Madách Imre

A Múltunk wikiből
Alsósztregova, 1823. január 20. – Alsósztregova, 1864. október 5.
költő, író, ügyvéd, politikus
Wikipédia
Sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre.jpg
Sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
Kemény Zsigmond: A rajongók című regénye.
Madách Imre: A civilizátor című színműve.
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása című festménye.
Mosonyi Mihály: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben című kantátája.
Irányi Dániel és Ch. L. Chassin: Magyarország forradalmának politikai története 1847–49. című munkájának megjelenése Párizsban (1859–60).
Madách Imre megírja Az ember tragédiája című művét (1859–60).
1860.
A Kisfaludy Társaság ismét megkezdi működését, s megindítja kritikai folyóiratát, a Szépirodalmi Figyelőt.
Jókai Mór: Szegény gazdagok című regénye.
Mosonyi Mihály: Szép Ilonka című operája.
Székely Bertalan: II . Lajos holttestének megtalálása című festménye.
Madách Imre: Mózes című drámája (1860–61).

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

A rendszer népellenes lényegéből fakadt, hogy nemcsak a Madách által A civilizátorban megörökített torz kísérletnek alávetett társadalom szenvedte meg a bécsi irodák mélyén formált elképzelések és a magyarországi valóság konfliktusát, hanem azok is, akik jobb ügyhöz méltó buzgalommal törekedtek feloldására.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Azt a lelkiállapotot, amely az indulatok fel-fellobbanását érthetővé teszi, de némiképpen azt a létbizonytalanságot is, amely az ellenállás aktivizálására, s olykor a józanság határát súroló vakmerőségre késztetett nemcsak heves vérű fiatalokat, hanem érett férfiakat is, jól tükrözik Madách ez idő tájt papírra vetett sorai: „Ilyen viszonyokról, mint a mieink… más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők csak a jólét s jobb lét közt küzdenek.” Madách, akinek a birtokán rejtették el a katonai vereség után a nógrádi nemzetőrök fegyverzetének egy részét, aki csesztvei otthonában átmeneti búvóhelyet biztosított a császáriak ellen küzdő gerilláknak, majd Kossuth egyik legközelebbi munkatársának és rokonának, Rákóczy Jánosnak a bújtatása miatt börtönbe is került, a törvényességnek az önkényuralom által „lázadóvá„ gyötört híveként ítélt úgy, hogy „aki jogát csak erőre alapítja, feljogosít erőt használni ellene”.[1]

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

Az 1849-et követő évtized keserű tapasztalatai és az összefogás lehetősségére építő reményei tükröződtek Madáchnak 1850-ben papírra vetett A civilizátorában. Madách patriárkálissá szépítette ugyan a magyarság és a nemzetiségek múltbeli együttélését, de világosan jelezte, hogy az elnyomó hatalom közös erővel történő felszámolása után korántsem a régi viszony változatlan helyreállítását tartja kívánatosnak. Az elnyomás elleni küzdelemben kialakult „szakadhatlan pánt: az egyetértés” szerinte olyan „drága vívmány”, amit új „szerződéssel” kell megpecsételni. Mégpedig olyan szerződéssel, amelynek jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Madách általa kívánta képletesen felváltani a feudális gyökerű történetszemléletben oly nevezetes szerepet betöltő „vérszerződést„.

A szépirodalom

Másként hatottak a korszak alapkérdései Madách Imrére. Kijárta a megpróbáltatások iskoláját: családjának négy tagja vált a véres küzdelem áldozatává, fogsága idején pedig házassága ment tönkre. De sohasem lépett a kompromisszumkeresés útjára, 1864-ben bekövetkezett haláláig kitartott a forradalmi vívmányok biztosításának, a nemzeti önrendelkezés megújításának követelése mellett. A civilizátor (1859) ez az „Aristophanes modorában” írt szatíra mindenekelőtt az önkényuralomnak a demagógiát bürokráciával ötvöző megvalósítóit és azokat ostorozta, akik az országnak a birodalomba olvasztása érdekében a nyelv és a szellem germanizálói lettek. A „civilizátor” legfőbb vétkének mégis az minősült, hogy valóságos értékek sárbatiprója és álértékek propagátora volt. Madách azonban nem elégedett meg azzal, hogy Bach szisztémáján verje el a port, hanem végigvágott mindazokon, akik eltűrték, hogy módszerét rajtuk gyakorolja. A nemzetiségieket azért rótta meg, mert – megítélése szerint – engedték félrevezetni magukat, a magyarságot szimbolizáló figurát pedig tunyaságáért, hiszen még a „civilizátor” kiűzését sem ő kezdeményezi, ha végül – összefogva a többiekkel – sikerre is viszi. Madách egykorú lírája s közvetve szatírája is jelzi, mennyit kételkedett a tömegek ítélőképességében, elvhűségében, helytállásában. Ez a kétely, amely feszült már a reformkor politikai vitáiban is, a nagy hazai és európai megrázkódtatások, nem kevéssé a francia események nyomán, ahol az új, a bonapartista zsarnokság a tömegek segítségével jutott hatalomra, fontos helyet kapott Madách gondolatvilágában. Eszmeiségének mélységét és gazdagságát tekintve, a 19. század magyar szépirodalmában egyedülálló műve, Az ember tragédiája (1859–60) a a„jó” és „rossz” , az „isteni” és az „ördögi” alapkonfliktusából indul ki. A gazdag történeti és utópikus példatáron végighaladó előadás elsősorban annak elfogadtatására törekszik, hogy az Ember, a „jó” elkötelezettje akkor tölti be végzetes rendeltetését, ha megküzd a történetileg változó társadalmi, sőt természeti erők által újra és újra szolgaságba vetett, neki mártírsorsot juttató tömeggel a felemelkedést szolgáló eszmékért. Míg a Tragédiának a történelem menetének ismeretében a fajfenntartás biológiai parancsa ellen is lázongó Ádámja számára csak a végszavak – „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” – transzcendentális üzenete ígér sikert, Madách következő műve már az ellentmondás feloldásának lehetőségét példázza. Az önkényuralom válságának kiteljesedése idején írott Mózest (1860–61) áthatja a felszabadulás, a nemzeti önrendelkezés valóraváltásának a reménye. Erre és az érdekegyesítés koncepcióját is magában foglaló 1848-as eszmék iránti hűségre mint a felszabadulás alapkövetelményére a dráma közvetlen egyértelműséggel utal. Mózes azzal válik „nagy emberré”, hogy magáévá teszi szolgasorba taszított népe ügyét. De a népet hosszú elnyomatása, a „szolgaság s álművelődés mérge” alkalmatlanná tette az „isteni törvények” rendeléseinek teljesítésére. Így válik Mózes feladatává a törvények megőrzése, míg felnő az új nemzedék, amely a szolgasorsúak gyávaságától, ingadozásától menten képes arra, hogy eleget tegyen a küldetését hiánytalanul betöltő „nagy ember” végakaratának, s az öröklött törvényekre építse szabaddá váló hazája jövőjét. Korántsem reménytelen tehát, hogy a nép a felemelkedés eszméit magáévá tegye – summázódik a Tragédia zárszavaival messzemenő összhangban Madách álláspontja a Mózesben – ha a „nagy ember” tragikus sorsával is dacolva küzd értük végleheletéig, elfogadva immár azt is, hogy „nép nélkül népet nem boldogíthat”.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Madách Imre aktív közreműködésével született nógrádi határozat mindazokat, „kik akár a magyar országgyűlésnek eddigi törvényhozói körét, úgy mint az adó- és katonaállítás kérdéseiben is megrendíteni kívánnák, akár netalán a birodalmi tanács megalkotásában, úgy mint választók vagy mint választottak, bármilyen formában részt vennének, közreműködnének, megjelennének, mint hazájuk törvényeinek megsértőit honárulóknak tekinti”.[2] Ezt a formulát a törvényhatóságok egész sora tette magáévá, sőt akadtak olyanok is (köztük Pest városának közgyűlése), amelyek a nógrádiak határozottságát is igyekeztek felülmúlni.

Az államjogi vita és következményei

Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[3] A határozatiak közül egyesek (Károlyi Ede, Kállay Ödön) arra is figyelmeztettek, hogy a cári hatalmi törekvésekkel szemben nem a német túlsúly kialakítása az európai haladás biztosítéka, hanem a kelet- és középeurópai népek önrendelkezésének a lehetővé tétele. Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil). A társadalmi és a nemzetiségi kérdéskörben a jogegyenlőség követelményeinek hangoztatása csak kivételesen társult konkrétumokkal. A vita során – noha a forradalomra törekvés vádját a felszólalók többsége meggyőződésből, illetve az ellenállási mozgalom legális taktikájának megfelelően elhárította – számosan utaltak az „önvédelmi” harc vállalására (például Bánó József, Madách Imre, Ivánka Imre), sőt akadtak a hatalom megdöntésével alig burkoltan fenyegetőzők is (például Buday Lőrinc, Domahidy Ferenc, Patay József).

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

Még elszigeteltebb maradt a még 48 előtt jelentkező, de azután szinte egész hosszú életpályája során Párizsban és főleg Oroszországban, a cári udvarban tevékenykedő Zichy Mihálynak a festészettel már korán felhagyva, elsősorban a grafikában jelentős munkássága. Legjobb műveiben még a 60-as évek romantikus realizmusának nyelvén szól, de míg a kor eszmei mondanivalójának kifejezésében a meglehetősen lapos allegorizáláson nem tudott túllépni, addig a kor egyes íróihoz, költőihez (Aranyhoz, Madáchhoz, Lermontovhoz) valóban képes volt kongeniális, ezek értelmezését generációkra befolyásoló illusztrációkat készíteni, bár anélkül, hogy a kor grafikai csúcsait: Daumier vagy akár Doré mintáját követni akarta vagy tudta volna.

Szabó Miklós

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Riedl körétől eltérően az irodalomtörténet-írás egy korábbi időszakból indult gárdája a nemesi liberalizmus irodalmi világának folyamatosságát képviselte. Munkásságukban szerves egységet alkotott az egykori népi-nemzeti korszak eszmevilága és az irodalomtörténet-írás preszcientikus stádiumának életrajz-központúsága. Ebbe a körbe tartozott az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Ferenczi Zoltán, Petőfi és Deák életrajzírója és Voinovich Géza, aki 1911-től a Budapesti Szemle szerkesztője, Madách monográfusa volt.

Lábjegyzetek

  1. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 762„ 766.
  2. Közli Krizsán László, Dokumentumok Madách Imre élettörténetéhez. Balassagyarmat, 1964 [1965]. 104–106.
  3. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.

Művei

Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942.

Irodalom