Mária Terézia és II. József reformjai

A Múltunk wikiből
1769. november 11.
Erdélyben a Bizonyos Punctumok címen kiadott rendelet a telek nagyságától függetlenül szabályozza a robot nagyságát.
1780
Az 1767. évi úrbéri rendelet életbe lép Horvátországban és a Bánságban.

Jóval jelentősebb következményekkel járt az a támogatás, mely a bécsi gazdaságpolitika révén jutott osztályrészül a magyar mezőgazdaságnak. Abból, hogy a bécsi kormány a Habsburg Birodalmon belül Magyarországnak gazdasági téren lényegében Ausztria élelemmel és nyersanyaggal való bőséges ellátásának alárendelt szerepét szánta, önként következett, hogy gazdaságfejlesztő törekvései itt a gazdasági életnek agrárágára irányultak, ilyen törődése alapjában véve arra korlátozódott, ami nemzetközi síkon gyarmatokat illetett. Ehhez képest az ország nyugati határainál vámok és tartományi illetékek, tovább Nyugat-Európa felé, ugyancsak a mindenkori szükség szerint, kiviteli tilalmak latba vetése mind arra célzott, hogy a magyar „magtár” e feladatnak kellőképpen eleget tegyen, s az osztrák és cseh örökös tartományoknak ne csak folyamatosan biztosítsa, amire fejlődő népességüknek és iparuknak szüksége mutatkozik, hanem egyszersmind minden eshetőségre biztos tartalékul szolgáljon. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a bécsi politika, amikor ennek az igénynek kívánt érvényt szerezni, nagyrészt nem Magyarország meglevő adottságaiból és lehetőségeiből indult ki, nem mezőgazdasága eredeti sajátosságainak és a benne rejlő jellemző erőforrásoknak továbbfejlesztését tűzte célul. Nemcsak az említett gyapot- és festőnövény-termesztési kísérletek vallottak erre: kiviláglott ez abból is, hogy az erdővédelem tárgyában tett intézkedései részben, a lótenyésztés érdekében hozottak pedig teljesen a katonaság érdekeit, viszont a selyemlepke-tenyésztés, a méhészet s a birkatartás ügyében kiadott rendeletei javarészt a bécsi udvar fényűző életmódjából fakadó igényeket kívánták szolgálni. Ez természetesen nem jelent annyit, mintha a magyar agrárélet immanens természetével kevéssé összefüggő intézkedések nyomán született eredmények nem jártak volna az itteni mezőgazdaságra is haszonnal, s esetenként nem ösztönöztek további, öntevékeny javításokra.

Az erdő védelme dolgában irányadó katonai szempont tovább is érvényesült többek között juhoknak és kecskéknek határszéli erdőségekből való kitiltásában, de mellette már erősödő hangsúlyt kapott a fejlődő ausztriai ipar és a lakosság növekvő igénye is, mely a fa árának drágulásában is kifejezésre jutott. A faállománynak már sok helyt mutatkozó megfogyatkozása arra bírta Mária Teréziát, hogy általános érvényű rendelkezést adjon ki az erdők megóvásáról. Ezzel szemben a Helytartótanács is arra hivatkozott, hogy jó kézben van az a vármegyéknél és a földesuraknál, s különben sincs mód beavatkozni abba, hogyan gondoskodnak róla az utóbbiak. A királynő azonban nem állt el szándékától, mindössze annyiban engedett módosítást, hogy 1770-ben kiadott erdőrendtartásában a vármegyéket csak erdőfelügyelő alkalmazására hívta fel, a kamarai birtokoknak s a szabad királyi városoknak viszont meghagyta, hogy kecskéknek onnan való kitiltásán túl méressék fel erdeiket, osszák vágási szakaszokra, ennek megfelelően rögzítsék a forda idejét, s a kivágott részeken gondoskodjanak a felújításról, ami természetes és mesterséges úton is történhet, magfák hagyásával, illetőleg magvetéssel vagy csemeték ültetésével. A fában szűkölködő Debrecen valóban jó példát adott ezek megvalósítására, a vágást csak télen engedte meg ölszámra való felosztás alapján, s az újonnan sarjadó részekre tiltotta legelő jószág hajtását hat esztendeig, amíg az ott komoly kárt okozhatott. Az 1781-ben Erdélyre is kiterjesztett rendtartás szélesebb körű megvalósulását azonban hátráltatta, hogy mind erdőfelügyelő, mind fölmérő s a vágásokat térképen is feltüntető mérnök alkalmazása, mind a tarvágás bérmunkában végeztetése költséggel járt, s amíg a selmecbányai bányászati akadémián 1770-ben erdészeti-faipari oktatás nem indult, szakemberekben is hiány volt. A földesurak pedig valóban nem engedtek beavatkozni erdeik kezelésébe, melyeket, kisszámú községi erdő kivételével, egykori „szabad élő erdő” jellegükkel ellentétben, az ő tulajdonukul ismert el az állam.

A magyar parlagi ló, melynek kellő kifejlődését gátolta, hogy a jobbágy kénytelenségből már hároméves korában munkára fogta, s ahol vízimalom hiányzott, szárazmalom hajtásával is gyötörte, a hadsereg számára remondának termeténél fogva kevéssé volt alkalmas. Ezért nagyobb testű ménekkel való keresztezés útján próbálták elérni, hogy a lovasság részére és szekerezésre jobban megfeleljen. Hogy nagyobb birtokosok milyen lovakat tartanak ménesükben s hogyan, abba ezúttal sem volt mód beleszólásra, mint ahogy a vármegyéket is csak biztatni lehetett, hogy nagyobb méneket szerezzenek, s velük a parasztok ingyen fedeztethessék kancáikat; akkor ezek után gazdájuk nem tartozott adóval, a születő csikó után pedig jutalmat kapott. A városoknak azonban elrendelte a királynő, hogy jó csődört tartsanak, istállóban, gondozóra bízva megfelelő takarmányozással, s az addig nem szokásos kézből való hágatás módját is részletesen előírta. Több vármegye is szerzett be méneket, de mivel ménesben tartotta őket, a paraszt kevés hasznot látott felőlük, s ha mégis lett kancájának ilyen csődörtől csikaja, a továbbiaktók visszariasztották az ilyeneknek elrendelt, s őt mindig bizalmatlansággal eltöltő összeírása, olyan céllal, hogy a remondaszedő katonák magukhoz válthassák. Erre Mária Terézia sietett megnyugtatni a népet, hogy semmi hátránya nem lesz az összeírásból, s a csikót csak szabad alku alapján vásárolhatják meg tőle; ám azt is el kellett rendelnie, hogy ha az ellés ideje táján nem kímélik a kancát, s az elvetél, elmarad az adókedvezmény, hasonlóképpen a jutalom a négyéves kora előtt befogott csikó után. Bár II. József hozatott be Moldvából és Ukrajnából méneket, s szétosztotta a vármegyék között, a létrehozott udvari lótenyésztési bizottságnak az kellett megállapítania, hogy a sok rendelkezés kevés eredménnyel járt. Csak Csekonics Józsefnek állami ménes létrehozására tett javaslata hozott fordulatot az ügyben: vezetése alatt 1785-bem létrejött a mezőhegyesi királyi ménesintézet. Egyúttal összeírtak a környéken 2 ezer olyan kancát, amelyeket alkalmasnak ítéltek az ottani csődörökkel való befedeztetésre. Mindez szélesebb körben biztosította az új intézmény javító hatásának kisugárzását az ország lóállományára. Noha egyelőre nem alakult ki határozott tenyészirány Mezőhegyesen, sikerült onnan már az 1788–1790-i török háború céljára jelentékeny számú remondát szolgáltatni, s Mezőhegyesnek 1789-bem már fiókintézete is alakult Bábolnán.

Rendkívüli buzgalommal karolta fel Mária Terézia a rokokó fényűzés divatjának nélkülözhetetlen anyaga: a selyem előállítását; ausztriai gyártásához elsősorban Magyarországnak, közelebbről déli vidékeinek jutott a feladat, a szükséges selyemfonalat megtermelni. Elrendelte szederfák ültetését, petéket eleinte ingyen osztatott, jutalmakat tűzött ki, a termelt gubókat jó áron beváltatta, Eszéken gombolyítót és fonóműhelyt rendeztetett be, élén szakértő felügyelővel. Fáradozása nem is maradt eredménytelen, bár az újfajta eljárásmód sok értetlenséggel találkozott, a megyék részéről a szederfákra és a hernyókra való gondviselés sok kívánnivalót hagyott. Miután az először alkalmazott itáliai szakember: Sollenghi módszerét követve a durvább és finomabb szálak nem különültek el eléggé, úgyhogy a gubókért csak keveset fizettek, II. József Mazzogatót tette meg a selyemgombolyítás Óbudán létesített új központjának vezetőjévé; ő már gondos osztályozást tudott elérni. A messzemenő pártfogás hatására a selyemfonalak előállítása a török háború idejéig jelentős fejlődést mutatott.

A méhészet fejlesztésére irányuló törekvést kettős igény váltotta ki: egyfelől, hogy készülhessen elég viaszgyertya, mely a pórias faggyúgyertyákat felváltva fénnyel árassza el az udvar s az előkelők termeit, másfelől a bécsi mézeskalácsosok is el legyenek látva kellő nyersanyaggal. A méznyerés szokott módjának rovására azonban, melynek a méhek nagy része áldozatul esett, új és jobb csak nehezen nyert teret, bár II. József a kamarai birtokok számára Toldy József személyében szakértő méhészeti felügyelőt rendelt, s a Bánságból többeket küldött tanulni a bécsi méhészeti szakiskolába.

A fényűzéshez tartozó finom öltözet céljára nemcsak a hagyományos racka- és cigájajuhok gyapja nem felelt meg, de a morva és a német birkáé sem volt elég finom, annál inkább az, melyet Spanyolország féltve őrzött kincséről: a merinó birkáról nyírtak. Miután magyarországi birtokán férje: Ferenc császár is honosított meg néhányat ezekből, Mária Teréziának 1768-ban sikerült kieszközölnie a spanyol királytól, hogy 100 darabot gondozóikkal együtt az országba hozathasson. Ezeket a horvátországi Mercopailba telepítette, s aztán a fölös számú kosokat szétosztatta olyan nagybirtokosok között, kik azon voltak, hogy morva és német birkáik gyapját finomítsák. Keresztezés útján egyes uradalmakban nemsokára valóban javult a birkagyapjú minősége, s ezzel együtt a tartásmód is intenzívebbé vált, mert a merinó fajta télen meleg aklot, almozást, szénát és kellő gondozást kívánt. További lendületet adott terjedésének, midőn II. József a mercopaili nyáj felét Budaörsre telepíttette, s a kétszáz darabon felüli állományt szétosztotta a kamarai birtokok között, majd újabb 500 spanyol és páduai birkát importált, 1784-ben pedig megtiltotta külföldi posztó behozatalát, ami megnövelte a gyapjú árát. Nagybirtokosok közt kezdett divattá lenni a versengés abban, hogy kinek van több merinóval keresztezett és finomabb gyapjat adó nyája. A korszak végére már százakra menő merinó nyájakat számláltak tucatnyi uradalomban, s a gyapjú osztályozására épülő elkülönítésük céltudatos tenyésztésnek egyengette az útját.

A katonai érdekből kiinduló erdővédelem s a fényűzést szolgáló selyemfonál, finom gyapjú, viasz és méz termelésének fejlesztésére irányuló intézkedések közvetve az ausztriai ipar nyersanyaggal való kellő ellátásának feladatát is szolgálták. Ugyanakkor nem hiányzott a bécsi kormány részéről az arra összpontosított figyelem sem, hogy a Lajtától és a Morvától nyugatra fekvő tartományok lakossága, közte az iparban mind számosabban foglalkoztatottak, kik mezőgazdasági cikkekkel már nem tudták öntevékenyen ellátni magukat, Magyarországból az általuk kívánt élelmet is minden körülmények között biztosan és ugyancsak olcsón megkapják. Az állatállományt sűrűn pusztító dögvész megelőzésére előírta, hogy a lábasjószágot egy-egy helység határán túl csak marhalevél kíséretében szabad hajtani, föltüntetve benne: honnan s melyik, nem fertőzött nyájból való; a megbetegedetteket pedig el kell különíteni, s amelyik elhullott, jól elföldelni. Annak nyomán, hogy a törökországi kereskedőknek nagy kedvezményeket nyújtott, egyre több sertést hajtottak a Balkánról Ausztria felé Magyarországon át, ami hozzájárult a mangalica fajta itteni kialakulásához és elterjedéséhez. Nagyobb községeknek négyévesnél idősebb, de nem vén bika tartását rendelte. A gabona művelésének támogatását Bécsben nem látták szükségesnek, hiszen termett belőle Magyarországon anélkül is, ha kellett, Ausztria számára is bőven; csupán az elkülönítve kezelt Bánságból szorgalmazták kivitelét a tengeren túlra. E célra 1759-ben a kormány támogatásával Temesvári Kereskedelmi Társaság jött létre, működése azonban kezdeti sikerek után csődbe torkollott. Ami a szűkebb Magyarországot illeti, gabonafölöslege külföldre való kivitelének előmozdítása helyett minőségének javításával törődtek az ausztriai fogyasztók érdekében, az önellátás jegyében termesztett kétszeres rovására a búza művelése mellett törve lándzsát, s intve a földszag kiküszöbölése végett a gabonásvermek szalmával bélelésére, ami azonban sok helyen enélkül is gyakorlatban volt már. A Bánságban is anélkül iparkodott otthonossá tenni a len és a kender termesztését a bécsi kormány – Rigából és Itáliából hozatva magot, hogy termésükből a tengeri hajózás számára jó vitorlavászon és hajókötél készüljön –, hogy tudomást vett volna róla: egyiket vagy másikat e rostnövények közül már régtől fogva legtöbb magyar falu termeszti. A dohány esetében, melynek művelése erősen föllendült a tengerentúlról Európába való behozatalát akadályozó északamerikai függetlenségi háború idején, inkább minőség dolgában voltak gondjaik a beváltóhelyeknek. A burgonya végleges meghonosításával főképp Erdélyben törődtek az uralkodók: Mária Terézia elsősorban azért, hogy belőle, ne pedig kenyérgabonából főzzenek pálinkát, II. József viszont, hogy elterjedve néptáplálékká legyen, s az első két évben ingyen vetőgumót is juttatva, kötelezővé tette ott termesztését.

Már ez utóbbi példából kitűnik: a felvilágosult abszolutizmus érdekeltsége és törekvései Magyarországot illetően is tovább terjedtek annál, hogy Ausztria népességének és iparának fejlődése számára biztosítsa, ami e célra ott nem áll rendelkezésre. Míg a hagyományos abszolutizmus figyelnie az egyszerű népre vonatkozólag arra összpontosult, hogy az hadiadóját lerója, a hozzá beszállásolt katonát ellássa, az átvonuló csapatoknak olőfogatot adjon, szekerezést teljesítsen, nemkülönben újoncokat állítson – a felvilágosult abszolutizmus a parasztot is a maga alattvalójává igyekezett formálni, olyanná, aki hivatásához képest minél teljesebben meg tud felelni állampolgári kötelességeinek. S hogy e célját elérje, közbeékelődő országos, területi és helyi szervezeteket, félrehárítva, közvetlenül próbált lenyúlni minden egyes munkálkodó emberig, sokoldalú gondoskodással életük szinte minden oldalát felölelve, mivel még mintegy kiskorúaknak tekintette őket. E pozitív irányú törődésnek a másik oldalon az elevenen ható hagyományoknak, a mindennapi élet viszonylatait mindenestül átfogó szokásrendnek kellő figyelemre nem méltatása, kézzelfogható áttekintést szolgáló racionális és egységes szabályozásra, egyúttal ellenőrzésre való törekvés felelt meg, ami a nép szemében fölöslegesnek tűnt fel, hiszen ez minden vonatkozást és összetevőt, helyi sajátosságokat megragadni nem tudó, erőltetett beavatkozás volt abba is, mi a kisebb-nagyobb közösségek kebelében egyszerű és természetes módon, mintegy magától került rendezésre.

Mindamellett amidőn a felvilágosult abszolutizmus, döntően azért, hogy a paraszt teljesítőképességét biztosítsa az állam számára, földesúr és jobbágy viszonyába sem habozott beavatkozni – amire érdemben a 16. század közepe (a szabad költözést illetően 1608) óta sem király, sem országgyűlés nem vállalkozott, úgyhogy a földesurak már saját magánjoguk körébe, jobban mondva lényegében független hatalmi szférájukba tartozónak tekintették, általuk behozott szokásnak megfelelően kiróni ”alattvalóik”szolgáltatásait –, e beavatkozás a parasztság nagy részének jelentős könnyebbséget hozott. Szemben a nemesség lealacsonyító bánásmódjával, a jobbágynépet már az is öntudattal töltötte el, amikor a felvilágosult abszolutizmus agrár vonatkozásban legfontosabb reformja: a Mária Terézia nevéhez fűződő úrbérrendezés, addig példa nélkül álló módon, az ő, nem pedig földesura meghallgatására építette helyzetének jövendő szabályozását. Azzal ellentétben pedig, hogy földesura félig baromszámba vette őt, a maga hasznos ember mivoltába s a társadalom életében betöltött nélkülözhetetlen szerepébe vetett hitében szilárdította meg, midőn II. József az örökös jobbágyság eltörlésekor kijelentette, nem akarja, hogy ezentúl a jobbágy elnevezést használják, és megparancsolta: a jövőre nézve minden parasztot szabad költözésű embernek tekintsenek. A falu népének tudatában új fölismerés vert gyökeret: hogy földesura fölött is van egy, nála nagyobb hatalom, mely a jobbágyságot eltörölni ugyan nem akarja, ám az uraságok önkényének határt szab abban, hogy neki mekkora földje legyen, s az után legföljebb mivel és mennyit szolgáljon. Az 1767-i úrbéri rendelet végrehajtása során az egy egész telekhez tartozó szántóföld és kaszáló nagyságát községenként, figyelemmel a termelésre és értékesítésre kiható kedvező és kedvezőtlen helyi adottságokra, a vármegye számára megjelölt teleknagyság-kereten belül történt osztályozás szerint, az ő bevallása alapján határozták meg – a szántóét 16–40 holdban, a rétét 6–22 kaszaaljában –, s ami minden korábbi jogszabályból hiányzott, terheit számszerűen ahhoz arányosították, hogy egész telek vagy ennek mekkora hányada jutott neki. Az egy-egy egész telek után a földesúrnak járó szolgáltatások felső határát pedig országosan egységesen határozta meg a rendelet: alapvetően heti 1 napi fogatos vagy 2 napi kézi munkában, esztendőnként gabona-, bor-, és kender- vagy lenterméséből, juhai, kecskéi és méhei szaporulatából kilencedben (illetőleg kender- és lentermésének tizedrésze helyett 3,36 kg fonálban, borkilenced helyett meg nem növelt, évről évre változatlan hegyvámban), konyhai „ajándékul” 12 tojásban, 2 csirkében, 2 kappanban, 0,48 liter olvasztott vajban és 30 egész telektől 1 borjúban, pénzjáradékul a ház után 1 forint cenzusban. Ez az egy-egy forint a házas zselléreket is terhelte, akik közé a rendelet az egynyolcad teleknél kisebb birtokú jobbágyokat is besorolta; ezenkívül a házas zsellér mással, mint 18, a házatlan 12 napi kézi robottal nem tartozott évente. (Mindezt Horvátországra is alkalmazták, Szlavóniára és a Bánságra kisebb eltérésekkel.) Az egységesítésre törekvés ellenére az úrbérrendezés számottevő különbségeket idézett elő az egész telekhez tartozó jobbágyföld kiterjedésében, összefüggően a visszahódított területen csak lassanként mérséklődő földbőséggel, az egykori „királyi Magyarországon” pedig azzal, hogy az urbárium ott tudomásul vette az addig végbement földesúri kisajátítások eredményét. Míg emitt 9,85 hektárra lehetett tenni az egész telekhez járó szántóföld, 3,24 hektárra a rét átlagos nagyságát, ugyanezeket Horvátországban 7,19 és 3,26, s hajdani végvárvidéken 1O,60 és 3,68, Magyarország középső és déli részén 12,75 és 6,12, a Bánságban 13,8l és 3,45, Szlavóniában 20,32 és 3,16 hektárban állapították meg. Erdélyben az uralkodó osztály ellenállásával szemben nem sikerült Mária Teréziának úrbérrendezést keresztülvinnie; meg kellett elégednie „Bizonyos punctumok” kihirdetésével, melyek, tekintettel a jobbágybirtokok és -terhek ottani, szinte áttekinthetetlen változatosságára, a földesúr „okosságára” bízták, hogy mekkora szántóföldet és rétet juttat jobbágyának és telkes zsellérének, „úgy mindazonáltal, hogy a szegény Község meg-ne szűküljön”.[1] Mit eredményezett e földesúri okosság a jobbágyok számára, arról későbbi adatok tükrében a. következő képet alkothatjuk: Egy egész jobbágytelekre Erdély 2314 helységének 47,19%-ában mindössze 4,03 ha szántföldet és 1,73 ha kaszálót számítottak; 36,52%-ukban 5,18 és 2,30; 17,29%-ukban 6,04, illetőleg 2,88 hektárnyit. S e „pontok” sem vállalkoztak rá, hogy a parasztok földesúri terheit, túl azon, hogy bírnak-e kellő ekefogattal, vagy sem, ahhoz arányosítsák: ki hányadrészével rendelkezik egy egész jobbágyteleknek, hanem azt mondták ki: hetenként legföljebb 4 napon át kézzel, ha ahhoz elég ökre van, 3 napig fogattal, a földet s ökröket bíró zsellér 2 kézi vagy marhás napot, ha pedig csak háztelekkel rendelkezik, vagy azzal sem, 1 napi kézi robottal szolgáljon földesurának, tartozik neki továbbá tizeddel, s ahol szokásban volt: kilenceddel is, nemkülönben természetben s pénzben teljesítendőkkel szokás szerint. Mindenütt megillette a parasztot a legeltetés a földesúrral közös legelőn és faizás a közerdőben, ám egyébként a faluhatárnak a jobbágytelkeken túl terjedő részén, esetleges maradványföldek (melyeket addig a jobbágyok maguknak műveltek), irtványok és jobbágyszőlők kivételével, a bécsi kormány szerint is kizárólag a földesurat illette a rendelkezés joga, sőt a ráfordított munka becsült bérének megfizetése ellenében az irtásföldet magához válthatta, s ha a paraszt ezután engedélye nélkül létesített ilyet, egyszerűen elkobozhatta.

Mind a paraszti, mind a földesúri üzemre jelentékeny következményekkel járt, hogy a királynő, kihasználva a földesuraknak az 1765–1766. évi dunántúli parasztmozgalmak által sarokba szorított helyzetét, rendeleti úton, királyi biztosok kiküldésével a Királyhágón innen nagyjából végre tudta hajtani az úrbérrendezést, úgyhogy az előbb vagy utóbb irányadó is lett földesúr és jobbágy kölcsönös viszonyára nézve. Az ország nyugati és északi részén, kivált árutermelő nagy- és középbirtokokon, mindenekfölött nyomasztó robotterhének igen nagy részétől szabadult meg a jobbágynép. S nem is hiányzott az alkalom, hogy munkaerejének immár túlnyomó részben saját rendelkezésére álló hányadát a kötött gazdálkodás keretében is a maga javára gyümölcsöztesse: egy kiegészítő rendelkezés ugyanis mentesítette a megművelt ugar termését kilenced és tized beszolgáltatásának kötelezettségétől. Nemesség és papság nyomban óvást emelt ez ellen, arra hivatkozva, hogy ezek után a paraszt csak az ugart fogja rendszeresen bevetni, őket megfosztva dézsmajövedelmüktől, s az ugarpihentetés elmaradása – hangoztatták a hagyományos felfogás szellemében – különben is rovására megy a terméseredménynek. Mária Terézia azonban kitartott elhatározása mellett azzal a hozzátétellel, hogy az ugaron nyert termésének dézsmamentessége csak azt a jobbágyot illeti meg, ki egyidejűleg a szabályszerűen sorra kerülő vetésmezőt is annak rendje-módja szerint termőre fordítja. Így a faluközösség elhatározása alapján valóban terjedni kezdett az ugar bevetése olyan vidékeken, ahol a paraszt túl tudott adni ott nyert termelvényén, s rendszeres trágyázással iparkodott tartóssá tenni a mindenkor ugarnak szánt s vele többi szántóföldjének termőképességét. A hajdan törökjárta országrész népének viszont többnyire éppen nem jelentett könnyítést az egész telkesre kiszabott 1 nap robotolás, s különösen terhesnek érezte, hogy ebben a keretben az egész esztendőn át az uraság szolgálatára kell állnia. S bár ott az úrbérrendezés kiterjedtebb jobbágytelekre ismerte el jogát, komoly veszteségnek fogta fel, hogy az eredetileg „szabad élő földre” vonatkozólag teljesen a földesúr tulajdonjogát ismerte el az urbárium.

A jobbágyföldnek lényegében a telki állományra korlátozása egyszersmind, miután legtöbb helyen már a nyilas osztást sem gyakorolta többé, a faluközösség hatáskörének további csorbulását jelentette; róla, akárcsak a falusi bíróságról, nem is vett tudomást az úrbérrendezés. Sőt a községi bírót általánosan a földesúr három jelöltje közül, az ő tisztjének jelenlétében rendelte „szabadon” választani, arra is felhatalmazva az uraságot, hogy „az választottat rosz viselésére nézve le-tehesse, s meg-is büntethesse”,[2] holott a faluközösségnek tőle való ilyen függésbe jutása még az egykori királyi Magyarországon sem lett mindenütt gyakorlattá. Teljesen érvényben maradt az úriszéki bíráskodás azzal a hozzátétellel, hogy ha a jobbágynak egyenesen a földesúr ellen van panasza, s ez nem tenne neki igazságot, fordulhat a vármegyei törvényszékhez, az úriszék följebbviteli bíróságához; igaz, innen további fellebbezésének, külön rendelkezés szerint, már nem a nemesi felsőbírósághoz kellett jutnia, hanem közigazgatási úton a Helytartótanácshoz, úgyhogy a sérelmeit tanúsító iratok végső döntésre az uralkodó színe elé is eljuthattak. Erdélyben pedig 1762–1763 óta a „Szüntelen folyó Táblákhoz” folyamodhattak jogorvoslatért a parasztok, így akkor, ha „a földesúr azokat: mellyekkel jobbágyaiknak és zellérjeiknek… tőllök meg vonnák, vagy ellenek felette és rend kívül keménykednének”;[3] s ott az alispánnak, illetőleg az alkirálybírónak s a szegények ügyvédjének kellett segítségére lennie; élt is a lehetőséggel, főképp eleinte, de amint a „Bizonyos punctumok” nem jelentettek az uraság számára áthághatatlan korlátokat, úgy e részben is arra a tapasztalatra kellett jutnia: hosszadalmas eljárás terhét vállalva is bizonytalan, vajon a számára esetleg kedvező ítélet valóban végrehajtásra kerül-e. II. Józsefnek a bíráskodásról a jobbágyok javára tett intézkedései pedig nem lettek hosszú életűek.

Bármily jelentősen avatkozott is földesúr és jobbágy viszonyába a felvilágosult abszolutizmus az általa történt szabályozás korlátai között; más lehetőségre az uralkodó, maga is jobbágytartó földesúr, nem gondolt a parasztság számára sorsának a földesuraság keretébe ágyazottságánál. A felvilágosodás bizonyos fokig érvényesülő hatása nem változtatott azon, hogy ez az abszolutizmus kitartson a feudális „rend” mellett, s bíróként a földesúr jelöltjét tegye a jogilag el sem ismert (ehhez a „szegény Község” említése nem volt elég a „Bizonyos punctumok”-ban) faluközösség élére, mely sok helyen még önállóan szerzett érvényt a maga szokásrendjének. Ahhoz ugyan tőle telhetően tovább is ragaszkodott a község, hogy a maga legbelső életét, elsősorban ami mindnyájuk megélhetésének alapját alkotta: az együttes gazdálkodás rendjének biztosítását illetően maga intézkedjék, s ugyancsak maga tegyen pontot tagjainak egymás között adódó vitás ügyeire. Ám gyakran mégis bekövetkezett mind az igazgatási, mind a bíráskodási önálló hatáskör szűkké zsugorodása, sőt helyenként odáig fajult a dolog, hogy nem az uraság tartotta magát a falu törvényéhez, hanem ő szabott törvényt a falunak. A mezei munkák folytatásának, tiltások és szabadítások idejének meghatározása már nemritkán a földesúr „hirével”, ha ugyan nem az ő kijelölése alapján történt, a falusi bíróság az úriszéknek rendelődött alá, a „fa1u színi” helyett már egymás közti ügyekben is mind többen és sűrűbben keresték igazságukat az úriszék vagy külső fórum előtt. Világosan tükröződött ebben, hogy ők az olyan bírót, aki inkább az uraság kiszolgálója, mint a közösség érdekeinek képviselője, s közreműködik a földesúrtól követelt szolgáltatások behajtásában, nem tekintik többé a község igazi vezetőjének, olyannak, aki az ősöktől áthagyományozott szokásjognak megfelelően tesz igazságot.

Túl az uraság közvetett vagy közvetlen beavatkozásán, ugyancsak a közösség javát szolgáló önigazgatás hátterébe szorítását látta a falu népe abban, amikor a központi hatalom is mindegyre bele próbált szólni mindennapi életének dolgaiba. Az egyszerű ember nemcsak ösztönösen fogadott bizalmatlansággal minden felülről jövő rendelkezést: számos tapasztalata is azt sugallta, sok jót ne várjon tőlük. Márpedig a vármegyén keresztül mind gyakrabban érkeztek felsőbb rendeletek azzal, hogy a bíró tegye közhírré és foganatosítsa őket; saját területi végrehajtó szervek hiányában rá volt utalva a felvilágosult abszolutizmus, hogy a faluközösségi igazgatást próbálja felhasználni a maga céljaira. Ezzel már egy második idegen tényező is behatolt a község addig autonóm tevékenységébe, hozzájárulva ahhoz, hogy miután a nyilas osztás abbanmaradásával és a határ közösre maradt részén amúgy is sok ment veszendőbe hatásköréből s ezáltal egybefogó kötelékeiből, a már belülről, egyes tagjai részéről megindult bontogatás is tovább gyengítse, lazítsa a faluközösség összetartó erejét. Elsősorban éppen azok – többnyire szolgát dolgoztató, alkalmas piaci körülmények között magukat árutermelésre adó jómódú parasztok – feszegették széjjel a hagyományos kötöttségeket, kik a földesúr tetszéséből lettek bíróvá, s az ő kívánságait teljesítve és így bizalmát élvezve nemegyszer valóságos „parasztkiskirályokká” nőtték ki magukat, nem habozva visszaélni hatalmukkal. A községet megillető haszonhajtó jogokat kezükbe kaparintották, becslésben, adókivetésben, bírságolásban hasonszőrű, őket a bíróságon felváltó társaiknak kedveztek a szegénység hátrányára. Főképp éppen ez erőszakos nagygazdák voltak azok, kik az ősi kötelező szokásrenden túltették magukat, többek között nem adták a közös nyájakba jószágukat, úgyhogy miattuk sokasodtak a közösségen belül ellentéteket támasztó mezei kártételek. Nem elégedve meg azzal, mit már megszereztek maguknak, a közösre maradt földből foglalásokat tettek, mások javain kapdostak, azokat vesztegették, saját hasznukat keresték a többieké rovására, csak a maguk önző érdekére voltak tekintettel a közösség javának szolgálata helyett. Így nem kevés helyen külön egyéni előnyökre törő akarat kezdett fölülkerekedni a faluközösség tagjainak szerves kölcsönösségre épülő, együttes ellenállási erejük alapját adó egybefogódzásán.

Nagyjából ugyanerrefelé, az ország nyugati és északnyugati részén, a piacra termelő nagy- és középbirtokok érezték meg leginkább az úrbérrendezés következményeit. Az egész telkenként heti 1 fogatos napban megszabott robot, nem is térve ki a kisebb telekkel bírók immár arányosan csekélyebb kötelezettségére, nemegyszer csupán hatodrészét tette az eddig ki kényszerített munkajáradéknak, s így többé távolról sem volt elég a kisajátítással kiterjesztett földesúri saját üzemnek döntően a robotra alapozott megműveléséhez. S mivel kevéssel előbb véget ért a hétéves háború, megszűnvén ezzel a hadseregnek történő szállítások, vetődhetett a kérdés: nem kellene-e a majorságot akkorára csökkenteni, amennyin a termelés folytatását a megkevesbedett robot lehetővé teszi. Ám kivált nagyobb birtokos hallani sem akart olyasmiről, hogy az önellátáshoz kanyarodjék vissza; bár az urbárium tiltotta, hogy a terményjáradékot értékesítés célzatával nagyobb mértékkel vegye, s a pénzjáradékot különféle ürügyekkel ugyancsak önkényesen megnövelje, költekezéseihez továbbra is pénzre volt szüksége, s ezért a piaci haszonról ne mutatkozott hajlandónak lemondani. Annál kevésbé, mert a háborús kenjunktúra megszűnése nem okozott nagy kiesést az ausztriai keresletben, s ezt az ottani ipar és népesség fejlődése csakhamar helyrehozta, sőt időnként még meg is nőtt az ottani piac felvevőképessége. S hogy ezt kihasználja, arra éppen a legtöbb ingyen munkaerőt vesztett nyugati nagybirtok talált leginkább módot. Tovább is élt elővételi jogával jobbágyainak termelvényeire, s ki tudta ellenőrizni: valóban csak saját szükségletére teszi-e, és mennyiért? S ahhoz is értett, hogy az urbárium által szűkre szabott robotmennyiséget megnövelje. Megszorult jobbágynak adott kölcsönt munkával kívánt törleszteni, ebben rótt ki büntetést, attól sem húzódozott, hogy majorsági földből átengedjen egy-egy darabot olyanoknak, kik vállalják a majorsági zsellér sorsát, vagy másoknak ledolgozás fejében. S nem habozott kihasználni egy további lehetőséget sem: azt ugyan tiltotta az urbárium, hogy a jobbágyot a megállapított felső határon felül robotra kényszerítse, ám ha „tévedésből” vagy vele megegyezve több munkára fogta (supererogatio), igás napért 20, kézi munkával végzett napért 10 krajcárnál többet általában nem kellett fizetnie. S ez sokkal kevesebbe került neki, mint ha bérest fogad fel, kinek munkaerejét az egész esztendőn át nem tudta kellőképpen kihasználni, tekintettel a termelés tennivalóinak a nyári szorgos dologidőben részes munkások szegődtetését is igénylő, a rövid téli napokon viszont szinte pihenéssel fölérő egyenlőtlen időbeli eloszlására.

Segített az uradalom munkaerőgondjain az is, hogy üzemét kevesebb dologtevést kívánó ágakra összpontosította. S ez annál kisebb nehézségekkel járt, mivel ilyen volt a majorsági termelésnek kezdettől fogva középpontjában álló, mert piacképes árut szolgáltató gabonatermesztés: a részért végzett aratáson és cséplésen kívül lényegében csak szántás-vetést és betakarítást kívánt, s ezeknek soron kívül való elvégeztetését maga az úrbérrendezés könnyítette meg azáltal, hogy a nagy munkák idején hozzájárult a robot megkettőzéséhez, sőt távolabb lakó jobbágynak egyvégtében négy napi dolgoztatásához az egész évre előírt napokba való beszámítással; ugyanakkor az uraság gabonájának piacra vitelében is segítséget nyújtott, 4 egész telkes jobbágyot 4 igásállattal 2 napi távolságra (s kisebb telkűeket arányosan, egymással összefogva) hosszúfuvarra kötelezve évenként. A gabonával együtt járónál még kevesebb munkával járt az állattartás, így a vágómarháé s a hízósertésé, melyeket azután saját lábukon lehetett piacra hajtani. Hozzájuk a gyapjú viszonylag könnyű szállíthatósága miatt is a nagy nyájakhoz sem sok munkaerőt kívánó birkatartás csatlakozott, mégpedig egyre növekvő jelentőséggel, ahogy a merinó birka terjedése nyomában gyapjúkonjunktúra jött létre. S ezzel párhuzamosan, bár az országnak főképp nyugati részein már igen messzemenő földesúri terjeszkedés ment végbe az úrbérrendezésig, s ez utóbbi védelmezte a jobbágybirtokot – a telekállományt és a maradványföldeket – a további urasági foglalások ellen, sajátos új hulláma indult meg a földesúri kisajátításnak. Kora tavasztól késő őszig ugyanis rendszerint a merinó nyájakat is legelőn tartották, s így az urasági birkák létszámuk növekedésével egyre nagyobb részt vettek igénybe a jobbágyokkal közös legelőből. Az urbárium annyit kimondott ugyan, hogy a jobbágyok jószágának legyen elég legelője, de már e rendelkezést gyöngítette olyan hozzátétellel, hogy ha szűk a legelő, ne vegyenek el belőle; s azt lehetővé tette ugyan, hogy a faluközösség „ökörtilalmast” különítsen el az annyira fontos igásállatok legeltetésére, de csak az uraság engedélyével, és úgy, hogy azt az ő vonójószága is használhassa. S amikor parasztnak tiltotta, hogy a közös legelőn eladás céljára juhot tartson, nem tehette meg ezt a gyapjúból hasznot látni akaró földesúrral. Ő egyébként is tőkét tudott kovácsolni magának abból, hogy az úrbérrendezés a legelő dolgában általánosságokon túl számszerű megállapításokig alig tudott eljutni, végrehajtása során egyszerű szemrevétel alapján döntötték el: elég-e a legelő, anélkül, hogy a meglevő állatállományhoz arányosították volna, s ha így bőnek ítélték, nemcsak az uraság gazdatisztjeinek és a papnak, illetőleg alsóbb rangú alkalmazottainak és a tanítónak engedték ott annyi jószág legeltetését, ahányat átlagban egy-egy egész-, illetőleg féltelkes jobbágy tart, hanem annak sem állták útját, hogy a földesúr egy részt elkülönítsen belőle a maga nyájainak. Így a birtokos a gyakorlatban nem látta áthághatatlan akadályát, hogy egyrészt a jobbágyaival közös legelőt elárassza nyájaival, másrészt annak egy értékes hányadát kihasítsa magának, ami a merinó birkák terjedésével módot adott neki finomgyapjas nyájának a faluéval való keveredéstől, paraszti kosoktól eredhető kereszteződéstől való megóvására. Sőt nemegyszer még tovább ment a kisajátítás terén, kihasználva azt, hogy az úrbérrendezés végrehajtói elmulasztották az egy-egy helység urbáriumához csatolt tabellában rögzített jobbágyföld-nagyság konkrét kimérését. Nem vált ugyanis a parasztoknak mindenestül javukra az alapjában véve érdeküket páratlan módon szolgáló rendelkezés, mely szerint birtokuknak a jövőre nézve irányadó megállapításában az ő bemondásukból kell kiindulni: nagyobb megterheléstől féltükben szokás szerint többnyire kevesebbet vallottak be annál, mint amennyit a valóságban műveltek maguknak (nemegyszer földesúri rábeszélésnek vagy fenyegetésnek is része volt ebben). A jobbágytelek megszabott állományán felül így adódó többletből jöttek létre falvanként az említett maradvány (remanentialis) földek, melyeket szabály szerint arra jelentkező helybeli gazdáknak vagy ú j telepeseknek kellett az általánosan rögzített jobbágyterhek fejében használatba adni, ám ha nem akadt rájuk jelentkező vagy nagyobb kiterjedésűek voltak, földesúri kézbe kerültek Kisajátításra csábította a földesurat az is, hogy mind a jobbágytelkek tartozékainak, mind a maradványföldnek kiterjedését a paraszti bemondáson túl legföljebb szemrevétel alapján vették jegyzékbe. Pedig az urbárium előírta: egész telekhez tartozó belső telek legyen 3955m2, a szántóföld holdja a talaj minősége s a belsőségtől való távolság szerint dűlőnként 3596–4316–4676 m2, a rétből meg akkora (átlag 2877–3597 m2) darabot kell 1 kaszaaljának tekinteni, amelyen 1 szekér széna terem. S nem is kellett volna ezek kiszabásával a II. József-kori fölmérésig várni, hiszen amióta Mikoviny Sámuel a század első felében szilárd alapot vetett a hazai földmérésnek és térképészetnek, tanítványaiból s az állam céljára történő képzés révén már számos szakértő mérnök állt rendelkezésre. Kamarai birtokokon közre is működtek az úrbérrendezés végrehajtásában, ám magánbirtokokon ez elmaradt. Ott azután egyik földesúr a másik után ragadta meg e kedvező alkalmat, hogy saját kiméréssel jobbágyait az úrbéri tabellákban rögzített telki állományra szorítsa, a maradványföldből is magának kanyarítson egy részt, főképp hogy finomgyapjas birkanyájainak elkülönített, tágas és jó legelőt biztosítson. Az uralkodó által lebonyolított általános úrbérrendezés után kezdetét vette egyes nagyobb birtokosoknak saját céljukat szolgáló úrbéri regulációja, leginkább az ország nyugati-északnyugati részén, aminek az egész faluhatár mérnöki fölmérése nyomán nemegyszer az lett a következménye, hogy a parasztok által egykor kiválasztott, termesztésre legalkalmasabb földek az uraság kezére kerültek, s ők arra kényszerültek, hogy marginális földön szűkebbre szorítva, esetleg a földesúr által új feltörésre vagy erdőirtásra kijelölt határrészen kezdjék újra gazdálkodásukat. Az urbárium meghagyta ugyan, hogy csere alkalmával, amit nem tiltott, az addigival azonos nagyságú, minőségű és termékenységű földet kell adni a jobbágyoknak, ám hogy nem másképp történt-e, annak nehéz volt a végére járni, s még bajosabb, kivált nagybirtokos esetében, a jobbágyokra hátrányosnak bizonyult „rendbeszedést” előírás szerint visszacsinálni. A hajdani török terület parasztnépe azonban egyelőre megmenekedett efféle újkeletű kisajátítástól; ezt ott a földnek még mindig tapasztalható viszonylagos bősége szükségtelenné tette. Addigi. enyhébb megterheléséhez képest viszont annál nehezebb volt neki a heti 1 napi igás robotot s különösen annak az egész évre való kiterjesztését elviselni; igaz, e megnövekedett munkajáradékot a kellő kereslet hiányában nagyjából önellátásra berendezkedett földesúr jószerével nem is tudta kihasználni.Amire az urbárium lehetőséget nyújtott neki, csak ott és akkor tudta igazán a maga hasznára ferdíteni, ahol és amiket rendszeres lehetősége nyílt termelvényfölöslegeinek értékesítésére; ennek azonban, II. József török háborújának előjátéka után, csak a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúrája hozta meg az idejét.

Ami a feudális kori agrárélet fő meghatározóját, földesúr és jobbágy egymáshoz való viszonyát illeti, II. József nemcsak nagyobb nyomatékot adott az úrbérrendezésnek a paraszt birtokjogának megszilárdítása dolgában, de túl is mutatott rajta ott, ahol rendelkezéseit hiányosnak találta: a jobbágy függő helyzete tekintetében, eltörölve az uraság személyes szolgálatára kötelezését. Így lett a felvilágosult abszolutizmus másik nagy reformjává a már említett 1785-i rendelete, mely kimondta a paraszt költözési, házasságkötési, tanulási, pályaválasztási, urbéres telkén kívül (melynek elidegenítését s zálogba adását tiltotta az urbárium) a vagyonával rendelkezési szabadságát. E szabadságjogok deklarálásának elsősorban elvi síkon volt rendkívüli jelentősége; a gyakorlati érvényesülés terén nem változtatott lényegesen a meglevő állapoton. A „kalapos király” két másik nagy fontosságú intézkedése már nem léphetett életbe. Az egyikre: hogy a jobbágy, erre való kényszerítésének kizárásával, a törvényes vármegyei bizonyság előtt szerződést köthessen földesurával robotjának, egyéb terheinek is időleges vagy akár örökös megváltásáról, már Mária Terézia urbáriuma lehetőséget nyitott – kérdés maradt ugyan, hogy az ehhez szükséges pénzt honnan teremtse elő a nagy többség. A másik, hátterében az országnak hasonló célú leírásával egybekötött katonai fölmérésével és térképezésével, nemcsak a jobbágytelkeknek az úrbérrendezéskor elmaradt kimérését pótolta, hanem – amit a nemesség hallatlan törvénysértésnek tekintett – az urasági földek fölmérését is jelentette, hogy az erre alapozott földadó-kataszter és telekkönyvezés segítségével, a parasztság közterhein könnyítve, a földesurakat is megadóztassa, mégpedig nem csekély mértékben. Nem meglepő, hogy e fölvételi anyag az uralkodó halála után legnagyobbrészt áldozata lett a nemesség pusztító dühének.

Az adózás kérdéséhez már csak közvetve kapcsolódott, midőn a felvilágosult abszolutizmus, fő célként a közjó szolgálatát hangoztatva, közelebbről hogy a hasznosság elvének szerezzen érvényt az állam érdekében, a falu mindennapját betöltő gazdálkodás fejlesztésére is kiterjesztette figyelmét, s nem is kifejezetten egyformaság létrehozásának és felsőbb előírásokhoz igazításnak szándékával. Mária Terézia, a felvilágosult abszolutizmusra az utilitarizmuson kívül ugyancsak jellemző optimizmussal, a mezőgazdaságban érdekeltektől is azt várta, hogy gazdálkodásukat felsőbb biztatásra saját belátásuk alapján is előbbre viszik. Meghagyta az egyes vármegyéknek, hogy gazdasági egyesületet hozzanak létre, s annak tagjai időről időre közös megbeszélésen mérjék föl vidékük mezőgazdasági helyzetét, ennek alapján tegyenek javaslatot a gondok megszüntetésére és a kívánatos javításokra. A parasztok számára pedig szakemberek által a gazdálkodás különféle ágainak jobb folytatására rávezető oktató füzeteket íratott, ezeket az egyes népek nyelvére fordíttatta, s nyomtatásban szétosztatta, hogy útmutatásukból okulva, helyesebb művelésre térjenek át. Számottevő eredményük azonban e törekvéseknek alig mutatkozott. Bár a nemességnek saját érdeke lett volna törődni vele, hogy a gazdálkodás eredményesebb legyen, nemcsak megértést, de még érdeklődést is alig tanúsított a dolog iránt. Létrejött ugyan több megyében gazdasági egyesület, ám nemsokára feloszlott egyik a másik után, csupán az erdélyi bizonyult hosszabb életűnek, s adta jelét komolyabb munkásságnak, főképp Fridvalszky János buzgalmából. A felvilágosító füzetekről pedig nem ok nélkül mondta maga II. József: ha birtokában van is a paraszt az olvasni tudásnak, hol van ideje azok érdemben való tanulmányozására (és hozzátehetjük: módja gyakorlati megvalósításukra)?

Ám ha ösztönzéssel kevéssé tudott is öntevékeny gazdasági előrelépésre indítani a felvilágosult abszolutizmus, azzal sem maradt adós, hogy a közvetlen tanítás eszközét vesse latba céljai elérésére. Amint a jobbágy helyzetének alakításában a földesúri önkény ellen, úgy az oktatás terén az egyház egyeduralmával szemben sem habozott az uralkodó akaratát, az állam érdekét érvényre juttatni. Azzal a céllal vette kezébe a tanügy újjászervezését, hogy az alattvalókat, nekik szakismereteket is nyújtva, hasznos állampolgárrá nevelje. A Szempcen 1763-ban létrehozott, majd Tatán egy ideig tovább működött Collegium, illetőleg Seminarium főiskolai szinten földmérőket, térképészeket, vízimérnököket is képzett, akikre, főképp kamarai birtokokon, az úrbéri és az erdőrendelet végrehajtásában s a vízjárta terület korlátozásában volt szükség (az utóbbi széles vidékeken sajátos ártéri gazdálkodásra kényszerített), hogy a megművelhető föld tágítható és jobban kihasználható legyen. Az ilyen irányú szakképzést azután az egyetemen 1782-ben alapított Mérnöki Intézet fejlesztette tovább. De nem hiányzott olyan oktatás bevezetése sem, mely a falusi nép s a földesúri birtokok kezelői hivatásának jobb betöltését kívánta szolgálni. A Ratio Educationis alapján létesült falusi és mezővárosi nemzeti iskolák számára Révai Miklós magyarul, az akadémiák számára magas fokon latinul Mitterpacher Lajos írt mezőgazdasági tankönyvet. A Budára, majd Pestre helyezett egyetemen a természetrajz keretében is szóhoz jutottak mezőgazdasági ismeretek, azután pedig külön tanszék létesült a mezőgazdaságtan oktatására az említett Mitterpacher vezetésével. Az orvostudományi karon II. József 1786-ban állatgyógyászati tanszéket, majd intézetet alapított, élén Tolnay Sándorral, aki vidéki orvosoknak, sőt gazdáknak is tartott ilyen irányú tanfolyamot, ugyancsak szélesebb körben járulva hozzá az ősöktől örökölt babonás eljárások leküzdéséhez.

Mindezek az intézkedések és fontos létesítmények hasznos segítséget nyújtottak abban, hogy a nemességben érdeklődés támadjon a gazdálkodás iránt, s e téren a hagyományos előítéletekhez ragaszkodással szemben rajtuk túlmutató hozzáértés birtokába jusson, az uradalmak gazdatisztjei pedig parasztregulák szolgai követése helyett korszerű ismeretekhez igazítsák tevékenységüket. E magvetés azután főképp a következő korszakban, új mezőgazdasági konjunktúrától sarkallva érlelt gyümölcsöket.

Lábjegyzetek

  1. Bizonyos Punctumok. Melyeket felséges asszonyunk 1769-dik esztendőben, Szent András havának 12-dik napján költ kegyelmes parantsolatja szerint, a földesuraknak, jobbágyoknak és zelléreknek egy-más ellen származtatható panaszaiknak megelőzésére szükséges ez egész hazában, az Ő Felsége szentséges nevével újabban a végre ki-hirdetni, hogy mind a földes-urak, mind pedig a jobbágyok, és sellérek magokat azoknak szoros meg-tartásához alkalmaztatni tudhassák. Hely nélkül (Nagyszeben) 1799. 3. szakasz, másodszor.
  2. …Urbarioma. Hely és év nélkül. 9. puctom, §. 1.
  3. Bizonyos punctumok… Hely nélkül (Nagyszeben) 1769. 4. szakasz, negyedszer.

Irodalom

A felvilágosult abszolutizmus reformjai között, már csak egészen a jobbágyfelszabadításig terjedő hatásánál fogva is, a Mária Terézia nevéhez fűződő úrbérrendezés volt a legjelentősebb. A rá vonatkozó rendelkezések, a jobbágyokat közvetlenül érintők az országban használatos nyelveken, az úrbéri rendelet kiadása idején, majd 1785-ben megjelentek nyomtatásban: Mi Maria Theresia… minekutánna értésünkre esett volna, hogy némely Földes Uraknak Jobbágyai úr-dolgát vagy-is robotot és egyébb szokott adózásokat, mellyekkel Földes Uraiknak tartoznak, … meg nem teszik, … egy némellyek pedig … a köz Jónak veszedelmes, ugyan azért vétkessebb rendetlenségeket el-követtek, … addig-is … méglen jobbágyi szolgálatok és adozástok éránt királyi kegyes resolutiónk hozzátok érkezik, … edig szokásban volt mindennémű jobbágyi szolgálatok és adózást vége vigyétek, békével és tsendességgel magatokat viselyétek… (Béts, 1766. június 14); Benigna instructio pro commissariis in re urbariali ad comitatus exmissia deservinis (Hely és év nélkül); Következő illetlenségek [=meg nem illető dolgok] cassaltatnak és közönségesen tilalmaztatnak (Hely és év nélkül); Mi Maria Theresia… urbariomokat vagy-is földes uraság robottinak és adózásinak rendét mármegyékben igazságosan el-intéztetni akarjuk… (Hely nélkül, 1767. január 12); Benigna instructio pro magistratualibus urbarialem regulationem exequentibus deserviens (Hely és év nélkül); Conscriptio oppidi ve possessionis T. urbarialis (Hely és év nélkül); Novem puncta examinis (Hely és év nélkül); Connotatio exemplificativa beneficiorum et maleficiorum… (Hely és év nélkül); Urbarioma… (Hely és év nélkül); Inscriptiones in spatiis vacuis urbariorum … faciende (Hely és év nélkül); (Tabella urbarialis) (Hely és év nélkül); Connotatio redintegrationis (Hely és év nélkül); Conscriptio exstirpaturarum oppidi vel possessionis T. (Hely és év nélkül); Connotatio vinearum (Hely és év nélkül); Specificatio juris montani (Hely és év nélkül); Tabella urbariakus universalem statum colonorum comitatus T… ante urbarialem ex conscriptionibus et fassionibus colonorum ad novem interrogatoria puncta elicitis erutum succincte exhibens (Hely és év nélkül); Hozzá-adás vagy-is az előtt ki-nyomtatott urbáriombéli rendhez vagy-is regulatióhoz tartozandó némelly alább írt punktumoknak meg-magyarázása (Hely és év nélkül); Benigna resolutio regia circa sistendas suflaminationes officialium subditos perturbantes (Hely és év nélkül); Instructio pro officialibus comitatensibus novum in causis subditorum procedendi modum concernensVorschrift für die Komitatsbehörden, die neue Verfahrungsart in Unterthanssachen betreffend (Hely és év nélkül); — Rendszerező források: C. Pauly, Constitutio vunearum rei urbarialis Regni Hungariae (Viennae, 1817); történeti bevezetéssel: C. Phahler Jus georgicum Regni Hungariae et Partium eidem adnexarum (Keszthely, 1820). Összegező adatokat közölt Tagányi Károly, Magyarország adófizető jobbágyainak kezén lévő szántóföldek, rétek és szőlők kimutatása az 1780. évi úrbéri tabellák alapján (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895). Vesd össze Az 1780. évi úrbéri tabellák összegezéséhez (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897); A jobbágytelkek száma 1780 táján (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1894); lásd ezekhez: Benda Gyula Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez, 1767–1867 (Budapest, 1973). — Levéltári forrásokat közölt az úrbérrendezés előzményeiről: Szabó Dezső, A magyarországi úrbérrendezés története. I. (Budapest, 1933). — Feldolgozások: Szabó Dezső, Mária Terézia és a parasztok (Emlékköny dr. gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére); Eckhart Ferenc, Mária Terézia és a magyar parasztkérdés (Ugyanott); Szabó Dezső, A megyék ellenállása Mária Terézia úrbéri rendeletével szemben (Értekezések a történeti tudományok köréből XXV/3. Budapest, 1934); Ember Győző, Mária Terézia úrbérrendezése és az államtanács (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1935); Vörös Károly, Az 1765–66-i dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon,” 1711–1790. Budapest, 1952); H. Balázs Éva, A parasztság helyzete és mozgalmai, 1780–1787 (Századok 1954); K. Rebro, Prádny vztah poddaného k urbarskej usadlosti v 2. polovici 18. storočia na Slovensku (Právnické študie, 1963); Varga János, A telektulajdon a feudalizmus utolsó századaiban (Történelmi Szemle 1964); K. Rebro, Dedičské pravo k urbárskej usadlosti od 18. storočia do buržoáznej revolucie na Slovensku (Právnohistoriclé študie, 1964); Varga János, A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái, 1767–1849 (Értekezések a történeti tudományok köréből 41. Budapest, 1967); K. Rebro, Agrárne reformy v habsburgskej monarchii od začiatku 18. storočia do r. 1848 s osobitným zretel'om na Slovensku (Historické študie, 1968); D. Prodan, Reglementarea urbariala din Banat de la 1780 (Anuarul Institutului de Istorie din Cluj, 1969); Felhő Ibolya (szerkesztette), Úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. (Budapest, 1970).

Az úrbéres viszonyok területi alakulásáról: Jenny Ilona; Sopron úrbéri falvainak viszonya a városhoz, 1765–1836 (Pécs, 1930); Vozáry Judit, A zsellérség gazdasági helyzete Szepes vármegyében a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől a jobbágyság felszabadításáig (Magyar Statisztikai Szemle, 1933); Bereg megyei úrbéri szabályzat 1781. Közölte Tálasi István (Agrártörténeti Szemle 1957); Fodor Ferenc, Tiszavölgy úrbéri térképei, 1773–1781 (Geodézia és Kartográfia, 1957); Soós Imre, A maradványföld kérdései Heves megyében 1770-től 1870-ig (Az Egri Tanárképző Főiskola tudományos közleményei 1968); Szántó Imre, Eger püspöki város úrbéri és felszabadulási pere a 18. században (Eger, 1954); Wellmann Imre, Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés (Pest megye múltjából. Budapest, 1965); Wellmann Imre, A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében (Budapest, 1967); Felhő Ibolya, Mária Terézia úrbérrendezése a Buda és Pest környéki helységekben (Tanulmányok Budapest Múltjából 1971); Fördős László, Mária Terézia urbáriuma és Kecskemét (Kecskemét, 1933); Éble Gábor, Az ecsedi százéves úrbéri per története, 1776–1877 (Budapest, 1912); Varga János, Az úrbéres föld mennyiségének változása Bihar megyében az úrbérrendezés és 1836 között (Agrártörténeti Szemle 1959); Szántó Imre, Békéscsaba úrbéri viszonyai, 1772–1846 (Tanulmányok Békéscsaba történetéből. Békéscsaba, 1970); G. Kovách, Taranimea aradeana in perioada reglementarii urbariale din 1771–1786 (Ziridava, 1977). — Az úrbérrendezéshez csatlakozó 1774-i rendeletről, mely az ugar termését (ha ugyanakkor a jobbágy a szabályszerűen vetésre szánt mezőt is műveli) mentesítette a dézsmaadás alól – e rendelkezést azonban a nemességnek és a papságnak sikerült 1806-ban visszavonatni –, lásd Bakács István, Az ugar megművelésének kérdése és a magyar kormányhatóságok (Levéltári közlemények 1946).

Erdélyben a királynő ugyancsak keresztül akarta vinni az úrbérrendezést, törekvéseit azonban az ottani rendeknek, élükön Bruckenthal Sámuel báróval, sikerült meghiúsítaniuk; a dolog nem jutott tovább egy csupán ideiglenesnek szánt rendeletnél, mely nyomtatásban is megjelent: Bizonyos punctumok, mellyeket Felséges Asszonyunk 1769-dik esztendőben … költ kegyelmes parancsolatja szerint a Földes-Uraknak, Jobbágyoknak és 'Zelléreknek egy-más ellen származható panaszaiknak meg-előzésére szükséges az egész Hazában … a végre kihirdetni, hogy mind a Földes-Urak, mind pedig a Jobbágyok és 'ZelIérek magokat azoknak szoros meg-tartásához alkalmaztatni tudhassák (Nagyszeben, év nélkül); — Feldolgozások a kérdésről: Berlász Jenő, A Mária Terézia kori erdélyi kivándorlások szociális háttere (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1939); Berlász Jenő, Az erdélyi úrbérrendezés problémái„ 1770–1780 (Századok 1941); Trócsányi Zsolt, Az erdélyi úrbérrendezési kísérletek történetéhez (Történelmi Szemle 1966); lásd MoldovanI. Pop, Conscriptii urbariale muresene din anul 1785 (Marisia, 1976); I. Rauca, Jobaginea transilvaneana in perioda elaborarii provizorii din 1769 „Certa puncta” (Anuarul Institutului de Istorie si Arheologie, 1981).

II. József híres, 1785. augusztus 22-i jobbágyrendeletéről lásd Berlász Jenő, Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés és II. József jobbágypolitikája (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Budapest, 1952).

Mindenki földjének fölméréséről, jövedelmük megállapításáról, hogy erre általános adókataszter épülhessen az általános és arányos megadóztatás alapjául, II. József több részből álló rendeletet adott ki nyomtatásban 1786-ban: Wir Joseph der Zweyte … dass ein billiger Steuerfuss … das meiste zur allgemeinen Glückseligkeit beytrage…ist ungezweifelt…—Nos Josephus II.… quod aequum contributionis systema… ad communem felicitatem plurimum conferat,… certum atque indubium est…] (Wien, 1786); Belehrung für die Ortsobrigkeiten oder ihre Stellvertreter und Beamten, Wie auch für die Gemeinden, Wie sich dieselben bei dem bevorstehenden Geschäfte der Aufschreibung, Ausmessung und Fatierung der Gründe zu benehmen habenInstructio pro dominis terrestribus…— Instructio avagy oktatás, melly szerint magokat a Földes Urak, ezeknek Helytartói, a Tisztek és a Helységek a most elő-vétetendő conscriptioban avagy öszveírásban, föld-mérésben és a fundusoknak ki-jelentésében magokat tartani s ahoz alkalmaztatni kötelesek lesznek (Hely és év nélkül); Instructio, mellyhez a Földes urak vagy azoknak személyöket viselők, Tisztek és Communitasok a conscriptionak, felmérésnek s fundusoknak fel-adásokban magokat alkalmazni tartoznak (Szeben, év nélkül); Erklärung des vorstehenden FormularsInterpretatio praecedentis fassionum formularis (Hely és év nélkül); Ausführliche und praktische Belehrung zur Ausmessung der Gründe und Erhebung eines wahren Grunderträgnisses (Wien, 1786); Circumstantialis et practica instructio, qauliter dimensio tenutorum peragenda horumque procreatio eruenda veniat (Viennae, 1786); Norma dimensionis fundorum in Hungaria atque huic superstruendae contributionis explicatio, cum tabellis (Hely és év nélkül); Belehrung, Wie die Ausmessung der Gründe von den Gemeinden praktisch zu vollziehen seyInstructio, cine, ratione dimensio fundorum a communitatibus practice peregenda sit (Hely és év nélkül). — Ehhez gróf Károlyi Antal által birtokosok számára kiadott útmutatás (mellette még több más munka is megjelent a számolás-számítások könnyítésére): Számtétele az földeknek fel-mérettetése által eredendő quadrata öleknek, mely földek holdanként vagy-is jugerumonként 1600 quadrata ölekkel vétettetnek. Az földesuraságok tisztyeinek, úgy az földeket bíróknak vagy-is proprietariussainak Könnyebbségekre (Nagy-Károly, 1786); Pest megye fennmaradt földmérési anyaga: Horváth Sándor, Pest vármegye 1789. évi kataszteri fölmérése (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1901); a felmérésre alapozni kívánt általános adóztatás egykorú kritikája: Hadusfalvai Spilenberg Pál, Szabad elmélkedések a földeknek ki-mérése szerént fel-állítandó adózás systémájának tökélletlenségéről (Kassa, 1790).

Feldolgozások a kérdésről: Uebersicht der josephinischen Ausmessung in Siebenbürgen (Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde N. F. II.); Fördős László, A II. József-féle kataszteri földmérés Magyarországon (Szeged, 1931); Irmédi Molnár László, Az 1786. évi kataszteri felmérés Zala vármegyében (Földrajzi Közlemények, 1939); Dávid Zoltán, Magyarország első kataszteri felmérése (Történeti statisztikai évkönyv 1960); R. Rozdolski, Die grosse Steuer- und Agrarreform Josefs II. Ein Kapitel zur österreichischen Wirtschaftsgeschichte (Warszawa, 1961); Bendefy László, Az első magyar kataszteri felvétel (Levéltári Szemle, 1966); Bendefy László, A kataszteri térképek forrásértéke (Magyar Könyvszemle 1966); Dávid Zoltán, Az agrárstatisztika forrásai: a II. József-féle kataszteri felmérés (Statisztikai Szemle 1968); Dávid Zoltán, Az első kataszteri felvétel végrehajtása Veszprém megyében (A Veszprém megyei Múzeumok Közleményei, 1970).

A II. József-kori katonai térképfelvételről és ehhez kapcsolódó országleírásról: Paldus József, Katonai térképek készítése II. József császár idejében, különös tekintettel Magyarországra (Hadtörténelmi Közlemények 1917); Eperjessy Kálmán, Kézirati térképek Magyarországról a bécsi levéltárakban (Szeged, 1923); Eperjessy Kálmán, A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke (Szeged; 1929); Borbély AndorNagy Júlia, Magyarország I. katonai felvétele II. József korában (Térképészeti Közlöny, 1932); Eperjessy Kálmán; Az első katonai adatfelvétel (1782–1785) országleírásainak forrásértéke (Agrártörténeti Szemle 1961); Eperjessy Kálmán, Fejér megye katonai leírása II. József korában (Fejér Megyei Történeti Évkönyv 1977); Csendes László, Országleírás, földrajz, történelem, 1782–1785 (Budapest, 1973).

A mezőgazdaság egyes ágaira vonatkozólag már említett felsőbb oktatások közzétételén kívül, melyek szélesebb körben igyekeztek többet ígérő eljárásokkal megismertetni a gazdálkodókat, a felvilágosult abszolutizmus öntevékeny helyzetfölmérésre és a hagyományos módszereken túlmutató javításokra is iparkodott ösztönözni a nemességet gazdasági egyesületek alapításának szorgalmazásával. Lásd erről: Kárffy Ödön, Az első erdélyi földművelő egyesület működése, 1769–1772 (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898); A. CsetriC. Engel, Prima lucrare agronomica din Transilvania (Terra Nostra. Culegere de materiale privind istoria agriculturii in Romania. Ed. E. Mewes. II. Bucuresti, 1971); ifj. Barta János, Mária Terézia mezőgazdasági társaságai. Kísérlet a Habsburg-monarchia nemességének aktivizálására (Agrártörténeti Szemle 1981).

Mária Terézia oktatásügyi reformjáról átfogóan: Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980). — Az elemi iskolák és a gimnáziumok számára több természetrajzi munka jelent meg, mellettük olyan is, mely a mezőgazdasági ismereteket állította a középpontba: Materia tentaminis publici ex historia naturali ad usum oeconomiae ruralis accommodata, quod ex institutionibus Bernardi Benyák subivit I. Láng (Pestini, 1778). Majd napvilágot látott Révai MiklósMitterpacher művének felhasználásával irt – könyve: A mezei gazdaságnak folytatásárul a Magyar Hazának és ehhez kapcsoltatott Vidék tartományoknak nemzeti oskolái módjához alkalmaztatott tanúságok (Buda, 1780). — Vízépítő és földmérő mérnököknek főképp a kamarai szolgálat céljára való képzését szolgálta a szempci, majd Tatára áthelyezett collegium, lásd Fináczy Ernő, A gazdasági felsőbb szakoktatás kezdetei Mária Terézia alatt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Fináczy Ernő, Újabb adalékok a szempci collegium történetéhez (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1901). — A Nagyszombatból Budára, majd Pestre áthelyezett egyetem filozófiai karán Mária Terézia mezőgazdaságtan, majd II. József állategészségügyi tanszéket létesített. Az előbbinek Mitterpacher Lajos lett a vezetője, aki előzőleg már a bécsi Theresianumban is tartott hasonló vonatkozású előadásokat, amint erről megjelent munkái tanúsítják: lásd Mitterpacher, Adumbratio nationum oeconomicarum, quae nobili juventuti in Collegio c. r. Theresiano dabantur (Vindobonae, 1773); lásd Mitterpacher, Entwurf der ökonomischen Kenntnisse, welche in dem k. k. Theresianum der adel. Jugend beygebracht wurden (Wien, 1773); lásd Mitterpacher, Sätze aus der Naturgeschichte der Pflanzen, des Acker- und Weinbaues (Wien, 1775); lásd Mitterpacher, Anfangsgründe der physicalischen Oeconomie (Wien, 1776); lásd Mitterpacher, Sätze aus der Naturgeschichte der Thiere und aus der sämmtlichen Viehzucht (Wien, 1778); ezek azonban csupán előzményei voltak a főiskolai oktatás céljára irt fő művének: lásd Mitterpacher de Mitternburg, Elementa rei rusticae in usum academiarum Regni Hungarie conscripta (Budae, 1777–1794), melyet azután fontosnak tartottak a Habsburg-Lotharingiai-ház lombardiai tartományának szükségletére olasz nyelven is közkinccsé tenni: lásd Mitterpacher de Mitternburg, Elementi d'agricoltura. Tradotti in italiano, con note relative all'agricoltura Milanese (Milano, 1784). Vesd össze Éber Ernő, A mezőgazdaságtan első hazai tanszéke és első tanára: Mitterpacher Lajos. (A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1962); — Az állatorvostani tanszék létrejöttéről források: Dokumentumok a magyar állatorvosi oktatás történetéhez. I. 1786–1810. Szerkesztette Bakonyi Ferencné (Az Állatorvosi Egyetem Központi Könyvtárának Kiadványai. 3. Budapest, 1987) és első vezetőjének beköszöntő beszéde, aki előzőleg már a járványos és sebesülésből eredő állatbetegségekről, a ménesekről, a lótenyésztésről írt könyvek magyarra fordítása által érdemeket szerzett: A. Tolnay, Von der Nothwendigkeit und dem Nutzen der Thierarznei, besonders für Ungarn. Eine akademische Rede bei Antritt sines Lehramtes (Pest, 1787). Lásd Kotlán Sándor, A magyar állatorvosképzés története (Budapest, 1941); Kotlán Sándor, A magyar állatorvosképzés 175 éves múltja (Az Állatorvostudományi Főiskola jubileumi évkönyve, 1787–1962. Budapest, 1962).


Javítások a hagyományos gazdálkodáson
Tartalomjegyzék