Móga János

A Múltunk wikiből
Brockó (ma: Brodské), Nyitra vármegye, 1784. december 25. (keresztelés) – Szászerked (ma: Archiud), Kolozs vármegye, 1861. november 10.
császári és királyi altábornagy
az 1848-49 évi szabadságharc első szakaszában a magyar hadsereg fővezére
Wikipédia
János Móga

Spira György

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Hanem István főherceg persze maga is tudta, hogy ha most nemet mondana, akkor ezzel helyzete Magyarországon egyszer s mindenkorra lehetetlenné válnék. Vállalta tehát a vezérletet, másnap pedig már el is utazott a táborba, s hogy ott kellő sikerrel működhessék, helyetteseként magával vitte Móga János altábornagyot, aki mint pesti hadosztályparancsnok már az előző hetekben is nagy segítségére volt az általa tervezett hatalomátvétel céljait szolgáló fővárosi csapatösszevonás szervezésében.

A pákozdi győzelem és következményei

A teljes cikk.

A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása

S ezeket a parancsokat késedelem nélkül követte azután az október 4-i királyi rendelet is, amely a már korábban is pedzett terveknek megfelelően Magyarország katonai kormányzójává most – mint Móga is értesült róla – Jellačićot tette meg, sőt ugyanőt tette meg az ország polgári kormányzójává is, s kimondotta a magyar országgyűlés azonnali feloszlatását, az országgyűlés által eddig elfogadott, de királyi szentesítésben nem részesült törvényeket és határozatokat pedig érvényteleneknek nyilvánította.

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya ezért 10-én, mikor Móga végre a Lajtához érkezett, nyomban felhívta a magyar sereget arra, hogy ne érje be Magyarország felségterületének felszabadításával, hanem szünet nélkül folytatva Jellačić üldözését Ausztria földjén is, keljen most Bécs segítségére, s ezzel viszonozza azt a támogatást, amelyet 6-án a magyar forradalom kapott a bécsi néptől. Ami nemcsak erkölcsileg és bécsi szemszögből nézve volt indokolt kívánság – nemcsak azért tehát, mert a bécsiek 6-án valóban a magyar forradalom megsegítésének szándékától vezettetve álltak talpra s éppen a magyar sereg pákozdi győzelmének folyományaként kényszerültek most farkasszemet nézni Auerspergen kívül Jellačićcsal is –, de katonai és politikai tekintetben s magyar szemszögből nézve szintén, a bécsi felkelés bukása és az ellenforradalom Bécs fölötti uralmának megújulása viszont csak kárára lehetett a magyar forradalomnak.

Mógát és a magyar sereg hozzá hasonlóan gondolkodó tisztjeit azonban mindez vajmi kevéssé érdekelte. Hiába sürgették hát őket a bécsiek, s hiába rendelte el – ugyancsak 10-én – Kossuth javaslatára a magyar képviselőház is, hogy Jellačić üldözését a sereg az osztrák–magyar határ elérése után se hagyja félbe: ők, ameddig csak lehetett, halogatták a Lajtán való átkelést, arra hivatkozva, hogy ellenkező esetben letérnének a törvényesség talajáról, mivel segítséget a seregtől nem az osztrák birodalmi gyűlés, csupán a bécsi nép kért, s hogy a siker reményében egyébként sem folytathatnák az előrenyomulást, mivel az ellenség jóval erősebb.

Ami fölöttébb erőszakolt érvelés volt. Hiszen az osztrák birodalmi gyűlés, amelynek a sorain belül elsöprő többséggel bírtak a – részint az ausztriai német burzsoáziát, részint az ausztriai szlávokat képviselő – magyarellenes elemek, csakugyan nem sietett Ausztriába hívni a magyar sereget. De hát a bőrét október 6-án sem a birodalmi gyűlés, hanem a bécsi nép vitte vásárra a magyar forradalom érdekében. A törvényesség talajáról pedig a magyar sereg – az udvar szemszögéből nézve – nem a határ átlépésekor tért volna le, hanem letért már szeptember 29-én, amikor a királyi rendelettel időközben elnapolt magyar országgyűlés képviselőházának az utasítására harcba merészelt bocsátkozni a Magyarországra fekete–sárga zászlók alatt bevonult Jellačićcsal. Ami meg az ellenség erőfölényét illeti: erre Mógáék csak akkor hivatkozhattak, ha számításon kívül hagyták a bécsi felkelők tömegeit, s figyelmen kívül hagyták, hogy a harci szellemet mind Jellačić, mind Auersperg katonáiban mennyire megingathatták az előző napokban elszenvedett kudarcaik. Nem beszélve arról, hogy a ténylegesen, tehát pillanatnyilag a forradalom táborának kedvező helyzetet éppen a határ átlépésének halogatása boríthatta fel. A császáriaknak ugyanis a magyar forradalom vezetőinél sokkal több lehetőségük volt arra, hogy idő múltával erősítéseket küldjenek Bécs alá, s lehetőségeiket nem is hagyták kihasználatlanul: az V. Ferdinánd a júniusi prágai felkelés eltipróját, Windisch-Grätz altábornagyot már október 16-án kinevezte (az Itáliában tartózkodó csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének a főparancsnokává, mindjárt arra is utasítva e (másnap egyből tábornaggyá is előléptetett) hadfit, hogy minél nagyobb haderő élén minél gyorsabban siessen Auerspergék segítségére, s azután végezzen elébb a bécsi felkeléssel, majd a magyar forradalommal is.

De bármennyire csináltak voltak is eszerint Mógáék érvei. hatástalanul mégsem peregtek le a magyar forradalom liberális vezetőiről, még Kossuthról sem. Mert az osztrák birodalmi gyűlés hallgatásának persze Kossuth sem örült, s még kevésbé örült volna egy elhamarkodottságból fakadó esetleges csatavesztésnek. Mógáék érveire tehát ő október 13-án azt a felemás választ adta, hogy „nem érezhetjük magunkat hivatva segítségünket arra felerőszakolni, ki azt tőlünk elfogadni nem nyilatkozik”, s hogy a honvédelmi bizottmány ennek ellenére is teljesítendőnek tartja ugyan a képviselőház támadási parancsát, de ha „Önök a győzelemnek biztos kilátása nélkül világos veszélybe vezetik seregünket, mi Önöket felelősökké teendjük a Nemzet előtt”.[1] Mógának pedig több sem kellett: mire Kossuth levele a táborba érkezett, Csánynak sikerült kicsikarnia, hogy a sereg 15-én mégiscsak átkeljen a Lajtán, a levél vétele után azonban Móga 17-én – arra hivatkozva, hogy nem vállalhat felelősséget a szerinte bizonyos vereségért – megint késedelem nélkül visszavonta csapatait.

Közben viszont – 16-án – a honvédelmi bizottmány megkapta végre az osztrák birodalmi gyűlés Bécsben maradt, s ezért a bécsi nép nyomása alá került illetékes bizottmányának hivatalos segélykérelmét, s erre Kossuth újabb, egyértelmű utasítást adott a támadó hadműveletek folytatására. Móga tehát 21-én kénytelen-kelletlen másodszor is átkelt a Lajtán. Ekkor azonban már Windisch-Grätz is Bécs alatt állott, s a magyar sereg most csakugyan jóval erősebb – 70 ezres létszámú – császári haderőt talált maga előtt, úgy hogy ez alkalommal már senki sem nehezményezhette, ha Móga másodízben is harc nélkül visszafordul. És a helyzeten többé az sem változtathatott, hogy 23-án Kossuth is a táborba érkezett, mégpedig 13–14 ezer, útközben toborzott dunántúli önkéntes élén. Mert mire a sereg 28-án harmadszor is támadásba lendült, a császáriak már megkezdték az időközben teljesen körülzárt Bécs ostromát, s a magyarokat ezzel jóvátehetetlenül elszigeteltek a különben utolsó csepp vérükig elkeseredetten küzdő bécsiektől. A magyar sereg tehát két nap múlva Schwechatnál, önhibájából magáramaradottan, volt kénytelen megütközni az ellenséggel, s az egyenlőtlen erőkkel megvívott harcban súlyos vereséget szenvedett. A vereség következménye pedig az lett, hogy a seregnek most már harmadszor is és végleg vissza kellett húzódnia a Lajta mögé.

A Dunántúl elvesztése

A feldunai hadtest élén ekkor már új parancsnok állott; Móga ugyanis a schwechati vereség után lemondott, s Kossuth az imígyen kínálkozó alkalmat arra használta, hogy a hadtest vezényletét (a tábornokká előléptetett) Görgeire bízza.

Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein

Amiképpen tehát Batthyányt bebörtönözték, majd hadbíróság elé is állították, azonképpen várfogságra ítélték például a császári csapatokat Pesten beváró Móga Jánost is pusztán azért, mert egészen november 16-ig merészelte megtartani azt a hadtestparancsnoki tisztséget, amelyet még István főherceg ruházott volt rá.

Lábjegyzet

  1. Kossuth (az ekkor a táborban tartózkodó) ifj. Pázmándy Déneshez, Pest, 1848. október 13. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 178.

Művei

Irodalom