Mária Terézia (cikk)

A Múltunk wikiből

A királyi famíliákat sosem kötötte az írott-íratlan örökösödési rend. Első mindenkor a dinasztia érdeke, annak fennmaradása, s ha másképpen nem megy, ám folytatódjék leányágon. Az előző évszázadok angol, svéd, spanyol királynői, francia régensnők, a kortársi orosz példa adhattak erőt VI. Károlynak és a megbízottjaként működő diplomatahadnak, hogy keresztülhajtsák a Pragmatica Sanctio európai és mellékesen magyar elfogadtatását és ezzel biztosítsák az akkor még gyermek Mária Terézia örökösödési jogát. Tankönyveinkben egyszer fordul elő a Pragmatica Sanctio kifejezés, „törvényes szentesítés”, de a Habsburgoknál egymást követték a Pragmatica Sanatiók. Inkább családi megállapodások ezek a német és spanyol Habsburgok között. Ez az egy azonban bevonult az európai történelembe; tudjuk, igen viharos körülmények között.

Bajorországot kivéve mindenki igent mondott a Pragmatica Santióra. De amikor 1740-ben érvénybe kellett volna lépnie, az európai kis- és nagyhatalmak sorban szegték meg szavukat. Azonnal megmutatkozott, hogy a legveszélyesebb ellenfél a fiatal, energikus és mindenre elszánt porosz király, II. Frigyes lesz. Ebben a helyzetben, már az első harcok idején komoly támogatást kapott az ifjú királynő a dunántúli megyéktől. Azok nemesi felkelését a szatmári béke szerzői, az udvar feltétlen hívei, Pálffy János és Károlyi Sándor mozgósították. Nagyméretű segítséget azonban csak az országgyűléstől lehetett kérni és kapni.

Vannak olajnyomatszerű történeti közhelyek, amelyek mélyebben hatnak, mint a valóság. Ilyen Mária Terézia, a gyászruhás fiatalasszony képe, karján csecsemő fiával, a leendő II. Józseffel, amint Pozsonyban, az ország akkori fővárosában segélykérően a rendek elé lép. A rendek meghatódnak a síró királynő látványától és vitam et sanguinem kiáltással ajánlkoznak védelmére. Valahogy így volt, de mégsem így.

1741. szeptember 11-én történt a híres megajánlás a királyné valóban megható, latin nyelvű – magyarul nem tudott – beszédére. Maga a sokat idézett felajánlás szinte gyakorlattá vált már az előző országgyűléseken. Szólam volt az „életünket és vérünket”, s korántsem szép ifjú nőkhöz, hanem keménykezű, kemény állú férfi Habsburgokhoz intézték. De a jelenet valóban megkapó volt, és a királynő hálából kilenc nap múlva el is hozta a hathónapos Józsefet, s megmutatta a lelkes magyar rendeknek. A következő hónapokban a magyar rendek részben nemesi felkeléssel, részben paraszti hadak állításával adtak segítséget Mária Teréziának, akit egész Európában „a magyar királynő”-nek hívtak. Trónját persze nem annyira a huszárok bravúrjai mentették (meg, mint az a tény, hogy a rebellisnek ítélt és a porosz politikai kalkulációkban is szereplő Magyarország ahelyett, hogy hátba támadta volna Ausztriát és elszakadt volna, inseparabiliter, elválaszthatatlanul kapcsolódott az örökös tartományokhoz, az uralkodóházhoz. Ez politikai meglepetés volt, tulajdonképpen a résztvevők számára is, és hozzájárult Anglia és Hollandia elkésett, de végül is megérkező támogatásához. Ebből következett azután az a valóban meglevő rokonszenv, amellyel Mária Terézia Magyarország, vagy szorítsuk pontosabbra a fogalmat, a magyar rendek politikailag döntő rétege iránt viseltetett. Ennek sokféleképpen adta jelét: gondoljunk a Terezianum, a magyar testőrség vagy a Szent István-rend alapítására.

Bár bennünket Mária Terézia főként mint magyar királynő érdekel, de nem feledhető, hogy ő önmagát elsősorban az örökös tartományok, Cseh- és Morvaország és a maradék Szilézia úrnőjének tartja, s hogy 1745 óta, amikor férjét, Lotharingiai Ferencet császárrá választják, a birodalom ügyeiben is állást foglalhat. Európai befolyása széles körű, ennek bemutatására vázoljuk tizenhat gyermeke közül (figyelemre méltó ez a „genetikai” siker) néhánynak a helyzetét.

A trónörökös József, római király, apja korai halála után ő lesz a császár. Lipót toscanai nagyherceg feleségével, Mária Lujzával, a spanyol király leányával, a felvilágosult abszolutizmus egyik első képviselője Európában. Mária Karolina is a spanyol Bourbon család tagjával házasodott össze, férje a nápolyi és szicíliai király. Miksa a Német Lovagrend nagymestere, kölni érsek és választófejedelem egy személyben. Mária Krisztina, a kedvenc leány, Szász-tescheni Albert, előbb magyarországi helytartó felesége, majd férjével Belgiumba kerül, és egészen a forradalmi válságig ott képviseli a bécsi kormányzat szempontjait. A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. Ugyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[1] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldog, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[2] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[3]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[4] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglalkoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[5] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[6]

Mária Terézia bölcs volt, szorgalmas, óriási munkabírással szinte halála órájáig dolgozott, de egy nyelven sem írt helyesen. Tanácsosaihoz intézett német feljegyzései hemzsegnek a hibáktól. Családtagjainak franciául irt – így dívott ez ekkor Európában, és lotharingiai férje iránti tisztelete is ezt diktálta –, de persze szintén nyelvtani és ortográfiai hibákkal. Amíg fiatal volt, életét kitűnően megszervezte. A munka, a családias együttlétek és a szórakozások jó arányban váltogatták egymást. Mikor férjét elvesztette, merőben a munka és hitélete kötötte le, és a gond gyermekei, unokái sorsa felett. Uralkodói hivatását igen komolyan vette. Szerette vagy szeretni akarta a kormányzása alá tartozó népeket. Gyűlölte a háborút, amibe országai előbb őmiatta, azután már a politikai bonyodalmak miatt belesodródtak. Zokogott, amikor beleegyezett Lengyelország felosztásába. De aztán gondoskodott Galícia betagozódásáról és a kemény kormányzati módszerekről.

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Maria-Theresien-Denkmal in Wien
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró. A császárnő szerény apródjaként látható a szobor alján Haugwitz miniszter, a kormányzati rendszer újjászervezője, Martini. a nagy jogász, Sonnenfels, a közgazdász-tudós, van Swieten, a kiváló orvos, az egyetemi oktatás újjáalakítója s sok más között ott látható Gluck, Haydn s a gyermek Mozart. E látszólagos statiszták tették naggyá a főalakot: a gazdasági és a kulturális élet nagy fellendülése elsősorban nekik tulajdonítható. Bár tagadhatatlan: a történetírás joggal beszélhet teréziánus korszakról. Az ő szorgalma, sokoldalú érdeklődése s főként kitűnő ítélőképessége és emberkezelése kellett ahhoz, hogy a szétesés mélypontjából a jólét és tekintély nagyságába emelkedjék a monarchia. Van komikum is a bécsi szobormegoldásban, de van benne igazság is. A magyar teréziánus korszakról Fadrusz János egykori pozsonyi szobra ad művészi és igaz megfogalmazást.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A pozsonyi Mária Terézia szobor. Fadrusz János alkotása. A cseh légionáriusok lerombolták.
A lendületes női alak két oldalán két figura: egy dolmányos magyar nemesúr az egyik oldalon, egy bizakodó parasztember a másikon. Vagyis: Mária Terézia támaszkodott a nemességre, annak adott engedményekkel, főként a nemesi adómentesség törvénybe iktatásával tette magát kedveltté. De okulva a birodalomszerte jelentkező válságtünetekből, a súlyos csehországi parasztmozgalmakból, mintegy eléje ment a magyar parasztság problémáinak. A két mellékalak egyben a teréziánus időszak két korszakát is szimbolizálja. A rendi előjogok tiszteletben tartása, a hagyományápolás az első húsz esztendőt jellemzi. 1765-től kezdődően mindinkább a felvilágosult abszolutizmus jegyei mutathatók ki az egész uralmi rendszeren. De a korszaknak nevet adó uralkodónő öregszik, s mély vallásossága sokszor akadályozza a felvilágosult gyakorlat terjedését. Kétségbeesetten tiltakozik a felvilágosodás „cinizmusa” ellen, megtiltja közel negyvenéves fiának, hogy a „velőkig romlott” Voltaire-t meglátogassa. Ugyanakkor a felvilágosodás élgárdája erősödik Bécsben, az ő környezetében is. Szigorúan katolikus uralkodó. „A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, és bennünket minden támasztól megfosszanak… Mint politikus beszélek: nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”[7]

Kiemelt, kitüntetett protestánsokat is, ha semmi áron sem lehetett őket katolikus hitre áttéríteni, esetleg egy házasság révén, mert házassági tervekkel szenvedélyesen foglalkozott, de bízni nem bízott bennük. Magyarországon gyakran megfordult, de csak egyháznagyokat vagy teljesen megbízható katolikus híveit tisztelte meg látogatásával. A nagy protestáns területek, a Tiszántúl, Erdély nem találkozhattak vele. Özvegyen már alig mozdult ki Bécsből-Schönbrunnból.

Férjem 56 évet, 8 hónapot, 10 napot élt” – summázta azon a kis cédulán, melyet halála után imakönyvében megtaláltak – „1765. augusztus 18_án este fél tízkor halt meg. Tehát 680 hónapot, 2598 és fél hetet élt.”[8] Aztán saját hátralévő napjait számlálta, korán öregedve, elnehezedve. De nem kímélte magát, mint ahogy Lipót Firenzéből hazalátogatva szintúgy nem kíméli anyját titkosírással írt naplójában:

„A császárnő [sic!] egészségileg elég jó állapotban van [1778-ban írja Lipót a naplót], bár kora és testes volta miatt elég nagy nehézséget okoz neki a járás. Ha jár, alig kap levegőt, s mert állapota zavarja, erőlteti a gyors járást. Így hangulata egyre rosszabb, nagyon lehangolt. Romlik emlékezőképessége is, gyakran elfelejt dolgokat, saját rendelkezéseit, megismétel dolgokat, és ebből nagy zűrzavar támad. Romlik kissé a hallása is, ez biztonságát, aktivitását veszélyezteti. A családi és állami ügyekben egyszerűen hagyja, menjenek a dolgok a maguk útján, s ezalatt folytonos imádkozással, ájtatoskodással foglalkozik. Bizalmatlan saját magával és másokkal szemben. Már semminek sem örül, folyton egyedül van, szinte melankóliába süppedve… Folyton azon panaszkodik, hogy jó törekvéseit már senki sem támogatja, hogy már nincs senki támasza, akiben megbízhatna. Így már nem tud kötelességeinek eleget tenni, így nem fog üdvözülni sem. Vissza akar vonulni, le akar mondani a kormányzásról, mert érzi, hogy már mindenkinek terhére van. De úgy gondolom, ezt sosem fogja megtenni; nem fog visszavonulni, nem mond le… Gyakran ad ki beosztottnak olyan utasítást, hogy feletteséről írjon jelentést. Az ilyen írások a szobalányok rendetlensége folytán hol a császár (II József), hol más, esetleg az érintett személyek kezébe kerülnek, és az ilyesmiből igen káros zavarok támadnak. A császár és a közte levő véleménykülönbségekről mindenki tud…”[9]

Ez lett volna a vég? Aligha. Való igaz, hanyatlását ő maga is érezte, panaszkodott emiatt, a bajokat túlhangsúlyozta, hallás- és memóriazavarait emlegette, önmagát lejáratva. A bajok férje halálával kezdődtek, és az évek során nyilván rosszabbodtak. Mégis, számunkra megmarad a szobrok királyné-asszonya, aki okosan-ravaszul-taktikusan, de becsületre törekedve kormányozta Magyarországot. Tudta, hogyan bánjon magyar híveivel, hogy azok száma sokasodjék. Becsülje meg a magyarokat – intette Mária Krisztinát annak idején, amikor Pozsonyba került. Mindenkihez legyen jó szava, tartson „asztalt” a köznemesek számára is. A legpontosabban 1774-ben fogalmazott, amikor Miksa fiát, a későbbi mainzi érseket még magyar helytartónak szánta: „A monarchia legfontosabb és egyben legkellemesebb méltóságát az tölti be, aki Magyarország helytartója. Olyan nemzet élére kerül – miközben nincs messze Bécstől –, amely nemzetnek sok érdeme van, melynek köszönhetem, hogy elődeim trónját megtarthattam. Mindig ragaszkodást mutatott irántam, és készséggel hajtotta végre kívánságaimat. Ha követed példámat, bizalmat és szeretetet mutatsz [!] iránta, meglátod, sokat várhatsz e nemzettől. E felismerést elhunyt atyádnak köszönhetem, aki egyedül ismerte jól e népet. Magad is boldog leszel, ha ezt a népet boldoggá teszed…”[10]

Lábjegyzetek

  1. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 300–301.
  2. Ugyanott 391.
  3. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867– 1868. I. 203–204.
  4. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 320.
  5. Ugyanott, 363.
  6. Ugyanott 388.
  7. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867–1868. II. 157.
  8. Közli: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 520. (Az özvegy megszámolta azt is, hány órát élt elhunyt férje: 496 992 óra az eredmény; boldog házasságának óraszáma: 258 744.) — Idézi: V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese. Paris, 1973. 262.
  9. Közli: Wandruszka, Leopold II. WienMünchen, 1963–1965. I. 337–339.
  10. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth. Wien, 1881. II. 320.

Irodalom

Mária Teréziáról számos életrajzot írtak. Mar említettük A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879) az életet és közéletet ábrázoló tízkötetes monográfiáját. „Csak” kétkötetes és mindössze hetven éves E. Guglia, Maria Theresia. Ihr Leben und ihre Regierung (MünchenBerlin, 1917), H. Kretschmayr, Maria Theresia (Leipzig, 1938) pedig ötven éve jelent meg. Az újabb külföldi irodalomból a fentebb felsorolt évfordulós tanulmányköteteken kívül: Maria Theresia (Salzburg, 1979). Az angol, illetve francia életrajzok közül C. A. E. Macartney, Maria Theresa and the House of Austria (London, 1969) és V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese. Du baroque aux Lumieres (Paris, 1973) említendő. Magyar életrajza: Marczali Henrik, Mária Terézia, 1717–1780 (Budapest, 1891, reprint Budapest, 1987); legújabban: ifj. Barta János, Mária Terézia (Budapest, 1988).

Az uralkodónő levelezését II. Józseffel, többi gyermekével, különleges gonddal Marie Antoinette-tel levelezett) kiadta A. Arneth, Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. I–III. (Wien, 1867–1868); A. Arneth, Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. I—IV. (Wien, 1881). Válogatás, részben német fordításban: Fr. Walter, Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl (Darmstadt, 1968). A császárné és az udvar életére ezeken kívül talán a legfontosabb udvarmesterének naplója: Aus der Zeit Maria Theresias. Tagebuch des Fürsten J. J. Khevenhüller-Metsch. I–VII. 1742–1776. Hrsg. R. Khevenhüller-MetschH. Schlitter (Wien, 1907–1925).

Kaunitz rövid, töredéknek minősített életrajza: A. Arneth, Biographie des Fürsten Kaunitz. Ein Fragment (Wien, 1899). Porosz hangvételű Georg Küntzel, Fürst Kaunitz-Rittberg als Staatsmann (Frankfurt am Main, 1923); G. Klingenstein, Der Aufstieg des Hauses Kaunitz (Göttingen, 1975). Borié államtanácsosról: Ember Győző, Egy katholikus államférfi a XVIII. században (Regnum. Egyháztörténeti évkönyv 1936). II. József sokat vitatott nyelvrendeletének Kaunitzhoz fűződő előtörténetét részletesen megírtam: É. H. Balázs, La Hongrie a la charniere des XVIIIe–XIXe siecles. Anatomie d'une crise de conscience (Les „petits Etats” face aux changements culturels, politiques et économics de 1750 a 1914. Ed. D. Kosáry. Lausanne 1985. 69–77). Zinzendorf naplóinak 6. kötete (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zinzendorf-Nachlaß) tartalmazza az 1761. évet, és beszámol Kaunitz nyelvrendelet-tervezetéről. XV. Lajos apósa, Lotharingia hercege, a lengyel Leszczyński Szaniszló, engedelmeskedve a francia abszolutizmus igényeinek, 1748. szeptember 27-én tiltotta el a német nyelv használatát, és kötelezővé tette a franciát, nemcsak hivatalos iratok, hanem magánügyletek írásba foglalása esetén is. A kemény szankciókkal terhelt rendelkezést Kaunitz mint párizsi követ ismerte, és mintának tekintette.


Az osztrák felvilágosult abszolutizmus személyi meghatározói
Tartalomjegyzék Kaunitz kancellár