Művelődés és országegység

A Múltunk wikiből

A Buda visszavívását követő korszakban a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség társadalmának a másfél évszázadon át külön élt országrészek műveltségbeli egységét kellett megteremtenie úgy, hogy a történelmileg kialakult hagyományokat megőrizve biztosítsa a korszerű fejlődés lehetőségeit. Másfél évszázad alatt a művelődés döntően európai és keresztény jellege nem változott. Európából tekintve azonban a török alól visszafoglalt területekkel kikerekedett országra, az európai államok műveltségétől sokkal inkább eltérőnek mutatkozik az új magyar állam, mint a Mohácsnál összeomlott egykori. Mindemellett az ország viszonylagos egységének megteremtésével akkor nyílik a korábbiaknál kedvezőbb lehetőség a kulturális fejlődésre, amikor az újkori európai civilizáció kialakulásának döntő korszaka zajlik.

A 17. század forradalmi változást hozott az ember világának értelmezésében. Másként gondolkozva a természetről, át kellett alakulnia az emberről és a társadalomról alkotott fogalmaknak is. Descartes hatása a század végén megkerülhetetlen volt; miközben megkísérelte feloldani a mechanikus világképnek a tapasztalható és nem tapasztalható jelenségek viszonyából adódó ellentmondásait, lerakta a racionális gondolkozás alapjait. 1687-ben jelent meg Newton műve, a Principia Mathematica Philosophiae Naturalis, összegezve Kopernikusz felfedezését és a kibontakozott tudományos forradalom eredményeit, Kepler és Galilei munkásságát, a gravitáció elméletével megalkotva a mechanikus világkép tudományos rendszerét.

A racionalizmus – vagy legalábbis a tabumentes gondolkozásmód – nagy lendületet adott a társadalomról alkotott ismeretek fejlődésének. Hobbes az államot és a társadalmat mint emberi alkotást ésszerű vizsgálatok tárgyának tekintette. Hitelveik felülvizsgálására kényszerülvén a különböző felekezetek, a vallásos világnézeten belül nagy átrendeződés következett be. A protestáns vallások belső mozgalmai, a puritanizmus, a coccejanizmus, majd a pietizmus, a katolikus vallásban a janzenizmus, végső soron egy irányba tartottak. Felülvizsgálták és újrafogalmazták a hit és az egyén, a társadalom, a tudomány, a világi hatalom viszonylatait. Összességében a 17. század végi Európában olyan komplex, az erkölcsi, politikai, tudományos szférákat átfogó mozgalom zajlott, amely a maga változatos formái között a felvilágosodás csíráit hordozta.

Az anyanyelvű műveltség és a hasznosítható természettudomány korszakunkban már jól felismert államérdek. Általános a támogatott és megrendelésre dolgozó író és művész jelentősége. A politika tudománya a Machiavelli megszabta széles keretek között fejlődik. Századunk végén már önállósul a merkantilizmus gazdasági elmélete és a statisztika. Már jól érzékelhető az országos keretekben berendezkedő állami művelődéspolitika modern elvrendszere. Ebben az időszakban szervezik meg Európa klasszikus akadémiáit, s a különböző társadalmi rendszerek államai a polgári Angliától az abszolutista Franciaországig egyaránt igyekeznek – közvetlenül vagy közvetve – irányításuk alá vonni az oktatást, az irodalmat és a közvélemény-formálást.[1]

A korszak műveltségszerkezete a világra, természetre, hitre, társadalomra vonatkozó összes ismeretek rendszerezett összefoglalását, enciklopédikus tudást kívánt. Az egyes osztályok politikai és gazdasági érdeke pedig ennek a tudásnak szélesebb körű szétsugárzását követelte, de megszűrten, célok és feladatok érdekében válogatva, igazodva a különböző társadalmi rétegek igényeihez. A megszületőben levő újkori civilizáció még az átmenetiség, az ellentmondások és válságok, a világnézeti harcok súlyos pillanatait élte.

A 17–18. század fordulója átmeneti korszak az eszmék és az ideológiák világában is. A keresztény szolidaritás eszméje már a búcsúzó korszak rekvizituma. Az új eszmerendszerek „az országos érdek”, az „államérdek”, „a nemzeti érdek”, „a gazdasági érdek” jegyében kezdenek kikristályosodni. Az európai közösségről is új gondolatokat röppentget át a búcsúzó század az újba: „a természeti jog”, „a lelkiismereti szabadság”, „a történelem szükségessége” – új eszmék próbálgatják szárnyaikat a vallási és hatalmi rendszerekre osztott Európát egységbe foglaló gondolatok pályaívein.

Zene, festészet, szobrászat, irodalom, építészet a maguk sajátos eszközeivel fejezik ki a társadalmi mentalitást, a hallatlan feszültségeket, a nyugtalanságot, a fegyelmezett harmóniát, a végletes pátoszt, a jövő meghódítására kész vállalkozók és a múlt biztos partjaihoz ragaszkodók szellemét. A művészeti stílusok fő áramlatai: a reneszánsz utolsó hulláma, a végleteket egybekapcsoló barokk és a harmóniát hordozó klasszicizmus – jelképek, szimbólumok, asszociációs rendszerek – nem különülnek el élesen egymástól.

Az ellentétes és egymást kölcsönösen átható tendenciák harcában, az egységesülés és s végletes elkülönülés kettős folyamataiban már úgy formálódik jellegzetessé az újkori Európa művelődése, hogy burkában a nemzeti műveltségek sokaságát hordozza.

A török alól visszafoglalt Magyarország és Erdély művelődési viszonyait a végletesség jellemezte: egyfelől félbemaradottság és megkésettség, másfelől korszerű kezdeményezések, kiugró teljesítmények. Tovább éltek a múltbeli nagy nekilendülések eredményei. Elevenek voltak a visszavonuló török világ emlékei, mert ha a mohamedán kelet nem változtatta is meg a magyar kultúra eredendően keresztény jellegét, a formakincsben, a történeti gondolkozásban és a mentalitásban megmaradtak az iszlám műveltség és a másfél évszázados ellenállás és együttélés nyomai.[2]

Másfél évszázad folyamán a társadalom rendi, nyelvi és vallási keretekbe zárt kulturális szigetei nagyon kevéssé szerveződtek országos egységekbe. A társadalomban a rendi hierarchia, az anyagi tehetősség, a foglalkozás megszabta határok nem egészen voltak azonosak. A vallási hovatartozandóság és az anyanyelv korábban élesen egybeeső határai elmosódtak. Már visszafordíthatatlan tendencia, hogy a művelődés szerkezeti központja a város. Mégis szívósan éltek, majd új erőre kaptak a főúri udvarok műveltségszervező hatását növelő jelenségek. Mivel az országnak másfél évszázadig nem volt valódi fővárosa – Pozsony, a koronázó város, Bécs közelsége miatt nem fejlődött a szó korabeli értelmében valódi országközponttá –, nagyobb és egységesebb városi kultúra sem alakulhatott ki. A Grácban, Prágában vagy a nagyszombati egyetemen iskolázott katolikus főúr az osztrák és cseh arisztokratákhoz hasonló képzésben részesült, sokat forgott a nagy kulturális fellendülését élő Bécsben, s mentalitásában elkülönült az északkeleti országrészek és Erdély nemegyszer Angliát, Hollandiát megjárt protestáns nemeseitől. A helyenként katolikus, de zömmel még evangélikus és református tömbökben élő nemesi rétegeket nagyon különböző minőségű műveltségi igények jellemezték. A német, holland vagy angol egyetemen végzett, kiváló tanár keze alól kikerült, kereskedelmi vállalkozásokat űző, könyvtárat gyűjtő köznemes kulturális értékrendszerének magaslatáról ostorozta az iskolából hamar kikopott rokonait, és a városi polgárság művelt rétegeivel sokszor hamarabb szót értett, mint saját osztályos társaival.

Nyilvánvaló, hogy nagy volt a különbség a rendszeresen Bécset, Krakkót, Boroszlót, Velencét, Konstantinápolyt megjárt kereskedő-patríciusok és a műhelyfalak között élő szegényebb kézművesek kulturális színvonala között. De az egyes foglalkozási ágakat űzők mentalitásban már régen áttörték a városok és országrészek határait, s a Nyugat-Európába kirajzók közös formakincsekkel, közös élményekkel tértek haza. A Pesten és Budán gyökeret eresztő polgárság pedig NürnbergMünchenBelgrád körzetéből szinte valamennyi város, nemzetiség és vallás műveltség-értékrendszerét magával hozta.

A műveltségbeli szintkülönbségek talán a parasztság körében a legnagyobbak. A parasztság egyes rétegei már átjutottak az olvasás és az írás küszöbén. Mégis, a paraszti kultúra, miként a városi és a nemesi kultúra jelentős része is, általában még auditív és vizuális. A társadalmi szerkezetnek megfelelően a kulturális bázisok és közvetítőrendszerek – nyomdák, iskolák – különböző közösségek tulajdonában voltak. A vármegyéknek és a városi magisztrátusoknak a műveltség körébe vágó intézkedései nem tudtak egymással összehangolódni, keresztezték a céhek, az úriszék és a különböző egyházi testületek hasonló döntéseit. Egyes vármegyékben tiltották a fonót és a vendégfogadókban a muzsikát, másokban nem. Kassán a magisztrátus rendelkezése szerint levetkőztették az illendőnél cifrábban öltözködőt, Kecskeméten viszont a kor divatja, az aranyszövés annyira járta, hogy arannyal átszőtt „gatyamadzag”-ról és ingvállról adnak hírt a források. Az egyes társadalmi rétegek a maguk műveltségbeli igényeit, miként másutt is Európában, alapítványokkal igyekeztek érvényesíteni. Mindazonáltal a megosztottsággal és a vallási, rendi hierarchiákkal szemben a török alól szabadult Magyarországon más irányú tendenciák is megfigyelhetőek.

Irodalom

Budapest, 1977), N. Elias, A civilizáció folyamata. Fordította Berényi Gábor. Budapest, 1987); M. Bahtyin, Francois Rabelais művészete. A középkor és a reneszánsz népi kultúrája. (Budapest, 1982); Jakó Zsigmond, Bevezetőül (Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1979); Vekerdi László, Válság és természettudomány az újkorelőn (Tudománytörténet—Technikatörténet, 1984); E. H. Gombrich, Symbolic Images. Studies on the Art of the Renaissance (London 1977).

A nagy nemzetközi irodalmat is áttekintve: Klaniczay Tibor, A manierizmus és a barokk értelmezésének változásai (Pallas magyar ivadékai. 131. 1985); Klaniczay Tibor, A barokk kutatása Magyarországon (Ugyanott); Fábián Ernő, Magyar Enciklopédia – ismeretalkalmazás vagy műveltségmodell? (Korunk, 1977).

  1. A közvéleményről mint művelődési tényezőről: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1976).
  2. A mentalitás fogalma körüli viták irodalmát is összefoglalva: R. Chartier, A szellemi élet története vagy szocio-kulturális történet (Történelmi Szemle 1984).


Korszerűség és hagyomány
Tartalomjegyzék Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak