Mészáros Lázár

A Múltunk wikiből
Baja, 1796. február 20. – Eywood, Anglia, 1858. november 16.
honvéd altábornagy, hadügyminiszter
Wikipédia
Mészáros Lázár portréja.jpg
Mészáros Lázár portréja
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.

Spira György

A külön magyar kormány hivatalba lépése

Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd. Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

Augusztus havának fejleményei

A képviselőház ugyanis augusztus 1-én készült megkezdeni a 200 ezer újonc megszervezésének mikéntjére vonatkozó – Mészáros Lázár által beterjesztett – törvényjavaslat vitáját. Néhány nappal előbb azonban híre érkezett egy frankfurti döntésnek, amely arra kötelezte valamennyi német állam hadseregét, hogy augusztus 6-án vegye fel az egységes Németország színeit, s ezzel jelképesen vesse alá magát Frankfurtnak. Batthyány pedig a katonaállítási törvényjavaslat letárgyalása előtt szerette volna tisztán látni; hogy ennek a döntésnek az osztrák fegyveres erők is engedelmeskedni fognak-e vagy sem. Mert a képviselőház illetékes választmánya a katonaállítási javaslat előzetes bizottmányi tárgyalása során annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kiállítandó újoncmennyiséget nem volna szabad – a javaslatot követve – teljes egészében a császári hadsereg erősítésére fordítani, hanem legfeljebb az itthon állomásozó magyar sorezredeket kellene kiegészíteni az újoncok egy részének igénybevételével, az újoncok nagyobbik hányadát pedig újabb honvédzászlóaljak alakítására kellene felhasználni, s ugyanerre az álláspontra helyezkedett ekkor Kossuth is. Batthyány ellenben kitartott amellett, hogy Magyarországnak továbbra sem szabad újabb honvédzászlóaljak szervezésével kísérleteznie – legalábbis addig, amíg a külső körülményekben valamilyen kedvező fordulat nem megy végbe. A szóban forgó frankfurti döntést viszont éppen ilyen kedvező fordulatnak ítélte. Hiszen az osztrák fegyveres erőknek az egységes német hadseregbe való beletagozódása egyszerre törvényes ürügyet teremtett volna a magyar hadseregnek a császári hadseregtől történő elkülönítésére.

Batthyány tehát augusztus 1-én a radikálisok és Kossuth tiltakozása ellenére is keresztülvitte, hogy a képviselőház a katonaállítási törvényjavaslat vitáját halassza el egy héttel, majd Mészáros Lázárt délvidéki szemleútra küldte, s ezzel még egy heti haladékot szerzett magának. Ez a két hét azonban teljesen hiábavalóan ment veszendőbe. Mert az osztrák ezredek zászlóira augusztus 6-án valóban feltűzték ugyan a német nemzeti színű szalagokat, másnap viszont a német egységnek ezeket a jelképeit Latour parancsára ismét eltávolították róluk, s így minden a régiben maradt. És – hogy az ebből következő gondok ne járjanak egyedül – e két hét eltelte előtt, augusztus 12-én az udvar is visszatelepült Innsbruckból Bécsbe, az uralkodó pedig ennek ürügyén két nap múlva már vissza is vonta a nádornak adott ideiglenes törvényszentesítési felhatalmazást, ezzel érthetően még csak felfokozva Batthyányéknak a katonaállítás kérdésével kapcsolatos aggályait.

A katonaállítási javaslat vitájának elhalasztása után a képviselőház Eötvösnek az elemi oktatás megreformálása érdekében kidolgozott törvénytervezetét tűzte napirendjére. A javaslatban az állott, hogy be kell vezetni az általános tankötelezettséget (fiúkra vonatkozólag 12, leányokra nézve 10 éves korig), s az elemi oktatást ingyenessé kell tenni, továbbá ki kell mondani hogy „a vallásos oktatást a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől [azaz az állami iskolák keretein kívül] veendik”.[1] És a képviselőház az előterjesztést (kisebb – a klérus megnyugtatásara szolgáló – módosításokkal) el is fogadta.

A törvényjavaslatból azonban mégsem lett törvény. A felsőház ugyanis, mivel a tervezet életbe léptetése – az eszközölt módosítások ellenére is – számottevően korlátozta volna az egyháznak a népoktatás menetébe való beleszólását, a javaslatot augusztus 25-én egyszerűen levette napirendjéről, s ebbe végül a kormány is szó nélkül beletörődött, nehogy ürügyet teremtsen a vallásos tömegeknek a forradalom ellen uszítására.

Közben pedig hasonlóan sovány eredményekkel zajlott le Mészáros délvidéki szemleútja is, amelyre az adott okot, hogy a Bácskában és a Temesközben ekkor már csaknem két hónapja folyt magyarok és szerbek véres testvérháborúja, a győzelmet azonban, bármekkora pusztulást okoztak is a harcok a lakosság soraiban mindkét oldalon, ez ideig egyik félnek sem sikerült kivívnia.

A karlócai gyűlés után ugyanis vagy 20 ezer délvidéki szerb – nagyrészt határőr – fogott fegyvert a magyar forradalom ellen, s a felkelőkhöz azután Stevan Knićanin ezredes vezetésével 10–12 ezer szerbiai önkéntes is csatlakozott, úgy hogy a felkelőhad létszáma hamarosan ötszörösére nőtt a véle szemben álló sorkatonaságénak. A felkelők azonban erőfölényüket nem tudták kellőképpen kamatoztatni, mivel jó ideig beérték azzal, hogy kisebb csoportokban meglepetésszerű rohamokat intézzenek a környékbeli magyar (és német) lakosságú falvak és városok ellen. Másfelől viszont az ebből fakadó előnyöket magyar részről sem használták ki; a felkelőkkel titkon összejátszó temesközi főhadparancsnok, Anton Piret báró altábornagy ugyanis – ahelyett, hogy összpontosított támadásokat indított volna a felkelők egyes csoportjai ellen – csapatait a fenyegetett települések védelmezésének ürügyén maga is ezerfelé szórta szét.

És a helyzet akkor sem változott, amikor a magyar kormány megkezdte a délvidéki haderőnek részint honvédzászlóaljakkal, részint néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt – egymást váltó – nemzetőri alakulatokkal való megerősítését, s a sereg élére önálló parancsnokot is állított Bechtold Fülöp báró altábornagy kassai hadosztályparancsnok személyében.

Bechtold odaadása ugyanis semmivel sem múlta felül Piret-ét. Ő tehát július 14-én támadást indított végre a felkelők legfőbb erőssége a körülsáncolt Szenttamás ellen, mielőtt azonban a támadás komolyabban kibontakozhatott volna, már el is rendelte a visszavonulást, s azután heteken keresztül tétlen szemlélője maradt a felkelés terjedésének.

Számottevő fordulatot pedig a hadügyminiszter szemleútja sem idézett elő. Mert Mészáros, igaz, utasításban adta a Szenttamás elleni támadás mielőbbi megismétlését, majd visszatérve a fővárosba újabb csapaterősítéseket is vezényelt a Délvidékre, s Bechtold augusztus 19-én valóban támadást intézett Szenttamás ellen másodszor is, csakhogy a támadás az ő árulással felérő hanyagsága miatt ezúttal is tökéletes kudarcba fulladt.

Közben – 16-án – végre megkezdődött a katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája. Mivel azonban Batthyány gondjai augusztus első felében sem enyhültek, sőt – amennyiben a törvények szentesítésének a joga ismét kikerült a nádor kezéből – még súlyosbodtak is, vitaalapul a kormány most is csak eredeti törvényjavaslatát terjesztette a ház elé. A baloldali képviselőcsoportnak tehát megint sorompóba kellett lépnie. S Teleki, Nyáry és Perczel meg a többi radikális felszólaló csakugyan meg is mozgatott minden követ, kivált arra figyelmeztetve, hogy a császári hadsereg tisztikara eddig vajmi kevés jóindulatot mutatott Magyarország polgári átalakulásának az ügye iránt, s hogy ezért megbocsáthatatlan könnyelműség volna az ország védelmére hivatott újoncokat ennek a tisztikarnak a kezére adni.

Mészáros azonban a vita során kereken elutasította a radikálisoknak azt az indítványát, hogy az újoncokat kizárólag újabb honvédzászlóaljak alakítására használják fel, s Mészáros álláspontját határozottan támogatta Batthyány is: Holott éppen Batthyány ekkor már nemcsak Jellačić és az osztrák kormány szerepének ellenforradalmi mivoltával volt tisztában, hanem minden jel szerint azt is kezdte felismerni, hogy Jellačićnak és az osztrák kormánynak magában az udvarban is van hátvédje, sőt, hogy Jellačić és az osztrák kormány valójában nem is több, mint eszköz ennek a mögötte megbúvó udvari kamarillának a kezében. Hiszen egy augusztus 3-án kelt hírlapi cikkében például – amelyet nézetei radikalizálódásának bizonyságaként nem a hivatalos Közlöny-ben vagy a kormány félhivatalosának számító Pesti Hírlapban, hanem Kossuth július elején megindított szócsövében, a Kossuth Hírlapjában tett közzé – maga is azt fejtegette, hogy Ausztriában távolról sem az osztrák kormány az úr, minthogy BécsbenMetternich politicájának nehány összeszedett reminiscentiája titkos kormányzást gyakorol, melly a felelős ministerium fölött áll”.[2] 15-én pedig egyik kiáltványában arra is felhívta a figyelmet, hogy a bécsi kulisszák mögött mindinkább felemeli a fejét „egy alávaló párt, melly Jellachichot vak eszközeül használja”.[3]

Egyszóval ekkor már Batthyány is látta, hogy a veszély nagyobb, mint amekkorának korábban képzelte, s ezért ekkor már ő is elengedhetetlennek ítélte a forradalom védelmére igénybe vehető fegyveres erők nagymérvű további gyarapítását. Amikor tehát éppen ez idő tájt nyilvánvalóvá lett, milyen keveset érnek az előzetes katonai kiképzés nélkül táborba vezényelt s harctéri szolgálatot amúgy is csupán néhány hétig teljesítő nemzetőri alakulatok, augusztus 13-án ismét a honvédekhez hasonlóan tartós szolgálatra vállalkozó önkéntesek toborzását írta elő az ország törvényhatóságainak. Az újabb önkéntesek kiállítását azonban – a honvédekétől eltérően – valóban mindenestül a törvényhatóságokra bízta, s arra is gondosan ügyelt, hogy a belőlük szerveződő alakulatokat már ne honvédzászlóaljaknak, hanem „önkéntes nemzetőri csapatok”-nak kereszteljék el. Mert ha azt most már tudta is, hogy Magyarország ellenségei magában az udvarban is megtalálhatóak, azt továbbra sem akarta elhinni, hogy az udvarban mindenki ellensége Magyarországnak. S mert akikről az udvari emberek közül még mindig jóindulatot tételezett fel, azoknak a jóindulatát továbbra is igyekezett megőrizni.

A veszély közelségének tudata azonban ekkor már a liberális képviselőkön is kezdett eluralkodni. A katonaállítás kérdésének megvitatásakor tehát a képviselők többsége, bár továbbra sem tette magáévá azt a baloldali álláspontot, amely szerint ezentúl kivétel nélkül minden újoncot honvédzászlóaljak alakítására kellene felhasználni, makacsul ragaszkodott a bizottmányi javaslathoz, amely megengedte ugyan, hogy az újoncok egy részét a Magyarországon állomásozó magyar sorezredek létszámának a gyarapítására vegyék igénybe, az újoncok nagyobbik hányadával kapcsolatos célt viszont maga is újabb honvédzászlóaljak létrehozásában jelölte meg. S mivel ettől az állásponttól, amelyet Kossuth is teljes ékesszólásával képviselt, a többség láthatóan nem volt eltántorítható, a kormány végül Batthyány igyekezete ellenére is elejteni kényszerült Mészáros előterjesztését.

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

Közben pedig tovább fokozta erőfeszítéseit Kossuth is, aki szintén arra számított, hogy Batthyányék üres kézzel fognak megtérni Bécsből. Élve tehát azzal az alkalommal, hogy a képviselőház most éppen az általa beterjesztett költségvetési tervezettel foglalkozott, mindenekelőtt keresztülvitte, hogy a ház megszavazzon egy, a költségvetési javaslat keretei közül kiemelt külön törvényjavaslatot, amely a kormányt feljogosította a július 11-én már megajánlottnál is nagyobb összegű, 61 millió forintnyi hitel igénybevételére és megengedte, hogy ha a szóban forgó 61 millió az ország közjövedelmeiből nem tellenék ki, akkor a hiányzó összeg előteremtéséről a kormány nemesfémfedezet nélküli papírpénz kibocsátásával gondoskodjék. Majd figyelmét a honvédelem – hatáskörébe egyébként nem tartozó – kérdéseire összpontosította, s Szemerét, aki ekkor egy személyben helyettesítette mind Batthyányt, mind az augusztus 26-a óta ismét a délvidéki táborban időző Mészárost, s aki a helyzetet ekkortájt nagyjából hozzá hasonlóan ítélte meg, rávette arra, hogy 29-én egy körrendeletben minden további nélkül utasítsa a törvényhatóságokat az újoncösszeírásnak az országgyűlés által már elfogadott, de még szentesítetlen katonaállítási törvény alapján történő azonnali megkezdésére. Ezzel pedig – ha egyelőre még mindig nyitva maradt is az a kérdés, hogy az újoncokból végül mind egy szálig honvédek lesznek-e – a forradalom tábora mindenképpen megtette a döntő lépést az ellenforradalom közvetlenül küszöbön álló támadásának méltó elfogadására.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását), mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán ő meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Batthyány pedig – miután a bizalomnyilvánításhoz most már a ház egésze csatlakozott – végül is engedett, s másnap már meg is nevezte miniszterjelöltjeit, akiknek az együttesében első kormányának tagjai közül mindössze Deák, Eötvös és Mészáros szerepelt továbbra is, új emberekként pedig legfeljebb olyan, a liberális nemesség jobbszárnyához tartozó politikusok kaptak helyet, amilyen például az eddig Deák mellett álladalmi altitkárként szolgáló Ghyczy Kálmán vagy az áprilisban jászkun főkapitánnyá kinevezett Szentkirályi Móric volt, s – a június óta Erdély királyi biztosának tisztét ellátó Vay Miklós báró koronaőr személyében – akadt egy konzervatív miniszterjelölt is.

A pákozdi győzelem és következményei

A képviselőház ezért október 1-én elnökének, a békepárti ifj. Pázmándy Dénesnek az indítványára pótlólag beválasztotta a bizottmányba az első Batthyány Lajos-kormány tárcájáról le nem mondott két tagját, Szemerét meg (a Délvidékről éppen ekkor visszaérkezett) Mészárost, majd két nap múlva a felsőház is delegálta a bizottmányba négy liberális tagját, Perényi Zsigmond bárót, Ugocsa vármegye és id. Pázmándy Dénest, Fejér megye főispánját, valamint Esterházy Mihály grófot és (Erdély képviseletében) Jósika Miklós bárót, az írót.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Mert Bechtold lemondása után átmenetileg maga Mészáros hadügyminiszter állott ugyan a délvidéki csapatok élére, s ő szeptember 21-én harmadízben is kísérletet tett Szenttamás megvételére, a támadást azonban Szenttamás védőinek ez alkalommal is sikerült visszaverniök.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

Ezzel azután egy álló hétig tartó huzavona kezdődött, amely – miközben az orosz csapatok immár a Duna bal partján történő visszavonulás lehetőségét is mind kétesebbé tették – végül azzal zárult, hogy Kossuth hadügyminiszterré ugyan Aulichot, a honvédsereg egészének főparancsnokává pedig Mészárost nevezte ki, a fősereg vezérletét azonban Görgei kezében hagyta, Görgei pedig kijelentette, hogy még egyszer támadást kísérel meg Haynau ellen, és ha ez a támadás eredménytelen lesz, akkor engedelmeskedni fog az elvonulási parancsnak, ha viszont győzelmet arat, akkor hadműveleteit eredeti terveinek megfelelően továbbra is a Dunántúlon fogja folytatni.

Arad felé

Magyar részről viszont e Duna–Tisza közén át Szeged felé vivő utakat ekkor mindössze a Felvidékről visszavonult IX. hadtest egy része, valamint a közelmúltban Cegléd környékén újoncokból szervezett s egy hete Perczel parancsnoksága alá helyezett – nagyrészt még felfegyverzetlen – X. hadtest próbálta elállni. S hogy az ellenség előrenyomulását lassítsa, ez a kicsiny sereg július 20-án Turánál vakmerő támadást intézett ugyan Paszkevics egyik hadosztálya ellen, mikor azonban az ellenség erősítéseket is harcba vetett, mégiscsak meghátrálásra kényszerült, majd a következő napokban – bár a táborban tartózkodó Mészáros tiltakozott ellene s azután főparancsnoki tisztségéről is leköszönt miatta – Perczel parancsára egészen Szegedig vonult vissza. Ezzel pedig Perczel – jóllehet a visszavonulást a június 29-én előírt haderőösszpontosítás lehetővé tétele végett rendelte el – egyenesen megkönnyítette az ellenség dolgát. A teljes haderőösszpontosítást ugyanis a honvédsereg ténylegesen az ő Szegedre vonulása ellenére sem valósíthatta meg addig, amíg Görgei valahol Paszkevics hátában folytatta hadmozdulatait; Perczel visszavonulása tehát az adott körülmények közepette csupán arra volt jó, hogy Haynau előtt szabaddá tegye a Szeged felé vezető utat. S Haynau nem is késett kapni az alkalmon, úgy hogy Perczel Szegedre érkezésének a napján, július 29-én – noha számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni Komárom alatt és Pesten – 46 ezer emberével már ő is Szeged határában táborozott.

Közben pedig a helyzet a Királyhágón túl is válságosra fordult. Mert Bem a tőle megszokott mozgékonysággal csapást csapás után mért ugyan az Erdélybe több irányból betört ellenség egymástól különváltan támadó csoportjaira, s így megakadályozta, hogy az a Maros mentén rendeltetésének megfelelően eljusson az Alföldre és egyesüljön Paszkevics főerőivel, mivel azonban Ligyersz, akihez az annak idején Havaselvére menekült császári csapatok is csatlakoztak, együttvéve kétszer akkora erőkkel rendelkezett, mint ő, serege a szünet nélküli harcokban mindinkább megfogyatkozott, mígnem július utolsó napján elkövetkezett a véres segesvári ütközet, amelyben Petőfi is életét vesztette, majd augusztus 6-án a nagycsűri vereség is, s ez immár az erdélyi hadsereg teljes felbomlására vezetett.

És a nehézségek nem csak a harctereken lettek egyre nyomasztóbbak, hanem a politikai élet középpontjában is. Szemere például, hogy a küszöbön álló összeomlásért ne néki kelljen majd viselnie a felelősséget, július 24-én benyújtotta lemondását. S Kossuthnak, aki tudta. hogy a kormány feloszlása a pillanatnyi körülmények között általános fejetlenséget idézne elő, nagy nehezen sikerült elérnie, hogy Szemere végül mégis visszavonja a lemondást, ekkor azonban újból megmozdult a békepárt. A békepártiak ugyanis – abban a meggyőződésben, hogy az utóbbi hetek kudarcai végre kellőképpen aláaknázták Kossuth állásait – most már eljöttnek látták az időt Görgei hatalomátvételére. A képviselőház július 27-én Szegeden tartott zárt ülésén ezért – első lépésként – azzal a követeléssel hozakodtak elő, hogy Mészáros utódjául ismét Görgeit nevezzék ki a honvédsereg főparancsnokává. S indítványukat elfogadtatniuk nem sikerült ugyan – mert Szemere (aki Görgeire éppoly féltékeny volt, akár Kossuthra) nagy üggyel-bajjal keresztülvitte, hogy a ház egyelőre eltekintsen a határozathozataltól –, egyikük, Szunyogh Rudolf szabolcsi képviselő azonban az ülés végeztével ennek ellenére is nyomban kocsiba szállt, hogy immár közvetlenül Görgeihez forduljon, s magát a képviselőházi többség megbízottjának adva ki, felszólítsa őt a hatalom haladéktalan megragadására és a forradalom résztvevőinek legalább kegyelmet kieszközölni hivatott béketárgyalások azonnali megindítására.

Temesvár

Holott e sereg vezényletét július 30-án a Kossuth által Mészáros lemondása után másodszor is a honvédsereg főparancsnokává kinevezett Dembiński vette át, Dembińskinek meg Tiszafüred óta éppen elég oka volt arra, hogy Görgei működését a legnagyobb bizalmatlansággal figyelje.

Lábjegyzetek

  1. Törvényjavaslat az elemi oktatásról. Közölve: ugyanott 613–615.
  2. B—Y L., Pest, augusztus 3. 1848. Kossuth Hirlapja, 1848. augusztus 5. 31. szám 137. (Hogy e cikk szerzője csakugyan Batthyány, azt a cikket jegyző névbetűk természetesen nem teszik kétségtelenné, bizonyítja viszont a cikk gondolatmenete, mivel ez teljesen egybevág a következő jegyzetben idézendő – vitathatatlan hitelű – kiáltványéval. )
  3. Batthyány Lajos a dunántúli törvényhatóságokhoz, Pest, 1848. augusztus 15. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Kisnyomtatványtár. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 345. sz.

Műve

Mészáros Lázár szerepére lásd saját visszaemlékezéseit: Mészáros Lázár emlékiratai. Közrebocsátotta Szokoly Viktor. I–II. (Pest, 1866–1867),

Irodalom

A határőrvidék ügyében Mészároshoz intézett június 8-i királyi leiratot publikálta Thim II. Hogy a kormány júniusban feladta további honvédzászlóaljak szervezésére irányuló szándékát, azt elsősorban István főherceg ellenkezéséből eredezteti Urbán, A nemzetőrség. De hogy eredeti terveit a kormány a valóságban a maga elhatározásából másította meg, az félreérthetetlenül kiviláglik Mészárosnak és István főhercegnek az üggyel kapcsolatos iratváltásából (Országos Levéltár Nádori levéltár, István főherceg nádori levéltára, ministeri iratok 1848:1433 és 1524, illetve Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár a hadügyminisztérium iratai, általános iratok, kiadványok 1848:431 és 465).

Kemény vallomását azonban megerősítik olyan más békepártiak közlései is, akiknek a visszaemlékezései – mint Hunfalvyéi – csupán évtizedekkel később vagy – mint Pálffy Jánoséi – éppenséggel csak haláluk után láttak napvilágot, s megerősítik olyan személyek is, akik egyáltalán nem szorultak a császáriak előtti mentegetőzésre, mint például a forradalom bukása után emigrált és hazájába soha többé vissza nem tért Mészáros Lázár, továbbá az országgyűlés tagjai közé nem tartozott Duschek, akinek a kéziratos visszaemlékezéseit részletesen ismerteti Steier, Az 1849-iki trónfosztás, s végül az októberi bécsi felkelésben harcolt, majd pedig a magyar honvédseregbe beállt Adolf Tunes százados, akinek a vallomását egy 1849. július 16-án kelt auditor-jelentés örökítette ránk, Österreichische Staatsarchiv Kriegsarchiv ZStH Kriegsministerium PrA 1849:5613.