Madarász Henrik

A Múltunk wikiből

I. Henrik, németül Heinrich I. der Vogler

876 – 936. július 2.
német király 919 – 936 között, szász herceg 912 – 936 között
Wikipédia
Henry I the Fowler
919
Kalandozó sereg Szászországban megveri I. (Madarász) Henrik seregét, és Lotaringiába nyomul.
924
Árpád-házi herceg vezetésével kalandozó sereg Szászföldre vonul; I. (Madarász) Henrik király Werla várába szorul, de a magyarok hercegét rajtaütéssel elfogják. Henrik a magyarokkal kilencéves békét köt, s adó fizetésére kötelezi magát.
926
Sankt Gallen-i kaland.
A bajor Arnulffal megújítják a kilenc éve tartó békét.
927
Arnulf megújítja a magyarokkal kötött szerződést, amellyel békét biztosít Bajorországban. A magyarok ezt követően hat évig nem lépnek német területre.
928–929
I. (Madarász) Henrik leveri a magyarokra támaszkodó daleminceket, és Prágába vonulva hódoltatja a cseheket.
932
I. (Madarász) Henrik megtagadja az adót a magyar követektől.
933
március 15. A Szászországba nyomult magyar sereg Merseburg (Riade) mellett vereséget szenved I. (Madarász) Henrik seregétől, és zsákmány nélkül vonul vissza.

Györffy György

Gazdasági és társadalmi indítékok

Ruotger például a X. század derekán Madarász Henrik trónra lépéséről szólva ezt írta: „Emitt a dánok szárazföldet és tengereket uraló vad népe, amott százfelől a szlávok őrjöngése fogcsikorgatva meredezett, nemkevésbé a magyarok üldöző kegyetlensége, áthágva a morvák határait, amelyeket nem sokkal azelőtt kegyetlen féktelenséggel sajátított ki birodalmának, minden tartományát tűzzel-vassal, széltében-hosszában pusztította.”[1]

Tizennégy éves német–magyar háborúság

Nem lehetetlen, hogy az uralomváltás okozta zavar következménye, hogy 906-ban két magyar seregrész – egymásról nem tudva vagy egymást be nem várva – külföldön találkozott. Ez évben ugyanis a Csehországon túl lakó, Elba menti (Meissen vidéki) szláv dalemincek a magyarok segítségét kérték Ottó szász herceggel szemben, aki fiát, a később királlyá választott Madarász Henriket küldte ellenük. A magyarok legyőzták a szászokat, és feldúlták Szászországot, majd nagy zsákmánnyal és sok fogollyal tértek vissza a dalemincek földjére. Ugyanakkor érkezett oda egy másik magyar sereg, amely fenyegette a daleminceket, kiknek a második sereget külön el kellett vezetniük Szászföldre zsákmányolni. Mindebből a magyar hadak teljes dezorganizáltságára következtethetnénk, ha a történet nem azzal végződne, hogy az első sereg daleminc földön bevárta a második visszaérkezését.

A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

A földrajzi és történelmi helyzetből következik, hogy ezen az övezeten túl olyan fejedelemségek sorakoztak, amelyek a magyarok barátainak az ellenségei voltak, s ezáltal a magyaroknak is ellenségeivé váltak. Ilyen volt mindenekelőtt Provence vagy Alsó-Burgundia és Felső-Burgundia; ezek uralkodói mindvégig Berengár esküdt ellenségei voltak, de szemben álltak a sváb hercegséggel is. Ilyen volt a mainál jóval nagyobb Lotaringia, az aranyalma, melyért a német és a francia király már ekkor is versengett. Ilyen volt végül Frank- és Szászország, az új német király, Madarász Henrik két törzstartománya.

Henrik mindenekelőtt Arnulffal állt szemben, aki maga is igényt tartott a „rex Teutonicorum” címére. Így érthető, hogy 919-ben már megjelent egy magyar sereg Szászországban, Henrik seregét megverte, majd átvonult Lotaringiába, Düsseldorf és Köln táján pusztítva keltek át a Rajnán, és csapatokra oszolva nyomultak Franciaország felé.

A bihari dukátus hadával egyidejűleg, 924-ben, úgy látszik a Nyitrán székelő Árpád-fi, Üllő vagy talán már Tevel vezetett sereget Morvaországon át Szászföldre. Az országot dúló magyarok elől Madarász Henrik Werla várába szorult be, emberei azonban váratlan rajtaütéssel elfogták a magyarok egyik princepsét. Olyan jelentős személyiségről volt szó, hogy a magyarok mérhetetlen aranyat ajánlottak fel váltságdíjként; Henrik azonban nem pénzt, hanem békét akart. Mint 913-ban Arnulf tette volt, Henrik király is a sikeres fordulatot használta fel szerződéskötésre. Kilenc évre békét kötött, és ezt évi adó fizetésével biztosította. Ezt a békét használta ki uralmának kiterjesztésére. Arnulf már 921-ben behódolt neki, most, 925-ben Henrik Lotaringiát szerezte vissza. 926-ban már saját jelöltjét ültette a sváb hercegségbe, majd 928–929-ben a Havel vidéki szlávoktól elfoglalta Brandenburgot, leverte a magyarokra támaszkodó daleminceket, és Prágába bevonulva a cseheket hódoltatta.

A magyarok betartották a békét, csak 926-ban jelentek meg Svábországban, amikor az Alpok vidéke trónkövetelők harcterévé vált.

A 926. évi hadjáratnak megvolt az az eredménye, hogy Arnulf 927-ben megújította a magyarokkal szerződését, amellyel békét biztosított Bajorországnak, de egyben a nyugati német tartományoknak is; a magyarok évi adó fejében ugyanis 6 évig egyáltalán nem léptek német területre. Ebben oroszlánrésze volt annak, hogy Henriknek sikerült Németországban a belső ellentéteket kiküszöbölni, és nem volt szüksége a magyarokra.

Ilyen bizos fejedelmi jövedelem volt kilenc éven át a Madarász Henrik által fizetett adó. Henrik azonban nem azért vásárolt békét, hogy örökös adófizető legyen, hanem hogy időt nyerjen országa megerősítésére. Szászországban nagyarányú várépítésbe kezdett; a szabad parasztok kisebb részét a várakba telepítette, nagyobb részét viszont a várak szolgálatára rendelte. Hadseregét a magyar lovastaktika ellen gyakorlatoztatta. A magyar bevezető nyílzápora ellen rendezett sorokban, pajzzsal védekeztek, utána rögtön támadásba lendültek át, gondosan ügyelve arra, hogy soraik meg ne bomoljanak, és ne menjenek bel a mindig veszélyessé váló üldözésbe.

Így felkészülve, Henrik 932-ben megtagadta az adóért jövő magyar követeknek a további adófizetést. A követek üres kézzel tértek vissza, és ezért a vezérek a jövő évre nagy hadjáratot készítettek elő. 933. tél végén nagy sereg indult a német király megfenyítésére. A dalemincek földjére érve a magyarok őket is be akarták vonni a hadjáratba, A nyugati szlávok azonban ekkor már Henriknek hódoltak, és értesültek készülődéseiről. Widukind utóbb úgy hallotta vissza szláv forrásból, hogy megtagadták a magyaroknak a harcot, és „gúnyból” kövér kutyát vetettek a magyarok elé. Ez nyilván tódítás volt; a dalemincek siettek kettévágott kutyára esküdve megújítani a szerződést a magyarokkal, de nem vettek részt az akcióban.

A magyar sereg március elején már elérte Türingia végeit a Saale folyónál. Itt megosztva erejét kettévált; az egyik sereg Türingia belsejébe kanyarodott, de itt egy szász–türingiai sereg állta útját. A begyakorlott németek a magyar csapatvezérek eleste után szétszórták a fél expedíciós sereget. A másik magyar sereg kisebb csoportokra oszolva vonult Merseburg felé. Hírét véve az előbbiek vereségének és a szász had közeledésének, felhagytak egy vár ostromával, és március 15-én egy ‘sárrét’ (németül Ried, régiesen Riade) mellett egyesültek, hogy szembeszálljanak Henrik király több hercegségből egybegyűjtött seregével. A magyar hadicsellel számító új német taktika itt is bevált; a magyarok az első támadásra megfutamodtak, a menekülő magyar sereget pedig Henrik – rendezett sorokban – csak addig üldözte, amíg a magyarok táborát, a Saale keleti, magas partján fekvő Keuschbergnél elérte, és a foglyokat kiszabadította. A német király a magyarokon vett első nagy győzelmét a merseburgi vár felső termének falán megfestette.

A megvert magyar sereg vesztesége nem volt nagy, de zsákmány nélkül vonult haza, s ami a leglényegesebb volt, megszűnt a német király által fizetett adó. Nem maradt feljegyzés a német adó nagyságáról, de következtetni tudunk méretére. Liudprandtól tudjuk, hogy két olasz fejedelem különböző időben 10–10 véka, kb. 180 kg. ezüstpénzt adott, ami az akkori értékarány szerint 15–18 kg aranynak felelt meg. A német király – egy-két szomszédos hercegséggel együttvéve – legalább kétszer-háromszor ennyit adott, de nem pénzben, hanem a templomoktól behajtott értékekben. Mutatja ezt az is, hogy amíg Berengár és Hugó érmei nagy számmal kerültek elő Magyarországon, Henrik pénzeire nem akadunk.

Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

936. január 14-én meghalt Rudolf francia király; öccse, Hugó herceg hazahívatta az Angliába száműzött utolsó Karolingot, a gyámoltalan, tizenöt éves IV. Lajost. Ez év július 2-án pedig I. Henrik német király halt meg, és a német választók huszonnégy éves, erélyes fiát, I. Ottót emelték trónra.

Vármegye, vár, város

A szláv jogtörténet egyik kiváló művelője felvetette, hogy a cseh és lengyel várszervezet nem azt a mintát követi-e, amit Madarász Henrik Szászországban 924 és 933 között alakított ki a magyar kalandozások elleni hathatós védekezés céljából. Widukind ötven évvel az események után beszéli el, hogy Henrik – a magyaroktól nyert kilencéves békét a barbár népek leküzdésére használva fel – földműves katonái közül minden kilencediket várakba telepítette, és a fennmaradó nyolcat kötelezte, hogy jövedelme harmadát a várban lakó fenntartására szolgáltassa be. Ennek az intézkedésnek nyomán Szászországban a királyi udvarhelyeket és kolostorokat fallal erősítették meg, és a vár védelmébe fegyverforgatókat telepítettek.

Uralkodó osztály

Szent László felmenői között Árpád-fi Zolta ugyanúgy egyharmincketted részt képvisel, mint Madarász Henrik fia, I. Ottó császár, s ha csak az ismert vagy valószínűsíthető egyéb felmenőket vesszük sorra, akkor besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi és görög főrangúakkal találkozunk. Kálmánban még kevesebb volt Árpád vére, mert apai ősei Lászlóéival azonosak, anyja pedig bizánci arisztokrata volt. De Európa korabeli uralkodóházait áttekintve ugyanilyen változatos összetételű ősfákat találunk; László és Kálmán – származásukat tekintve – bármely közép- vagy kelet-európai trónon ülhettek volna.

Szent László ősfája[2]
Árpád nagyfejedelem
Madarász Henrik király
II. Rudolf burgundi király
Zolta herceg
Ottó császár Adelhaid burgundi hercegnő
Taksony nagyfejedelem besenyő hercegnő bizánci örmény „comes”? bolgár hercegnő?  ?  ?  ?  ? Meskó lengyel herceg Dubravka cseh hercegnő Dobremir elbai szláv herceg  ? Hermann lotaringiai Pfalzgraf Helwig II. Ottó német császár Theophanu görög hercegnő
Mihály (Béla?) herceg bolgár hercegnő? ? ? Boleszló lengyel herceg Emnildis elbai szláv hercegnő Ehrenfried (Ezzo) rajnai Pfalzgraf Matild német hercegnő
Vazul herceg „Tatun nembeli” leány (Katun?) III. Meskó lengyel herceg Richeza német grófnő
Béla király Richeza (?) lengyel hercegnő
Szent László

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2322.
  2. I. László származására lásd Wertner, Az Árpádok családi története adatait.