Madarász László

A Múltunk wikiből
Nemesgulács (akkori nevén Gulács), 1811. szeptember 25. – Good Hope, Missouri, Amerikai Egyesült Államok, 1909. november 6.
magyar politikus, a reformellenzék tagja,
majd az 1848–49-es forradalom és szabadságharc rendőrminisztere volt
Wikipédia
Madarász László
Madarász László

Spira György

A kormány és a baloldal

Az utolsó rendi országgyűlés liberális követi csoportjának balszélén elhelyezkedő Madarász László, Somogy megye követe például a diéta berekesztésekor maga is azzal búcsúzott Kossuthtól: „… Legyetek ti, minden magyar ministerek, valóságos arkangyalok, titeket az osztrákok meg akarnak csalni, és félek, hogy meg is csalnak.”[1] A korábbi főrendi ellenzék egyik kiemelkedő alakja, Teleki László gróf pedig, aki az udvar részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyt ekkor talán nem érzékelte még, Jellačić horvátországi készületeinek ellenforradalmi mivoltával viszont kezdettől fogva tisztában volt, ezektől a készületektől indíttatva, már április végén keresztülvitte, hogy az elnöklete alatt álló Ellenzéki Kör (amely nevét nem sokkal előbb Radikál Körre változtatta) írásos beadvánnyal forduljon a kormányhoz s ebben szintén követelje (mégpedig a Marczius Tizenötödikénél is hamarabb) egy „országos toborzás útján önkénytesekből” alakítandó magyar hadsereg sürgős megszervezését.[2]

Az efféle javaslatok és figyelmeztetések azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le Batthyányékról, akik nemcsak rendületlenül hittek, hanem – mivel a maguk állásait a Habsburgokéinál sokkal gyengébbeknek ítélvén, abban a meggyőződéseben voltak, hogy Magyarország polgári átalakulásának ügyét kizárólag a Habsburgok jóindulatú együttműködésének biztosítása esetén lesznek képesek sikerre vinni &nash; erőnek erejével is hinni akartak az udvar színlelt tárgyalókészségének őszinteségében, akik minthogy ennek az alapállásuknak megfelelően teljességgel kételkedtek a radikálisok által emlegetett ellenforradalmi veszély valódiságában, erélyesebb eszközök esetleges igénybevételét nemcsak szükségtelennek, de egyenesen ártalmasnak vélték, attól tartván, hogy az udvart éppen az s csakis az taszítaná az ellenforradalom útjára, ha ők erélyesebb eszközökhöz folyamodnának. És ez a gyanútlanság a józanul gondolkodó radikálisokat hovatovább teljes kétségbeesésbe kergette, úgy hogy például Petőfi néhány hét elteltével már azon kezdett tépelődni,

Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja![3]

Arra azonban, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a kormánnyal, Petőfi és társai továbbra sem gondoltak – és éppen azért nem, mert ők maguk bizonyosra vették, hogy Magyarországnak előbb-utóbb mindenképpen szembe kell majd néznie az ellenforradalom támadásával. Abban a meggyőződésben voltak ugyanis, hogy ilyen körülmények között a forradalom táborán belüli ellentétek elmélyülése csak az ellenforradalom malmára hajtaná a vizet, hogy „ha mi – mint Vasvári írta – egymás között birkoznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének”.[4]

De ha Petőfiék elszánták volna magukat a kormánnyal való kenyértörésre, sikert akkor sem arathattak volna, mivel a kormány megbuktatásához és egy baloldalibb kormány hatalomra segítéséhez szükséges erővel nem rendelkeztek s egyre kevésbé rendelkeztek – még a Madarász Lászlóhoz vagy Teleki Lászlóhoz hasonló liberálisok fokozatos radikalizálódása ellenére sem.

A választások

De mire június végén lezajlottak a választások, kiderült, hogy az országgyűléshez fűzött baloldali remények túlontúl rózsásak voltak: a képviselők közé bekerült ugyan Táncsics s – Irányi Dániel, Irinyi József meg a győri Lukács Sándor személyében – három márciusi fiatal is, bekerült azután vagy harminc nemesi radikális (így többek között Teleki László, Madarász László, Patay József és Nyáry Pál, továbbá Palóczy László, Balogh János, Kállay Ödön, Madarász József, Sembery Imre és Halász Boldizsár) s – Eftimie Murgu, Sigismund Pop, Aloisiu Vlad és Alexandru Buda személyében – bekerült négy radikális nézeteket valló magyarországi román politikus is, a 426 betöltött képviselői helynek azonban a baloldal, mindent egybeszámítva is, kevesebb mint egytizedét szerezte meg.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Majd július 16-án Madarász László vezetésével megalakult az Egyenlőségi Társulat is, amelynek a keretei között meg elsőkül a radikális nemesi politikusok és Táncsics követői fogtak össze egymással. S július második felében azután a márciusi fiatalok zöme is átlépett az Egyenlőségi Társulatba, úgyhogy a társulat hamarosan a baloldal egészének több mint ezer fős pártszerű szervezetévé nőtte ki magát. A különféle baloldali csoportok egységesülését pedig nyomon követte a baloldali sajtó egységesülése is: a Madarász-fivérek július elején megindult lapja, a Nép-Elem néhány héten belül magába olvasztotta a kisebb olvasóközönséggel bíró s ezért anyagilag sem eléggé kifizetődő radikális lapokat, továbbra is megőrizte viszont különállását a Marczius Tizenötödike, a Munkások Ujsága meg a Die Opposition, s így megteremtődtek a feltételei annak, hogy a nemesi, az értelmiségi, a paraszti és a német ajkú olvasók ezután is más-más, testükre szabott lapból ismerjék meg a radikálisok nézeteit, ezekről a nézetekről azonban az olvasóközönség egyes csoportjai egyöntetű tájékoztatást kapjanak.

Közben pedig a radikálisok lépéseket tettek korábbi politikai irányvonaluk helyesbítésének, elsősorban parasztpolitikájuk magasabb színvonalra emelésének az érdekében is – habár ezek a lépések továbbra sem voltak teljesen egyöntetűek. Hiszen Táncsics lapjának július 9-i számában már a parasztkérdés rendezésének részletes tervét is kifejtette, követelve,

a) hogy a bordézma éppen úgy, mint a többi dézma és robot, teljesen eltöröltessék;

b) hogy mindennemű regalék vagy úri haszonvételek megszűnjenek…;

c) hogy minden censualis, contractualis egyezkedések, mik jobbágyi viszonyt tanúsítanak, megszűnjenek: méltányos kárpótlást az ország adjon; de…

d) hogy csak ollyanoknak járjon kárpótlás, kiknek jövedelme csupán a megszűnt dézmából és robotbúl állott: ellenben, a kiknek például legalább 3000 forintnyi évi jövedelmük különben is van, semmi kárpótlást ne kapjanak; …

e) hogy azon legelők és szántóföldek, mellyeket… a volt földesurak… a községektűl erőszakkal, katonai hatalommal, ijesztgetésekkel, fenyegetések közt, csalárdsággal s bármi ürügy alatt elfoglaltak, azoknak visszaadassanak; s…

f) hogy bárhol és bármikor a haza ellen föltámadt pártütők földei magyar zsölléreknek és önkéntes vitéz katonáknak adassanak…”[5]

A többi radikális viszont ilyen messzire még ekkor sem ment el. Mindazonáltal most már a többiek is parasztpolitikájuk számottevő módosítására szánták el magukat: a baloldali képviselők július 6. és 12. között Madarász László indítványára konferencián vitatták meg a parasztkérdést, s úgy határoztak, hogy – megújítva az április közepén feloszlott Pest megyei forradalmi választmány egykori kezdeményezését – követelni fogják a szőlődézsma állami kármentesítéssel történő eltörlését és a majorsági jobbágyok ugyancsak állami kármentesítéssel eszközlendő felszabadítását, majd ezeket a követeléseket a konferencia megbízásából Nyáry Pál törvényjavaslatba is foglalta és az országgyűlés elé terjesztette.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

Ebből pedig Kossuthot is, a radikálisok is nyomban leszűrték a megfelelő tanulságot, úgy hogy Bezerédj álláspontjához most Madarász László sem késett csatlakozni, majd felállott Kossuth is, aki eddig a radikális képviselők padsoraiból hallgatta a vitát, s a teremben és a Redout falain kívül egybegyűltek dörgő éljenkiáltásaitól övezve, ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

S másnap már meg is alakult ez az Országos Honvédelmi Bizottmány, méghozzá úgy, hogy tagjai közé Kossuthon és az erdélyi liberálisokat képviselő Pálffy Jánoson kívül a többség bizalmából – Madarász László, Nyáry Pál, Patay József és Sembery Imre személyében – nem kevesebb, mint négy radikális került.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

A következő ülését ugyancsak ezen az estén tartó képviselőház pedig, amelynek a falait ez alkalommal is óriási tüntető tömeg övezte, a Lamberg kinevezéséről szóló királyi rendeletet Madarász László és az ekkor Batthyány felhatalmazásával már harmadnapja alföldi toborzókörúton járó, de útját a legújabb hírek hallatára megszakító Kossuth kezdeményezésére mint miniszteri ellenjegyzés nélkül, azaz törvényellenesen kibocsátott iratot érvénytelennek nyilvánította, majd a dunántúli sereget felszólította a harc haladéktalan felvételére, s végül e legújabb határozatainak foganatosításával a honvédelmi bizottmányt bízta meg.

A Honvédelmi Bizottmány megreformálását célzó kísérlet kudarca

Kossuth tehát olyan változtatási javaslatokkal került szembe, amelyeket vajmi kevéssé egyeztethetett össze egymással. De ő nem is igen törekedett összeegyeztetésükre: amikor novemberre maga is belátta a helyzet tarthatatlanságát, a radikálisokhoz hasonlóan maga is a minisztériumoknak a bizottmányi tagok között történő felosztása mellett foglalt állást, s egyben azt is bejelentette, hogy a legfontosabb tárcát, a belügyminiszterit Madarász Lászlóra szándékozik bízni. Ez pedig nyomban kihívta a liberálisok ellenszegülését. Mert a liberálisok zöme számolt ugyan azzal, hogy az ellenforradalom a jövőben is kísérleteket fog még tenni a magyar forradalom eltiprására, s ezért a baloldalt a hatalomból teljesen továbbra sem kívánta kiszorítani, azt azonban, hogy a baloldal most a pillanatnyilag már birtokában levő hatalmi állásokon kívül továbbiakat is meghódítson, semmi esetre sem óhajtotta eltűrni.

Szemere tehát, értesülvén Kossuth terveiről, határozottan leszögezte, hogy Madarász az ő beleegyezésével legfeljebb a belügyminisztérium rendőri osztályának a vezetését veheti át, ha pedig Kossuth mégis Madarászt teszi meg a belügyminisztérium egészének irányítójává, akkor lemond bizottmányi tagságáról; s az ő álláspontjához azután több más bizottmányi tag, így a két hónapja még radikálisként nyilvántartott, de a bizottmányba bekerülte után radikalizmusából rögtön kivetkezett Nyáry is sietve csatlakozott. Kossuth pedig ezek után engedni kényszerült, s engedni kényszerült a baloldal is. Mert az ellenforradalmi veszély nagyságának tudata természetesen nemcsak a liberálisok zömét hatotta át változatlanul, hanem – s még inkább – áthatotta a radikálisokat is, s ezért nemcsak a liberálisok jobbjai ragaszkodtak egyelőre a köztük és a radikálisok között szeptemberben kialakult együttműködés fenntartásához, de a radikálisokban is töretlenül élt tovább az a meggyőződés, hogy nem szabad kockáztatniuk a liberálisokkal való fegyverbarátságuk esetleges felbomlását.

És így a honvédelmi bizottmány ügyében kialakult vita végül is azzal az eredménnyel zárult, hogy Madarász megkapta a belügyminisztériumról leválasztott és önálló hivatallá szervezett rendőri osztály vezetését, s a bizottmány néhány más tagja is felhatalmazást nyert egy-egy (másodlagos fontosságú) feladatkör önálló vitelére, lényegi változás azonban nem történt: a bizottmány formailag továbbra is kollegiális testület maradt, a valóban kollegiális ügyintézés általánossá tételére azonban továbbra nem nyílt lehetőség, s emiatt Kossuth személyes szerepe sem csökkenhetett a következő hónapokban.

A főváros feladása

A békepártiak ugyanis úgy érezték, hogy ha a békés megegyezés lehetősége nem semmisült meg már eddig is teljesen, a harc továbbfolytatása esetén minden bizonnyal végképp füstbe menne, s ezért ellenindítványt tettek: azt javasolták, hogy Debrecenbe egyelőre csak a honvédelmi bizottmány települjön át, az országgyűlés viszont egyidejűleg indítson békeküldöttséget Windisch-Grätzhez s, amíg ez a küldöttség vissza nem tér, addig a törvényhozás maradjon Pesten. S ennek az indítványnak az elfogadása a valóságban – mint a radikális részről felszólaló Madarász László figyelmeztetett is rá – nem a béketárgyalások felvétele, csupán a fegyvernek a forradalom kezéből való kicsavarása előtt nyitotta volna meg az utat; hiszen Windisch-Grätznek módja volt arra, hogy már jóval a békeküldöttség visszaérkezése előtt bevonuljon Pestre, arra pedig semmi oka nem volt, hogy bevonulása után még tárgyalásokra érdemesítse a magát néki közben védtelenül kiszolgáltató országgyűlést (amelynek szerinte az október 4-i királyi rendelet értelmében már amúgy is rég el kellett volna oszlania).

Az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[6]

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Majd az országgyűlés jobboldalának megfélemlítése céljából február elején beterjesztettek egy másik indítványt is, s ebben arra javasolták kötelezni a honvédelmi bizottmányt, hogy létesítsen politikai bíróságokat „azokra nézve, kik… honárulás vétkébe esnek”.[7] És az országgyűléssel el is tudták fogadtatni mindkét javaslatukat. A békepártnak azonban végül mindkettőt sikerült kiforgatnia a maga lényegéből. Ezt pedig a radikálisok a legnagyobb igyekezettel sem akadályozhatták meg. Mert akkora erővel, amekkorával a békepártot valóban maguk alá gyűrhették volna, ez idő tájt már távolról sem rendelkeztek.

A baloldal meggyengülését mindenekelőtt saját sorainak megritkulása idézte elő. Persze nem az a ritkulás, amelyet a Nyáryk meg a Jókaik színeváltozása eredményezett – végtére is az ilyen elemek kiválása csak javára válhatott a baloldalnak –, hanem az, amelyet az önvédelmi harc okozott azáltal, hogy a baloldal híveit tucatjával szólította el a politikai élet középpontjából más frontszakaszokra. Hiszen a radikálisok közül – a tábornokká kinevezett Perczelhez vagy a Bem segédtisztjévé lett Petőfihez hasonlóan –, ekkor már igen sokan a honvédsereg soraiban szolgáltak, mások meg – mint Oroszhegyi vagy a januárban alföldi önkéntesekből toborzott Rákóczi szabadcsapat élén Erdélyben harcoló Vasvári – szabadcsapatparancsnoki szerepet vállaltak. De voltak olyan radikálisok is, akiket – mint például Telekit vagy az áprilisig mellette dolgozó Irinyit – a forradalom külföldön végzendő diplomáciai munkára vett igénybe. Akik pedig továbbra is Debrecenben maradtak, azok sem mind működhettek közre az országgyűlési csatározásokban – legalábbis rendszeresen nem – mert – mint Madarász Lászlót a rendőrség vezetésével vagy Lukács Sándort a honvédek felruházásával kapcsolatos feladatok – többeket közülök idejük java részében más tennivalók kötöttek le. Így azután az Egyenlőségi Társulat összejövetelei egyre néptelenebbekké lettek, a szűkebb értelemben vett politikai tevékenység terhe pedig szinte teljes egészében az Egyenlőségi Társulat elnökségét decemberben bátyjától átvevő Madarász Józsefre és a Schlik betörése után Sárosból távozni kényszerült Irányi Dánielre meg még egy-két további radikálisra hárult, s ennek a néhány embernek egymagában kellett ellátnia mind az Egyenlőségi Társulat, mind a baloldali képviselőcsoport, mind a radikális sajtó irányítását.

A baloldal terve forradalmi diktatúra létesítésére

A baloldalnak a hatalomból való kiszorítását azonban a békepártiak természetesen csak az első lépésnek tekintették, s elengedhetetlennek ítélték Kossuth megbuktatását is, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a hatalom szálainak legtöbbje Kossuth kezében fut össze, s Kossuth maga is az önvédelmi harc következetes végigvitelének a híve. De annyira még ekkor sem voltak biztosak a dolgukban, hogy egyszerre merjenek támadást indítani mindkét célpontjuk ellen. Úgy látták tehát legbölcsebbnek, hogy egyelőre „minden erejüket Madarász megbuktatására összpontosítsák s csak, midőn már Madarászban a terrorismus semmivé tétetett, akkor… rendezzék oppositiójukat Kossuth ellen, mint a kinek személyessége a kibékülést lehetetlenné teszi”.[8] És nyíltan fellépni még a Madarász László képviselte politika ellen sem bátorkodtak; inkább Madarász személyét próbálták kikezdeni azzal a március közepén felröppentett hamis váddal, hogy ő a Görgei által annak idején kivégeztetett Zichy Ödön lefoglalt és a rendőrség őrizetére bízott ékszereinek egy részét elsikkasztotta. Bizonyosra vették ugyanis, hogy Madarászt pusztán ezzel is erkölcsi és politikai halottá tehetik majd, hiszen ő nyilván hallgatni lesz kénytelen arról, hogy a kérdéses ékszerekhez valójában a pénzügyi nehézségekkel küszködő s ezért némely diplomáciai küldetések költségeit fedezni másként nem képes honvédelmi bizottmány nyúlt hozzá erre őt kellőképpen felhatalmazó, vagyonelkobzást kimondó bírói ítélet nélkül is.

A békepártiak óvatossága azonban túlzottnak bizonyult, s erre maguk is ráébredhettek már március 17-én, mikor is a képviselőházi többség a legnagyobb lelkesedéssel fogadta Kazinczy Gábor Madarászt sikkasztással gyanúsító interpellációját, majd hasonló lelkesedéssel rendelte el a Madarász elleni vizsgálatot is. Ám okulást a radikálisok is jócskán merítettek a március 17-én történtekből. Így mindenekelőtt megértették, hogy a vizsgálat folyamatba tételével most Madarász László személyénél sokkalta nagyobb kérdés került terítékre: hogy a Madarász elleni támadás csupán a nyitány, s ezt szükségképpen nyomon fogja követni a Kossuth elleni támadás is, sőt a békepárt immár Kossuth megbuktatásával sem fogja beérni, hanem hadjáratát ez után is folytatni fogja mindaddig, amíg az ország egyszer s mindenkorra le nem tér az önvédelmi harc rendíthetetlen végigharcolásának az útjáról.

A trónfosztás és közvetlen következményei

Majd, miután április 19-én lezajlott az országgyűlés két házának a függetlenségi nyilatkozat szövegét jóváhagyó elegyes ülése, a békepártiak a képviselőházban már másnap napirendre tűzették a Madarász László ügyével foglalkozó vizsgálóbizottság jelentését. S igaz, a bizottság kellő bizonyítékok híján pusztán gondatlanság gyanújával illethette Madarászt. A képviselőházi többség azonban ennek dacára is habozás nélkül megbélyegezte őt, Kossuthnak ezáltal értésére adandó s véle azonnal meg is értetve, hogy korábbi terveit, amelyek szerint a külügyi tárcát az új kormányban Telekinek, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyit pedig Perczelnek kellett volna átvennie, legjobb lesz sürgősen elejtenie.

Szabad György

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A Jövő hasábjain az irodalmi ellenzék egyes tollforgatóin kívül rendszeresen helyet kaptak a demokratikus kibontakozás múltbeli és eljövendő útkeresői közül nem is egynek az írásai az Amerikába emigrált Madarász Lászlótól Asztalos Jánosig, a kiegyezés elleni alföldi népmozgalmak majdani zászlóvivőjéig.

Lábjegyzetek

  1. Madarász László visszaemlékezései. Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények, Madarász László iratai 2.
  2. Teleki László a kormányhoz, Pest, 1948. április 30. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). I. Pest, 1868. 65–67
  3. Petőfi Sándor, Fekete-piros dal (In: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla), Budapest, 1951. 65.
  4. Vasvári Pál, A marcziusi ifjúság. Életképek, 1848/I. június 4. 25. szám 706–707
  5. (Táncsics Mihály), Politikai hitvallásom. Munkások Ujsága, 1848. júl. 9. 15. sz. 225–226. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 317–318. sz.
  6. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  7. Lásd: Madarász László felszólalását a képviselőház 1849. február 3-i ülésén. Közlöny, 1849. február 6. 20. szám 71.
  8. Kemény Zsigmond, Emlékirat 1849-ből (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Szerkesztette Gyulai Pál. IX.) Budapest, 1907. 85.

Műve

Madarász László visszaemlékezései. Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények, Madarász László iratai 2.

Irodalom