Művészetek

A Múltunk wikiből

A királyságbeli és erdélyi társadalom gazdag városi zenekultúrával, főúri, egyházi és kollégiumi énekkultúrával, jó hagyományokkal és az új egyetemes zenei anyag befogadására kész gyakorlattal lépett a 18. századba.[1]

A Bécs és a Burg zenei életét jól ismerő főurak hazai udvaraikban meghonosították a házi muzsikálást. Maguk ültek a virginál mellé, maguk „verték ki” a divatos német, magyar, lengyel dallamokat. nádori udvarában discantisták is szolgáltak. A Harmonia Coelestis (1711) Esterházy műve, a magyarországi egyházi zene kimagasló alkotása.

Erdély és Itália régi zenei kapcsolata Girolamo Diruta Il Transilvano című zongoraiskolájának (1693) tanúsága szerint tovább élt. A főurak, nemesek és a városok gazdag zenei életéről Wesselényi István naplója tájékoztat. Szebenben a főúri ifjak 1705 farsangján hajdútáncot jártak fapallosokkal. A „süveges tánc”, „lapockás tánc”, „az egres”, „gyertyástánc” és más régi társastáncok együtt jártak sok újdivatú francia és lengyel tánccal.

Az érzelmi hitélet minden felekezetnél lendületet adott a magyar énekkultúrának. Tótfalusi – felismervén, hogy az énekkultúrát művelni kell – a zsoltáréneklés reformját tervezte, s meg akarta honosítani a szigorúan kotta utáni éneklést.

A királyság és Erdély szabad királyi városaiban a toronyzenészek hagyományos rendtartás szerint szolgáltattak nemzetközi repertoárjukból muzsikát az egyházi, kormányzati és a polgári élet ünnepein. A lőcsei virginálkönyv 1660–1670 között, a Stark-féle soproni virginálkönyv 1689-ben keletkezett. A felső-magyarországi városi nemesség zenekultúráját őrzi a Vietórisz-kódexen kívül a 18. század elejéről való Szirmay—Kcozer-, a Lányi-, az Apponyi és a Barkóczy család kotta-kézirata. A korabeli városi zenekultúra két művészt indított útjára. Pozsonyban nőtt fel Kusser (Cousser), aki párizsi tanulmányai után a hamburgi opera felvirágoztatásával alapozta meg nemzetközi hírnevét, és az ír alkirály udvari muzsikusa lett. Daniel Speer, a magyar Simplicissimus, az európai barokk zene egyik legjelentősebb mestere, zenei képzését Északkelet-Magyarországon nyerte. Musikalisch Türkischer Eulen-Spiegel (1688) című zeneművét már Németalföldön írta meg. A brassói lutheránus prédikátor, Croner Dániel komponista tevékenységéről keveset tudunk.

Rákóczi, mint a korabeli uralkodók általában, a zene–és énekkultúra gondozását államhatalmi feladatnak tekintette. A Regulamentum Universale szabályozta a katonai zenészek feladatait és járandóságát. Legfontosabb zeneszerszámuk, a töröksíp a Balkántól Indiáig terjedő vidéken máig fennmaradt, éles hangú, kettős nyelvű, az oboa-családba tartozó népszerű tábori hangszer. Az ügyesebb parasztdobosokat Rákóczi Munkácson taníttatta. A fejedelmi udvarban tábori zenészek szolgáltatták az ünnepi zenét. Lendvay Boldizsár discantista taníttatására nagy összeget, 110 rajnai forintot költött a fejedelem. Bercsényi még 1708 nyarán is hozatott Boroszlóból és Krakkóból hangszereket: trombitákat, hegedűket, továbbá cimbalomra és hegedűre való húrt. Zenekarának valószínűleg olasz vagy francia származású, kellően máig nem ismert alakja a forrásokban Czedron Imrének nevezett muzsikus.

A fejedelmi udvarban is dívó táncokról keveset tudunk. Feltehető, hogy a „Rajta kuruc tánc” katonatánc, a „paspóct” (passepied) a francia tánckultuszt idézi, a „zsidó tánc”, „a lejtő”, a „tót tánc” értelmezéséről ma is vitatkoznak a kutatók, miként arról is, hogy a „tehén-hús nóta” csupán külföldi, francia és olasz forrásokra tekint-e vissza, vagy van magyar válfaja is. A Rákóczi-nóta sokféle változatot, egész dallamcsaládot ölel fel. Népi dallamként, a népdal törvényei szerint alakult ki és terjedt el Magyarországon és a szomszéd népek között. Dallama egyházi szöveggel ma is él a nép között.

A barokk stílus még szorosabbá tette az építészet, szobrászat és festészet korábbi szerves kapcsolatát.[2]

Az új építkezés a katolikus egyház keretei között indult meg, nagy lendülettel. A jezsuiták budai kollégiumát 1688–1702, rendházát 1702–1722 közt építették fel, a várbeli ferences kolostort 1699-ben, a vízivárosit 1703-ban, a karmeliták várbeli kolostorát 1693-ban kezdték építeni. 1697-ben már a tabáni rácok is szerény templomot emeltek, a vízivárosi kapucinusok a török dzsámiból 1697-ben kezdték meg átalakítani templomukat. Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colomba ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszebeni festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubini plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a kolozsvári unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepeszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromság-szoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. Bercsényi Miklós brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznemesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépiktúrának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja, a második az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak. 1690-ben jelent meg a Nádasdy, Zrínyi, Tattenbach és Frangepán arcképét reneszánsz virágmintákkal keretbe foglaló lap. A törököt kiűző háború magyar társadalmát örökítették meg Ernst Burchard von Birckenstein hadmérnök metszetei. Valószínűleg a magyar társadalom életéről forrásértékű zsánerképei miatt lett a századvég legnépszerűbb könyve: 1686–1699 között összesen öt kiadása jelent meg.

Rákóczi szolgálatában nem állott rézmetsző, felismervén azonban a műfaj nagy jelentőségét, Mányoki Ádámmal külföldön akarta elsajátíttatni a rézmetszés tudományát. A nagyszombati, a koroncói ütközetet, az ónodi országgyűlés véres jelenetét és Nagymajtényt külföldi mesterek metszették rézbe. A bécsi Historischer Bildersaal közli Sopron ostromát, Kökényesdi László követ fogadását, a turóci követek ónodi tragikus végét, Bezerédj és Ocskay kivégzését. A Rákóczi-szabadságharc ihlette meg Rugendas augsburgi rézmetszőt. S. Thomassin párizsi sculptor regius az európai uralkodók képeit ábrázoló rézmetszet-sorozatába illesztette Rákóczi balra néző mellképét.

Az iparművészetre jellemző volt, hogy az egyes művészeti ágak között a tömegcikkekre kezdett áttolódni a hangsúly.[3] Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság. Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet. Kissolymosi Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek egyik mintagyűjteménye szerint a kolozsvári, debreceni, kassai ötvösök között szoros kapcsolat volt. A kor legkiválóbb erdélyi ötvösművésze, a Felső-Magyarországról származott szebeni Hann Sebestyén kiváló technikai tudás és fantáziagazdagság jellemezte művei ékesen bizonyítják a magyarországi barokk ötvösművészet magas színvonalát. A Rákóczi-hadsereg tisztjei főleg Selmec-, Beszterce- és Körmöcbánya ötvöseinek adtak munkát. Rozsnyói mester munkája a Lányi Pál nevével, virág- és gyümölcs-vésettel díszített, aranyozott ezüst gyümölcsöscsésze (1703).

A század végén kedveltek lesznek az ón-, az üveg, a réz- és a cserépedények. A marosi református egyházmegye adomány-jegyzőkönyvéből világosan kitűnik az új tendencia: az arany- és ezüstedények megritkulnak, inkább óntányért, ónkannákat adományoznak. Köznemesek és polgárok holmijai között sokféle rézholmi, például írókészlet, üst, gyertyatartó stb. ugyancsak gyakran előfordul.

A habán kerámiák között az aratócéh emblémájával díszített korsó, a szabócéh-jelvényekkel kifestett palack (1698), a fazekascéh jelvényeit viselő céhkancsó polgári megrendelőkre vall. A figuratív ábrázolás korai emléke az 1698-as évszámot viselő, kuruc vitéz és szőlőfürt motívumával ékesített ónmázas palack.

Agyagiparunk a habán kerámiával egybetartóan, annak hatásaival átjárva fejlődött. A 17. század végére kialakultak regionális körzetei: az alföldi, a dunántúli, a felvidéki és az erdélyi fazekasság. A szentesi és a mohácsi máz nélküli feketeedények sajátos technikai eljárása török hatásra tekint vissza. A kalotaszegi fazekasság névjeles, évszámos, sajátos díszítéssel gazdag kályhacsempéi a forrásanyagban 1698-tól kimutathatóak.

Üvegművességünk olasz, cseh, sziléziai hatásokat magába építve, a habánok és a korabeli népies fazekasság hatását hordozva érkezett el a manufaktúraipar küszöbére. Úri és parasztüvegeink egy részét valószínűleg habán iparosok látták el díszítő festéssel, s a porumbáki üveg változatos formájú termékeiben ugyancsak az újkeresztény iparosok hatása ismerhető fel. Az úri és a parasztüveg a 17. század utolsó negyedében különült el egymástól.

A színes zománcfestéssel díszített üveg legszebb emléke a Felső-Magyarországon készült, ónkupakos, pincetokba való palack, virágbokrétával, a leveles ágak között az Andrássyak címerével és 1696-os évszámmal. Erdélyi hutából került ki a 17. század végén a fehér-fekete zománcfestésú, virággal és a kétfejű sas császári címerével ékesített gyömbértartó és a 18. század elején készült, csavaros, ónkupakos, rózsa, szegfű, tulipán díszítésű palack. Az európai üvegművesség új korszakát jelző gravírozás, csiszolás, aranyozás 17. századi megjelenésével csaknem egyidejűleg tűnt fel a hasonló díszítő eljárás a magyarországi és erdélyi üveghuták készítményein is. Mikes Mihály 1693-ból való palackja kristálytiszta anyagával, gravírozott, aranyozott díszítésével az erdélyi üvegművesség magas színvonalát és a kristálystílus hatását mutató átmeneti forma. A metszés új üvegfajtát igényelt, az ólomüveget. II. Rákóczi Ferenc fedeles kancsója, mely tizenkét oldalára hasábosan csiszolt testű, gravírozott és tűzaranyozott ezüstkeretbe van foglalva, a kutatók feltételezése szerint valamelyik Rákóczi-hutában készült. Nevezetes az erdélyi, 1685-ös évszámjelzéssel, Bethlen-címerrel és G. B. monogrammal ellátott, ún. jégüvegből való palack. A dunántúli és a felső- magyarországi üveggyártás alkotásai a velencei hatást tükröző, főleg templomok számára készült, színes üvegcsillárok. A legszebb a Zboró melletti Sztebnikhután készült, kehelyszerű gyertyatartóval ellátott csillár.

A művészi vasöntésnek Európában a 17. században már kibontakozó gyakorlatára Magyarországon és Erdélyben halvány nyomok utalnak: Apor István, a csíki vashámor bérlője Bécsből hozatott vasöntő mintákat. A hagyományosan művészi színvonalú harangöntés díszítő motívumai országrészenként változóak.

A fémöntő művészet sajátos, kor követelte iparága a fegyvergyártásban, az ágyúdíszítésben érvényesülhetett leginkább. II. Rákóczi Ferenc ágyúit a Pro Libertate jelszóval övezett Magyarország címere, valamint Rákóczi és Erdély egyesített címere díszítette. A vaskovácsművesség jeles darabjai kerültek ki a lakatgyártók keze alól. Hartel János erdélyi puskaműves keréklakatos puskáinak lakatlemezét Szent György vésett képe díszíti. A századfordulóra a tömeg- és mindennapi használatú szablyák egyszerűbbek lesznek, a díszszablyák viszont gazdag nemesfém díszítést kapnak, miként azt a korszak nagyszerű fegyver- és ötvösmestere, a kolozsvári Kapustrán Tamás kezéből kikerült kardok bizonyítják. A torockói vasmunkák között igazi remekművek találhatók; főleg díszes ajtózárak és -húzók, egyszerűbb vagy barokkos, kosár formájú ablakrostélyok. A korszak legnépszerűbb fémipara a rézművesség. Az iparág történetileg is nevezetes, szép formájú monogrammokkal díszített darabja II. Rákóczi Ferenc rézbölcsője.

A jellegzetesen városi, polgári művészetnek tekintett ónművesség alapformáit a reneszánsz teremtette meg és a barokk fejlesztette tovább. A kor mesterei Sopronban Schrick András, Győrött Nicolas Hoff Röder voltak. Az 1695-ös évszámot viselő sajóbábonyi ónkanna a sütőcéh jelvényeit ábrázolja szép formamegoldással. Lucifer nyújtja az almát Évának a kállósemjéni ónkanna díszítésén (1696). A fémművesség legmodernebb, de hazai hagyományokat nélkülöző ágát, a betűmetszést egyetlen személyiség művelte európai mértékkel is kiemelkedő művészi tökéletességgel, Tótfalusi Kis Miklós.

A fejlett faiparnak korszakunkban legszebb emléke Kornis Zsigmond szentbenedeki kastélyának faragványkincse: a tölgyfából faragott, reneszánsz mintájú és barokkos süveggel ellátott oszlopok mestere Molnár Albert volt. A magyarországi és erdélyi asztalosok kezéből kikerült bútorokat a 17. század második felében könnyedebb, játékosabb formák jellemezték. A századfordulóra általánosan elterjedt a németalföldi eredetű, fülkagylósnak nevezett stílus; legszebb, sajátosan magyarított darabja Bethlen Katának, II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének menyasszonyi ládája, fülkagylós ornamentikával körülvett, élénk színű, festett tulipánvirágos bokrétákkal (1695). A Rákóczi-kastélyból származó, erdélyi bükkfából faragott, hajlított lábú ülőgarnitúra a 17–18. század fordulóján Angliában dívott, ún. Queen Anne-bútorokkal rokonítható. A festett íróasztalok, a sok és rejtett fiókokkal ellátott írószekrények, levelesládák, ékszeres- és patikaládák ugyancsak ismert bútordarabok.

Az asztalosokkal közös céh keretei között dolgozó orgonaépítő mesterek keze munkáját a régi 17. századi orgonák őrzik.

Bőrdíszművességünk legfontosabb ága, a könyvkötészet nagy múltra, erős olasz és nyugat-európai kapcsolatokra tekint vissza. A korszak neves könyvkötője, a HamburgBrémaDancka utat bejárt Steinhübel György Lőcsén nyitott önálló műhelyt. Erdélyben és Felső-Magyarországon a könyvkötések díszei reneszánsz-magyaros jellegűek.

Textilművészetünk emlékei, az irattarsolyok, szőnyegek, miseruhák, úrasztalterítők és a különböző úri hímzések a reneszánsz és a Kelet motívumkincsét őrzik.

Irodalom

  1. Művészetekről általánosító érvényű eredményekkel: Bárdos Kornél, Győr zenéje a 17–18. században (Budapest, 1980); Bárdos Kornél, Sopron zenéje a 16–18. században (Budapest, 1984); Bónis Ferenc, A Vietórisz-kódex szvit-táncai (Zenetudományi Tanulmányok, 1957); Jandek Gusztáv, Wohlmuth János 1689. évi ún. Stark-féle virginalkönyve (Soproni Szemle 1955); H. J. Moeser, Daniel Speer (Acta Musicologica, 1937); Szabolcsi Bence, A XVII. század magyar főúri zenéje (Budapest, 19592); Szabolcsi Bence, A XVII. század kollégiumi zenéje (Budapest, 19612); Domokos Pál Péter, Magyar táncdallamok a XVIII. század elejéről (Zenetudományi Tanulmányok, 1961); Esze Tamás, Zenetörténeti adataink II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idejéből, 1703–1712 (Zenetudományi Tanulmányok, 1955); Zolnay László, A magyar muzsika régi századaiból (Budapest, 1977); E. Zavarsky, Beiträge zur Musikgeschichte der Stadt Kremnitz (Musik des Ostens, III. 1965); Varannai Aurél, Egy magyar operaszerző a XVII. században, Kusser János Zsigmond (Magyar Zene, 1953); Csomasz Tóth Kálmán, A református gyülekezeti éneklés (Budapest, 1950); Esze Tamás, Rákóczi tánca (Ethnographia 1977); Szigeti Kilián, Régi magyar orgonák. Kőszeg (Budapest, 1979); Szigeti Kilián, Régi magyar orgonák. Szombathely (Budapest, 1978); Szigeti Kilián, A sárospataki orgona műemléki helyreállítása (Műemlékvédelem, 1972).
  2. Rados Jenő, A magyar építészet története (Budapest, 1961); A magyarországi művészet története. Szerkesztette Fülep Lajos, Dercsényi Dezső, Zádor Anna (Budapest, 19705); Garas Klára, Magyarországi festészet a XVII. században (Budapest, 1953); Garas Klára, Magyarországi festészet a XVIII. században (Budapest, 1955); Aggházy Mária, A barokk szobrászat Magyarországon. I–III. (Budapest, 1959); H. Takács Marianna, Magyarországi udvarházak és kastélyok. XVI–XVII. század (Budapest, 1970); Galavics Géza, Hagyomány és aktualitás a magyarországi barokk művészetben (XVII. század. Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerkesztette Galavics Géza. Budapest, 1975); Rózsa György, A magyar történetábrázolás a 17. században (Budapest, 1973); Galavics Géza, Törökellenes harc és világi képzőművészetünk. 17. század (Művészettörténeti Értesítő 1976). Összefoglalóan: Galavics Géza, Kössünk kardot a pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet (Budapest, 1986); Gy. Rózsa, Schlachtenbilder aus der Zeit der Befreiungsfeldzüge (Budapest, 1987); Rózsa György, Budapest régi látképei (Budapest, 1963); Főúri ősgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Szerkesztette Buzási Enikő (Budapest, 1988); Buzási Enikő, Régi magyar arcképek (TataSzombathely, 1955); Kelemen Lajos, Művészettörténeti tanulmányok (Bukarest, 1977; benne: Mennyezet- és karzatfestmények a XVII. századból; A vistai református templom és belső díszítményei; Szárhegyi Lázár István oltármegrendelése Lengyel Pétertől 1570-ben; Adatok a kolozsvári képírás történetéhez); Rózsa György, A képes forrásanyag (Útmutató a Rákóczi szabadságharc tanulmányozásához. Budapest, 1976); Huszár Lajos, A régi magyar emlékérmek katalógusa. Történeti érmek, 1657–1705 (Budapest, 1975); Huszár Lajos, A kuruckor érmészete (Rákóczi Emlékkönyv halálának kétszázéves fordulójára. I–II. (Budapest, 1935)); Esze Tamás, Warou-adatok (Numizmatikai közlöny 1942). Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerkesztette Kosáry Domokos. Írta: Nagy Lajos (Budapest, 1975); az invalidusház alapítására vonatkozóan lásd Széchényi György alapítványát: Esztergom, Prímási lt. 1692, Vetus Nr. 1576; Vilhelm Károly, Festett famennyezetek. Alakos ábrázolások a XV–XVIII. századi erdélyi templomokban (Bukarest, 1975); Iványi BélaGárdonyi AlbertCzakó Elemér, A királyi magyar egyetemi nyomda története, 1577–1927 (Budapest, 1927); Rózsa György, A Birckenstein-féle metszeteskönyv (Magyar Könyvszemle 1957); Rózsa György, Nádasdy Ferenc és a művészet (Művészettörténeti Értesítő 1970). Kegyképekről: B. Nagy Margit, Adalékok a mikolai Mária-ikon történetéhez (Stílusok, művek, mesterek. Bukarest, 1977); Jordánszky Elek, Magyar Országban s ahoz tartozó Részekben lévő boldogságos Szűz Mária kegyelem Képeinek rövid leírása (Posony, 1836; facsimile kiadás: Budapest, 1988). A felfordult világ metszetre és a „nosce te ipsum”-ra: Turóczi Trostler József, Magyar irodalom – Világirodalom (Budapest, 1961. I. 292. skk.); Marosi Ernő, Magyar falusi templomok (Budapest, 1975); Zsindely Endre, Mányoki Ádám levelei Ráday Pálhoz (Művészettörténeti Értesítő 1964); Galavics Géza, A Rákóczi-szabadságharc és az egykorú képzőművészet (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  3. B. Bobrovszky Ida, A XVII. századi mezővárosok iparművészete (Budapest, 1980); Héjjné Détári Angéla, Régi magyar ékszerek (Budapest, 1976); P. Brestyánszky Ilona, A pest-budai ötvösség (Budapest, 1977); Mihalik József, Kassa város ötvösségének története (Budapest, 1900); Somogyi Árpád, Pécsi szláv ötvösök a XVII–XVIII. században és céhleveleik (Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1965); Az egyházak ón-, réz-, üvegedényeiről: Vanyó Tihamér, A katholikus restauráció Nyugat-Magyarországon (Pannonhalma, 1928); Kelemen Lajos, A régi marosi református egyházmegye legrégibb matrikulája (Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 1977); Katona Imre, Habán kerámia Magyarországon (Budapest, 1963); Grofcsik JánosReichard Ernő, A magyar finomkerámia ipar története (Budapest, 1973); Végh O., A kalotaszegi fazekasság (Bukarest, 1977); Borsos Béla, A magyar üvegművesség (Budapest, 1974); Katona Imre, Poharak, kupák, serlegek (Budapest, 1978); Pusztai László, Magyar öntöttvasművesség (Budapest, 1978); Kalmár János, Régi magyar fegyverek (Budapest, 1971); Kelemen Lajos, A szentbenedeki kastély és hímes oszlopai (Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 1977); Edvi Illés Aladár, Felső-Magyarország kisvasipara (Technológiai Lapok, 1891); Györffy István, A belényesi kastélyhoz tartozó javak összeírása, 1704 (Néprajzi Értesítő, 1927); Weiner Mihályné, Ónművesség (Budapest, 1971); Pereházy Károly, Magyarországi kovácsoltvas-művesség (Budapest, 1982); Patay Pál, Régi harangok (Budapest, 1977); Esze Tamás, A kolozsvári pénzverőház II. Rákóczi Ferenc korában. Warou-adatok (Numizmatikai közlöny 1942).


Szellemi kultúra
Dráma, próza, vers Tartalomjegyzék Népi kultúra, népművészetek