elvszerűen 1770-ben fogalmazza meg: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarehiv, Voten, Vol. 1, 1770. október 28. A brucki apát kitüntetése: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 349); a Szent István-rend adományozására tett javaslat dátuma: 1772. november 27.

Az állam, a katonaság, a földesúr hármas felelősségéről: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1773. május 1. József levele Lipóthoz arról, hogy a hadseregre is átcsapott a lázadás: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 7, 1775. április 3. Kaunitz törvényt támogató, antiabszolutista álláspontja: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1777. február 6.

A jogi reformprogram útjára (a monarchia utóéletére jellemző módon) egy ausztráliai jogtörténész munkája nyújtja a legjobb eligazítást: H. E. Strakosch, State Absolutism and the Rule of Law: The Struggle for the Codification of Civil Law in Austria, 1758–1811 (Sydney, 1967). Rövid, de hasznos összefoglalást nyújt: G. Kocher, Rechtsverständnis und Rechtsreformen im aufgeklärten Absolutismus Österreichs (Österreich im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus. Red. E. Zöllner. Wien, 1983. 54–70).

Kaunitz állásfoglalásáról Beccaria érdekében lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 176–180). Arneth, aki minden 18. századi és korabeli iratot maga rendezett, és minden aktáról meg tudta állapítani, kinek a keze nyomát viseli, hangsúlyozza, hogy a dicséretes fáradozás Beccaria érdekében elsősorban az olasz referens Sperges, másodsorban Firmian kormányzó, és csak végezetül Kaunitz érdeme. Minthogy azonban Mária Terézia őszintén meg volt győződve arról, hogy a szilárd közerkölcs nagymértékben a törvény szigorán múlik, és ragaszkodott a Nemesis Theresianához, Kaunitz fáradozása nagyon fontos, szinte döntő volt.

Kaunitz Sonnensfelssel kapcsolatos állásfoglalása mindig pártfogó: Sonnensfels Migazzi érsek által kifogásolt megfogalmazásai („bedenkliche Satze”) Kaunitz szerint nem veszélyeztetik sem a hit, sem a közbiztonság dolgait („ohne Gefahr für die Religion oder den StaaT”). Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. július 1.

Pergen ütközőpont szerepére: Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879. IX. 229–238). Amikor Kaunitz kiiktatja az oktatásügyből, Galícia biztosa és helytartója lesz. Pergen későbbi működésére: P. P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph and the Law (Illinois Press, 1979).

Az uralkodó és az államkancellár külpolitikai koncepcióinak különbségét, a mindenképpen meglévő magatartási különbségeket, melyek nem maradtak következmény nélkül, nem annyira a bécsi levéltári anyagok, mint inkább a francia követi vagy ügyvivői jelentések alapján állapíthatjuk meg. Az egymást váltó bécsi francia követek, Rohan herceg, Breteuil és Noailles, illetőleg Barthélémy ügyvivő a politikai helyzetelemzésekben gyakran tévedtek, de a személyes benyomások regisztrálásánál nagyon pontosak voltak. Kaunitz önérzetes, II. József szenvedélyes politizálását pontosan mutatták be az 1774-től 1787-ig a francia külügyeket vezető Vergennes miniszternek. Jegyezzük meg azt a nem mellékes tényt, hogy Vergennes 1755-től 1768-ig konstantinápolyi követ volt. Nemcsak folytatta Versailles-ban a régi török porta-barát politikát, hanem igen személyesen képviselte is azt. A legfontosabb anyagokat e negyedévszázados periódusban a párizsi Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance Politicqe, Autriche állaga tartalmazza.

Kaunitz hiába támogatta Laudont, a császár és Mária Terézia Lacy személyét vonzóbbnak ítélték, annak ellenére, hogy néhány csatában, amelyben Laudon jeleskedett, éppen Lacy késedelmeskedése miatt fordult meg a helyzet. Uralkodói döntésre Lacy lett a Haditanács elnöke, és amikor megbetegedett, utána Hadik következett. Kaunitz nemcsak személyi problémákkal küszködött a császárral szemben. Ez élvezte „reszort”-ját, és a monarchia tekintélyét a hadsereggel akarta szilárddá tenni. Kettejük viaskodásából természetesen a fiatal császár került ki győztesen. Az egyébként oly lojális uralkodónő a hadügyi vitákban cserbenhagyta öreg munkatársát, aki tanult a megismétlődő csalódásokból: kivonta magát a vitákból, a sorsra és a sorsot irányítani akaró császárra bízta a fejleményeket. Az éveken át húzódó hadszervezési, sorozási, ellátmányi viták anyaga részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv fondjaiban, a hatvanas évek végétől folyamatosan. Kaunitz próbálkozásai: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 116–128.

Az új sorozási rendszer – porosz mintára, kerületi jelleggel – 1770-től került bevezetésre: P. Mitrofanov, Joseph II (Wien, 1910. I. 359–360). A fejlemények: J. C. Allmayer-Beck, Das Heer der [[Mária Terézia|Kaiserin] (Maria Theresia und ihre Zeit. Salzburg, 1979. 83–90); Johann Cristoph Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 39–44).

Ugyanő szerette volna, ha Mária Terézia – bajor szerzemények érdekében – nem Lotharingiai Ferenccel, hanem a leendő bajor választóval, III. Miksa Józseffel kötött volna házasságot.

II. Katalin aranygyapjas igényéről József közvetve értesült. Potemkin közölte úrnőjének eme vágyát bizalmasan Cobenzl szentpétervári osztrák követtel, aki ezt a császár tudomására hozta, hogy ezt a kényes kérdést anyjával megkonzultálhassa: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 688–689). Szentpétervárról megy is a levél, amely végső soron támogatja ezt a kívánságot. József kevéssé őszinte, nagyon taktikus viszonyulását a cárnőhöz lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth (Wien, 1867–1868. III. 278–287) és Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ed. A. Beer (Wien, 1873 4–13).

Breteuil bécsi francia követ 1781. február 18-án jelentette, hogy a pápa nem celebráltat gyászmisét Mária Teréziáért (Archives des Affaire Etrangeres, Paris: Correspondance politique, Autriche, No 342, pag. 86); már december 2-án megírta (Ugyanott No 341. pag. 359 és 409), hogy a temetés szerény volt, s december 21-én hozzáfűzte, hogy a bécsiek Isten büntetésének tartják Mária Terézia betegségét és halálát, mert hat hónappal korábban súlyos fogyasztási adót vetett ki minden szeszesitalra. Az uralkodónő végrendeletéről, Józsefnek a végakarattal ellenkező intézkedéseiről éles, pontos képet ad: H. Wagner, Royal Graces and Legal Claims. The Pension Payments of Maria Theresa and their Withdrawal by Joseph II (Intellectual and Social Developments in the Habsburg Empire. Essays dedicated to Robert A. Kann. New YorkLondon, 1975. 5–29).

A József-kori rendeletek gyűjteményében (J. Kropatschek, Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze. Wien, 1785–1790) az egyházi ügyekkel, alapítványokkal foglalkozó negyedik rész tartalmazza a szerzetesrendek megszüntetése, a plébániák működtetése kapcsán hozott rendeleteket. Az elv és a gyakorlat követi a kaunitzi megfogalmazásokat, egyezik mindazzal, amit az államkancellár még Mária Terézia korában kifejtett.

Az ünnepnapok Mária Terézia-kori csökkentéséről, ami a kúriával összehangoltan bonyolódott: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 57–69). Tanulságos, hogy Mária Terézia, merőben praktikus okokból húsvét és pünkösd másodnapját csakúgy, mint a József-napot munkára kívánta fordíttatni. Ebben a kúria ellentmondott, így 1771-ben az eltörölt ünnepek száma a tervezett 23-ról 20-ra csökkent.