Madarász József

A Múltunk wikiből
Nemeskisfalud, 1814. augusztus 27. – Kispest, 1915. január 31.
politikus
az 1832–1836-os rendi országgyűlésen országgyűlési követ
majd 1848-tól kezdve egészen 1915-ös haláláig (amikor működött) folyamatosan országgyűlési képviselő (mindvégig a sárkeresztúri kerületből),
rövid ideig a magyar képviselőház elnöke (1892-től haláláig korelnöke),
a Függetlenségi Párt (és a teljes „48-as”, azaz kiegyezés-ellenes politikai irányzat) emblematikus figurája,
Wikipédia
1905-ben

Gergely András

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A mintegy 1200 főnyi országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Szorgalmasan látogatta az üléseket, és lassan közvéleményformáló erővé fejlődött. Lepisszegte, gúny tárgyává tette a konzervatív szónokokat. Tombolva ünnepelte a liberálisokat. Rajongott az alkatilag különböző, de szellemileg rokon Wesselényiért és Kölcseyért. Ez az ifjúság, amely korábban csak a dörgő hangra, a látszatra figyelt, és a karzaton udvarolt a hölgyeknek, most, nem utolsósorban ünnepeltjeinek biztatására, Társalkodási Egyletbe tömörült, ahol haladó szellemű könyveket olvastak, demokratikus reformokról, a francia forradalmak tanulságairól vitatkoztak. A kör vezetője Lovassy László volt. Tagjai közé tartozott Pulszky Ferenc, Tormássy János, Kászonyi Dániel, Madarász József, Vukovics Sebő, a későbbi évek és a majdani forradalom számos ismertté vált alakja.

Spira György

A választások

De mire június végén lezajlottak a választások, kiderült, hogy az országgyűléshez fűzött baloldali remények túlontúl rózsásak voltak: a képviselők közé bekerült ugyan Táncsics s – Irányi Dániel, Irinyi József meg a győri Lukács Sándor személyében – három márciusi fiatal is, bekerült azután vagy harminc nemesi radikális (így többek között Teleki László, Madarász László, Patay József és Nyáry Pál, továbbá Palóczy László, Balogh János, Kállay Ödön, Madarász József, Sembery Imre és Halász Boldizsár) s – Eftimie Murgu, Sigismund Pop, Aloisiu Vlad és Alexandru Buda személyében – bekerült négy radikális nézeteket valló magyarországi román politikus is, a 426 betöltött képviselői helynek azonban a baloldal, mindent egybeszámítva is, kevesebb mint egytizedét szerezte meg.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Január végén tehát arra hívták fel a házat, ítélje mandátumuk elvesztésére mindazon képviselőket, „kik a ház engedelme vagy a kormány kiküldetése nélkül lévén távol Debrecenből, jövő február hónap 10-éig itten meg nem jelennek”.[1] Majd az országgyűlés jobboldalának megfélemlítése céljából február elején beterjesztettek egy másik indítványt is, s ebben arra javasolták kötelezni a honvédelmi bizottmányt, hogy létesítsen politikai bíróságokat „azokra nézve, kik… honárulás vétkébe esnek”.[2] És az országgyűléssel el is tudták fogadtatni mindkét javaslatukat. A békepártnak azonban végül mindkettőt sikerült kiforgatnia a maga lényegéből. Ezt pedig a radikálisok a legnagyobb igyekezettel sem akadályozhatták meg. Mert akkora erővel, amekkorával a békepártot valóban maguk alá gyűrhették volna, ez idő tájt már távolról sem rendelkeztek.

A baloldal meggyengülését mindenekelőtt saját sorainak megritkulása idézte elő. Persze nem az a ritkulás, amelyet a Nyáryk meg a Jókaik színeváltozása eredményezett – végtére is az ilyen elemek kiválása csak javára válhatott a baloldalnak –, hanem az, amelyet az önvédelmi harc okozott azáltal, hogy a baloldal híveit tucatjával szólította el a politikai élet középpontjából más frontszakaszokra. Hiszen a radikálisok közül – a tábornokká kinevezett Perczelhez vagy a Bem segédtisztjévé lett Petőfihez hasonlóan –, ekkor már igen sokan a honvédsereg soraiban szolgáltak, mások meg – mint Oroszhegyi vagy a januárban alföldi önkéntesekből toborzott Rákóczi szabadcsapat élén Erdélyben harcoló Vasvári – szabadcsapatparancsnoki szerepet vállaltak. De voltak olyan radikálisok is, akiket – mint például Telekit vagy az áprilisig mellette dolgozó Irinyit – a forradalom külföldön végzendő diplomáciai munkára vett igénybe. Akik pedig továbbra is Debrecenben maradtak, azok sem mind működhettek közre az országgyűlési csatározásokban – legalábbis rendszeresen nem – mert – mint Madarász Lászlót a rendőrség vezetésével vagy Lukács Sándort a honvédek felruházásával kapcsolatos feladatok – többeket közülök idejük java részében más tennivalók kötöttek le. Így azután az Egyenlőségi Társulat összejövetelei egyre néptelenebbekké lettek, a szűkebb értelemben vett politikai tevékenység terhe pedig szinte teljes egészében az Egyenlőségi Társulat elnökségét decemberben bátyjától átvevő Madarász Józsefre és a Schlik betörése után Sárosból távozni kényszerült Irányi Dánielre meg még egy-két további radikálisra hárult, s ennek a néhány embernek egymagában kellett ellátnia mind az Egyenlőségi Társulat, mind a baloldali képviselőcsoport, mind a radikális sajtó irányítását.

A képviselőház nemzetiségi határozata

Hiába hangsúlyozta tehát Szemere, hogy „az apró népeknek sorsa az, hogy ha nem szövetkeznek egymással, a nagyobb nemzetek által vagy elfelejtetnek, vagy eltiportatnak”, s hiába jegyezte meg a segítségére kelő Vukovics is, hogy ha a javaslatot elutasítják és a forradalom elbukik, akkor az ország kormányzata továbbra is egynyelvű lesz ugyan, de nem magyar, hanem német nyelvű: a javaslathoz hozzászóló képviselők közül – a békepárttal egy gyékényen áruló Nyáry Páltól a radikális Madarász Józsefig – többen az előterjesztés ellen nyilatkoztak, s e felszólalók ellenvetéseit sokan mások is „roppant tetszéssel” fogadták.

Szabad György

A néptömegek hangulata és mozgalmai

1849 szomorú nyarán a somogyi parasztok nem hitték el Madarász Józsefnek sem a fegyverletétel hírét, s fülüket a földre tapasztva bizonygatták, hogy ők még hallják az ágyúszót.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatát nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyáni István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter.

Kolossa Tibor

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A szélsőbal társadalmi jellege erősebben eltért a két nagy pártétól. Képviselői között akadt nemesi nagybirtokos is, de vezetői többségükben kis- és középbirtokos nemesek (Madarász József, Kállay Ödön), birtoktalan nemesi és polgári értelmiségek (Böszörményi László, Csiky Sándor, László Imre, később Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác) voltak.

Szász Zoltán

A nemzeti ellenzék

Az egyesült pártból a perszonálunió elfogadás a miatt kimaradt az öreg függetlenségi harcos, Madarász József, Ugronék pedig féllábbal a pártban, félig azon kívül állva kitartottak a „fokozatosság” módozatainak nyílt keresése mellett.

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A tavasz folyamán több képviselő, köztük Hentaller Lajos és Madarász József, csatlakozott az ellenzéki csoporthoz.

Lábjegyzetek

  1. Lásd: Madarász József Fejér megyei képviselő erre vonatkozó indítványát a képviselőház 1849. január 26-i ülésének naplójában. Közlöny, 1849. január 28. 13. szám 47.
  2. Lásd: Madarász László felszólalását a képviselőház 1849. február 3-i ülésén. Közlöny, 1849. február 6. 20. szám 71.

Műve

Madarász József, Emlékirataim 1831–1882 (Budapest, 1883);

Irodalom

A radikálisok és Kossuth március 24-i megbeszélését részletesen leírja Madarász József.